https://btk.mta.hu/images/06_F%C3%B3thi_Erzs%C3%A9bet.pdf

Az avar korban a megelőző korokhoz képest valóságos népességrobbanás következett be a Kárpát-medencében, ezért ennek a folyamatnak helyes értelmezése kiemelkedő fontosságú a magyar etnogenezis vizsgálatában.

 Az avar kor előtti római kori lakosság továbbélését a Dunántúlon elsősorban Keszthely tág körzetében és Északkelet-Dunántúlon, valamint a Dunától északra eső területeken lehet igazolni. A longobárdok és gepidák Kárpát-medencei továbbélését semmilyen antropológiai adat nem támasztja alá. A szarmata kori lakosság továbbélésére kevés bizonyíték van, de a szarmata kori embertani minta még ma is nagyon gyér.

Az teljesen nyilvánvaló, hogy az avar hódítással egy kifejezetten mongolid vonásokkal rendelkező nép jelent meg a Kárpát-medencében. A történelmi források szerint az avarok egyik ága a mongóliai zsuan-zsuanok voltak. Nem sok kétségünk lehet afelől, hogy ebben a leletanyagban a zsuan-zsuanokat tisztelhetjük. A politikában vezető szerepet játszhattak, hiszen a kunbábonyi kagán is közéjük tartozott.

Lelőhelyeik – összhangban az Avar Birodalomban betöltött szerepükkel – behálózták az egész Kárpát-medencét. Mivel az egész népességnek mindössze 1 százalékát képviselték, a magyar etnogenezisben nem számítanak jelentős tényezőnek.

Sem a római kori pannon és szarmata továbbéléssel, sem a mongolid népesség beáramlásával nem írható le az a népességszaporulat, ami a korszakot jellemzi. A kérdés tehát az, hogy a zsuanzsuanokkal együtt jöttek-e más népek is az avar kor elején vagy annak bármely szakaszában a Kárpát-medencébe. Mivel a nagy avar kori temetőkben összekeveredve jelentkeznek a korábban itt élők és az újonnan jöttek leszármazottjai, olyan attribútumot kerestem, ami alapján kiszűrhettem a biztosan, vagy legalábbis nagy valószínűséggel újonnan jöttek. Ez a jellemző attribútum az öv volt.

Az avar kor egyik legtöbbet vitatott kérdése a korszak felosztása a fémművesség alapján. A kérdés leegyszerűsítve úgy fogalmazható meg, hogy korai korszakra jellemző lemezes és préselt övdíszgarnitúrák, valamint a késői korszak jellegzetes alakos (nem kizárólagosan griffes) és indás motívumokkal díszített öntött garnitúrái ugyanannak a népességnek helyi fejlődés útján létrejövő attribútumai-e vagy mindkettőt más-más népesség hozta létre. Azaz egy vagy több (kettő, esetleg három) hullámban a Kárpát-medencébe érkező népességekről beszélünk.

Kép: Avar övddíszgarnitúra a Zamárdi avar temetőből Forrás: 

https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Zamardi/pages/avarkori_temeto_magyar.htm

Az antropológiai csoportosításhoz Hatházi Gábor adatgyűjtését vettem alapul. Három mintát hoztam létre: az egyikbe a korai préselt vagy lemezes övgarnitúrával, a másikba az öntött technikával készített és indás motívumokkal díszített övű férfiakat gyűjtöttem össze, míg a harmadik mintába az ugyancsak öntött, de alakos, köztük griffes motívumú övekkel rendelkező férfiak kerültek. A csoportok között lévő biológiai távolságszámítás alapján a következő eredményt kaptam:

1. A korai avar kor és a késői avar időszak mindkét csoportja szignifikánsan hasonlít egymásra. A korai korszak férficsoportja még közelebb is áll a késői korszak mindkét csoportjához, mint azok egymáshoz, de az utóbbiak is bőven az egy, sőt a fél százalékos különbségen belül vannak. Az antropológiai kép tehát nem támasztja alá azt az elképzelést, hogy az avar kor korai és a késői szakaszában eltérő népességgel kell számolnunk.
2. A korai és késői korszak felövezett férfiai embertanilag lényegében azonos népességnek tekinthetők. Ezt a népességet leginkább a Duna–Tisza köze avar kori temetői reprezentálják.
3. A három csoportnak az is közös vonása, hogy van közöttük ugyan a mongolid avarok közül is néhány egyén, de túlnyomó többségben nem mongolid népesség alkotja az övesek népét, hanem europidok.
4. Nagyon lényegesnek tartom azt a mindhárom csoportban csaknem azonos módon megfigyelhető jelenséget, hogy az övgarnitúrával rendelkező népesség egy kifejezetten alacsony agykoponyájú (A típus) és egy magasabb agykoponyájú (B típus) europid alcsoportra bontható. A két csoport között olyan nagy a különbség, ami nem hagy kétséget az eltérő eredetre vonatkozóan.

Az avar korban antropológiai értelemben két bizonyosan új, a korábbiaktól nagyon lényegesen eltérő népesség érkezett a Kárpát-medencébe: az egyik a minden bizonnyal a zsuan-zsuanokkal azonosítható kifejezetten mongolidok csoportja, a másik pedig az övesek népe. Az előbbi nyilvánvalóan nem azonosítható a honfoglaló magyarokkal, sem a vezető réteggel, sem a köznéppel. A második, főleg az alacsony agykoponyájú népesség összevetése a honfoglalás korival sokkal bonyolultabb kérdés. Ha csak a statisztikára bíznánk az ítéletet, akkor habozás nélkül elvetnénk az etnikai kapcsolatot, mert az avar övesek népe antropológiailag nem áll közel sem a köznép, sem a vezető réteg népességéhez. Mégis komolyan kell vennünk továbbra is ezt a kérdést, mert a keleti analógiák kutatása során az avar övesek és a Karossal, a Duna–Tisza közötti honfoglalókkal jellemzett népesség csaknem azonos területekről érkezhetett.

Kép: A karosi II. temető 29. sírjában talált övveret rekonstrukciója. Forrás: 

Mielőtt erre a kérdésre rátérnék, szólnom kell néhány szót a honfoglalás kori leletanyag megoszlásáról.

A honfoglaló minta férfi adatbázisát elemeztem. A koponyaméretek eloszlásfüggvényének elemzéséből kiderült, hogy a minta eloszlása nem egyenletes: egy nagyobb lélekszámú hosszú, keskeny koponyájú és egy kisebb lélekszámú széles, rövid koponyájú népességre oszlik a minta. Mivel egy folyamatosan, hosszú időn át együtt élő népességben a metrikus eloszlás kiegyenlítődik, ez a kétcsúcsú eloszlás azt bizonyítja, hogy a kétféle koponyaalkattal rendelkező népesség eltérő alapnépességből származik és egymással még nem keveredett össze.

A két honfoglalás kori csoport eltérő eredete még világosabban megmutatkozik, ha összevetjük a magyarországi anyagot a keleti történeti mintákkal. A jelenleg publikált minták alapján nem túlzás azt mondani, hogy a két csoport között kontinensnyi különbség van. Míg a nagyobb sírszámú temetőkből való, hosszú-keskeny koponyájú, szegényes mellékletű népesség analógiái csak Európában találhatók meg, az ázsiai térfélen hiányoznak, addig a Karos kivételével kis sírszámú, vagy magányos temetkezésekből származó, rövid-széles és magas agykoponyájú, fegyveresen, lóval eltemetett népesség nem rendelkezik szignifikáns analógiával az európai anyagban, csupán az eurázsiai kontinens Urálon túli részén.

A nagyobb sírszámú temetők népe önmagában sem egységes, az európai sztyeppe számos pontján találunk párhuzamokat. Csupán jelzésszerűen említek néhány szálat:

A Tiszafüred-Nagykenderföldek temető minden szignifikáns analógiája az ukrán sztyeppéről származik. Sokkal közelebb áll a krími szkíta kori népességhez, mint bármely Kárpát-medencei anyaghoz. A hasonló népességek köre folytatódik a Kazár Birodalom alán ágát reprezentáló Szaltovo-majackaja kultúra körében is. A kultúrának nevet adó Majackoe gorodiscse temető legközelebbi analógiái közé tartozik a tiszafüredi, még közelebb áll hozzá, mint számos más népesség a közvetlen környezetéből.

Kál-Legelő hasonlóságát vizsgálva az első 8 helyen a Volga vidékről származó népességek vannak, csak ezután következnek a Kárpát-medencei párhuzamok. A szignifikáns analógiái a vaskorig nyúlnak vissza, a Karaabüzszkaja és az Ananyino-kultúra népéhez, majd vertikálisan folytatódnak a Szaratov környéki volgai szarmaták és a Lomovatovói kultúra két temetőjével is. A Volga–Káma vidék, a Magna Hungáriaként ismert terület megítélése rendkívül ellentmondásos a magyar kutatástörténetben. Egyesek szerint a magyar nép egyedüli őshazája, mások szerint olyan terület, ahol a magyarok sosem fordultak elő.

Ennek oka véleményem szerint az, hogy a hazai honfoglalás kori emlékanyag etnikai strukturáltságát még ma sem látjuk tisztán. Ha a magyarokat főleg (jobb esetben, rosszabb esetben kizárólag) a Duna–Tisza közén egyesével, kettesével eltemetett harcosokkal azonosítjuk, akkor csupán egyes Bolsie Tarhani típusú volgai bolgár népességgel tudjuk – ma még pontosan nem tisztázott módon – összefüggésbe hozni.

A honfoglalás kori köznépi temetők sztyeppei és Volga–Káma vidéki analógiái arra mutatnak rá, hogy a honfoglalás kor, ezzel együtt a magyar honfoglaló nép értelmezésében komoly korrekciókat kellene tennünk. A vaskori Karaabüzkaja és Ananyino-kultúra legközelebbi párhuzamai között közel ugyanannyi magyarországi, mint Volga–Káma vidéki minta van. A volgai szarmaták közeli analógiái között is több honfoglalás kori, illetve kora Árpád-kori mintát találunk. Ezek a magyarországi minták viszont nem a honfoglaló vezető réteg, hanem a köznép temetőiből kerülnek ki.

A Karos típusú honfoglalók a megnövekedett leletanyag ellenére sem rendelkeznek még a mai ismereteink szerint sem európai analógiákkal. Igaz ugyan, hogy az úgynevezett Szubotci-típusú temetők még nincsenek antropológiailag leírva, de azok e népcsoport vándorlásának csupán egy állomását képviselik. Az ázsiai térfélen viszont két terület is van, aminek népességéhez nagyon szoros szálak fűzik; a legnagyobb hasonlóságot a tien-sani hunokkal mutatja. Közelebb áll hozzájuk, mint bármely népcsoporthoz az eurázsiai kontinensen, beleértve a Kárpát-medencei honfoglalás kor valamennyi temetőjét és regionális csoportját is. A következő legközelebbi minta a 8–9. századra keltezett tuvai ujguroké. A két terület között nagy ugyan a földrajzi távolság, de a magyar mintától függetlenül is létezik kulturális és etnikai kapcsolat a két régió között, amelyet mind a feltárást végző régész, Bernstam, mind az embertani anyagot elemző Ginzburg részletesen kifejt. Ginzburg szerint a népesség számos dél-szibériai, andronovói és uráli elemet tartalmaz. Ezek a formák a magyar honfoglalás kori anyagnak is jól ismert elemei.

A Duna–Tisza közi honfoglaló magyarok lovas, fegyveres csoportja pontosan ugyanezeken a területen találja meg a leginkább hasonló csoportokat: sorrendben a Tien-santól kissé északabbra levő Szemirecse, azaz Hétfolyamköz vidékén az uszun kori népességben (i. e. 3–1. sz.), a tiensani hunok (2–4. sz.) és heftaliták (5–7. sz.) között.

Szintén a tuvai régióban, de egy korábbi korszakban, a szkíta idő népességében, majd a tien-sani heftalita népességben.

Az avar övesek magas agykoponyájú része olyan mértékben hasonlít a Tien-san és a Ferganaimedence heftalitáira, hogy a köztük levő eltérés fél százaléknál is kevesebb. Véleményem szerint az avar kori övesekben a heftalitákat, más néven fehér hunokat azonosíthatjuk.

Végezetül nem feledkezhetünk meg az alacsony agykoponyájú avar öves csoportról sem. Éry Kinga is megemlítette az alacsony agykoponyájú avar kori csoportot mint a Duna–Tisza közi avarok lényeges összetevőjét. Azonban ahogy ő sem, korábbi vizsgálatomban én sem találtam ehhez a csoporthoz még csak közelítően hasonló népességet sem. Valamivel az 1 százalékos eltérésnél ugyan távolabb vannak, de a magyarországi csoport két legközelebbi analógiája a szibériai Tuva szkíta kori népessége és a szibériai hantik. Az avar övesek az agykoponya alakja és formája tekintetében rendkívül hasonlítanak erre a szibériai archaikus népre, az arcuk viszont lényegesen több europid vonást mutat.

Úgy vélem, hogy Dél-Szibériában, Tuvában élt az ottani szkíta korban, azaz a vaskorban egy délszibériai típusú népesség, amely később a Tien-san vidékére húzódott és az ottani hunokkal élt együtt. Az évszázadokkal később heftalitaként ismert nép a Kárpát-medencébe költözve nem csak az Avar Birodalom, de a magyar etnogenezis egyik meghatározó tényezőjévé is vált.

Röviden összefoglalva az elmondottakat: A magyar etnogenezis olyan soktényezős folyamat, amely nem egyszerűsíthető le egyetlen kiragadott szál követésére. Az antropológiai adatok elemzésével nem látok esélyt olyan elmélet támogatására, hogy egyetlen őshazából elindult egy nagy nép, hosszasan együtt vándorolt a pusztán, itt-ott hosszabb-rövidebb ideig elidőzött, csatlakozott is hozzá néhány néptöredék, majd mint a magyarok egyetlen nagy tömege megérkezett a Kárpát-medencébe.

A magyar nép a Kárpát-medencében alakult ki, meghatározó elemei

- egyrészt az avar kor előtti lakosság,

- másrészt a legalább két hullámban keletről jött két népszövetség: az avarok és a 9. század végi honfoglalók összetett, de egymástól nem független népe.

Kép: Magyar (mazsar) házaspár, veretes fegyveröv. (Bajan Ölgij megye, Ny-Mongólia) Fotó: Benkő Mihály

Bolat Kumekov akadémikus, a Nemzetközi Kipcsák-kutató Intézet vezetője 2007-ben készült tanulmányából megtudhatjuk, hogyan látják a kazak-magyar történelmi kapcsolatokat kazak szemmel. A tanulmány megerősíti egy Kazakisztánban járt magyar turista tapasztalatait, mely szerint ott az utca embere is tud arról, hogy a Magyar Királyság a 13. században oltalmat adott a mongol támadás elől menekülő kipcsákoknak (kunoknak), amiért ma is hálásak [https://mandiner.hu/cikk/20170903_nem_vagyunk_egyedul_kazahsztani_kalandozasok]. A kazak államiságot meglepő módon nem a Mongol Birodalomból, hanem a mongol támadást megelőző katonai-politikai egységekből, a Kipcsák Kánságokból eredeztetik. A tanulmány foglalkozik az ősmagyarok É-NY-Kazakisztánban, Torgaj vidéken élő maradékával, Tóth Tibor antropológus velük kapcsolatos kutatásaival is. Kumekov akadémikus írását a neves turkológus, Mándoky Kongur István (1944-1992) emlékének szenteli. [a szerk.]

SUMMARY: This study describes the common roots and features of the Kazakh and Hungarian peoples. These connections are interpreted through linguistic, toponimical and historical relics.

Írásomat Mándoky Kongur István emlékének szentelem.

A kazak és magyar népek kialakulásának tudományos tanulmányozásakor nemcsak ezeknek folyamatoknak az összetettsége válik szembeszökővé, hanem a hasonlóságok is a két nép etnikai fejlődése területén. A régmúlt idők történelmi reáliái világosan kimutatják a két nemzet történelmi sorsának közös vonásait és a kölcsönös összefüggéseket. Mindezt nyilvánvalóvá teszik a magyar és kazak nép etnikai összetevőin belül észlelt nyelvészeti, antroponómiai, antropológiai azonosságok, valamint a mai magyar és kazak területek toponimjeiben érvényesülő földrajzi párhuzamok is. Mindkét nép etnogenezisében egyaránt részt vettek ősmagyar, kun, és kipcsak törzsek. Ez a tény önmagában is nyilvánvalóvá teszi a két nép szoros kapcsolatát. Köztudott, hogy a középkorban a török nyelven beszélő kipcsakokból alakult ki a mai kazak nép magja. A magyar nemzet zömét pedig a honfoglalásban részt vett ősmagyar törzsek alkották. A kölcsönös kazak-magyar kapcsolatok gyökerei a múlt mélyében keresendők, és olyan történelmi folyamatokkal hozhatók összefüggésbe, amelyek a népvándorlás korának kezdetétől mentek végbe Eurázsia központi területein: Nyugat- és Észak-Kazakisztánban, és Nyugat-Szibériában, az Irtis–Isim–Tobol folyók által öntözött síkságon, valamint az Urál-Volga-vidéken. Az erdős-sztyeppei és sztyeppei övezetnek ebben a zónájában, az ókorban és a korai középkorban az etnogenetikai folyamatok szarmata-alán, ugor, prototürk és türk törzsszövetségek kölcsönös egymásra hatásán alapultak.

A történelmi fejlődés egyes korszakaiban az egymástól nagy távolságra lévő földrajzi területeken a kazak és magyar népek fejlődését ugyanazok a különböző eredetű etnikai összetevők segítették elő, amelyek egyébként szerepet játszottak a népvándorlás politikai fordulataiban, háborús eseményeiben, népmozgalmaiban, és a két nép törzsszövetségeinek kialakulásában is. Az írott források szűkszavúsága ellenére, a napjainkra felhalmozódott régészeti anyagból világos képet kaphatunk az eurázsiai sztyeppe népeinek ókori etnikai-történeti kapcsolatairól.

Az i. e. I. évezred során Nyugat-Szibéria és Észak-Kazakisztán erdős-sztyeppei övezetében kialakult a protougor és ugor törzsek közössége. Ennek a közösségnek voltak tagjai az ősmagyar törzsek is. Az adott területen az ősugor toponimek legnagyobb koncentrációja az Irtis-Isim folyóköz területén figyelhető meg [1]. Egyes ősugor törzsek valószínűleg még az ókorban eljutottak a Káspi-tenger északi partvidékére. Erre utalnak az ősmagyarok csontanyagában megfigyelt azonosságok Nyugat-Kazahsztán szarmatakori leleteinek legfontosabb taxonómiai jellegzetességeivel [2]. Nem alaptalan tehát az a megállapítás, hogy a szarmata törzseknek egyaránt meghatározó szerepük volt a magyar és kazak etnogenezisben.

A nomád szarmaták, a szakákhoz, vagy a nyugati források alapján a szkítákhoz közelálló szauromaták utódai voltak, és iráni nyelvet beszéltek. A Kerulén folyótól (Mongólia) a Dunáig terjedő terület nomádjainak ábrázoló iparművészetére abban a korban (i.e. IX–III. századok) mindenfelé az úgynevezett „állatstílus” volt jellemző. Ennek a kornak az egyik legérdekesebb emléke Dél-Kazakisztánban, a Hétfolyóközben, az „Isszik” kurgán feltárása révén került a felszínre. Ez a nomád vezérsír „Az Aranyember sírja” néven lett világhírű. A kurgánban feltárt vezér öltözete művészi kivitelű, állatstílusú aranytárgyak tömegével volt díszítve [3].

Kép: Szkíta király (Isszik kurgán)

Kép: Szkíta kard (Isszik kurgán)

Kép: Szkíta szarvasok

Időszámításunk első évszázadaiban kezdődött meg a nomád népek keletről nyugatra vándorlása. Ez a „népvándorlás” néven közismertté vált folyamat Eurázsia kontinentális éghajlatú, folyóvölgyekkel keresztülszelt és magas hegygerincek által határolt sztyeppe-övezetének hatalmas térségein ment végbe. A szóban forgó övezet Észak-Kínától és Mongóliától a Duna-Tisza vidék árvalányhajas síkságaiig terjed ki.

A szarmata-korban jelentek meg a sztyeppei nomád világban a pikkely- és lemezpáncélos nehézlovasság első egységei. A szarmata törzsszövetségeknek jelentős hatása volt a velük szomszédos területek lakosságára. Az i. sz. I. évezred elején a görög-római írott források hírt adnak a szarmaták nagytömegű nyugatra vándorlásáról, majd megjelenésükről a Középső Duna-völgyében. A továbbiak során a szarmaták aktívan részt vettek a kor nemzetközi eseményeiben, háborúiban. Eurázsia számos területén komoly mértékben befolyásolták az etnikai, kulturális és politikai fejlődést, egészen a hunok megjelenéséig. A régészeti adatok rámutatnak a szarmaták gazdasági-kulturális kapcsolataira, együttműködésükre Közép-Ázsia és Kelet-Európa lakosságával, ezen belül a mai Kazakisztán és Magyarország ókori népeivel is.

Az i. sz. I. évezred első felében kaptak szerepet a mai Kazakisztán és Magyarország területének etnikai-politikai életében a belső-ázsiai nomád törzsek. Az i. sz. II. században jelentek meg tömegesen Kelet-Kazakisztánban és a Hétfolyóközben a mai Mongólia területéről érkező hunok, a kínai krónikák hsziungnujai. A hunok a Balhas-tó partvidékén és Tarbagaj körzetében megalapították a Jüepan államot, amely fennmaradt egészen az i. sz. V. századig. A hun szövetség fő ága, amelybe beléptek Nyugat-Szibéria ugor törzsei is, az Urál-vidékre, az Aral-tó és a Káspi-tenger sztyeppéinek vidékére vándorolt tovább, maga előtt űzve az alánokat és az ászokat. A IV. század első felére a nomád hunok és az erős prototürk réteg köré összpontosult különböző népek konglomerátuma elözönlötte Kelet-Európa és Közép-Európa sztyeppéit. A hunok vándorlásával kapcsolható össze a török nyelvek elterjedése az összes később általuk lakott területen.

A következő időkben a mai Kazakisztán és Magyarország történetére egyaránt rányomták bélyegüket a hunok mozgásával összekapcsolódó bonyolult történeti folyamatok és a hun birodalom tarka etnikai szerkezete. A hunok nomád állattenyésztők voltak. Azonban ez a nép ismerte a letelepedett életformát és a földművelést is. A kiválóan megszervezett hun haderő alapja a mozgékony, manőverezésre képes lovasság volt. A hunok Magyarországon és Kazakisztánban egyaránt mély nyomot hagytak a bennszülött lakosság etnikai jellegén, valamint gazdasági és kulturális életén is.

Kép: Hun harcos

A hunok nyomában, az i. sz. V–VI századok során azok az avarok tettek komoly hatást Középső- és Nyugat-Kazakisztán etnokulturális fejlődésére, akiket a kínai források zsuan-zsuanként is említenek. Az avar kaganátus neve az i. sz. IV-V. századokban, Mongóliában, vált először ismerté. Hasonlóan a hunokhoz, az avarok is nomádok voltak. 552-ben az altaji törökök szétzúzták az avarokat, akiknek egy 100 ezer fő körüli csoportja nyugati irányban vándorolt el. Az avarok etnikumát nem ismerjük pontosan. Vezetőik címei: kagán, tugun, jugur, tarhan, stb. török eredetre utalnak [4]. Maga az avar törzsszövetség viszont etnikai szempontból nézve kevert volt.

Időszámításunk után 568-ban a nagy erőt képviselő avar törzsek elfoglalták a Duna két partját, ahol egy új államalakulatot, az avar kaganátust alkották meg. A mai Magyarország területén az avarok félnomád életet éltek. Hadiszervezetük az Ázsiában általánosan elfogadott tízes rendszeren alapult. Hitbéli életükben, a hunokéhoz hasonlóan, a samanisztikus és pogány szertartások játszották a főszerepet. Az avarok ismerték a rovásírást. Ez a nép a IX. század elejére eltávozott a történelmi színpadról. Helyüket a keletről érkező honfoglaló magyar törzsek vették át.

A kazak és magyar nép közös elődei tehát mielőtt maguk az ősmagyar és kipcsak törzsek megjelentek volna a történelem színpadán, sokféle és bonyolult kapcsolatrendszerben álltak a szarmaták, hunok és avarok nomád törzsszövetségeivel.

A történeti fejlődés következő szakaszában, vagyis a koraközépkorban, a kipcsak és ősmagyar törzsek között intenzíven fejlődő etnikai kapcsolatrendszer és összefonódás figyelhető meg.

A honfoglaló magyar törzsek Urál-vidéki hazájukból, az un. Magna Hungáriából költöztek át a mai Magyarország területére. Számos kutató hajlik arra a feltételezésre, hogy az i. sz. IV-V. századok során jelentős ugor tömegek vándoroltak át Nyugat-Szibériából az Urál-vidékre és a Volgántúlra. Közöttük voltak az ősmagyarok is, akik az Urál-vidéken alakították meg törzsszövetségüket [5]. Olyan vélemény is ismert a szakirodalomból, hogy az ősmagyarok etnogenezisének színhelye az adott terület déli részén, a Volgától a Muhodzsárói Hegyekig terjedő zóna volt [6]. A koraközépkorban az ősmagyarok szálláshelye és legeltetési területe Volgai Bulgária közvetlen szomszédságában volt, és nagyrészt egybeesett a mai Nyugati és Középső Baskíria területével. Erre utalnak a bolgár-baskír-magyar etnonimek között megfigyelhető párhuzamok [7]. A koraközépkori arab és perzsa szerzők történeti-földrajzi műveiben rövid, de átfogó információk állnak rendelkezésre az ősmagyarokról a VIII. századból és a IX. század elejéről. Az egyes magyar törzsek volgántúli legelői összességében széles térségre terjedek ki. A bolgár-magyar törzsek területének közös határai elérték a Káspi-tengert környező sztyeppéket és a Dél-Urál szegélyét.

Nagyjából ugyanebben az időben, az i. sz. VIII. század második felétől a IX. század elejéig tartó időszakban indult meg a kipcsakok Nyugat felé vándorlása, amelynek során ez a nép elérte a Dél-Urál vidékét is. Ebből a korszakból származnak az arab-perzsa források (Ibn Ruszta, a névtelen „Khudud-al-alam”, al-Bakir, Gazdizi, al-Marzavi) tudósításai, amelyekben a kipcsakokat a besenyők északi szomszédiként írják le [8]. A besenyő törzsek a VIII–IX. századok során a Szir-Darja medencéjében és az Aral-tavat környező sztyeppéken éltek. A dél-uráli vidékeken a kipcsakok közvetlen etnikai, politikai és kulturális érintkezésbe kerültek az ősmagyarokkal.

A IX. század elején az ősmagyarok az Urál-vidékről elvándoroltak Nyugat felé. Az Észak-Kaukázuson és a Fekete-tenger északi partvidékén keresztül eljutottak az eurázsiai sztyeppe nyugati övezetébe, majd új hazát leltek a Dunánál és a Tiszánál. A Kárpát-medencében a magyarok a nomád élet minden feltételét megtalálták, vagyis bőséges legelőket szereztek állatállományuk számára, amely nélkül nem voltak képesek létezni. 895-ben a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében megalapították az erős magyar államot.

Azonban nem minden magyar hagyta el korábbi hazáját, Magna Hungáriát. A magyar törzsszövetség egy része az Atil (Volga) folyótól keletre eső területeken maradt. 889-ben az ogúzok és más török nyelvű törzsek kilökték a besenyőket az Aral-tó és a Káspi-tenger északi partvidékeinek sztyeppéiről. A besenyő törzsszövetség zöme Kelet-Európába vándorolt át. Ettől kezdve a Zsaika (Urál) és a Zsema (Embi) folyók völgye, ahol korábban a besenyők legeltettek, a nomád kipcsakok és ogúzok szállásterülete lett. [9] A következő évszázadokban a Volga-Urál-vidék etnogenetikai folyamatai a kipcsak, kimek, kun, ogúz, besenyő, baskír, bolgár, magyar és alán-jász törzsszövetségek kölcsönös kapcsolatain alapultak.

A XI. század első felében mindenek előtt a kipcsakok etnokultúrális befolyása és konszolidáló szerepe érvényesült a Volga-Urál régióban. Az Irtistől a Volgáig terjedő hatalmas területen kialakult a kipcsak kánok katonai-politikai hegemóniája. Minden valószínűség szerint erre az időre vonatkozik Mahmud Al-Kasgarinak, a török nyelvű népek története és kultúrája jó ismerőjének tudósítása, amely szerint „az Itil a kipcsakok folyójának és országának neve” [10].

Ugyanakkor továbbra is legeltettek az adott területen a Keleten maradt magyar törzsek. Az Itil-vidák és a Duna folyók medencéje között, vagyis a magyarok régi és új hazája között nem szűnt meg a kapcsolat, még legalább háromszázötven éven át. A keleti magyarok tudtak Nyugatra távozott rokonaikról. Így i. sz. 970 körül, Toksun herceg idején, a távoli Volgai Bulgáriából Magyarországra költözött és Pest környékén telepedett le egy jelentős közösség, Bikla és Boksu hercegek vezetésével. A XII. század közepén, a mai Magyarországon élt három évig Grenady Abu Hamid al-Garnati arab utazó és kereskedő. Az Itil felé vezető út magyar földön akkoriban még annyira ismert volt, hogy al-Garnati, egyik fiát Magyarországon (Unkarija) hagyva, a Volgához utazott. A „Régi Nagy Magyarországról”, (Magna Hungaria) sajnos, az utolsó információt hozta Magyarországra Julianus barát, aki azért utazott Keletre, hogy újra felfedezze az addigra már elfelejtett útvonalat, megtalálja, és keresztény hitre térítse a keleti magyarokat. Julianus 1236-ban „a nagy Etil folyó közelében” talált rá a keleti magyarok szálláshelyére, és magyar nyelven beszélhetett velük. Julianus feljegyzése szerint a keleti magyarok „pogányok voltak, sok lovuk és fegyverük volt, igen harciasak voltak” [11]. Később, a mongol támadás következtében költözött át a keleti magyarok egy része a Volga jobb partjára.

Kép: Julianus és Gerhardus barát szobra a budai várban. Fotó: MEK OSZK

A mongol támadás előtti időszak végére a Volga-Urál folyóközben a magyar törzsek egyik csoportja betagozódott a kipcsak törzsszövetségbe. Ez a tény világosan kifejeződésre jut a kazak sezserékben (genealógiai táblázatokban). A kazak nép Középső Hordájának (etnikai-területi egység) nemzetiségi-törzsi szerkezetén belül, a kipcsak törzsek leszármazási táblázatain, nemzetségi szinten megtaláljuk a „magyar” etnonimet.

Kép: Magyar népnév (30-as számmal jelölve) a Kipcsák törzs arab betűs sezseréjén (leszármazási tábla), az un. Omszki sezserén. Fotó: Benkő Mihály

Ugyancsak a Középső Hordában, az argün törzsszövetségben is vannak magyarok.1965-ben Tóth Tibor magyar kutató antropológiai méréseket végzett a kazak nemzet argün-magyar etnikai csoportjának tagjain. Az antropológiai kutatások módot adtak Tóth Tibornak arra, hogy jelentős morfológiai hasonlóságot állapítson meg az argün-magyarok és a kipcsakok azon csoportja között, akik akkoriban ugyanabban a zónában, a Torgaj-kapuban, a Szarükopán éltek [12]. A magyarok argün közegben, legkorábban a XVI. században jelenhettek meg. A XIV-XV. századok fordulóján az argünök egy része délről északra költözött, majd a XVI. században megtelepedtek az Isim-folyónál és a Torgaj-vidéken. Nyilvánvaló, hogy az argün törzsszövetségben, ebben az időszakban jelenhetett meg a magyar etnikai csoport, amikor is a kipcsakok és az argünök között sokoldalú együttműködési folyamatok és kölcsönhatások voltak megfigyelhetők.

Kép: Tóth Tibor 1965. évi legendás expedíciója Torgaj vidéken. Balról jobbra: Tóth Tibor antropológus, Szeitbek Nurhanov nyelvész, egy helyi tisztviselő. Fotó: a képet felhasználásra Benkő Mihály kapta Szeitbek Nurhanovtól.

Még kifejezőbb képet kapunk a kipcsak és a magyar etnikumok közötti etnogenetikai kapcsolatokról, ha a kipcsakok nemzetiségi-törzsi állományát vizsgáljuk a XI. század második felétől a XIII. század elejéig terjedő időszakra vonatkozólag. Maga az a tény, hogy a muzulmán történetírásban ismertté vált a „kipcsak” etnonim, nem véletlen következménye, hanem regisztrálása annak, hogy a kipcsakok Közép-Ázsiában és Kelet-Európában hatalmas katonai-politikai erőt képviseltek. Miután a XI. század közepén kialakult a kipcsak kánság a mai Kazakisztán területén, a hatalomra jutó kipcsak káni dinasztia aktív terjeszkedésbe kezdett déli és nyugati irányokban. A kipcsak kánok hatalma rövidesen óriási területre terjedt ki, az Irtis folyótól a Dnyeszterig. A kipcsak kánság a nomád közösségek fejlődési szabályai szerint ezután két hatalmas etnikai-területi egységre osztódott: a keleti kipcsak és a nyugati kipcsak területre, amelyek között a határ az Itil-folyó (a Volga) volt. A két országrészben a kipcsakok törzsi összetétele nem volt teljesen azonos. Mindkét területen, magukon viselték annak a dinamizmusnak a jegyeit, amelyek jellemzőek voltak az adott történeti-földrajzi régióra. A kipcsak törzsek jegyzékének összeállítása a muzulmán írott forrásokban szigorú és szabályos rendszer alapján épült fel, a felsorolt etnikai egységek társadalmi és politikai helyzetének megfelelően.

Az Ahmad at-Tisi (1235–1318) és ad-Damaski (1301–1349) tollából származó arab írott emlékek tudósítanak a Keleti Dest-i-Kipsak 16 törzséről. Ezek a törzsek a mai Kazakisztán jelentős részét birtokolták. A kipcsak törzsek összetétele bonyolult volt, számos nemzetséggel. A tulajdonképpeni kipcsakokon kívül a törzsszövetség magába foglalt úgyszintén török nyelvű kimek, kun, besenyő, ogúz etnikai összetevőket, valamint eltörökösödött iráni elemeket is [13].

 A kipcsakok törzsi összetételének arab forrásokban regisztrált jegyzékében három olyan etnikai név található, amelyeknek párhuzamaik vannak a magyarországi kipcsakok törzsi névanyagában.

Ahmad at-Tini adatai alapján ezek közül az etnikai nevek közül az első a burdzsogl. Az általa leírt törzsek jegyzékén ez a hatodik etnikai név. A Nyugati Dest-i-Kipsak kipcsak törzsszövetségén belül viszont Ibn Hallud szerint a burdzsoglok a harmadik helyen voltak, vagyis a dél-orosz sztyeppék kipcsak közösségének vezértörzsei közé tartoztak, másik két törzzsel, a tokszoba és etioba törzsekkel együtt. Ez az elitréteg akkor vált különösen erőssé, amikor később, Egyiptomban, a mameluk állam egymást követő szultánjai kerültek ki belőle. Nyilvánvaló, hogy a burdzsoglokat egybe lehet vetni a Kis Horda bajgul törzsszövetségének beris törzsével. N. A. Baszkakov véleménye szerint a „burdzsogl” etnonim szemantikája mindenekelőtt a törzs hadrendi elhelyezését mutatja a törzsszövetségen belül. Jelentése: „azok, akik ezen az oldalon vannak” [14] (ellentétben az andzsoglokkal, „akik azon az oldalon vannak”).

A magyarországi kun törzsszövetség vezértörzsei közé tartozott a borcsol (Borchol) törzs [15]. A turkológus kutatók általános véleménye szerint ez az etnikai név a burcsogl-burdzsogl etnikai névvel azonosítható [16]. Ilyenformán a burdzsogl törzs részei egyaránt részt vettek a kazakisztáni kipcsakok és a magyarországi kunok etnikai egységének kialakulásában.

A második etnonim a dzsurtan (ad-Dimaski szerint), és dzsartan (Ahmad at-Tini adatai szerint). A nyugati-kipcsak törzsszövetségen belül az arab leírás ezt a törzset Ibn Dukmak (XIV. sz.) alapján, egységesen dzsurtannak írja el. Ebből az következik, hogy ennek az etnikai névnek a legelfogadottabb változatai a dzsurtan-dzsortan. A dzsortan elnevezés szemantikáját azonos módon állapították meg különböző kutatók a tudományos irodalomban, a török gondolkodásmódot figyelembe véve. A „sortan” szó egyébként „csukát” jelent [17].

A magyarországi kunok öt törzsből álló szövetségének leírásában a harmadik helyen áll a „csertan (dzsertan”) törzs, amelynek eszmei jelentése szintén a „csuka” szóval kapcsolható össze (Z. V. Togan, Rásonyi L.) [18].

Mindebből az következik, hogy nyilvánvaló párhuzamok léteznek a kazakisztáni kipcsakok és a magyarországi kunok etnonimjei között. Így e két etnikai összetevő példájára alapozva, a kazakisztáni kipcsak és a magyarországi kun törzsszövetségek genetikai rokonságának meghatározott vonaláról beszélhetünk.

Az általunk kiválasztott harmadik törzsnévnek egyaránt nagy történeti és névtörténeti jelentősége van. A kipcsak etnonimek arab jegyzékének végén kerül megemlítésre ez az elnevezés, amelyet a kutatók kumankunak írnak le [19]. Ebben a szóban nem nehéz felfedezni a kumanlu etnonim eltorzított változatát. Ez az etnonim a „kun” szóval azonosítható, és nyilvánvalóan a Magyarországra költözött törzsszövetség vezető, a káni dinasztia nemzetségét magába foglaló törzse és a szövetség névadója. Vele párhuzamos helyen a keleti (Volgántúli) kipcsakok listáján, az első helyen említett vezértörzs, a káni dinasztia nemzetségét adó boril törzs áll, amelyet az arab szövegben szintén helytelenül írtak le, barkunak. Bizonyosan állíthatjuk, hogy a kumanlu név a kuman etnonimből+luból áll (birtokos, vagy társhatározói affixum). Következésképpen, Ahmada at-Tini és ad-Damaski szövegeiben a kun etnonim önálló etnikai egységre vonatkozik [20]. Ez nagyon figyelemreméltó tény, mert a fentiekkel ellentétben, a hazai és külföldi történettudományban, széles körben elterjedt az a vélemény, hogy a kipcsak és kun név ugyanarra a népességre vonatkozik.

A következőkben bővebben szólunk a „kumán” (kun) etnikai név eredetéről, történelmi megjelenéséről, elterjedtségéről Eurázsiában és értelmezéséről.

A szakirodalomban számos vélemény alakult ki a „kumán” (kun) etnikai meghatározás történelmi megjelenésének idejéről és módjáról. Itt a legalapvetőbbeket soroljuk fel közülük. A legelterjedtebb az a vélemény, hogy a kumán elnevezés bizánci eredetű [21]. Egy másik állítás szerint a kumánok közép-ázsiai eredetűek, és ez derül ki a kumandin elnevezéséből [22]. Egyébként az így érvelők is elfogadják, hogy a kumánokat helyesen nevezik kipcsak-polovecnek. A kumánok keleti őshazájára utal K. Mengesz véleménye, aki szerint a „kumán” törzsnév altáji szót foglal magába [23]. Vannak azonban egyéb nézőpontok is. Ilyen például az a hipotézis, amely szerint a nyugati kipcsakok önelnevezése volt a kumán [24]. Al-Marzavi tanúbizonysága alapján egyes tudósok lehetségesnek tartják a kumánok összevetését a szarü néppel [25]. A probléma másfajta felfogása szerint a kumán-polovecek a kipcsakok és a kangarok (kanglyk) keverékéből származnak [26]. A tudósok többsége szerint a kumán és kun etnonim azonos népet jelöl [27]. A különböző megközelítések, és álláspontok többségéből egyaránt az a következtetés vonható le, hogy a kumán és a kipcsak etnikai név azonos népre vonatkozik. Ezzel a nézettel szemben, Pelliot juttatta kifejezésre először azt a véleményt, hogy a kipcsakok sohasem keveredtek a kumánokkal [28]. A legközelebb talán Czeglédi K. jutott a probléma megoldásához. Szerinte a kumán elnevezést a kipcsak törzsszövetség egyik tagtörzse kapta [29]. Azonban ezt a véleményét Czeglédy mindössze megállapításként tette közre, és nem alapozta meggyőző tényekre.

Még ebből a rövid ismertetésből is kiderül, hogy a szakirodalomban egymást kizáró vélemények vannak a kumánok etnikai hovatartozásával kapcsolatban. Egyébként a kumánok önálló etnikai helyzetét támasztják alá az arab leíró történeti források anyagai is.

Az etnikai alapon adott személynevek jelensége meglehetősen elterjedt a keleti szerzők leírásaiban. Például, a középkori arab tudósok munkáiban jelentős információk vannak nem arab eredetű személynevekről, az egyiptomi mamelukok között. Ezek a nevek nem egyszer utalnak kun etnikumra. Például.: emir al-Kumani [30], Zajn ad-din Abu Bakr al-Kumani [31] (Ibn al-Furat, Ibn Tagriberdi alapján). Mindehhez hozzátehetünk egy olyan tényt, amelyre nyugat-kumán közegben figyeltek fel. A mai Románia területén, a kun etnokulturális közösséggel kapcsolatba hozható középkori etnikai alapú személynevek között a Borcsul (Burdzsoglu), Csurtan (Dzsortan-Sortan), Tokszoba stb. etnikai nevek mellett, megemlítésre került Kumandur is. Ezt pedig kizárólag a kumán törzsnév megszemélyesítésének lehet tekinteni [32].

A kumánok etnikai önállóságát, megerősítő elméletet alátámaszthatjuk több eredeti írott anyaggal, al-Irdiszi (XII. sz.), Ibn Szaid (XII sz.), Abu-l-Fidi (XIV. sz.) középkori földrajztudósok munkáiból, amelyekben szó esik a Nyugat-Kazakisztán területén élő kumánokról. A szöveges és térképes anyagok alapján a középkori szerzők adatai a kumánokról a X. századra keltezhetőek [33].

Al-Irdiszi térképén („Szurat al-ard”), két olyan topográfiai tárgytól északra, amelyeknek azonosításával kapcsolatban nem lehetnek kétségeink (Bahr al-Khazar – a Káspi-tenger. Bahajrat al-Hvarizm – az Aral-tó), nyúlnak el Aszkaszija hegyei. A leírás szerint a hegyek egy délkörhöz hasonlóan nyúlnak el északtól dél irányában, némi keleti elhajlással. A hegyek irányából lefelé folyik néhány folyó. Az Itil (Volga) folyó a Kazár-tengerbe (Káspi-tenger) ömlik. A hegyek leírt jellegzetességei módot adnak arra, hogy az Aszkakija hegységet az Urál-hegységgel azonosítsuk. Ibn Szaid és Abu –l-Fida kimutatja, hogy Aszkakija előhegyeiben, a hegységtől délre kumánok éltek. A „Szurat-al-ard” térképe alapján délkeletre az Aszkakija hegységtől viszonylag csekély távolságra, találhatók a Tagura hegyek, a kumánok országának citadellájával, és fővárosával, Kumániával. Tagura azonosítható a mai Muhodzsáró hegységgel. A középkori művek szövege alapján a Tagura (a Muhodzsáró-hegyek) területe volt a kumánok fő szálláshelye. Ahogy ez kitűnik az elbeszélő forrásokból, a kumánok az Aral-tó és az Urál-hegység déli előhegyei között fekvő síkságon éltek. Tőlük délre az ogúzok (és a kimekek, a „Maloj al-Irdiszi” szerint), nyugatra a besenyők, északnyugatra a bolgárok éltek, északkeletre pedig a kipcsakok területe volt. Itt meg kell említenünk, hogy az arab leírások a kumánokat, önálló etnikai elemként, szembeállítják az ogúzokkal, kimekekkel, bolgárokkal és a kipcsakokkal. Ebben az időben az Irtistől az Urál-folyóig terjedő területen a kimek kagán uralma alatt három nagy törzsszövetség élt: a kimekeké, a kipcsakoké és a kumánoké.

A XI. század elején a kumánok kipcsak politikai befolyás alatt álltak. Mégis, egy ideig önállóak maradtak. Később, más törzsekhez hasonlóan, őket is bekebelezte a kipcsak közeg. Ez az etnikai folyamat minden szakaszában a kipcsak nemzet kialakulását segítette elő a keleti Dest-i-Kipsak területén.

A XI. század közepén kezdődött meg a kipcsak törzsek vándorlása az Itil folyótól nyugati irányban. Kelet-Európa nemzeteivel és törzseivel, mindenek előtt Oroszországgal, Bizánccal és más országokkal a kipcsakok előhadaként, a kumánok léptek először közvetlen kapcsolatokba. Ezek a kapcsolatok a kezdetek kezdetétől fogva tükröződtek az óorosz és bizánci krónikák kumánokról szóló feljegyzéseiben. A forrásokban megfigyelhetünk egy, az ókorra és középkorra jellemző általános jelenséget. Az újonnan megjelenő törzsszövetségekre a krónikaírók átruházták olyan etnikai egységek nevét, amelyek az etnikai fejlődés egy korábbi időszakában voltak ismertek a pusztán, majd egy, a krónikaíró hazáját határoló sztyeppéken újonnan feltűnt törzsszövetségbe tagozódtak be [34]. Természetesen, a krónikaírók az ilyen azonosításokra kizárólag kulturális és etnikai szempontból egymáshoz közelálló etnikumok esetében gondolhattak. Mahmud al-Kasgari írja: „Az ogúzok, attól kezdve, hogy szállásterületük elérte a csigilek szálláshelyét, állandóan harcoltak a csigilekkel. Az ogúzok a Szirdarjától kezdve Kína határáig minden türköt csigilnek neveztek. Azonban ez tévedés volt a részükről” [35]. Mahmud al-Kasgari tehát rámutatott arra, hogy az ogúzok tévesen alkalmazták a „csigil” etnonimet. Mégis, ez a névhasználat történeti reáliákon alapult, vagyis a csigilek közvetlen közelében, Kína felé, nagy létszámú türk törzsek éltek: a karlukok, a tjurgesek, a jagmák, barszhanok, stb.

A régi orosz évkönyvek oldalain kizárólag polovecekről, illetve kumánokról találhatunk információt, azért, mert az oroszok a kipcsakok közül először éppen velük léptek érintkezésbe. Pedig a kumánok mindössze a kipcsak nemzetnek egy részét képviselték. Mindent mérlegelve, a „polovec” meghatározásnak a krónikákban két jelentését vehetjük figyelembe. Ez a meghatározás vonatkozhatott közvetlenül a kumánokra is, de szélesebb körre kiterjesztve, az egész kipcsak törzsszövetségre is. Azonban, az adott etnikai név két jelentését, ahogy ez közismert, a középkorban nem különböztették meg egymástól. Ebből a tényből származnak a jól ismert nehézségek az óorosz forrásokból származó, a polovecekkel kapcsolatos információk értelmezésével kapcsolatban. Hasonló a helyzet a középkori bizánci historiográfiával is. A XI. század utolsó negyedében, a bizánci krónikákban a kumánokról eredeti etnikai nevük alapján jegyeztek fel információkat, azonban a”kumán” nevet átruházták Dest-i-Kipsak más török törzseire is. A bizánci irodalomnak ez a hagyománya sokáig, egészen a XIV. századig fennmaradt.

Al-Irdiszi információt közöl több nyugati kumán etnikai és területi egységről. Így ír Külső-Kumániáról a volgai bolgárok szomszédságában; a Dnyeper vidékén Fehér Kumániáról; a Don-vidéken Fekete Kumániáról; majd az 5. részben, pontosabb meghatározás nélkül, egyszerűen Kumániáról. A szerző leírásába, a dunai bolgárok (burdzsan) országának, valamint Oroszország és Makedónia területének egy része mellett, belefoglalta Kumánia földjének nagy részét is. [36]. A kumánok legnyugatibb szállásterülete minden bizonnyal a Dnyepertől nyugat felé, a Dnyeszterig terjedt ki. A nyugat-európai források jelzik, hogy a XI. század 70-es éveitől kezdve a kumánok jelentős csoportjai jelentek meg az európai politikai arénában, és csapataik nem egyszer elérték a Dunát. Ebből az következik, hogy a valódi kumánok (kunok) szálláshelye a Dnyeper és a Dnyeszter folyók között volt. A Dnyepertől keletre a kipcsak törzsek éltek.

Ahogy már fentebb említettük, 1239-ben kipcsakok és kunok jelentős csoportja költözött Magyarországra, a mongol előrenyomulás elől menekülve.

Kép: Kötöny kán és IV. Béla király találkozása. Nagykun millenniumi emlékmű, Karcag. Felállítása: 2001. Szobrász: Győrfy Sándor, Fotó: Kotricz Tünde

Magyarországi oklevelekben és toponimekben fennmaradó etnikai neveik és a mai kazakisztáni törzs- és nemzetségnevek között a már fentebb említetteken kívül, további közvetlen párhuzamokat figyelhetünk meg. Például a Bajlo-Bájoló, Kangala, Kapcsag-Kopcsag-Kapcsog, Tabony, Tazlar stb. helységneveket könnyen össze lehet hasonlítani a kazah történeti leírásokból és a mai kazak törzsi genealógiából is ismert Bajuly, Kanglü, Kipcsak, Tabün, Tazlar nevekkel [37].

A ’bajlo” elnevezést összevethetjük a kazakok Kis Hordájának jelentős törzsszövetségével, a „bajulü”-vel, amelynek keretei közé tartozik egyébként a Tazlar törzs is. Nyilvánvalóan ez utóbbi törzs nevét őrzi a Tazlar helységnév Magyarországon, a Kiskunságon. A Kanglü Kazakisztán egyik régi törzse, amely annakidején komoly erőként csatlakozott a kipcsak kánsághoz. A XII. században az Aral-tó vidékén a kanglük jelentős törzsszövetséget alkottak. Ez a törzsszövetség névlegesen elismerte a kipcsak kánok fennhatóságát. A kazak genealógiai adatok alapján a kanglük a Nagy Horda egyik régi törzsének számítanak [38]. Magyarországon kipcsak elemek is bekerültek a kumánok közösségébe. A tabün törzs a Kis Horda zsetirü (hét nemzetségűek) törzsszövetségébe tartozik.

Magyarország két történelmi jelentőségű körzetében, a Nagykunságban és a Kiskunságon jelentős kumán-kipcsak etnikai tömbök maradtak fenn mindmáig. A kun származású Mándoky Kongur István, a közép-ázsiai török népek nyelveinek, történetének, kultúrájának, szokásainak és hagyományainak kiváló ismerője szerint a Nagy- és Kiskunságon a népi hagyomány és emlékezet máig is őrzi a tokszoba, tortul, bajandur, pecsene (besenyő) etnikai elemek nyomait.

Kép: Mándoky Kongur István Forrás: Benkő Mihály: Nomád világ Belső-Ázsiában, Budapest, 1998.

A tokszoba törzs széles körben ismert kipcsak vezértörzs. Kazakisztán területén a középkori kipcsakok között a tokszoba törzs a második helyet foglalta el, míg a Dest-i-Kipsak nyugati konföderációjában vezető, elit törzsként, éppen ők állottak az első helyen. A tokszoba törzsnév szemantikája gyakorlatilag valamennyi kutató szerint azonos: „tokuz oba” („kilenc nemzetség”) [39]. A tokszoba elnevezés fennmaradt a kazakok törzsi-nemzetségi szerkezetében is. Kazakisztánban, a Kis Horda Bajbakti nemzetsége genealógiájának régi részében jelenik meg a tokszoba név [40], a legnagyobb kipcsak törzs neveként.

Számunkra úgy tűnik, hogy a magyarországi kunok „tortul” etnonimjének van analógiája a XI–XII. századi Dest-i-Kipcsak középkori kipcsakjai között. A kipcsakok keleti konföderációjában őket „durt/durut” formában említik, a negyedik helyen a törzsek listáján. Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ez a törzs a török társadalomtörténet adatai alapján szintén vezértörzsnek számít. A mongol támadás előestéjén a kipcsakok nyugati törzsszövetségében a durut és tokszoba törzsek ellenséges viszonyban álltak egymással. Ezt a barátságtalan viszonyt al-Nuvajri és Ibn Hallun „régi versengés eredményeként” írja le. Közismert tény, hogy a középkori törzsszövetségekben gyakran folyt akár fegyveres harc formájában is megnyilvánuló versengés a vezértörzs szerepéért. A „durut” etnonim alapértelmezésében megtalálható egy, a törzsi-nemzetségi szövetség jelentős létszámú nemzetségi csoportjára utaló, összetett szó – a „dort+oba” (négy nemzetség) [41]. A kipcsakok „durut” elnevezésével szemantikai szempontból azonos nemzetségi ág, a „tort-kara” létezik Kazakföldön, a Kis Horda argünjei és a Középső Horda najmanjai között is [42].

Ami a „pecsene” törzsnevet illeti a magyarországi kunok között, ennek két etnonimhez, a bazanakhoz és a badzsnához vannak kapcsolódásai a kazakisztáni területeken élő kipcsak törzsszövetségeken belül [43]. Kétségen felül áll, hogy ezek a mai kazakisztáni törzsek a besenyő törzsszövetség tagjai voltak, már az előtt, hogy a besenyők elhagyták volna az Aral-tó vidékét Nyugat felé. Egyes csoportjaik a mai Nyugat-Kazakisztán területén maradtak és az írott források tanúbizonysága szerint a kazak kánság törzsei közé kerültek. A besenyők egyaránt részt vettek a magyarok és a kazakok etnogenezisében.

A középkori Kazakisztán területén a bajandur törzs belépett azoknak a kipcsak nyelvű kimekeknek a hét törzsből álló törzsszövetségébe, akik egykor az Irtis középső folyásánál éltek. Bajandur volt az ogúz törzsszövetség egyik, egykor a Szir-Darja folyó alsó folyásánál élt törzsének neve is. A kimekek, az ogúzokhoz hasonlóan, a kazak nép közvetlen elődei sorába tartoznak.

A kazakisztáni kipcsak genealógia szerint a kunok egy meghatározott csoportja még a középkorban a mai Kazakiszsztán területén maradt, és részt vett a kazak nép etnogenezisének bonyolult folyamatában. Utódaik komanaj néven fellelhetők a kazak Középső Hordában. Létezik komán nemzetség az argünöknél is.

Megállapíthatjuk, hogy a kazakoknál és a magyaroknál egyaránt megtalálhatók egymás etnonimjeinek közvetlen párhuzamai, tükörképei. Ez a kétségtelen tény módot ad arra, hogy a kazak és magyar népeket teljes meggyőződéssel rokonnépnek tekintsük.

Irodalom

1. Дульзон А.П. Этнолингвистическая дифференциация тюрков Сибири. // Структура и история тюркских языков. –М., 1971, стр. 206-207.
2. Тибор Тот. О раннем этногенезе венгерского народа. //Известия Академии наук КазССР. СО, 1968, №2, стр.68-69.
3. Акишев К.А. Курган Иссык. –М., 1978.
4. Эрдели И. Исчезнувшие народы. Авары. //”Природа”, 1982, №11, стр.56.
5. Кузеев Р.Г. Происхождение башкирского народа. –М.,1974, стр.404-406.
6. Тибор Тот. О раннем этногенезе венгерского народа. //Известия Академии наук КазССР. СО, 1968, №2, стр.68.
7. Németh J. Ungarische Stammesnаmen bei den Baschkiren // ALASH, 1966, т. (1-2); Кузеев Р.Т. Происхождение башкирского народа. с.413-425.
8. Заходер Б.Н. Каспийский свод сведений о Восточной Европе. 1967, т.ІІ, с.72-74.
9. Агаджанов С.Г. Очерки истории огузов и туркмен Средней Азии ІХ-ХІІІ вв. -Ашхабад, 1969, с.129, 147; Кумеков Б.Е. Государство кимаков ІХ-ХІ вв. по арабским источникам. –Алма-Ата, 1972, с.62-63.
10. Махмуд Кашгари. Диван лугат ат-турк. - Стамбул, 1915, т.1, с.66.
11. Аннинский С.А. Известия венгерских миссионеров ХІІІ и ХІVвв. о татарах в Восточной Европе. // Исторический архив. –М.-Л., 1940, ІІІ, с.81; Халиков А. Новые исследования больше-Тиганского могильника (о судьбе венгров, оставшихся на древней Родине) //Проблемы археологии степей Евразии. Советско-венгерский сборник. – Кемерево, 1984, с.131.
12. Тибор Тот. О раннем этногенезе венгерского народа. //Известия Академии наук КазССР. СО, 1968, №2, стр.68-69.
13. Кумеков Б. Об этническом составе кыпчаков ХІ-нач.ХІІ вв. по арабским источникам. //Проблемы этногенеза и этнической истории народов Средней Азии и Казахстана. Вып.ІІ. – М., 1990, с.123.
14. Баскаков Н.А. Тюркская лексика в “Слове о полку Игореве”. –М., 1985, с.78.
15. Rásonyi L. Les Turcs non-islamisés en Occident (Pècènegues, Ouzes et Qiptchaqs, et leures Rapport avec les Hongrois) // Philologiaе Turcicae Fundamenta, t.4, p.29.
16. Аманжолов С. Вопросы диалектологии и истории казахского языка. – Алма-Ата, 1959, с.74: Ахинжанов С.Ж. Об этническом составе кыпчаков средневекового Казахстана // Прошлое Казахстана по археологическим источникам. – Алма-Ата, 1976, с.90.
17. Togan A.Z.V. Umumi türk tarihine giris. – Istambul, 1981, ç.1, с.163; Rásonyi L. Les Turcs, p.24; Kirzioglu M.F. Yukari-Kür ve Ģoruk boylarinda Kipcáklar. – Ankara, 1992, c.24.
18. Mehren A.F. Cоsmographie de Сhems-ed-din Abou Abdallah Mohammed ad-Dimichqui. Tekte, arabe, publie dápres l’edition commencèe par. M. M.Frehn. SPb., 1866, p.264;
19. Кумеков Б.Е. Об этническом составе, с.124.
20. Обзор литературы из византийских источников о куманах см.: Moravcsik G. Byzantinotúrcica, 2. , Bd I-II, - Berlin, 1958.
21. Pritsak O. Stammesnamen und Titulaturen der Altaischen Völker // UAJ, Bd XXIV, 1952, H.1-2; Потапов Л.П. Этнический состав и происхождение алтайцев. – Л., 1969, с.59-60.
22. Менгес К.Г. Восточные элементы в “Слове о полку Игореве”. – Л., 1979, с.73-74.
23. Федоров-Давыдов Г.А. Кочевники Восточной Европы под властью Золотоординских ханов. - М., 1966, с.143, сн.58.
24. Hazai G. Kuman // EI, NE, V, fas83-84, Leiden-Brile, 1980, p.373.
25. Грумм-Гржимайло Г.Е. Западная Монголия и Урянхайский край. Т.ІІ, - Л.,1926, с.57; Гумилев Л.Н. Древние тюрки. – М.-Л., 1967, с.266.
26. Nemeth J. Die Volksnamen quman und qun // KCA. – Budapest, 1940, t.3, s.96, 99; Czegledy K. A kunok eredetèröl // Magyar Nyelv, XLV, 1949.
27. Pelliot P. A propos des Comans // JA, sèr II, t.XV, 1920, p.24.
28. Czegledy K. A kunok eredetèröl.48.
29. Тарих аль-Фурат. Бейрут, 1939, т.9, с.437.
30. Ибн Тагриберди. Нуджум аз-захира. Каир, 1936, т.8, с.46.
31. Rásonyi L. Les Türcs, p.24.
32. Кумеков Б.Е. К открытию расселения куманов на территории Казахстана (по материалам средневековых арабских источниках) // Взаимодействие кочевых культур и древних цивилизаций. – Алма-Ата, 1987, с.174-176.
33. Дьяконов И.М. К методике исследований по этнической истории (“киммерийцы”). // Этнические проблемы истории Центральной Азии в древности. – М., 1981, с.9.
34. Махмуд Кашгари. Диван лугат ат-турк. Т.І, с.330.
35. Al-Idrisi Opus Ceographicum sive “Liber ad eorum delectationum qui terras peragrare studeant”, fas7. Neapoli-Romae, 1978; Aл-Идриси. Нузхат ал-муштак, Рукопись, ГПБ. Ар.Н.С. 176, л.134а; Бейлис В.М. ал-Идриси (ХІІв.) о восточном Причерноморье и Юго-Восточной окраине русских земель // Древнейшие государства на территории СССР. Материалы и исследования. 1982. – М., 1984.
36. Mándoky Kongur]. The Question on indentifying the Hungarian trital name Jenö with the Bashkir Ethnonym yänay // AOH, т. ХL ІІ (1)б 1988, р.44.
37. Zajaczkowski A. Zwiaxni jezykow holowiecko-slowanskie. Wroslaw, 1949, c.4; Кумеков Б.Е. Об этнонимии кыпчакской конфедерации Западного Дешт-и Кыпчака ХІІ-начала ХІІІ века // Известия, СОН, 1 (187), НАН РК, Алматы, 1993, с.59.
38. Арғынбаев Х., Мұқанов М., Востров В. Қазақ шежіресі хақында. Алматы, 2000, 384 б.
39. Кумеков Б.Е. Об этническом составе, с.122.
40. Муканов М.С. Этнический состав  и расселение казахов среднего жуза. Алма-Ата, 1974; Шежіре. Қазақтың ру-тайпалық құрылысы. Алматы, 1991.
41. Кумеков Б.Е. Государства кимаков ІХ-ХІ вв. по арабским источникам. Алма-Ата, 1972, с.44.
42. Бартольд В.В. Сочинения, т.ІІ, ч.1, М., 1963, с.575.
43. Rásonyi L. Les Türcs, p.24.

Ha a hunokról hallunk, a legtöbb embernek három - négy dolog ugrik be azonnal: az egyik, hogy (talán) az őseink voltak, a másik, hogy a Kárpát-medencében alakult ki európai birodalmuk központja, a harmadik, hogy Attilának hívták legnagyobb uralkodójukat és végül negyedik, hogy az ókori Catalaunum mellett (451-ben) hatalmas csatát vívtak a rómaiakkal. Nos, mindezeken túl - amit talán kevesebben tudnak - létezik ma egy romváros is, mely egykoron a hunok fővárosa volt a távoli Kínában. Az egyetlen település, mely bizonyíthatóan a hunokhoz kötődik és amelyet ők hagytak hátra: Tongwancheng. A romokból álló terület Pekingtől  körülbelül 900 km -re fekszik nyugatra, Yan'an városa közelében, Sanhszi tartományban (Jingbian megyében), Belső-Mongólia határán.

Megkeresése a térképeken, szinte reménytelen vállalkozás, ugyanis sehol nem jelölik a romokat. Csupán műholdas képekkel lehet sikeres a megtalálása. A kínai régészek is csak 1996 -ban bukkantak az egykori település romjaira, melyet egészen addig a sivatag homokja borított. Jelenleg folyamatban van a terület világörökségi résszé nyilvánítása (bár ma még nem szerepel Kína azon 55 helye között, mely már megkapta ezt a rangot).

Bár a hely kétségkívül több szempontból is megérdemelné ezt a státuszt, tekintve, hogy mind a kínai, mind az egész ázsiai, mind pedig az európai történelemre komoly hatást gyakorolt az egykoron itt élt népesség. 2013 júniusában Senhszi tartományban (Csinpien városában) vagyis a hun főváros közelében tartottak a kínaiak nemzetközi konferenciát Tungvancseng emlékére, melyen hazánkat Dr. Obrusánszky Borbála és Daubner György képviselte.

Ha Tongwanchengbe (magyaros írással Tungvancseng) utaznánk, akkor a kínai fővárosból 10-11 órás autóúttal kellene számolnunk a sűrűn lakott területektől egy fokozatosan elnéptelenedő, hegyekkel teli vidékre, mely egyben a sivatagos "Ordosz" tájegység széle. Az alábbi térképen egy Tongwancheng - Peking útvonal látható:

A domborzat itt már magas hegyekkel övezett, a Sárga folyón túl járunk, a Kínai nagy falnak is a túloldalán. Az alábbi térkép-részlet a terepviszonyokat mutatja. Jó látható, hogy a Tongwanchengtől nyugatra fekvő vidékeken a kősivatagból álló Ordosz kietlen pusztasága következik. 

Ha a térség két legfontosabb "támpontja"  közül, melyek a kínai nagy fal és a Sárga folyó, az utóbbihoz viszonyítjuk a hun főváros helyzetét, akkor azt látjuk, hogy a Sárga folyó egyik mellékágának, a Wuding folyónak a partján terül el. Ezt az elhelyezkedést szemlélhetjük az itt következő képen:

Ami a hunok történelmét illeti: a forrásokban először a Krisztus előtti harmadik század végén bukkannak fel, mégpedig  "hsziungnuk" (xiongnu) néven. (Később, egy Krisztus előtt 318-ban kelt kínai oklevélben az egymással hadakozó kínai fejedelmek mint segédhadakat említik őket.) Ma a történészek nagyobbik része a hsziungnukat "ázsiai hunokként" emlegeti, vagyis úgy gondolják: ők voltak a később Európába özönlő hunok ősei. Más történészek, például Róna Tas András is, csak közvetett kapcsolatokat feltételez köztük (és csak annyit ismer el, hogy az európai hunok előkelőinek nagy része volt hsziungnu).

A hsziungnuk (nevezzük őket innentől hunoknak) közvetlenül Kína szomszédságában éltek, mely akkoriban még nem terjedt túl az Ordosz-sivatag határvidékén. Az itt következő térképen Kína korabeli helyzetét láthatjuk, melynek nyugati határa alig terjedt túl a Sárga-folyó vidékén:

A hun népesség nyelve - feltételezések szerint türk lehetett, életmódjuk pedig pusztai nomád. Ekkoriban a Kaszpi-tenger és a Sárga-folyó közti hatalmas területeken türk, távol-keleti, indoeurópai, nomád népek színes és kevert sokasága élt jellemzően pásztorkodó életmódot folytatva.

A hun törzsek folyamatosan zaklatták Kína gazdagabb vidékeit, így két évszázadon keresztül tartó háborúság zajlott a Sárga folyó menti vidékeken. Végül a kínaiak megunva a háborút egy hatalmas fal építésébe kezdtek a hunok távol tartására. Ez volt a ma ismert "kínai nagy fal" elődje. A hunok történelmében az első nagy fordulópontot a Krisztus előtti 100 körüli időszak hozta, amikor Han Wu, kínai császár (Kr.e. 141-87) megrendítő vereséget mért rájuk.

A kínai győzelem után a hun nép kettészakadt (egyes történészek szerint előtte egymással is háborúztak): egyik részük egy lassú, fokozatos vándorlásba kezdett nyugati irányba (ők voltak az északi hunok), a másik  részük pedig (a déli hunok) helyben maradtak, Kína határvidékén. A helyben maradók Krisztus után 407-ben alapították meg a Nagy Xia nevű hun államot, Vu-lie Ti (Ho-lian Po-po, vagy Hélián Bobó) vezetésével. Ő adott parancsot egy hun főváros építésére is, melyen 413 és 427 között tízezrek dolgoztak. Ez lett Tongwancheng. A megépítés után azonban, alig 20 évnyi virágzás után az északi Wei-dinasztia nomád, türk csapatai megtámadták és lerombolták a települést. Az ezt követő évszázadokban Tongwancheng hanyatlásnak indult, majd a Jüan-dinasztia korának végére (1368) tökéletesen elnéptelenedett.

A vándorlásba kezdő hun törzsek, vagyis az északi hunok sorsa dicsőségesebben alakult: Krisztus után 350 körül indultak meg Európába és 375 körül lépték át a Volgát. Megjelenésük teljesen felforgatta a dél-orosz sztyeppén élő népeket (gótokat, más germán etnikumokat) és megindították a népvándorlást. A dominó elv szerint zajló folyamat során a hun előretörés lavinaszerűen zúdította a Római Birodalomra a Kelet-Európában és a Fekete-tenger északi részein nomadizáló népeket. Az eredmény a Nyugat-Római Birodalom meggyengülése lett. A hunok végül a 390 és 420 között években a Kárpát-medencében rendezték be birodalmuk középpontját. Ez a hatalmas és sokáig legyőzhetetlennek bizonyuló államalakulat lett a korabeli Európa legerősebb entitása 400 és 450 között.

Később Attila nevű vezérük 451-ben Catalaunum mezején fontos csatát vívott a római Flavius Aetius seregével, mely összecsapás fordulópontot hozott a hun történelemben. Innentől szerencsétlenségek sora övezte krónikájukat és 453-ban maga Attila is elhunyt. Fiai egymással viaskodtak a hatalomért. A győztesnek tekinthető Ellák nem tudta tartósan bebiztosítani befolyását és 455-ben a Nedao melletti csatában legyőzték az ellene fellázadó gepidák és más germán harcosok. A hunok innentől teljesen kiszorultak Európából, keleti illetve déli irányokba vándoroltak. 

Az Európa történelmét meghatározó módon befolyásoló hunok pontos eredete ma sem tisztázott. Egyelőre ma még nehezen megválaszolható a velük kapcsolatban felmerülő két legfőbb kérdés: nyelvük eredete (türk jellegének bizonytalansága) illetve a hun népesség hszingnu eredetének kérdése. Bár a történész társadalom mindkét esetben ad bizonyos válaszokat - mely egyik oldalon a hunok türk nyelvét feltételezi és a hszingnu - hun kontinuitást támogatja - valójában nincs konszenzus ezekben a fontos dilemmákban. (A magam részéről a türk-hun kapcsolat és a hszingnu eredet mellett állok.) A hun kutatás a jövő történész-generációinak kiemelt célterülete lesz.

A hunok ősi fővárosának feltárása még ma is nyújt érdekes információkat ázsiai múltjukról. Tongwancheng egyike a világ legrejtélyesebb romvárosainak. 

Harmat Árpád Péter

Forrás: https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637

Kézai Simon krónikája szerint Attila hun király halála után a hunok egy része, a székelyek a Kárpát medencében maradtak, másik részük keletre vonult vissza, majd Attila leszármazottjának vezetésével visszatért ide. Az utóbbi eseményt, Kézai a hunok, azaz magyarok "második bejövetel"-ének nevezi. Anonymus krónikája szerint a roppant hatalmú Attila király a Tanaisztól (Don folyó) keletre, uralkodó Mágóg király (Mao Tun?), Álmos vezér apja, Ügyek pedig Attila leszármazottja. Cikkünkben annak járunk utána, hogy a magyar és székely felségjelek, nemzeti jelképek alátámasztják-e a két nép közös, hun eredetét.

ÁRPÁD CÍMERE

Bármennyire is meglepő, maga Árpád fejedelem nem használta az árpádsávot pajzsán hordott címerén.

Kézai Simon Magyar Krónikája szerint: „ETHELE király czimerén is, mellyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejü madár vala ábrázolva, mellyet magyarúl turulnak hívnak.”

Kálti Márk Képes Krónikája ennél többet ír. E szerint: „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” Ezzel összhangban vannak a Képes Krónika képei, melyek Attilát, Álmost és fiát, Árpádot turul madárral díszített pajzzsal ábrázolják.

Kép: Attila, a hét vezér, Álmos és Árpád a Képes Krónikában 

Sem Kézai, sem Kálti Márk krónikájának szövege nem említi a címer színét. A Képes Krónika képei alapján azonban megállapítható, hogy a címerek színe fehér volt.

A Képes Krónikával összhangban van a török nyelvű wikipédia „Hun Imparatorlugu”(352-469)” szócikke, mely szerint az Európai Hun Birodalom zászlaja fehér, rajta a koronás madárral. [Wikipédia, https://tr.wikipedia.org/wiki/Hun_%C4%B0mparatorlu%C4%9Fu., 2016-07-01]

Kép: Attila zászlója 

A fehér szín kapcsolatban áll a sztyeppei nomád birodalmak központjainak elnevezésével is. „…az ázsiai lovas népeknél az ötödik égtáj a közép volt, melyet világos színekkel, főként a sárgával és a fehérrel hoztak összefüggésbe. A sztyeppei birodalmak központjainak elnevezése sok esetben visszhangozza a központi égtáj és a világos színek azonosításának szokását. … A Kárpát-medencében is megtaláljuk e névadási gyakorlat emlékeit. Fehérvárnak nevezték a magyar főfejedelmi, később királyi hatalmi központot (Székesfehérvár), a szállásterület keleti részeit uraló gyula székhelyét (Gyulafehérvár), de a bolgárok központját is (Nándorfehérvár). Tudunk Dnyeszterfehérvár létezéséről is….” [Ötvös Péter: Szárnyak és színek a sztyeppei államszervezetben. In: História 33. évf. 1-2. sz./2011. 39-42. o.]

NAP ÉS HOLD

Családom történetét kutatva találkoztam egy Vas vármegyétől elcsatolt, ma Ausztriához tartozó két település, Felső-Őr és Alsó-Őr, illetőleg a települések birtokosai, a felső-eőri  Bertha család és 65 társa, köztük az ősi székely primor Benkő család részére adományozott címerrel. A címerben a főalak, egy kardot tartó székely vitéz fejének két oldalán Nap és Hold jelkép található. Ugyanez a jelkép megtalálható Szombahely és Vasvár címerében is. Ezek után el kezdtem vizsgálni a történelmi Magyarország vármegyéinek, településeinek és nemeseinek címereit, a Vas vármegyével szomszédos Szlavónia, Horvátország és Szlovénia címereit, és kiderült, hogy a Nap és Hold jelkép nem csak Székelyföld címerében található meg. Továbbá kiderült az is, hogy a jelképek magyarázata az un. honfoglalást megelőző időszakra, a hun-avar kor etno-kulturális folyamataira vezethető vissza.

Felső-Őrről ezt írja 1851-ben Fényes Elek:
" Felső-Őr, Ober-Wart, magyar falu, Vas vmegyében, …Mind Alsó mind Felső-Őr sok tekintetben igen nevezetes helységek. Először a többi magyaroktól elszakadva csupa német faluktól vétetnek körül, még is nem csak MAGYAR nyelvünket, hanem a reformatusok hitüket is fentartották, holott ezen az egész vidéken reformatusok teljességgel nincsenek. Hogy Őrök voltak, s az ország határait a németek ellen védeni tartoztak, kitetszik I. Károly 1328-ki okleveléből, mellyben elismeri, hogy már Béla, István és Lásszló királyok alatt Őri nemes szabadsággal éltek. Különös az, hogy ez oklevélben az őriek Őrnagyság czimmel neveztetnek. Régi szabadságaikat Rudolf 1582. megerősitvén, jelenleg F. Őrben. 41 nemes család és 106 háznép, A. Őrben 26 nemzetség és 69 háznép találtatik. Jegyzésre való végre, hogy e nemzetségek többnyire vezeték nevökről neveztetnek, p. o. Ádám, Adorján, Albert, Andorkó, Balás, Bertha, Bertók, Fábián, Fülöp, Gál, Imre, Kázmér, Miklós, Orbán, Pál, Pongrácz, stb." [ Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betűrendben körülményesen leíratik. Pest: Fényes Elek. 1851.^]

Ugyanerről a címer és birtokadományról a következőket írja a Vasvármegye Nemes Családjairól szóló kötet: „Az Árpádház kihaltával támadt belzavarok lecsillapítása után I. Károly király az északról jövő támadások ellen törekedett a vármegyét biztosítani. E végből már a XIII. században Borostyánkő és Német-Ujvár között letelepített és megelőzőleg is szabadalmakkal bírt határőröket 1327-ben a királyi nemes szolgák sorába emelte és Miklós ispán vezetése alatt egy területre összevonta. Ezeknek az őröknek az utódai (65 különböző nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó- és Felső-Eőrre adományt nyertek. Ezen adománylevélben a következő családok vannak felsorolva:
1. Ádám, 2. Adorján, 3. Alberth, 4. Andorkó, 5. Balás, 6. Balla, 7. Barthomej, 8. Becsker, 9. Beökeös, 10. Benkő  11. Bertha,…”

Vas megye címere kék színű. Ugyancsak kék színű a szomszédos Szlavónia-, Szlovénia címere és a régi Horvát címer. A Horvát címerben és Zágráb címerében is megtalálható a Nap és Hold ábrázolás, Szlavónia címerében pedig a Nap. Ugyancsak kék színű Székelyudvarhely, Marosvásárhely címere és az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem, Székely Mózes zászlaja is.

Kázmér Miklós elkészítette a Benkő család XV-XVII-i nyelvföldrajzi térképét. Megállapítása szerint ebben az időszakban a Benkő név a legtöbbször a történelmi Magyarország legnyugatibb és legkeletibb határánál, Vas vármegyében illetőleg Háromszéken (Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék, 1867. után Háromszék vármegye, ma Kovászna megye) található.

A magyarázat a honfoglalást megelőző időkre vezethető vissza.

A neves XVIII. századi történetíró, Benkő József a magyar krónikák alapján azt írja, hogy Attila halála után a hunok nagyobb része elhagyta a Kárpát-medencét. A székelyek a hunok Kárpát-medencei maradékai. A székelyeket sem az avarok, sem a magyarok nem bántották, mivel mind eredetükre, mind nyelvükre nézve atyafiak (testvérek). 

 Az avar uralom a Kárpát-medencében alig több, mint száz évvel Attila halála (453) után, 568-ban kezdődött. Először a longobárdokkal szövetségben legyőzték a Kárpát-medence keleti felén található gepidákat, majd a longobárdok Észak-Itáliába távozása után kiterjesztették uralmukat az egész Kárpát-medencére.

Az avarok két fő alkotóelemének az uar és a chuni népeket tekintik, melyeket a fekete és fehér hunokkal azonosítanak. Az avarok hozták be Európába a vaskengyel használatát, amely akkoriban forradalmi változást jelentett a hadviselésben. A vaskengyel nem sokkal korábban a mai Észak-Kína területén jelent meg. Még sem Attila, sem Nagy Károly nem használta a vaskengyelt, ahogy az a róluk készült ábrázolásokból megállapítható. Egy a nyugati türk birodalomban járt bizánci követ adott hírt arról a türk-avar konfliktusról, amelynek eredményeként az avarok nyugatra távoztak.

A Frank Birodalom és az avarok között kitört VIII. század végi háborúk az avarokat (és a velük együtt élő székelyeket) a Tiszán túlra vetették vissza. Ezt követően 805-ben Krum bolgár fejedelem részéről érte déli irányból támadás az Avar Birodalom maradékát.

A Fuldai Évkönyv szerint ugyanebben az évben Theodorus kapkán, népével a korábbi ellenség, Nagy Károly oltalmát kérte. Aachenbe utazott, ahol tisztelettel fogadták. Aachenben a latin kereszténység szerint is megkeresztelkedett. Ajándékokkal küldték vissza és engedélyezték, hogy népével Sabaria és Carnuntum (Deutschaltenburg melletti, már elnéptelenedett település) között letelepedjen. A terület Avaria néven tagozódott be a Frank Birodalomba. Theodorus kapkán idős ember volt. Még 805-ben meghalt. Utóda Ábrahám kagán lett. Ábrahám az egyik székely tribus neve a Csiki Székely Krónika szerint.

A kapcsolat az avarok és a Frank Birodalom között azonban már kezdetben sem volt felhőtlen. A frankok megtiltották a fegyverek eladását az avaroknak. Több esetben konflikusuk támadt a szlávokkal, amelyeket a Frank Birodalmi Gyülés tárgyalt. Igaz, az avaroknak adtak igazat.

A 830-as évek elején frank őrgrófot neveztek ki a hűbéres terület élére, és azt betagolták az új szervezeti egység, az Oriens keretébe. Ez a kis Avaria tehát a 805-830-as évekig állt fenn avar előkelők igazgatása alatt, utána a frank birodalom őrgrófok vezette határvidéke volt. Bizonyos mértékig zárt avar közössége még 871-ben is létezett, ezt az itteni avar adófizetők említése igazolja. A frank birodalom 876. évi újraosztásakor az avarokat már meg sem nevezték.

Mi történhetett kis Avaria népével? Anonymus közlése alapján megállapítható, hogy keleti irányban kivonultak a Frank Birodalom Dunáig terjedő területéről és várták az akkor már Etelközben táboroztó magyarokat, majd azok bevonulása után csatlakoztak hozzájuk.

Anonymus azt írja, hogy „Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak.„ Bőd rév ma Szentes egyik városrésze, Kórógy ér pedig nem messze Szentestől folyik a Kurcába, az meg a Tiszába.

Az ősi, Napot és Holdat tartalmazó székely címer talán legrégebbi fennmaradt példánya Beszterce város Evangélikus templomának falán látható 1480-ból.

Kép: A székelyek ősi címere 1480-ból, Beszterce város (Beszterce-Naszód vármegye) evangélikus templomának falán

A székelység részére napot és ra­gyogó, növekvő holdat tartalmazó bélyegző készítéséről és használatáról Barcsay Ákos fejedelemsége idején, az 1659. május 24-e és június 25-e között Szászsebesen tartott ország­gyűlés rendelkezett, a következőképpen:

"Bizonyos négy pecsétek metszessenek az országnak négy nagyobb rendei szerént, melyéknek egyike ugy mint az erdélyi vármegyéké álljon, az ország présidensénél, avagy az erdélyi itélőmesternél. A másik mely a székelységé lészen az udvarhelyszéki főkapitánynál. Az harmadik mely a szász na­tióé a szebeni polgármesternél. A negyedik pedig mely az Erdélyhez incorporáltatott Ma­gyarország részéjé, álljon azon részben lévő itélőmesternél. (...) A pecsétek pedig ilyenek légyenek: az erdélyi vármegyéknek a pecsétre metszett insigniájok légyen egy fél sas. Környül való irása: Sigillum comitatuum Tran­sylvaniæ. A székelységnek légyen egy fél hold és nap. Környül való irása: Sigillum nationis Siculicæ. A szászságé légyen hét kolcsos város, környül való irása: Sigillum nationis Sa­xonicæ. A Magyarország Erdély­hez incorporáltatott részéjé légyen négy folyóviz s a kettős kereszt, környül való irása: Sigillum partium Hungariæ Transylvaniæ annexarum."
A bélyegzőn a latin felirat – SIGIL. NATIONIS SICULICAE, azaz a székely nemzet pecsétje – mellett magyar szöveg töredéke olvasható: LO ERDELIORSZAGÆ HA. Ennek kiegészítése a szász nemzet bélyegzőjére került. Azon a latin szöveg – SIGIL. NATIONIS SAXONICÆ – mellé került magyar felirat a következő: ROM NEMZETBOL AL. Összeol­vas­va, megfejtve: HÁROM NEMZETBŐL ÁLLÓ ERDÉLYORSZÁGÉ.
A bélyegzőt Udvarhelyszék főkirálybírája őrizte és használta a székely nemzet nevében 1865-ig. 1878-ban Kolozsvárra került /az Er­délyi Múzeum-Egyesület őrizetébe, ám a román államosítás után átkerült a kolozsvári történelmi múzeumba.

Kép: A székelyek pecsétje

A Nap és a Hold imádata a hun hitvilág legfontosabb eleme.

A Xiongnu Enciklopédia szerint:

„ A kőkorszaktól kezdve a bronzkorig és a korai vaskorig a régi népek hittek a Napban és a Holdban, és imádták is ezt a két égitestet. Számos kép van a mongóliai sziklarajzokon, amelyek embereket ábrázolnak a Nappal és a Holddal. Szintén elterjedt ábrázolás a napé, a holdé és a csillagoké, sőt, ami több, szarvasé, ököré lóé és jávorszarvasé Nap fejjel vagy Nap szarvakkal (kör sok sugárral) különböző mongóliai lelőhelyeken. A mongóliai szarvasos kövek tetejére rendszerint felvésték a Napot és a Holdat. Egy Gobi-Altaji lelőhelyen különös szikarajz figura került elő: egy ember, összekapcsolva a Nappal, a Holddal és egy csillaggal. A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”.

A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.” [Encyclopaedia Xiongnu, Ulanbaatar 2015, 169–170.]

A mongóliai, egin goli  hun sírokból Napot és Holdat ábrázoló vas- és arany fejfedő díszek kerültek elő. A régészek rekonstruálása alapján az égitesteket ábrázoló jeleket – hatalmi jelképként – törzsi vagy közigazgatási vezetők varrták süvegükre.

Kép: Az egin goli hun sírok fejfedő díszei.

Anonymus szerint a székelyek Attila király népe voltak, ami azt jelenti, hogy korábban a hunok soknemzetiségű politikai egységéhez tartoztak, akárcsak az avarok. Mindezek alapján megállapítható, hogy a székelyek által megőrzött Nap és Hold jelképek megerősítik Anonymus közlését.

Kép: Nap és hold a székelydályai református templom freskóján látható ősi székely címerben

Az a tény pedig, hogy a székelyek mind Felső Eőrben, mind Székelyföldön megőrizték magyar nyelvüket, annak ellenére, hogy idegen nyelvű népek vették őket körül, azt mutatja, hogy a hunok - legalábbis azok egy része - magyarul beszéltek.

A Nap és Hold jelképek a magyarságnál is előfordulnak, így magán a Szentkoronán és II. András király pecsétjén is.

Kép: A Nap és Hold a Szentkorona felső részén a Pantokrátort - Krisztust, mint a Világ Urát - ábrázoló kép két oldalán is, mint hatalmi jelkép.

Kép: A Nap és Hold jelkép II. András király pecsétjén.

ZÁSZÓ ÉS OROSZLÁN

„A zászlók bonyolult és még ma sem teljesen ismert, hosszú folyamat eredményeként alakultak ki. Az bizonyos, hogy eredetük az ősidőkre nyúlik vissza.” (Világ-Atlasz Nyíregyháza 2004.) Ez teszi alkalmassá a zászlókat őstörténeti összefüggések feltárására.

 A Világ-Atlasz 193 nemzetközileg elismert és 3 nemzetközileg el nem ismert, de függetlenként működő állam és egy vitatott terület zászlóját ismerteti. Ezek közül a magyaron kívül mindössze egy zászló tartalmaz vízszintesen elhelyezkedő piros-fehér-zöld csíkot, Tádzsikisztán zászlója. A Világ-Atlasz nem tartalmazza a világ legnagyobb népességű - négy ország, Törökország, Szíria, Irak és Irán északi részén, de összefüggő területen élő - kisebbségének, a cca. 36 milliós kurd nemzetnek a zászlóját. A kurd terület hajdan az ókori Méd Birodalom része volt. A kurdok magukat a médek utódainak tekintik. Az II. Világháború után rövid időre függetlenné vált, majd Irán által megszállt - a kurdok által alapított - Mahabad Köztársaság zászlaja pontos párhuzama a magyar zászlónak. A zászló közepén sugarakkal ellátott aranyszínű napkorong található.

Kép: A magukat a médek utódainak tartó kurdok zászlója

Média eredeti neve a Pallas Lexikon szerint Mada, a Szentírás héber szövegének olvasata szerint pedig Madai volt. Kiss Bálint a következőket írja: "Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Maddj és Ar összetesszük, és a középső "a" betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a "dj"-t "gy"-nek szoktuk mondani, mint ezekben a szókban is: mondja - mongya; térdje - térgye, rendje - rengye...” [Kiss Bálint, Magyar régiségek, Pest, 1839., 10. o.]

A hunok a Volgát nyugati irányban i. sz. 370. körül lépték át. Ezt megelőzően Kelet-Európa Római Birodalomhoz nem tartozó része (az un. Barbaricum) a szarmaták uralma alatt állt. A szarmaták méd eredetéről Diodorosz Szikleitosz (i. e. 90 körül – i. e. 27 körül) a következőket írja:

„…Előadásunkban most érkeztünk el egy szomszédos [ti. Indiához szomszédos – B. I.] néphez, ezek a szkíták. Eredetileg csak egy kis földterületet birtokoltak. Testi erejüknek és vitézségüknek köszönhetően sikerült nekik fokozatosan gyarapodni, nem csak, ami a terület kiterjesztését illeti, hanem sikerült nekik saját népüket is a hatalom és a tekintély egy magasabb fokára emelni. Kezdetben az Arares (Aras) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: akkor egy lenézett, hírnév nélküli nép voltak. Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig), és a további területet egészen a Donig. „Később (a lakosok között keringő mese szerint) volt egy a földből született hajadon, akinek a felső teste asszonyforma volt, azon alul viszont kígyó formájú volt. Zeusnak tőle született fia a Skythés névre hallgatott. Ez nagy tekintélyre tett szert, mint még soha senki előtte, és az egész nép róla nevezte el magát szkítának. Ennek a királynak a leszármazottai között volt két pompás tulajdonságokkal rendelkező testvér: Palus és Napés, akik nagyszerű dolgokat vittek véghez. A birodalmat egymás között felosztották, a nép egyik részét paluszoknak, a másikat napészeknek hívták. Nem sokkal később ezeknek az uralkodóknak a leszármazottai, akik bátor harcosok és ügyes hadvezérek voltak, és meghódítottak egy jelentékeny földsávot a Donon túl, egészen Thráciáig, majd hadjáratot vezettek a Don innenső oldalán, és kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. Út közben sok jelentős népet meghódoltattak, úgy hogy a szkták birodalmát az egyik oldalon egészen a keleti óceánig, a mások oldalon a Kaspi-tengerig és a Maiótis-tóig kiterjesztették.” A nép ereje ugyanazon mértékben növekedett, és kiváló királyaik voltak. „Ezektől kapták a nevüket a szakák, a masszagéták, az arimaszposzok, és még más népek. Ezek királyai az általuk legyőztött népek közül sokaknak új lakóhelyet jelöltek ki. Nevezetesen azonban alapítottak két gyarmatot: az egyikhez Asszíriánból telepítettek át (ti. embereket – B. I.) Paphlagonia és Pontus vidékére, a másikhoz Médiából jöttek, és a Donnál telepedtek le, ahol később a telepeseket szauromatáknak hívták. Sok idő múlva történt, hogy a szauromaták hatalmasokká lettek, és egy nagyobb vidéket Szkítiában elpusztítottak, a meghódított terület lakóit kiirtották, és a vidék nagyrészét pusztává változtatták.” [Diodóros Sikeliotés: Bibliothéké Lib. II. c. 43.]

A Méd Tartomány az i.e. VIII. század végén vált ki az Asszír Birodalomból és alakult meg a Méd Királyság. A Szentírás a médeket Isten Ostorának nevezi: „a seregek ura ostort emel ő ellenük...” (az asszírok ellen): i.e. 612-ben méd csapatok foglalják el Ninivét, Asszíria fővárosát. A Szentírás részletesen foglalkozik Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásával - „Parancsoltam felszentelt vitézeimnek...Pusztítsd el Madai”. Leírja félelmetes lovas-íjász hadseregüket. A Méd Királyságban az i.e. VI. század végén a hatalmat a korábbi vazallus perzsák vették át, megalakult a Perzsa Birodalom. Az Irtis és Ob folyók vidékén illetőleg az Altajban (Szargatka, Pazirik) feltárt régészeti leletek alapján feltételezhető, hogy a médek egy része - nem kívánva perzsa uralom alatt élni - ezt követően északi irányba, a Turáni Alföld végtelen síkságaira távozott.. Az i.e. III - i.sz. V. században Közép-Ázsiában hun-méd (magyar) szövetség jött létre, mely később Nyugati irányba vándolt és megtámadta a Római Birodalmat. Ekkor újra említésre kerül az Isten Ostora kifejezés: „Attila, rex hunorum, medorum ... flagellum Dei” = Attila, a hunok, médek királya … Isten Ostora. Kézai Simon is ír a hun-méd kapcsolatról a következők szerint: „Ethele király … A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.”

A Hun Birodalom széthullása után a hun-magyar utódnépek (avar, bolgár, kazár, magyar, tatár) a i.sz. VI-VIII. században fennálló hatalmas Türk Birodalom fennhatósága alá kerültek, majd a IX-XI. században zajlottak a magyar honfoglalás és államalapítás eseményei.

Az előzőekben említett Tadzsikisztán területe hajdan szintén a Méd Királyság része volt. A térség történelmi neve Tokarisztán. A tokárok a tadzsikok elődei voltak, egyes tudósok álláspontja szerint velük azonosítható a Pamir hegység vidékén az i.e. II. században megjelent, különböző neveken (jüecsi, kusán, heftalita, azaz fehér hun) említett nép. A tokárok egy része a türkök elől az i.sz. VI században - egyesülve a fekete hunokkal - nyugati irányba vándorolt és avar néven a Kárpát-medencében erős államot hozott létre, mely az i.sz. VI-VIII. század között állt fenn, és a VIII. század végén frank és bolgár háborukban omlott össze. Az avarok egy része a honfoglalás után feltételezhetően beolvadt a magyarokba.

 A Tadzsikisztán zászlóján látható stilizált korona és azon félkörben elhelyezkedő hét csillag a magyarok hét törzsével állítható párhuzamba. Hasonlóan a magyarhoz, a tadzsik címerben is található három halom, azonban ezek hófödte csúcsok. 

Kép: Az ókori világbirodalom, Média térképe.

További összefüggések feltárása érdekében a zászlók vizsgálatát indokolt kiterjeszteni a különböző formában megjelenő oroszlán ábrázolásokra is. A babiloni Istar kapun és az Altajban található paziriki ásatások lépegető oroszlája egymás pontos párhuzamai.

Az Esztergomi várkápolna-szentélyének falán - az 1930-as években folytatott ásatás során - találtak egy freskót, mely lépő oroszlánt ábrázol. Imre király hasított címerében, valamint II. András pecsétjén is megtalálhatók a lépő oroszlánok.

Kép: Oroszlán az esztergomi várkápolna falfreskóján és a magyar koronázási jogaron.

A zászlók és az oroszlánábrázolások alátámasztják a magyar krónikák és legendák állításait. Megalapozottan feltételezhető, hogy magyar nép az i.e. VI. században a méd-perzsa hatalomváltás után Mezopotámiából indult el északi irányba. Az i.e. III. században a médek (magyarok) szövetséget kötöttek a hunokkal és az i.sz. IV. században velük együtt nyugatra indultak. Ezeket az eseményeket örökíti meg Hunur és Mogur legendája, melyet Kézai Simon krónikája rögzít. A jelképek térképi megjelenítése jól mutatja a magyarok illetve rokonnépek vándorlási útját.

Kép: A zászló és oroszlán útja

Végül –egy kandidátusi disszertációhoz fűzött opponensi vélemény alapján - egy adattal szeretnék hozzájárulni a magyarokkal kapcsolatba hozható színek kérdéséhez [Róna-Tas András opponensi véleménye Fodor István: A honfoglaló magyarság kultúrájának keleti gyökerei című kandidátusi értekezéséről, in: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 21-23 (1978-80), Nyíregyháza, 116-128.]. A csuvas irodalom legnagyobb alakja, K. Ivanov 1908-ban közölt egy népies balladát [Skazki i predanija íuvas. Cavas xallapesem. Simbirsk 1908], amelynek témája és részletei néprajzi gyűjtésből származhattak. A ballada rövid tartalma az, hogy hét testvér háborúba indul, a hét feleség otthon marad. A férjekért aggódó menyeknek anyósuk jósol, méghozzá kanállal, s a legfiatalabb fiú feleségének kanala vérrel lesz teli, ebből tudja meg, hogy férje halott. Elindul a csatatérre, s a szembe jövő sógoroktól érdeklődik, hol találja meg az urát.

 A bátyák leírják:

„Látod ott a magas dombot
Magas dombon ház
Ott alszik öcsém
Vasderes lovával,
Lova bőre alatta
Fehér kendő arcán
Zöld buzogány kezében"

A többi testvér ugyanezt a szöveget mondja, de mindegyik valamit még hozzátesz, ezek a következők:

„nyerge a feje alatt", „Lándzsája a lába végénél" stb.

Az özvegy rátalálva férje holttestére öngyilkos lesz, felakasztja magát a férje három arany hajszálára.

Itt most szempontunkból az az érdekes, hogy az eddig elsősorban a magyarság török eredetű szavai kapcsán ismert csuvasok között a századfordulón adatolt az ősi magyar temetkezési szokások pontos párhuzama: részleges lovastemetkezés, az arcot takaró fehér szemfedő, továbbá a magyarokra utaló jelképek: a piros(?)-fehér-zöld szín és a hetes szám. A dombon lévő házikó megfeleltethető az ősi lovas-nomád életformát máig megőrző bajan-ölgiji (Nyugat-Mongólia) magyarok temetőjének fa építményeivel. [Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Ázsiában, Budapest, 2001]

Kép: A csuvas legendában leírt ősi síremlék, a "magas dombon található ház" pontos párhuzama: kopjafás, kopjás fa síremlékek a Bajan Ölgij-i magyar temetőben. Fotó: Benkő Mihály 

Kép: Az 1848. évi XXI. törvénycikk a nemzeti színről és ország címeréről.

A TITOKZATOS HETES SZÁM

A számjegyeknek gyakran a szellemi világgal, a hitvilággal összefüggő jelentése van. Ezek között különös figyelmet érdemel a hetes szám, melynek kultúrtöréneti összefüggéseiről egész lexikon is készült. Cikkünkben a hetes szám és az Eurázsiai sztyeppeövezet (a Kárpát-medencétől az Altajig terjedő terület) népeinek kapcsolatát vizsgáljuk a magyarság őstörténete, a régi magyarok hitvilága szempontjából.

A „hét” szó, mint etnikai megnevezés

 A hét szó magyarságra vonatkoztatható első - minden kétséget kizáró - említése Anonymusnál található (13. sz. első évtizede): „…amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé.” [ANONYMUS GESTA HUNGARORUM Fordította: Pais Dezső, http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, 2016-08-07] A gestában eredetileg „hetumoger” formában írt „hétmagyar” kifejezés a hét magyar vezért (illetőleg a hét magyar vezér népét) jelenti összefoglaló értelemben.

A honfoglalást közvetlenül megelőző időszakban Theophanes említi a „hephta geneai” nevet, amelyet Harmatta János egyértelműen a honfoglalásra készülő magyarokkal azonosít. Mint írja: „…a „Hét törzs” kifejezés egy nem-szláv népnek volt a neve, amely a VII. század végén a bolgárokkal szövetségesi viszonyban állott és tőlük északra élt. Mivel a történeti források más hét törzsből álló törzsszövetséget, mint a hetumoger Kelet-Európában nem ismernek, kézenfekvő arra gondolnunk, hogy az onogur-bolgárokkal szerződéses viszonyban álló „Hét törzs” a hetumoger törzsszövetség lehetett.” [Harmatta János: A Volgától a Dunáig - A honfoglaló magyarság történeti útja, http://www.c3.hu/~magyarnyelv/01-1/harmatta.htm, 2016-08-08]

Időben visszafelé haladva meg kell említeni a Hephtalita Birodalmat, mely az 5-6. században a Kusán Birodalom örökébe lépett Közép-Ázsia és India területén. A Hephtalita Birodalmat végül türk-perzsa összefogás pusztította el. A hephtaliták egy része (hephta-lita=hét törzs), akiket fehér hunoknak is neveznek, csatlakoztak a türkök elől menekülő zsüan-zsüanokhoz majd velük együtt Avaria néven a Kárpát-medencében erős birodalmat hoztak létre. A túlélő avarkori népesség végül a honfoglaló magyarokhoz, mint rokonnéphez csatlakozott. Mint Szentpéteri József írja: [az avarok ]„…A betelepülők egyes –számukra azonos –társadalmi rétegeihez tagozódhattak:  a lakosság zöme a „nincstelenek” táborát szaporította … a köznép vezetői pedig –a saját népességükből verbuvált katonai segédcsapatok élén – a honfoglaló magyarok társadalmának középszintű vezetőihez integrálódhattak. [Szentpéteri József: Kritikai megjegyzések az avar-magyar asszimiláció kérdéséhez, http://real.mtak.hu/19947/1/MOT_2014_003_Szentpeteri_43_53_u_192756.766256.pdf, 2016-08-08] A heftaliták tehát megérhették a honfoglalást és utódaik ma is köztünk élhetnek. Az sem kizárt, hogy a Keletről érkező honfoglalók között is voltak – feltehetőleg korábban a Türk Birodalomhoz csatlakozott - heftaliták.

Tovább haladva visszafelé az időben, az ókori Keleten eljutunk a hettitákhoz, akik az első vaskori birodalmat alapították Anatóliában, a Kaukázus déli előterében. A Bibliai nevek és fogalmak című könyv szerint Hét a hettiták törzsatyja volt (het-tita=hét fiai). [Bibliai nevek és fogalmak, Evangéliumi Kiadó, bővített kiadás, Budapest, 2008., 98.] A Hettita Birodalom fénykora az i. e. 16-12. században volt, ekkor az úgynevezett „Aegeische Wanderung”, a tengeri népek támadása pusztította el. A hattik/hettiták Mészáros Gyula nyelvész, etnológus szerint a szkíták elődei. [Mészáros Gyula: Chattiak és Schyták, Szeged, 1938., http://eco-invest.hu/chattiak_es_skythak.pdf, 2016-08-09]

A hetes szám és az Eurázsiai sztyeppeövezet népeinek címerei

A hetes számra utal az Árpád-sávos címer hét vágása, mely már Szent István királyunk pénzén és hadiruháján is látható a Képes Krónikában.

1. Kép: Szent István vörös-ezüst sávos (hét vágás) hadiruhában pajzsán a királyi címerrel. Miniatúra a Képes krónikában (1358)

A Szovjetúnió felbomlása után létrejött független közép-ázsiai államok közül két ország, az Orosz Föderáción belül másik két ország ősi eredetű elemeket tartalmazó címerében található meg a hetes szám.

Mind a négy említett ország népei esetében etnikai kapcsolat állapítható meg a honfoglaló magyarokkal.

Tadzsikisztán:

Tadzsikisztán címerében és zászlaján a korona felett félkörívben hét arany színű ötágú csillag található.

2. Kép: A tadzsik zászló

A tadzsikokról embertani szempontból a következőket állapítja meg Fóthi Erzsébet antropológus: „Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben." [www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0104/kultur/kultur.html, 2001-04-05]

Figyelemre méltó, hogy Tadzsikisztán az egyetlen ország, melynek zászlóján piros, fehér, zöld sáv található. Tadzsikisztán címerében megtalálható a magyar címerben is szereplő hármas halom is, a székely címerben szereplő Nappal együtt.

Türkmenisztán:

Türkmenisztán címerében hét fehér gyapjúvirág található.

Türkmenisztán a Kézai Krónikában említett történelmi Korezm területének egy részén helyezkedik el. Kézai azt írja, hogy Csaba királyfi fia, Edemen apja és korezmi származású anyja nagy számú népével csatlakozott a honfoglaló magyarokhoz. A honfoglaló magyarok a ma élő, Türkmenisztánban kitenyésztett - valójában méd eredetű - akhal teke fajtájú lovakhoz legnagyobb genetikai hasonlóságot mutató csúcslovakat lovagoltak [mult-kor.hu 2009. okt. 6., http://mult-kor.hu/20091006_csucslovakkal_hoditottak_a_honfoglalo_magyarok]. Ezt a lófajtát Türkmenisztánban olyan becsben tartják, hogy a az ország címerékbe is belefoglalták. A türkmén címer is tartalmazza a piros, fehér, zöld színt.

Baskíria:

Baskíria címerében hétágú virág található.

Baskíriáról a következőket tartalmazza Rubruk 1255-ben készült útleírása: „Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól (Itt Julianusra utal) tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [Rubruk Willelmus útleírása (ford.: Győrffy György, http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, 2016-08-09]

Alánia:

Oszétia (régi/új nevén Alánia, a továbbiakban Alániát fogok írni) címerében hét hegycsúcs található.

Munkácsi Bernát 140 szóegyezést talált a magyar és alán nyelv között. Ilyen számú szóegyezés csak hosszú időtartamú együttélés eredménye lehet. Az alánok korábbi elnevezése szarmata volt. E nép régészeti leletei az egész szkíto-szarmata világban (a Kárpát-medencétől az Altajig terjedő térségben) megtalálhatók.

A jelképek párhuzamainak motivációja

A nemzeti/állami jelképek hatalmi vagy szakrális motívációra vezethetők vissza. A számjegyeknek gyakran a hitvilághoz kapcsolódó jelentése van. A kérdés az, hogy a hetes számnak milyen – a nagy sztyeppe népei körében ismert - hatalmi/szakrális háttere lehet.

Hoppál Mihály néprajzkutatót idézem: „Veres Péter egyik legutóbbi fontos tanulmányában rámutatott arra, hogy az ősmagyarok milyen kiemelkedő szerepet játszottak a lovasnomadizmus (monocentrikus) kialakulásában. Továbbá rámutatott arra is, mégpedig orosz kutatók munkáit idézve, hogy a finnugor népekre jellemző génmarkerek és mitológiai motívumok egyaránt megtalálhatók az akkor (az i.e. második és az első évezred fordulóján) a velük szomszédságban élő iráni törzseknél is. Ezt az elgondolást támogatja a magyar nyelvészetből jól ismert, a magyar és az obi-ugor nyelvek régi iráni jövevényszavaira vonatkozó tényanyag, úr, isten, ostor, arany, ezer, hét, szer, szarv, szaru stb. szavaink tartoznak ide többek között.” [Hoppál Mihály: A MAGYAR ŐSVALLÁSKUTATÁS (ÚJ) ÚTJAI, https://www.scribd.com/document/140779476/HOPPAL-Mihaly-A-magyar-%C5%91svallaskutatas-uj-utjai  , 2016-07-14]

A hét szó tehát Isten szavunkkal együtt Hoppál Mihály szerint iráni eredetű. Róna Tas András, Veres Péter, V.V. Ivanov szerint viszont Isten szavunk a hatti/hettitáktól ered [RÓNA-TAS ANDRÁS: A honfoglaló magyar nép, Bp., 1996. 129, 159.; Rédei Károly: Isten szavunk eredete Magyar Nyelv XCV (1999) 1, 42.; Veres Péter: Az észak-kaukázusi népek etnokulturális szerepe a magyarság honfoglalás előtti korai etnikai történetében, https://nti.btk.mta.hu/images/evkonyv/2008/verespeter.pdf, 2016-07-12; Voigt Vilmos: A MAGYAR ŐSVALLÁSKUTATÁS KÉRDÉSEI, in: Vallástudományi Tanulmányok 4] Hét pedig – mint említettük – a hettiták törzsatyja, mely nép az i. e. 3. évezredtől az i. e. 12. századig élt az iráni fennsíkkal szomszédos Anatóliában. A Kaukázus déli előterében található Anatóliából az ie. 12. századot követően több népvándorlási hullám indult északi és keleti irányban, a legnagyobb az ie. 6. században, a méd/perzsa hatalomváltás, majd az ezt követő, I. Dárius perzsa uralkodó hatalomra lépéséhez kötődött belháború idején. Napjainkban az adott térségben laknak az iráni eredetű nyelvet beszélő kurdok, akik magukat a médek utódainak tartják.

A hét szavunkhoz kötődő hatalmi/szakrális összefüggéseket értelemszerűen abban a térségben kell keresnünk, ahonnan Isten szavunk ered, vagyis Anatólia, az iráni fennsík, Mezopotámia illetőleg a termékeny félhold térségéből. Ehhez a térséghez tartozik a Szentföld is.

A méd-perzsa birodalom hatalmi szervezetére jellemző volt a hetes szám. A Szentírás a következőket mondja erről (a bibliai idézet már a perzsa időkre vonatkozik, azonban magából a szövegből is kiderül, hogy a perzsák megőrizték a Méd Királyság hatalmi rendjét):

„És monda a király az időket mérő bölcseknek, (mert a királynak összes dolgai a jog- és törvénytudók elé tartoznak, legközelebb valának pedig hozzá: Karséna, Sétár, Admata, Társis, Méres, Marséna, Mémukán, Persiának és Médiának hét fejedelme, a kik láták a király arczát, és elől ülének az országban):” (Eszt. 1, 13-14.)

A méd-perzsa állam hatalmi szervezetének égi mintája nézetem szerint a hitvilágban rögzített hatalmi rend volt.

Az ősi méd-perzsa vallás mai relictuma a jazidi vallás. Ezt a vallást egy zárt kurd népcsoport őrizte meg. A jazidi vallás tudomásunk szerint az első monoteikus vallás, mely az i. e. 2. évezredben keletkezett, és melynek egyes elemeit a Szentírás is tartalmazza. Megjegyzem, hogy a jazidi vallást nem foglalták szent iratokba, azonban hittételeit a papjaik hűségesen megőrizték.

A jazidi vallás megőrizte az ősi perzsa hitvilág és a hetes szám kapcsolatát. „…A jezidita teremtésmítosz teljességében különbözik a nagy világvallásokétól: elképzelésük szerint Isten először megteremti saját fényességéből Tawûsê Melek-et, az első angyalt, majd az másik hatot. Ez után a Földről hozat port az angyalokkal, melyből megteremti Ádámot…” [http://ujramegujra.blog.hu/2016/03/05/baphometh_a_teljes_anyag, 2016-08-02] Itt tehát összesen hét angyalról van szó.

A jazidik Istent, a mindenség teremtőjét tisztelik a Napban és a Páva Angyalban is. A Nap Isten fénye, az adja az életet, a Páva Angyal pedig szintén Isten fényéből, erejéből keletkezett. Párhuzamként a kereszténység Szentháromságról szóló tanítását említeném, ami szintén három személyről, de egyetlen szubsztanciáról/lényegről beszél. [Fodor Enikő: Népirtás egyenes adásban Interjú Spät Eszter vallástörténésszel, in: Hetek 2016. 06. 17. (XX/24)]

A jazidi vallás pontos párhuzama a régi magyarok vallásáról Cornides Dániel által – korabeli források megállapításai alapján – leírt adatoknak. E szerint a magyarok kizárólag a teremtő Istent imádják (monoteizmus), tisztelik az általa teremtett napot, és valamiféle szentháromságot is ismernek, mivel háromszor kiáltják: Isten, Isten, Isten. [Cornides Dániel: A régi magyarok vallásáról, [in: Eleink Magyar Őstörténet folyóirat 2010. évi 3. szám]

A hét főangyalra több helyen van utalás a Szentírásban is. „…A Szentírásban a főangyal név csak a 1Tesz 4,16: és a Júd 9: fordul elő, de az angyalok, akikre utal, az ÓSz-ben is szerepelnek: →Mihály (Dán 10,13: „az egyik legfőbb fejedelem”; 12,1: „a nagy fejedelem”), →Ráfael (Tób 12,15: „egy a hét angyal közül, aki mindig készen áll arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjen”; vö. Jel 8,2).” Az Isteni hatalmi rendet az említett Jel. 8,2 írja le: „És látám azt a hét angyalt, a ki az Isten előtt álla; és adaték nékik hét trombita.” (Jel. 8,2).

Mindezek alapján nézetem szerint a hetes szám szereplése a magyarság és a rokonnépek jelképei között olyan, a hatti-méd/perzsa-szkíta kultúrkörrel fennálló kapcsolatra utal, amelyből a régi magyarok vallása is eredeztető.

Összegezve: A magyar, székely és a sztyeppei népek jelképeinek összehasonlító vizsgálata megerősíti a magyar krónikák (Anonymus, Kézai stb.) közlését mely szerint mind a honfoglaló magyarok, mind a székelyek közös eredetű, hun utód népek. melyek a hunok/magyarok második bejövetelekor újraegyesültek.

Nézetem szerint az emberiség legnagyobb civilizációs ugrását nem a ló, hanem a szarvas háziasítása jelentette. Az állattenyésztés kiemelte az emberiséget a gyűjtögető, vadász-, halász életmódhoz kapcsolódó létbizonytalanságból. A nomád állattartás le nem települt, csordás állattartást folytató életmód. Ennek egyik legelső, ma is gyakorolt formája a rénszarvas, azaz háziasított tarándszarvas tartás. Ez szolgálhatott mintaként a ló háziasítására.

Kép: Háziasított rénszarvas Mongóliában Forrás: Bored Panda, 

https://nlc.hu/utazas/20151004/mongol-torzs-renszarvas-nomad/ 

A tarándszarvas Skandináviában, Oroszország északi területein, illetve Kanadában és Alaszkában honos, Grönlandra és Izlandra is betelepítették. Legdélibb alfajuk a mongol Ujgurföldön él. Elterjedési területe tehát hatalmas, s nemrégiben még hatalmasabb volt. A történelmi időkben Lengyelországban és Németország egyes vidékein is, a jégkorszakok idején pedig a mai Magyarország területén is előfordult.

Pszeudo-Arisztotelész szerint a tarandosz (ταρανδος) nevezetű jószág a budinok, illetve gelónok országában él. A szóban forgó állat nevét Alexandriai Hészükhiosz is szkítaként jegyzi. A sarkvidéki népek a tarándszarvast már ősidők óta vadásszák. Eurázsiában a wikipédia szerint legkésőbb háromezer esztendeje, nézetem szerint sokkal korábban, még a ló háziasítása (i. e. 4000 körül) előtt háziasították. A tundrán és a tajgában, ahol más háziállatok használhatatlanok lennének, a rénszarvas a legjobb igásállat (szánkót húz), húst és tejet ad, prémjét felhasználják ruhák és sátrak készítésére, csontja és ina különféle szerszámokhoz nyersanyag. Igazi univerzális háziállat. Hozzáteszem, fel is ülnek rá, tehát „hátasszarvasként” is hasznosítják, ami a hátassló előképe.

A budinok (βουδίνοι) népéről elsőként Hérodotosz tudósít az i. e. 5. században. Nevezettek – történetírónk állítja – vörös hajúak és kék szeműek voltak. Földjüket, leírása szerint, „benövi egészen mindenfajta fákból álló erdő”. A budinok pásztorkodással, vadászattal és halászattal stb. tartották fenn magukat.

„Országuk Kelet-Európában, észak felé, a szauromaták lakóhelyén túl keresendő. Nevezett nép birtokai a Tanaisz (Don) bal partján, az Azovi-tenger (Maiotisz) öblétől észak felé tizenöt napi járóföldnek (400–450 km) megfelelő területet foglaltak el.”

Figyelemre méltó az ókori szerzők leírása, mely összeköti a rénszarvast a Maiotisz öblével, a magyar szarvas-legenda színhelyével.

A „szarv” szavunk ősi finnugor szó, azonos a magyar és a legközelebbi nyelvrokon ugor nyelvekben, akárcsak a nyíl, vagy a ló szavunk.

„SZARV: Ősi örökség a finnugor korból: vogul sórp, osztják sarvi (‘rénszarvasbika’), finn sarvi, észt sarv (‘szarv’). A finnugor alapnyelvben indoeurópai kölcsönszó: óperzsa szrva, görög kerasz (‘szarv’), latin cervus (‘szarvas’).  LÓ – ‘vontatásra és lovaglásra használt páratlan ujjú patás állat’; ‘lófejet ábrázoló sakkfigura’; ‘négylábú, párnázott, két fogantyús tornaszer’. Származékai: lovas, lovász, lovag, lovagol, lovasság, lovacska, lovacskázik, lovar, lovarda. Ősi örökség az ugor korból: vogul ló, luv.  ÍJ – ‘a nyíl kilövésére való meghajlított, húrral ellátott rugalmas fa’. Származékai: íjas, íjatlan. Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi uráli örökség: osztják jógel, mordvin jonks, finn jousi, szamojéd jinta (‘íj’).”  [https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-etimologiai-szotar-F14D3/sz-F3D93/szarv-F3E14/, letöltve: 2019.09.27]

Kép: A pazyriki szarvas-ló, mely jelzi, hogy a szarvas hasznosítása a ló hasznosításának előképe és párhuzama

A szarvastenyésztés tapasztalatait a később délre, a Nagy Sztyeppére húzódó népek a ló háziasításánál hasznosították. Kialakult a fogatolás, a hátasló alkalmazása, ami forradalmasította a közlekedést és a harcászatot. Mindez magyarázat arra, miért tartották magukat a szkíták a szarvas népének.

Szkíta szarvasok és hun-magyar szarvaslegendák

Kép: Szkíta szarvasok a Nagy Sztyeppén: A tápiószentmártoni, koszromszkajai és altaji leletek egységes kultúráról tanuskodnak.

JORDANES (?-553. UTÁN)

Forrás: Jordanes: Gótok eredete és tettei, 551. körül.

„Ez a kegyetlen törzs [a hunok], ahogy Priszkosz történész elmondta, a Maeotic mocsár túlsó partján települt… Egyszer, amikor törzsük vadászai a szokásos nyomkövetésen voltak Maeotis legtávolabbi szélén, egy nőstény dámszarvas meglepően feltűnő nyomait a mocsárba vezetve, útmutatóként szolgálva, előre és egyre távolabb. A vadászok követték és gyalog átvágtak a Maeotic mocsáron, amely olyan járhatatlannak tűnt, mint a tenger. Hirtelen Szkíthia ismeretlen vidéke tűnt elő, és a dámszarvas ünő eltűnt…

És a hunok, akik nem tudták, hogy volt egy másik világ is a Maeotis-on túl, most csodálattal teltek el a szkíta föld iránt. Minthogy gyors észjárásúak voltak, abban bíztak, hogy az út azelőtt ismeretlen volt, istenség által nyittatott meg előttük. Visszatértek törzsükhöz, elmondták nekik mi történt velük, dicsérték Szkíthiát, rábeszélték az embereket, hogy sürgősen kövessék azt az utat, amerre a dámszarvas ünő nyoma vezet. Ahogy elfoglalták, amikor ekképpen először léptek be Szkíthiába, áldoztak a győzelemért. Az ottaniakat leigázták, maguk alá rendelték.”

PROKOPIOSZ (500 körül – 562 körül)

Forrás: Cezáreai Prokopiosz (500 körül – 562 körül): De bellis, 560. körül.

„Régi időkben bizonyos hunok, akiket kimmereknek neveztek, lakták azt a földet… Akkortájt az egyik királynak két fia volt: egyik neve Utigur, másiké Kutrigur. Apjuk halála után megosztották hatalmát, és alávetett népeiket magukról nevezték el. Ahogy, még ma is nevezik egyikeket utiguroknak, a másikakat kutriguroknak. Egyszer, mikor szokásos vadászaton voltak, megláttak egy őzsutát, és követték Meotida szorosán keresztül."

KÉZAI (13. század)

Forrás: Kézai Simon: Gesta Hungarorum, 1283. körül.

Kézai Simon művét IV. (Kun) László királyunknak ajánlotta. Kun László édesanyja kun hercegnő volt, a király mindent megtett a pusztai hun-magyar hagyományok feltámasztásáért a Magyar Királyságban és az udvarban is.

„Minthogy Hunor és Mogor elsőszülöttek valának, atyjoktól megválva külön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, amint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkantak, melyet, amint előttük futott, a Meotis ingoványaiba kergettek. S midőn az ott szemük elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresték, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.

Visszatérvén onnan atyjukhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közzé költöztek. Meotis tartománya pedig Perzsia hazával határos s egy igen keskeny gázlón kívül mindenfelől tenger övezi körül; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővelkedik. Nehéz oda bé, s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bemenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanul maradtak.

Hatodik évre tehát kimenvén véletlenül, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyáztak, s gyermekeikre bukkantak, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba hurcoltak. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vette nejül. S ezen nőktől vették eredetüket minden hunok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket befogadni és táplálni nem bírta. Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, s miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonultak, hogy ott lakozzanak.”

ÖLGIJI MAGYAROK (MAZSAROK) SZARVASLEGENDÁJA:

Az adatgyűjtés körülményei:

Helyszín: Nyugat Mongólia, Bajan-Ölgij megye, a Cengel Khairkhan Uul (Áldott Szent Hegy) 3000 méter magas fennsíkján elterülő alpesi legelő, nyári szállás

Idő: 2000. július 30.

Adatközlő: Szultanbaj akszakal

Adatgyűjtők: Benkő Mihály, Töletajin Edge, Töletajin Prejudie

Forrás: Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában, Budapest 2001, 38.

„Egy szarvas után vándoroltunk. Nem vadásztunk rá, hanem követtük. A szarvas nagyon jól tudja, hogy hol vannak jó élőhelyek, gazdag legelők, sűrű, sok vadat rejtő erdők, így érdemes őt követni kóborlásában. Az út során a mi őseink megunták a szarvas követését, és visszafordultak. Kitartóbb testvéreink tovább követték az állatot Nyugat felé. Azt mesélik, volt olyan idő, amikor annyira szegények voltunk, hogy nyersbőrből készítettünk magunknak derékszíjat, azt főztük meg és ettük meg ínség idején. Talán ezért is hagytuk abba a vándorlást, és tértünk vissza ide.”

Kép: Szarvasos kő. Fotó: Benkő Mihály

A SZARVAS NÉPE A KÁRPÁT-MEDENCÉTŐL A PAMÍRIG -, KIRGIZ-MAGYAR PÁRHUZAMOK

Eredetmonda párhuzama:

A kirgizek hozzánk hasonlóan őseikként tartják számon a szkítákat és a karahanokat, vagyis a fekete hunokat. Vendéglátóink a magyarságra közeli rokonként tekintenek: – Egy apától vagyunk – hangzott el gyakran kirgiz akszakálok szájából, amikor a magyarok kerültek szóba. S már sorolták is azokat a kirgiz szavakat, melyeket mi is hamar megértünk: bicsak, kalpag, alma, sárkán…
Eredetmondájuk is ismerős nekünk: egy legyőzött törzsből csak két gyermek, egy fiú és egy leány maradt életben. Egy fehér szarvas talált rájuk az Ene-száj (oroszos nevén Jenyiszej) mellett, és elvezette őket mai hazájukba, az Iszik-köl mellé, s amikor felnővén gyermekük született, a szarvas újra eljött, szarva között egy bölcsővel. Az eredetmonda szerint az ő utódaik a kirgizek:
„Ez hát az új hazátok- mondta Koronás Szarvas Anyánk. – Itt éltek eztán, földet műveltek, halásztok, jószágot tenyésztetek. Éljetek békében ezer évig. Szaporodjatok, sokasodjanak utódaitok. Ne felejtsék el ivadékaitok a nyelvet, amit ide hoztatok, legyen anyanyelvükön édes a beszéd és az ének. Éljetek, ahogy az embereknek élniök kell. Én pedig veletek és gyermekeitek gyermekeivel maradok az idők végéig…” Csingiz Ajtmatov: Fehér hajó

Kép: A koronás szarvas 

Nyelvészet, névtan:

Etnikai nevek

Madijar – nemzetségág a szaruu törzsön belül. A szaruu törzs szálláshelyei Észak-Kirgizisztánban az Isszik Kul tó partvidékén, és a talaszi területen vannak, Dél-Kirgizisztánban pedig a Zsalal-Abadi terület aksziji körzetében. Emellett, kisebb „Madijar” nevű etnikai csoportokkal találkozhatunk az icskilik törzsszövetség kipcsak, zsalajyr, zsoo keszek törzsein belül. Az ő szálláshelyeik elsősorban Délnyugat-Kirgizisztánban, a baszkeni területen vannak.

Dél-Kirgizisztánban. Az osi körzetben, a terjeszkedő Uzgen város külvárosává vált Paszki Özgen faluban él a turkter, tjurk  etnikai csoport, amelyre sajátos archaikus oszmán török nyelvjárás és népszokások jellemzőek. Ők, ami nagyon érdekes, a magyarokat mazsaroknak nevezik.

Személynevek

A kirgit személynevek között elég gyakran fordul elő a Madijar és Madijarov személynév. Itt megemlítenénk Madijar Aszanovot, az aksziji körzet Avletim falujának lakóját, valamint Toktoszun Madijarov üzletembert a toktoguli körzetből, a szajak törzs tagját. Hasonló példákat tucatjával hozhatnánk fel.

Helynevek

Ilyenek a Madijar nevű helynév és alpesi rét a naryni terület koskori körzetéből, valamint egy Madijar nevű kisebb vízválasztó hegygerinc az osi területen, a karakuldzsini körzetben, az Alaj-Kuu völgyben.

Antropológia:

Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben." [Fóthy Erzsébet: http://www.matisz.hu/uploads/media/genetika.pdf]

Régészet:

A honfoglaláskori magyar temetkezési szokások párhuzamai a Pamír hegység és a Tien Shan térségének hun sírjaiban találhatók meg. A legjellemzőbb a selyemre vagy bőrre varrt nemesfém (ezüst vagy arany) szem és szájlemezek, melyek útja végig követhető a Pamír hegységtől a Kárpát-medencéig.

Kép: Ősi hun-türk-magyar temetkezési szokás - selyem vagy bőr szemfedő és nemesfém halotti maszk - lelőhelyei a Pamír hegységtől a Kárpát-medencéig Forrás: Benkő Mihály 1987-88/2. (1990): Halotti maszk és sírobulus. Antik Tanulmányok, 169–201.

Genetika/Heraldika:

Az Y (férfi) kromoszóma genetikai vizsgálatok alapján követhető a magyarság útja a Pamír hegységtől (ferganai medence) egészen a Kárpát-medencéig. Ugyanakkor korreláció állapítható meg a rokonnépek jelképrendszerei között (hetes szám, piros-fehér-zöld nemzeti szín).

Kép: A magyarság útja Forrás: A Y-Chromosomal Comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary), A.Z. B´ıro´,1 A. Zala´n,2 A. Vo¨lgyi,2 and H. Pamjav2*
1Department of Anthropology, Hungarian Natural History Museum, Budapest H-1088, Hungary 2DNA Laboratory, Institute of Forensic Medicine, Institutes for Forensic Sciences, Ministry of Justice and Law Enforcement, Budapest H-1363, Hungary, In: AMERICAN JOURNAL OF PHYSICAL ANTHROPOLOGY 000:000–000 (2009), A zászlókat a térképre a szerkesztő helyezte rá.

Kapcsolódó cikk:

Az őstörténet "harckocsija" és a magyar etnogenezis, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/08/07/az_ostortenet_harckocsija_es_a_magyar_etnogenezis, letöltve: 2019.09.27.

A honfoglalás kori veretes övről Boldog Zoltán a következőket írja:

„A nomád öltözék rendkívül fontos kelléke volt az öv, amely gyakorlati szerepe mellett díszítésével és tartozékaival együtt viselője rangját is kifejezte (kiemelés tőlem – B. I.), akárcsak maga a ruházat. Több történeti példa ismeretes arról, hogy a nomádoknál az övek minősége, megformálása valóban rangsorrendet tükrözött, az öv levétele pedig a megalázkodás jele volt.

A honfoglaló magyar férfiak viseletéből valójában a veretes fegyveröveket ismerjük a legjobban, az ígéretesen szaporodó bőrmaradványoknak és a díszítésül szolgáló vereteknek köszönhetően. Persze nem minden övre szereltek vereteket, még a gazdagabb, fegyveres férfiak esetében sem mindig: a legtöbből mindössze egyetlen csat maradt ránk, sőt lehet, hogy az sem: nem minden megoldáshoz volt rá szükség (kiemelés tőlem – B. I.).” Az alábbiakban ismertetünk olyan megoldást, melyhez nincs szükség csatra.

„Egy öv teljes veretkészlete csatból, szíjvégből és átlagosan 15-20 – legfeljebb 40-50 – darab, legtöbbször szélesebb ovális és keskenyebb, levél alakú, öntött, aranyozott ezüstveretből állt. Időnként – ritkán – bronzból készítették ezeket, egészen kivételes esetekben pedig aranyból. A honfoglaló magyaroknál az úgynevezett „bolgár öv”, vagyis a belső kapcsolószíjas szerkezetű öv volt a legjellemzőbb típus. Ennek kis csatkarikáján az öv veretekkel felszerelt végét nem lehetett átbújtatni, a tényleges becsatolásra egy, az öv belsejéhez toldott kis szíj szolgált, amelyet azonban az előtte elvezetett, veretekkel borított övrész jobbára eltakart. A szíj végét a bal oldalon egy bújtatón vagy egyszerűen a becsatolt övön átfűzve lelógatták (kiemelés tőlem – B. I.). Többnyire ez volt az öv legdíszesebb része, itt sorakoztak legsűrűbben a veretek.” [Boldog Zoltán: A honfoglalás kori öv és tartozékai, MTA BTK MÖT weblapja, 2019. április 05. http://arpad.btk.mta.hu/14-magyar-ostorteneti-temacsoport/271-honfoglalas-kori-ov-es-tartozekai.html,]

Kép: A nagykőrösi veretes öv rekonstrukciója Dienes István rajza.

Kép: A szíj vége átbújtatásának módjai. Boldog Zoltán rajza

Kép: Kazak lovas veretes övvel. A veretes öv bújtatója lelóg, így az öv nem fordul ki. Fotó: Benkő Mihály

Kép: A veretes öv lelógó bújtatója 1. Fotó: Benkő Mihály

Kép: A veretes öv lelógó bújtatója 2. Fotó: Benkő Mihály

Kép: Felül balra: a régészeti leletek (Magyarország) alapján elképzelt övcsatlakozás. Boldog Zoltán rajza. Alul balra: keleti magyar veretes öv. Alul jobbra: keleti magyar törzsbeli férfi veretes övvel, tarsollyal (Mongol-Altaj). Fotó: Benkő Mihály. Az övön tarsolyt csak a magyarok viselnek. A mongol altaji tarsoly a Budapest-Farkasrét-i tarsoly lelet pontos párhuzama. A lelógó bújtató a tarsoly felett van. Az öv végén egy szög található, melyet lyukas veretbe dugnak be (ebben az esetbe nincs szükség csatra).

Kép: Budapest-farkasréti veretes tarsoly (jobbra) és a tarsoly rajza (balra).

Összegezve: A Mongol-Altaj-i magyarok között megismert és lefényképezett veretes öv segítségével lehetséges a honfoglalás kori veretes fegyveröv rekonstrukciójának korrekciója. Az öv nem baloldalt lóg le, hanem jobboldalt egy lelógó bújtatón keresztül vezetik át, így az öv nem fordul ki és a szép veretek tökéletesen láthatók. Az övről lelógó tarsolyok verete a magyarországi tarsolyveretek pontos párhuzama. A tarsolyok viselete a nyugat-mongóliai magyarokra jellemző, a lelógó bújtató a tarsoly felett található.

Egy homokbánya 1952-ben történt megnyitása kapcsán előkerült sírok leletmentése során egy rovásfeliratos csontlemezt találtak, melyet restaurálásra beküldtek a Magyar Nemzeti Múzeumba. Később feledésbe merült a lelet származási helye. Ez csak 37 évvel később, 1990-ben - csodálatos véletlennek köszönhetően - derült ki. Ezzel egyidőben sikerült nemzetközi szakértők bevonásával a csontlemezen található rovás jelentését is megfejteni. Mindezek arra utalnak, hogy Árpád fejedelem sírját sikerült megtalálni.

A rendkívüli jelentőségű leletről a Magyar Őstörténeti Minilexikon a következőket írja:

„A honfoglaló magyarok rovásírásának eddigi legjelentősebb emléke Homokmégy község Halom nevű határrészében került napvilágra, 1952-ben, Komáromy J. leleteként, az ottani honfoglaló magyar temető 6. sírjából. Tegezzáró csontlemez töredékén. Olvasatai: D. Vasziljev moszkvai turkológus szerint (1984) kaganim, azaz magyarul: kagánomnak, … E. Tryjarsky lengyel turkológus (2003.): kaganim. (Erdélyi I.– Ráduly J. 2010.) Más honfoglaláskori magyar leleten nincs valójában rovásfelirat, sem a benepusztai szíjvégen, sem pedig a bezdédi tarsolylemezen. A nagyszentmiklósi aranykincs edényein, vagy az avar korszak egyes emlékein található rovásemlékek gyökerükben ugyan rokonok, de más rovásírás emlékcsoporthoz tartoznak. Külön, sajátos csoportot alkot a székely rovásírás.” [Erdélyi I.: Magyar Őstörténeti Minilexikon, Budapest, 2012: 233-234.]

Kép: Honfoglalás kori sírlelet: Homokmégy-Halom 6. sír (Dienes I., 1992.)

A kagán szakrális (isteni, szent, természetfeletti eredetű) királyi hatalommal bíró egyeduralkodó volt a közép-ázsiai pásztorkodó népeknél. A cím eredete bizonytalan, első kínai említései a 3. századból valók: a zsuanzsuanok, illetve a hszienpejek uralkodói megszólításaként bukkan fel. Vámbéry Ármin szerint a törököknél és mongoloknál még a 19. században is használt fejedelmi cím volt. [Vámbéry Ármin (1882): A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány, Budapest.]

Egyes feltételezések szerint talán a kán cím megduplázásáról van szó és így a kánok kánjáról lenne szó, ám e magyarázat nincs bizonyítva.

A „kagánomnak” rovásírásos feliratot tartalmazó csontos tegezszáj feltárásának körülményeiről Dienes István a következőket írja [Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 538-539]:

„1. A rovásfeliratot egy hosszúkás, faragott csontlemezen találtuk. Az említett csont egy olyan nyíltartó tegez tartozéka, amelyen mind a tegez szájrészének fedelét, mind ennek oldalsó, külső felületét csontlapokkal burkolták. A tegez fedéllemezének levélcsokros mintája, valamint az épebb oldallemez töredékes végén látható - pontbeütéssel hangsúlyozott - bekunkorodó végű palmetta árulkodik a lelet koráról: ezek a magyar honfoglalás idejére keltezhető darabok, ilyen díszítésű emlékek a Kárpát-medencében csakis a korai magyar csontművesek műhelyéből kerülhettek ki. Ez a tény a felirat korát is egyértelműen meghatározza: nem kerülhetett földbe korábban a 895. esztendőnél.

2. E faragott csontdarabokat - mint ismeretlen eredetű tárgyakat - a Magyar Nemzeti Múzeum Restaurátor Osztályától vettem át még az 1964. évben. Tettem ezt azért, mert a műhelyben kallódtak, noha elképzelhető volt, hogy törzsanyagunkhoz tartoznak. A rovásfeliratot magam fedeztem fel - még a 60-as években - az öt darabra roppant (vagy utóbb széttört?) épebb oldallapon, amikor annak töredékeit igyekeztem összeilleszteni...."

Ezt követően Dienes István cikkének 2-5. pontjában leírja, hogy milyen lépéseket tett az ismeretlen eredetű rovásfelirat megfejtésére. Ezután így folytatja:

„6. 1989 decemberében megtörtént a csoda! Épp negyedszázad telt el azóta, hogy a töredékes, de roppant értékű különös csontok hozzám kerültek, amikor megvilágosodott, hol is van a tegezszáj csontburkolatainak a lelőhelye. Ez volt életemnek az a szakasza, amikor többször bekukkantott hozzám ifj. Horváth Attila végzős régészhallgató, aki a Kecskemét környéki honfoglalás kori temetők feldolgozását választotta szakdolgozata témájául.3 Általában apró tanácsokat kért, olykor ritka tárgyak párhuzamai felöl érdeklődött, magam meg kelletlenül válaszolgattam. Utolsó látogatása alkalmával újra azzal nyúzott, hogy a Homokmégy-Halomról való temető 6. sírjából előkerült csont szíjvégnek nem ismerem-e a párját. Nemleges válaszomat már jól ismerhette, ám ezúttal - mit ad Isten! - megmutatta a szíjvég miatt a sír lemásolt dokumentációját, és én elhűlve láttam, hogy e sírhoz tartoznak az általam őrzött csontszerelékek. Épp ezek alakját, méretét nagy pontossággal rögzítette az ásató, holott különben elég pongyola a sír leírása. Menten jóízű beszélgetés kerekedett, amelynek során kiderült, hogy ezek a tárgyak valóban nem lelhetők fel sem a kalocsai, sem a kecskeméti gyűjteményben; következésképp éppen azok a darabok, amelyek - valami rejtélynél fogva! - az 1956-os magyar forradalmat megelőzően a Magyar Nemzeti Múzeum restaurátorműhelyébe kerültek, majd onnan hozzám vándoroltak, és az én szekrényemben lapulnak, nálam 25, illetve a múzeumban 37 éve leplezve származásukat!  

7. A rovásfeliratos csontos tegezszáj a közigazgatásilag Homokmégyhez tartozó Halom nevű szálláson került elő. Ez a nagy domb — közszói jelentésének megfelelően - kiemelkedik a tájból, innen ered a helynév. A magaslat nyugati lejtőjén a VII—VIII. századra, sőt a IX. század elejére keltezhető avar temetőt ásott ki Fettich Nándor és László Gyula az 1930-as években.4 László Gyula megállapítása szerint a temetőnek mintegy kétharmadát tárták fel, tehát maradtak ott még bőven feltáratlan avar sírok. Az 1950-es évek elején a domb ellenkező, vagyis délkeleti végén — Cs. Sós Ágnes megfigyelése szerint az avar kori temető átkutatott részétől állítólag 300-350 méterre - homokbányát nyitottak. Laszczik Ernő, kalocsai megbízott múzeumvezető még 1951- ben tudomást szerzett arról, hogy egy honfoglalás kori sírt a munkások feldúltak. 1952 januárjától 1952 októberéig - kiszállásuk sorrendjében említve - Laszczik Ernő, Cs. Sós Agnes, Komáromy József, Mérey Kádár Ervin fordult meg a helyszínen, de mindannyian csak néhány napig tartózkodtak ott, rövid időtartamú mentőásatásokat végeztek.5 Elképzelhető, hogy nagyobb sír számú X. századi magyar temető volt a dombnak ezen a részén, de mivel nem folyt módszeres kutatás, és régészeink csak vészhelyzetekben, bejelentésekre mentek ki, mindössze 8 sírról szereztek tudomást, illetve 8 sír emlékanyagát sikerült nekik részben vagy egészében begyűjteniök. A temetőről ezért nincs megbízható képünk, de a megmentett anyagból és az apró megfigyelésekből azért így is kitűnik, hogy rangos magyar közösség temetője feküdt a halom gerince táján. A lovastemetkezések, az ékszerek, veretes övék, jobb műhelyekből származó íjak, tegezek erről árulkodnak. A munkások számtalan elpusztított sírt emlegettek, de az nem bizonyos, hogy ezek mind a honfoglalás korából származó temetkezések lehettek, mivel nem lehetetlen, hogy az avar temető feltáratlan része és a magyar temető egy szélesebb sávban - a halom gerincén — érintkezett. Az ásatásokról eddig — Cs. Sós Agnes tollából - csak rövid beszámoló jelent meg,6 de azóta a temető feldolgozását M. Horváth Attila elvégezte.

8. A minket foglalkoztató csontborítású tegezszáj Komáromy József 1952 májusában végzett mentőásatásából való és nála a 6. sírszámot kapta, jóllehet ez már talán a 7. sír. E sír emlékanyagát nehéz jellemeznem, mivel leletei soha nem voltak a kezemben. Komáromy József jelentése azonban lehetővé teszi, hogy a sírra vonatkozó fontosabb tudnivalókat rögzítsem. Nem különösebben gazdagon temetett, de azért észlelhetően jómódú, nem túlzottan hivalkodó viseletű - valószínűleg inkább harcos erényeire büszke - vitéz temetkezése. A férfit a honfoglalókra jellemző módon kedvenc hátaslovának szokásos maradványaival (részleges lótemetés), és a lába végéhez helyezett nyergével (ld. kengyeleit) temették el. Viseletének maradványaiból megemlíthetők aranyozott veretei, a csonttól való - a honfoglaló anyagban egyedinek látszó — szíjvége. Tűzkészségétól ítélve mellé helyezték tarsolyát és természetesen vele adták vaskését is. Ami leginkább figyelemre méltó (és a temető többi férfisírjánál is feltűnő!) - fegyverzetének minden darabja az előkelőbbek igényeit szolgáló műhely terméke: ilyen a markolatán és karja végein csontokkal burkolt reflexíja, valamint a csontkeretes szájú és vaspántokkal erősített vázú tegeze. Hozzátartozói gondosak voltak, mert a másvilágra vezető útra különféle célra szolgáló nyilakkal látták el. - Itt említem meg, hogy nyilvánvalóan Komáromy József kecskeméti múzeumigazgató volt az a személy, aki a tegezcsontokat a Magyar Nemzeti Múzeum restaurátorainak rendbehozatalra átadta, és azért nem jelentkezett többé ezért az anyagért, mert hamarosan Miskolcra helyezték át szolgálattételre.

9. A lelet történeti szempontú értékelése megkívánja, hogy felhívjam a figyelmet arra: ez a terület az Árpád-korban Fejér megyéhez tartozott, és a korai magyar időktől kezdve, de az ország szakaszos birtokbavétele miatt feltehetően csak 900-tól magának az Árpád-dinasztiának a kezén volt. A Halomtól mintegy 5 km-re levő Kalocsa a fejedelmi, majd királyi család egyik fontos központja; nem véletlen, hogy az ország második érseksége itt létesült. De maga a Halom helynév is ismert a korai oklevelekből, mint olyan hely, ahol királyi udvarház (curtis) állott.7 Nyilvánvaló, hogy mind Kalocsa, mind Halom esetében számolnunk kell a fejedelemség korától, tehát a X. századtól való előzményekkel. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy a rovásfeliratos tegez hordozója akár magát Árpádot, illetve a nagyfejedelem utódát, vagy ezek hozzátartozóit, a fejedelmi dinasztia vezéreit szolgálta. A felirat értelmezésénél a fenti tényeknek esetleg lehet jelentősége…”(Kiemelés tőlem – B. I.) [Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 538-539]

Dienes István a rovásfeliratról 1990. augusztus 28-án Debrecenben a CIFU-7 (Congressus Septimus Internationalis Fenno-Ugristarum — Debrecen, 1990.) kongresszus D-szekciójában (D/3. Társadalom és régiótörténet) már a lelőhely és az előbb részletezett történeti adatok ismeretében „Von türkischen Runen bis zu szeklerisch -ungarischen Kerbschrift” címmel tartott előadást. Az előadáshoz D. D. Vasziljev - a kitűnő turkológus és rovásírás szakértő - (Moszkva, Keletkutató Intézet) írásban szólt hozzá. Hozzászólását a következőkben ismertetjük.

Az orosz nyelvű hozzászólás magyar változata

„A kalocsai csont íjrátét felirata szövegtöredék. Tizenkét rovásjelből (ezek közül kettő csak részben maradt meg!), valamint két elválasztó kettőspontból áll. A feliratot vékony vonalakkal karcolták a csont felületére, és feltehetőleg nem a fegyver készítésekor, hanem amikor azt m ár használatba vették. Az eurázsiai nomádok rovásírásos feliratainak összességét nézve, a szóban forgó leletnek közvetlen párhuzama akad: az íj csontlemezébe vésett felirat Tuvából, az Ajmürlüg-i temető egyik sírjából. [ D.D.Vasziljev: Korpus tjurskih runiceskih pamjatnikov bassejna Jeniseja. Leningrad, 1983. 46., 81.] Megemlítendő, hogy mindkét feliratban - túl azon, hogy rendeltetésük révén hasonlók - találhatók közös vonások: a rovásjelek megjelenítésében, azok térbeli elhelyezésében.

A felirat jeleinek változatai, illetve ezeknek m ás kelet-európai rovásjellegű írásos emlékek jeleivel való kölcsönös megfelelései lehetővé teszik, hogy a feliratot a török nyelvű bolgár-kazár rovásírások egyik típusával rokonítsuk. A kelet-európai rovásjellegű feliratoknak napjainkig nincs sem meggyőző olvasata, sem pontos történeti-etnológiai m agyarázata. Kronológiailag a különböző kutatók a Kr. u. VI-X. század közötti tág idősávban jelölik m eg feltűnésük és elterjedésük idejét. E feliratok olvasását az is megnehezíti, hogy rovásjeleik hangtani jelentése nem vethető össze a belső-ázsiai türk feliratokkal.

Az utóbbi évek ásatásai során nagy számban kerültek elő a kelet-európai típushoz hasonló - eddig meg nem fejtett - szövegek Belső-Ázsiában is. Jellegükben közel állanak ugyan az orhon-jenyiszeji és más régi türk rovásírásos feliratokhoz, azonban jelentős ortográfiái és paleográfiai sajátosságok jellemzők rájuk. Jeleik között találhatók olyanok is, amelyek hiányoznak az orhoni, jenyiszeji vagy a „hétfolyóközi” [a Kazah hátság alatti, a Balhas-tótól délre eső terület - a fordító megjegyzése], illetve más körzetek jelkészletéből, viszont megtalálhatók ugyanakkor a kelet-európai rovásírásos feliratokban, többek közt a kalocsai csontrátét jegyei között is.

A kelet-európai rovásírásos szövegeknek van jó néhány helyi változata. A Kalocsa környéki csontlemezre rótt feliratot azokkal a török nyelvű protobolgár [ősbolgár] törzsekkel hozhatjuk kapcsolatba, amelyek a Kazár Kaganátus alattvalói voltak, és a Kaukázus északi előteréből a Kárpát-medence irányába nyomultak. A felirat keletkezési ideje nem tehető korábbra a Kr. u. 890-es éveknél. Feltételezhető, hogy az íjászkészség tulajdonosa kabar vitéz volt, aki ezen időben - a magyar törzsszövetséggel együtt - költözött a Kárpát-medencébe. (Fordította: Benkő Mihály)” [Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám: Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 548. o.]

Összegzés: A Dienes István által ismertetett adatok és a Vasziljev által ismertetett olvasat arra utalnak, hogy vagy magának Árpád fejedelemnek, vagy valamelyik utódának a sírját tárták fel a Kalocsa melletti Homokmégy község Halom nevű határrészében. Sajnos a rendkívüli lelet a mai napig nem vált közismertté, A rendkívüli fontosságú temetőt méltó módon emlékpark sem örökíti meg. Ebben közrejátszhat, hogy Dienes Istvánt súlyos betegen 1994-ben nyugdíjazták, és 1995-ben elhúnyt. Indokoltnak látjuk, hogy a szenzációs felfedezésről és a felfedezőről ebben a cikkünkben megemlékezzünk és a figyelmet felhívjuk a felfedezés jelentőségére. Egyben javasoljuk a sír jelentőségéhez méltó megjelölését is.

Irodalom:

Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 537-541

Erdélyi I.: Magyar Őstörténeti Minilexikon, Budapest, 2012

Vámbéry Ármin (1882): A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány, Budapest.

Vasziljev, D.D.: Korpus tjurskih runiceskih pamjatnikov bassejna Jeniseja. Leningrad, 1983. 46., 81.

Egy homokbánya 1952-ben történt megnyitása kapcsán előkerült sírok leletmentése során egy rovásfeliratos csontlemezt találtak, melyet restaurálásra beküldtek a Magyar Nemzeti Múzeumba. Később feledésbe merült a lelet származási helye. Ez csak 37 évvel később, 1990-ben - csodálatos véletlennek köszönhetően - derült ki. Ezzel egyidőben sikerült nemzetközi szakértők bevonásával a csontlemezen található rovás jelentését is megfejteni. Mindezek arra utalnak, hogy Árpád fejedelem sírját sikerült megtalálni.

A rendkívüli jelentőségű leletről a Magyar Őstörténeti Minilexikon a következőket írja:

„A honfoglaló magyarok rovásírásának eddigi legjelentősebb emléke Homokmégy község Halom nevű határrészében került napvilágra, 1952-ben, Komáromy J. leleteként, az ottani honfoglaló magyar temető 6. sírjából. Tegezzáró csontlemez töredékén. Olvasatai: D. Vasziljev moszkvai turkológus szerint (1984) kaganim, azaz magyarul: kagánomnak, … E. Tryjarsky lengyel turkológus (2003.): kaganim. (Erdélyi I.– Ráduly J. 2010.) Más honfoglaláskori magyar leleten nincs valójában rovásfelirat, sem a benepusztai szíjvégen, sem pedig a bezdédi tarsolylemezen. A nagyszentmiklósi aranykincs edényein, vagy az avar korszak egyes emlékein található rovásemlékek gyökerükben ugyan rokonok, de más rovásírás emlékcsoporthoz tartoznak. Külön, sajátos csoportot alkot a székely rovásírás.” [Erdélyi I.: Magyar Őstörténeti Minilexikon, Budapest, 2012: 233-234.]

Kép: Honfoglalás kori sírlelet: Homokmégy-Halom 6. sír (Dienes I., 1992.)

A kagán szakrális (isteni, szent, természetfeletti eredetű) királyi hatalommal bíró egyeduralkodó volt a közép-ázsiai pásztorkodó népeknél. A cím eredete bizonytalan, első kínai említései a 3. századból valók: a zsuanzsuanok, illetve a hszienpejek uralkodói megszólításaként bukkan fel. Vámbéry Ármin szerint a törököknél és mongoloknál még a 19. században is használt fejedelmi cím volt. [Vámbéry Ármin (1882): A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány, Budapest.]

Egyes feltételezések szerint talán a kán cím megduplázásáról van szó és így a kánok kánjáról lenne szó, ám e magyarázat nincs bizonyítva.

A „kagánom” rovásírásos feliratot tartalmazó csontos tegezszáj feltárásának körülményeiről Dienes István a következőket írja [Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 538-539]:

„1. A rovásfeliratot egy hosszúkás, faragott csontlemezen találtuk. Az említett csont egy olyan nyíltartó tegez tartozéka, amelyen mind a tegez szájrészének fedelét, mind ennek oldalsó, külső felületét csontlapokkal burkolták. A tegez fedéllemezének levélcsokros mintája, valamint az épebb oldallemez töredékes végén látható - pontbeütéssel hangsúlyozott - bekunkorodó végű palmetta árulkodik a lelet koráról: ezek a magyar honfoglalás idejére keltezhető darabok, ilyen díszítésű emlékek a Kárpát-medencében csakis a korai magyar csontművesek műhelyéből kerülhettek ki. Ez a tény a felirat korát is egyértelműen meghatározza: nem kerülhetett földbe korábban a 895. esztendőnél.

2. E faragott csontdarabokat - mint ismeretlen eredetű tárgyakat - a Magyar Nemzeti Múzeum Restaurátor Osztályától vettem át még az 1964. évben. Tettem ezt azért, mert a műhelyben kallódtak, noha elképzelhető volt, hogy törzsanyagunkhoz tartoznak. A rovásfeliratot magam fedeztem fel - még a 60-as években - az öt darabra roppant (vagy utóbb széttört?) épebb oldallapon, amikor annak töredékeit igyekeztem összeilleszteni....

Ezt követően Dienes István cikkének 2-5. pontjában leírja, hogy milyen lépéseket tett az ismeretlen eredetű rovásfelirat megfejtésére. Ezután így folytatja:

„6. 1989 decemberében megtörtént a csoda! Épp negyedszázad telt el azóta, hogy a töredékes, de roppant értékű különös csontok hozzám kerültek, amikor megvilágosodott, hol is van a tegezszáj csontburkolatainak a lelőhelye. Ez volt életemnek az a szakasza, amikor többször bekukkantott hozzám ifj. Horváth Attila végzős régészhallgató, aki a Kecskemét környéki honfoglalás kori temetők feldolgozását választotta szakdolgozata témájául. Általában apró tanácsokat kért, olykor ritka tárgyak párhuzamai felöl érdeklődött, magam meg kelletlenül válaszolgattam. Utolsó látogatása alkalmával újra azzal nyúzott, hogy a Homokmégy-Halomról való temető 6. sírjából előkerült csont szíjvégnek nem ismerem-e a párját. Nemleges válaszomat már jól ismerhette, ám ezúttal - mit ad Isten! - megmutatta a szíjvég miatt a sír lemásolt dokumentációját, és én elhűlve láttam, hogy e sírhoz tartoznak az általam őrzött csontszerelékek. Épp ezek alakját, méretét nagy pontossággal rögzítette az ásató, holott különben elég pongyola a sír leírása. Menten jóízű beszélgetés kerekedett, amelynek során kiderült, hogy ezek a tárgyak valóban nem lelhetők fel sem a kalocsai, sem a kecskeméti gyűjteményben; következésképp éppen azok a darabok, amelyek - valami rejtélynél fogva! - az 1956-os magyar forradalmat megelőzően a Magyar Nemzeti Múzeum restaurátorműhelyébe kerültek, majd onnan hozzám vándoroltak, és az én szekrényemben lapulnak, nálam 25, illetve a múzeumban 37 éve leplezve származásukat!  

7. A rovásfeliratos csontos tegezszáj a közigazgatásilag Homokmégyhez tartozó Halom nevű szálláson került elő. Ez a nagy domb — közszói jelentésének megfelelően - kiemelkedik a tájból, innen ered a helynév. A magaslat nyugati lejtőjén a VII—VIII. századra, sőt a IX. század elejére keltezhető avar temetőt ásott ki Fettich Nándor és László Gyula az 1930-as években.4 László Gyula megállapítása szerint a temetőnek mintegy kétharmadát tárták fel, tehát maradtak ott még bőven feltáratlan avar sírok. Az 1950-es évek elején a domb ellenkező, vagyis délkeleti végén — Cs. Sós Ágnes megfigyelése szerint az avar kori temető átkutatott részétől állítólag 300-350 méterre - homokbányát nyitottak. Laszczik Ernő, kalocsai megbízott múzeumvezető még 1951- ben tudomást szerzett arról, hogy egy honfoglalás kori sírt a munkások feldúltak. 1952 januárjától 1952 októberéig - kiszállásuk sorrendjében említve - Laszczik Ernő, Cs. Sós Agnes, Komáromy József, Mérey Kádár Ervin fordult meg a helyszínen, de mindannyian csak néhány napig tartózkodtak ott, rövid időtartamú mentőásatásokat végeztek.5 Elképzelhető, hogy nagyobb sír számú X. századi magyar temető volt a dombnak ezen a részén, de mivel nem folyt módszeres kutatás, és régészeink csak vészhelyzetekben, bejelentésekre mentek ki, mindössze 8 sírról szereztek tudomást, illetve 8 sír emlékanyagát sikerült nekik részben vagy egészében begyűjteniök. A temetőről ezért nincs megbízható képünk, de a megmentett anyagból és az apró megfigyelésekből azért így is kitűnik, hogy rangos magyar közösség temetője feküdt a halom gerince táján. A lovastemetkezések, az ékszerek, veretes övék, jobb műhelyekből származó íjak, tegezek erről árulkodnak. A munkások számtalan elpusztított sírt emlegettek, de az nem bizonyos, hogy ezek mind a honfoglalás korából származó temetkezések lehettek, mivel nem lehetetlen, hogy az avar temető feltáratlan része és a magyar temető egy szélesebb sávban - a halom gerincén — érintkezett. Az ásatásokról eddig — Cs. Sós Agnes tollából - csak rövid beszámoló jelent meg,6 de azóta a temető feldolgozását M. Horváth Attila elvégezte.

 8. A minket foglalkoztató csontborítású tegezszáj Komáromy József 1952 májusában végzett mentőásatásából való és nála a 6. sírszámot kapta, jóllehet ez már talán a 7. sír. E sír emlékanyagát nehéz jellemeznem, mivel leletei soha nem voltak a kezemben. Komáromy József jelentése azonban lehetővé teszi, hogy a sírra vonatkozó fontosabb tudnivalókat rögzítsem. Nem különösebben gazdagon temetett, de azért észlelhetően jómódú, nem túlzottan hivalkodó viseletű - valószínűleg inkább harcos erényeire büszke - vitéz temetkezése. A férfit a honfoglalókra jellemző módon kedvenc hátaslovának szokásos maradványaival (részleges lótemetés), és a lába végéhez helyezett nyergével (ld. kengyeleit) temették el. Viseletének maradványaiból megemlíthetők aranyozott veretei, a csonttól való - a honfoglaló anyagban egyedinek látszó — szíjvége. Tűzkészségétól ítélve mellé helyezték tarsolyát és természetesen vele adták vaskését is. Ami leginkább figyelemre méltó (és a temető többi férfisírjánál is feltűnő!) - fegyverzetének minden darabja az előkelőbbek igényeit szolgáló műhely terméke: ilyen a markolatán és karja végein csontokkal burkolt reflexíja, valamint a csontkeretes szájú és vaspántokkal erősített vázú tegeze. Hozzátartozói gondosak voltak, mert a másvilágra vezető útra különféle célra szolgáló nyilakkal látták el. - Itt említem meg, hogy nyilvánvalóan Komáromy József kecskeméti múzeumigazgató volt az a személy, aki a tegezcsontokat a Magyar Nemzeti Múzeum restaurátorainak rendbehozatalra átadta, és azért nem jelentkezett többé ezért az anyagért, mert hamarosan Miskolcra helyezték át szolgálattételre.

9. A lelet történeti szempontú értékelése megkívánja, hogy felhívjam a figyelmet arra: ez a terület az Árpád-korban Fejér megyéhez tartozott, és a korai magyar időktől kezdve, de az ország szakaszos birtokbavétele miatt feltehetően csak 900-tól magának az Árpád-dinasztiának a kezén volt. A Halomtól mintegy 5 km-re levő Kalocsa a fejedelmi, majd királyi család egyik fontos központja; nem véletlen, hogy az ország második érseksége itt létesült. De maga a Halom helynév is ismert a korai oklevelekből, mint olyan hely, ahol királyi udvarház (curtis) állott.7 Nyilvánvaló, hogy mind Kalocsa, mind Halom esetében számolnunk kell a fejedelemség korától, tehát a X. századtól való előzményekkel. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy a rovásfeliratos tegez hordozója akár magát Árpádot, illetve a nagyfejedelem utódát, vagy ezek hozzátartozóit, a fejedelmi dinasztia vezéreit szolgálta. A felirat értelmezésénél a fenti tényeknek esetleg lehet jelentősége…” (Kiemelés tőlem – B. I.) [Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 538-539]

Dienes István a rovásfeliratról 1990. augusztus 28-án Debrecenben a CIFU-7 (Congressus Septimus Internationalis Fenno-Ugristarum — Debrecen, 1990.) kongresszus D-szekciójában (D/3. Társadalom és régiótörténet) már a lelőhely és az előbb részletezett történeti adatok ismeretében „Von türkischen Runen bis zu szeklerisch -ungarischen Kerbschrift” címmel tartott előadást. Az előadáshoz D. D. Vasziljev - a kitűnő turkológus és rovásírás szakértő - (Moszkva, Keletkutató Intézet) írásban szólt hozzá. Hozzászólását a következőkben ismertetjük.

Az orosz nyelvű hozzászólás magyar változata

„A kalocsai csont íjrátét felirata szövegtöredék. Tizenkét rovásjelből (ezek közül kettő csak részben maradt meg!), valamint két elválasztó kettőspontból áll. A feliratot vékony vonalakkal karcolták a csont felületére, és feltehetőleg nem a fegyver készítésekor, hanem amikor azt m ár használatba vették. Az eurázsiai nomádok rovásírásos feliratainak összességét nézve, a szóban forgó leletnek közvetlen párhuzama akad: az íj csontlemezébe vésett felirat Tuvából, az Ajmürlüg-i temető egyik sírjából. [ D.D.Vasziljev: Korpus tjurskih runiceskih pamjatnikov bassejna Jeniseja. Leningrad, 1983. 46., 81.] Megemlítendő, hogy mindkét feliratban - túl azon, hogy rendeltetésük révén hasonlók - találhatók közös vonások: a rovásjelek megjelenítésében, azok térbeli elhelyezésében.

A felirat jeleinek változatai, illetve ezeknek m ás kelet-európai rovásjellegű írásos emlékek jeleivel való kölcsönös megfelelései lehetővé teszik, hogy a feliratot a török nyelvű bolgár-kazár rovásírások egyik típusával rokonítsuk. A kelet-európai rovásjellegű feliratoknak napjainkig nincs sem meggyőző olvasata, sem pontos történeti-etnológiai m agyarázata. Kronológiailag a különböző kutatók a Kr. u. VI-X. század közötti tág idősávban jelölik m eg feltűnésük és elterjedésük idejét. E feliratok olvasását az is megnehezíti, hogy rovásjeleik hangtani jelentése nem vethető össze a belső-ázsiai türk feliratokkal.

Az utóbbi évek ásatásai során nagy számban kerültek elő a kelet-európai típushoz hasonló - eddig meg nem fejtett - szövegek Belső-Ázsiában is. Jellegükben közel állanak ugyan az orhon-jenyiszeji és más régi türk rovásírásos feliratokhoz, azonban jelentős ortográfiái és paleográfiai sajátosságok jellemzők rájuk. Jeleik között találhatók olyanok is, amelyek hiányoznak az orhoni, jenyiszeji vagy a „hétfolyóközi” [a Kazah hátság alatti, a Balhas-tótól délre eső terület - a fordító megjegyzése], illetve más körzetek jelkészletéből, viszont megtalálhatók ugyanakkor a kelet-európai rovásírásos feliratokban, többek közt a kalocsai csontrátét jegyei között is.

A kelet-európai rovásírásos szövegeknek van jó néhány helyi változata. A Kalocsa környéki csontlemezre rótt feliratot azokkal a török nyelvű protobolgár [ősbolgár] törzsekkel hozhatjuk kapcsolatba, amelyek a Kazár Kaganátus alattvalói voltak, és a Kaukázus északi előteréből a Kárpát-medence irányába nyomultak. A felirat keletkezési ideje nem tehető korábbra a Kr. u. 890-es éveknél. Feltételezhető, hogy az íjászkészség tulajdonosa kabar vitéz volt, aki ezen időben - a magyar törzsszövetséggel együtt - költözött a Kárpát-medencébe. (Fordította: Benkő Mihály)” [Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám: Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 548. o.]

Összegzés: A Dienes István által ismertetett adatok és a Vasziljev által ismertetett olvasat arra utalnak, hogy vagy magának Árpád fejedelemnek, vagy valamelyik utódának a sírját tárták fel a Kalocsa melletti Homokmégy község Halom nevű határrészében. Sajnos a rendkívüli lelet a mai napig nem vált közismertté, Árpád fejedelem sírját méltó módon emlékpark sem örökíti meg. Ebben közrejátszhat, hogy Dienes Istvánt súlyos betegen 1994-ben nyugdíjazták, és 1995-ben elhúnyt. Indokoltnak látjuk, hogy a szenzációs felfedezésről és a felfedezőről ebben a cikkünkben megemlékezzünk és a figyelmet felhívjuk a felfedezés jelentőségére. Egyben javasoljuk a sír jelentőségéhez méltó megjelölését is.

Irodalom:

Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 537-541

Erdélyi I.: Magyar Őstörténeti Minilexikon, Budapest, 2012

Vámbéry Ármin (1882): A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány, Budapest.

Vasziljev, D.D.: Korpus tjurskih runiceskih pamjatnikov bassejna Jeniseja. Leningrad, 1983. 46., 81. 

Az alábbiakban ismertetjük dr. Tóth Tibor 1965. évi felfedezését és a turgaji magyarok között végzett antropológiai vizsgálatának megállapításait, majd a Tóth Tibor nyomán Bíró András Zsolt által 2006-ban vezetett tudományos expedíció antropológiai és genetikai eredményeit.

Dr. Tóth Tibor leírása 1965. évi felfedezése és állásfoglalása az ősmagyarok és a turgaji magyar csoport embertani (antropológiai) kapcsolatáról

Dr. Tóth Tibor (1929-1991) antropológus nevéhez fűződik a magyarságkutatás XX. századi legjelentősebb felfedezése. Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után – néhány kósza hírt leszámítva - 1965 áprilisában ő találkozott először Közép-Ázsiában, a Turgaj-vidéken (Kazakisztán) olyan személyekkel, akik magukat magyarnak, más szóval keleti magyar népcsoport tagjainak vallják. Közöttük embertani adatokat gyűjtött és ezek alapján vizsgálatokat végzett. Szenzációs felfedezéséről 1966 április 12-én, a Magyar Tudományos Akadémián számolt be, az Antropológiai Témabizottság kibővített ülésén. Előadásának címe „Az ősmagyarok mai relictuma” volt. Az előadás szövegét az MTA Biológiai Osztály Közleményeiben [Tóth 1966b: 283-299] publikálta.

Kép: Dr. Tóth Tibor, foto: Magyar Természettudományi Múzeum

Tóth Tibor 1964-1965-ben járt tanulmányúton a Szovjetúnióban. A tanulmányút elsődleges célja: „A magyar nép származásával kapcsolatos összehasonlító embertani adatok gyűjtése kb. 4000 felnőtt egyénről”. Végül 3100 egyénnél végzett mérést Baskíriában és Kazahsztánban.  Mint írja: „…váratlanul kiderült, hogy a [Kazah] köztársaság Kusztanaj területén egy magyar csoport él, a szervezést ez irányban szorgalmaztam. … 1965. április 7-29. között folytathattam az adatgyűjtést a kusztanáji terület (200.000 km2) Dzsangildi és Tobol-i járásaiban a magyarok, a kipcsakok és más törzsbeliek között, összesen 400 felnőtt egyénnél. … a gyűjtőmunka teljes befejezését az időjárási viszonyok lehetetlenné tették … Mégis, a természeti nehézségeket jelentős mértékben ellensúlyozta az a tény, hogy kísérőm a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa Seitbek Nurhánov maga is kipcsak származású, korábban hosszú ideig tanítóként dolgozott a szárükopa-i magyarok között, kitűnően ismerve a helyi adottságokat. A Kazahsztán területén megtett út kb. 8.000 km volt.”

Tanulmányútja során több tagköztársaságban előadást tartott az „ősmagyarok eredetének problémájáról”, tudományos vizsgálataival kapcsolatos „előzetes következtetéseiről”. Ahogy útijelentésében írja, a Kazak Tudományos Akadémián 1964. december 12-én tartott előadásában „…az embertani leletanyag ismeretében vázoltam azt a hipotézisemet, mely szerint az ősmagyarok elvándorlása az Urál-vidékről a széleskörűen elterjedt nézetekkel ellentétben a VIII. századnál jóval korábban megkezdődött. Vázoltam továbbá másik hipotézisemet, mely szerint a magyar nép etnogenezisének problémái – legalább is embertani vonatkozásban – túllépik a finnugor csoport etnikai történetének kereteit. Ezzel kapcsolatban érintettem az őshaza problémáját s harmadik hipotézisemet az Észak-Káspi (tenger) mellékre vonatkozóan…” „Előadásom részletes ismertetése megjelent a Kazak Tudományos Akadémia Közlönyének Társadalomtudományi sorozatában, annak  1965 évi 2. kötetében.” [Tóth 1966a]

Kép. MADIAR (ejtsd a ciril betűs írás olvasásának szabályi szerint: MAGYAR) népnév a szagai magyar temetőben. Foto: Benkő Mihály

Dr. Tóth Tiborra is érvényes a megállapítás, melyet Harmatta János akadémikus egy későbbi kutatás kapcsán mondott:

"...rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt." [Harmatta 2001] Dr. Tóth Tibor esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt, aki az egyébként tiltott területnek minősülő É-Kazakisztánban az 50-es években magyar gyermekeket tanított. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megőrzött etnikai név tette lehetővé.

Tóth Tibor publikációjában ismerteti az általa vizsgált embertani adatokat. 

„Az embertani adatokról

Bár a morphológiai jellegeket a Kusztanáji Terület Zsángeldii (Turgáji) és Toboli járásaiban összesen 400 felnőtt egyénnél elemeztem, ebből a kontingensből a magyarok részaránya 112, vagyis 80 férfi és 32 nő. Túlnyomó többségüket a Küzbel szovhoz telephelyein (Szaga, Özönküzdük, Zsörök, Khömsök, Sopán és Zsüzbáj-jurtacsoport) vizsgáltam.

Az adatgyűjtést 47 metrikus és metrológiai jellegre vonatkozóan végeztem. A haj, szem és bőr pigmentációját FISCHER, MARTIN (1928) és LUSCHAN mintái szerint elemeztem. A merológiai tulajdonságokat a moszkvai anthropológiai iskola vizsgálati programját képező leíró kategóriák (hármas, négyes és ötös ball-rendszer) szerint értékeltem. Ezáltal, az egységes metodika következtében s különösen a metrikus jellegek vonatkozásában fokozódott a reális összehasonlítás lehetősége (ROGINSZKIJ – LEVIN 1955).

Jelenleg, a magyar csoportéval együtt, kilenc férfiszéria 842 egyénének kilenc metrikus és 14 merológiai-leíró jellegére vonatkozó adataink rövid étékeléséről szólunk. Az értékelésnél a primér taxonómiai jellegek történeti korrelációjának tényéből (elvéből) indultunk ki, mely eurázsia etnikai-anthropológiai kontaktzónáiban több, mint kétezer év folyamán gyakori jelenségként funkcionált a paleometallikumtól a népvándorláskor végéig. Ezért az eurázsiai kontinens fő taxonómiai csoportjainak jellemző adatait bevontuk az összehasonlításba (DEBEC 1951, 1965; LEVIN 1947; ABDUSELISVILI 1963; Lásd 1. és 4. tábl.). Ugyancsak felhasználtuk az eurázsiai kontaktzóna kevert eredetű csoportjainak adatait (DEBEC 1947, 1952; LEVIN 1952) is.

A Kusztanáji területen élő argün-mgyar férfiszériára jellemző a rövid, igen széles fej, az igen széles, magas arc, a kisközepes termet (163,7 cm). Jellemző továbbá a lissotrichia, amelynek azonban első kategóriája, vagyis az egyenes-merev haj csupán 38,1%-ban fordul elő (2. tábl.). Az epicanthus közel 80%-ban hiányzik, az arcszőrzet sűrűsége az átlagosnál gyengébb, a mellszőrzet pedig dominánsan nagyon ritka (94,6%). Az arcprofilra és a járomtájra a közepes fejlettség a jellemző, mint az orrgyökmagasságra is. Többséget képez az egyenes orr (61,2%). A sellion-ciliármediális táv (= D), amely elsődleges rasszdiagnosztikai jelentőségű, viszonylag kicsiny (5,4 mm). A haj-, és szemszín vonatkozásában jellemző a dominánsan sötét pigmentácó (3. tábl.). A bőrszín elemzése szinte teljes mértékben a világos változatot adta (98,7%).

A fenti észrevételek alapján kétségtelen, hogy az argün-magyar férfiaknál a dél-szibériai rassz morphológiai sajátosságai tükröződnek az egyes metrikus és merológiai adatokban illetve azok komplexumában (LEVIN 1954; GINZBURG 1963A, B). De az egyes jellegek abszolút étékeinek elemzésén túlmenően fontosnak tartjuk néhány jellegpár kombinációjának sztereo-korrelációs analízisét.

A sellion-ciliármediális távot kifejező két orrmagasság adatai (= D) a korrelációs mezőben lehetővé teszik annak megállapítását, hogy a turgáji csoport vagyis a magyar, egyéb argün (=saksak, simolát, zsilkajdár) és kipcsák férfiak e fontos rasszdiagnosztikai sajátosság tekintetében igen közel vannak egymáshoz és az osszétekhez, a kombinációs mező átmeneti zónájának europid felében. Megállapítható továbbá, hogy a nevezett turgáji csoport jelentősen távol van a hantiktól (1. ábra). A hanti anyag a fenti jellegkombináció szerint a bjelájai csoporhoz van közel, az uszergán anyag pedig a kazáh IV-es (Kis-Orda) szériához. Igen fontos momentum,, hogy a turgáji csoport közelebb van a többi kazáh szériához, mint a bjelájaiakhoz (1. ábra).

A második korrelációs mezőben a morphológiai arcmagasság és a járomívszélesség kombinációja elemezhető (2. ábra). A magyar széria a mongoloid csoport közvetlen közelében található, int a többi turgáji és egyéb kazáh leletek. A bjelájai csoport többsége az átmeneti zóna eropoid felében van, csak az uszeránok közelítenek a kazáhokhoz. A turgáji magyarok és a bjelájaiak (pl. délbaskíriai jurmaták és tatáriai jenők) morphológiai távolsága e kombinációban szintén jól kifejeződik.

A harmadik korrelációs mezőben a morphológiai arcmagasság és az első orrmagasság (subnasale-ciliármediális táv) kombinációja analizálható (3. ábra). Ez esetben a turgáji csoport (magyar-argün-kipcsák) szintén az átmeneti zóna mongoloid térfelén van. Az uszergánok nem a bjelájaiakhoz (jurmata, min, jenej), hanem a turgáji csoporthoz vannak közelebb.

A negyedik kombinációs változatban a fejhosszúság és fejszélesség adatainak összefüggését elemezhetjük (4. ábra). Az előző három korrelációval szemben itt nem az eurázsiai fő taxonómiai csoportok sajátosságai fejeződnek ki, hanem csupán a morphológiailag másodlagos taxonómiai értékű vonások, amelyek függetlenek a kontinentális (vagyis europoid illetve mongoloid) szisztematikai csoportoktól. Az itteni kombinációból világos, hogy a brachy-, és dolichocrán sajátosság mindkét kontinentális szisztematikai csoportnál megvan. A turgájiaknál a brachy-, mesobrachycránia tendenciája figyelhető meg.

A következőkben nem morphometrikus, hanem morphoscopikus jellegek kombinációját adjuk. Az epicanthus és arcszőrzet esetében a magyarok az argünökkel és kipcsákokkal együtt a többi kazáh szériához vannak közelebb az átmeneti zónában, nem pedig a bjelájaiakhoz (5. ábra). Végül az arcprofil és az orrgyökmagasság morphoscopikus kombinációját alkalmazzuk (6. ábra). A turgáji magyarok, argünök és kipcsákok e vonatkozásban is közel vannak egymáshoz, de az átmeneti zóna europoid térfelén. Az uszergán széria közel van a magyarokhoz. A többi bjelájai leletek (jurmata, min, jenej) vizont az europoid zónán belül helyezkednek el. Ebben a második morphoscopikus kombinációban bizonyos eltérés mutatkozik az általunk nyert értékek valamint DEBEC és LEVIN adatai között, (6. ábra: 3. és 4. tábl.). Ez kétségtelen, hogy magyarázható részleges metodikai eltéréssel, amelynek lehetőség merológiai sajátosságok elemzésénél nem mindig kerülhető el, ugyanakkor figyelmet érdemel, hogy a sztyeppe övezetben keletről nyugatra haladva a morphológiai összetételen az europoid sajátosságok egyre gyakrabban fordulnak elő. Márpedig a turgájiak az eurázsiai kontaktzóna nyugati felében élnek.

Az alkalmazott összehasonlításokból ismétlődően megállapítható a turgáji magyarok, egyéb argünök (=saksak, simbolát, zsilkajdár) és kipcsákok nagyfokú közelsége, amely csak hosszan tartó együttélés folyamatában alakulhatott ki. Az a tény, hogy a turgáji csoport az egyes kombinációk tekintetében nem a bjelájaiakhoz (jurmata, min, jenej), hanem a kazáh nép középső és kis zsuzainak szériáihoz van közelebb, jól kifejeződik az argün-magyarok korai, igen régen elkezdődött asszimilációs folyamata. Mindenesetre kétségtelen, hogy a szárükopai magyarok embertani összetételében tükröződő morphogenezis iránya más, mint a Bjelája-medencei jurmatáknál, mineknél és jenejeknél!

Már a taxonómiailag fontos somatometrikus és somatoscopiai jellegek értékelésénél utaltunk arra, hogy a szárükopai magyarokra a délszibériai rassz sajátosságai jellemzők. Ismeretes, hogy a dél-szibériai rassz genezisében két morphologiai faktornak volt meghatározó szerepe: a közép-ázsiai-kazahsztáni területen élt bronzkori-andronovói népesség europoid jellegkomplexumának és belső-ázsiai mongoloid elemeknek (GINZBURG 1963a, 1964; DEBEC 1952, 1956, 1958; LEVIN 1952, 1954). Az a tény, hogy a szárükopai magyarok embertani habitusában a dél-szibériai rassz tulajdonságai fejeződnek ki, felveti a hosszantartó asszimiláció időtartamának problémáját. Ezzel kapcsolatban utalunk arra, hogy a dél-szibériai rassz genezisében végbement keveredési folyamat időtartamát DEBEC (1956) a népvándorlás korára jelöli. GINZBURG pedig a dél-szibériai rassz genezisének időtartamát az i. u. első évezred egész intervallumára körvonalazza (1963a, 1964). A közelmúltban végzett kiegészítő vizsgálatok (TÓTH 1965) megerősítik a korábbi észrevételeket, melyek szerint a keveredés folyamatában kialakuló morphológiai tulajdonságok legalább egy évezrednyi együttélés következményei. Mivel viszont a paleoanthropológiai leletekből az i. u. első évezred egész intervalluma állapítható meg a délszibériai rassz kialakulásának időtartamaként, s mivel a turgáji magyarok nem a bjelájaiakhoz, hanem a nyugatkazhsztáni etnikai csoportokhoz vannak közelebb, feltételezhető, hogy a szárükopai magyarok az i. u. első évezredben élt Észak-Káspi-Jaik melléki szarmata-alán-prehun kori elődök mai relicumát képezik, akik a Nyugati-Türk Khaganátus idején vagy későbben mai szálláshelyükre telepedtek át (kiemelés tőlem – B. I.) [V. ö.: Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, in: MTA, II. Oszt. Közl. 19. 1969., 85-95.].”

Ezt követően Tóth Tibor „Néhány auxiliáris problémáról” címmel a következő megjegyzéseket teszi:

 „A turgáji magyar csoport törzsi-nemzetségi helyzetével kapcsolatban elkerülhetetlen egy elméleti aspectus: a törzs és nemzetség fogalmának gyakori összefonódása. Nincs egységes vélemény arra vonatkozólag, hogy az amak (középkori ojmak, omak) terminus hármas fogalma: nemzetség, nagy-nemzetség, törzs, milyen társadalmi-gazdasági körülmények között váltakozott (Tokarjev 1958, Amanzsolov 1959, Vosztrov 1962). Bár az utóbbi évtizedekben intenzíven foglalkoztak a kazáh nép törzsi-nemzetségi összetételének vizsgálatával Amanzsolov 1959, Vosztrov 1961, 1962), az egyes törzseket alkotó nemzetségek rendszeres kutatása a nyugat-kazahsztáni Kis-Zsuz vonatkozásában ismeretes egyelőre (Vosztrov 1962). Fenti észrevételek azonban nem változtatnak a szárükopai magyarok törzsi-nemzetségi helyzetének képén. Az argünök törzsszövetsége viszonylag későn alakult ki és területileg a XI. században Mahmud-al-Kasgari szerint a mai DK Kazahsztán területén tartózkodtak. Csak a XIV.-XV. századokban telepedtek északra, különböző népmozgalmakkal összefüggésben (Amanzsolov 1959).

 Ami a szárükpai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A Szárükopa-Khonraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat. Mint ismeretes a X. századi arab utazók: Ibn Ruszta és al-Maszudi madzsagárokról, illetve badzsgardokról írnak (Győrffy-Czeglédy 1958). Rendkívül fontos azonban a XII. századi al-Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9. § 13. pontjában nem madzsarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959). Az arany Horda, majd a Fehér Horda szétesése után Nyugat-Kazahsztán területén megalakult az Üzbég fejedelemség, amelynek részét képezte a Turgáj-vidék is (Ahmedov 1965), Vosztrov 1962). Nem lehet véletlen épp ezért az, hogy a Bahr al-aszrarban Mahmud ibn Vali szerint Abu-l-Hair XV. századi üzbég fejedelem csapataiban nemcsak kipcsákok, hanem madzsarok is szolgáltak (Ahmedov 1965). Figyelmet érdemel továbbá a Tavarih-i Guzida-ji Nuszrat Náme című türk nyelvű anonim kézirat adata amely, Jugyin szerint valószínűen magától Muhammad Sejbani khántól, Abu-l-Hair unokájától származik s amelynek megfelelően a Burunduk fejedelem elleni küzdelemben a madzsar-omakbeliek is részt vettek (Judin 1965) Megemlíthető továbbá, hogy Hanükovnak a múlt század első felében a buharai fejedelemségről írott munkájában madzsar törzsről is szó van, mint preüzbég finn-ugor (Tokarjev 1958) csoportról. Végül igen fontos Kazancev közlése a múlt század közepéről, amelyben az orenburgi tartomány keleti részén élő argün „nemzetségek” között a magyarok és simbolátok is szerepelnek, akik egyébként ma a Szárükopa-Khonraulö mentén egymás szomszédságában élnek (Arisztov 1896).

 A fentiekkel kapcsolatban mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a történelmi körülmények figyelembevételével, amelyek évszázadokon keresztül a Káspi-Aral-Turgáj vidékére egyaránt jellemzőek voltak, a madzsar és magyar etnonimek valószínűen egy ugyanazon etnikai csoportra vonatkoztak. Tehát nincs kizárva annak lehetősége, hogy a felsorolt történeti forrásokban a turgáji magyarok elődeiről van szó. Igaz, hogy azt etnonim „magyar” változata csak két esetben szerepel, al-Marwazinál és Kazancevnél. A két forrás közötti hét évszázadban csupán a XV. századi forrásanyagban szerepel az etnonim „madzsar” változata. Lehetséges azonban tehát, hogy ez az üzbég fejedelemség fennhatósága alatt élő turgáji magyarok pontatlan átírása.

 Mivel a rendelkezésre álló embertani adatok értékelése évezredes asszimilációra enged következtetni s mivel al-Marwazi már 100 évvel a mongol hódítás előtt tudósít a magyar csoportról, véleményünk szerint kizárnak tartható, hogy a Kusztanáji területen élő magyar relictumot olyan általánosan ismert történeti eseménnyel hozzuk kapcsolatba, mint a „tatárjárás”.

…

 Összefoglalóan megállapítható, hogy a rendelkezésre álló embertani és auxiliáris leletek tanúsága szerint a turgáji magyar csoportban sikerült egy az Eurázsiai határövezetben kb. másfélezer évvel ezelőtt élt nagyobb etnikai egység relictumát vizsgálni.” [Tóth 1966b: 283-299]

Harmatta János
2001 Előszó in: Benkő M.: Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest

Tóth T.:
1966 a: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Ujfalvy Károly nyomában). Anthrop. Közlem. 1966. 10 (4): 139-143

Tóth T.
1966 b: Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 9. (1966), 283–299, https://julianusbaratai.blog.hu/2018/09/03/toth_tibor_az_osmagyarok_mai_relictumarol, letöltve: 2019-09-06

Bíró András Zsolt és társai 2006. évi tudományos expedíciójának megállapításai

Bíró András Zolt 2007-ben publikálta a Tóth Tibor és Benkő Mihály nyomán a kazakisztáni „madjar” (valójában betűszerinti átírásban „madiar”, amit a ciril betűs írás olvasásának szabályai szerint „magyar”-ként kell kiejteni) törzs szállásterületére általa vezetett tudományos expedíció előzetes eredményeit. [Bíró 2007] A publikációt kivonatosan ismertetjük. (A végleges eredményeket az American Journal of Physical Anthropology szakfolyóiratban pulikálták 2009. év januárjában. [Y-chromosomal comparison…]

„Előzmények

Miért éppen Kazakisztán?

Több régészeti és embertani párhuzam szól amellett, hogy a magyarság őstörténetének több meghatározó fejezete is a mai Kazakisztán különböző régióiban játszódhatott le.

Szinte teljesen a feledés homályába veszett, hogy 1967-ben (valójában 1965-ben – a szerk.) Tóth Tibor, magyar antropológus, Szeitbek Nurhanov torgaji származású kazak nyelvész felvetése nyomán, az ő kíséretében járt a magyar törzs területén. Az akkori politikai helyzetben nem bontakozhatott ki további kutatás, sőt Tóth Tibor sem foglalkozhatott érdemileg a témával. Többet nem is engedték visszatérni a Torgáj területre, amely az akkori Szovjetunió idejében zárt terület volt a külföldiek számára (úgy, mint az egész Kazak tagköztársaság, leszámítva Alma Ata városát).

A magyar kutatók Dr. Erdélyi István régészprofesszor jóvoltából értesülhettek újra, a madjar (madijar, madyar, madiar, ejtsd magyar, a továbbiakban: madjar – a szerk.) törzset érintő kutatásokról Erdélyi professzor hívta fel a figyelmemet Tóth Tibor ide vonatkozó munkájára.

Tóth Tibor nyomdokában 2002 szeptemberében, immár a független Kazakisztánban, Benkő Mihály keletkutató, Babakumar Khinayat kíséretében, aki a Kazak Állami Múzeum munkatársa és kiválóan beszél magyarul, járt a torgaji magyarok között. Csak néhány napot volt módjuk a helyszínen tölteni, de Benkő Mihály értékes fényképeket készített és legendákat, meséket gyűjtött a helybéli öregek elbeszélései alapján. Benkő Mihály a látogatáson gyűjtött anyagból szép fotókkal illusztrált könyvet jelentetett meg.

Átfogó, természettudományos kutatás azonban mindeddig nem folyt a madjar (magyar) törzzsel kapcsolatban. Ezért 2005-ben elkezdtem szervezni a torgáji magyar törzset vizsgálandó expedíciót. 2006 májusában Professzor Orazak Iszmagulov antropológus, akadémikus meghívásának jóvoltából két hetet tölthettem el Almaty-ban (Kazakisztán régi fővárosában). Értékes kutatónapokat tölthettem el a Kazak Állami Múzeumban és sok kiváló szakembert megismerve rengeteg információt gyűjthettem be, többek között a madjar törzsre vonatkozólag is. Iszmagulov professzor is megerősített abban, hogy a magyar törzs esetében valószínűleg többről lehet szó, mint a véletlen egyezés a két nép nevében.

Hazaérkezésem után, nagy lendülettel folytattam a torgaji expedíció előkészületeit.

Végül 2006 szeptemberében, mint a Magyar Természettudományi Múzeuma Embertani Tárának kutatója, a Kazak Központi Állami Múzeummal együttműködve három hetes tudományos expedíciót (antropológiai vizsgálatok és mintavétel DNS vizsgálatokhoz) indítottam a kazakisztáni Kosztanaj megyében (Zhengeldi járás) elterülő úgynevezett Torgáj-vidékre. Általános célnak jelöltük ki a madjar törzsi terület feltérképezését, annak megállapítását, hogy a madjarok hány településen és hozzávetőlegesen mennyien élnek, milyen körülmények között (település szerkezeti, szociológiai és demográfiai szempontból), valamint milyen hagyományokat őriznek.

Az expedíció tudományos célja, részletes antropológiai felmérés (fej és arcméretek, szinkomplexió vizsgálat, taxonómiai elemzés, antropológiai fotóalbum készítés) a Torgaj-vidéken élő madjar törzs körében, és lehetőleg minél több településen, minél több személyt bevonva genetikai minta vétele a törzs tagjaitól.

Népességtörténeti vonatkozások

 A hatalmas területet felölelő Kazakisztánban ma hozzávetőlegesen 43 törzset tartanak számon a kazakok között (Z. O. Artikbajev 2003.) A kazakok bonyolult törzsi és nemzetségi rendszerének kialakulása igen régi időkbe (régiónként eltérő időszakok) vezet vissza. Ezen eseményekkel kapcsolatban megbízhat írásos források csak igen korlátozott számban állnak a rendelkezésünkre. Ezáltal mindezen folyamatok népességtörténeti (szociológiai, politikai, migrációs) hátteréről csak közvetett ismereteink vannak.

A törzsi és törzsszövetségi rendszer hagyománya és számontartása, különösen a házasodási szokásokban a mai napig megvan (természetesen a nagyvárosokban már sokat veszített a jelentőségéből).

A kazak törzsek sokasága három nagy „zsüz”-re (törzsszövetségi csoport) oszlik, amelyek ha nem is szabályos határokkal (számos területi átfedéssel), de három nagyobb regionális egységet alkotnak.

Általában jellemző, hogy a különböző törzsek férfi tagjai az adott „zsüz”-ön belülről (a „szövetséges” törzsek csoportjából) választanak feleséget.

A nyugat-kazakisztáni Torgaj vidéken, a Szarikopa-tó régiójában, viszonylagos izolációban (nehéz megélhetést kínáló, városi zónáktól távol eső terület) és a madjar nevű törzs. Népnevük szinte tökéletesen megegyezik a magyarországi magyarok saját népnevével (magyar nyelven kiejtve). Ettől függetlenül a magyarság etnogenezisével (illetve annak egy szakaszával) kapcsolatban az utóbbi idők antropológiai, régészeti valamint történeti kutatásainak eredményei egyre több tekintetben mutatnak összefüggéseket a Kaszpi-régió és Közép-Ázsia különböző területeinek történetével és bizonyos antropológiai értelemben vett jellegzetességeivel. (Tóth, 1965; Lipták, 1979).

A madjar törzs a kazakok középső zsüz-ének (Orta zsüz) argün törzsével él törzsszövetségben.

A Torgaj-vidéken az utóbbi évtizedekben szinte teljesen elhanyagolható a kívülről jövő migrációs hatás, inkább csak az elvándorlás alakította a terület népességszámát. Házasodási szokásaik révén „lokális exogámiában” élnek. A madjar férfiak nem vehetnek feleségül madjar nőt (törzsön belüli tiltás). Feleséget a területen élő, törzsszövetséget alkotó közösségből választanak (tehát az Orta zsüz helyi törzseiből), elsősorban az argün, valamint a kipcsak, kerei, kongirat és najman törzsekből. Ugyanakkor az Orta zsüz-ön kívülről szintén nem szabad feleséget választaniuk. A Torgaj-vidék többi, a területen élő közösségeire is jellemző, hogy házasodási tiltás van a törzsön belül (a belterjesség elkerülése végett). Mindezek azt eredményezik, hogy azok a helyi törzsek, amelyekből a madjar férfiak feleséget választanak, gyakoriak a magyar felmenők (női ágon) és így tulajdonképpen a helyi törzsek „regionális endogámiában” élnek. A kazakisztáni madjar törzs (beleértve az elvándoroltakat is) az egész ország területén, együttesen is csak hozzávetőlegesen, egy-két ezres létszámú közösséget alkot. A madjar törzs mintegy 300-400 éve jelent meg a Torgaj vidéken és alakította ki szállásait a Szarikopa-tó övezetében, ahol szinte a közelmúltig (1960-as évekig) élte hagyományos nomád – pásztorkodó életmódját, főképpen jurta telepeket alkotva. A Szovjet idők kolhozosítási időszakában kényszerítették a Torgáj-vidék lakosságát teljesen letelepült életmódra, állandó „barakk-telepekre”. Bizonyos történeti források utalása szerint (Tavarih-ü Guzida ij Nusszrat Name- Muhammad Sejbani, in: P. A Jugin 1966.) a madjar törzs már a XV. sz-ban említve volt egyes Közép-ázsiai krónikákban (Benkő 2005). A törzs saját szájhagyománya alapján délkeleti irányból, valószínűleg a Karatau – vidékről (Dél Kazakisztán megye, illetve Zhambul megye) vándorolt be a mai szállásterületére. A madjar-törzs egyes csoportjai a mai Özbegisztán területén, az Aral-tó déli partjainál is fellelhetők (Qazad drya és környéke).

Az expedíció

A sok szervezési és előkészítő munka után végül 2006. szeptember elején útnak indult az expedíció Almaty-ból. Egy terepjárónyi felszereléssel és négy résztvevővel. A kutatócsoport tagjai voltak: Ainagül Iszmagulova (antropológus) a Kazak Központi Állami Múzeum tudományos munkatársa, a híres Orazak Iszmagulov akadémikus (antropológia professzor) leánya, Répássy Miklós, Kazakisztánban élő magyar üzletember, régiségszakértő és restaurátor, Kajrát Bibek kazak sezsere szakértő és tolmács. Bíró András Zsolt (antropológus), az expedíció vezetője.

Az induláskor nagyon kevés és ellentmondásos információval rendelkeztünk a madjar törzsről, valamint arról, hogy pontosan mely településeken élnek. Avval kapcsolatban sem voltak ismereteink, hogy miképpen fognak fogadni minket. Néhány kazakisztáni kollégánk is szkeptikus volt és azt próbálták ecsetelni, hogy elég „vad vidék” a torgáji terület és nem rajonganak az idegen látogatókért az ottaniak. Sokan arra figyelmeztettek, hogy eléggé zárkózottak arrafelé az emberek és muszlim hitük révén sem örülnek, ha fényképezik őket. Azt pedig, hogy a szájukba nyúljak mintavétel végett (száj nyálkahártya kaparék vétele a DNS vizsgálatokhoz) többen megmosolyogták a kazak ismerőseink közül. Utazásunk második napján egy másik autóval csatlakozott az expedícióhoz Zsanat nevű kísérőnk, akinek feladata az volt, hogy kövesse a terepjárónkat és az esetleges nehézségek vagy szerelések alkalmával segítsen. Ahol véget érnek a kiépített betonutak, illetve, ahol szinte lakatlan sztyeppei vagy sivatagi területeken megy az út, mindig két járművel lehet csak hosszútávon utazni, hogy segítséget lehessen kérni, ha valami probléma adódik, vagy el lehessen jutni egy településre alkatrészért, szerelőért, vontató járműért stb. Vannak olyan zónák, ahol száz kilométeren belül nincs állandó lakott hely!

Háromnapos, néhol viszontagságos sztyeppei utazás révén érkeztünk el Arqalik városába (a Torgaji-terület peremére). Ott a törzsi terület közelében el kezdtünk madjarokat keresni a városban. Azt tudtuk, hogy jó néhány madjar család él ebben a városban, akik az utóbbi évtizedekben a munkalehetőség miatt költöztek be a környező vidékről. A szerencse mellénk szegődött, mert a második arqaliki napunkon megismertük Kurmangazi Sokpituli-t, aki a Megyei elektromos Vállalat vezérigazgatója és mellesleg madjar, a törzs vezetőinek tagja, az egyik legjobban megbecsült ember a vidéken. Kurmangazi szimpátiával fogadott minket és rögtön az ügy mellé állt! Az első két napon jött is velünk és saját autójával mutatta az utat az első „madjar lakta” falvak felé! Errefelé már nincsenek útjelző táblák és sok helyen magát az „utat” is nehéz megtalálni. A további napokban a navigáció volt az egyik legnehezebb feladat.

Mindez azonban már nem zavart minket, mert „megtaláltuk” a törzset, és ami a legfontosabb: minden képzeletet felülmúló szeretettel fogadtak bennünket, szinte mint egy távolból most hazatérő rég nem látott rokont! Az első meglepetésen túl, mindenhol vendégül láttak minket és szállást adtak. Néhány órás ismerkedés után elmondtuk az utazásunk tudományos célját is. Az akszakálok (helyi idős-bölcs vezetők/ jelentése: ősz-szakálok) megérezték ennek jelentőségét és mindenhol segítettek lebonyolítani a vizsgálatokat és az antropológiai fotóalbum elkészítését. Így minden településen elvégezhettem az antropológiai méréseket (fej- és arcméretek felvétele, szinkoplexió elemzés) és a szájnyálkahártya kaparék levételét. A törzs minden tagja segített abban, hogy mindenkihez eljussunk, vagy mindenkit elhozzanak a vizsgálatok helyszínére. Összességében három hetet töltöttünk a törzsi területen, a madjarok között élve és minden településre elutaztunk ahol madjar családok laknak. Összesen 16 települést keretünk fel, majdnem 3000 kilométert utazva csak a törzsi területen.

Az expedíció így rendkívül sikeresnek mondható, mert minden célkitűzését megvalósítottuk. A törzs szinte minden családját vizsgáltuk (mármint akik a törzsi területen laknak) és szinte minden elérhető férfi tagjától vettünk genetikai mintát (azért csak a férfiaktól, mert a genetikai vizsgálat során Y-kromoszóma analízist végeztünk el a populáció genetikai összehasonlítások végett). Kazakisztán történetében most fordult elő először, hogy egy törzset (még ha az igen kis létszámú is) szinte teljes egészében, reprezentatív módon megvizsgáljanak tudományos módszerekkel.

Tudományos eredmények (vázlatos ismertetés)

 Az összes madjarok által is lakott (ahol legalább három madjar család él) település és telep felkeresése után nagyjából kirajzolódott a történeti törzsi szállásterület. A hagyományok és a közvetett történeti források alapján azt lehet feltételezni, hogy a madjar törzs kb. a XVII. sz.-végén, illetve a XVIII. Század elején települt erre a területre (valószínűleg délkeleti irányból érkezve) és tagozódott be a kazakság úgynevezett Középső Hordájába (Orta-Zsüz).

Általánosságban elmondható, hogy a ma Kazakisztán bármely területén élő madjar törzsből származó egyén ősei is a Szarikopa tó vidékét körülvevő sztyeppékről származik (leszámítva az északibb régiókba került, ma a kipcsakok között élő Kipcsak-magyar töredékeket). Ma már igen sok madjar él távol a törzsi területtől az utóbbi évtizedek elvándorlási hullámai miatt. Leginkább a környező ipartelepekre költöztek be munka és jobb megélhetés reményében (Oktjabrsk, Arqalik, Amangeldi), ahol ma is összetartozó közösséget alkotnak. A távolabbi vidékek közül sokan költöztek a megyeszékhelyre (Kosztanaj) valamint a régi (Almaty) és az új fővárosba (Asztana). A törzsi területen a legnagyobb számban a következő településeken élnek madjarok: Küzbel, Szaga, Kumsiq, Bidajik, Taus, Ajtuar-telep. Madjar családok élnek még Torgajban, Toganajban, Asutasztiban és Altinszarinban.

Az antropológiai vizsgálatok során nyolc különböző fej és arcméretett rögzítettem valamint a szinkomplexiót és a jellegzetes morfológiai jegyeket vizsgáltam8részletes táblázatok és az eredmények a hamarosan megjelenő antropológiai cikkben olvashatók). Általánosságban a következő antropológiai jellegek jellemzőek a madjar törzs tagjaira:

Jellemző a dominánsan sötét pigmentáció, a hajszín 92-94%-ban fekete vagy sötétbarna, 6%-ben középbarna. Világos hajú férfi nem is volt a mintában. A szemszín esetében nagyobb a variancia. Itt is a sötét pigmentáció van túlsúlyban (71%), de jelentős az átmeneti (kevert) szemszínek (zöld, szürke) aránya (18%) és 11%-ban világos szem is jelen van (sötétkék, világoskék, világossürkés), mely közép-Ázsiában igen ritka (általában 6% alatti). A bőrszín általában a világos különböző fokozata, de az európai szériáknál sötétebb árnyalatú (világosbarna, világos-sárgásbarna). A napnak kitett felületeken igen sötét tud lenni (az arc és a kéz egészen sötétbarna árnyalatokat tud mutatni).

Az arc és testszőrzet sűrűsége a eurüpai (főleg a nordikus és mediterrán) csoportokhoz képest jóval enyhébb. A bajusz és szakáll növés azonban erősebb, mint a tisztán mongolid jellegű populációknál. A mongolredő 80-82%-ban hiányzik, 10-12%-ban enyhe és csak 6-8%-ban közepes vagy erős fokozatú.

A koponyaforma alapján a magyar törzs férfiaira jellemző az általában közepes hosszú, igen széles fej. A hosszúság-szélességi index (M1:8) alapján a rövid fej domináns túlsúlyban van (Martin). A férfiak 93.4%-ban a brachikran formakörbe tartozik, és csak 6,6%-a esik a mesokran formakörbe. Férfiak között dolichokran formát senkinél nem állapíthattunk meg. Általában jellemző a fej viszonylag nagy mérete és különösen hangsúlyos a nagy szélességi dimenzió (M : 8. Az arc általában magas, ritkábban közepesen magas, és csak elenyésző esetben alacsony. Jellemző a kifejezett járomív szélesség.

Az orr általában magas és széles, az arc síkjából mérsékelten kiemelkedő. Az orrgyök magasság általában közepes, illetve kicsi. Az európai szériáknál kisebb, de a mongolidokra jellemző értékeknél szignifikánsan magasabb. Az arckoponya jellemzőiben nagyobb heterogenitás mutatkozik, mint az agykoponya esetében. Jellemzően gyakori az alapvetően europid és a különböző mongolid jellegek kombinációja. A törzs női tagjainál kifejezettebbek a mongolid jellegek, de általánosságban férfiaknál is meglévő ugyanazon taxonómiai csoportokba sorolhatók be.

Összességében megállapítható a koponya- és arcformák alapján egy brachikran, kisebb részt mesokran, magasarcú, döntően europid alapnépesség (alapnépességek) és különböző mongolid formák folyamatos (több hullámban megvalósuló) keveredése révén kialakul jelleg együttes jellemző a madjar populáció mai tagjaira. A mai kazakisztán hatalmas területén antropológiai szempontból igen heterogén a lakosság (Iszmagulov, 1968)) Önmagában a kazak népen belül is igen nagyok lehetnek a különbségek a különböző régióktól függően, valamint a taxonómiai jellegek összetevői is igen változatosak lehetnek, akár egy területen is. A folyamatos migrációt figyelembe véve nehéz lenne megállapítani csupán antropológiai módszerekkel ezen metzációs zónák pontos földrajzi helyét és idejét.

Genetikai vizsgálatok:

Az utóbbi időszakban a genetikusok az Y-komoszóma jellegzetességei illetve ezen kizárólag férfiakban meglévő kromoszómán mutatkozó polimorfizmusok alapján kifejlesztették a mindezidáig leghatékonyabb populációgenetikai összehasonlító módszert (Y-kromoszóma STR-ek statisztikai alapú elemzése). Az Y-kromoszóma kínálja a legjobb lehetőségeket az apai leszármazási vonalak felderítésében (rekominálódés nélkül száll apáról fiúra, ezért nem mutat jelentős eltérést az egymást követő vér szerinti generációk között). Az Y-kromoszómákban a generációk során kialakuló polimorfizmusok jellegei azonban jól elkülönítheti a különböző populációk apai vonalait, illetve jelölheti azok egymás közötti kapcsolatát és esetleg támpontot adhat a „leágazódások” idejére is. A madjar törzs genetikai kapcsolatainak kutatásához mi is ezt a módszert választottuk (Rosser et al, 2000). Az expeíció során összesen 106 féfitől vettem genetikai mintát (később a laboratóriumban ezekből minden esetben sikerült is kivonni a DNS-t), amelyből 46 apai vonalat lehetett elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálatokat és az elemzést a Budapesti Orvosszakértői Intézet DNS Laboratóriumában végeztük el Dr. Pamjav Horolma vezetésével, Dr. Völgyi Antónia és Zalán Andrea genetikusok közreműködésével. A részletes genetikai szakcikkünk hamarosan megjelenik (várhatóan decemberben). A madjar törzs Y-kromoszóma adatait a nemzetközi adatbázisban (YHRD-Y Haplotyps Reference Database) szereplő 38 különböző, általunk kiválasztott populáció adataival hasonlítottuk össze (amelyek Eurázsia különböző térségeiből származnak), közöttük a magyarországi magyar mintával. A kiválasztott populációk között ott szerepelnek a madjar törzs, relatív földrajzi közelségében élő népek (kazakok, özbégek, oroszok, evenkik, mongolok, tadzsikok, türkmének, kirgizek stb.). Továbbá olyan távolabbiak, amelyekkel az idők során kapcsolatuk lehetett (törökök, ujgurok, ukránok, bolgárok, mandzsuk, különböző kaukázusiak, közel-keletiek, finnek, lappok stb.) és összehasonlításnak különböző európaiak (németek, franciák, görögök, lengyelek, olaszok stb.), távol-keletiek (koreaiak, japánok, kínaiak stb.). A madjar törzs mintája igen homogénnek bizonyult az Y-haplogrupok elosztását tekintve (szemben az embertani jellegeikben mutatott heterogenitással!). Az Y-kromoszóma STR analízis (AMOVA-analízis, Arlequin software alkalmazásával) révén kapott eredmények igen figyelemreméltóak abból a szempontból, hogy igen közel került egymáshoz a magyarországi magyar és a kazakisztáni madjar minta. A madjar törzs mintájához a magyarországi magyar került a legközelebb (!), majd ezt követve az oszét, ukrán, bolgár, török, ujgur. Általánosságban elmondható, hogy ritka az, amikor földrajzilag két egymástól ilyen távoli hely (légvonalban is kb. 3000 km) ilyen mértékben hasonlóságot mutat. Általános trend, hogy a különböző populációk a környezetükben élő populációkhoz hasonlítanak jobban, mint a távolabbi területek lakosságához. A földrajzi távolság növekedésével általában a genetikai távolság is növekszik (ha nem is arányosan). Különösen jellemző ez a viszonylag régen (sok évszázada) egy helyen élő, letelepült életmódot folytató „alaplakosság” esetében. A különböző térségek (zónák) jellegzetes hosszú idő alatt kialakult genetikai mintázatát a migráció módosíthatja a legszámottevőbben.

Az STR-analíhzis eredmények alapján valószínűsíthető, hogy a mai magyarországi lakosság egy részének az ősei és a kazakisztáni madjar populáció ősei között valamikor a múltban (mai történelmi és régészeti tudásunk szerint legalább 1300-1500 évvel ezelőtt) genetikai kapcsolat állott fenn. A mostani Y-kromoszóma vizsgálat ad először egyértelműen meghatározható (mérhető) összefüggést és ezáltal konkrét kapcsolódási pontot a mai magyarországi lakosság és egy Urálon túli terület népessége között. A két populáció (illetve annak bizonyos összetevői) között fennállott genetikai kapcsolat mennyire volt közvetlen vagy közvetett, arra csak további, nagyobb területre kiterjedő vizsgálat adhatna támpontot.

ABSTRACT The Madjars are a previously unstudied population from Kazakhstan who practice a form of local exogamy in which wives are brought in from neighboring tribes, but husbands are not, so the paternal lineages remain genetically isolated within the population. Their name bears a striking resemblance to the Magyars who have inhabited Hungary for over a millennium, but whose previous history is poorly understood. We have now carried out a genetic analysis of the population structure and relationships of the Madjars, and in particular have sought to test whether or not they show a genetic link with the Magyars. We concentrated on paternal lineages because of their isolation within the Madjars and sampled males representing all extant male lineages unrelated for more than eight generations (n 5 45) in the Torgay area of Kazakhstan. The Madjars show evidence of extensive genetic drift, with 24/45 carrying the same 12-STR haplotype within haplogroup G. Genetic distances based on haplogroup frequencies were used to compare the Madjars with 37 other populations and showed that they were closest to the Hungarian population rather than their geographical neighbors. Although this finding could result from chance, it is striking and suggests that there could have been genetic contact between the ancestors of the Madjars and Magyars, and thus that modern Hungarians may trace their ancestry to Central Asia, instead of the Eastern Uralic region as previously thought. Am J Phys Anthropol 000:000–000, 2009. Co. 2009 Wiley-Liss, Inc.”

Irodalom

Artikbaev: Kazaksan tarihi (2003. Astana)

A Ahmetov: Gosudarstvo kochevykh uzbekov (1965. Moszkva)

Benkő Mihály: Közép-ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a Kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV. (2005)/2, 18-29

Bíró András Zsolt: Tudományos expedíció a Kazakisztáni madjar törzs szállásterületén, in: Eleink VI. évf. (2007) 2. szám, 22-31. o.

Ismagulov: The origin of the Kazakh antropologikal type. VIII. International Congres of Anthropology (Tokio 1968)

Lipták Pál: Honfoglalás-Árpádkor. In: Embertan és emberszármazástan (Budapest 1978)

Martin, R; Saller, K. Lehrbuch der Anthropologie I-II. Fischer Verlag. Stuttgart (1957)

Rosser ZH, Zerjal. T; Hurles. M.? Adorjaan. M. et al Y-Chromosomaldiversity within Europe is clinal and influenced primarity by geography rather than language. Am J Hum Genet 66: 1526-1543 (2000)

Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenéziséek problémája. In: Anthropológiai Közlemények IX. (1965)

Y-chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary) American Journal of Physical Anthropology, 000:000–000 (2009) J_ID: ZC0 Customer A_ID: 2008-00059.R2 Cadmus Art: AJPA20984 Date: 14-JANUARY-09 https://www.academia.edu/22434297/A_Y-chromosomal_comparison_of_the_Madjars_Kazakhstan_and_the_Magyars_Hungary_, letöltve: 2019-08-31

Kép: Qumsiqi magyar temető. Fotó: Bíró András Zsolt

Kép: MADIAR (a ciril betűs írás olvasásának szabályai szerint MAGYAR) népnév a qumsiqi magyar temető sírfeliratán. Fotó: Bíró András Zsolt

Kép:  A magyarok elődeinek hipotetikus útja. Forrás: „Y-chromosomal comparison… 000:000–000 (2009) J_ID: ZC0 Customer A_ID: 2008-00059.R2 Cadmus Art: AJPA20984 Date: 14-JANUARY-09”

 Forrás: Eleink VI. évf. (2007) 2. szám, 22-31. o.

Az alábbiakban először ismertetjük a Bíró András Zsolt által vezetett expedíció antropológiai és genetikai eredményeit, majd ehhez kapcsolódva a keleten maradt magyarok mai napig való fennmaradását igazoló történeti néprajzi adatokat. Az antropológiai és genetikai vizsgálatok alátámasztják a Tóth Tibor és Benkő Mihály megállapításait, melyek szerint Julianus barát magyarjai nem csak Magna Hungaria-tól nyugati irányba vándoroltak, hanem - a mongol kor utáni népmozgások során - töredékeik eljutottak Üzbegisztánba, Kazakisztánba, Kirgizisztánba és Nyugat-Mongóliába is, továbbá nem olvadtak be teljesen ezeknek az országoknak a népei közé, hanem ma is megtalálhatók magukat magyarnak valló utódaik.
B. I.

Bevezetés

A magyarság tudatában (még ha megtépázva is) a mai napig él a keleti (ázsiai) származás hagyománya. A magyarság eredetével kapcsolatban a XIX. század dereka óta váltakozó hevességgel dúl a vita a különböző tudományos álláspontok között. Az utóbbi fél évszázadban (különösen a rendszerváltásig) sokszor minden ellenérvet figyelmen kívül hagyva erőltették a magyarság „finnugor” eredetének kétségbevonhatatlan tanát.

A magyarság eredetére vonatkozó régészeti, nyelvészeti, etnográfiai és embertani kutatások azonban jóval árnyaltabb és igen összetett képet rajzolnak ki. Ma már a legtöbb kutató (különösen a régészek és antropológusok) elfogadja, hogy a honfoglaló magyarság embertani jellege, valamint kultúrája is inkább az iráni és szkíta hagyományokat is őrző, közép ázsiai „törökös” népességekkel mutat hasonlóságot.

A tudományos kutatások eredményeitől függetlenül a tudósoktól az egyszerű emberekig, évszázadok óta foglalkoztatja a magyarságot a távoli idők homályába vesző eredetünk kérdése. Ezért érthető, hogy az ősmagyarságra vonatkozó különböző vándorlási és őshaza-teóriáktól függetlenül újra és újra felbukkannak a Föld legkülönbözőbb pontjain élő ősi magyarokról szóló híradások, több-kevesebb (általában az utóbbi) igazságtartalommal bíró beszámolók. Legtöbb esetben a véletlen hasonlóság fordul elő (népnevünkhöz hasonló csengésű nevek, hasonlóan hangzó törzs elnevezésekkel stb.) illetve az utazót magával ragadó romantikus lelkesedés által felerősített szubjektív élményekről van szó. Az esetek egy részében pedig nem túl régi időkben a különböző tájakra került magyarság maradványairól beszélhetünk. Természetesen nem kétségbe vonva némelyik híradás jelentőségét.

Jómagam tíz éve foglalkozom intenzíven a magyarság származásának és etnogenezisének a kutatásával. Hazai és külföldi kutatókkal együttműködve hosszú évek óta gyűjtöm a magyarsággal kapcsolatba hozható antropológiai, genetikai, régészeti és etnográfiai adatokat.

Előzmények

Miért éppen Kazakisztán?

Több régészeti és embertani párhuzam szól amellett, hogy a magyarság őstörténetének több meghatározó fejezete is a mai Kazakisztán különböző régióiban játszódhatott le.

Szinte teljesen a feledés homályába veszett, hogy 1967-ben (valójában 1965-ben – a szerk.) Tóth Tibor, magyar antropológus, Szeitbek Nurhanov torgaji származású kazak nyelvész felvetése nyomán, az ő kíséretében járt a magyar törzs területén. Az akkori politikai helyzetben nem bontakozhatott ki további kutatás, sőt Tóth Tibor sem foglalkozhatott érdemileg a témával. Többet nem is engedték visszatérni a Torgáj területre, amely az akkori Szovjetunió idejében zárt terület volt a külföldiek számára (úgy, mint az egész Kazak tagköztársaság, leszámítva Alma Ata városát).

A magyar kutatók Dr. Erdélyi István régészprofesszor jóvoltából értesülhettek újra, a madjar (madijar, madyar, madiar, ejtsd magyar, a továbbiakban: madjar – a szerk.) törzset érintő kutatásokról Erdélyi professzor hívta fel a figyelmemet Tóth Tibor ide vonatkozó munkájára.

Tóth Tibor nyomdokában 2002 szeptemberében, immár a független Kazakisztánban, Benkő Mihály keletkutató, Babakumar Khinayat kíséretében, aki a Kazak Állami Múzeum munkatársa és kiválóan beszél magyarul, járt a torgaji magyarok között. Csak néhány napot volt módjuk a helyszínen tölteni, de Benkő Mihály értékes fényképeket készített és legendákat, meséket gyűjtött a helybéli öregek elbeszélései alapján. Benkő Mihály a látogatáson gyűjtött anyagból szép fotókkal illusztrált könyvet jelentetett meg.

Átfogó, természettudományos kutatás azonban mindeddig nem folyt a madjar (magyar) törzzsel kapcsolatban. Ezért 2005-ben elkezdtem szervezni a torgáji magyar törzset vizsgálandó expedíciót. 2006 májusában Professzor Orazak Iszmagulov antropológus, akadémikus meghívásának jóvoltából két hetet tölthettem el Almaty-ban (Kazakisztán régi fővárosában). Értékes kutatónapokat tölthettem el a Kazak Állami Múzeumban és sok kiváló szakembert megismerve rengeteg információt gyűjthettem be, többek között a madjar törzsre vonatkozólag is. Iszmagulov professzor is megerősített abban, hogy a magyar törzs esetében valószínűleg többről lehet szó, mint a véletlen egyezés a két nép nevében.

Hazaérkezésem után, nagy lendülettel folytattam a torgaji expedíció előkészületeit.

Végül 2006 szeptemberében, mint a Magyar Természettudományi Múzeuma Embertani Tárának kutatója, a Kazak Központi Állami Múzeummal együttműködve három hetes tudományos expedíciót (antropológiai vizsgálatok és mintavétel DNS vizsgálatokhoz) indítottam a kazakisztáni Kosztanaj megyében (Zhengeldi járás) elterülő úgynevezett Torgáj-vidékre. Általános célnak jelöltük ki a madjar törzsi terület feltérképezését, annak megállapítását, hogy a madjarok hány településen és hozzávetőlegesen mennyien élnek, milyen körülmények között (település szerkezeti, szociológiai és demográfiai szempontból), valamint milyen hagyományokat őriznek.

Az expedíció tudományos célja, részletes antropológiai felmérés (fej és arcméretek, szinkomplexió vizsgálat, taxonómiai elemzés, antropológiai fotóalbum készítés) a Torgaj-vidéken élő madjar törzs körében, és lehetőleg minél több településen, minél több személyt bevonva genetikai minta vétele a törzs tagjaitól.

Népességtörténeti vonatkozások

 A hatalmas területet felölelő Kazakisztánban ma hozzávetőlegesen 43 törzset tartanak számon a kazakok között (Z. O. Artikbajev 2003.) A kazakok bonyolult törzsi és nemzetségi rendszerének kialakulása igen régi időkbe (régiónként eltérő időszakok) vezet vissza. Ezen eseményekkel kapcsolatban megbízhat írásos források csak igen korlátozott számban állnak a rendelkezésünkre. Ezáltal mindezen folyamatok népességtörténeti (szociológiai, politikai, migrációs) hátteréről csak közvetett ismereteink vannak.

A törzsi és törzsszövetségi rendszer hagyománya és számontartása, különösen a házasodási szokásokban a mai napig megvan (természetesen a nagyvárosokban már sokat veszített a jelentőségéből).

A kazak törzsek sokasága három nagy „zsüz”-re (törzsszövetségi csoport) oszlik, amelyek ha nem is szabályos határokkal (számos területi átfedéssel), de három nagyobb regionális egységet alkotnak.

Általában jellemző, hogy a különböző törzsek férfi tagjai az adott „zsüz”-ön belülről (a „szövetséges” törzsek csoportjából) választanak feleséget.

A nyugat-kazakisztáni Torgaj vidéken, a Szarikopa-tó régiójában, viszonylagos izolációban (nehéz megélhetést kínáló, városi zónáktól távol eső terület) és a madjar nevű törzs. Népnevük szinte tökéletesen megegyezik a magyarországi magyarok saját népnevével (magyar nyelven kiejtve). Ettől függetlenül a magyarság etnogenezisével (illetve annak egy szakaszával) kapcsolatban az utóbbi idők antropológiai, régészeti valamint történeti kutatásainak eredményei egyre több tekintetben mutatnak összefüggéseket a Kaszpi-régió és Közép-Ázsia különböző területeinek történetével és bizonyos antropológiai értelemben vett jellegzetességeivel. (Tóth, 1965; Lipták, 1979).

A madjar törzs a kazakok középső zsüz-ének (Orta zsüz) argün törzsével él törzsszövetségben.

A Torgaj-vidéken az utóbbi évtizedekben szinte teljesen elhanyagolható a kívülről jövő migrációs hatás, inkább csak az elvándorlás alakította a terület népességszámát. Házasodási szokásaik révén „lokális exogámiában” élnek. A madjar férfiak nem vehetnek feleségül madjar nőt (törzsön belüli tiltás). Feleséget a területen élő, törzsszövetséget alkotó közösségből választanak (tehát az Orta zsüz helyi törzseiből), elsősorban az argün, valamint a kipcsak, kerei, kongirat és najman törzsekből. Ugyanakkor az Orta zsüz-ön kívülről szintén nem szabad feleséget választaniuk. A Torgaj-vidék többi, a területen élő közösségeire is jellemző, hogy házasodási tiltás van a törzsön belül (a belterjesség elkerülése végett). Mindezek azt eredményezik, hogy azok a helyi törzsek, amelyekből a madjar férfiak feleséget választanak, gyakoriak a magyar felmenők (női ágon) és így tulajdonképpen a helyi törzsek „regionális endogámiában” élnek. A kazakisztáni madjar törzs (beleértve az elvándoroltakat is) az egész ország területén, együttesen is csak hozzávetőlegesen, egy-két ezres létszámú közösséget alkot. A madjar törzs mintegy 300-400 éve jelent meg a Torgaj vidéken és alakította ki szállásait a Szarikopa-tó övezetében, ahol szinte a közelmúltig (1960-as évekig) élte hagyományos nomád – pásztorkodó életmódját, főképpen jurta telepeket alkotva. A Szovjet idők kolhozosítási időszakában kényszerítették a Torgáj-vidék lakosságát teljesen letelepült életmódra, állandó „barakk-telepekre”. Bizonyos történeti források utalása szerint (Tavarih-ü Guzida ij Nusszrat Name- Muhammad Sejbani, in: P. A Jugin 1966.) a madjar törzs már a XV. sz-ban említve volt egyes Közép-ázsiai krónikákban (Benkő 2005). A törzs saját szájhagyománya alapján délkeleti irányból, valószínűleg a Karatau – vidékről (Dél Kazakisztán megye, illetve Zhambul megye) vándorolt be a mai szállásterületére. A madjar-törzs egyes csoportjai a mai Özbegisztán területén, az Aral-tó déli partjainál is fellelhetők (Qazad drya és környéke).

Az expedíció

A sok szervezési és előkészítő munka után végül 2006. szeptember elején útnak indult az expedíció Almaty-ból. Egy terepjárónyi felszereléssel és négy résztvevővel. A kutatócsoport tagjai voltak: Ainagül Iszmagulova (antropológus) a Kazak Központi Állami Múzeum tudományos munkatársa, a híres Orazak Iszmagulov akadémikus (antropológia professzor) leánya, Répássy Miklós, Kazakisztánban élő magyar üzletember, régiségszakértő és restaurátor, Kajrát Bibek kazak sezsere szakértő és tolmács. Bíró András Zsolt (antropológus), az expedíció vezetője.

Az induláskor nagyon kevés és ellentmondásos információval rendelkeztünk a madjar törzsről, valamint arról, hogy pontosan mely településeken élnek. Avval kapcsolatban sem voltak ismereteink, hogy miképpen fognak fogadni minket. Néhány kazakisztáni kollégánk is szkeptikus volt és azt próbálták ecsetelni, hogy elég „vad vidék” a torgáji terület és nem rajonganak az idegen látogatókért az ottaniak. Sokan arra figyelmeztettek, hogy eléggé zárkózottak arrafelé az emberek és muszlim hitük révén sem örülnek, ha fényképezik őket. Azt pedig, hogy a szájukba nyúljak mintavétel végett (száj nyálkahártya kaparék vétele a DNS vizsgálatokhoz) többen megmosolyogták a kazak ismerőseink közül. Utazásunk második napján egy másik autóval csatlakozott az expedícióhoz Zsanat nevű kísérőnk, akinek feladata az volt, hogy kövesse a terepjárónkat és az esetleges nehézségek vagy szerelések alkalmával segítsen. Ahol véget érnek a kiépített betonutak, illetve, ahol szinte lakatlan sztyeppei vagy sivatagi területeken megy az út, mindig két járművel lehet csak hosszútávon utazni, hogy segítséget lehessen kérni, ha valami probléma adódik, vagy el lehessen jutni egy településre alkatrészért, szerelőért, vontató járműért stb. Vannak olyan zónák, ahol száz kilométeren belül nincs állandó lakott hely!

Háromnapos, néhol viszontagságos sztyeppei utazás révén érkeztünk el Arqalik városába (a Torgaji-terület peremére). Ott a törzsi terület közelében el kezdtünk madjarokat keresni a városban. Azt tudtuk, hogy jó néhány madjar család él ebben a városban, akik az utóbbi évtizedekben a munkalehetőség miatt költöztek be a környező vidékről. A szerencse mellénk szegődött, mert a második arqaliki napunkon megismertük Kurmangazi Sokpituli-t, aki a Megyei elektromos Vállalat vezérigazgatója és mellesleg madjar, a törzs vezetőinek tagja, az egyik legjobban megbecsült ember a vidéken. Kurmangazi szimpátiával fogadott minket és rögtön az ügy mellé állt! Az első két napon jött is velünk és saját autójával mutatta az utat az első „madjar lakta” falvak felé! Errefelé már nincsenek útjelző táblák és sok helyen magát az „utat” is nehéz megtalálni. A további napokban a navigáció volt az egyik legnehezebb feladat.

Mindez azonban már nem zavart minket, mert „megtaláltuk” a törzset, és ami a legfontosabb: minden képzeletet felülmúló szeretettel fogadtak bennünket, szinte mint egy távolból most hazatérő rég nem látott rokont! Az első meglepetésen túl, mindenhol vendégül láttak minket és szállást adtak. Néhány órás ismerkedés után elmondtuk az utazásunk tudományos célját is. Az akszakálok (helyi idős-bölcs vezetők/ jelentése: ősz-szakálok) megérezték ennek jelentőségét és mindenhol segítettek lebonyolítani a vizsgálatokat és az antropológiai fotóalbum elkészítését. Így minden településen elvégezhettem az antropológiai méréseket (fej- és arcméretek felvétele, szinkoplexió elemzés) és a szájnyálkahártya kaparék levételét. A törzs minden tagja segített abban, hogy mindenkihez eljussunk, vagy mindenkit elhozzanak a vizsgálatok helyszínére. Összességében három hetet töltöttünk a törzsi területen, a madjarok között élve és minden településre elutaztunk ahol madjar családok laknak. Összesen 16 települést keretünk fel, majdnem 3000 kilométert utazva csak a törzsi területen.

Az expedíció így rendkívül sikeresnek mondható, mert minden célkitűzését megvalósítottuk. A törzs szinte minden családját vizsgáltuk (mármint akik a törzsi területen laknak) és szinte minden elérhető férfi tagjától vettünk genetikai mintát (azért csak a férfiaktól, mert a genetikai vizsgálat során Y-kromoszóma analízist végeztünk el a populáció genetikai összehasonlítások végett). Kazakisztán történetében most fordult elő először, hogy egy törzset (még ha az igen kis létszámú is) szinte teljes egészében, reprezentatív módon megvizsgáljanak tudományos módszerekkel.

Tudományos eredmények (vázlatos ismertetés)

 Az összes madjarok által is lakott (ahol legalább három madjar család él) település és telep felkeresése után nagyjából kirajzolódott a történeti törzsi szállásterület. A hagyományok és a közvetett történeti források alapján azt lehet feltételezni, hogy a madjar törzs kb. a XVII. sz.-végén, illetve a XVIII. Század elején települt erre a területre (valószínűleg délkeleti irányból érkezve) és tagozódott be a kazakság úgynevezett Középső Hordájába (Orta-Zsüz).

Általánosságban elmondható, hogy a ma Kazakisztán bármely területén élő madjar törzsből származó egyén ősei is a Szarikopa tó vidékét körülvevő sztyeppékről származik (leszámítva az északibb régiókba került, ma a kipcsakok között élő Kipcsak-magyar töredékeket). Ma már igen sok madjar él távol a törzsi területtől az utóbbi évtizedek elvándorlási hullámai miatt. Leginkább a környező ipartelepekre költöztek be munka és jobb megélhetés reményében (Oktjabrsk, Arqalik, Amangeldi), ahol ma is összetartozó közösséget alkotnak. A távolabbi vidékek közül sokan költöztek a megyeszékhelyre (Kosztanaj) valamint a régi (Almaty) és az új fővárosba (Asztana). A törzsi területen a legnagyobb számban a következő településeken élnek madjarok: Küzbel, Szaga, Kumsiq, Bidajik, Taus, Ajtuar-telep. Madjar családok élnek még Torgajban, Toganajban, Asutasztiban és Altinszarinban.

Az antropológiai vizsgálatok során nyolc különböző fej és arcméretett rögzítettem valamint a szinkomplexiót és a jellegzetes morfológiai jegyeket vizsgáltam8részletes táblázatok és az eredmények a hamarosan megjelenő antropológiai cikkben olvashatók). Általánosságban a következő antropológiai jellegek jellemzőek a madjar törzs tagjaira:

Jellemző a dominánsan sötét pigmentáció, a hajszín 92-94%-ban fekete vagy sötétbarna, 6%-ben középbarna. Világos hajú férfi nem is volt a mintában. A szemszín esetében nagyobb a variancia. Itt is a sötét pigmentáció van túlsúlyban (71%), de jelentős az átmeneti (kevert) szemszínek (zöld, szürke) aránya (18%) és 11%-ban világos szem is jelen van (sötétkék, világoskék, világossürkés), mely közép-Ázsiában igen ritka (általában 6% alatti). A bőrszín általában a világos különböző fokozata, de az európai szériáknál sötétebb árnyalatú (világosbarna, világos-sárgásbarna). A napnak kitett felületeken igen sötét tud lenni (az arc és a kéz egészen sötétbarna árnyalatokat tud mutatni).

Az arc és testszőrzet sűrűsége a eurüpai (főleg a nordikus és mediterrán) csoportokhoz képest jóval enyhébb. A bajusz és szakáll növés azonban erősebb, mint a tisztán mongolid jellegű populációknál. A mongolredő 80-82%-ban hiányzik, 10-12%-ban enyhe és csak 6-8%-ban közepes vagy erős fokozatú.

A koponyaforma alapján a magyar törzs férfiaira jellemző az általában közepes hosszú, igen széles fej. A hosszúság-szélességi index (M1:8) alapján a rövid fej domináns túlsúlyban van (Martin). A férfiak 93.4%-ban a brachikran formakörbe tartozik, és csak 6,6%-a esik a mesokran formakörbe. Férfiak között dolichokran formát senkinél nem állapíthattunk meg. Általában jellemző a fej viszonylag nagy mérete és különösen hangsúlyos a nagy szélességi dimenzió (M : 8. Az arc általában magas, ritkábban közepesen magas, és csak elenyésző esetben alacsony. Jellemző a kifejezett járomív szélesség.

Az orr általában magas és széles, az arc síkjából mérsékelten kiemelkedő. Az orrgyök magasság általában közepes, illetve kicsi. Az európai szériáknál kisebb, de a mongolidokra jellemző értékeknél szignifikánsan magasabb. Az arckoponya jellemzőiben nagyobb heterogenitás mutatkozik, mint az agykoponya esetében. Jellemzően gyakori az alapvetően europid és a különböző mongolid jellegek kombinációja. A törzs női tagjainál kifejezettebbek a mongolid jellegek, de általánosságban férfiaknál is meglévő ugyanazon taxonómiai csoportokba sorolhatók be.

Összességében megállapítható a koponya- és arcformák alapján egy brachikran, kisebb részt mesokran, magasarcú, döntően europid alapnépesség (alapnépességek) és különböző mongolid formák folyamatos (több hullámban megvalósuló) keveredése révén kialakul jelleg együttes jellemző a madjar populáció mai tagjaira. A mai kazakisztán hatalmas területén antropológiai szempontból igen heterogén a lakosság (Iszmagulov, 1968)) Önmagában a kazak népen belül is igen nagyok lehetnek a különbségek a különböző régióktól függően, valamint a taxonómiai jellegek összetevői is igen változatosak lehetnek, akár egy területen is. A folyamatos migrációt figyelembe véve nehéz lenne megállapítani csupán antropológiai módszerekkel ezen metzációs zónák pontos földrajzi helyét és idejét.

Genetikai vizsgálatok:

Az utóbbi időszakban a genetikusok az Y-komoszóma jellegzetességei illetve ezen kizárólag férfiakban meglévő kromoszómán mutatkozó polimorfizmusok alapján kifejlesztették a mindezidáig leghatékonyabb populációgenetikai összehasonlító módszert (Y-kromoszóma STR-ek statisztikai alapú elemzése). Az Y-kromoszóma kínálja a legjobb lehetőségeket az apai leszármazási vonalak felderítésében (rekominálódés nélkül száll apáról fiúra, ezért nem mutat jelentős eltérést az egymást követő vér szerinti generációk között). Az Y-kromoszómákban a generációk során kialakuló polimorfizmusok jellegei azonban jól elkülönítheti a különböző populációk apai vonalait, illetve jelölheti azok egymás közötti kapcsolatát és esetleg támpontot adhat a „leágazódások” idejére is. A madjar törzs genetikai kapcsolatainak kutatásához mi is ezt a módszert választottuk (Rosser et al, 2000). Az expeíció során összesen 106 féfitől vettem genetikai mintát (később a laboratóriumban ezekből minden esetben sikerült is kivonni a DNS-t), amelyből 46 apai vonalat lehetett elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálatokat és az elemzést a Budapesti Orvosszakértői Intézet DNS Laboratóriumában végeztük el Dr. Pamjav Horolma vezetésével, Dr. Völgyi Antónia és Zalán Andrea genetikusok közreműködésével. A részletes genetikai szakcikkünk hamarosan megjelenik (várhatóan decemberben). A madjar törzs Y-kromoszóma adatait a nemzetközi adatbázisban (YHRD-Y Haplotyps Reference Database) szereplő 38 különböző, általunk kiválasztott populáció adataival hasonlítottuk össze (amelyek Eurázsia különböző térségeiből származnak), közöttük a magyarországi magyar mintával. A kiválasztott populációk között ott szerepelnek a madjar törzs, relatív földrajzi közelségében élő népek (kazakok, özbégek, oroszok, evenkik, mongolok, tadzsikok, türkmének, kirgizek stb.). Továbbá olyan távolabbiak, amelyekkel az idők során kapcsolatuk lehetett (törökök, ujgurok, ukránok, bolgárok, mandzsuk, különböző kaukázusiak, közel-keletiek, finnek, lappok stb.) és összehasonlításnak különböző európaiak (németek, franciák, görögök, lengyelek, olaszok stb.), távol-keletiek (koreaiak, japánok, kínaiak stb.). A madjar törzs mintája igen homogénnek bizonyult az Y-haplogrupok elosztását tekintve (szemben az embertani jellegeikben mutatott heterogenitással!). Az Y-kromoszóma STR analízis (AMOVA-analízis, Arlequin software alkalmazásával) révén kapott eredmények igen figyelemreméltóak abból a szempontból, hogy igen közel került egymáshoz a magyarországi magyar és a kazakisztáni madjar minta. A madjar törzs mintájához a magyarországi magyar került a legközelebb (!), majd ezt követve az oszét, ukrán, bolgár, török, ujgur. Általánosságban elmondható, hogy ritka az, amikor földrajzilag két egymástól ilyen távoli hely (légvonalban is kb. 3000 km) ilyen mértékben hasonlóságot mutat. Általános trend, hogy a különböző populációk a környezetükben élő populációkhoz hasonlítanak jobban, mint a távolabbi területek lakosságához. A földrajzi távolság növekedésével általában a genetikai távolság is növekszik (ha nem is arányosan). Különösen jellemző ez a viszonylag régen (sok évszázada) egy helyen élő, letelepült életmódot folytató „alaplakosság” esetében. A különböző térségek (zónák) jellegzetes hosszú idő alatt kialakult genetikai mintázatát a migráció módosíthatja a legszámottevőbben.

Az STR-analíhzis eredmények alapján valószínűsíthető, hogy a mai magyarországi lakosság egy részének az ősei és a kazakisztáni madjar populáció ősei között valamikor a múltban (mai történelmi és régészeti tudásunk szerint legalább 1300-1500 évvel ezelőtt) genetikai kapcsolat állott fenn. A mostani Y-kromoszóma vizsgálat ad először egyértelműen meghatározható (mérhető) összefüggést és ezáltal konkrét kapcsolódási pontot a mai magyarországi lakosság és egy Urálon túli terület népessége között. A két populáció (illetve annak bizonyos összetevői) között fennállott genetikai kapcsolat mennyire volt közvetlen vagy közvetett, arra csak további, nagyobb területre kiterjedő vizsgálat adhatna támpontot.

ABSTRACT The Madjars are a previously unstudied population from Kazakhstan who practice a form of local exogamy in which wives are brought in from neighboring tribes, but husbands are not, so the paternal lineages remain genetically isolated within the population. Their name bears a striking resemblance to the Magyars who have inhabited Hungary for over a millennium, but whose previous history is poorly understood. We have now carried out a genetic analysis of the population structure and relationships of the Madjars, and in particular have sought to test whether or not they show a genetic link with the Magyars. We concentrated on paternal lineages because of their isolation within the Madjars and sampled males representing all extant male lineages unrelated for more than eight generations (n 5 45) in the Torgay area of Kazakhstan. The Madjars show evidence of extensive genetic drift, with 24/45 carrying the same 12-STR haplotype within haplogroup G. Genetic distances based on haplogroup frequencies were used to compare the Madjars with 37 other populations and showed that they were closest to the Hungarian population rather than their geographical neighbors. Although this finding could result from chance, it is striking and suggests that there could have been genetic contact between the ancestors of the Madjars and Magyars, and thus that modern Hungarians may trace their ancestry to Central Asia, instead of the Eastern Uralic region as previously thought. Am J Phys Anthropol 000:000–000, 2009. Co. 2009 Wiley-Liss, Inc.

Irodalom

O. Artikbaev: Kazaksan tarihi (2003. Astana)

A Ahmetov: Gosudarstvo kochevykh uzbekov (1965. Moszkva)

Benkő Mihály: Közép-ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a Kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV. (2005)/2, 18-29

Ismagulov: The origin of the Kazakh antropologikal type. VIII. International Congres of Anthropology (Tokio 1968)

Lipták Pál: Honfoglalás-Árpádkor. In: Embertan és emberszármazástan (Budapest 1978)

Martin, R; Saller, K. Lehrbuch der Anthropologie I-II. Fischer Verlag. Stuttgart (1957)

Rosser ZH, Zerjal. T; Hurles. M.? Adorjaan. M. et al Y-Chromosomaldiversity within Europe is clinal and influenced primarity by geography rather than language. Am J Hum Genet 66: 1526-1543 (2000)

Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenéziséek problémája. In: Anthropológiai Közlemények IX. (1965)

A Y-chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary) American Journal of Physical Anthropology, 000:000–000 (2009) J_ID: ZC0 Customer A_ID: 2008-00059.R2 Cadmus Art: AJPA20984 Date: 14-JANUARY-09 https://www.academia.edu/22434297/A_Y-chromosomal_comparison_of_the_Madjars_Kazakhstan_and_the_Magyars_Hungary_, letöltve: 2019-08-31

Kép: Qumsiqi magyar temető. Fotó: Bíró András Zsolt

Kép: MADIAR (a ciril betűs írás olvasásának szabályai szerint MAGYAR) népnév a qumsiqi magyar temető sírfeliratán. Fotó: Bíró András Zsolt

Kép:  A magyarok elődeinek hipotetikus útja. Forrás:  A Y-chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary) American Journal of Physical Anthropology, 000:000–000 (2009) J_ID: ZC0 Customer A_ID: 2008-00059.R2 Cadmus Art: AJPA20984 Date: 14-JANUARY-09

**************

Addenda:

Benkő István: ÉSZREVÉTELEK VÁSÁRY ISTVÁNNAK A KELETEN MARADT MAGYAROKKAL KAPCSOLATOS MEGÁLLAPÍTÁSAIRA, TÖRTÉNETI ÉS NÉPRAJZI ADATOK

Tíz évvel azután, hogy Tóth Tibor 1965-ben ÉNY Kazahsztánban felfedezte az”ősmagyarok mai relictumát”[TÓTH 1966] Vásáry István tanulmányt jelentetett meg „Julianus magyarjai a mongol kor után” címmel. [VÁSÁRY 1975] A tanulmány – feltehetőleg politikai okokból - nem foglalkozik Tóth Tibor szenzációs felfedezésével, de mellőzi más ismert adatok értékelését is. Tardy Lajos már 1980-ban rámutatott a tanulmány több hiányossárára. Mint részletes észrevételei bevezetőjeként írja: „Vásáry István az orosz források nyomán egészen 1551-ig vezet el bennünket a mozsarok, vagyis a volgai magyarok történetében, amikor is a „kazányi uralkodó réteg és az addig kazányi fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak, és hozzáfűzi: „Sajnos 1551 után többször mozsarokkal – nevezzük így a továbbiakban a Volga vidéki magyarjainkal – nem találkozunk az orosz forrásokban.”[I. m.: 53.] Egészítsük ki Vásáry fontos adatait azzal, hogy találkozhatunk a mozsarokkal mind későbbi, mind pedig korábbi forrásokban is.” [TARDY 1980: 149-150.] Tardy Lajos részletes észrevételeit cikkünk végén „Válogatott források” címszó alatt idézzük. 2008-ban Vásáry a tanulmányt kissé módosított címmel, de témánk szempontjából azonos tartalommal ismételten megjelentette. Ebben sem foglalkozik Tóth Tibor felfedezésével és a felfedezést megerősítő új kutatási eredményekkel, de Tardy kifejezetten neki címzett észrevételeivel sem. Nézetem szerint az ismert adatok elhallgatása éppen olyan – enyhén szólva – hiba, mint az adatok meghamisítása, hamis adatok gyártása. Most először áttekintjük a történelmi eseményeket, melyek a keleten maradt magyarok – Vásáry következtetéseitől eltérő okból történt - szétszóródásához vezettek, majd rátérünk a keleten maradt magyar néptöredékek mai napig való fennmaradásának bizonyítékaira.

A keleten maradt magyarok, vagy legalábbis azok nagyrésze nem menekült a mongol-tatár támadás elől nyugati irányban 1240 körül. [V. ö.: VÁSÁRY 1975, 2008.]. Ezt bizonyítja, hogy amikor Abulhair kán több, mint kétszáz évvel később élete utolsó hadjáratára indult a Volga mellől (tehát onnan, ahol a magyarokat Julianus megtalálta), seregében magyar csapatok voltak és erről ázsiai krónikák tudósítanak.

Abulhair kán, majd unokája Sejbani kán előzőekben említett Mogulisztán elleni hadjáratáról Bromjlej Ju. V, Podolnij R.G. orosz írók Az emberiség népekből áll című könyvükben (Moszkva, 1990, 207-211. o.) így írnak:

"… A [XV. és] XVI. században első pillantásra különös események mentek végbe Közép-Ázsiában. A terület nyugati részéről nomád törzsek törtek be annak keleti és déli területeire. Ezek a törzsek győzelmet arattak, és kiűzték a mai Üzbekisztán (Szamarkand és Fergana) területéről annak uralkodóját, Babur emírt. (Maguk a nomád törzsek a mai üzbégek elődei közé kerültek). Az elűzött emír, akiről egyébként elmondhatjuk, hogy Dzsingisz kán és Timur Lenk leszármazottja volt, serege maradványaival Délre, Afganisztánba futott, majd később… Indiára támadt, és ott hatalmas birodalom, a Nagymogul Birodalom megalapítója lett."

Tekintsük át az Arany Horda meggyengüléséhez, felbomlásához, végül az Arany Horda utolsó kánjának Ázsiába történő visszatéréséhez vezető események sorát.

1357-ben kihalt az Aranyhordát alapító Batu kán családja. Ezt követően súlyos hatalmi harcok indultak az Aranyhorda trónjáért. Tizennégy év alatt tizennégy kán volt, és mindegyik csatában halt meg. Az Aranyhorda utolsó időszaka a Timur Lenk elleni halálos küzdelemben telt el. Ebben a háborúban pusztult el Urusz kán és Toktamis kán is. Timur Lenk halála után megfordult a kocka. Barak kán győzelmet győzelemre aratott Timur Lenk utódaival, a Timuridákkal szemben. Őt egy nogaj mirza nyila terítette le 1428-ban. [MAGAUIN 16 skk.] Ahogy említettük, a felbomlóban lévő Aranyhorda utolsó kánja, Abulhair kán a Volga mellől 1467-ben indult élete utolsó hadjáratára Mogulisztán ellen. A háborút halála után unokája, Sejbani kán fejezte be. A magyarok részvételéről Abulhair és Sejbani kán seregében két ázsiai krónika is tudósít. A vonatkozó szövegrészleteket a „Válogatott források” címszó alatt közöljük.

Az Arany Horda felbomlása után - a ma Kelet-Európának tekintett - térségben az Arany Horda utódállamaiként tatár kánságok alakultak. Ilyen volt a Kazanyi Kánság, a Nogaj Kánság és ettől nyugatra a Krími Kánság is. Ezeknek a nagy nomád államalakulatoknak az uralkodói mongolok, Dzsingiszídák voltak, a mongolok által tatárnak nevezett lakossága elsősorban kipcsák-türk, Moldovában és Havasalföldön román nyelvet beszélt.

Mátyás király korában a Moszkvai Nagyhercegség még az Arany Horda, majd a Kazanyi Kánság hűbérese volt. Nem sok idő elteltével azonban, Rettegett (IV) Iván idején a helyzet megváltozott. Rettegett Iván 1552-ben elfoglalta és elpusztította Kazanyt. Ezeket az eseményeket a Nogaj Kánság „lábhoz tett fegyverrel” szemlélte. [MAGAUIN: 140]

A Nogaj Kánság névadója a dzsucsida Nogaj kán volt, aki 1280-as években lett az Aranyhorda keleti területének ura, mongoljaival együtt. Az ott élő kun-kipcsák törzseket saját népébe olvasztotta, amelybe más ural-altaji etnikai elemek, például jászok és baskírok, besenyők és a keleten maradt magyarok is keveredtek. Ebből alakult az Aranyhorda kelet- európai területének déli részén egy új nép, a nogajok, akik az Arany Horda felbomlása után, a XVI–XVII. században a Káspi-tó melletti Szaráj városától a Kaukázusig és a Krími Kánságig terjedő sztyeppét uralták. Egyes csoportjaik Moldvában is megjelentek. Orosz és nogaj dokumentumok igazolják, hogy a Nogaj Horda területén, a Volga-Don közben (a „Vad Pusztán”), és a Kaukázus vidékén az adott időben magyar törzsek is éltek. [Vö.: SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001: 437,489, 502, VÁSÁRY 1978: 37-72] Háborúk sorozatát vívták főleg az oroszok ellen, s többször betörtek Nyugat-Ukrajnába is. Harcokat folytattak a kaukázusi népekkel, majd később szomszédságukba került hódító kalmükökkel.

Kép: Kalmük (ojrát) lovas.

A Nogaj Kánság egészen a XVII. század harmincas éveiig kiterjedt nemcsak a fent említett területekre, hanem a kazahok Kis és Középső hordájának területére is. Mintegy száz évvel a Kazanyi Kánság bukása után kalmük (ojrát) és orosz csapatok egyaránt támadták a Nogaj Kánságot. A kalmükök nem egy esetben kaptak orosz, vagy kozák segítséget. Aszrahányt is kalmük segítséggel hódították meg az oroszok. 1643-ban a kalmükök végzetes vereséget mértek a nogajiakra, s a fejedelemségük összeomlott. Véglegesen 1711-ben szűnt meg önállóságuk, mikor az oroszok, kozákok és kalmükök közösen számolták fel a nogajiak uralmát a területen. Ezt követően a nogaj nemzet egy része, jaiki (Urál-vidéki) földjeivel együtt, belépett a Kazah Hordába, és kazahnak is nyilvánította magát. [V. ö.: MAGAUIN 2013: 144-145.] Haszarov, oroszországi történész írja: „Az Észak–Kaukázusban (ez a terület is a hajdani Nogaj Kánságba tartozott - B. I.) széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az adigéknél is. Emellett S. B. Nogmov szerint a kumikok és kabardok szájhagyományában fennmaradt, hogy a magyarok egy része Dagesztánba költözött.” ; [HASZAROV: http://kumukia.ru/?id=726 ]

Az Aranyhorda előzőekben már említett másik utódállama a Nogaj Kánságtól nyugatra elhelyezkedő Krími Kánság volt, mely amely a Kaukázustól egészen a Dunáig terjedt, a mai Oroszország, Ukrajna és Románia területén. Központja a Krim-félszigeten volt.A Krími Kánság 1475-ben lett az Oszmán Birodalom protektorátusa, majd 1783-ban Oroszország annektálta a területet.  

Turkoly Sámuel még a XVIII. század elején is talált a  Krim félszigeten hét falut, melyek lakói akkor még magyarul beszéltek. Ő hívta fel először a figyelmet a Kaukázus északi előterében található „Madzsar” nevű romvárosra is. [HADOBÁS 2003: 71-72.]

Magyar csapatok részt vettek a 200 éves (1525 körül – 1754 ősze) kazak-kalmük háborúban. A háború lezárása, gyakorlatilag a kalmükök kiirtása után - a 18. században - délről indultak vissza a kalmüköktől megtisztított észak-kazahsztáni (és ahhoz csatlakozó oroszországi) térség jó legelőire. Itt, É-Kazahsztánban talált magyarokat 1965. áprilisában Tóth Tibor, akiket 2002. szeptemberében Benkő Mihály és 2006. szeptemberében Bíró András Zsolt is felkeresett. Benkő Mihály 2003-ban, 2005-ben és 2007-ben egy másik magyar törzsi területen is járt, a ma Oroszországhoz tartozó Omszki Terület Russzkaja Poljanai Járásában lévő Karatal településen, és korábban a Mongol-Altajban is végzett magyarok közt kutatásokat.

A Tóth Tibor, Benkő Mihály és Bíró András Zsolt által vizsgált észak-kazahsztáni, nyugat-szibériai és mongol-altaji területeken kívül ismereteink szerint napjainkban maradékaik találhatók Üzbegisztánban[1], Kirgizisztánban[2] és az Észak-Kaukázusban[3] is.

 Válogatott források

1. Ázsiai krónikák a magyarok részvételéről a Kazak- és Üzbég Kánságok megalapításában

1969-ben publikálták Alma Atában a 15-17. századi török és perzsa krónikák szövegeinek azon részleteit orosz nyelvre fordítva, amelyek a kazak kánságok XV-XVI. századi megalapításának történetéről szólnak. A „Materialy po istorii kazakhskikh khanstv” szöveggyűjteményben közlésre kerültek néhány olyan szövegrészlet, amelyekben szó esik a „madzsarok–magyarok” részvételéről a kazak és üzbég kánságok megalapításáért folyó harcokban. A könyv megalkotásában, a források lefordításában kiváló kazahsztáni keletkutatók, - többek között Sz. K. Ibrahimov akadémikus, V. P. Jugyin, K. A. Piscsulin és mások – vettek részt. 

Az alábbiakban oroszból magyarra fordítva adjuk közre ezeket, a keleti magyarok történetére vonatkozó, és így a magyar identitástudat szempontjából is fontos szövegrészleteket Mahmud ben Emir Vali „Bahr-al Aszrar”-jából és a „Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Namé”-ból. [Vö.: BENKŐ 2005: 18-29.] 

1.1. Mahmud ben Emir Vali: Bahr al-Aszraar, VI. köt. (XVII. század közepe)

Ez a mű eredeti források, szemtanúk összegyűjtött leírásai alapján írja le a kazak kánság megalapításával kapcsolatos XV. századi eseményeket, többek között a Sejbanida Abulhair kán, Dzsucsi kán leszármazottja, a Keleti Dast i Kipsak uralkodója halála előtti, 1467-68-as hadjáratát a mai Dél-Kazahsztán területére. A hadjárat leírása Mahmud Ben Emir Valinál művészi stílusban készült. Az eseményekben – ahogy látni fogjuk – fontos szerepe volt a madzsaroknak is. A művet K. A. Piscsulin fordította perzsáról oroszra.

Elbeszélés Abulhair kán Mogulisztán ellen indulásáról, a hadjárat lefolyásáról, és Abulhair kán távozásáról ebből a világból.

„…Röviden szólva, amikor az Atil folyó partja lett az a hely, amely Abulhair kán hatalmát a nagyvilág számára nyilvánvalóvá tette, a kán hadseregének tenger hullámaihoz hasonlóan vonuló ezredei a parancs értelmében mindenfelől, Tokmak[4] minden kerületéből, és az ország széleiről is, abba az irányba fordították lovaik fejét. Az összes törzs megjelent a káni főhadiszálláson a gyülekezésre kijelölt időpontban.

A hadsereg nagysága és a tábor nagy kiterjedése miatt az Atil folyó partján úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák egy bolyban, pedig néhány törzs és állataik a környező vidékről még nem is egyesültek a káni fősereggel. A legelők hiánya miatt felmerült az a gondolat, hogy mielőbb üssék meg a dobokat, és induljon el a hadsereg. Abulhair kán lábát félhold alakú kengyelébe helyezve, szerencséjének tisztavérű lova gyeplőjét a kirgizek és kalmükök legelői felé fordította.

„A Mindenség Kánja hadba indulásának hangjaitól

Megrendült a Föld és az Ég,

A föld megindult a hegyekben, és megremegett a puszta.

A katonák harci kiáltását meghallották a Mennyben is.

Mindenfelől zászlók tűntek fel,

Közeledett a menetelő hadak sokasága.

Csapatok viharos hullámai nyüzsögtek mindenfelé a sztyeppén,

Országúton és úttalan utakon egyaránt.”

A Szaturnusz magasságáig emelkedő zászló a Naphoz hasonló Abulhair kán jóvoltából átvonult Ala-Tak körzetén, majd a Teremtő segítségével a had keresztülvonult Kizil Nadiron[5] Ezután, amikor néhány rövidebb menet és átrendeződés után a Császár főhadiszállása[6] [MATERIALY 138. o.] Jeti-Kuduk lett, elsötétült az Ég alja, komor felhők jelentek meg az égen és vastag, nehéz hó hullott a földre. Vihar keletkezett, erős szél kezdett fújni, a fagy szinte elviselhetetlenné vált. Úgy esett, hogy ebben az évben a téli szezon különösen hideg volt, a Nap szégyenében többnyire felhőkbe rejtette arcát, és a felhőkből eső és hó fehér gyöngyei hullottak.

Azonban Abulhair kán lelkében és szívében annyira meggyökeresedett és megerősödött a Dzsihád folytatásának vágya, hogy nem szándékozott kivárni a hideg megszűntét, hanem szilárd elhatározással, Allah segítségének reményében, ismét felemelte az előrenyomulás zászlaját. A Naphoz hasonló Abulhair kán arra az elhatározásra jutott, hogy előreküldi Kucskuncsi királyfit (sahzádét) egy jelentős nagyságú előhaddal, Emir-Julluz tarhannal, az ojrat Haszan bekkel, Dzsalan-oglannal, a najman Szatilmissel, a kongrat Szaid-bekkel, a madzsar Timurral, a kipcsak Tasbekkel, és még néhány más emírrel és hivatalnokkal együtt.

Amikor Ak-Kislak[7] [V. ö.: AHMEDOV 1965. 59.] lett a császári főhadiszállás, a hideg ismét olyan dermesztő lett, hogy lehetetlenné vált a további előnyomulás. Ezért maga Abulhair kán rendelt el pihenőt hadseregének.

Ebben az időben Abulhair kán egészsége megrendült. A nagy út következtében állapota eltért a megszokottól. Hirtelen nagy forróság öntötte el. Ez a szerencsétlenség három napon keresztül tartott, és vérhassal végződött. Annak ellenére, hogy a Kán egyik orvosa a nagyhírű Abd ar Razzak Hanicseváni volt, és hogy mindenki remélte és várta a Kán egészségének jobbrafordulását, a betegség napról napra jobban erőt vett rajta, és egyre újabb, pusztító és gyógyíthatatlan betegségek léptek fel nála.

A boldog Abulhair kán tisztában volt azzal, hogy betegsége gyógyíthatatlan, így teljes mértékben belenyugodott sorsába. A Kába és az Ég felé fordult. Arra kérte nagyhatalmú fiait és boldog utódait, hogy éljenek egymással békében és barátságban. Sokat szólt az egyet nem értés és a testvérek közötti ellenségeskedés súlyos következményeiről.

Ezután a Kán lélegzése nehézzé vált. Muzulmán hitét bizonyító imákat rebegett. Így lélekben eggyé vált Allahhal, teljesen felkészülten várta a Halál angyalát, aki gyengéden leszállott hozzá, és így szólt: „Itt vagyok, én vagyok az”. Abulhair kán lelke, testének kalitkájából elrepült az Öröklét virágos mezejére. „Valamennyien Allahhoz tartozunk, és hozzá is térünk vissza”.

1.2. Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name

Sejbani Muhammad kán (1499–1510) hadjáratainak története. P. A. Jugyin szerint, aki a művet közép-ázsiai törökről oroszra fordította, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme-t maga Sejbani Muhammad kán, vagy legalább is a kán udvarában, hozzá közel álló személy írta.

„Annak a találkozásnak idején Szujuics-Hodzsa szultán Musza-Mirza sógora lett. Ezután, hadjáratra indulva, a Szulak völgyében, száz emberükkel szétzúzták Dzsanibek kán fiának, Mahmud szultánnak a seregét. Ezután, ismét összegyűlve, harcra kényszeríttették Szuzak és Kara-Köz valamennyi lakóját, valamint Burunduk kánt, és a Szogunluk hágón kegyetlen csata dúlt. Azt mondják, úgy harcoltak ott, mint azelőtt soha senki sehol.

„Nem lévén képesek támadni, szétfutottak minden irányba.

Madárként repülve, átkeltek a hegyeken.”

Ennek a támadásnak a során Sahbaht kán fiatalabb testvére szétzúzta Mahmud szultánnak, Dzsenibek kazak kán fiának az arcát.

Hogy milyen nagyszámú volt az ellenség, azzal kapcsolatban a Korán következő sorait idézzük:

„Milyen kis sereg győzött le egy hatalmas ellenséges sereget Allah nevében! Allah a türelmesek oldalán áll.”

A harcban kitűnt hősök /bagaturok/ nevei: Mahmud-szultán bagatur, Samun Szeid Kara Szeid fia; Bajan-Kara oglan, valamint Karacsin bagatur fiatalabb testvére, Jakup bagatur, a kuscsi törzsből.

Amikor valamennyien megérkeztek, és visszaverték az ellenség támadását, Saikh Mazid bagatur a madzsar (omakból) (törzsi területről) két nyílvesszővel leterítette Burunduk kánt. Ali-Mardan bagatur az ujsun törzsből szintén sok dicső tettet hajtott végre. Mamas-bagatur a tatár törzsből jól hadakozott szablyával.

Ebben a csatában esett el Hodzsamkuli, Hudankuli fia, Burunduk kán rokona, valamint Szadri Maulana Harun. Részt vettek még az ütközetben Mikaj-divan az ujgur törzsből, Mirsza-Ali bagatur a kongrat törzsből. A turkesztáni jigitek közül való Bek-ata bagatur is szereplője volt ezeknek a dicsőséges eseményeknek. Idősebb testvérével, Aba-Bakr bagaturral együtt bátran vetette magát a harcba. A hősök közé tartozott még Ahmed fia Jav-Böri bagatur, az ujgur Jav-bek bakatur, valamint Szignak városából Csakmag juzbegi.”

2. A magyar népnév adatolása

A Kazak értelmező szótár szerint a magyarok mongol kori megnevezése „Mazsar”, míg napjainkban „Madijar”. Utóbbi etnikai megnevezés található napjainkban a torgaji és karatali magyar temetők sírfeliratain.

Kép: Kazak értelmező szótár belső címlapja, annak hátoldala és a 447. oldal első hasábja. [KAZAK 1999.]

A nogajok törzsi rendszerében adatolt a magyar törzs [SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001] .

Kép: A Nogaj törzsek tamgái, köztük a Mazsar (=Magyar) törzs tamgája. [SZEMENOV 1895]

2. Tardy Lajos észrevételei Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után című tanulmányára

Tardy Lajos Vásáry István 1975-ben megjelent tanulmányával kapcsolatban a következő észrevételeket tette:

„… Ami a mandzsarok települési helyét illeti, következtetéseinkben Vásáry Istvánnak részint elődökre támaszkodó, összefoglaló-kiértékelő jellegű megállapításaira, részint saját, önálló kutatási eredményeire támaszkodhatunk, amelyek – mint munkájának [Vásáry I., Julianus magyarjai a mongol kor után. In: Somogyi Múzeumok közleményei. Kaposvár 1975. 49-67; Uő: The Hungarians or Možars and the Me ščers/Mižers of the middle Volga Region, In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. I/1975. 237-275; - Vö. Perényi J., A Keleten maradt magyarok problémája. In: Századok 1975. 33-62.] bevezetésében említi – azon alapulnak, hogy az orosz források vizsgálata nyomán sok ponton az eddigiektől eltérő kép kerekedett ki előtte, s a volgai magyarsággal kapcsolatba hozott népek (mozsar, mescser, miser) történetét új módon látja. Megállapításaiból mindenekelőtt a „mandzsarok”-ról általam mondottakra vonatkoztatandó vagy vonatkoztatható részeket, mondatokat ragadom ki, természetesen a maguk összefüggésében: ezek közül is elsősorban azt az általános érvényű igazságot, mely szerint az amúgy sem túl nagy lélekszámú volgai magyarság feltehetőleg több területen szétszórva élt.

Vásáry István hivatkozik azokra a középkori orosz adatokra, melyekre először Munkácsi Bernát hívta fel a figyelmet 1894-ben. [Vásáry i. m.: 49.] Majd azokat az oroszországi helyneveket tárgyalja, amelyekben a magyarok neve őrződött meg, utódai pedig ezt híven tovább folytatták, továbbfejlesztették. De éppen a keleten maradt magyarság szétszórt településrajzára tekintettel ezt a kutatást az Oroszországon kívüli területekre is érdemes és szükséges kiterjeszteni. Így pl. a grúz helységnévtárban [Грузинская ССР. Административно-территориальное деление на 15 января 1966 г. Изд. Третье. Тбилилси 1966, 204. атлас Грузинской Советской Социалистической Республики. Тбилиси-Москва 1964, 37,] található Macsara község (az Abház ASZSZK gulripszi járásában) – melyet a múlt századi orosz térképek Mazsara, Madzsara néven tartottak számon -, továbbá Madzsarckali (=Madzsarkút), szintén a kívánatos kutatás keretei közé tartozna. [A nyelvészek érdeklődését esetleg a lentehi-i járásban fekvő Mazeri falu (uo. 203) is felkeltheti. De figyelemre méltó az is, hogy Güldenstädt, J. A., - aki 1768-1774 között az egész Kaukázust bejárta – kapitális munkájában (A. Giuldenstedtisz mogzeuroba Szakartvelosi. Tbiliszi I. köt. 1962. II. köt. 1964.) több helyen is megemlékezik lezg vagy oszét földön levő „Madzsar”, „Macsara”, „Macshara nevű falvakról (I. köt. 105; II. köt. 67, 85, 87.). A grúz kiadás helyesen adja vissza a szerző által eredetileg csak fonetikai alapon leírt helyneveket.]

Vásáry István kifejti, hogy a magyar népnév az orosz források sorában először egy 1483. évről keltezett oklevélben fordul elő, mely Joann Vasziljevics nagyfejedelenek, fiának és bátyjainak a hasonnevű Joann Vasziljevics rjazanyi nagyfejedelemmel kötött megállapodását tartalmazza.[ Vásáry István: Julianus magyarjai a mongolkor után. In: Somogyi Múzeumok Közleményei. Kaposvár 1975, 51.] A moszkvai nagyfejedelem megtiltja a rjazanyi nagyfejedelenek, bojárjainak és embereinek, hogy Danyjarcárevicstől, Kaszimov urától és hercegeitől eljövő adót, ún. jaszakot fizető embereket fogadjanak be: „És azokat, akik Rjazanyba mentek cárevicstől és hercegeitől a te nagyatyád Iván Fedorovics nagyfejedelem élte után, böszörmény vagy mordvin vagy magyar (Macsjarin, Mocsjarin) fekete emberek, akik a cárevicsnek jaszakot adnak (megparancsolom) neked Iván nagyfejedelemnek és bojárjaidnak, hogy ezeket az embereket bocsásd vissza önként helyükre, mindegyiket oda, ahol lakott.”

A magyarok ebben az oklevélben – folytatja Vásáry – a rjazanyi nagyfejedelemség területén, illetve annak keleti feléből leszakított kaszimovi kánság területén fordulnak elő, jó 500 kilométerre a Volga középső folyásától, ahol Julianus reájuk talált 1236-ban. Ez azt jelenti, hogy a volgai magyarság a volgai bolgár birodalom bukása, 1236 után szétszóródott, nyugatra menekült.

Vásáry István az orosz források nyomán egészen 1551-ig vezet el bennünket a mozsarok, vagyis a volgai magyarok történetében, amikor is a „kazányi uralkodó réteg és az addig kazányi fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak, és hozzáfűzi: „Sajnos 1551 után többször mozsarokkal – nevezzük így a továbbiakban a Volga vidéki magyarjainkal – nem találkozunk az orosz forrásokban.”[U. o.: 53.]

Egészítsük ki Vásáry fontos adatait azzal, hogy találkozhatunk a mozsarokkal mind későbbi, mind pedig korábbi forrásokban is.

Hogy mondanivalónk alapszövetéhez – a mandzsar rabszolgák kilétéhez – az összegezés során térhessünk vissza, előbb a későbbi forrásokat vegyük szemügyre.

1637-ben foglalták el a kozákok a Don torkolatában fekvő Azovot, az egykori Tana városát, melynek nevével többször is találkoztunk, hiszen Kaffa mellett ez volt a Fekete-tenger partvidékén működő itáliai rabszolgakereskedők legfontosabb központja. 1641-ben az oszmánok sikeretelenül próbálkoztak a város visszavételével. Az itt folyó küzdelemnek is megvolt a maga irodalmi lecsapódása, a „Poveszty ob Azove”, mely előbb 1906-ban, [Орлов А. С., Сказочние повести об Азове. История 7135 года. Варшава 1906.] majd 1939-ben [Сутт, Н. И. Повести об Азове 40-у годы XVIII.  в. In:Учение Записки Кафудри Русской Литературы. Московской гос. Педадогический Институт. Вып. II. Mосква  1939.] látott napvilágot, szempontunkból egyező szöveggel. Ebből kitűnik, hogy egyéb – kis és nagy – népek harcosai sorában, hittestvéreik – az oszmánok, krími tatárok, cserkeszek stb. – mellett a mozsarok is kivették részüket az eseményekből a szultán seregében. [«Да с ними, пашами прищел из Крыму кримской царь да братего Народим Крым Гирей, царевич, со всею своею ордою крымскою и ногайскою, да с ним же крымских да нагайских князей и мурз татар» … «А было с пашами турецкими под нами разных земель люди: 1-у турки, 2-е крымци, 3-е греки, 4-к сербы, 5-е арапы, 6-е мажары, 7-е буданы, 8-е болшяны, 9-е арнауты, 10-е волохи, 11-е ьутяны, 12-у черкасы, 13-у немцы...» (Szutt, N. I., i. m. 50-51.)] Ilyen fontos ténymegállapítás esetén azonban arra kell törekednünk, hogy „ellenpróba” is álljon a rendelkezésünkre. Meg kell ugyanis vizsgálnunk, hogy ez esetben nem állnak-e a „mozsarok” mögött a pannóniai magyarok. Nos, ha a „királyi Magyarország” területéről érkezett magyar segédcsapatra gondolnánk, ezt hosszas fontolgatások nélkül eleve elutasíthatjuk magunktól. III. Ferdinánd király – akárcsak elődei és utódai – sohasem szövetkezett az oszmánnal, s minden egyébtől eltekintve: 1648-ig, a vesztfáliai békéig teljesen belebonyolódott a 30 éves háborúba. A török-megszállta Magyarországról sem érkezhetett magyar katonai egység, az oszmánok ilyen megoldáshoz sohasem folyamodtak: a hazánkból erabolt fiatalembereket egyszerűen besorozták – a megfelelő kiképzés után – saját egységeikbe. Az erdélyieket az orosz források – tudomásom szerin – sohasem nevezték magyaroknak, de I. Rákóczi Györgyfejedelem, aki még az adófizetést is megtagadta a Fényes Portától, aligha küldött segédcsapatokat a szultánnak, méghozzá ily távoli tájakra, a Don torkolatához. Ennek ellentmondani látszik Evlia Cselebiállítása, aki – ismert „szavahihetőségével” – azt állítja, hogy 40 000 budzsáki tatár, 40 000 moldovai és havasalföldi mellett 20 000 erdélyi harcos is részt vett az Észak-Kaukázus határán fekvő vár ostromában a török oldalán.[Szmirnov, N. A., Rosszija i Turcija v XVI-XVII vv. Tom II. Moszkva 16. 66] Ekkora – de ennek akár csupán tizedére rugó – erdélyi expedíciós seregről minden bizonnyal tudna valamit historiográfiánk.

Vegyük szemügyre egy másik idekívánkozzó aggály „ellenpróbáját” is.

Vásáry előbb idézett adataiból tudjuk, hogy 1551-ben „a kazáni fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak. De vajon egy részük – talán nagy részük – nem költözött-e át az uralomváltozáskor, esetleg jóval előbb hittestvéreinek, a krími tatároknak akkor még eléggé kiterjedt területeire? Ez csak azt jelentené, hogy a volgai magyarság szakadatlan vándorlása nyugat felé ekkor dél-nyugati irányt vett. De nem zárhatjuk ki azt sem – hiszen Vásáry nyomán előrebocsátottuk, hogy „a Volga-vidéki magyarok szétszóródva bár, de túlélték a mongol kort”[Vásáry, i. m. 56. 2. h.] -, hogy a mongol támadás után ide húzódtak le. (Egyébként Abházia, melynek területén a már említett Macsara fekszik annál közelebb van Azovhoz.)

A mozsaroknak továbbélését szinte a legutóbbi időkig, nemzeti, származási tudatuknak századunkig megállapítható fennmaradását azonban még vitathatatlanabb bizonyítékkal támaszthatjuk alá. Ennek bemutatásához fel kell villantanunk néhány esemény Ausztia – Magyarország első világháborús hadifogoly-politikájából, melyet a hadvezetőség, valamint a külügyek intézői teljes egészében külpolitikai és stratégiai elgondolásaik szolgálatába állítottak.

A cári hadsereg osztrák – magyar hadifogságba esett tiszti és legénységi állományából szelektálták, illetve kiemelték (táboron belül elkülönítették vagy külön táborba helyezték) a kaukázusi, valamint az orosz birodalom mohamedánok lakta területeiről származó személyeket. A Habsburg-monarchia – a német birodalomhoz hasonlóan – ezt a nemzetközi joggal bajosan összeegyeztethető módszert választotta ki gyenge szövetségesének, Törökországnak megsegítésére, főleg pedig saját keleti politikájának alátámasztására. Kedvezményekkel, igéretekkel, a szeparatista-nacionalista szenvdélyek felszításával elsősorban az orosz birodalomból érkezett iszlám vallású hadifoglyokat igyekeztek rábírni arra, hogy lépjenek be „önként” a török hadseregbe, és vegyék ki részüket az antanthatalmak elleni dsihádból, a „szent háborúból”.

A csász. és kir. hadügyminisztérium 1915. márciusi hivatalos adatai szerint, melyek az egyes hadifoglyok által kitöltött vagy tollba mondott kérdőíveken alapultak, az Ausztria-Magyarország területén felállított hadifogolytáborokban ekkor a cári hadseregnek kerek 7000 iszlám vallású katonáját őrizték. A kérdőívek összegezése alapján a nemzetiségi összetételük a következő adatokat mutatta:

Nemzetisége                        Száma

1. tatár                              6325
2. cserkesz                           50
3. kirgiz                                 11
4. „bachtiát”                         554
5. baskir                                14
6. „teptiar”                              21
7. mozsar (Mosharen)             10

[HHStA, Wien, PA I. 937. Krieg 19 b., Kriegsministerium, Abt. 10, Nr. 11413/543/15 an Min. d. Äussern (3. 3. 1915]

Ebben a 7000 főnyi „mohamedán tengerben” – nyilván népük hazai lélekszámának megfelelően – mindössze ez az elenyésző számú, ezreléknyinél is alig több ember vallotta magát „mozsar”-nak. Milyen kivételesen erős, mélyen gyökerező, elevenen élő hagyományok hathatták át ezeknek az évszázadok óta tatár közegben élő mozsar embereknek belső világát, hogy ha esetleg – de távolról sem bizonyosan – saját nyelvüket már el is vesztették, etnikai tudatuk a XX. században is tovább élt. [Vö. még: Berichte des Forschungsinstiturs für Osten und Orient in Wien. 1916 Sept.- Nov. 31.]

Mint Vásáry írja, a mozsarok az orosz krónikákban 1483 és 1551 között jönnek elő. A mozsarok későbbi, 1551 utáni szereplésének bemutatására az előbbiekben tettünk kísérletet; most az 1483. évet megelőző korra vonatkozólag igyekszünk némi világosságot deríteni korábbi lakóhelyük megközelítő meghatározására. A kérdés megoldásának megkísérlésére egy itt fel nem használt és íly szempontú vizsgálatoknál nem alkalmazott tudományágat ajánlatos bevonni: a kartográfiát, helyesebben a kartográfiatörténetet.

Ismét vissza kell kanyarodnunk Marco Polóhoz, ahhoz, akinek művében először találkozunk a „mengiar” ill. „manzsar” – népnévvel.

Marco Polo egész élete szorosan összefügg Velencével, a velencei köztársasággal. Valójában csak halála tán „fedezték fel”; akkor azonban hírneve nőttön-nőtt, s műve egész sor másolatban terjedt el. Nem túl hosszú idővel halála után fejlődött ki a velencei kartográfus-iskola, melynek jeles képviselői a Pizigano fívérek – Francesco és Marco – voltak, akiknek 1367. évi protolán-térképe [Vö. Grosjean, G. – Kinaur, R., Kartenkunst und Kartentechnik vom Altertum bis zum Barock. Bern – Stuttgart 1970. 144; Tardy J., Contribution to the Cartographic Representation, of the Middle and Lower Volga – Region. In: Chuvash Studies, Bp. 1980. (S. a.)] sok érdekes adatot tartalmaz ugyan a szóban forgó térségre, de – talán csak a rendelkezésünkre álló másolat gyenge kivitele miatt – nem adhat választ kérdéseinkre.

A száz évvel később alkotó Fra Mauro, a velencei téképészet legnagyobb mestere és a vezetése alatt álló kartográfiai műhely tagjai által készített alkotások nyújthatnak esetleg további fogódzókat ehhez.

A vatikáni Fra Mauro-portolán [Vö: Tardy J., i. m.] – lehet, hogy magának a nagy térképésznek a műve, de az is lehetséges, hogy egy közvetlen elődjéé – a Krím félszigettől északra, a Dnyepertől jóval keletre jelzett területhez magyarázatot fűz, melyek szövege a következő: „Szolgáljon tudomásul, hogy Kunország valaha rendkívül nagy ország volt s határai igen messzire terjedtek ki. De mostanra annyira elerőtlenedett, hogy alig veszik számba. Lakosságából nem sokan Magyarországra költöztek át.”[Nota che la Cumania solea esser grandissima prouintia e diilataua molto jn suo confini. Ma ora sonno consunti che de loro non se fa troppo conto de liqual popoli no sono molti per l’ Ongaria (In: Imago Mundi. XVI/1962. 21.)] E szöveg mellett – attól nyugatra, a Dnyeper-hajlattól keletre – semtikus várábrázolást látunk. A körülötte levő terület lakosságára a „mancarmi” vagy „maniarmi” felirat utal. Ez a delelt tájolású, kizárólag tengerészeti célokat szolgáló térképen – mely a szárazföldi térarányokat egészen elnagyoltan adja vissza – a Krím félszigettől északra, a Dnyeper keleti partvidékére helyezi a szóban forgó népet.

Az 1459-ben készült Fra Mauro-világtérkép[Il mappamondo di Fra Mauro a cura di T. Gasparrini Leporace. Venezia, 1954] toponimiai anyaga feltűnő egyezést mutat ezzel a portolán-térképpel, mind az írásmód, mind a tévedések vonatkozásában [Mindezt térképműve XL. Tábláján maga Fra Mauro fejti ki, nem rejtve véka alá nézetét a ptolemaioszi hagyaték vonatkozásában.] De – és ez mutatja, hogy a kartográfiában a szövegromlás különösen megnehezíti az eredeti rekonstruálását – itt a Kunországra vonatkozó legendától némileg nyugatabbra találjuk a Fra Mauro-térképmű XXXIII. Számú tábláján a „mancarmi” vagy „maniarmi” megjelölést, ám immár „macharmi” változatban, mely a tat-októl közvetlenül északra, a „Provincia Chhapciach”-tól azaz Kipcsaktól nyugatra a Dnyeper partján települt meg (a folyó átellenes oldalát a gótöktól északra élő „tartari” foglalják el). A „mancarmi” itt attól a „Provincia Raxan”-tól, vagyis a rjázáni nagyfejedelemségtől délre laknak, melynek – Fra Mauro térképének tanúsága szerint – tőszomszédai. Fra Mauro azonban Rjázán nagyfejedelemségből hatalmas országot csinál, melynek középpontjában Kijev látható; ettől északra „Provincia meçenexe in Rossia” – alighanem az oroszországi besenyők lakóhelyére utaló, rontott megjelölés.

Vagyis a Fra Mauro-térképen a „macharmi” vagy „manarmi” lakta terület többé-kevésbé egybevág a Vásáry által hivatkozott macsarinok, mozsarok területével. Ez a látszólagos hasonlóság egymagában keveset mond, de egyéb adatok arra utalnak, hogy a puszta véletlennél esetleg mégis többről van szó.

Fra Mauro világtérképe XXXIII. Táblájának alsó bal szélén, a Coch-su folyó után, Samart, Catabolót és Carmancót követően Borgart látjuk, majd a Cheruso, avagy vörös folyó után a Volgától keletre egy kis népre utaló, nehezen kivehető feliratot találunk: „Avo mancar” vagy „Avo mançar” – azaz „Ősi mancar” vagy „Ősi mançar” földje. [Uo.: XXXIV. Tábla.]

[…]

A szóban forgó két térkép mindazonáltal még így is módot ad két következtetésre:

Az első abban áll, hogy a mandzsarok ekkor még önálló etnonimia gyanánt szereppeltek a térképen (Avo mancar vagy Avon mançar), Borgar, vagyis Bulgaria Magna mellett).

A második: Vásáry feltevései, melyek szerint „a magyarok egy része … már az 1240-es években ott volt Rjázán vidékén”[Vásáry, i. m. 59. 1. j.] és a mozsar-ok a rjázáni nagyfejedelemség keleti felétől leszakított kaszinovi kánság lakói voltak 1452-ben, esetleg némi alátámasztáshoz jutnak a kartográfiatörténet segítségével….” [TARDY 1980: 148-156]

Irodalom:

ACZÉL 1967        Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós. In: Magyar Nemzet 1967. nov. 6.

ACZÉL 1968             Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, a rejtélyes Kusán Birodalom. In: Magyar Nemzet 1968. november 7.

AHMEDOV 1965     Ahmedov, V. A.: Gosudastvo kochevykh uzbekov, Moskva 1965

BENDEFY 1942       A magyarok kaukázusi őshazája. Gyeretyán országa, Budapest, 1942

BENKŐ 2001                        Benkő M.: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában. – Harmatta János előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2001

BENKŐ 2003                        Benkő M, Torgaji Madiarok. – Erdélyi István előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2003

BENKŐ 2005                        Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV/2. (8) 2005. 18-31.

BENKŐ 2007                        Benkő Mihály–Babakumar Khinayat, A keleti magyarok írásos emlékeiből. Masszi Kiadó, Budapest 2007

BENKŐ 2008a          Benkő Mihály: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII/2. (14) 2008. 78-83.

BENKŐ 2008b          Benkő M., Magyar Kipcsakok, - Babakumar Khinayat előszavával, Timp Kiadó, Budapest, 2008.

BENKŐ 2009                        Benkő M., Az omszki sezserék és kapcsolataik. In: A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület III. Gödi Konferenciája. Őstörténeti füzetek, 8, 2009, 43–51;

BENKŐ 2018                        Benkő M., Beszélgetés egy magyar-kipcsák akszakallal, in: Kelet Kapuja 2018. (5) 110-115.

BÍRÓ 2007     Bíró András Zsolt: Tudományos expedíció a kazakisztáni Madjar törzs szállásterületére, in: Eleink VI/2. (2007) 22-31.

BÍRÓ 2009     A. Z. Bíró, A. Zalán, A. Völgyi and H. Pamjav: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.

BOJARSINOVA 1971:        Bojarsinova, Z. A.: Naselenie Zapadnaj Sibiri do nachela ruskoj kolonizacii. Tomsk. 1971.

BONFINI 1995         Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei, copyright (fordító) Kulcsár Péter: 1995, http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/bonfini.html, letöltve: 2018-10-03

BROMJLEJ 1990      Bromjlej Ju. V., Podolnij R.G.: Az emberiség népekből áll. Moszkva, 1990.

DAI  (DAI=De administrando imperio) A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gyula. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.

DERBEND-NÁMEH 1853  Derbend- Nâmeh, or the history of Derbend, Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg 1853.

ERDÉLYI 2012         Erdélyi István: Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest, 2012.

HADOBÁS 2003      Hadobás Sándor: A szikszói őshazakereső. Turkolly Sámuel. In: Hadobás Sándor: A szülőföld vonzásában. Válogatott írások. Edelény-Rudabánya, 2003.

HARMATTA 2000    Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását Turán, (új) III. évfolyam, 2. szám, 2000 április-május, 101–103.

HARMATTA 2001    Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001.

HASZAROV             Хасаров, А.: Маджар, http://kumukia.ru/?id=726, letöltve: 2018-09-21

HÖLBING 2010        Hölbing Tamás: A honfoglalás forráskritikája Budapest, 2010.

KAZAK 1999                        Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

KONKOBAJEV 2013          Konkobajev, K.: Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben. In: Eleink XII/2 (30) 2013, 40-43.

KUSHKUMBAJEV 2007     Kushkumbajev, A. K.: Kazakhi i mad’jarü: etnicheskie vzaimootnosheniii. (A kazakok és magyarok kölcsönös etnikai kapcsolatairól) In: Kazakhi Omskogo Priirtishja. Istorija i sovremennost’. Omsk, 2007,

KUSHKUMBAJEV 2011     Kushkumbajev, A. K.: Magyarok keleten és nyugaton. Ford.: Benkő Mihály, Budapest, 2011.

MAGAUIN    Magauin, M.: Kazah történelem ábécéje. Ford: Benkő Mihály, Budapest, ISBN 978-963-087171-6

MATERIALY 1969  Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.,

MÁRKI 1893 Orosz-magyar érintkezések Mátyás király és a Jagellók korában. In: Erdélyi Múzeum 1893. X. köt. 555-566.

PERÉNYI 1975         Perényi József: A Keleten maradt magyar töredékek, Századok 1975/1

PIUS IIa: Aeneas Sylvius Piccolomini, később Pius II: Asiae & Europae que elegantissima descriptio, Asia c. 29. fejezet 439. o.;

PIUS IIb 1574                       Aeneas Sylvius Piccolomini, Pius II.: Commentarii...1574; 596.

POETY 1993             Поэты пяти веков. Казахская поэзия XV – начала ХХ в. Вст. ст., сост., биогр., спр. и прим. М.М. Магауина. Пер. с каз. Алма-Ата: Жазушы, 1993.

RASID-AD-DIN 1952          Рашид ад-Дин. Сборник летописей / Пер. с пер. О.И. Смирновой. Прим. Б.И. Панкратова и О.И. Смирновой. Ред. проф. А.А. Семенова. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Кн. 2.

RICCARUS   A Julianus első útjáról készült jelentés 1237-ből, melyet Riccardus fráter szerzett IX. Gergely pápa*idejében In: Julianus barát és Napkelet fölfedezése, ford: Győrffy György, Budapest, 2002., http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0011.html, letöltve: 2018-09-05

RÓNA 1986   Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

THURÓCZY 1980    Thuróczy János, A Magyarok Krónikája. Budapest, 1980.

SZEMENOV 1895    Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895

TARDY 1980            Tardy Lajos: A TATÁRORSZÁGI RABSZOLGAKERESKEDELEM ÉS A MAGYAROK A XIII – XV SZÁZADBAN, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.

TÓTH 1966a  Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)

TÓTH 1966b  Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. In: MTA Biol. Oszt. Közl. 9. (1966) 283-299.

TÓTH 1969    Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;

TREPAVLOV 2001  Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.

VÁSÁRY 1975a        Vásáry I., Julianus magyarjai a mongol kor után. In: Somogyi Múzeumok közleményei. Kaposvár 1975.

 VÁSÁRY 1975b       Vásáry I., The Hungarians or Možars and the Me ščers/Mižers of the middle Volga Region, In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. I/1975.

VÁSÁRY 2008         Vásáry István (2008): Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest. 2008.

VÁSÁRY 2008a        Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

Kapcsolódó cikkek:

Dr. Tóth Tibor, a keleti magyarok felfedezője 

Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Anthr. Közlem. IX. évf., 1965. 4. sz. 139-149. o.)

Tóth Tibor: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL

ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS

Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról (MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.) 

Benkő Mihály: Mádoky Kongur István a kazak-magyarokról /Egy levél margójára/ 

Benkő Mihály publikációinak listája 

Omszki Sezsere 

Az Omszki sezserék jelentőségéről 

Keleti magyarok - Ellenszélben, tudománytörténet jelenidőben

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

MAGYAROK "ÁZSIAI SZKÍTIÁBAN"

KUSHKUMBAYEV, Aybolat: The Magyar (Madzar, Madiar) Ethnonym in Medieval Written Sources 

BENKŐ, István: Dr. Tibor Tóth (1929-1991) - Discoverer of the Eastern Hungarians in Modern Times

[1] Tóth Tibor Üzbegisztáni útjáról Aczél Kovách Tamás irt cikket 1968-ban a Magyar Nemzetben. [ACZÉL 1968] Idézet a cikkből: „A mesés hírű Bokhara és Szamarkand városától délre a Kaska folyó északi partján a térkép egy kis falut mutat. Neve: Madzsar kislak, vagyis Magyar szállás. Tóth Tibor első útja ide vitt, de a faluban már csak négy-öt madzsar család élt. Annál nagyobb volt az öröm, amikor a Huszár folyó mellett három, a térképről nem ismert Madzsar nevű falut talált. Nevük: Szauligar Madzsar, Adak Madzsar és Jukari Madzsar. Erre már nagyobb számban élnek madzsarok is. De a közelben van még egy madzsar lakta helység: Gulisztán kislak. Vagyis Rózsakert szállás. Újabb meglepetés fogadta a tudóst Csim faluban. Itt jászok laknak. Úgy élnek együtt madzsarok és a jászok, mint nagyon messze onnan, a Duna mentén a magyarok és a jászok.”

[2] A Kirgizisztánban található magyar etnikai csoportokról K. Konkobajev a következőket írja: “Etnikai nevek: Madijar – nemzetségág a szaruu törzsön belül. A szaruu törzs szálláshelyei Észak-Kirgizisztánban az Isszik Kul tó partvidékén, és a talaszi területen vannak, Dél-Kirgizisztánban pedig a Zsalal-Abadi terület aksziji körzetében. Emellett, kisebb „Madijar” nevű etnikai csoportokkal találkozhatunk az icskilik törzsszövetség kipcsak, zsalajyr, zsoo keszek törzsein belül. Az ő szálláshelyeik elsősorban Délnyugat-Kirgizisztánban, a baszkeni területen vannak. [KONKOBAJEV 2013]

[3] „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az adigéknél is. Emellett S. B. Nogmov szerint a kumikok és kabardok szájhagyományában fennmaradt, hogy a magyarok egy része Dagesztánba költözött.” [HASZAROV]

[4] A Dest-i-Kipcsak mongol elnevezése.

[5] A Talasz folyó völgyében, a Hétfolyóközben.

[6] Abulhair kán volt az utolsó olyan Dzsucsida kán, aki – igaz, hogy csak az élete végén és csak rövid időre  –  de felülhetett Szain kán (azaz Batu kán) trónjára.

[7] Vö: V. A. Ahmedov, Gosudastvo kochevykh uzbekov, Moskva 1965., 59.