KAUKÁZUSI KERESZTÉNY MAGYAROK

2020. október 08. - Benkő István

Kép: Egy romos épület Madzsarból, ahogy Pallas látta. (Forrás: Nyest.hu, https://m.nyest.hu/renhirek/madzsar-a-fovaros)

Kézai Simon Magyar krónikája (1282-83 körül) szerint „Szkítia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik.”[1] [Kézai: 1. fej. 5.§, ] Baskart Magna Hungaria-val (Baskíriával), Dent-et a Don torkolatvidékével azonosítják. Fennmarad a kérdés, hol lehetett a Kézai által említett (keleti) Magyarország? Ennek lokalizálásában XXII. János pápa 1329-ben kelt, Jeretánynak és minden keresztény magyarnak, alánnak és malchaitának címzett bullája lehet segítségünkre.

Olvassunk bele a bulla szövegébe, mellyel Bendefy László ismertette meg a magyar közönséget[2][Lásd még részletesebben a cikk végén a Függelék]:

„Kedvelt gyermekeinknek, Jeretánynak és minden keresztény magyarnak malchaitának és alánnak üdvözlet! Igen nagy és természetes örömet okozott nekünk az, hogy a legfelségesebb Égi Magvető, aki mindenkit, akit csak könyörületességének megismerésére kiválaszt, mindig kegyelmeihez hív és ösztönöz s Egyszülöttjének az egész világra kiterjedő, szóval ki nem fejezhető szeretetével minden egyes keresztény családot folytonosan elhalmoz, titeket, kiket meghintett az igaz hit, az evangéliumi tanítás és az apostoli igazság világosságával a keleti világrészekben azok között, akik még nem fogadták el a kereszténység kegyelmét, összegyűjtött (t.i. magához). Ezen felül mérhetetlen nagy örömet szerez nekünk az a tudat, hogy Te, Jeretány fiúnk, Magyarország katolikus fejedelmeinek leszármazottja vagy és hogy Te és más keresztények, akik az említett világrészeken tartózkodtok, telve vagytok a hit igazságával és szent tüzével s vágyódtok, hogy katolikus tanítótok legyen, ki üdvös szavakkal a katolikus hitben kioktasson benneteket. Kelt Avignonban a XIV. év okt. 3-án."

Kép: XXII. János pápa Avignonban 1329. okt. 3-án kelt levele. (Forrás: Erdélyi István: Magyar Őstörténeti Minilexikon, Budapest, 2012. 122. o.)

A minilexikon Jeretamir szócikke: "Jeretamir (var. Jeret amir) Kaukázusi magyar néptöredék uralkodója. Mivel a magyarok mellett malchaitákat is említ egy avignoni pápai levél 1329-ben, feltehető, hogy a Malka folyó közelében laktak." [Erdélyi 2012: 122. o.]

Tegyük hozzá, hogy a pápai bulla a „malchaiták” mellett az alánokat is említi. Az alánok földje ma a Malka folyótól keletre található, de a 10-11. században kiterjedt a Malka folyó vidékére is.

Először a Kaukázuson átvezető fontos kereskedelmi-hadi útvonal, a Derbenti szoros történetét leíró 11. v. 12. században készült török és perzsa nyelven fennmaradt krónika, a Derbend-náme alapján tekintsük át a magyarokra vonatkoztatható történeti adatokat.

A Derbend-náme-t idézve: "70 évvel Mohamed születése elôtt a Kuma folyó mellett a Magarok[3] számtalan népei tűntek fel, kik északi Tibettel határos vidékekről szállottak Asztrakán sikságára, itt két ágra szakadtak, melynek egyike a Volga folyó hosszában északnak (Baskíria/Magna Hungária – B. I.), a másik pedig tovább nyugatnak tartott és az utóbbi alapította az észak- kaukázusi Madzsar várost." [Nyest.hu: 28. hozzászólás, https://m.nyest.hu/renhirek/madzsar-a-fovaros, hozzáférés 2020-10-01 (nem hiteles forrás, ellenőrizni kell!)]

395-ben a Kaukázus északi előteréből indult a hunok támadása a Kaukázuson keresztül a Római Birodalom keleti tartományai ellen. [Horváth 2017][4]

A 4-5. században létrejött az európai Hun Birodalom, mely legnagyobb kiterjedését a hun Attila (410 körül – 453) idején érte el. A Kaukázus északi előtere a birodalom keleti határvidéke volt.

Kép: A hun Attila birodalma. (Forrás: https://djnaploja.files.wordpress.com/2015/03/hun-birodalom-434-453.jpg, hozzáférés: 2020-10-06)

A birodalom Attila halála után törzsi, törzsszövetségi részekre hullott szét. A 6. században a Kaukázus északi előtere a hun-utód népek uralma alá tartozott, ugyanakkor a két egymással elkeseredett küzdelemben álló nagyhatalom, Bizánc és a Szasszanida Perzsa Birodalom befolyási övezetévé vált.

Kép: Kaukázus régió 565-körül. (Forrás: ZIMONYI 2012: 114., hozzáférés: 2017-09-26)

Visszatérve a Derbend-náme leírására: „Hoszrau Anúsírván szászánida király (531-579) a turániak (hunok – B. I.) ellen számos erődített várost építtetett, köztük Ulu (Nagy) Madzsart és Kicsi (kis) Madzsart. A leírás ugyan földrajzi fogódzókat nem nyújt, de a felsorolás ismert települései Derbent városától északra, a Kaukázus keleti oldalán helyezkednek el, a mai Dagesztánban.” [Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Budapest, 2015., 156.] Az erődvárosok elhelyezkedése a perzsák zsoldjában lévő magyar helyőrségre utal. Az erődítményrendszertől északra helyezkedett el a Hunok Országa Varacan fővárossal.

582 körül a térség a Türk Kaganátus negyedik tartománya lett, 659-ig a Nyugati Türk Kaganátushoz tartozott.

Kép: A Türk Kaganátusok (Forrás: Sudár 2015: 124.)

Az Első Türk Kaganátust a Kínai Császárság és az arabok támadása pusztította el 659. körül. A Kaukázus északi előtere térségében a birodalom utódállama a függetlenné váló Kazár Kaganátus lett. A kazárok először (642-652 között, még a Türk Birodalom nyugati határvédőiként) visszaverték az arabok Kaukázuson keresztül indított támadását. Az újabb támadás miatt 716-ban a hunok a kazárok segítségét kérték a betörő arabok ellen. [Nagy Kornél (ford.): A Kaukázusi Albánia története, 2019., 43.] A Derbend-náme megemlíti, hogy 722-ben Ulu-Madzsar és Kici Madzsar erődvárosok a kazárok szövetségesei voltak. Végül 728-ban az arabok elfoglalták a Derbent kaput. Derbent városától északra található a Kirk lar (negyven hős) emlékmű, melyet a „Dagesztán” védelmében a 728-as arab támadás során elesett harcosok tiszteletére emeltek. A „negyven hős” kifejezés párhuzama a térségben a 19. században adatolt, azonos értelmű „negyven magyar” kifejezés. [Benkő 2020: https://julianusbaratai.blog.hu/2020/03/26/negyven_magyar_negyven_hos , hozzáférés: 2020-10-06; Vámbéry 1882: VIII, [4], 705 p.]

Mübariz Helikov és Nyitrai Szabolcs: Ősmagyarok Azerbajdzsánban, Budapest, 2008. könyvének ajánlója a következőket írja a két Madzsar nevű erődváros jelentőségéről:

„…Mit bizonyít ez?
Azt, hogy mi, magyarok tényleg hunok vagyunk, ugyanis azt nem is vitatja senki és teljesen ismert tény, hogy ugyan ebben az időben, pontosan ugyanitt, az Északkelet-Kaukázusban létezett a hun királyság….” [Mübariz 2008: https://www.magyarmenedek.com/products/2634/Osmagyarok_Azerbajdzsanban_-_Mubariz_Helilov__Nyitray_Szabolcs.htm, hozzáférés: 2020-10-06] A hun királyságra vonatkozó adatot korabeli források megerősítik. [Nagy 2019: 42.]

Kép: A Hunok Országa az 5-6. században (Forrás: Gmyrya 1995, http://s155239215.onlinehome.us/turkic/29Huns/Huns_Gmyrya/Huns_Gmyrya01En.htm , hozzáférés: 2020-10-07)

Kép: A Kaukázusi Albánia, hunok és alánok a 6. század közepén. (Forrás: Nagy 2019: belső borító)

A Derbend-náme-ben szereplő két „Madzsar” városon kívül a térségben több település nevében szerepel a „Madzsar” kifejezés. A legismertebb a Kaukázus északi előterének középpontjában Ibn Battuta arab utazó által 1332-ben vagy 1333-ban adatolt Al-Madzsar nevű nagyváros. A 13. században a mongol invázió elérte a Kaukázus északi előterét, az ott élő népek mongol uralom alá kerültek, de a meghódolt népek viszonylagos önállósága megmaradt. A fentiekben ismertetett pápai bullával csaknem egyidejűleg adatolt Al-Madzsar nevű nagyváros a - bullában említett - Malka folyótól észak-keletre illetőleg Alániától északra található. A várost 1396-ban Timur Lenknek, a Csagataj Ulusz[5] emírjének fia és alvezére, Miran Sah pusztította el, az Aranyhorda (Dzsocsi Ulusz) kánja, Toktamis ellen folytatott testvérháború során. A város romjairól Magyarországra először Turkolly Sámuel, Rákóczi bujdosó lovastisztje, adott hírt szikszói rokonainak 1725. áprilisában a „Caspi-tenger” melletti „Asztrahámban” írt levelében. Al-Madzsar város nevét a térségben - vagy magában a városban – élő, vagy a várost alapító magyaroktól kaphatta.

Kép: Al-Madzsar a kereskedelmi útvonalak központjában (Forrás: Wikipédia)

Kép: A kaukázusi 'Magyar' várának képi ábrázolása Szerelmey Miklós 1847. évi művében.Galéria: Magyarok a Kaukázusban (Fotó: Országos Széchényi Könyvtár)

Mindezek alapján megállapítható, hogy a 14. században, a Kaukázus északi előterében létezett egy magyar, vagy többnemzetiségű, magyar-alán-malkaita (kabard-balkár) politikai egység, melynek az Árpád-házzal rokon keresztény fejedelme volt, és az uralma alá tartozó nép – legalábbis részben – a keresztény hitet követte.

Kép: A Malka folyó, a mai Észak-Oszétia-Alánia és Madzsar város, a mai Bugyjonovszk. (Forrás: Wikipédia)

A középkori Alánia magába foglalta a mai Oszétia területén kívül az észak-kaukázusi térség jelentős részét. 722. évben az egyesített alán–kazár erők megverték az arab hadúr, Tabit al-Nahrani seregét. A kazárok ezen az időszakban számos erősséget építettek Alániában.

A 728. évben Maslamah ibn Abd al-Malik, arab hadúr és serege, miután átverekedte magát a Darjal-szoroson, (Alán szoroson) feldúlta az alánok országát. Nyolc évvel később II. Marván, omajjád kalifa seregei törtek át az alánok kapuján, hogy elpusztítsák az ország erődítményeit. A 758. évben Ibn al-Faqih jelentése szerint a Kaput egy másik arab hadúr, Jazid ibn Asid ibn Zafir al-Sulami tartotta megszállva.

A 857. évben az arab hadak megszállták a Kaukázuson túli területeket és az Északi-Kaukázust. Feldúlták a grúzok, abházok, alánok és kazárok országát. Az arab támadások idején az alánok egy része hátat fordított kaukázusi hazájának, és előbb a Don, majd a Volga vidékére költözött. A Don vidékén letelepedett alánok régészeti hagyatékát nevezik szaltovo–majackaja műveltségnek Alánia függetlenségét a 13. században a mongol-tatár invázió következtében vesztette el. Ettől kezdve a mongolok befolyása érvényesült az oszét területeken egészen az orosz hódításig. A 17. századra az oszétok egy része áttért az iszlámra, nagyobb részük azonban kitartott az ortodox kereszténység mellett. Észak Oszétia-Alánia ma az Orosz Föderáció része.[Wikipédia, Alánia szócikk, hozzáférés: 2020-10-07]^[6] [7]

Kép: Alánia a 10-12. században és ma. (Forrás: Wikipédia)

A magyarok Timur Lenk 1395. évi hadjáratával egyidőben elvándoroltak korábbi lakóhelyükről. Erről egy arab nyelvű forrás tudósít következők szerint:

„A hétszázkilencvenhetes (1394–95) évben Timur tudomást szerzett arról, hogy Toktamis kán, a Dast-i Kifdžak uralkodója visszatért Szarajba. Timur nyomban követte őt, egészen addig, amíg el nem foglalta Toktamis országát, és maga Toktamis nem menekült Bulgarba. Timur olyan mélyen behatolt Toktamis országába, hogy eljutott az oroszokig, cserkeszekig, madzsarokig, és Azakig, ahol nagy mészárlást vitt végbe, foglyokat és rabokat ejtett, rabolt és pusztított. Pontosan ebben az időben történt, hogy a madzsarok a keleti oldalról átmentek a nyugatira, és letelepedtek a Don mentén, ahol bevettek számos várost, erődített települést, amelyek közül a legnagyobb Bidzs városa volt. Ezek a legfigyelemreméltóbb hitetlenek, híresek nagy számukról, bátorságukról, erejükről.”^[8] [Abu Muhammad Musztafa al-Dzsannabi: Tuhfat al-arib ha hadijat el-alib Részlet Timur Lenk, avagy Tamerlán Toktamis elleni hadjáratának leírásából, ]

A. K. Kuskumbajev megállapítása szerint ez a Don nyugati oldalára átvándorló magyar etnikai csoport nem volt muzulmán (erre vall az, hogy az arab krónikás „hitetlenként” határozza meg őket).

Ugyanakkor XXII. János pápa - előzőekben említett - bullájából tudjuk, hogy a kaukázusi magyarok, malkaiták és alánok (vagy egy részük) 1329-ben keresztények voltak. Kérdés, hogy a Kaukázus északi előterében élő magyarok mikor vették fel a kereszténységet.

A hunok – illetve a hun szövetség részét képező magyarok - már az 4-5. században találkoztak a kereszténységgel. Szent Jeromos írja 403-ban:

Szent Jeromos 107. levele, 403

„Indiából, Perzsiából, Etiópiából mi naponta köszöntjük a szerzetesek tömegeit. Az armeniai íjász már levetette a tegezt, a hunok zsoltárokat tanulnak, a fagyos szkítákat melegíti a hit fénye. A pirospozsgás szőke gótok [geták!] sátrakban visznek hadseregükkel oltárt, és sikereiket ellenünk való harcaikban az azonos vallásnak köszönhetik. ”[Horváth 2017]

„Dasxuranc’i örmény krónikaíró A Kaukázusi Albánia története című munkája I. könyvének 19. fejezetében, illetve III. könyvének 24. fejezetében beszámolt egy bizonyos Szent János (Yunan, Yovhan) nevű egyházi személyről, aki a 4-5. század fordulóján a hunok szentéletű püspöke volt… őt I. Dávid (megh. 399) (Dawit’) kaukázusi albán katholikiosz szentelte fel püspöknek, és vélhetően ő küldhette misszióra a hunok közé.” [Nagy 2019: 45.]

Tempfli Imre említi a hunok között a 6. században folyó missziós munkáról a következőket: „…A VI. századi örmény krónikákból az derül ki, hogy 523-ban az egyik örmény püspök, Quardusat (Theoklétosz) és papjai hét évig hirdették az evangéliumot itt (Meotisz térsége), a hunok földjén lakó népek (onogurok, ogurok, szabirok, bolgárok, kuturgurok, fehér-ogurok és fehér-hunok) között. Sőt még a Szentírást is lefordították hun nyelvre. Munkájukat egy másik örmény püspök, Maq (Makariosz) folytatta, és olyan sikerrel, hogy egy korabeli görög utazó, Koszmasz Indikopleusztész, aki bejárta ezt a vidéket, azt írta 547-ben kiadott művében, a Keresztény Topográfiában: a hunok földjén nagyon sok templom, keresztény hívő és szerzetes, valamint több püspök van….” [Tempfli 2000: 15..] Egyes történészek szerint ennek a térítésnek a lecsapódása lenne a magyar rovásírás, amely tulajdonképpen a türk-kazár rovásírás görög betűkkel kiegészített változata. [Györffy 1975: 1788- 1792.] Sajnos Tempfli Imre cikke nem tartalmaz pontos hivatkozást arra vonatkozóan, hogy mely VI. századi örmény krónikára utal.

Varaz-Trdat kaukázusi albán fejedelem megbízásából 681. és azt követő év(ek)ben Izrael püspök folytatott missziós munkát a kaukázusi hunok között. Nagy Kornél bevezető tanulmánya szerint „681 karácsonyán útnak indult a hunok országába … a Derbenti-szoroson keresztül jutottak el a hunok székvárosába, Varacanba. Ott a krónika szerint szívélyesen fogadták őket, és a püspök a hunok fejedelme, Alp’-Ilut’wer vagy Ilut’wer és kísérete elé járulhatott. A fejedelemről megjegyzi, hogy nagy harcos hírében állt, ereje az Olümposz hegy görög héroszaihoz volt hasonlatos…[a püspök] jámborságának és isteni karizmájának köszönhetően megnyerte a keresztény hitnek a hunok fejedelmét, aki a későbbiekben támogatta hittérítői tevékenységét... A krónika szerint Ilut'wer hun fejedelem annyira megörült Izráel sikereinek, hogy főnemeseivel tanácsot tartott: arra a döntésre jutottak, hogy Izrael püspök maradjon az országukban, szervezze meg keresztény egyházukat...” [Nagy 2019: 46-47]

Összefoglalva:

A források szerint hunoknak nevezett, de a földrajzi, történeti, régészeti adatok szerint a hun szövetségbe tartozó magyarok résztvettek a második arab-kazár háborúban. A háborús események egy részüket a 8. században vagy később arra késztette, hogy északabbra vándoroljanak. Ezek a későbbiekben a hétmagyar törzsszövetséghez csatlakoztak, és közülük kerülhetett ki az uralkodó dinasztia is. Ez magyarázatot ad a magyarok - egyes bizánci forrásokban szereplő - türk elnevezésére. Egyes örmény források ugyanis a Kaukázus északi előterét Turkasztánnak nevezik, mivel a 6-7 században a Türk Birodalomhoz tartozott. A kaukázusi hunok magyarok másik része a térségben maradt. Ezeknek írhatott levelet 1329-ben XXII. János pápa. Az ő uralkodójuk volt ebben az időben Jeretány, Magyarország királyainak rokona.

Irodalom:

Bendefy 1941: Bendefy László: Kummagyaria: a kaukázusi magyarság története. Bp. 1941. Reprint: Bp. 2002.

Bendefy 1942: Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája: Gyeretyán országa. Bp. 1942. Reprint: Bp. 1999. (Bakay Kornél bevezetőjével és Bendefy László életrajzával, melyet fia, Bendefy István írt). A műnek van egy másik kiadása, szintén 1999-ből, Bálint István János válogatásában, szerkesztésében és utószavával.

Benkő 2020, Benkő István: Negyven magyar – negyven hős, https://julianusbaratai.blog.hu/2020/03/26/negyven_magyar_negyven_hos , hozzáférés: 2020-10-06

Erdélyi 2012: Erdélyi István: Magyar Őstörténeti Minilexikon, Budapest, 2012.

Gmyrya 1995: L.Gmyrya Hun country at the caspian gate, Makhachkala 1995, http://s155239215.onlinehome.us/turkic/29Huns/Huns_Gmyrya/Huns_Gmyrya01En.htm Hozzáférés: 2020-10-07

Győffy 1975: Györffy György, Bizánc szerepe a magyarok megtérésében, in: Kortárs 1975, II

Horváth 2017: Horváth Gábor: A hunok 395. évi ázsiai hadjárata a Római Birodalom keleti tartományai ellen, 2017, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen

Idriszov 2019: Идрисов Ю. Мю Ногайцы в Терско-Сулаком междуречье. «De Caucaso”. Карачаевск, 2009

Kézai: Kézai Simon mester magyar krónikája, Szabó Károly (ford.)

Kuskumbajev 2018: Kuskumbaev A. K. Madjari Dast-i Kipcsake i Zolotoj Orde. In: Materiali II–j naucsnoj konferencii szrednevekovoj isztorii Dest-i Kipcsaka. Naucsno–isszledovatelszkij centr Dest-i Kipcsak, Astana, 2018.

Mübariz 2008: Mübariz Helikov és Nyitrai Szabolcs: Ősmagyarok Azerbajdzsánban, Budapest, 2008.

Nagy 2019: Nagy Kornél (ford.): A Kaukázusi Albánia története A Movses Dasxuranc’inak tulajdonított örmény krónika, Budapest, 2019.

Nyest.hu: KAUKÁZUSI MAGYAROK 4. Madzsar, a főváros, https://m.nyest.hu/renhirek/madzsar-a-fovaros, hozzáférés 2020-10-01

Szerelmey 1847: Szerelmey Miklós: Magyarok a Kaukázusban, Pest, 1847.

Tempfli 2000: dr. Tempfli Imre: Mit adott a kereszténység a magyarságnak, in: Koinonia 2000. évi 51. szám 15. o.

Vámbéry 1882: Vámbéry Ármin: A magyarok eredete : ethnologiai tanulmány, Budapest : A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, 1882.

Zimonyi 2012: Zimonyi István: A magyarság korai történetének sarokpontjai, Szeged, 2012, hozzáférés: 2017-09-26

[1] A kérdés megválaszolása segíthet az Anonymusnál szereplő hétmagyar szövetség és a hozzájuk csatlakozó kunok (hunok?) pontosabb megismerésében is.

[2] Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája: Gyeretyán országa. Bp. 1942. Reprint: Bp. 1999. (Bakay Kornél bevezetőjével és Bendefy László életrajzával, melyet fia, Bendefy István írt). A műnek van egy másik kiadása, szintén 1999-ből, Bálint István János válogatásában, szerkesztésében és utószavával.

[3] A „Magarok” a hun szövetség tagjaként érkeztek a Kaukázus északi előterébe.

[4] Szent Jeromos drámai szavakkal ecseteli a hun betörés körülményeit:

Szent Jeromos 77. levele, 399.

„Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. A római hadsereg nem volt jelen akkor, mert a polgárháborúk Itáliában tartották. Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. Jézus óvja meg a római világot ezen vadállatok további támadásaitól! Mindenhol váratlanul bukkantak fel, jövetelük megelőzte hírük érkezését, nem kíméltek sem vallást, sem rangot, sem kort, még a csecsemők sírása sem keltett bennük szánalmat. Gyerekek voltak kénytelenek meghalni azelőtt – mondhatni -, mielőtt elkezdtek volna élni, a kicsik nem észlelve nyomorult végzetüket még mosolyogtak is ellenfelük kezére és fegyvereire. Általánosan elfogadott, hogy a megszállók célja Jeruzsálem volt, az arany iránti mohóság hajtotta őket ebbe a városba. Városfalai elhanyagoltak voltak a békeidő miatt, ezért rendbe hozták, Antiochia ostromállapotban volt. Türosz sóvárgott rá, hogy újra sziget legyen, elvágva magát a szárazföldtől. Mi is előkészítettük hajóinkat, és az emberek a tengerparton feküdtek le elővigyázatosságból ellenségeink érkezése miatt. Nem számított, hogy kemény szél fújt, mert jobban rettegtünk az barbároktól, mint a hajótöréstől. MI azonban nem saját biztonságunk miatt voltunk idegesek, hanem a szüzek tisztasága miatt, akik velünk voltak. Abban az időben még nem voltak nézeteltérések közöttünk és a belküzdelmet árnyékba vetette a barbárokkal vívott csata. ” [Horváth 2017]

[5] * Dzsingisz kán még életében felosztotta fiai között á birodalmat. A négy fiú legkisebbike, Toluj a törzsterületeket kapta meg. Ő volt az "otcsigin", a tűzhely őrzője. . Ödögej, a harmadik fiú, a Balhas tótól keletre eso térséget, az Iszim és az Irtisz folyó vidékét örökölte. Csatagáj, a második, a "dzsaszaknak", a mongol szokásjognak az őrzője lett, s az Ili, Csu és Talasz folyók völgyében, Transoxánia és Kasgár területein uralkodott. Dzsocsi, a legidősebb pedig olyan területet kapott, amelyet még nem kebeleztek be. /Ezt a tényt többen azzal próbálták megmagyarázni, hogy a nevezett fiú bizonytalan származása miatt lett ekként megkülönböztetve./ Ő kapta meg a meghódítandó nyugatot. A mongol nyelvben a részfejedelemség, részbiródalöm neve "ulusz". A fentiek szerint kialakított állam rendszere az ulusz-rendszer. A

[6] A nyelvészeti adatok is a magyarok Kaukázus északi előterében való hosszabb tartózkodására utalnak. Zimonyi István doktori disszertációjában a nyelvészeti adatok alapján idézi Róna-Tas András Kaukázus északi előterére utaló, növény és életföldrajzi adatokhoz kapcsolódó megállapításait: „A táblázat 14 növénynevéből kilenc esetében alán megfelelő is adatolható, ami arra utal, hogy az alán, a török és a magyar között szoros nyelvi érintkezés lehetett. Alán eredetű a magyarban a tölgy és alán eredetű török közvetítéssel a som, komló. Török eredetű a magyarban és az alánban a kőris, kökény, körte, gyékény, mogyoró, komócsin. Végezetül török eredetű a magyarban a bükk, dió, gyűrű(fa), gyertyán, gyümölcsény. Mindez alapján egy viszonylag hosszan tartó érintkezést feltételezhetünk az alán, a nyugati-török és a magyar nyelvű csoportok között. Róna-Tas szerint az alánokra vonatkozó forrásokat is figyelembe véve az alánok lakhelye a Kaukázus–Don–Azovi-tenger keleti partja által határolt terület lehetett, de alánok éltek a Krím félszigeten is. .. az életföldrajzi adatok egyáltalán nem utalnak a Volga-vidékre, emellett az átvétel több generációs együttélést feltételez… Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a faneveink és más növényneveink, halneveink és szőlő- és borkultúránk arra utal, hogy a honfoglaló magyarság kialakulásában a Kaukázus előtere [Kiemelés tőlem – B. I.] fontos szerepet játszhatott” [ZIMONYI 2012., 93-94.]

[7] „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is.” [Idriszov 2009: 51]

[8]Kuskumbajev 2018, 132. sk. A forrás arab nyelvű szövegének lefordítására A. K. Kuskumbajev R. B. Szulejmenovot, a Kazah Akadémia Kelet-kutató Intézetének munkatársát kérte fel, és A. S. Nurmanovával, valamint A. K. Muminov professzorral ellenőriztette a fordítást.

FÜGGELÉK

Benkő Mihály: A KELETI MAGYAROK TÖRTÉNETÉRŐL

Megjelent a Kelet Kapuja 2019. április-júliusi számában.

Részlet

„…XIV. századi, keleti magyarokra utaló dokumentum XXII. János pápa levele Jeretamirhoz, és valamennyi keresztény magyarhoz[1].

Az adott pápai küldeménynek érdekes előtörténete van.[2] Egy önálló, „Khoraszán, Khorezm, Turkesztán és Hindusztán tatárjainak imperátorához, Elcsigedajhoz” intézett, 1329 november 2-ára keltezett levél szerint[3] a Dzsagatáj-ulusz uralkodója hajlandóságot mutatott katolikus misszionáriusok fogadására, és kérte, hogy a pápa küldjön neki áldást és tanítást a katolikus hitre. Megörülve ennek, XXII. János pápa értesítette Elcsigedaj kánt, hogy küld hozzá egy nagyobb csoport dominikánus és ferences szerzetest, Mancasole Tamás püspök vezetésével. Egy másik levélben (1329, augusztus 21) a pápa értesíti „valamennyi keresztényt, akik Koraszánban, Khorezmben és Industanban élnek” Mancasole Tamás kinevezéséről az új szamarkandi püspökség püspökének.[4] 1329 szeptember 29-én pedig XXII.János pápa elküldte fent említett levelét „minden keresztény magyarhoz, malkaitához és alánhoz”. Az alábbiakban közöljük a magyarokra vonatkozó részleteket a levélnek a lateráni regeszták között található előzményéből, majd magából a levélből:

Feljegyzés az előzményekről:

„Beszámoltak (a pápának) az ázsiai magyarok, a malkaiták és az alánok szilárd vallásosságának nagy dicsőségéről; ezek – bár istentelen, babonás tévelygések hálójába kerített népek veszik körül őket – mégis megőrizték hitük szeplőtelen tisztaságát. Tekintély dolgában kitűnik közülük Jeretan (Jeretamir), a magyar király ivadéka. Minthogy ő kitartóan katolikus elöljárót kért az Apostoli Széktől, a pápa elküldte a semiscanti (szamarkandi) püspököt hozzájuk, hogy erősítse bennük a hitet, mellékelt levelében pedig a vallásos férfiakat kegyes figyelmeztetésének megfogadására intette”.[5]

A levélből:

„Kedves gyermekeinknek, Jeretannak és minden keresztény ázsiai magyarnak,[6] malkaitának[7] és alánnak üdvözlet!

…„Mérhetetlenül nagy örömet szerez nekünk, hogy Te, Jeretann fiunk, Magyarország katolikus királyainak leszármazottja vagy, és hogy te és más keresztények, akik az említett világrészeken tartózkodtok, telve vagytok a hit igazságával és tüzével, és vágyódtok, hogy katolikus tanítótok legyen, aki üdvös szavakkal a katolikus hitben kioktasson és szent példaképek nyomán formáljon benneteket”…

…„Mivel óhajtjuk, hogy Krisztus családja mindenütt új sarjakkal gyarapodjék, de leginkább, hogy azokon a tájakon terjeszkedjék, gondoskodtunk, hogy áldásunk kegyelmével kijelöljük azokra a tájakra tiszteletreméltó testvérünket, Tamás szamarkandi püspököt, akit ismertek. Éppen ezért emlékeztetünk igaz fogadalmatokra és az Úr Jézus Krisztusban bíztatunk titeket, hogy azokat a szent tanításokat, amelyeket ugyanezen Tamás, és más katolikus püspökök, nemkülönben kedvelt fiaink, az azokon a részeken tartózkodó dominikánus és ferencrendi testvérek a katolikus hit ismeretére vonatkozóan adnak, szívesen és minél hűségesebben hallgassátok, lélekben simuljatok ehhez az igaz hithez és a szent atyák példájához...”

Kelt Avignonban, a tizennegyedik év októberének 3. napján. [8]

Mancasole Tamás püspök és prédikátorai 1330 tavaszán indulhattak Keletre. Avignonból.[9] Viszonylag nemrégen, 1998-ban publikált okirat tanúskodik Tanába (=Azov kikötőjébe) ) érkezésükről.[10] Onnét szárazföldön utazhattak tovább Szamarkand felé. Már csak Elcsigedaj halála után érkezhettek Szamarkandba. Elcsigedaj elhunyta után a muzulmán Tarmasirin lett a Dzsagataj-ulusz kánja. A továbbiakban nincs adatunk sem a prédikátorok, sem a püspök sorsáról. [11]

XXII. János pápa a lateráni regesztákban őrzött feljegyzésében egyértelműen kifejezésre juttatja, hogy a keleti és nyugati magyarok rokonságának gondolata nem az ő, vagy püspöke fejében született meg, hanem ezt Jeretamir közölte szóban Mancasole Tamás püspökkel, amikor az újonnan kinevezett püspök előzőleg nála járt.[12]

A Roman Hautala által hivatkozott négy pápai levéltári okirat közül[13] Magyarországon eddig csak az a levél volt publikált és közismert, amelyet XXII. János pápa Jeretamirnak küldött. A másik három dokumentum közül számunkra különösen fontos az, amelyik arról szól, hogy Mansacole Tamás püspök Tanába érkezett. Az okirat publikálása előtt Mansacole Tamás püspök útjáról több elmélet született. Voltak köztük az egész utazást bizonyítatlannak vélők, vagy olyanok is, amely szerint a püspök a Dzsagatáj-uluszba vitte volna a levelet Jeretamir-féle keresztény magyar közösségének. A püspök Tanába érkezéséről szóló okirat az elméletek közül Bendefy Lászlóét igazolja. Eszerint Mansacole Tamás útjában Szamarkand felé Tana kikötőjén keresztül hatalmas kitérőt tett a Kaukázus északi előtere felé, azért, hogy ott átadhassa a pápai levelet és az általa korábbi útján ígért prédikátorokat Jeretamir magyar vezér keresztény közösségének, az alánoknak és a malkaitáknak. [14]

Tana (ma: Azov kikötője a Don deltájában) a XIV– XV. század második feléig Kaffa mellett az itáliai kereskedők második legnagyobb kikötője volt. Először is: ez az okirat bizonyítja, hogy Mancasole Tamás püspök valóban elutazott Keletre. Másodszor: a dokumentum alapján kijelölhető az útvonal, amelyen a dominikánus püspök Szamarkandba utazott, valamint azt, hogy útja során milyen területeket érinthetett, és hogy hol találkozhatott már korábban, majd 1330 tavaszán megkezdett útján, már szamarkandi püspökként ismét, Jeretamir keresztény magyar közösségével. Tana kikötőjétől megkezdett szárazföldi útja arra vall, hogy ezek a találkozások valóban egyedül a Kaukázus északi előterében, a szóban forgó keresztény keleti magyarok nyári szálláshelyén történhettek meg. Ugyanis Tanából az út Szamarkand felé keresztülvezetett a Kaukázus északi előterén, Madzsar városán, a Derbenti Kapun, Perzsia és a mai Afganisztán északi területein, Szultanieh, Teherán, Meshed városok érintésével. Amikor a világhódító Timur Lenk hatvanegynéhány évvel később az 1390-es években Toktamis, az Arany Horda kánja ellen vezetett hadjáratot, Szamarkandból ugyanezen az útvonalon, a Derbenti Kapun át érkezett hadseregével az Arany Horda területére.

A Jeretamir-kérdéssel foglalkozó Bendefy László és Győrffy György nem ismerhették a Roman Hautala tanulmányában hivatkozott okiratot, Mancasole Tamás püspöknek a Tanába érkezéséről. Ezért gondolta úgy Győrffy, hogy a püspök ázsiai szárazföldi útvonala a következő volt Szamarkand felé: Trapezunt-Tiflisz-Tebriz-Szultanieh-Szamarkand.[15] Ez volt a megszokott szárazföldi út a Fekete-tenger keleti partjáról Szamarkandba. Ha a püspöknek nem lett volna tennivalója a Kaukázus északi oldalán, valóban arra ment volna, amerre Győrffy feltételezte. Gonzalez du Clavijo hetvenöt évvel később, amikor Tamerlánhoz ment követségbe a spanyol királytól Szamarkandba, a Konstantinápoly-Trapezunt-Szultanieh-Teherán-Szamarkand útvonalat követte.[16] Komoly ok nélkül a kiváló szervezőként leírt XXII. János pápa nem utasította volna az újonnan kinevezett püspököt ilyen hatalmas kitérőre a Kaukázus északi oldala felé, új állomáshelyére vezető útján.

Jeretamir magyarjai nyári szállásterületének helye a pápai bullában nincs pontosan meghatározva. Mégis, a fentiek alapján bizonyos, hogy ez a szálláshely a Kaukázus északi előterében volt, alánok lakóhelye mellett, feltehetőleg a Kuma-folyó mellékén, ahol toponymek és Madzsar város neve is őrzik a keleti magyarok emlékét. Útba kellett, hogy essen Mansacole Tamás püspök és prédikátor kísérői számára a Tana (Azov) kikötőjétől a Derbenti Kapun át vezető útvonalon Szamarkandba felé. A bulla szerint voltak Mansacole Tamással ferences szerzetesek is. A ferencesek XXII. János pápa rendelete alapján elsősorban Dast-i Kipcsakban, vagyis a Dzsucsi-uluszban téríthettek, míg a dominikánusok a Dzsagatáj-uluszban.[17] A ferences prédikátorokat és a pápa levelét vihette magával a püspök a Kaukázus északi előterébe, vagyis az Arany Horda területére, régi ismerőseihez, az alánokhoz, malkaitákhoz és Jeretamir magyarjaihoz. Miután így ismét találkozott velük, és teljesítette kérésüket, hogy prédikátorokat vigyen hozzájuk, dominikánus kísérőivel együtt folytathatta útját Szamarkand és ismeretlen jövője felé.

Roman Hautala szerint az adatok Jeretamir közösségéről segítik annak tisztázását, hogy honnan származnak azok a magyarok, akik részt vettek Abulhair kán XV. századi hadjáratában, és akik később beléptek a kazakok argün törzsszövetségébe.[18]

A Kaukázus északi előterében és Dagesztánban, valamint Azerbajdzsánban régóta ismertek város- és vár elnevezések, toponymek, amelyek arra utalnak, hogy azokon a tájakon valamikor valóban élhettek magyarok. H. G. Haszonov szerint: „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, magyar szablya, kocsi, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a fennmaradása napjainkig természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is.” [Идрисов 2017] A Dél-Kaukázusban, a mai Azerbajdzsán területén is több „madzsar” etnikai nevet tükröző földrajzi név mutatható ki: Madzsar-garaoglan, Madzsarli, Madzsar-jeri.[19] „

[1] Hautala 2016, 171 sk; Bullarium Ordinis FF Praedicatorum, Vol. II. Ab anno 1281 ad 1430 /Ripoli Th, Brémond A. (eds.) Romae; typis et sumtibus H. Mainardus 1730, 184.

[2] Hautala 2016, uo.

[3] Hautala, 2016, uo; Golubovich G. Biblioteca bio-bibliografica della Terra santa e dell’Oriente francescano. 5 vols.Quarrachi, Firenze: Collegio di S. Bonaventura, 1906–1927. III, p.355.

[4] Hautala, 2016, uo; Golubovich G, 1906–1927, III, 356.

[5] Bendefy 2019, 23.

[6] A középkorban európai elképzelés szerint a Don bal partján kezdődött Ázsia.

[7] Malkaiták: a Malka folyó partján élő közösség, a Kaukázus északi előterében.

[8] Bendefy 1977, 253–270; Bendefy 2019. I, 4–25.

[9] Hautala 2016, 171 sk..

[10] Hautala 2016, 172. Vö.: Richard 1998, 162, 145. jegyzet.

[11] Hautala, 2016, 172.

[12] Hautala, 2016, 172, Bendefy 2019, 23.

[13] Hautala, 2016 171–172

[14] Bendeffy László 1977, uo.

[15] Győrffy 1948, 85.

[16] Győrffy 1948, 85. Vö.: Clavijo 1859, V.

[17] Győrffy 1948, 82. Győrffy szerint XXII. János pápának külön rendelete osztotta el a „megtérítendő Keletet” egyházi igazgatási szempontból felosztotta a minoriták és a domonkosok között. A ferenceseknek jutott többek között az Arany Horda, vagyis a kipcsak kánság nyugati része, a domonkosoknak – szintén más hatalmas területek mellett – a Dzsagatáj Ulusz, Turkesztán. Az összefüggő domonkos provincia központja, amely alá a megalakítandó szamarkandi püspökség is tartozott, a szultanijehi érsekség volt. (Perzsia) [Vö.: Győrffy 1948, 86 sk.

[18] Hautala 2016, 171.

[19] Haszonov 2008. Vö.: Irdisov 2017. 51..Az Arany Horda egyik madzsarokból összeállított katonai egységének állomáshelye éppen a Kaukázus előterében fekvő Madzsar városa volt. Ennek a városnak stratégiai jelentősége volt az Arany Horda számára a XIII–XIV. századokban, mert fedezte a veszélyes észak-kaukázusi irányt az iráni mongolokkal (Hulaguidákkal) és a Dzsagatáj-ulusszal szemben. Feltételezhető, hogy egy madzsarokból összeállított tumen állomásozott ott. [Kushkumbajev 2012; 56, 36. jegyzet; M. V. Gorelik, az ókori és középkori nomádok neves kutatójának közlése alapján].