Nézetem szerint az emberiség legnagyobb civilizációs ugrását nem a ló, hanem a szarvas háziasítása jelentette. Az állattenyésztés kiemelte az emberiséget a gyűjtögető, vadász-, halász életmódhoz kapcsolódó létbizonytalanságból. A nomád állattartás le nem települt, csordás állattartást folytató életmód. Ennek egyik legelső, ma is gyakorolt formája a rénszarvas, azaz háziasított tarándszarvas tartás. Ez szolgálhatott mintaként a ló háziasítására.
Kép: Háziasított rénszarvas Mongóliában Forrás: Bored Panda,
https://nlc.hu/utazas/20151004/mongol-torzs-renszarvas-nomad/
A tarándszarvas Skandináviában, Oroszország északi területein, illetve Kanadában és Alaszkában honos, Grönlandra és Izlandra is betelepítették. Legdélibb alfajuk a mongol Ujgurföldön él. Elterjedési területe tehát hatalmas, s nemrégiben még hatalmasabb volt. A történelmi időkben Lengyelországban és Németország egyes vidékein is, a jégkorszakok idején pedig a mai Magyarország területén is előfordult.
Pszeudo-Arisztotelész szerint a tarandosz (ταρανδος) nevezetű jószág a budinok, illetve gelónok országában él. A szóban forgó állat nevét Alexandriai Hészükhiosz is szkítaként jegyzi. A sarkvidéki népek a tarándszarvast már ősidők óta vadásszák. Eurázsiában a wikipédia szerint legkésőbb háromezer esztendeje, nézetem szerint sokkal korábban, még a ló háziasítása (i. e. 4000 körül) előtt háziasították. A tundrán és a tajgában, ahol más háziállatok használhatatlanok lennének, a rénszarvas a legjobb igásállat (szánkót húz), húst és tejet ad, prémjét felhasználják ruhák és sátrak készítésére, csontja és ina különféle szerszámokhoz nyersanyag. Igazi univerzális háziállat. Hozzáteszem, fel is ülnek rá, tehát „hátasszarvasként” is hasznosítják, ami a hátassló előképe.
A budinok (βουδίνοι) népéről elsőként Hérodotosz tudósít az i. e. 5. században. Nevezettek – történetírónk állítja – vörös hajúak és kék szeműek voltak. Földjüket, leírása szerint, „benövi egészen mindenfajta fákból álló erdő”. A budinok pásztorkodással, vadászattal és halászattal stb. tartották fenn magukat.
„Országuk Kelet-Európában, észak felé, a szauromaták lakóhelyén túl keresendő. Nevezett nép birtokai a Tanaisz (Don) bal partján, az Azovi-tenger (Maiotisz) öblétől észak felé tizenöt napi járóföldnek (400–450 km) megfelelő területet foglaltak el.”
Figyelemre méltó az ókori szerzők leírása, mely összeköti a rénszarvast a Maiotisz öblével, a magyar szarvas-legenda színhelyével.
A „szarv” szavunk ősi finnugor szó, azonos a magyar és a legközelebbi nyelvrokon ugor nyelvekben, akárcsak a nyíl, vagy a ló szavunk.
„SZARV: Ősi örökség a finnugor korból: vogul sórp, osztják sarvi (‘rénszarvasbika’), finn sarvi, észt sarv (‘szarv’). A finnugor alapnyelvben indoeurópai kölcsönszó: óperzsa szrva, görög kerasz (‘szarv’), latin cervus (‘szarvas’). LÓ – ‘vontatásra és lovaglásra használt páratlan ujjú patás állat’; ‘lófejet ábrázoló sakkfigura’; ‘négylábú, párnázott, két fogantyús tornaszer’. Származékai: lovas, lovász, lovag, lovagol, lovasság, lovacska, lovacskázik, lovar, lovarda. Ősi örökség az ugor korból: vogul ló, luv. ÍJ – ‘a nyíl kilövésére való meghajlított, húrral ellátott rugalmas fa’. Származékai: íjas, íjatlan. Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi uráli örökség: osztják jógel, mordvin jonks, finn jousi, szamojéd jinta (‘íj’).” [https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-etimologiai-szotar-F14D3/sz-F3D93/szarv-F3E14/, letöltve: 2019.09.27]
Kép: A pazyriki szarvas-ló, mely jelzi, hogy a szarvas hasznosítása a ló hasznosításának előképe és párhuzama
A szarvastenyésztés tapasztalatait a később délre, a Nagy Sztyeppére húzódó népek a ló háziasításánál hasznosították. Kialakult a fogatolás, a hátasló alkalmazása, ami forradalmasította a közlekedést és a harcászatot. Mindez magyarázat arra, miért tartották magukat a szkíták a szarvas népének.
Szkíta szarvasok és hun-magyar szarvaslegendák
Kép: Szkíta szarvasok a Nagy Sztyeppén: A tápiószentmártoni, koszromszkajai és altaji leletek egységes kultúráról tanuskodnak.
JORDANES (?-553. UTÁN)
Forrás: Jordanes: Gótok eredete és tettei, 551. körül.
„Ez a kegyetlen törzs [a hunok], ahogy Priszkosz történész elmondta, a Maeotic mocsár túlsó partján települt… Egyszer, amikor törzsük vadászai a szokásos nyomkövetésen voltak Maeotis legtávolabbi szélén, egy nőstény dámszarvas meglepően feltűnő nyomait a mocsárba vezetve, útmutatóként szolgálva, előre és egyre távolabb. A vadászok követték és gyalog átvágtak a Maeotic mocsáron, amely olyan járhatatlannak tűnt, mint a tenger. Hirtelen Szkíthia ismeretlen vidéke tűnt elő, és a dámszarvas ünő eltűnt…
És a hunok, akik nem tudták, hogy volt egy másik világ is a Maeotis-on túl, most csodálattal teltek el a szkíta föld iránt. Minthogy gyors észjárásúak voltak, abban bíztak, hogy az út azelőtt ismeretlen volt, istenség által nyittatott meg előttük. Visszatértek törzsükhöz, elmondták nekik mi történt velük, dicsérték Szkíthiát, rábeszélték az embereket, hogy sürgősen kövessék azt az utat, amerre a dámszarvas ünő nyoma vezet. Ahogy elfoglalták, amikor ekképpen először léptek be Szkíthiába, áldoztak a győzelemért. Az ottaniakat leigázták, maguk alá rendelték.”
PROKOPIOSZ (500 körül – 562 körül)
Forrás: Cezáreai Prokopiosz (500 körül – 562 körül): De bellis, 560. körül.
„Régi időkben bizonyos hunok, akiket kimmereknek neveztek, lakták azt a földet… Akkortájt az egyik királynak két fia volt: egyik neve Utigur, másiké Kutrigur. Apjuk halála után megosztották hatalmát, és alávetett népeiket magukról nevezték el. Ahogy, még ma is nevezik egyikeket utiguroknak, a másikakat kutriguroknak. Egyszer, mikor szokásos vadászaton voltak, megláttak egy őzsutát, és követték Meotida szorosán keresztül."
KÉZAI (13. század)
Forrás: Kézai Simon: Gesta Hungarorum, 1283. körül.
Kézai Simon művét IV. (Kun) László királyunknak ajánlotta. Kun László édesanyja kun hercegnő volt, a király mindent megtett a pusztai hun-magyar hagyományok feltámasztásáért a Magyar Királyságban és az udvarban is.
„Minthogy Hunor és Mogor elsőszülöttek valának, atyjoktól megválva külön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, amint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkantak, melyet, amint előttük futott, a Meotis ingoványaiba kergettek. S midőn az ott szemük elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresték, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.
Visszatérvén onnan atyjukhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közzé költöztek. Meotis tartománya pedig Perzsia hazával határos s egy igen keskeny gázlón kívül mindenfelől tenger övezi körül; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővelkedik. Nehéz oda bé, s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bemenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanul maradtak.
Hatodik évre tehát kimenvén véletlenül, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyáztak, s gyermekeikre bukkantak, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba hurcoltak. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vette nejül. S ezen nőktől vették eredetüket minden hunok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket befogadni és táplálni nem bírta. Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, s miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonultak, hogy ott lakozzanak.”
ÖLGIJI MAGYAROK (MAZSAROK) SZARVASLEGENDÁJA:
Az adatgyűjtés körülményei:
Helyszín: Nyugat Mongólia, Bajan-Ölgij megye, a Cengel Khairkhan Uul (Áldott Szent Hegy) 3000 méter magas fennsíkján elterülő alpesi legelő, nyári szállás
Idő: 2000. július 30.
Adatközlő: Szultanbaj akszakal
Adatgyűjtők: Benkő Mihály, Töletajin Edge, Töletajin Prejudie
Forrás: Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában, Budapest 2001, 38.
„Egy szarvas után vándoroltunk. Nem vadásztunk rá, hanem követtük. A szarvas nagyon jól tudja, hogy hol vannak jó élőhelyek, gazdag legelők, sűrű, sok vadat rejtő erdők, így érdemes őt követni kóborlásában. Az út során a mi őseink megunták a szarvas követését, és visszafordultak. Kitartóbb testvéreink tovább követték az állatot Nyugat felé. Azt mesélik, volt olyan idő, amikor annyira szegények voltunk, hogy nyersbőrből készítettünk magunknak derékszíjat, azt főztük meg és ettük meg ínség idején. Talán ezért is hagytuk abba a vándorlást, és tértünk vissza ide.”
Kép: Szarvasos kő. Fotó: Benkő Mihály
A SZARVAS NÉPE A KÁRPÁT-MEDENCÉTŐL A PAMÍRIG -, KIRGIZ-MAGYAR PÁRHUZAMOK
Eredetmonda párhuzama:
A kirgizek hozzánk hasonlóan őseikként tartják számon a szkítákat és a karahanokat, vagyis a fekete hunokat. Vendéglátóink a magyarságra közeli rokonként tekintenek: – Egy apától vagyunk – hangzott el gyakran kirgiz akszakálok szájából, amikor a magyarok kerültek szóba. S már sorolták is azokat a kirgiz szavakat, melyeket mi is hamar megértünk: bicsak, kalpag, alma, sárkán…
Eredetmondájuk is ismerős nekünk: egy legyőzött törzsből csak két gyermek, egy fiú és egy leány maradt életben. Egy fehér szarvas talált rájuk az Ene-száj (oroszos nevén Jenyiszej) mellett, és elvezette őket mai hazájukba, az Iszik-köl mellé, s amikor felnővén gyermekük született, a szarvas újra eljött, szarva között egy bölcsővel. Az eredetmonda szerint az ő utódaik a kirgizek:
„Ez hát az új hazátok- mondta Koronás Szarvas Anyánk. – Itt éltek eztán, földet műveltek, halásztok, jószágot tenyésztetek. Éljetek békében ezer évig. Szaporodjatok, sokasodjanak utódaitok. Ne felejtsék el ivadékaitok a nyelvet, amit ide hoztatok, legyen anyanyelvükön édes a beszéd és az ének. Éljetek, ahogy az embereknek élniök kell. Én pedig veletek és gyermekeitek gyermekeivel maradok az idők végéig…” Csingiz Ajtmatov: Fehér hajó
Kép: A koronás szarvas
Nyelvészet, névtan:
Etnikai nevek
Madijar – nemzetségág a szaruu törzsön belül. A szaruu törzs szálláshelyei Észak-Kirgizisztánban az Isszik Kul tó partvidékén, és a talaszi területen vannak, Dél-Kirgizisztánban pedig a Zsalal-Abadi terület aksziji körzetében. Emellett, kisebb „Madijar” nevű etnikai csoportokkal találkozhatunk az icskilik törzsszövetség kipcsak, zsalajyr, zsoo keszek törzsein belül. Az ő szálláshelyeik elsősorban Délnyugat-Kirgizisztánban, a baszkeni területen vannak.
Dél-Kirgizisztánban. Az osi körzetben, a terjeszkedő Uzgen város külvárosává vált Paszki Özgen faluban él a turkter, tjurk etnikai csoport, amelyre sajátos archaikus oszmán török nyelvjárás és népszokások jellemzőek. Ők, ami nagyon érdekes, a magyarokat mazsaroknak nevezik.
Személynevek
A kirgit személynevek között elég gyakran fordul elő a Madijar és Madijarov személynév. Itt megemlítenénk Madijar Aszanovot, az aksziji körzet Avletim falujának lakóját, valamint Toktoszun Madijarov üzletembert a toktoguli körzetből, a szajak törzs tagját. Hasonló példákat tucatjával hozhatnánk fel.
Helynevek
Ilyenek a Madijar nevű helynév és alpesi rét a naryni terület koskori körzetéből, valamint egy Madijar nevű kisebb vízválasztó hegygerinc az osi területen, a karakuldzsini körzetben, az Alaj-Kuu völgyben.
Antropológia:
Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben." [Fóthy Erzsébet: http://www.matisz.hu/uploads/media/genetika.pdf]
Régészet:
A honfoglaláskori magyar temetkezési szokások párhuzamai a Pamír hegység és a Tien Shan térségének hun sírjaiban találhatók meg. A legjellemzőbb a selyemre vagy bőrre varrt nemesfém (ezüst vagy arany) szem és szájlemezek, melyek útja végig követhető a Pamír hegységtől a Kárpát-medencéig.
Kép: Ősi hun-türk-magyar temetkezési szokás - selyem vagy bőr szemfedő és nemesfém halotti maszk - lelőhelyei a Pamír hegységtől a Kárpát-medencéig Forrás: Benkő Mihály 1987-88/2. (1990): Halotti maszk és sírobulus. Antik Tanulmányok, 169–201.
Genetika/Heraldika:
Az Y (férfi) kromoszóma genetikai vizsgálatok alapján követhető a magyarság útja a Pamír hegységtől (ferganai medence) egészen a Kárpát-medencéig. Ugyanakkor korreláció állapítható meg a rokonnépek jelképrendszerei között (hetes szám, piros-fehér-zöld nemzeti szín).
Kép: A magyarság útja Forrás: A Y-Chromosomal Comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary), A.Z. B´ıro´,1 A. Zala´n,2 A. Vo¨lgyi,2 and H. Pamjav2*
1Department of Anthropology, Hungarian Natural History Museum, Budapest H-1088, Hungary 2DNA Laboratory, Institute of Forensic Medicine, Institutes for Forensic Sciences, Ministry of Justice and Law Enforcement, Budapest H-1363, Hungary, In: AMERICAN JOURNAL OF PHYSICAL ANTHROPOLOGY 000:000–000 (2009), A zászlókat a térképre a szerkesztő helyezte rá.
Kapcsolódó cikk:
Az őstörténet "harckocsija" és a magyar etnogenezis, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/08/07/az_ostortenet_harckocsija_es_a_magyar_etnogenezis, letöltve: 2019.09.27.
