„…A Kaukázus és a Volga torkolata közötti vidék lehetett a legtartósabb őshazánk. Amikor már kevésnek bizonyult a föld, a hunok nyugatra távoztak, a magyarok ősei helyben maradtak. Itt említi a hunugor népet már Jordanes is, ezt a hermelinbőrökkel kereskedő igen bátor nemzetet. Anonymus ugyanígy ír „hungárus“ őseinkről. A 6. századi Agathiasz a szabir és az onogur népet az Azovi-tengernél szerepelteti és odahelyezi az utóbbi „unn“ nép Onoguris nevű várát is. Theophanész (8-9. század) szerint ez a szabir nép 508-ban már a Derbenti-szoros körül lakott. Ugyanide tette Moses Dashkhuranci a hunok országát, akiket 682-ben egy Israel nevű püspök meglátogatott, … . A 7. századi Thephülaktosz nemcsak szabirokat és onogurokat, hanem magyarokat is említ. Hiteles források szerint a magyarok régi neve „szavartoiaszfaloi“ volt–vagyis szabir, és e nevet viselte az első besenyő támadáskor a Kaukázusba (vissza-) vándorló magyar néptöredék.

A Kaukázus régió 565-ben.

A Kuma folyó melletti Madsar (Magyar) város romjairól ez olvasható Herakleiosz bizánci császár győzelmes perzsa háborúiban (622-8) Theodorosz és Andreasz a matzarok régi roskadozó „Matzaron“ városkáját helyreállították. Madsar városról és vidékről Marco Polo térképe és a későbbi Derbendnameh is megemlékezik és középkori térképek is feltüntetik nevénél, hogy itt volt a magyar őshaza. Arab utazók és orosz évkönyvek a 14. század elején már megemlékeznek egy Madzsar nevű virágzó városról, sőt a kijevi Nikon elődjének (1037-1039) „The Primary Chronicle-Prolegomena“ című krónikája a Kaukázust Ugor (így hívták a magyarokat) hegyeknek nevezi. Andrzej Taranowski lengyel diplomata 1569-ben áthaladtában leírta „a kopár madzsari mezőket (Madziarisch velder, polaMadzierskie), ahonnan – mint mondják – a mai magyarok ősei érkeztek. “Gyakran látott téglafalakat, a pogány magyarok templomainak romjait.“ Egyes nézetek szerint a város tatár alapítású, de ezt a laikusok is meg tudják cáfolni azzal, hogy a tatárok nem kőházakban, hanem sátrakban, jurtákban laktak. A tény az, hogy Madzsart éppen Timur Lenk mongoljai pusztították el 1395-ben….

Madzsar város romjai a Kuma folyó partján

A kaukázusi magyar őshaza kérdésével Tardy Lajos „Régi hírünk a világban“ (1979) című könyve három fejezetben foglalkozik, régi térképekkel is bizonyít. „A finnugor őshaza nyomában“ című (1973) mű is sok részletet közöl. A „The Encíclopaedia of Islam“ térképe másik Macar nevű települést is mutat a Terek folyó partján. Érdekes adalék a korábbi déli őshazához az, hogy Cornelius német nyelvű könyve a hittitákról ,egy„Istan“ nevű istent említ.

A Századokból és D. M. Dunlop: The history of the Jewish Khazars című könyvéből megismerhetjük azokat az eseményeket (az arab hódítást), amelyek miatt őseink innen elvándorolni kényszerültek egy Upas ibn Madar, vagyis Magyar nembéli Upas (krónikáink listáin Opos) vezetésével. 737-től rövid védekezés után 744-ben a magyarok végleg feladták ezt a hazát, habár kisebb részük visszatért a Kura folyó vidékére, amelyet szabirföldnek (ld.szevortik, szávartüászfalü), kétszáz évvel később magyar kerületnek (Madsaragadzor) neveztek. A „rendíthetetlen szabirok“ közülsokan dicsőségesen haltak meg itt keresztény hitük védelmében 854-ben, a bagdadi kalifa hódításakor. XXII. János pápa még 1329-ben is küldött követet az ottani magyar királyhoz, Jeretamirhoz.

XXII. János pápa levele a kaukázusi keresztény magyarokhoz, alánokhoz, malkaitákhoz 

A perzsa kapcsolatokról még annyit, hogy I. Chosroes Anoshirvan (531-579) önéletrajza (a„Karnamag“ az isztambuli Köprülü 1608-as kéziratban) szerint ez az uralkodó az avarokat 7 törzsre osztotta és rangos ősi családokból kagánokat jelölt ki nekik. „Intelmei“ is szinte szó szerint egyeznek Szent Istvánnak fiához intézett Intelmeivel, Fehér M. Jenő szerint.

Hét vezér 

A744-es időszak menekülő magyarjai Ujguriában, kisebb töredékeik pedig Baskíriában találhattak menedéket. Ez az évszám megtalálható Petrus Ranzanus – Mátyás és Beatrix krónikása – művében (A magyarok történetének rövid foglalata): Attila halála után 301 évvel – ez a Jézus Krisztus születésétől számított 744. év volt – a szarmaták (így hívja a magyarokat) hatalmas tömege…elhagyta szülőföldjét, miután a hadi ismeretekben igen járatos bizonyos Hungar nevű vezérélük élükre állt …, kivonultak az európai Szármáciának egy bizonyos részéről, amelyet maguk a szarmaták ma is Hungáriának hívnak…“ Thuróczy János (Amagyarokkrónikája) egyetért az évben, de útiránya tévesnektűnik: „Az úr Jézus Krisztus testetöltésétől számítva tehát 744-ben, Atilla király halálától számítva meg a 301-ik évben a nép nyelvén magyaroknak vagy hunoknak, latinul pedig hungarusoknak nevezett nép V. Konsztantinosz császár (741-775) és Zakariás pápa (741-752) idejében újra bevonult Pannónia földjére.“ Mivel a két krónika megegyezik a 744-es évszámban, idézzük még a Tarih-i Üngürüsz (A magyarok története) leírását: „…Atilusz király halála után 300 év elmúltával, Íszá (Jézus) őkegyességének745.esztendejében Szidijja (Szkítia) padisahjától elbúcsúztak, s onnan a tatár kán országa felé csapatonként elindultak.“

Egy negyedik krónika is idevág, a„MadzsarTarihi“(Az 1740. évi Névtelen Magyar Történet):„…amióta a madzsarok (először) elhagyták a Szteppet, (Íszá próféta) születésének a 744.évéig 370 év (megj.374-744) telt el. Ennyi idő eltelte után az említett évig, vagyis Íszá próféta születésének744.évéig a kétszázezer főnyi madzsar nép másodszor felkerekedett a Nagy Szteppről (Dest-i Kebir) és régebbi hazájába, Madzsarisztánba költözött.“ A744-esvagy745-ös évszám kitűnően egyezik a megfelelő császár és pápa uralmával, tehát hitelesnek tekinthető a S zkítia-Szarmátia (az alánok országát értheti ez alatt) vidékéről valókivonulásra. A magyarok távozása kisebb fajta népvándorlást indíthatott el. A népeknek ez a dominósor-szerű enegymásra esése történt a hunok, majd az avarok megjelenésekor is. Az utóbbiak a szabirokra, azok az ugorokra, onogurokra és szaragurokra támadtak. A 895-ben lezáruló honfoglalás egyik előidézői a besenyők voltak, akiket a ghuzok űztek el korábbi lakóhelyükről, akiket viszont az arabok, vagy a karlukok. A744-es év egyben a II. keleti türk kaganátus legyőzésének éve az ujgurok által. Az ujgur birodalomfénykorát ezért a történészek 744-től 840-ig terjedő időszakra teszik. Pontosan akkorra, amikor a „tatár kán országába“ többhullámban érkező magyar menekültek az ujgurok nyugati szomszédságában szövetségesként letelepedhettek, ütközőzónát alkotva a kirgizek előtt a felső-Irtisz vidékén. Ezáltal az ujgurok a fegyverkezés helyett a békés földművelés, a Kínával való kereskedelem és a manicheista vallás felé fordulhattak, amely hitet 762-ben vettek fel. Utóbbi okozta birodalmuk bukását is Al-Jahiz arab író (megh. 869) szerint. Érdekes, hogy a jó és rossz állandó harcát hirdető manicheizmus a honfoglalás után még évszázadokig tartotta magát hazánkban, ahogy Fehér M. Jenő értékes történelmi munkái számos korabeli adattal bizonyítják. Ipolyi Arnold mitológusunk szerint egy manóval kapcsolatos szólásunk a vallásalapító Mani nevére emlékszik, kit végül szalmával kitömve felakasztottak.

A selyemkereskedés és a dinasztikus kapcsolatok gyengülésére utal, hogy a kínai évkönyvek 829 után már hallgatnak az ujgurokról, akikre a Tibettel való háborúk után nehéz idők következtek. A belső hatalmi harcok során a kán öngyilkos lett. Az országban több évig éhínség, majd pestisjárvány lépett fel. 839-40 telén hatalmas hó esett, hullottak a lovak -- mint krónikáinkban-és a birkák. A kirgizek rátörtek a fővárosra és felgyújtották. SinorDénesprof.könyve (Cambridge, 1990) részletesen ír ezekről.

A 819-ben  született Ügek fejedelem fivére, Leved (Előd) talán a fenti események miatt nyugatra vonult törzsével és megszállta Levédiát. A kazárok a magyarok elleni védelemként a Don alsó folyásánál 839-ben felépítették Sarkel-t („fehérház“), ahová Konstantinápolyból építésvezetőként 838-ban Petronas Kamateros-t küldték. A magyar-kazár háborús viszony miatt a Bizáncban járt orosz követség csak kerülővel, a frankok országán át tudott hazajutni (Annales Bertiniani, 839-ből). Ekkor, 836-839 körül kérték a bolgárok a magyarok (onggroi) segítségét a macedóniai bizánci hadifoglyok lázadása idején, amiről Georgios Hamartolos krónikája tanúsít.

…

A honfoglalás

Levédiába (aDontól nyugatra) érkezésük után őseink Etelközbe („folyóköz“,talán Moldva felső vidéke) költöztek.

Más fontosabb események:

862: Első betörés a Német Birodalomba (Hinkmar Reims-i érsekfeljegyzése, Sváb Évkönyek).

881: Kabar és magyar sereg harca Bécsvidékén.

888. március: feldúlják a bajorországi Metten-t (Chronica Benedictina). Ez az első magyar előőrs lehetett, amelyet a Kárpátokon való átkelés után küldtek felderítő és térképező szándékkal. Ametzi évkönyvek, a Sambucus-kódex és Regino prümi apát

888-ra teszik a honfoglalást (Thuróczy,1980:454; Századok, 1881:489.), a Pozsonyi, Dubnici és BudaiKrónikában egyaránt 888 olvasható, a váradi káptalan adata szerint „a scytha nép nagy tömege 888-ban lépte át Pannónia határait,“viszont a Zágrábi Krónika 889-re teszi „Pannónia“ elfoglalását (Erdélyi 1986:77; Századok,1883:187-8.). SzékelyIstván1559-ben Krakkóban kiadott művel („Chronica ez világnak ieles dolgairól“) 888/889-re teszi ezt.

Igen kicsi annak a valószínűsége, hogy mindezek a források tévednének. Ezért Szabó Károly is elfogadta, hogy a magarok többsége 888/9-ben lépte át a Kárpátokat (Századok,1883:211 oldaltól). Regino szerint a besenyők 889-ben szorították ki a magyarokat Szkítiából. Annalista Saxo is hivatkozik erre, hozzáfűzve, hogy Arnulf 890-ben hívta segítségül az elvetemült magyarokat (Dümmerth,1986:135).

890-ben a nyugati világban szóba jön „a magyarok közeledése (inminentibus paganis) és azon eszközök meghatározása, amelyek által e veszélynek elejét kellene venni“ (Századok,1881:490). Ez arra utalhat, hogy a magyar csapatok már a Kárpátokon innen tevékenykedtek. J.Howell 1664. évi angol nyelvű Florus Hungaricus-a (hazánkban ismeretlen, talán Nadányitól ered) úgy tekinti, hogy a magyarok890-ben keltek át a Kárpátok hegyláncain, illetve foglalták el Erdélyt.

Az elismert modern történész, Macartney „Themagyars in theninth century“ című könyvében (CambridgeUniversity Press,1930:76.) ugyanezt írja. Elfogadott tény, hogy a magyarok 892-ben már Arnulf szövetségeseként harcoltak. A Fuldai Évkönyvek szerint a magyarok Arnulf német királlyal szövetségben megtámadták a sclávokat. (Marczali,1901:2). Anonymus szerint a magyarok ekkor a Morva folyóig és Boronaváráig (Brno) tűzték ki a magyar határt. Az idegen források és a hazaiak legtöbbje (Anonymustól Györffyig, lásd DienesIstván: A honfoglaló magyarok,1972:7 2.)892-re teszi a morvák országa elleni hadjáratot, amelyben a magyarok Arnulf szövetségeseként vettek részt. A sangalleni nagyobb évkönyvek szerint „Arnulf a magyarokat azon helyekről, hol elzárva voltak (értsd: a morvák által a németek szempontjából) csak 892-ben bocsátászabadon:„892. Arnulfos contra moreven sespergebat, et Agarenos ubi reclusi erant, dimittit. Annales Sang.M.“ (Századok,1880:101.) Vanegy 894-es keltezésű„ Arnulfos Ungariose duxit“feljegyzés is, amely ha helyes, akkor Arnulf kétszer is hívta a magyarokat. E dátumokat pontosítani lehet Anonymus krónikájából, Árpádék felvidéki hadjáratának ismeretében. „A Millenárium az Akadémiában-A történelmi Bizottság jelentése“ (Századok,1883:211) 892-re teszia Gesta Hungarorumban is leírt Garam-Nyitra-Vág vidéki magyar hadjáratot.

Az Aventinus néven ismert német Turmair János a 15-16. század fordulóján régebbi források alapján ezt írta: A magyarok „királyának“, Kurszánnak (Aventinusnál Kuszál) a követei elmentek a bajor király által 892-ben összehívott birodalmi gyűlésbe, s felajánlották seregeiket II. Szvatopluk és II. Mojmir morva uralkodó ellen (megj.:ezek akkor még csak hercegek lehettek, hiszen Szvatopluk még élt), ha győzelem esetén megkapják a földjüket. Arnulf örömmel vette ezt az ajánlatot, és ezután mind a bajor, mind pedig a magyar seregek megkezdték a támadást. A magyarok – írja Aventinus-korábban az alföldi részeket pusztították és ott már VÉGLEG meg is telepedtek. (Később Pannóniát is sikerült meghódítaniuk, de ezt megelőzően, 894-ben még egy pusztító hadjárattal söpörték végig a dunántúlt, amint a Fuldai Évkönyvek tanúsítják.) Marczali Henrik a Magyarország történetéről szóló, 1895-ben kiadott munkájában-helyesen-meg volt győződve arról, hogy a magyarok már 894-ben urai voltak az egész Alföldnek (Erdélyi István,1986:88).

Simeon bolgár cár 893 őszén történt trónralépését követően néhány hónapon belül háborút kezdett a görögök ellen. Erről a bizánci császár így ír: A Bizánc„…ellen elkövetett esküszegést NYOMBAN megtörlő igazság HAMAR SIETETT emezekre büntetést mérni. Mert haderőinket a szaraczénok tartván lekötve, az isteni gondviselés a rómaiak helyébena TURKOKAT (magyarokat) keltette fegyverre a bolgárok ellen.“ (Marczali,1901:11.) Az „esküszegés“ szó utalhat arra, hogy a bolgárok és görögök korábban jó viszonyban voltak; előzőleg Anonymusnál is szövetségesek. Biztosantudjuk, hogy a (bolgárellenes magyar) hadműveletek megkezdésére csak a 891. augusztus 8-i napfogyatkozás évében (Csuday, Eugen,dr.:Die Geschichte der Ungarn, I., 1900:63.), illetve azt követően került sor (Századok, 1891:677). Oppolzer nap-és holdfogyatkozásokról írt híres katalógusában a 100. számú térkép jelzi, hogy a Honfoglalás éveiben egyedül a fenti (gyűrűs) napfogyatkozás volt látható Görögországban. Erre a következtetésre jutott Lakits F.is. Symeon Magister (Századok,1883:198) is tanúsítja, hogy a magyar-bolgár háború 891-től 895-ig tartott. Bölcs Leónál a 888-tól uralkodott és a fenti háború bölcs Leó3-ik és 7-ik uralkodási éve között történt. Leó trónralépését az határozza meg, hogy második uralkodási évében volt egy napfogyatkozás és harmadik évében kezdődött a bolgár-magyar háború (Századok,1880:103-4). A fenti napfogyatkozás Leó trónralépését 889.szeptember1-re rögzíti. A Zalán vezér Alpár melletti vereségével kezdődő magyar-bolgár háborút ez a csillagászati bizonyyíték és Anonymus (1975:112-3) így 891. szeptember 1. és 892. szeptember 1. közé, a háború végét pedig 895.szeptember1. és 896. szeptember1.közé helyezi. Leó mondása, hogy a magyarok háromszor győzték le a bolgárokat és a fuldaiévkönyvek adata, hogy Simeont kétszer győzték le, azt jelenti, hogy már Simeon cár elődjét, Vladimirt is legyőzték (Pauler,1900:151). „Mindezek szerint úgy tűnik, hogy a magyar krónikák valójában 892-től, vagy legkésőbb 894-től számolták a magyar honfoglalást“ (Macartney:Studies on the earliest Hungarian sources-The Hun Chronicle, 1938:178). Albericus Monachus szerzetes 893-ra tette a Honfoglalás évszámát (Erdélyi,1986:77.); bizonyára az Alpár melletti 893-i döntő magyar győzelem jelentette számára a fordulópontot. Egy Georgius Continuatus néven ismert kútfő (György barát krónikájának folytatása) írja, hogy(894-ben) Bölcs Leó bizánci császár követet küldött a magyarokhoz azzal a céllal, hogy támadásra bírja a magyarokat a bolgárok ellen. A követ hajókon a Dunára utazott, s találkozott a türkök (magyarok) fejedelmeivel, Árpáddal és Kuszánnal és háborúra bírta őket( Györffy:Tanulmányokamagyarállameredetéről,1959:129).

A Simeon elleni sereg vezetését Árpád fiára, Leventére, a kazár/kabarok vezérére bízták. Ezt a hadjáratot, amelyet bizánci források a 891-i napfogyatkozás és István pátriárka halála (893 májusa) után beszélnek, a 894.évre kell tennünk, mert utána, de még a 895-i besenyő támadást megelőzően Leó császár és Simeon olyan intézkedéseket tett, amelyek hosszabb tengeri utakat igényeltek“ (Magyar őstörténeti tanulmányok,1977:128).

Könyveink okkal hallgatnak Konstantin császár egy részletéről. 895-ben az ígéret értelmében Eustathios tengernagy hajói a sok magyar harcost felvették a Duna-parti főhadiszálláson. (Valószínűleg nem volt magyar hajóhad.) A bolgárok azon voltak, hogy a Dunát lánccal elzárják és a magyarok partraszállását megakadályozzák, de Barkalas kormányos a láncok, kötelek szétvágásával utat nyitott (Pauler: A magyar nemzet története,1900:31).

Számunkra világos, hogy a magyar és a görög hadvezérek jó stratégák voltak. A Fekete-tenger partját uraló magyar sereget felvehették volna Ogyesszánál is. Az éj leple alatt egyidejűleg kirakhatták volna őket bolgárkikötőkben (Constanta, Várna, Burgasz, vagy Neszebár), ahonnan Bulgária szíve felé nyitva állt volna az út. A meglepetés helyett inkább a bolgárok szemeláttára – sebezhetően -átkelni, a Duna mocsaras deltájában árral szemben küszködni csak a modern történészek lázálmában létezik. Árpád udvara 894-ben már Titel és Zalánkemén („Zalánkövei“) fölött állt, Bodrogvárnál, ahogy Anonymus feljegyezte. Egyedül a hosszú szárazföldi út kiküszöböléséért volt szükség a görög hajókra. Őseinknek, akik a Volgát szittyamódra, felfújt tömlőkre ülve átúszták, nem okozott nehézséget a Dunán való átkelés. (Az avarokról is feljegyezték ezt, sőt az asszírokrólmég kétezer évvel korábban.) Mindezt azért említettük, hogy a honfoglalás hibás 895-ös dátumát helyesbítsük. A 896-os év végképp rossz:Pauler (1900:153) beismeri, hogy az ország csak „opportunitási okokból“ választotta. A Fuldai Évkönyvek (TimothyReuter,76.oldal) szerint 900-ban az Enns-ig elfoglalták Bajorországot a magyarok. 901: a magyarok Karintiát és Dél-Morvaországot dúlták. Az egész Kárpát-medence már régen az uralmuk alatt volt. Itt röviden kitérhetünk hadjáratainkra. Lél (Lehel) és Bulcsu személyét illetően úgy látszik, hogy a hazai emlékek két embert zavarnak össze, írta Pauler már1899-ben. Ezeket a jelenségeket a véletlen névazonosságok okozhatták. Ilyesmi gyakran történhetett, példa erre Botond személye. Az első Botond a honfoglaló Árpád, Lél, és Bulcsú vezér kortársavolt. Ővele kapcsolatban igazat mond tehát Anonymus, amikor a históriaírók egyetlen könyvében sem találta, hogy ez a v vezér vágta volna be Konstantinápoly kapuját. Világos, hogy az utóbbi esemény nem vezérről szól, hanem egy Botond nevű közkatonáról-„a lekisebb a magyarok közül“-, akinek Apor kapitány 958-ban megparancsolta, hogy mérjen csapást a kapura (Képes Krónika-amelyet az alábbiakban K.K.-nak rövidítünk-,1986:74-75). Thuróczy és a K.K. megegyezik abban, hogy a bejövetel után őseink hat évig pihentek (888-894) ,majd Vratiszláv herceg Morvaországát végigpusztították. Lombardiát 899-900-ben dúlták ,ekkor ölték meg Lindward-ot, Vercelli város püspökét is. Tízévig (900-910) nyugodtak, a tizenegyedikben (911) Thüringia ellen vonultak (Pauler,1900:54), a tizennyolcadikban pedig (918) vereséget szenvedtek Bajorországban, Abach váránál a németektől, habár az árulóI. Konrád is elpusztult. Ekkor végezték ki a honfoglaló Vérbulcsú vezért. Bulcsú olyan gyakori név volt, mint később Géza, László vagy Béla. A második Bulcsú 948-ban megkeresztelkedett és 955-ben meghalt.

….

Anonymustól tudjuk, hogy Álmos vezér 819-ben született, unokája, Zolta pedig 894-ben, a Dunántúl meghódítása idején. Árpád 907. évi halálakor Zolta (Solt) nem volt még 13 éves (1975:127).Taksony 931-ben született. Zolta vagy Zsolt 907-t ől kb.945-ig, később Taksony 950-től 970 körülig volt fejedelem (Thuróczy,1980:454 és 463). Ő utána Géza-első koronázatlan királyunk-uralkodott, 997 őszéig.

Kapcsolódó cikk

KAUKÁZUSI KERESZTÉNY MAGYAROK

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/10/08/kaukazusi_kereszteny_magyarok