Bolat Kumekov akadémikus, a Nemzetközi Kipcsák-kutató Intézet vezetője 2007-ben készült tanulmányából megtudhatjuk, hogyan látják a kazak-magyar történelmi kapcsolatokat kazak szemmel. A tanulmány megerősíti egy Kazakisztánban járt magyar turista tapasztalatait, mely szerint ott az utca embere is tud arról, hogy a Magyar Királyság a 13. században oltalmat adott a mongol támadás elől menekülő kipcsákoknak (kunoknak), amiért ma is hálásak [https://mandiner.hu/cikk/20170903_nem_vagyunk_egyedul_kazahsztani_kalandozasok]. A kazak államiságot meglepő módon nem a Mongol Birodalomból, hanem a mongol támadást megelőző katonai-politikai egységekből, a Kipcsák Kánságokból eredeztetik. A tanulmány foglalkozik az ősmagyarok É-NY-Kazakisztánban, Torgaj vidéken élő maradékával, Tóth Tibor antropológus velük kapcsolatos kutatásaival is. Kumekov akadémikus írását a neves turkológus, Mándoky Kongur István (1944-1992) emlékének szenteli. [a szerk.]

SUMMARY: This study describes the common roots and features of the Kazakh and Hungarian peoples. These connections are interpreted through linguistic, toponimical and historical relics.

Írásomat Mándoky Kongur István emlékének szentelem.

A kazak és magyar népek kialakulásának tudományos tanulmányozásakor nemcsak ezeknek folyamatoknak az összetettsége válik szembeszökővé, hanem a hasonlóságok is a két nép etnikai fejlődése területén. A régmúlt idők történelmi reáliái világosan kimutatják a két nemzet történelmi sorsának közös vonásait és a kölcsönös összefüggéseket. Mindezt nyilvánvalóvá teszik a magyar és kazak nép etnikai összetevőin belül észlelt nyelvészeti, antroponómiai, antropológiai azonosságok, valamint a mai magyar és kazak területek toponimjeiben érvényesülő földrajzi párhuzamok is. Mindkét nép etnogenezisében egyaránt részt vettek ősmagyar, kun, és kipcsak törzsek. Ez a tény önmagában is nyilvánvalóvá teszi a két nép szoros kapcsolatát. Köztudott, hogy a középkorban a török nyelven beszélő kipcsakokból alakult ki a mai kazak nép magja. A magyar nemzet zömét pedig a honfoglalásban részt vett ősmagyar törzsek alkották. A kölcsönös kazak-magyar kapcsolatok gyökerei a múlt mélyében keresendők, és olyan történelmi folyamatokkal hozhatók összefüggésbe, amelyek a népvándorlás korának kezdetétől mentek végbe Eurázsia központi területein: Nyugat- és Észak-Kazakisztánban, és Nyugat-Szibériában, az Irtis–Isim–Tobol folyók által öntözött síkságon, valamint az Urál-Volga-vidéken. Az erdős-sztyeppei és sztyeppei övezetnek ebben a zónájában, az ókorban és a korai középkorban az etnogenetikai folyamatok szarmata-alán, ugor, prototürk és türk törzsszövetségek kölcsönös egymásra hatásán alapultak.

A történelmi fejlődés egyes korszakaiban az egymástól nagy távolságra lévő földrajzi területeken a kazak és magyar népek fejlődését ugyanazok a különböző eredetű etnikai összetevők segítették elő, amelyek egyébként szerepet játszottak a népvándorlás politikai fordulataiban, háborús eseményeiben, népmozgalmaiban, és a két nép törzsszövetségeinek kialakulásában is. Az írott források szűkszavúsága ellenére, a napjainkra felhalmozódott régészeti anyagból világos képet kaphatunk az eurázsiai sztyeppe népeinek ókori etnikai-történeti kapcsolatairól.

Az i. e. I. évezred során Nyugat-Szibéria és Észak-Kazakisztán erdős-sztyeppei övezetében kialakult a protougor és ugor törzsek közössége. Ennek a közösségnek voltak tagjai az ősmagyar törzsek is. Az adott területen az ősugor toponimek legnagyobb koncentrációja az Irtis-Isim folyóköz területén figyelhető meg [1]. Egyes ősugor törzsek valószínűleg még az ókorban eljutottak a Káspi-tenger északi partvidékére. Erre utalnak az ősmagyarok csontanyagában megfigyelt azonosságok Nyugat-Kazahsztán szarmatakori leleteinek legfontosabb taxonómiai jellegzetességeivel [2]. Nem alaptalan tehát az a megállapítás, hogy a szarmata törzseknek egyaránt meghatározó szerepük volt a magyar és kazak etnogenezisben.

A nomád szarmaták, a szakákhoz, vagy a nyugati források alapján a szkítákhoz közelálló szauromaták utódai voltak, és iráni nyelvet beszéltek. A Kerulén folyótól (Mongólia) a Dunáig terjedő terület nomádjainak ábrázoló iparművészetére abban a korban (i.e. IX–III. századok) mindenfelé az úgynevezett „állatstílus” volt jellemző. Ennek a kornak az egyik legérdekesebb emléke Dél-Kazakisztánban, a Hétfolyóközben, az „Isszik” kurgán feltárása révén került a felszínre. Ez a nomád vezérsír „Az Aranyember sírja” néven lett világhírű. A kurgánban feltárt vezér öltözete művészi kivitelű, állatstílusú aranytárgyak tömegével volt díszítve [3].

Kép: Szkíta király (Isszik kurgán)

Kép: Szkíta kard (Isszik kurgán)

Kép: Szkíta szarvasok

Időszámításunk első évszázadaiban kezdődött meg a nomád népek keletről nyugatra vándorlása. Ez a „népvándorlás” néven közismertté vált folyamat Eurázsia kontinentális éghajlatú, folyóvölgyekkel keresztülszelt és magas hegygerincek által határolt sztyeppe-övezetének hatalmas térségein ment végbe. A szóban forgó övezet Észak-Kínától és Mongóliától a Duna-Tisza vidék árvalányhajas síkságaiig terjed ki.

A szarmata-korban jelentek meg a sztyeppei nomád világban a pikkely- és lemezpáncélos nehézlovasság első egységei. A szarmata törzsszövetségeknek jelentős hatása volt a velük szomszédos területek lakosságára. Az i. sz. I. évezred elején a görög-római írott források hírt adnak a szarmaták nagytömegű nyugatra vándorlásáról, majd megjelenésükről a Középső Duna-völgyében. A továbbiak során a szarmaták aktívan részt vettek a kor nemzetközi eseményeiben, háborúiban. Eurázsia számos területén komoly mértékben befolyásolták az etnikai, kulturális és politikai fejlődést, egészen a hunok megjelenéséig. A régészeti adatok rámutatnak a szarmaták gazdasági-kulturális kapcsolataira, együttműködésükre Közép-Ázsia és Kelet-Európa lakosságával, ezen belül a mai Kazakisztán és Magyarország ókori népeivel is.

Az i. sz. I. évezred első felében kaptak szerepet a mai Kazakisztán és Magyarország területének etnikai-politikai életében a belső-ázsiai nomád törzsek. Az i. sz. II. században jelentek meg tömegesen Kelet-Kazakisztánban és a Hétfolyóközben a mai Mongólia területéről érkező hunok, a kínai krónikák hsziungnujai. A hunok a Balhas-tó partvidékén és Tarbagaj körzetében megalapították a Jüepan államot, amely fennmaradt egészen az i. sz. V. századig. A hun szövetség fő ága, amelybe beléptek Nyugat-Szibéria ugor törzsei is, az Urál-vidékre, az Aral-tó és a Káspi-tenger sztyeppéinek vidékére vándorolt tovább, maga előtt űzve az alánokat és az ászokat. A IV. század első felére a nomád hunok és az erős prototürk réteg köré összpontosult különböző népek konglomerátuma elözönlötte Kelet-Európa és Közép-Európa sztyeppéit. A hunok vándorlásával kapcsolható össze a török nyelvek elterjedése az összes később általuk lakott területen.

A következő időkben a mai Kazakisztán és Magyarország történetére egyaránt rányomták bélyegüket a hunok mozgásával összekapcsolódó bonyolult történeti folyamatok és a hun birodalom tarka etnikai szerkezete. A hunok nomád állattenyésztők voltak. Azonban ez a nép ismerte a letelepedett életformát és a földművelést is. A kiválóan megszervezett hun haderő alapja a mozgékony, manőverezésre képes lovasság volt. A hunok Magyarországon és Kazakisztánban egyaránt mély nyomot hagytak a bennszülött lakosság etnikai jellegén, valamint gazdasági és kulturális életén is.

Kép: Hun harcos

A hunok nyomában, az i. sz. V–VI századok során azok az avarok tettek komoly hatást Középső- és Nyugat-Kazakisztán etnokulturális fejlődésére, akiket a kínai források zsuan-zsuanként is említenek. Az avar kaganátus neve az i. sz. IV-V. századokban, Mongóliában, vált először ismerté. Hasonlóan a hunokhoz, az avarok is nomádok voltak. 552-ben az altaji törökök szétzúzták az avarokat, akiknek egy 100 ezer fő körüli csoportja nyugati irányban vándorolt el. Az avarok etnikumát nem ismerjük pontosan. Vezetőik címei: kagán, tugun, jugur, tarhan, stb. török eredetre utalnak [4]. Maga az avar törzsszövetség viszont etnikai szempontból nézve kevert volt.

Időszámításunk után 568-ban a nagy erőt képviselő avar törzsek elfoglalták a Duna két partját, ahol egy új államalakulatot, az avar kaganátust alkották meg. A mai Magyarország területén az avarok félnomád életet éltek. Hadiszervezetük az Ázsiában általánosan elfogadott tízes rendszeren alapult. Hitbéli életükben, a hunokéhoz hasonlóan, a samanisztikus és pogány szertartások játszották a főszerepet. Az avarok ismerték a rovásírást. Ez a nép a IX. század elejére eltávozott a történelmi színpadról. Helyüket a keletről érkező honfoglaló magyar törzsek vették át.

A kazak és magyar nép közös elődei tehát mielőtt maguk az ősmagyar és kipcsak törzsek megjelentek volna a történelem színpadán, sokféle és bonyolult kapcsolatrendszerben álltak a szarmaták, hunok és avarok nomád törzsszövetségeivel.

A történeti fejlődés következő szakaszában, vagyis a koraközépkorban, a kipcsak és ősmagyar törzsek között intenzíven fejlődő etnikai kapcsolatrendszer és összefonódás figyelhető meg.

A honfoglaló magyar törzsek Urál-vidéki hazájukból, az un. Magna Hungáriából költöztek át a mai Magyarország területére. Számos kutató hajlik arra a feltételezésre, hogy az i. sz. IV-V. századok során jelentős ugor tömegek vándoroltak át Nyugat-Szibériából az Urál-vidékre és a Volgántúlra. Közöttük voltak az ősmagyarok is, akik az Urál-vidéken alakították meg törzsszövetségüket [5]. Olyan vélemény is ismert a szakirodalomból, hogy az ősmagyarok etnogenezisének színhelye az adott terület déli részén, a Volgától a Muhodzsárói Hegyekig terjedő zóna volt [6]. A koraközépkorban az ősmagyarok szálláshelye és legeltetési területe Volgai Bulgária közvetlen szomszédságában volt, és nagyrészt egybeesett a mai Nyugati és Középső Baskíria területével. Erre utalnak a bolgár-baskír-magyar etnonimek között megfigyelhető párhuzamok [7]. A koraközépkori arab és perzsa szerzők történeti-földrajzi műveiben rövid, de átfogó információk állnak rendelkezésre az ősmagyarokról a VIII. századból és a IX. század elejéről. Az egyes magyar törzsek volgántúli legelői összességében széles térségre terjedek ki. A bolgár-magyar törzsek területének közös határai elérték a Káspi-tengert környező sztyeppéket és a Dél-Urál szegélyét.

Nagyjából ugyanebben az időben, az i. sz. VIII. század második felétől a IX. század elejéig tartó időszakban indult meg a kipcsakok Nyugat felé vándorlása, amelynek során ez a nép elérte a Dél-Urál vidékét is. Ebből a korszakból származnak az arab-perzsa források (Ibn Ruszta, a névtelen „Khudud-al-alam”, al-Bakir, Gazdizi, al-Marzavi) tudósításai, amelyekben a kipcsakokat a besenyők északi szomszédiként írják le [8]. A besenyő törzsek a VIII–IX. századok során a Szir-Darja medencéjében és az Aral-tavat környező sztyeppéken éltek. A dél-uráli vidékeken a kipcsakok közvetlen etnikai, politikai és kulturális érintkezésbe kerültek az ősmagyarokkal.

A IX. század elején az ősmagyarok az Urál-vidékről elvándoroltak Nyugat felé. Az Észak-Kaukázuson és a Fekete-tenger északi partvidékén keresztül eljutottak az eurázsiai sztyeppe nyugati övezetébe, majd új hazát leltek a Dunánál és a Tiszánál. A Kárpát-medencében a magyarok a nomád élet minden feltételét megtalálták, vagyis bőséges legelőket szereztek állatállományuk számára, amely nélkül nem voltak képesek létezni. 895-ben a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében megalapították az erős magyar államot.

Azonban nem minden magyar hagyta el korábbi hazáját, Magna Hungáriát. A magyar törzsszövetség egy része az Atil (Volga) folyótól keletre eső területeken maradt. 889-ben az ogúzok és más török nyelvű törzsek kilökték a besenyőket az Aral-tó és a Káspi-tenger északi partvidékeinek sztyeppéiről. A besenyő törzsszövetség zöme Kelet-Európába vándorolt át. Ettől kezdve a Zsaika (Urál) és a Zsema (Embi) folyók völgye, ahol korábban a besenyők legeltettek, a nomád kipcsakok és ogúzok szállásterülete lett. [9] A következő évszázadokban a Volga-Urál-vidék etnogenetikai folyamatai a kipcsak, kimek, kun, ogúz, besenyő, baskír, bolgár, magyar és alán-jász törzsszövetségek kölcsönös kapcsolatain alapultak.

A XI. század első felében mindenek előtt a kipcsakok etnokultúrális befolyása és konszolidáló szerepe érvényesült a Volga-Urál régióban. Az Irtistől a Volgáig terjedő hatalmas területen kialakult a kipcsak kánok katonai-politikai hegemóniája. Minden valószínűség szerint erre az időre vonatkozik Mahmud Al-Kasgarinak, a török nyelvű népek története és kultúrája jó ismerőjének tudósítása, amely szerint „az Itil a kipcsakok folyójának és országának neve” [10].

Ugyanakkor továbbra is legeltettek az adott területen a Keleten maradt magyar törzsek. Az Itil-vidák és a Duna folyók medencéje között, vagyis a magyarok régi és új hazája között nem szűnt meg a kapcsolat, még legalább háromszázötven éven át. A keleti magyarok tudtak Nyugatra távozott rokonaikról. Így i. sz. 970 körül, Toksun herceg idején, a távoli Volgai Bulgáriából Magyarországra költözött és Pest környékén telepedett le egy jelentős közösség, Bikla és Boksu hercegek vezetésével. A XII. század közepén, a mai Magyarországon élt három évig Grenady Abu Hamid al-Garnati arab utazó és kereskedő. Az Itil felé vezető út magyar földön akkoriban még annyira ismert volt, hogy al-Garnati, egyik fiát Magyarországon (Unkarija) hagyva, a Volgához utazott. A „Régi Nagy Magyarországról”, (Magna Hungaria) sajnos, az utolsó információt hozta Magyarországra Julianus barát, aki azért utazott Keletre, hogy újra felfedezze az addigra már elfelejtett útvonalat, megtalálja, és keresztény hitre térítse a keleti magyarokat. Julianus 1236-ban „a nagy Etil folyó közelében” talált rá a keleti magyarok szálláshelyére, és magyar nyelven beszélhetett velük. Julianus feljegyzése szerint a keleti magyarok „pogányok voltak, sok lovuk és fegyverük volt, igen harciasak voltak” [11]. Később, a mongol támadás következtében költözött át a keleti magyarok egy része a Volga jobb partjára.

Kép: Julianus és Gerhardus barát szobra a budai várban. Fotó: MEK OSZK

A mongol támadás előtti időszak végére a Volga-Urál folyóközben a magyar törzsek egyik csoportja betagozódott a kipcsak törzsszövetségbe. Ez a tény világosan kifejeződésre jut a kazak sezserékben (genealógiai táblázatokban). A kazak nép Középső Hordájának (etnikai-területi egység) nemzetiségi-törzsi szerkezetén belül, a kipcsak törzsek leszármazási táblázatain, nemzetségi szinten megtaláljuk a „magyar” etnonimet.

Kép: Magyar népnév (30-as számmal jelölve) a Kipcsák törzs arab betűs sezseréjén (leszármazási tábla), az un. Omszki sezserén. Fotó: Benkő Mihály

Ugyancsak a Középső Hordában, az argün törzsszövetségben is vannak magyarok.1965-ben Tóth Tibor magyar kutató antropológiai méréseket végzett a kazak nemzet argün-magyar etnikai csoportjának tagjain. Az antropológiai kutatások módot adtak Tóth Tibornak arra, hogy jelentős morfológiai hasonlóságot állapítson meg az argün-magyarok és a kipcsakok azon csoportja között, akik akkoriban ugyanabban a zónában, a Torgaj-kapuban, a Szarükopán éltek [12]. A magyarok argün közegben, legkorábban a XVI. században jelenhettek meg. A XIV-XV. századok fordulóján az argünök egy része délről északra költözött, majd a XVI. században megtelepedtek az Isim-folyónál és a Torgaj-vidéken. Nyilvánvaló, hogy az argün törzsszövetségben, ebben az időszakban jelenhetett meg a magyar etnikai csoport, amikor is a kipcsakok és az argünök között sokoldalú együttműködési folyamatok és kölcsönhatások voltak megfigyelhetők.

Kép: Tóth Tibor 1965. évi legendás expedíciója Torgaj vidéken. Balról jobbra: Tóth Tibor antropológus, Szeitbek Nurhanov nyelvész, egy helyi tisztviselő. Fotó: a képet felhasználásra Benkő Mihály kapta Szeitbek Nurhanovtól.

Még kifejezőbb képet kapunk a kipcsak és a magyar etnikumok közötti etnogenetikai kapcsolatokról, ha a kipcsakok nemzetiségi-törzsi állományát vizsgáljuk a XI. század második felétől a XIII. század elejéig terjedő időszakra vonatkozólag. Maga az a tény, hogy a muzulmán történetírásban ismertté vált a „kipcsak” etnonim, nem véletlen következménye, hanem regisztrálása annak, hogy a kipcsakok Közép-Ázsiában és Kelet-Európában hatalmas katonai-politikai erőt képviseltek. Miután a XI. század közepén kialakult a kipcsak kánság a mai Kazakisztán területén, a hatalomra jutó kipcsak káni dinasztia aktív terjeszkedésbe kezdett déli és nyugati irányokban. A kipcsak kánok hatalma rövidesen óriási területre terjedt ki, az Irtis folyótól a Dnyeszterig. A kipcsak kánság a nomád közösségek fejlődési szabályai szerint ezután két hatalmas etnikai-területi egységre osztódott: a keleti kipcsak és a nyugati kipcsak területre, amelyek között a határ az Itil-folyó (a Volga) volt. A két országrészben a kipcsakok törzsi összetétele nem volt teljesen azonos. Mindkét területen, magukon viselték annak a dinamizmusnak a jegyeit, amelyek jellemzőek voltak az adott történeti-földrajzi régióra. A kipcsak törzsek jegyzékének összeállítása a muzulmán írott forrásokban szigorú és szabályos rendszer alapján épült fel, a felsorolt etnikai egységek társadalmi és politikai helyzetének megfelelően.

Az Ahmad at-Tisi (1235–1318) és ad-Damaski (1301–1349) tollából származó arab írott emlékek tudósítanak a Keleti Dest-i-Kipsak 16 törzséről. Ezek a törzsek a mai Kazakisztán jelentős részét birtokolták. A kipcsak törzsek összetétele bonyolult volt, számos nemzetséggel. A tulajdonképpeni kipcsakokon kívül a törzsszövetség magába foglalt úgyszintén török nyelvű kimek, kun, besenyő, ogúz etnikai összetevőket, valamint eltörökösödött iráni elemeket is [13].

 A kipcsakok törzsi összetételének arab forrásokban regisztrált jegyzékében három olyan etnikai név található, amelyeknek párhuzamaik vannak a magyarországi kipcsakok törzsi névanyagában.

Ahmad at-Tini adatai alapján ezek közül az etnikai nevek közül az első a burdzsogl. Az általa leírt törzsek jegyzékén ez a hatodik etnikai név. A Nyugati Dest-i-Kipsak kipcsak törzsszövetségén belül viszont Ibn Hallud szerint a burdzsoglok a harmadik helyen voltak, vagyis a dél-orosz sztyeppék kipcsak közösségének vezértörzsei közé tartoztak, másik két törzzsel, a tokszoba és etioba törzsekkel együtt. Ez az elitréteg akkor vált különösen erőssé, amikor később, Egyiptomban, a mameluk állam egymást követő szultánjai kerültek ki belőle. Nyilvánvaló, hogy a burdzsoglokat egybe lehet vetni a Kis Horda bajgul törzsszövetségének beris törzsével. N. A. Baszkakov véleménye szerint a „burdzsogl” etnonim szemantikája mindenekelőtt a törzs hadrendi elhelyezését mutatja a törzsszövetségen belül. Jelentése: „azok, akik ezen az oldalon vannak” [14] (ellentétben az andzsoglokkal, „akik azon az oldalon vannak”).

A magyarországi kun törzsszövetség vezértörzsei közé tartozott a borcsol (Borchol) törzs [15]. A turkológus kutatók általános véleménye szerint ez az etnikai név a burcsogl-burdzsogl etnikai névvel azonosítható [16]. Ilyenformán a burdzsogl törzs részei egyaránt részt vettek a kazakisztáni kipcsakok és a magyarországi kunok etnikai egységének kialakulásában.

A második etnonim a dzsurtan (ad-Dimaski szerint), és dzsartan (Ahmad at-Tini adatai szerint). A nyugati-kipcsak törzsszövetségen belül az arab leírás ezt a törzset Ibn Dukmak (XIV. sz.) alapján, egységesen dzsurtannak írja el. Ebből az következik, hogy ennek az etnikai névnek a legelfogadottabb változatai a dzsurtan-dzsortan. A dzsortan elnevezés szemantikáját azonos módon állapították meg különböző kutatók a tudományos irodalomban, a török gondolkodásmódot figyelembe véve. A „sortan” szó egyébként „csukát” jelent [17].

A magyarországi kunok öt törzsből álló szövetségének leírásában a harmadik helyen áll a „csertan (dzsertan”) törzs, amelynek eszmei jelentése szintén a „csuka” szóval kapcsolható össze (Z. V. Togan, Rásonyi L.) [18].

Mindebből az következik, hogy nyilvánvaló párhuzamok léteznek a kazakisztáni kipcsakok és a magyarországi kunok etnonimjei között. Így e két etnikai összetevő példájára alapozva, a kazakisztáni kipcsak és a magyarországi kun törzsszövetségek genetikai rokonságának meghatározott vonaláról beszélhetünk.

Az általunk kiválasztott harmadik törzsnévnek egyaránt nagy történeti és névtörténeti jelentősége van. A kipcsak etnonimek arab jegyzékének végén kerül megemlítésre ez az elnevezés, amelyet a kutatók kumankunak írnak le [19]. Ebben a szóban nem nehéz felfedezni a kumanlu etnonim eltorzított változatát. Ez az etnonim a „kun” szóval azonosítható, és nyilvánvalóan a Magyarországra költözött törzsszövetség vezető, a káni dinasztia nemzetségét magába foglaló törzse és a szövetség névadója. Vele párhuzamos helyen a keleti (Volgántúli) kipcsakok listáján, az első helyen említett vezértörzs, a káni dinasztia nemzetségét adó boril törzs áll, amelyet az arab szövegben szintén helytelenül írtak le, barkunak. Bizonyosan állíthatjuk, hogy a kumanlu név a kuman etnonimből+luból áll (birtokos, vagy társhatározói affixum). Következésképpen, Ahmada at-Tini és ad-Damaski szövegeiben a kun etnonim önálló etnikai egységre vonatkozik [20]. Ez nagyon figyelemreméltó tény, mert a fentiekkel ellentétben, a hazai és külföldi történettudományban, széles körben elterjedt az a vélemény, hogy a kipcsak és kun név ugyanarra a népességre vonatkozik.

A következőkben bővebben szólunk a „kumán” (kun) etnikai név eredetéről, történelmi megjelenéséről, elterjedtségéről Eurázsiában és értelmezéséről.

A szakirodalomban számos vélemény alakult ki a „kumán” (kun) etnikai meghatározás történelmi megjelenésének idejéről és módjáról. Itt a legalapvetőbbeket soroljuk fel közülük. A legelterjedtebb az a vélemény, hogy a kumán elnevezés bizánci eredetű [21]. Egy másik állítás szerint a kumánok közép-ázsiai eredetűek, és ez derül ki a kumandin elnevezéséből [22]. Egyébként az így érvelők is elfogadják, hogy a kumánokat helyesen nevezik kipcsak-polovecnek. A kumánok keleti őshazájára utal K. Mengesz véleménye, aki szerint a „kumán” törzsnév altáji szót foglal magába [23]. Vannak azonban egyéb nézőpontok is. Ilyen például az a hipotézis, amely szerint a nyugati kipcsakok önelnevezése volt a kumán [24]. Al-Marzavi tanúbizonysága alapján egyes tudósok lehetségesnek tartják a kumánok összevetését a szarü néppel [25]. A probléma másfajta felfogása szerint a kumán-polovecek a kipcsakok és a kangarok (kanglyk) keverékéből származnak [26]. A tudósok többsége szerint a kumán és kun etnonim azonos népet jelöl [27]. A különböző megközelítések, és álláspontok többségéből egyaránt az a következtetés vonható le, hogy a kumán és a kipcsak etnikai név azonos népre vonatkozik. Ezzel a nézettel szemben, Pelliot juttatta kifejezésre először azt a véleményt, hogy a kipcsakok sohasem keveredtek a kumánokkal [28]. A legközelebb talán Czeglédi K. jutott a probléma megoldásához. Szerinte a kumán elnevezést a kipcsak törzsszövetség egyik tagtörzse kapta [29]. Azonban ezt a véleményét Czeglédy mindössze megállapításként tette közre, és nem alapozta meggyőző tényekre.

Még ebből a rövid ismertetésből is kiderül, hogy a szakirodalomban egymást kizáró vélemények vannak a kumánok etnikai hovatartozásával kapcsolatban. Egyébként a kumánok önálló etnikai helyzetét támasztják alá az arab leíró történeti források anyagai is.

Az etnikai alapon adott személynevek jelensége meglehetősen elterjedt a keleti szerzők leírásaiban. Például, a középkori arab tudósok munkáiban jelentős információk vannak nem arab eredetű személynevekről, az egyiptomi mamelukok között. Ezek a nevek nem egyszer utalnak kun etnikumra. Például.: emir al-Kumani [30], Zajn ad-din Abu Bakr al-Kumani [31] (Ibn al-Furat, Ibn Tagriberdi alapján). Mindehhez hozzátehetünk egy olyan tényt, amelyre nyugat-kumán közegben figyeltek fel. A mai Románia területén, a kun etnokulturális közösséggel kapcsolatba hozható középkori etnikai alapú személynevek között a Borcsul (Burdzsoglu), Csurtan (Dzsortan-Sortan), Tokszoba stb. etnikai nevek mellett, megemlítésre került Kumandur is. Ezt pedig kizárólag a kumán törzsnév megszemélyesítésének lehet tekinteni [32].

A kumánok etnikai önállóságát, megerősítő elméletet alátámaszthatjuk több eredeti írott anyaggal, al-Irdiszi (XII. sz.), Ibn Szaid (XII sz.), Abu-l-Fidi (XIV. sz.) középkori földrajztudósok munkáiból, amelyekben szó esik a Nyugat-Kazakisztán területén élő kumánokról. A szöveges és térképes anyagok alapján a középkori szerzők adatai a kumánokról a X. századra keltezhetőek [33].

Al-Irdiszi térképén („Szurat al-ard”), két olyan topográfiai tárgytól északra, amelyeknek azonosításával kapcsolatban nem lehetnek kétségeink (Bahr al-Khazar – a Káspi-tenger. Bahajrat al-Hvarizm – az Aral-tó), nyúlnak el Aszkaszija hegyei. A leírás szerint a hegyek egy délkörhöz hasonlóan nyúlnak el északtól dél irányában, némi keleti elhajlással. A hegyek irányából lefelé folyik néhány folyó. Az Itil (Volga) folyó a Kazár-tengerbe (Káspi-tenger) ömlik. A hegyek leírt jellegzetességei módot adnak arra, hogy az Aszkakija hegységet az Urál-hegységgel azonosítsuk. Ibn Szaid és Abu –l-Fida kimutatja, hogy Aszkakija előhegyeiben, a hegységtől délre kumánok éltek. A „Szurat-al-ard” térképe alapján délkeletre az Aszkakija hegységtől viszonylag csekély távolságra, találhatók a Tagura hegyek, a kumánok országának citadellájával, és fővárosával, Kumániával. Tagura azonosítható a mai Muhodzsáró hegységgel. A középkori művek szövege alapján a Tagura (a Muhodzsáró-hegyek) területe volt a kumánok fő szálláshelye. Ahogy ez kitűnik az elbeszélő forrásokból, a kumánok az Aral-tó és az Urál-hegység déli előhegyei között fekvő síkságon éltek. Tőlük délre az ogúzok (és a kimekek, a „Maloj al-Irdiszi” szerint), nyugatra a besenyők, északnyugatra a bolgárok éltek, északkeletre pedig a kipcsakok területe volt. Itt meg kell említenünk, hogy az arab leírások a kumánokat, önálló etnikai elemként, szembeállítják az ogúzokkal, kimekekkel, bolgárokkal és a kipcsakokkal. Ebben az időben az Irtistől az Urál-folyóig terjedő területen a kimek kagán uralma alatt három nagy törzsszövetség élt: a kimekeké, a kipcsakoké és a kumánoké.

A XI. század elején a kumánok kipcsak politikai befolyás alatt álltak. Mégis, egy ideig önállóak maradtak. Később, más törzsekhez hasonlóan, őket is bekebelezte a kipcsak közeg. Ez az etnikai folyamat minden szakaszában a kipcsak nemzet kialakulását segítette elő a keleti Dest-i-Kipsak területén.

A XI. század közepén kezdődött meg a kipcsak törzsek vándorlása az Itil folyótól nyugati irányban. Kelet-Európa nemzeteivel és törzseivel, mindenek előtt Oroszországgal, Bizánccal és más országokkal a kipcsakok előhadaként, a kumánok léptek először közvetlen kapcsolatokba. Ezek a kapcsolatok a kezdetek kezdetétől fogva tükröződtek az óorosz és bizánci krónikák kumánokról szóló feljegyzéseiben. A forrásokban megfigyelhetünk egy, az ókorra és középkorra jellemző általános jelenséget. Az újonnan megjelenő törzsszövetségekre a krónikaírók átruházták olyan etnikai egységek nevét, amelyek az etnikai fejlődés egy korábbi időszakában voltak ismertek a pusztán, majd egy, a krónikaíró hazáját határoló sztyeppéken újonnan feltűnt törzsszövetségbe tagozódtak be [34]. Természetesen, a krónikaírók az ilyen azonosításokra kizárólag kulturális és etnikai szempontból egymáshoz közelálló etnikumok esetében gondolhattak. Mahmud al-Kasgari írja: „Az ogúzok, attól kezdve, hogy szállásterületük elérte a csigilek szálláshelyét, állandóan harcoltak a csigilekkel. Az ogúzok a Szirdarjától kezdve Kína határáig minden türköt csigilnek neveztek. Azonban ez tévedés volt a részükről” [35]. Mahmud al-Kasgari tehát rámutatott arra, hogy az ogúzok tévesen alkalmazták a „csigil” etnonimet. Mégis, ez a névhasználat történeti reáliákon alapult, vagyis a csigilek közvetlen közelében, Kína felé, nagy létszámú türk törzsek éltek: a karlukok, a tjurgesek, a jagmák, barszhanok, stb.

A régi orosz évkönyvek oldalain kizárólag polovecekről, illetve kumánokról találhatunk információt, azért, mert az oroszok a kipcsakok közül először éppen velük léptek érintkezésbe. Pedig a kumánok mindössze a kipcsak nemzetnek egy részét képviselték. Mindent mérlegelve, a „polovec” meghatározásnak a krónikákban két jelentését vehetjük figyelembe. Ez a meghatározás vonatkozhatott közvetlenül a kumánokra is, de szélesebb körre kiterjesztve, az egész kipcsak törzsszövetségre is. Azonban, az adott etnikai név két jelentését, ahogy ez közismert, a középkorban nem különböztették meg egymástól. Ebből a tényből származnak a jól ismert nehézségek az óorosz forrásokból származó, a polovecekkel kapcsolatos információk értelmezésével kapcsolatban. Hasonló a helyzet a középkori bizánci historiográfiával is. A XI. század utolsó negyedében, a bizánci krónikákban a kumánokról eredeti etnikai nevük alapján jegyeztek fel információkat, azonban a”kumán” nevet átruházták Dest-i-Kipsak más török törzseire is. A bizánci irodalomnak ez a hagyománya sokáig, egészen a XIV. századig fennmaradt.

Al-Irdiszi információt közöl több nyugati kumán etnikai és területi egységről. Így ír Külső-Kumániáról a volgai bolgárok szomszédságában; a Dnyeper vidékén Fehér Kumániáról; a Don-vidéken Fekete Kumániáról; majd az 5. részben, pontosabb meghatározás nélkül, egyszerűen Kumániáról. A szerző leírásába, a dunai bolgárok (burdzsan) országának, valamint Oroszország és Makedónia területének egy része mellett, belefoglalta Kumánia földjének nagy részét is. [36]. A kumánok legnyugatibb szállásterülete minden bizonnyal a Dnyepertől nyugat felé, a Dnyeszterig terjedt ki. A nyugat-európai források jelzik, hogy a XI. század 70-es éveitől kezdve a kumánok jelentős csoportjai jelentek meg az európai politikai arénában, és csapataik nem egyszer elérték a Dunát. Ebből az következik, hogy a valódi kumánok (kunok) szálláshelye a Dnyeper és a Dnyeszter folyók között volt. A Dnyepertől keletre a kipcsak törzsek éltek.

Ahogy már fentebb említettük, 1239-ben kipcsakok és kunok jelentős csoportja költözött Magyarországra, a mongol előrenyomulás elől menekülve.

Kép: Kötöny kán és IV. Béla király találkozása. Nagykun millenniumi emlékmű, Karcag. Felállítása: 2001. Szobrász: Győrfy Sándor, Fotó: Kotricz Tünde

Magyarországi oklevelekben és toponimekben fennmaradó etnikai neveik és a mai kazakisztáni törzs- és nemzetségnevek között a már fentebb említetteken kívül, további közvetlen párhuzamokat figyelhetünk meg. Például a Bajlo-Bájoló, Kangala, Kapcsag-Kopcsag-Kapcsog, Tabony, Tazlar stb. helységneveket könnyen össze lehet hasonlítani a kazah történeti leírásokból és a mai kazak törzsi genealógiából is ismert Bajuly, Kanglü, Kipcsak, Tabün, Tazlar nevekkel [37].

A ’bajlo” elnevezést összevethetjük a kazakok Kis Hordájának jelentős törzsszövetségével, a „bajulü”-vel, amelynek keretei közé tartozik egyébként a Tazlar törzs is. Nyilvánvalóan ez utóbbi törzs nevét őrzi a Tazlar helységnév Magyarországon, a Kiskunságon. A Kanglü Kazakisztán egyik régi törzse, amely annakidején komoly erőként csatlakozott a kipcsak kánsághoz. A XII. században az Aral-tó vidékén a kanglük jelentős törzsszövetséget alkottak. Ez a törzsszövetség névlegesen elismerte a kipcsak kánok fennhatóságát. A kazak genealógiai adatok alapján a kanglük a Nagy Horda egyik régi törzsének számítanak [38]. Magyarországon kipcsak elemek is bekerültek a kumánok közösségébe. A tabün törzs a Kis Horda zsetirü (hét nemzetségűek) törzsszövetségébe tartozik.

Magyarország két történelmi jelentőségű körzetében, a Nagykunságban és a Kiskunságon jelentős kumán-kipcsak etnikai tömbök maradtak fenn mindmáig. A kun származású Mándoky Kongur István, a közép-ázsiai török népek nyelveinek, történetének, kultúrájának, szokásainak és hagyományainak kiváló ismerője szerint a Nagy- és Kiskunságon a népi hagyomány és emlékezet máig is őrzi a tokszoba, tortul, bajandur, pecsene (besenyő) etnikai elemek nyomait.

Kép: Mándoky Kongur István Forrás: Benkő Mihály: Nomád világ Belső-Ázsiában, Budapest, 1998.

A tokszoba törzs széles körben ismert kipcsak vezértörzs. Kazakisztán területén a középkori kipcsakok között a tokszoba törzs a második helyet foglalta el, míg a Dest-i-Kipsak nyugati konföderációjában vezető, elit törzsként, éppen ők állottak az első helyen. A tokszoba törzsnév szemantikája gyakorlatilag valamennyi kutató szerint azonos: „tokuz oba” („kilenc nemzetség”) [39]. A tokszoba elnevezés fennmaradt a kazakok törzsi-nemzetségi szerkezetében is. Kazakisztánban, a Kis Horda Bajbakti nemzetsége genealógiájának régi részében jelenik meg a tokszoba név [40], a legnagyobb kipcsak törzs neveként.

Számunkra úgy tűnik, hogy a magyarországi kunok „tortul” etnonimjének van analógiája a XI–XII. századi Dest-i-Kipcsak középkori kipcsakjai között. A kipcsakok keleti konföderációjában őket „durt/durut” formában említik, a negyedik helyen a törzsek listáján. Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ez a törzs a török társadalomtörténet adatai alapján szintén vezértörzsnek számít. A mongol támadás előestéjén a kipcsakok nyugati törzsszövetségében a durut és tokszoba törzsek ellenséges viszonyban álltak egymással. Ezt a barátságtalan viszonyt al-Nuvajri és Ibn Hallun „régi versengés eredményeként” írja le. Közismert tény, hogy a középkori törzsszövetségekben gyakran folyt akár fegyveres harc formájában is megnyilvánuló versengés a vezértörzs szerepéért. A „durut” etnonim alapértelmezésében megtalálható egy, a törzsi-nemzetségi szövetség jelentős létszámú nemzetségi csoportjára utaló, összetett szó – a „dort+oba” (négy nemzetség) [41]. A kipcsakok „durut” elnevezésével szemantikai szempontból azonos nemzetségi ág, a „tort-kara” létezik Kazakföldön, a Kis Horda argünjei és a Középső Horda najmanjai között is [42].

Ami a „pecsene” törzsnevet illeti a magyarországi kunok között, ennek két etnonimhez, a bazanakhoz és a badzsnához vannak kapcsolódásai a kazakisztáni területeken élő kipcsak törzsszövetségeken belül [43]. Kétségen felül áll, hogy ezek a mai kazakisztáni törzsek a besenyő törzsszövetség tagjai voltak, már az előtt, hogy a besenyők elhagyták volna az Aral-tó vidékét Nyugat felé. Egyes csoportjaik a mai Nyugat-Kazakisztán területén maradtak és az írott források tanúbizonysága szerint a kazak kánság törzsei közé kerültek. A besenyők egyaránt részt vettek a magyarok és a kazakok etnogenezisében.

A középkori Kazakisztán területén a bajandur törzs belépett azoknak a kipcsak nyelvű kimekeknek a hét törzsből álló törzsszövetségébe, akik egykor az Irtis középső folyásánál éltek. Bajandur volt az ogúz törzsszövetség egyik, egykor a Szir-Darja folyó alsó folyásánál élt törzsének neve is. A kimekek, az ogúzokhoz hasonlóan, a kazak nép közvetlen elődei sorába tartoznak.

A kazakisztáni kipcsak genealógia szerint a kunok egy meghatározott csoportja még a középkorban a mai Kazakiszsztán területén maradt, és részt vett a kazak nép etnogenezisének bonyolult folyamatában. Utódaik komanaj néven fellelhetők a kazak Középső Hordában. Létezik komán nemzetség az argünöknél is.

Megállapíthatjuk, hogy a kazakoknál és a magyaroknál egyaránt megtalálhatók egymás etnonimjeinek közvetlen párhuzamai, tükörképei. Ez a kétségtelen tény módot ad arra, hogy a kazak és magyar népeket teljes meggyőződéssel rokonnépnek tekintsük.

Irodalom

1. Дульзон А.П. Этнолингвистическая дифференциация тюрков Сибири. // Структура и история тюркских языков. –М., 1971, стр. 206-207.
2. Тибор Тот. О раннем этногенезе венгерского народа. //Известия Академии наук КазССР. СО, 1968, №2, стр.68-69.
3. Акишев К.А. Курган Иссык. –М., 1978.
4. Эрдели И. Исчезнувшие народы. Авары. //”Природа”, 1982, №11, стр.56.
5. Кузеев Р.Г. Происхождение башкирского народа. –М.,1974, стр.404-406.
6. Тибор Тот. О раннем этногенезе венгерского народа. //Известия Академии наук КазССР. СО, 1968, №2, стр.68.
7. Németh J. Ungarische Stammesnаmen bei den Baschkiren // ALASH, 1966, т. (1-2); Кузеев Р.Т. Происхождение башкирского народа. с.413-425.
8. Заходер Б.Н. Каспийский свод сведений о Восточной Европе. 1967, т.ІІ, с.72-74.
9. Агаджанов С.Г. Очерки истории огузов и туркмен Средней Азии ІХ-ХІІІ вв. -Ашхабад, 1969, с.129, 147; Кумеков Б.Е. Государство кимаков ІХ-ХІ вв. по арабским источникам. –Алма-Ата, 1972, с.62-63.
10. Махмуд Кашгари. Диван лугат ат-турк. - Стамбул, 1915, т.1, с.66.
11. Аннинский С.А. Известия венгерских миссионеров ХІІІ и ХІVвв. о татарах в Восточной Европе. // Исторический архив. –М.-Л., 1940, ІІІ, с.81; Халиков А. Новые исследования больше-Тиганского могильника (о судьбе венгров, оставшихся на древней Родине) //Проблемы археологии степей Евразии. Советско-венгерский сборник. – Кемерево, 1984, с.131.
12. Тибор Тот. О раннем этногенезе венгерского народа. //Известия Академии наук КазССР. СО, 1968, №2, стр.68-69.
13. Кумеков Б. Об этническом составе кыпчаков ХІ-нач.ХІІ вв. по арабским источникам. //Проблемы этногенеза и этнической истории народов Средней Азии и Казахстана. Вып.ІІ. – М., 1990, с.123.
14. Баскаков Н.А. Тюркская лексика в “Слове о полку Игореве”. –М., 1985, с.78.
15. Rásonyi L. Les Turcs non-islamisés en Occident (Pècènegues, Ouzes et Qiptchaqs, et leures Rapport avec les Hongrois) // Philologiaе Turcicae Fundamenta, t.4, p.29.
16. Аманжолов С. Вопросы диалектологии и истории казахского языка. – Алма-Ата, 1959, с.74: Ахинжанов С.Ж. Об этническом составе кыпчаков средневекового Казахстана // Прошлое Казахстана по археологическим источникам. – Алма-Ата, 1976, с.90.
17. Togan A.Z.V. Umumi türk tarihine giris. – Istambul, 1981, ç.1, с.163; Rásonyi L. Les Turcs, p.24; Kirzioglu M.F. Yukari-Kür ve Ģoruk boylarinda Kipcáklar. – Ankara, 1992, c.24.
18. Mehren A.F. Cоsmographie de Сhems-ed-din Abou Abdallah Mohammed ad-Dimichqui. Tekte, arabe, publie dápres l’edition commencèe par. M. M.Frehn. SPb., 1866, p.264;
19. Кумеков Б.Е. Об этническом составе, с.124.
20. Обзор литературы из византийских источников о куманах см.: Moravcsik G. Byzantinotúrcica, 2. , Bd I-II, - Berlin, 1958.
21. Pritsak O. Stammesnamen und Titulaturen der Altaischen Völker // UAJ, Bd XXIV, 1952, H.1-2; Потапов Л.П. Этнический состав и происхождение алтайцев. – Л., 1969, с.59-60.
22. Менгес К.Г. Восточные элементы в “Слове о полку Игореве”. – Л., 1979, с.73-74.
23. Федоров-Давыдов Г.А. Кочевники Восточной Европы под властью Золотоординских ханов. - М., 1966, с.143, сн.58.
24. Hazai G. Kuman // EI, NE, V, fas83-84, Leiden-Brile, 1980, p.373.
25. Грумм-Гржимайло Г.Е. Западная Монголия и Урянхайский край. Т.ІІ, - Л.,1926, с.57; Гумилев Л.Н. Древние тюрки. – М.-Л., 1967, с.266.
26. Nemeth J. Die Volksnamen quman und qun // KCA. – Budapest, 1940, t.3, s.96, 99; Czegledy K. A kunok eredetèröl // Magyar Nyelv, XLV, 1949.
27. Pelliot P. A propos des Comans // JA, sèr II, t.XV, 1920, p.24.
28. Czegledy K. A kunok eredetèröl.48.
29. Тарих аль-Фурат. Бейрут, 1939, т.9, с.437.
30. Ибн Тагриберди. Нуджум аз-захира. Каир, 1936, т.8, с.46.
31. Rásonyi L. Les Türcs, p.24.
32. Кумеков Б.Е. К открытию расселения куманов на территории Казахстана (по материалам средневековых арабских источниках) // Взаимодействие кочевых культур и древних цивилизаций. – Алма-Ата, 1987, с.174-176.
33. Дьяконов И.М. К методике исследований по этнической истории (“киммерийцы”). // Этнические проблемы истории Центральной Азии в древности. – М., 1981, с.9.
34. Махмуд Кашгари. Диван лугат ат-турк. Т.І, с.330.
35. Al-Idrisi Opus Ceographicum sive “Liber ad eorum delectationum qui terras peragrare studeant”, fas7. Neapoli-Romae, 1978; Aл-Идриси. Нузхат ал-муштак, Рукопись, ГПБ. Ар.Н.С. 176, л.134а; Бейлис В.М. ал-Идриси (ХІІв.) о восточном Причерноморье и Юго-Восточной окраине русских земель // Древнейшие государства на территории СССР. Материалы и исследования. 1982. – М., 1984.
36. Mándoky Kongur]. The Question on indentifying the Hungarian trital name Jenö with the Bashkir Ethnonym yänay // AOH, т. ХL ІІ (1)б 1988, р.44.
37. Zajaczkowski A. Zwiaxni jezykow holowiecko-slowanskie. Wroslaw, 1949, c.4; Кумеков Б.Е. Об этнонимии кыпчакской конфедерации Западного Дешт-и Кыпчака ХІІ-начала ХІІІ века // Известия, СОН, 1 (187), НАН РК, Алматы, 1993, с.59.
38. Арғынбаев Х., Мұқанов М., Востров В. Қазақ шежіресі хақында. Алматы, 2000, 384 б.
39. Кумеков Б.Е. Об этническом составе, с.122.
40. Муканов М.С. Этнический состав  и расселение казахов среднего жуза. Алма-Ата, 1974; Шежіре. Қазақтың ру-тайпалық құрылысы. Алматы, 1991.
41. Кумеков Б.Е. Государства кимаков ІХ-ХІ вв. по арабским источникам. Алма-Ата, 1972, с.44.
42. Бартольд В.В. Сочинения, т.ІІ, ч.1, М., 1963, с.575.
43. Rásonyi L. Les Türcs, p.24.