László Gyula elemzésében a kincset a rovásírás megléte avagy hiánya alapján két részre bontotta: a fejedelem és a fejedelemasszony készletére. Ő a kincset a honfoglalóknak tulajdonította. A nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsója, két bol’saja anikovskaiai tál és Anonymus Gesta Hungarorum című művének összevetése szembeötlő azonosságokat mutat. Bol'saja Anikovskaia térségében találta meg később - 1236-ban - Julianus barát a keleten maradt magyarokat. Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni a Magna Hungarianak nevezett térségbe, de csak Moszkvától valamivel keletebbre, Szuzdalig jutott, mert előző úti céljának területét a mongolok közben elpusztították. A térségben a 3. és 13. század között keletkezett nagyszámú régészeti leletet találtak, melyek közé tartozik a két, említett tál. Ezek a tények a magyar eredetet támasztják alá. Ugyanakkor a nagyszentmiklósi kincs és a bol'saja anikovskaiai tál összevetése a kul obai (Krim félsziget) szkíta királyi sírban (i. e. 4. sz.) talált arany griffekkel a szkíta-hun-magyar folyamatosságot bizonyítja.

Valószínűsíthető, hogy a kincs elrejtésére magyar-magyar hatalmi ellentét során került sor. Nagyszentmiklóstól mindössze 5 km távolságra van a nagyőszi csata helyszíne, ahol Szent István serege legyőzte Ajtony vezért. Ajtony vezér (? – 1028?) nemzetségfő Szent István uralkodása idején, Magyarországon. 1000 körül törzsi államot hozott létre az Al-Duna és a Maros-köze tájékán Marosvár székhellyel. Szent István királytól függetlenül gyakorolta hatalmát. A nagyőszi csatában 1028-ban vereséget szenvedett Csanád vezértől, és uradalma széthullott.

Anonymus: Gesta Hungarorum

Anonymus a következők szerint írja le Álmos születését:

„Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!”

Anonymus leírja azt is, hogy hol érték el Oroszországot:

„Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva mindmostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak.”

[ANONYMUS: GESTA HUNGARORUM, fordította: Pais Dezső, mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm#4, letöltés 2024-01-07]

Szuzdal (oroszul Су́здаль) oroszországi város, a Szuzdali járás központja. A Kamenka folyó partján, Vlagyimirtól 26 km-re északra fekszik. Nagy történelmi múltú, műemlékekben gazdag város, az Oroszországi Arany Gyűrű része. 2013-ban 10 240 lakosa volt.

A krónikák először 999-ben említik Szuzdalt, az orosz őskrónika szerint pedig 1024-ben pogánylázadás tört ki a városban. A 12. században, Jurij Dolgorukij nagyfejedelem idején a Rosztov-szuzdali fejedelemség központjává vált. 1157-ben a fővárost áthelyezték Vlagyimirbe és a fejedelemséget átnevezték Vlagyimir-szuzdalinak. A 13. században önállóvá vált, a 14. sz. elején pedig a Szuzdal-Nyizsnyij Novgorod-i fejedelemség központja, majd az Aranyhorda vazallusává vált. Az 1360-as évektől kezdődően több évtizedes zavaros időszak kezdődött az Arany Hordában, ami együtt járt a központi hatalom meggyengülésével. 1392-ben Szuzdalt bekebelezte a Moszkvai Nagyfejedelemség.

Bol'saja Anikovskaia

Dúcz László meglátása szerint a hun, avar vagy magyar Turul-ábrázolásoknak van egy rendkívüli sajátossága: ezeknek a madaraknak bizony füle van, és nem tollból, mint a fácánnak vagy a bagolynak, hanem változóan, hol kutyáé, hol lóé vagy éppen macskáé. Ez egy olyan idegen testrész a madáron, ami nem kerülhetett oda véletlenül vagy tévedésből. Attila zászlaján lévő „korona” a madár fején fül, „füles” az avar nagyszentmiklósi kincs Turulmadara, és ugyancsak füle van a Rakamazon, két női sírban talált korongon is a Turulmadaraknak. De megtaláljuk ezt a fület ábrázolást a későbbi magyar népművészetben is, a rábaközi lapos hímzésben éppúgy, mint a mezőségi madaras életfán.

Egy szellemes magyarázat erre a problémára: „A trulmadár jelkép. Eleinknél is az volt már a szkíta időkben is. És mivel az „igazi” turult senki sem látta, mindenki csak hallott róla (a fülével) az alkotóművész ötvösmester ezt úgy jelezte, hogy fület adott a madárnak”.

A szentpétervári Ermitázs és más orosz múzeumok sok olyan Kaukázus környéki szkíta emléket őriznek, amelyek „füllel” ábrázolják a ragadozó madarak egy típusát. Ráadásul ilyen  ábrázolás a világon máshonnan nem került elő. Tehát ha elfogadjuk, hogy a fül nem véletlenül került a madarakra és hazánk jelenlegi területén kívül van egy terület, és csak egy terület, ahol ilyen madarak sokaságát mutatja fel a régészet, akkor ebből a megközelítésből is bátran kijelenthetjük, hogy a magyarság erről a vidékről származik. A cseljabinszki múzeumban látható, Anyikovszkoje faluból származó edényeken ábrázolt jelenetek és díszítő motívumok könnyen párhuzamba állíthatók a Kárpát-medencében talált, és a honfoglaló magyarokkal kapcsolatba hozható nagyszentmiklósi kincs edényein láthatókkal. . [A turulmadár nyomában, 2.1.3.1, www.turul.info/turul/regeszet]

A Bol’shaia Anikovskaia-i kincs

Négy ezüst edénykészletet találtak a mai Bol'shaia Anikovskaia (Большая Аниковская) falu közelében, az Orosz Föderáció Perm tartományának Cserdinszkij járásában (Чердынский Район). A falu mintegy 20 kilométerre délre fekszik Cherdyn városától, a Vishera folyó jobb partján, amely a Kama folyó mellékfolyója. Az Orosz Birodalom és a korai Szovjetunió idején a falut egyszerűen Anikovskaiának (Аниковская) hívták. Valamikor a huszadik század első felében a falu egy Bol'shaia Anikovskaia és egy Malaia Anikovskaia részre oszlott, amelyek megfeleltek a falu Shchugor folyó feletti és alatti részének, amely a Vishera mellékfolyója. A mai Bol'shaia Anikovskaia továbbra is lakott, de Malaia Anikovskaia többé-kevésbé földrajzi emlékké vált.

Az első kincset, amelyet I. Bol'shaia Anikovskaia néven neveztek el, 1909-ben fedezték fel, amikor a falut Anikovskaia néven ismerték az Orosz Birodalom Permi kormányzóságának (Пердынский Уезд) Cserdinszkij megyéjében (Пермская Губерния). A Shchugor folyó bal partján, mintegy 200 méterre a Visherától, Anna Filippovna Iakutova egy emberfejű madárral díszített tálat, egy arab feliratú csészét, 3 torkot (grivna) és 2 nagy öntvényt (537 g és 346 g súlyú) talált, mindezt egy erőddel díszített tányérban (Darkevich 1976, 28; Talitszkaja 1960, 160). Iakutova 200 rubelt kapott a cserdyni hatóságoktól; az edényeket a Birodalmi Régészeti Bizottságtól küldték a Birodalmi Ermitázs Múzeumba 1913-ban (Lunegov 1979, 35). A leletek még mindig az átnevezett Állami Ermitázs Múzeumban találhatók.

A második lelőhelyet, a Bol'shaia Anikovskaia II-t 1936-ban fedezték fel, amikor a falut Anikovskaia néven ismerték az Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság Permi területének Cserdinszkij járásában (Чердынский Район). Szántás közben egy földműves, Ivan Sztyepanovics Mogilnyikov három edényt talált – egy vadászjelenettel díszített tányért, ezt a tányért egy nőt hordozó sassal és egy szarvassal díszített karéjos tálat – a batraki kolhozunk "Uzhaikova" néven ismert szántóföldjén (Trever és Lukonin 1987, 126). A tárgyakat először a Cherdyn Regionális Múzeumba szállították, de egy hónappal később, 1936 júliusában elküldték az Állami Ermitázs Múzeumba, ahol ma is találhatók. Ez a lelet az S-217 számmal rendelkezik.

A harmadik, Bol’shaia Anikovskaia III névre keresztelt kincs egy töredezett kancsó, amelyet 1959-ben találtak a Permi megye Cherdynskii kerületében (amelyet akkor Molotov Oblastnak neveztek). Nyikolaj Nyikolajevics Kolmogorcev egy új disznóól építése közben találta meg a darabokat az akkori Malaia Anikovskaiában, a Shchugor folyó jobb partján (Lunegov 1979, 35). Kolmogorcev behozta a gyűrött nyakat és fogantyút a Cherdyn' Regionális Múzeumba. Egy évvel később egy építőmunkás az edénytesthez tartozó kancsó másik darabját hozta el egy helyi régésznek. Mindhárom darab a Cherdyn’ Regional Museumban található (Lunegov 1979, 35; Cherdyn’ Regional Museum).

A negyedik, Bol’shaia Anikovskaia IV névre keresztelt kincs egyetlen tányér, amelyet egy vadászjelenet díszített, amelyet Tais’ia Iakovlevna Mogil’nikova talált meg kertészkedés közben. Férjével, Mihail Andreevicsszel mélyebbre ástak, hogy megnézzék, van-e más is a tányérhoz, csak az egyedül volt lerakva. Mogilnikovék azonnal levelet írtak a Cserdyn Regionális Múzeumnak, és Il'ia Alekseevich Lunegov volt igazgató leutazott, hogy megnézze a tányért, és beszéljen Mogil'nikovékkal. A házaspár a tányért a Cherdyn' Regional Museumnak adományozta, ahol ma is található (Lunegov 1979, 35; Cherdyn' Regional Museum). [Betty Hensellek: Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com, letöltve: 2024-01-07]

A griffmadarat általában egy mitológiai, valóságban nem létező állatnak tekintik, amelynek saskeselyű feje és oroszlán teste van. A griff a Kr. e. 4. században megjelenik szkíta állatábrázolás formájában, majd a Kr. u. 9-10. századi magyarsághoz köthető tárgyakon. Írásos formában szerepel Kézai Simon Magyar krónikájában és szájhagyományként fennmaradt a Fehérlófia mondában is. Mindez a szkíta-magyar folyamatosság egyik bizonyítéka.

Szembeötlő azonosság állapítható meg a szkíta griff és a magyar - az anikovskai tálakon és a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján - látható turul feje között (griff fejű turul).

Keleti kapcsolat

Bárdi Lászlótól a következő facebook hozzászólást kaptam:

A nagyszentmiklósi kincsek díszítésének vizsgálata

László Gyula professzor már kifejtette, hogy a 19. csésze pálcikás hálózata szoros rokonságban van a koronázási palást legalsó, vértanúkat ábrázoló sorának 1031-ben készült hímzésével. Ezt a megállapítást megerősíti, ha nemcsak a pálcikás hálózatot, hanem a beléjük foglalt korongok alkotta egész díszítés rendszert vizsgáljuk. A 3. és 4. vázát díszítő keresztek, sarkaiban a szögekkel, először a Karoling dénárokon jelennek meg Kr. u. 790-ben, éppen amikor Nagy Károly fölszámolta az Avar államot. Ezért az ilyen típusú keresztek nem kerülhettek az avar udvarokban készült díszítésekre. Ezen kívül az ilyen típusú keresztek alapjában különböznek az avar X díszítésektől, amint az + összeadás jel alapjában különbözik az X szorzás jeltől, ráadásul az avar X díszítést mindig négyzet kereteli, a 3. és a 4. vázán a kereszteket (sarkaiban a szögekkel) soha. Ezért a 3. és 4. váza csak avar idők után keletkezhetett. A bácstopolyai avar csonttegezen a közönséges galajnak (Gallum mullogo) csak négy éppen keresztben álló szirma van, ezzel szemben a nagyszentmiklósi 1, 5. és 6. váza díszítésén Bartha Dénes professzor szerint a középen levő kerek termőt négy kerek szirom veszi körül rézsútas tengelyen, közöttük és mögöttük meglehetősen pontosan keresztben állnak a kecskerágó (Euonymos verrucosus) hosszú csészelevelei. Pontosan ilyen rajzolatú kecskerágó virágok viszont a X. századi honfoglaláskori leleteket díszítik, melyeket Szeged-Bojárhalmon (MFM 14/1890), és Nagytermián (MNM 76/1876.2) találtak, és így azok a honfoglalás korába keltezik az 1, 5. és 6. kancsót. A nagyszentmiklósi 2. kancsó nyakán a keresztben álló négy szirmot éles mélyedés különbözteti meg a bácstopolyai avar közönséges galaj keresztben álló szirmaitól. Azokon ugyanis a mélyedésnek semmi nyoma, ellenben ugyanilyen mélyedés jellemzi az Újfehértó miskepusztai tarsolyveretet (JAM V770), ami így a honfoglalás korába helyezi a 2. kancsót is, éppúgy, mint a szintén honfoglaláskori másik tarsolyveretet, amit a karosi II. temető 41. sírjában leltek (HOM 94.38.1). A nagyszentmiklósi 7. kancsó nyakán a nyolcszirmú margaréta (Laucanthemum vulgare) díszítésének korát a honfoglaláskori buji lelet határozza meg (JAK arany 114). A nagyszentmiklósi 9. és 10. tálkákon a díszítés virágai öt elemből állnak és megközelítőleg háromszögben jelennek meg, melyeken jobbra és balra két-két szirmot találunk. Köztük a legfelül elhelyezkedő bibe néhol már megnyílt, s bolyhosnak látszik. Különösképpen pontosan ilyen megnyílt bibéjű virágok díszítik az 1031-ben készült koronázási paláston az oszlopot Szent Bertalan balján és Szent Fülöp jobbján. Tulajdonképen ugyanebből a virágmotívumból állnak a honfoglaláskori nagykörűi övveretek (MNM 106/1892.38-40), de III. Béla sírjában talált rekeszzománc díszítései is (MNM 1885/76), tanúsítván a 9 és 10 tálkák készítésének korát.

A nagyszentmiklósi arany kincs díszítései tehát azt mutatják, hogy azokat azok az ötvösök készítették, akik a honfoglaláskori aranyleleteket pontosan ugyanezen díszítőelemekkel díszítették, s nem az avar kori ötvösök, akiknek a munkáikon eme díszítéseknek nyoma sincs. 

Összegezve:

A régészeti leletek - így különösen a turul madaras tálak és korsó - igazolják Anonymus leírását, mely szerint a magyarok 9. századi vándorlásának kiinduló pontja a mai Baskíria, illetőleg annak környéke (Permi határvidék), továbbá azt, hogy a nagyszentmiklósi kincs a honfoglaló magyarokhoz kötődik.

Amikor a kérdéssel kezdtem foglalkozni, mélyen meglepett egy meglehetősen obskúrus krónikás hely felbukkanása, nem is Benkő írásában, hanem Székely István - Benkő József által kivonatolt - Krónikájában (1558), ahol is egy dunántúli helységnek Kézainál előforduló elnevezése szerepelt, ami nem más, mint „Keázó” azaz „Keveaszó” vagy másképpen „Kajászó”. Kézainál „Keázó” a mondabeli hun vezér, Keve temetkezési helye, ahová későbbiekben nem másvalakit temettek, mint magát Attila „király”-t.

A kajászói kő

A ma a dunántúli Fejér megyében fekvő Kajászó (Kajászószentpéter), valamikori Pilis megyei helység a magyar krónikás hagyomány szerint a cezumari ütközetben elesett hun vezérek, Béla, Keve (Reva) és Kadocha temetkezési helye, ahol később magát Attilát is eltemették.[1] Kézai (9. c.) leírása szerint a hunok a Tárnok-völgyben ütköztek meg a Ditricus (Detre) és Macrinus vezette római hadakkal, ahol is nagy vereséget szenvedtek. „Ebben a csatában a hunok közül százhuszonötezren estek el, ugyanitt megölték Keve kapitányt is.” Végül „a hunok, miután tudomásukra jutott, hogy Macrinus és Ditricus elvezényelték seregüket a csata színhelyéről, visszatértek a csata színhelyére, és társaik holttesteit, már akikét föllelhették, s Keve kapitányt is az országút mentén, ahol kőszobrot emeltek, ünnepélyes körülmények között, a szkíta szokásoknak megfelelően elhantolták. Annak a vidéknek ezt a részét ettől kezdve Keveaszónak hívták.”[2] A krónikás hely, különösen a hun vezérek emlékére emelt „kőszobor” régóta foglalkoztatta a kutatást.[3] Végső soron a Keveházával, illetve Kajászószentpéterrel azonosított helység a Batta környéki Százhalom (Centum Montes) hun temetővel állt földrajzi kapcsolatban. Miként ott már Horvát István is kereste a hunok nyomait.[4] A temesvári Delejtű 1858. évi számában Rosty Zsigmond is Kajászószentpéterrel hozta kapcsolatba a hun vezérek temetkezési helyét és Attila sírját. Tudni vélte: „… egy martonvásári eredetű és több éveken át Tordacson szolgált cselédemmel beszélvén, ez Attila sírját említette; kérdéseimre azon feleletet kaptam, hogy az odavaló nép köztudomására Attila király ott fekszik eltemetve, hol most a zámori, kuldói, tordacsi és tárnoki határok összeszögellenek, és pedig nem messze az arra vezető úttól, egy kiemelkedő domb alatt, mintegy öt öl mélységben.”[5] A Vasárnapi Újság 1862. évfolyama 46. számában Pethő Dénes is hasonló véleményen van, amikor említést tesz azon hármas határról, mely „Martonvásár, Tordacs és Tárnok között” feküdt, ahol is „régi király fekszik eltemetve”, miként azt egy idős helybéli előadásából megtudta.[6] A jó „tárnoki nép, mely nyelvére tót, szívében oly lelkesült magyar” pedig határozottan tudni vélte, hogy Attila sírja Tárnok határában fekszik.[7] A korszak koszorús költője, Arany János is versbe öntötte a krónikás hagyományt, amely a hunok tárnokvölgyi ütközetéről szól és megemlékezik a csatában elhunyt hun vezérekről is:    

(4)

„Sokféle nép ott összegyűlt,

Sok zagyva nyelv egybevegyűlt,

Sokféle arc, sokféle mez,

Páncél sisak, kézíj, tegez, (…)

Tengerfövény ezeknek száma:

Gyüszű nekik Potenciána.

(10)

Tömlőkön ott a hős Keve

Hadával így átkele,

Miért a hegy, miért a sík

Kelenföldének mondatik. (…)

(11)

Nem gondolá Makrin vezér,

hogy már nyakában a veszély;

Ingyen se véli Detre szász,

Hogy feje fölött ég a ház.

Tűz van, tűz van! – de aki fut,

Lángok közül kardélbe jut;

Lerontva és fegyverre hányva

A nagy város Potenciána.

(22)

Százhúsz ezer jó hun halott

S két annyi ellenség van ott; (…)

(27)

Széles az éj köröskörül.

Tárnokvölgye belémerül,

De hosszában, de széltiben

Sok tűz lobog egyszeriben. (…)

(30)

Örökre hát a vérmezőn

Bátor Kevének háza lőn;

Hol ő hadával nyúgoszik,

A temetőt így nevezik.”[8]

Arany János, miként a krónikák, Kajászót, más néven Kajászószentpétert ismeri Keve vezér sírja helyének.[9]

A magyar krónikák egyhangúan adják elő Keve vezér halának és a tárnokvölgyi csatának a történetét. Thuróczi a következőképpen írja le az eseményt: „Ebben az időben a római vezetők akaratából egész Germániában az alemann származású veronai Detre uralkodott. Ezt a Detrét küldték a rómaiak Matrinus megsegítésére. Detre hatalmas sereget gyűjtött germánokból, itáliaiakból és más vegyes nemzetiségűekből, és Pannóniába vonult. Százhalom mellett ütött tábort, innen Potentiana városához ment, ahol Matrinus tanyázott a longobárdok összesereglett sokaságával. (…) Minthogy Detre és Matrinus tervezgetése és vitája nagyon sokáig elhúzódott, a hunok is tudomást szereztek arról, hogy ellenük készülődnek, ezért népük nagy részét hadakozásra készítvén a Duna mellé vonultak, míg a többiek a kezdeti szálláshelyen maradtak dolgaik őrizetére. (…) A hunok pedig (…) Sicambria alatt átúsztattak a Dunán, azon a részen, ahol most Kelenföld falu fekszik, állítólag éppen emiatt nevezték el ezzel a kifejezéssel. Végül rárohantak az ellenséges hadseregre a Potentiana város melletti síkon, mert ott pihentek sátraikban, hiszen a város nem tudta őket befogadni falai közé. (…) Miután felvirradt a nap, a hunok Tárnokvölgy mezejére ereszkedtek alá. Detre, aki eléggé megriadt e támadás miatt, Matrinusszal együtt a seregnek azzal a megmaradt részével, amelyik Potentiana városában volt, részint pedig Százhalom melletti táborban állomásozott, rárontott a hunokra. Ádáz küzdelem bontakozott ki: itt is, ott is holtan estek össze, mindkét részről hatalmas veszteségeket szenvedtek. (…) A magyarok régi története szerint ebben az ütközetben esett el Keve kapitány és még százhuszonötezer hun; Detre és Matrinus seregéből pedig – nem számítva azokat, akiket sátraikban veszejtett el az éjszakai csata – kétszáztízezren estek el. (…) Mikor a hunok megtudták, hogy ellenségük visszavonult, visszatértek a harcmezőre, összeszedték halottaikat, és Keve kapitány holttestét illő tisztelettel, szkíta szokás szerint méltó módon sírban temették az országút mellett, e nagy esemény örök emlékezetéül egy szobrot, vagyis egy kőoszlopot emeltek, és azt a helyet Keveazónak, vagy Keveházának nevezték el. Egyáltalán nem képtelenség az a gondolat, hogy a mi korunkban ugyanezt a helyet nevezik romlott vagy megváltozott néven – mint ez a magyaroknál szokásos dolog – Keászónak.”[10]

Oláh Miklós Attila című munkájában pedig a következőket olvassuk: „Ebben a csatában, úgy mondják, százhuszonötezer hun veszett oda, egyet a vezérek közül is megöltek, Kevét. (…) Amikor a hunok tudomást szereztek az ellenség megfutamodásáról, visszatértek a csatamezőre, és összegyűjtve övéik tetemeit, elsősorban Keve fejedelemét, szkíta szokás szerint az országút mellett nagy pompával eltemették. Emlékkövet állítottak itt az utókor számára, a történtek emlékezetéül. Ezt a helyet Keveházának, vagyis Keve házának nevezték el, most – a betűket megváltoztatva és összevonva – Kajászónak hívják.”[11] Oláh előadásában a cezumari ütközetben elesett vezéreket, Bélát, Kemét (Keve) és Kajdicsát (Kadicsa) is „a fentebb írt emlékkőnél, Keve sírjában temették el.”[12]

A hun fejedelmek és vezérek temetkezési helyéről szóló, szinte egybehangzó krónikás hagyomány mindenképpen Kajászószentpéter vidékéhez köthető, miként azt az első tudományosnak számító közleményében Szalay József megállapította.[13] Észrevételezi, hogy Podhradszky, a Budai Krónika kiadója ezt a dunántúli Keveházát az alföldi Túrkevével azonosítja kommentárjában, holott előtte helyesen jegyzi meg, hogy a mocsaras Tárnok-völgye egykor Pilis megyéhez tartozott.[14] Kajászóval (Keue Ozou) kapcsolatban megemlíti V. István 1271. évi oklevelét, amelyben a környék neves családjának tagja, a Kurszán/Kartal nemzetség leszármazottja, Wza fia Péter a birtokot a nyúlszigeti apácákra hagyományozta.[15] Kajászót azonban a szigeti apácák egy 1337-ben kelt oklevele Szentivánnal (Zenthyvan) tartja azonosnak.[16] 1354-ben a települést már csak Szentiván néven említik.[17] Viszont 1378-ban már a mai Kajászó (Kayassou) névvel találkozunk.[18] Végül is arra az álláspontra jut, hogy nem Kajászószentpéter, hanem Kajászószentiván volt az eredeti, a krónikákban is szereplő Kajászó helység.[19]

1909-ben Nagy Géza, a Nemzeti Múzeum igazgatóőre tartott helyszíni kiszállást Kajászószentpéteren, ahol többek között egy római fürdő (!?) maradványaira bukkant. Miként írja: „Kajászó-Szent-Péter Baracskától északra, kocsin alig félóra távolságra, a vaáli völgyben fekszik, melyet a középkorban Keveaszónak, Kevevölgynek, később Keázónak, Kajászónak neveztek. Keleti és nyugati oldalon fennsíkba átmenő domb húzódik végig a völgyön, úgy hogy azt a benyomást teszi, mintha kiszáradt folyómeder volna; el is van terjedve az a hiedelem, mintha erre folyt volna valamikor a Duna, csak az a baj, hogy Vaálon túl megszűnik a folyamszerű jelleg s Komárom felé határt szab a Dunával való összeköttetésnek a Vértes hegység.”[20] Egyébként a Keveházához (Keázó) fűződő krónikás hagyományt hiteltelennek tartva megjegyzi: „Ezt a mondát tudvalevőleg az 1217-1222 között készült Hun Krónika őrizte meg, mely Kézai Simon művében s a Képes, Budai, Pozsonyi stb. Krónikában van foglalva.”[21] Szándéka szerint: „… olyan nyomok felől kezdtünk kérdezősködni, melyek alkalmat szolgáltathattak azon monda megalakulására, hogy Keveaszón volt a hun vezérek temetője.”[22]  A Kajászószentpéter déli szomszédságában fekvő, Szentivánt és a Kajászószentpéterre vivő kocsiút mellett található Pusztatemplomot tartotta e szempontból szóba jöhető helynek.[23] Figyelemre méltó az a megállapítása, miszerint a krónikákban említett, Ausztria területén, Tuln mellett folyt cezumari ütközetet az avarok 790. évi Nagy Károllyal vívott csatájával azonosítja.[24] További megfigyelései a környék honfoglalás kori megtelepülésére nézve adnak felvilágosítást.[25] Úgy tűnik azonban, hogy nem talált semmi olyan kőemléket, amelyet a krónikák említenek.

Amikor a Nagy Géza által említett Pusztatemplom utolsó köveit is széthordták, 1925-ben egy nagy, méreteinél fogva ritka feliratos és domborműves kőoszlop került elő, amely Juhász József szerint a Székesfehérvári Szemlében közzétett dolgozata megírásakor „Baracskán, a Hősök terén” hevert.[26] A kő megtalálója és első leírója Polgár Iván volt.[27] Az egykori leírás szerint 170 cm magas és 83x60 cm vastag kőről van szó, amely időközben bekerült a székesfehérvári Szent István Király Múzeumba.[28] A „különös maradványt” előkerülése után nem sokkal megvizsgálta Alföldi András, a budapesti egyetem egykori professzora, akinek a megállapítása szerint az nem más, mint egy Iuppiternek szentelt oltárkő.[29] Az oltárkő mind a négy oldala egykor faragott volt, a negyedik oldallap felirata azonban ma már alig kivehető. A kő három oldalát féldomborművek díszítik, amelyek közül az egyik Minervát ábrázolja kezében lándzsával, a másik Bacchust, a harmadik Iunót ülő helyzetben. Az emlék érdekességét emeli az a körülmény is, hogy a feliratos mező egyik sarkában egy később rávésett (kettős) kereszt volt látható.[30] A negyedik oldalra vésett, ma már alig olvasható felirat szerint valószínűleg Diocletianus császár tiszteletére emelték. Az Itinerarium Antonini szerint említett távolsági adatok Baracska körzetében határozzák meg az Aquincumtól 25 mérföldre fekvő első állomást, amelynek neve Iasulones, amely Gorsiumtól ugyancsak 25 mérföldre feküdt. Az ott előkerült, feltűnően sok katonai vonatkozású kőemlék arra utal, hogy Iasulones kisebb, katonai jellegű állomás lehetett. A két ismert sírkő egyikét Vibius Respectusnak, a cohors I Alpinorum katonájának emelték. Fitz Jenő előadása szerint az előbb említett Iuppiter oltárkő mellett még egy másikról is szó van. [31] Hasonló oltárkövet őriz a tatai múzeum is, az viszont Brigetióból került Tatára.[32] A római oltárkő méretét tekintve alkalmas volna arra, hogy feltételezzük azt, miszerint a késői utókor emlékoszlopot látott benne. Azonban a kő előkerülési körülményei, miszerint a Pusztatemplom romjai közül került elő, nem utalnak arra, hogy az éppen Kézai korában önállóan is látható lett volna. Kézai vagy az állítólagos „hun történet” szerzője pedig nem volt az a körmét piszkáló, fabulázó skribler, aki egy elképzelt történetet konstruált volna egy általa talán nem is látott római oltárkő köré.[33]

[1] Szalay József, Keveháza. Arch. Ért. XIII. (1879) p. 151.

[2] Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Ford.: Bollók János. Bp., 2004. 94-95.

[3] Tudománytár. Szerk.: Lutzenbacher János Budán, 1843. XIV. k. 111.

[4] Magyar Akadémiai Értesítő. VII. évf. Pest, 1847. 283, 285. – Réső Ensel Sándor, Attila sírja. Pest, 1864. 9.

[5] Delejtű. 1858. 202. – Réső Ensel Sándor, Attila sírja. Pest, 1864. 11.

[6] Réső Ensel Sándor, Attila sírja, Pest, 1864. 11.

[7] Uo.

[8] Keveháza. In: Arany János összes művei. Bp., 1953. 6-14.

[9] Réső Ensel Sándor, Attila sírja. Pest, 1864. 8.

[10] Thuróczy János, A magyarok krónikája. Ford. Bellus Ibolya és Kristó Gyula. Bp., 2001. 33- 35.

[11] Oláh Miklós, Attila. Ford. Kulcsár Péter. In: Humanista történetírók. Válogatta, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta: Kulcsár Péter. Bp., 1977. 331, 332.

[12] I.m. 333.

[13] Keveháza. Arch. Ért. XIII. (1879) 151.

[14] I.h.

[15] Dl. 769

[16] OL. Acta Monalium Posoniensium. fasc. 18. Nr. 6.

[17] Uo. fasc. 47. No. 8.

[18] Hazai Okmt. II. 130.

[19] Nagy Géza igazgatóőr jelentése a kájászó-szentpéteri ásatásról. In: Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum 1909. évi állapotáról. Bp., 1910. 143.

[20] Uo. 141.

[21] Uo. 142.

[22] I. h.

[23] Uo. 143.

[24] Uo. 142.

[25] Uo. 143-145.

[26] Juhász József, A baracskai Jupiter oltárkő és Köveaszó (Keveháza). Székesfehérvári Szemle IV. (1934) 78.

[27] Székesfehérvári Szemle I. évf. 7-9. sz. – mely számunkra nem volt fellelhető.

[28] Ltsz.: 59.180.1. – Fitz Jenő, Fejér megye története I/4. 1970. 175. – RIU 1383. – Az adatok Gáspár Dorottya és Maróti Éva  szíves segítségével voltak elérhetők, melyért ezúton mondok köszönetet.

[29] Juhász József, 1934. 78.

[30] I. h.

[31] Fitz Jenő, 1970. 175.

[32] Bíró Endre, Komárom megye a római korban. In: Komárom megye története I. Szerk. Gombkötő Gábor. 1989. 137. o. IV. tábla. – Az emlékre Maróti Éva hívta fel a figyelmemet. Segítségéért ezúton mondok köszönetet.

[33] Eckhardt Sándor, Attila a mondában. In: Attila és hunjai. Szerk.: Németh Gyula. Bp., 1940. 196, 312. – ifj. Horváth János, Itk. 1963. 454.

1. kép: Kopjafás, kopjás magyar temető, Ny-Mongólia, Bajan Ölgij tartomány

Ázsiai terepkutatásomat megelőzően a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak eredetével foglalkoztam: 1986 óta kutattam az akkor még finnugornak tekintett ősmagyar halotti maszktípus (selyemre, bőrre varrott szem- és szájlemezek) belső-ázsiai (hun-türk) eredetét.[1] Kutatásaimat elsősorban Harmatta János, Mándoky Kongur István, László Gyula, Dienes István és Erdélyi István támogatták. 1990-ben Belső-Ázsiába utaztam, azért, hogy ennek a temetkezési szokásnak a ma is élő formáit megismerjem az északnyugat-mongóliai kazak nemzetiség között. Kutatásaim eredményeiről „Nomád Világ Belső-Ázsiában” című, a korán elhunyt nagy turkológusnak, Mándoky Kongur Istvánnak szentelt könyvben számoltam be.[2] A könyv ajánlását László Gyula régészprofesszor írta, tudományos konzultánsaim László Gyula, Ecsedy Ildikó és Dmitrij D. Vasziljev voltak. Terepkutatásom megkezdésekor még csak nem is gondoltam arra, hogy a nyugat-mongóliai kazakok között magukat magyaroknak valló népcsoportot találok. Ezt követően kutatásom elsősorban a keleti magyar népcsoport szokásainak, mondáinak összegyűjtésére irányult. Ennek keretében felkerestem az Észak-Kazakisztánban, a Torgaj-vidéken és a Nyugat-Szibériában élő magyarok szállásterületeit is. A részeredményekről fotókkal illusztrált könyvekben, cikkekben számoltam be, majd 2020-ban - 80. születésnapomra – „Őseink nyomában Ázsiában” címmel megjelent a kutatási eredményeket összegző könyvem[3]. Ebből az ősmagyar temetkezési szokások mai napig fennmaradt keleti párhuzamara vonatkozó kutatási eredményeket ismertetem.

Bajan-Ölgij (Nyugat-Mongólia) és Torgaj-vidék (Észak-Kazakisztán)

A Nyugat-Mongóliában, Bajan-Ölgij tartományban élő kazakok még ma is nomád életet élnek, és mindmáig megmaradtak az ősi nomád temetkezési szokások. A Dienes István ajánlásával megkezdett bajan-ölgiji terepmunkán sikerült „oral history” adatokat gyűjtenem - a honfoglaló magyarok fegyverövének, nyergének rekonstrukciója mellett - az ő másik nagy kutatott témájának: a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak mai néprajzi párhuzamairól, és a hozzájuk csatlakozó hitvilági háttérről. Erről a kérdésről az alábbiakban szólunk néhány szót.

Az ölgiji kazak nemzetségek temetői általában az Altaj völgyeiben rejlő számos ősi ázsiai hun, szkíta vagy türk kurgántemető valamelyike mellé épültek, hogy jelezzék a kazak jelenlét folyamatosságát azon a vidéken. A kőfallal bekerített temetőkben főhelyen van a kazak nemzetség alapítójának a sírja, mögötte következnek sorban a család később eltemetett tagjai. Ha egy temető betelik, a nemzetség tőle nem túl nagy távolságra újat nyit (ebben hasonlóságot látunk a honfoglalás kori magyar temetőkkel).

Bárhol él Mongóliában a kazak ember, feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy odahaza, Bajan-Ölgijben temessék el, ahol a családi temetője van. Ha öreg kora vagy súlyos betegsége miatt a kazak férfi/nő közeledni érzi halálát, családjával hazaviteti magát szülőföldjére, ahová még élve kíván megérkezni, mert a temetésnek egy, de legkésőbb két nappal a halál után meg kell történnie.

A temetés reggelén lovat áldoznak, általában az elhunyt kedvenc hátasát. A temetőbe az elhunyt sírba tétele idején csak férfiak léphetnek be. Közben a feláldozott lovat a halott nyári szállására viszik, ahol az asszonyok előkészítik a tort. A hetedik napon a temetés után az áldozati ló koponyáját négy lábszárcsontjára helyezve kiteszik egy hegy csúcsára. Néha a lófejet egy pózna tetejére, a négy lábszárcsontot pedig a pózna aljára helyezik.

Az ölgiji kazak öregek meséi szerint a 20. század első évtizedeiben Bajan-Ölgijben és Kínai Turkesztánban az elesett harcosokat, a nemzetség nagy tekintélyű vagy igen gazdag férfi tagjait ezüst- vagy aranyveretes övükkel, szablyájukkal és más drágaságokkal együtt temették el. Lovukat a sírhely közelében áldozták fel, és ott is ülték meg a tort. A sír mélyén, a halott oldalán üreget vájtak (padmalyos vagy fülkesíros temetkezés), és oda temették a vitéz paripájának bőrét, koponyáját, lábszárcsontjait, díszes lószerszámát, vagyis más szóval „a halott csataménjének a lelkét”. (Ezt a honfoglaló magyaroknál is elterjedt temetkezési szokást nevezik részleges lovas temetkezésnek.) A csatában elesett bagaturok (hősök) sírjait Bajan-Ölgijben mindenki ismeri. Kurgánjaik szent síroknak számítanak, érinthetetlenek és sérthetetlenek, és nemcsak azért, mert a kazak népdalokban, eposzokban megénekelt hősei laknak bennük, hanem azért is, mert a sírok kincseket rejtenek.

A halott arcát fehér selyemlepelbe burkolták, a lepelre arany-, ezüst- vagy szegényebbek esetén bronzpénzeket, -vereteket varrtak fel a szem és a száj felett. Nagyon gazdag férfiak esetében teljes arany- vagy ezüstmaszk is kerülhetett a selyemlepelre. Azért volt minderre szükség, hogy az elhunyt kazak előkelőség a túlvilágon lásson (a kazakok ősi hite szerint az arany a Nap, az ezüst a Hold fényét árasztja) – tehát a halotti maszk az arcot jelképezte. Az elhunyt legkedvesebb paripája fejének és négy lábszárcsontjának sírba helyezésével pedig a ló lelke is a sírba költözött. Így biztosítva volt, hogy az eltávozott a túlvilági mezőkön is kedvenc hátasán lovagolhasson.

Ezek a temetkezési szokások: a részleges lovas temetkezés és a halotti maszk még ma is él az ölgiji kazakság körében, de még a 20. század végén, ottjártamkor is titkosak voltak, és kívülálló számára gyakorlatilag hozzáférhetetlenek. Kizárólag helyi kísérőimnek és az Égiek segítségének köszönhettem, hogy egy sziklára kihelyezett áldozati lókoponyáról a négy lábszárcsonttal, valamint egy tekintélyes öreg számára az 1990-es években „halotti kelengyeként” előre elkészített arany szem- és szájlemezes fehér selyem halotti arctakaróról fényképfelvételt tudtam készíteni.

2. kép: Kazak temető, Mongólia, Bajan-Ölgij tartomány

3. kép: Halotti szőnyeg szemeket ábrázoló háromszögekkel a fejoldalon. Mongólia, Bajan Ölgij tartomány. A bal sarokban fennt: 10. századi magyar arany halotti szemlez.

4. kép: Lóáldozat. A sírokba hasonlóan helyezték el a ló koponyáját és a bőrét, a benne maradt lábszárcsonttal és patákkal Mongólia, Bajan Ölgij tartomány.

Az újonnan feltárt néprajzi adatok, összevetve a korábbi régészeti adatokkal, arra utalnak, hogy az a két temetkezési szokás, amelyeket együtt jelentkezve sokáig az ősmagyarok és az ugor népek etnikai jellemzőjeként tartott számon a tudomány: az ezüst- vagy aranyszemes maszk és a részleges lovas temetkezés, az ókorban és a kora középkorban jól ismert volt Belső- és Közép-Ázsia hun és türk népei között, és az is maradt napjainkig. Joggal feltételezzük, hogy amikor Belső- és Közép-Ázsia lovas nomádjai a népvándorláskorban Nyugat felé vonultak, ezek a szokások az ő közvetlen és kulturális hatásuk révén terjedhettek el Nyugat-Szibéria és az Urál-vidék népei között, és így jutottak el a Kárpát-medencébe is.

Az ölgiji mazsarokról a helyi kazakok azt mesélték, hogy nagyon szeretnek erdők mellett élni, és hogy ősi törzsi-nemzetségi temetőjükben „fakurgánok”, illetve fából készült sírok állnak. Fényképeztem is az ölgiji mazsarok temetőjét. A legszebb fasírokat nemcsak kopjafa, hanem lobogós kopja is díszítette.

Megdöbbentő élményben volt részem 2001-ben, amikor Torgajban jártam. A szagai magyar temetőben láttam és fényképeztem egy fasírt, amely előtt sírkő állott, ezzel a felirattal: MADIAR (kiejtése: MAGYAR). A Torgaj-vidék, és különösen az argün-magyarok lakóhelye: a Szarükopa mocsaras-szikes vidék, amelyhez a legközelebbi fás terület nyugatra és északra is 200 kilométernyire lehet. Mégis, az egyik Szagában temetkező magyar család elhunyt családtagja számára érdemesnek tartotta nagy távolságról fatörzsek elhozatalát, azért, hogy a temetést ősi szokásaik szerint végezhessék el.

5. kép: Magyar temető, faépület, előtte „MAGYAR” feliratos sírkő, É-Kazakisztán, Torgaj vidék, Szaga.

Fából – pontosabban deszkából – készült sírok Nyugat-Szibériában, a kara-tali magyar-kipcsak temetőben is vannak, felirat nélkül. Ezek nyilván a régi sírok közé tartoznak.

Egy csuvas legendáról

Fasírokat emeltek a nomádok a Torgaj-vidékről mintegy 200 kilométernyire kezdődő Volga–Urál-vidéken is. Róna-Tas András idéz ezzel kapcsolatban egy szép csuvas legendát:

„Magas hegyen nagy ház,
Ott alszik öcsém,
Vasderes lovával,
Lova bőre alatta,
Fehér kendő arcán,
Zöld buzogány kezében.”[4]

A „nagy ház” kifejezés szemem elé idézi a Torgaj-vidéki argün-magyar temetőből a fából készült, ház alakú sírt, előtte a MADIAR felirattal. Ugyancsak megjelennek előttem a fenti verssorok olvasása közben a nyugat-mongóliai kazakok között élő mazsarok fából épült kurgánjai, amelyek alatt a csuvas népballadában leírtakhoz hasonlóan, lovukkal, letakart arccal alusszák örök álmukat a vitézek.

Irtis-vidék (Nyugat-Szibéria)

Részlet
egy magyar-kipcsák akszakal visszaemlékezéséből

Az adatgyűjtés körülményei:

Audiofelvétel lejegyzése, Felvétel helyszíne: Almaty egyik kávéháza, Idő: 2007. augusztus, Adatközlő: Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajev, Adatgyűjtő(k): Benkő Mihály, Babakumar Kinayat

[…]

A temetkezési szokások?

• Az Irtis-vidéki, nyugat-szibériai temetkezések különböztek és különböznek a dél-kazakisztániaktól. (Jelenleg az almati körzetben élek.) Ott két méter mély gödröt ásnak, annak mélyén hagynak egy kis kiemelkedést, a mellé eresztik le a földi maradványokat, miután speciális nemezszőnyegbe tekerték. Nincs sírhalom, deszkákat vagy nádat helyeznek a gödörre, és beszórják földdel.

Állítottak a halottnak emléket, voltak „magyar” feliratok?

• Akkoriban még nem voltak…

(Az adatfelvétel teljes terjedelmében olvasható Benkő Mihály, Őseink nyomában, Ázsiában, Barót, 2020 című könyvében,: ezen a helyen a szibériai kazak-magyarok temetkezési szokásaival kapcsolatos részt emeltük ki.)

6. kép: „MAGYAR” törzsnevet/nemzetségnevet tartalmazó sírfelirat a Kara Tal-i magyar temetőben. (Nyugat-Szibéria, Omszki Terület, Russzkaja Poljanai járás). Ma már a kazak-magyar sírokon is vannak feliratok, melyek tartalmazzák az elhunyt törzsi/nemzetségi származását.

[1] Vö.: Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples…Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XVI. (1992-93, 113-133.

[2] Nomád Világ Belső Ázsiában – László Gyula ajánlásával, TIMP Kiadó, Budapest 1998

[3] Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020.

[4] Fodor István A honfoglalás kori magyarság kultúrájának keleti gyökerei című kandidátusi értekezésének vitája. Róna-Tas András opponensi véleménye. Jósa András Múzeum évkönyve, XXI–XXII, (1979–80), 117.

A Székellyeknek eredete és a vitéz uraknak ’s Csik Gyergyo és Kászon szék főnépeinek viselt dolgaik 1533-ban jegyzette ki ’s hozta le Máttyás András, Csik széki nemes Székelyek Veress Deák, Győrffi Mátyás és István Gábor előtt. 1695-ben Martius 14-kén ujra leirták Veress Péter és Bors István Csik széki nemes személlyek Erdéllyben. Ennek mását leirta Farkas János Nepomuk világi pap 1796. melyből fordíttatott.

1-ső vers.
A Havasi Dacia Atilla birodalmának felfordulása után foglaltatott el a legvitézebb emberektől a’ Székellyektől; egy nemes nagy szívü és hadi mesterségben gyakorlott nemzettől; mely az idők viszontagsága miatt megapadott. Ezek az örökségeket és hivatalokat Tribusok szerint az Halom, Eurlik, Jenő, Megyes, Adorján és Abrám nemek, ’s ezeknek ágok szerint osztyák egymás között.

2-dik vers.
Azoktól a Pannoniában elébb béjött Magyaroktól származván és a havasos földet magok fegyverekkel nyervén ’s azt magok között Tribusok, Nemek és Ágok szerint felosztván, Árpád idejéig egy Rabanbán főigazgató vezér alatt valának, kit egyezett akaratból választottak.

3-dik vers.
A’ végre, hogy a’ külső nemzetek ellen hadi vezérek légyen, hogy a Schithák Nabou Fileimjétől az Anakhoharimtol megtalált szeretsendio kellyhe pohár által melly változtatva, de most is meg vagyon, egyházi és polgári törvényeket szolgáltassan ki, a’ közönség végezéseit kihirdesse, azoknak általhágóit megbüntesse ’s ezek az ő lakhellyében előtte ketté vágattassanak.

4-dik vers.
A Rabanbánnak lakhellye Budvára vala, (ma Székelyudvarhely) a mellyet régi Rabanbán Buda Nábu Fileim még Atilla birodalmának elromlása előtt épitett volt, és ebben az anyavárosban szolgáltatnak vala ki a Nemzet gyülésében a Székelly Nemzetnek minden törvényei a fő Rabanbán által Zándir Hám fő Rabanbán idejéig.

5-dik vers.
Ebben az időben jöve el az Hunnusoknak másik Nemzetsége Arpád, Almos fia vezérlése alatt és Zándir Hám követeket küldvén eleibe, azt a nemes Nemzetet elfogadá. Mint az Urunk házánál ma is meglévő levelek és régiségek bizonyittyák.

6-dik vers.
És eléadván a’ Hatkő vér kövekre metszett Törvényeket ’s Budvárában a’ Rabanbánok módja szerint áldozatot tévén, minekutánna a’ köveken lévő törvényeket megolvasta volna, azokból ezeket szabá a’ maga Nemzetére: Hogy a’ Pannon földen a’ főhatalom senkire ne szállyon, hanem csak a’ ki az ő Törsökéből fiu ágon származott. A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek. A’ ki előljárójához hitit megszegi, a’ fő Rabanbán áldozattya alkalmatosságával fejét, jószágát veszesse. A’ ki a’ fő Rabanbán méltósága ellen dolgoznék, számkivetésbe küldessék. A’ ki a’ fő Rabanbán áldozattyára nem menne, derékba keresztül szurattassék.

7-dik vers.
Mellyeket megolvasván, magára szabván, és a’ Rabanbán kellyhéje felibe tévén mindnyájon mintegy vérrel könyvező szemekkel sirának örömekben és jól ivának réája.

8-dik vers.
Arpád pedig annak emlékezetére, hogy törvénnyeit a’ mi Székelly Nemzetünktől vette, a’ Székelly nemzetnek a’ maga Tribussából ajánllya Rabanbánnak a’ három fiuval ékeskedő Uopouletet, Uopourt és Uogrount s ezeket végezvén felméne Munkácsra és áldozván ’s a’ törvényeket megnyitván béméne Pannon földére.

9-dik vers.
Az Uopoulet feleségének pedig Sarloumnak a’ Nábou Karszaib Chám leányának egy hassal három gyermekei levének, mellynek emlékezetére a’ Zándir Hám felesége az Uopoulet annya a’ Zapori Mágor nemzetségéből való, 888-ban a’ Törökök földin, a’ Hét Erdők havassai megett, a’ havasok szájában, Rákos véginél, nem messze az Olttól, Vacsárkban, az Oláhok földin túl a’ Rabanbán áldozattyához illő házat építe.

10-dik vers.
Azután csakhamar a’ Nemzet egyetértéséből a’ földet fiai között felosztya... Végre általvivén a’ Kelyhét, mellyet még Anakhársis Philosophus Görögországból hozott volt, a’ ki midőn azzal a’ hazájába Görög módon áldoznék, a’ mint mondatik, a’ testvérétől megölettetett. A’ mint Rhadágus Gothus királynak irásaiban, melyek reánk jutottanak és a’ mi Urunk házánál vagynak, iratik, mikor azzal áldoznék, maga házánál Vacsárk földin meghal– és a’ több vezérektől a’ Nemzet egyetértésével Butsuj tétetvén fővezérnek–

11-dik vers.
– A’ keresztyén hit béhozattatván, Udropotis az Uopolet fia a’ Sósmezőn megveretik.– – – – – – és a’ többivel a’ Pannon földin főméltóságot visel. – Feleséget hozván, kinek Viktoria volt neve a’ Trácziai királynak............ Mágornak leánya. – És Butont levágván, a’ Rabanbáni méltóságot visszanyeri. De nem lévén bizodalma, fél, mert tunyaságát ’s a’ munkára való tehetetlenségét tartózkodik vala kinyilatkoztatni. Azután a’ báttya fiától megveretik és a’ Tatár havasoknál megöletik. De nem sokára azután Álmos Üdrokhestikos a’ Rabanbánnál kisebb Gyula, a’ keresztyén vallástól elszakadván a’ fő Rabanbánt Ougrount megöli, ’s többnyire a’ Székellyeket. – – – a’ keresztyéneket üldözni kezdi.

12-dik vers.
De az Uopolet nagyobbik fia Uopour Sandour Anna Felicitast vévén feleségül, követeket külde István királyhoz. Ekkor kére elébb segedelmet, mellyel a’ Gyulát meghódoltatá. És maga léányát Zélát Sombor urnak adá. A’ kellyhét pedig magához vévén, többé nem engedé meg a’ pogányi áldozatot. (Sok héjja.)

13-dik vers.
Ez a’ nagy győzedelem éppen nem csuda, mert abban az időben a’ Székelly katonák és a’ Hét Erdők havasos földe megett lakó kisebb Rabanbánok, az ő tekintetek fenn tartásában igen állhatatosak valának. Jóllehet a Rüka megetti Rabanbán ur Jen Dombon azt meghallván, midőn az ő leánya Szombathegyallyi föld Rabanbánja fiának Sonstarus Boursnak elmátkásittatott, a’ vár segitségére, hogy a’ kellyhét viszszavegye, kétszáz katonával jöve.

14-dik vers.
De Uopour Sandour, mikor az ő testvére a’ Hét Erdők orrához, az ő nevéről neveztetett földre: Zetelakára vonta volna magát, éppen akkor készülvén a fia ellen hadba, megütközék Ikával s őtet megvervén, Ika elvoná magát tul, az Ügy vize mejjékére és ott házat épitvén magának, meghala. Maradának fiai: Ika, Dombon, Bordous, Játt, Deme, Kállo, Gázon. De ez az utolsó elüzeték a’ többitől, mert az öcscsit Lenconomaarácsot megölte vala.

15-dik vers.
Azért Oupour Sandour, Ika Rabanbán testvére, mikor táborba szállott, ezt a’ Gázon Harkánt a’ testvére fiát Pánnal együtt kénszerité, és a Nyürgőcz havassa megett való völgyet nékie adá; s maradéki ott telepedének meg. Gázonnak pedig öt fia marada: Czut, Cserthe, Matharáts, Vére, Blásu; kik közül Harkásznak téteték Blásu, Gázon Harkásznak nagyobbik fia, kiről a Gázon földe neveztetik.

16-dik vers.
Ezeket megszállitván pedig, az Uopour fia, s az Adekporois fiai változó szerencsével csatáznak vala ki Bálványos várából. Emlitést érdemlenek köztök: Bobi, Advok, Boud, Gethe, Sterayny, Jet, kik az Uopour Sandour fiát az attya ellen hatalmoson oltalmazzák vala. De elérkezvén az István király segitsége, meggyőzé a’ fiát. Melynek emlékezetére István, a’ Hét-erdők földe megett, a’ havason a’ Rabanbán Uopoulet fiával Betsekkel kápolnát épittete.

17-dik vers.
A’ Betsek fiai valának: Köröus, Csalha, Bánde, Győrffi, Papolcz, Illancs, Tivád. Kiket azután a Pannon király nagy földdel ajándékoza meg. Mert Pannon földön szinte akkor szakadván magva Sállyának, a’ nagy ajándékra alkalmatosságot szolgáltata. De a’ nagyobbik fiunak, Köröusnek nem tetszék a’ Pannon föld, azért haza jöve a’ fiaival. Ezek voltak: Aarad, Roka, – – – – Jama, Orre, Cseke, Pereny. Az apjok házat épite magának és fiainak. Innen neveztetik a’ Csalhafalvi föld Körös háza mellett.

18-dik vers.
Ezért pedig nagy része megharagvék a’ Székelly nemzetnek a’ Pannon királyra; sok Tribusok felkelének ellene, de Uopour Sandour – – – az ötcsével, Andorással és az István segitségével ellent álla. Elpusztitá ’s üresen hagyá a’ Nyürgötz (Nyerges) havasain és Gümetz (Gémes) földin tul lévő földet, és a’ kellyhe felibe arany keresztet tétete ’s a’ nagyobbik fiát, Istvánt, a nemzet egyezéséből a királyhoz küldé. – – –

19-dik vers.
Azután, minekutánna a’ keresztyén hitet béplántálta volna, látván, hogy mind a’ maga földe, mind a’ több Rabanbánoké a’ villongásokba megnéptelenültenek: az atyafiai maradékait tevé a Gümez megett való üres földre. Andorásét, az Uopuolet fiáét, Ambort, Gögöt, Kabot, Ladont, Lagaást, Doobot. Esmét a’ testvére fiait tevé Boudvára környékébe. Ezek között emlitést érdemlenek az igen derék katonák; Sámbor, ’Sebő, Koszláth, Örön, Jet, Ivány, Gellyén, Uogroun. A’ Nürgötz havasa megetti földre pedig tevé testvére, Ouroun fiait. Kik között emlitésre méltók: Botz, Zököl, Borida, Beel, Gere, Forroun, Lap, Nag, Zimány; a’ mely két utolsót Boudvára mejjéke földire fogadá bé. Sámbáár az Uogroun Rabanbán fia mene Maré földire, nem messze a Kükül vizétől és Kadits földétől, ki Zándir Hám alatt Uspoulát előtt Boudvára vezére vala. Minekutánna a’ keresztyén hitet e’ szerént béplántálta ’s a’ Székelly nemzetben azt megtartotta volna – – – egygyik a’ kissebb Rabanbánok közül nemzeti (prophanum) áldozatot tévén– – –

20-dik vers.
– – – A’ Pannon királyhoz jeles és uri férfiakot külde. Ezek valának: Szörcoe (Szörtse), Kénur, Bourzon, Hegyur, Vér, Tuter. Esmét a’ nemes katonák nemzetségeiből a’ bátor, vitéz férfi az Oult mellett Báátor és Blásu, Foduor a Vatsárk földéről és az erős férfi, Csák nevezetü, ki nagy nemzetségnek törsöke; fiai a Nürgötz megi földön laknak. Esmét Lázu, Foduor, Fián, Erőss; Markous, Csák, Özmér, Kasza, Árkos, ki Pannon földére kiszálla; de azután az ő maradékából Csák Iván visszajöve. Esmét az ő kissebbik fia Uopour Görgő, a’ ki a’ magáról neveztetett földön lakék és kilencz fiai valának: Bours, Ous, Cseke, Láz, Balou, Osvát, Szodor, Thordáth, Szabou, Oszony.

21-dik vers.
Ugy, hogy minden pénzbeli adótól menteknek tartassanak. A’ mely egyezés megesvén, ennek a’ dolognak és kötésnek örök emlékezetére Uopour Sandor Rabanbán egyik fia, Arad a’ maga Tribussával általtéteték a’ Zarán Tribussa földitől nem meszsze, szinte a Pannon széle földibe, a’ Blackusok havasi földére. Szállás Pataka mellé. – Azért a’ nemzetségek örökösen azt végzék, hogy a’ királyt és Pannon földe népét észak felől magok szabadságokban bántódás nélkül megtartyák. Azután a király oltalmára, mellette száz lovast tartanak. Azután a királynak, mikor válosztatik, megházasul, vagy fia születik, ökörsütést adnak. Ha ki pedig, akár a nagyobb, akár a kisebb Rabanbánok vagy Harkászi hivatalban lévők közül valamit inditana a’ Nemzettel, az a’ fő Rabanbán itélete alá vettessék. A’ melyek a Nemzet végzéséből az előbbi százakban, minden esztendőben megújittatnak vala, a’ mái napig.

22-dik vers.
Visszaérkezvén a követek ’s a’ fő Rabanbán nemzeti módra áldozatot tévén a’ várban, a’ nemes királynak márványkőre metztzett feleletét elémutatá és felemelvén a’ kelyhe felibe tévé. És minnyájon nagy örömök között fogadák a Magyarok királya tettzését. És a keresztyén hitet, mint közönség végzését, a’ Rüka (Rika) földe havassain túl (Három széken) minden kis Rabanbánok között kihirdették. És azt elfogadván, az áldozatokat kiirták. De nem a nemzeti áldozatokat, mert a’ nagyobb dolgokról való tanácskozásokban a’ legfővebb Rabanbán parancsolattyára minden Székelly egybegyül vala.

23-dik vers.
Mind a’ katonák, mind a’ kisebb Rabanbáni méltóságban lévők és Gyulák, ugy a’ nagyobb Rabanbánok is egyenlő szabadságokkal élnek; kivévén a Gyulát és Vezért, kiknek ketten mindenkinek a’ Nemek és Ágok előtt vala helyek. Mind a’ polgári, mind az egyházi dolgok megitélésében; a közönséges végzéseknek kiadásában és ezeknek általhágóinak megbüntetésekben. Mely szabadsággal csak a’ fő Vezér élt a’ legfőbb Harkász és Gyula jelenlétekben.

24-dik vers.
Minden Harkász alatt volt 5 Rabanbán és minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt. Egy nagyobb Rabanbán alatt volt három Harkász és a’ Gyula alatt is annyi; és mind ez a’ hat a’ Tribusoknak nagy Gyulája alatt. És ezek a’ Gyulák a’ Nemzet fővezére alatt, kinek lakhelye Boudvára volt. Ennek szinte a’ végibe (Udvarhelyen) lakék a’ legöregebb Gyula, a’ Küküll vize mellett, a’ hol a’ kisebb Gyula parancsolatainak általhágói megbüntettetnek vala. Ez fő Harkásznak is neveztetett. A’ kiknek a’ becsületen kivül nem volt több szabadságok, mint másoknak.

25-dik vers.
A’ nagyobb Rabanbánok lehetnek vala Nemzet fővezérei, millyenek voltak: Uopoulet, Zandir Hám, Boud Hám, Khán Ursulczon, Honat, Csolha, Zeke, Nüros, Nüroi, Asmidios, Trokhinos, Bauda, Khio Baudara, Igio adectos, Norokhilikos, Nypapharis, Düdoreküni, Admesada, Yas, Ustulu, Uopour, Apa, Bank, Halab Irnák. Ez az utolsó Halab Irnák jöve az apja birodalmának felfordulása után az Havasos Daciába – de ennek megtartása ugy látszik, hogy a’ mostani zürzavaros időkben, a’ mi főnépeink által egésszen felhagyatott.

26-dik vers.
Mikor pedig a’ Király az Erdélyi Vajdát Gyulát, kit maga tett volt Vajdává, meghódoltatá ’s helyébe Zoltánt tevé; István, a’ Sandour Rabanbán fia, a nemzet akarattyából külföldről hoza magának feleséget: Katát és három fiai születének egy hassal: István, Sámuel és Gergely, kik között azután felosztá a’ maga kereste földét. A’ Törökök földe Vatsárkon tul juta a’ nagyobb szülöttnek Istvánnak, a’ magvaszakadt Kénur Rabanbán földe Gergelynek, ezen a’ földen kinoztatja vala Kénur még Uopoulet idejében a’ tolvajokat és gonosztévőket és a’ fia Ivány a testvérétől kiüzetvén a Lokott havassára szállott volt meg ’s ott hagya maradékot. Sámuelnek pedig a’ legkissebbnek juta Agyfölde a’ Kükül mellett.

27-dik vers.
De osztály közbe – északi nemzettől követek érkezének hozzája és más minden kissebb Rabanbánokat egybegyüjtvén a’ Rákos völgyébe, a’ hol ott a’ nemzetnek nemzeti áldozattya tartatik vala (mert a’ fiai között az ő földit, tiz Rabanbán osztya vala) az északi népeknek Steleráji ilyen választ vevének. Mi Atilla Hunnus Székelly nemzetnek maradéki Havasos Dáciában lakók, a’ Hét-erdők földe megett Rákos völgyébe, a’ ti nemzetségtek kivánságát vévén és abban megakarván egyezni, Majránát Uopour Sándournak, a’ mi fővezér Rabanbánunknak leányát, a köztünk való sógorság fenntartására, a’ ti Stelerák Czárotok fiának, Basilnak kivánsága szerént feleségül általadjuk, néktek, mint Boeroknak barátságtok fenntartására. Ugy, hogy az ő virágzó, a’ miénkhez hasonló szabadságokat hadjátok meg ezután is és így eleinknek szokások szerént napkeleti drágakövekkel felékesitvén, elvivék; és a’ mi Rabanbánaink a’ Szereten tul kisérék. Maga is a’ száz esztendős Bousson, Zandirhámnak halála után született fia, Gyula méltóságban lévő, az Uopoulet öccse, lejöve férfi módra az Atilla fia Irna barlangjából a’ több Rabanbánok közé, kiki a’ maga Tribussa szerént egybegyüjtvén a’ maga fiait, u. m. Abaáts, Uopour, Béél, Uozon, Entséé, a Deme földében, Zoltán; Madaras földéről esmét az Andorás fia; esmét a Nömöz fia; esmét az Uogroun fia; esmét Ika a’ Dombon fia az Uopoulet Nemzetségéből (maradéki most is Dombinak hivattatnak Háromszék földin, Ikafalván). Esmét Zököl (a’ kitől Székelly, Killyén földnek ura). Esmét Enőz; esmét a’ Hét-erdők földe előtt lakók, a’ hol a’ Hét-erdők fő Rabanbánja Uopour lakik. Esmét Gyula, Ount, Nagy (a’ kitől a’ Marefalvi Nemzetség a’ Mare földin). Esmét Zimány és a’ fia Magor Biro; azután Zalán, Forro, Roka, Benke és mások sokan, kiknek maradékaik ma is fenn vagynak.

28-dik vers.
A’ Hét-erdők megett való földről pedig a’ fő Rabanbán a’ kellyhe pohár fő örzője, maga helyett küldé a’ fiát, Sándour Istvánt és Abét, ki az Isumé fia vala; azután Hundot a’ Lueeu (...) földe Rabanbánját. Esmét a’ Toportsa nemzetségből, a’ Benus fiát a’ Rüka elől; a’ Béél fiait, az ő földekről a’ Taar havasok előtt, Künvérnek pedig a’ Taar havassa megett való föld Rabanbánjának megparancsolá, hogy mind végig kisérné a’ léányát. A’ ki azután az északi részekben a’ Stelera fiától nagy örökséggel gazdagíttaték meg: mikor Sandour Istvánnak két léányai klastromba menének.

29-dik vers.
Ezek meglévén feleséget hozának If. Sándour Istvánnak is, Francisca Maetriada Ivolt, Lengyel nemzetből, a’ kinek kissebb öccse Mihály, midőn az örökséget fel kivánta osztani, őtet meg akarván verni, a’ Pannon földre szalada a’ Don vizén (Dunán) túl; és a’ mint mondják ott hagya maradékot. Azután István magának tartá a’ Vatsárkon túl való földet a’ Zándir Hám feleségétől épített házokkal és a’ kellyhe formáju pohárt, mint maga örökségét a’ Tribusok akarattyok ellen elvivé Boudvárából 1039-ben, mely pohár ma is megvagyon.

30-dik vers.
– – jól lehet – – a’ mostani Háromszék Rabanbánjai Uopour János, Béél István és a Potárka nemzetségből való Gáspár pedig kiki maga népével egybeállván, hadat akarának indítani a’ Gümötz földi István ellen, a’ Nemzet poharának elviteléért, de az ő igyekezeteket az idő viszontagsága megakadályoztatá. Mert követeket küldvén Andráshoz, a’ fiát Sándour Lászlót zálogba adá a’ Királynak s ez elfogadá. És így a’ Rabanbánok megijedvén minden igyekezeteket abban hagyák. ? pedig a’ pohárt megtartá. De Boudvárát vissza nem veheté többé – és így a’ Hét-erdők havassai megett való földek Sandour Lászlót választák magoknak fővezéreknek, kit András a’ Lengyelekhez küldött volt követségbe, de úgy, hogy a’ Székelly nemzet vezérétől fügjön. A’ több Rabanbánoktól pedig nem. És András királyhoz ez okon a’ jeles katonát Jan Lajost küldvén, Andrástól ez az elszakasztás jóvá hagyaték.

31-dik vers.
Ezek folytába Zoltán meghalván az országot felosztá, Andrást és Bélát az Erdélyi vezért, a’ mi Királyunkat maga mellett tartá – 1049-ben. Minekutána pedig István király már régen megholt volna, a’ dicsőséges és győzedelmes Királynak halálát meghallván a’ Bessusok, a’ Gümötz mege földin lakó keresztyén Székellyeknek hadat izenvén, bé akarának ütni. De a’ Székelly Nemzet fegyverre kelvén, kihajtá őket emberül, messze a’ maga földétől az András vezérsége alatt, ki Ambor Vida Josa fia vala. De más Tribusok ennek a’ győzelemnek dicsőségét akadályoztatni akarák. Uopour vezér Bálványos várából Andorás vezért ebéd felett megölé és fővezér Andorás földét elfoglalá, ki a’ derék katonának Zámbounak, a’ Szerany fiának fia vala.

32-dik vers.
De az Erdélyi vajda Béla megtudván a’ keresztyén Székellyeknek veszedelmeket és az Andorás vezérét is, a’ báttya halála után a’ pogány embereknek Gyula várában fejeket szedeté. Ezek voltak: Sandour Gergely, Csangur Elek és Blaskó Gergely, a Bon fia. Esmét a’ Csáki fiak; Sándor István pedig a’ László fia, a’ Gergely testvére, kiüzé az Erdélyi Vajda parancsolatjából Csángur Pált, a’ Csángur Elek attyafiát, a’ jeles katona Kab fiát és a’ Gümetz földit visszafoglalá ’s magának tartá.

33-dik vers.
A’ mikor is azután Béla vajda parancsolá, hogy a’ hivatalok ne neveztetnének a’ régi szokás szerént; hasonlóképpen se nemzetségek, se várok, se faluk, se kastélyok, hanem a’ Szentek neveit adnák nékiek. A’ honnan a’ lőn, hogy sok jeles Székelly katonák nem tudák magok elejeket ’s leveleiket (mint haszontalanokat) megégették, oly nagy zürzavarban is mindazonáltol találtatának némelyek, kik a’ Király akarattya ellen is elejeknek és lakhelyeknek neveket megtarták. Kiváltképpen Háromszéken, Dombou, Béél, Nömöz, Mikou, Dants, a’ nemes Gyula Körös fia. A’ mostani Udvarhely széken pedig Uogroun, Lázár, Köntz, Biró, Nagy, Zimán, Dállya, Zököl, Turekh (Török), Kadáts sat. De a’ méltóságoknak tiszteletes neveik nem hallatának többé. Nem Rabanbán fővezér, hanem Székellyek ispánnya, nem Gyula, Harkász, hanem Székellyek vice Ispánnya sat. És igy Béla hirtelen változással a’ királyi szék reáesvén, méltán öszveromlék 1063-ban és meghalt 1065-ben A’ kinek ellene szegzé magát Zemere Madaras földéről, de semmire sem tuda menni.

34-dik vers.
Azonban Sandour István is Sandor nevet vévén fel, a’ Csángók vezérivel Dottka Busillal veszekedni kezde. De éppen szerencsére egy Miko nevü kétszáz fegyveressel érkezvén, kiüzé a Csángurokat és megszabadítá Sándor Istvánt. A’ mely győzedelméért Sándor Uram Hadnagy megengedé, hogy a’ maga nevéről nevezett és ma is virágzó várat: Mikó várát építse. Azt mondják, hogy ez derék katona volt, Pannon földéről való nemes ember, Uramnak fiának hivattatott, 12 várok birodalmától fosztatott meg. Maradéka ma is az ő nevét viseli.

35-dik vers.
Mely dolgot László meghalván a’ Nemzet egyezéséből, a’ Hét-erdők földe megett bőv örökséggel ajándékozá meg Mikót, ugy, hogy azután Szék századossa lőn s ’maradéka nemesi nevet kapa. És ugy szereté őtet (László), hogy midőn Erdélyt megjárván, a’ Vatsárki földön tul, Istvánhoz ment volna, az ő Szilvási Erzsébettől született leányát, Katát, Mikó Pálnak eljegyzé és a’ lakadalomba maga is ivék örömében a’ Nemzet poharából. A’ mikor is egy nehány Tatárok béütvén a’ Székbe, Sándor István kihajtá őket és azért ajándéba nyeré a Törtsvárához tartozó földet a várral együtt. És ekkor erősíté meg László Gázon földit, mint széket.

36-dik vers.
A’ nagy Boudvárának elromlása és töröltetése után Almus lőn minden Székellyeknek herczegjek. A’ ki alatt, midőn gyülés tartatnék, Urunk mostani völgyében a’ Lokott földin, a fő Székellyek, sokaknak nem lévén fiak, a’ leányt bé akarák vinni a’ más Rabanbánok örökös jószágokba is. De István Almus herczeggel ellenek álla. A’ honnan a’ végezteték örökösön, hogy ha mely testvérek közül egyiknek fia, a’ másiknak csak léánya lenne: a’ leányra attya öröksége szinte ugy szálljon, mint a fiúra. A mely leszállást a’ régi vezéreknek u. m. Uopoletnek maradéki is magokévá tévén, azt nem tentával, hanem emberi vérrel álliták meg a’ Rákos mezején; a Székellyek Ispánja László jelenlétében. Ekkor tartá menyegzőit az István léánya, Drusilla a’ nemes Kálmány Lászlóval, a László király várába, a’ Hét-erdők havassai földe közepében. A’ mikor is, midőn a’ kellyhe pohár Drusillának adattatnék, egy a’ kisebb Rabanbánnak maradékai közül kiragadá: A’ léány házasittassék ki, ugy mond, és attya jószágát, mely a’ Székelly országban vagyon, vegye a’ fia. És ez a’ leszállás a’ régi Rabanbánok jószágaiban; a többiben pedig a’ szokás szerént, ha két testvérek lesznek, kik közül egyiknek fia, másiknak léánya vagyon, a léányra szálljon. De István, mint egész Bourzon földének ura, általüté őtet és azután senki nem meré kiragadni a’ pohárt.

37-dik vers.
És ezek esének a’ derék királynak, Lászlónak jelenlétében és az ő fia, Kálmán László előtt, mikor Drusillával menyegzőit tartotta. Kinek testvérit, Piroskát, ki Irénének neveztetett, midőn a’ Nap Keleti Udvar a’ Székelly földin vitetné keresztül, az őtet kisérő Székellyek közül, a’ Héterdők földin, sokakat megajándékoza, a’ Székellyek Ispánjai tartásokra szolgáló földök nem tartozván a’ Székelly földhöz.

38-dik vers.
Sandor István meghalván, az ő felesége, Erzsébet a' dicsőséges Béla király idejében két száz fegyveres embert vive Törtsvára földére, mely a' férjének ajándékoztatott volt, a' tolvajok ellen. És azt megtisztitván, a' Gümetz földivel egygyütt által adá a’ fiának. Feleségül pedig adá nékie Gögő Annát, egy Lovas Rendből és Uopoulet Nemzetségéből való lovas katona leányát, egy igen bátor szivü asszonyt. A' ki Toplitza földin tulajdon kezivel házat épitvén, azt háromszáz tolvajok ellen vitézül megőrzé; kétszázat levágván, a' többit megfutamtatván. Hogy pedig férje nevenapját, midőn ez azt illené – – – ötven fegyveresekkel a' Gümetz földire menvén hadba, a' tolvajokat megfutamtatván s elfogván ugy megrontotta, hogy némelyeket levágván, a' többi mindegyig elfogattatott. Olyan vitézséggel köszöntötte Istvánt a' férjit. Az anyja is öt tolvajt vágott volt le s mikor a' hatodikkal küzködnék, ugy ölettetett meg. – Meghal azután a' férje is. A' gaz Tatárok háromszáz katonáival, kik mind az ő emberei voltanak, levágák, s a' fejét elvágván, testét a' Kükül vizébe veték. Ezt a' várat is a' Tatárok kegyetlen serege rontá el, még László király idejébe, ki maga is megszalada előttek.

39-dik vers.
– – – A' derék vitéz özvegy asszony pedig a' Székellyek Ispánja köszöntésére Gyula várába akarván menni – – – midőn menne az Oult vizén által, egy gyermeket, kit a' vizbe vetettek volt, kifogat, Bontz nevü tizedesse által; és azt azután megöleti; a' maga földén életnek és halálnak ura lévén. – De azért az ő katonái reája megharagudván, az ő alatta valóji felingereltetének Zöld Demjény által az Abrám Neméből és Dudor Ágából és Bontza István által az Uopoulet Ágából, erőszakot üzenék rajta – tetemei a' Zandir Hámtól épittetett háznál vagynak letétetve. – A több gyermekei közül egyik a' Hét-erdők földin telepedék meg, azt a' tolvajoktól megtisztitván. A' más fia a' Kénos földit visszavévén, azt békességgel birá s maga maradékit ott terjeszté. János pedig Kálnoki Nemes Katát vévén feleségül, a Lengyelekhez méne s tizenhét esztendeig ott mulatván, ugy jöve haza s a' maga várát, melyet a' Tatárok elpusztitottak volt, esmét megépité.

40-dik vers.
Ez mikor Bláskó lecsendesitésére menne 1200 fegyveres emberrel, Urkohoz a' Gensek fiához térvén, ki volt a' Görgő Uopour fia, Erőss Jánost a' Székelly János kisebbik fiát küldé követségbe hozzája, hogy szünnék meg. De a' követnek azért a' maga földin Csiszér Ferencz Dulo által fejit véteté. Mindazáltal az Uopoulet fia Darabos Tribussának kérésére, mely Gyerla vizitől nem messze, Pannonia földihez közel 'Suknál szállott vala meg, akkor szállittatván oda, mikor az Arad Tribussa az Oláhok havasos földihez szállittatott volt; az Olt vize mellett, az Erőss János fiait, a' maga fia Aba mostani földin nagy örökséggel ajándékozá meg. De azért későbbre azután a' Törökök földe végibe lakó Iván Lászlónak, az Abrám Nemből s Dudor Ágból és Kadácsi Péternek, a Halom Nemből s Dudor Ágból való katonáknak bosszuálló kezeket nem kerülheté el. Hagya pedig maradékot, kik közül a' nagyobb a' Lengyeleknél ezeres kapitány, Péter kolosmonostori apát ur, Rebi mene egy Veropoltzki Lengyel vajdához férjhez, Racha Losonczi Péterhez, egy Pannon földin lakó nemes Magyarhoz; Alna Latzkó Jánoshoz, Uopoulet fia Blasi maradékához; a’ ki az urát más földre vitte s ott hagya maradékot, Panna Vére Lászlóhoz.

41-dik vers.
Péter pedig a’ Vezérnek második fia, vevé feleségül Mária Erzsébetet, Losontzi Péter testvérét 1249-ben. Ez vitéz, hadakozó ember vala a’ Gümetz földin, nagy vadász – megevék a’ Naskalát földin, a Tatros vize mellett és számos fiakat s leányokat hagya. Sára a’ nagyobb mene Gyulaihoz, Esther a’ Duna mejjékéte;re, Anna Dölnei Öncze Gáspárhoz. – – – A fiak közt emlitést érdemlenek Sigmond, a’ ki az Oláhországi vajda, Bazarád feleségit szereté. – De Tamás Déák az akkori vajda nyilván megizené, hogy az Oláhot a’ vadhelyekből szakállánál fogva kihuzza.

42-dik vers.
De abban az időben 1350-ben Páter Miklós püspök őtet Gyula-Fejérváron számtalan főurakkal együtt megöleti. Felesége volt Basa Anna, a’ Székelly Nemzetből, Uogroun fiának Jetnek és Uopouletnek maradékából. Ettől származék Péter, a’ ki a’ Mikó Pál maradékát, Mikó Annát elvevén, 1411-ben egy fia születék tőle, János. A’ kinek születése után ő válosztaték legelsőbben az egész Csík, Gyergyó és Kászon vezérivé, Stiborits vajda alatt. Kinek jelenlétében, midőn a’ Toplitza és Csomortán közt való völgyben, a’ hol földből egy halom hordatván öszve, a Székellyek fővezérének emlékezetére, az Sándor Dombjának nevezteték és mind e mái napig meg vagyon. Ezek mikor így volnának, a’ Vajda megrészegedvén a’ vezér híre nélkül a’ szecsendió hajból csinált kellyhének, mely ma is megvagyon, talpára ezt iratá: Petrus Sandor 1412. A’ melyért a’ Vajda a’ Vezértől kiüzeték a’ Székely földről.

43-dik vers.
Ennek kihajtása után segilleni készül vala Mirtsét Dán ellen, az Oláhokon való uralkodásra való vágyásból – – – Végre sok érdemekkel megrakodva – – a' Báttya – – ő lőn első, a’ ki a’ Rákos mezején béhozá a’ törvényfolyás rendit. Ennek fiának Jánosnak idejében támadának fel az Erdélyi parasztok. De Csák László, akkori ispánja a Székellyeknek, az öszvesereglett tolvajokat, kik Gyergyó völgyibe (most Széknek mondják) az Uopoulet Nemzetségít háborgattyák vala, Hegyallya földe előtt megzabolázá. Mely meglévén, midőn az Erdélyi parasztok ellen készülne, a’ zenebona lecsendesedék.

44-dik vers.
Hozzája való kedvéből szerzé nékie Hunyadi János 1430, ki már akkor sok királyoknál hiresebb vala Barkotzi Máriát feleségül a’ Pannon földről. Kitől egy fiat hagyván, Mihály Hadnagy Uram nevüt, a’ Kenyér mezején való ütközetben elesék és ott temettetvén el, ott fekszik. Ennek maradékai, a’ Sándor István és Menyhárt uram házánál levél nem lévén róla, nem tudatnak.

45-dik vers.
A’ második felesége Jánosnak Dosa Anna volt. Ez a’ Pannon földin a’ fiu testvéréhez való hitetlenségiért öletteték meg. Mert a’ Sándor Mihályt illető leveleket elégette volt. Azért méltán felakasztaték. A’ János fia feleségét Kriska Hadnagy Uram fiának nevezék. Mert mikor Terekh Sander bekh a’ fiát az asszony akarattya ellen arra erőltette volna, hogy magát nevezze Sándor Jánosnak, a’ Sander bekh fia János ellen háromszáz fegyveres embert vive, halálra keresvén s meg akarván ölni. De János a’ Lokot földre mene s a’ más nemes Linea innen származik. – – – Az Ur földin, az Olt mellett, mint katona, ugy szolgál. Ettől a’ Kriska Hadnagy Uram fiától azért levének fiai: Péter, István, Mihály. Péter vevé feleségül Ugron Katát. 1462-ben születék egy fia: István. 1472-ben az apja meghalván, Pungrátz János vigyáz a’ gyermekre. Mikor felnöve, ezt küldé a’ Vajda Csík országból Hali Bégh Mysia tiszttartója ellen, s felvévén a’ Lovas Rendet Uopour Jánossal s Uogroun Abrahámmal a’ Duna előtt való földön megveré őtet a’ Vajda képibe. Nem is vala csuda! Mivel az egész Nemzetet Tribusok szerént ez az ifiu vezérli s János és Abrahám tanácsolják vala. De mégis a’ Havasalyföldi Vajda, Blád miatt, a’ maga várába Rákos földire kelle magát vonnia és Apor Annát elvevé. Mert az Apor nevet ekkor vevék fel – – Szerencsésen birá a maga várát – A’ Syndoviai Béghnek se vala baráttya; meg is vereték általa.

46-dik vers.
Mikor pedig a Pannon, vagy Magyar király hatvanezer arany forintot von, jól lehet házas, de ifiu korában 1469-ban a’ Moldvai vajdát visszatéríté a’ Király hüségére és azután a’ Vajdának Csiko vára adaték; ő maga pedig a’ maga földén tekintetébe s hivatalába megerősítteték. István nemzé Menyhártot, Mihályt, Borbárát, Annát, Pétert, Jánost és Lászlót. Menyhártnak 1530-ban Lázár Anna lőn felesége.

47-dik vers.
És ezek 153 darab levelekből summáztatván, három példába irattak meg. Sem több nem irattat, se a’ rövidségért kevesebb. Hitünk szerént bizoníttyuk, tekintetes nemzetes Sándor Menyhárt úr várában, Allszeg földin a’ Csíki háznál Vatsárk és Csíkfalva között 1533 esztendőben. A’ kik közüllünk Déáktalan embörök lévén keresztvonásokkal megerőssítettük jövendőbéli nagyobb bizonyságra.
András Mátyás Csíki törvényes embör. mpr. Veress Déák, István Gábor, Győrfi Mátyás.
Ezen írást szóról szóra maga originalissából leírtuk igaz hitünk szerént, All Csík Széki mostan Taplotzán lakó Veress Péter Nobilis, Fell Csík Széknek hitös Assessora és ugyanazon Széki Szkirályi Bors István Nobilis, All Csík Széki hütös Assessor in hoc Anno praesenti 1695. Die 14-a Marty Csík Szereda privilegiata várossában.
Veress Péter mpr. nobilis. Bors István mpr. nobilis.

Ego quoque Copiam hanc fideliter ac conscientiose, absque ulla additione vel diminutione transumpsisse, pro notitia pretiosae Antiquitatis testor, Ao 1796. Die 18-a Novembris in aedibus meis Somlyo.
Joannes Nepom. Farkas mpr. presbyter saecularis.

A 10. századi magyar régészeti leletek két jellemző tárgya a palmettával díszített tarsolylemez és a pengeív felé hajló markolatú szablya. Ezek a tárgyak elsősorban a Felső-Tisza-vidéki sírok mellékleteiként kerültek elő. A tarsolylemezek a tűzkészleteket tartalmazó tarsolyokat fedték, míg a szablyák a lovas hadviselés keletről hozott fegyverei. Mind a tarsolylemezek, mind a szablyák eredetének jelentős irodalma van. A tarsolylemezek motívumkincsének eredetét Mesterházy Károly a görög és muszlim díszítőelemekhez sorolja, a hajlított pengével szöget bezáró markolatú szablyák pedig az un. szaltovo-majaki kultúra (Lebédia) formakincséhez sorolhatók. Felfigyeltek arra, hogy a korobcsinói ősmagyar vezérsír szablyaszerelékén található palmettás díszítés és a galgóci tarsolylemez díszítése között szembeötlő párhuzam van.

 Kép: Korobcsinói szablyaszerelék, galgóci tarsolylemez 

Úgy gondolták, hogy a tarsolylemezek a veretes tarsolyokból alakultak ki oly módon, hogy a felületet borító veretek végül elvezettek a teljes területet lefedő, lemezes megoldásra. Erre a következtetésre a farkasréti tarsoly vereteiből jutottak.

Kép: Farkasréti veretes tarsoly rajza. Készítette: Dienes Ö. István

Dienes Ö. István nagy régészeti tárgyú felfedezése a Budapest-Farkasréten a század elején talált díszöv és vésett díszű lemezek értelmezése. Álláspontja szerint a farkasréti tarsoly segítségével lehet megérteni, hogyan alakultak ki az ezüstveretes tarsolyokból az ezüstlemezes tarsolyok. [1]

A Kárpát-medencében több, mint száz tarsolylemezt találtak. Egyetlen Kárpát-medencében talált tarsolylemezen található figurális misztikus állatábrázolás: a tiszabezdédi tarsolylemezen. A többi - Kárpát-medencében talált - tarsolylemezt általában növényi indák, legtöbbször különböző formájú un. palmetták díszítik. Ugyanakkor három tarsolylemezt is ismerünk a Kárpátoktól keletre, melyeken állatábrázolás (is) található: a veszelovói, a Mardzsani Gyűjteményben őrzött és a panovoi tarsolylemezeket.

 A tiszabezdédi tarsolylemez

Megtalálás helye: Tiszabezdéd-Harangláb-dűlő, I. sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi őrzési helye: Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, Magyarország

Leltári száma: 86.1896.236.a.

Anyaga: aranyozott vörösréz lemez

Leírás: 

   A temető leggazdagabb mellékletű férfisírjából, a bal kar alatt találták bőrtarsolyát, amely egykor övéről függött alá. A különböző apró tárgyak számára (tűzkészség stb.) szolgáló tarsoly fedőlapját gazdagon díszített aranyozott vörösréz lemez fedte. Viszonylag jó állapotban menekült meg az enyészettől a bőr fedőlap is, amelyhez a lemezt hozzáerősítették. A fedőlap lemez felőli belső oldala látható, a lapot tarsolytesthez rögzítő vékony zárószíj megmaradt szakaszával együtt. E zárószíj fölül az övhöz erősített függesztőszíjhoz csatlakozott. (Vagy mindkét funkciót egy szíj látta el.) A tarsoly fölött lévő – szintén megmaradt -szakaszát négyszögletes ezüstveret díszítette, amelyet átlós irányban nielloberakás ékesített. A zárószíj végét szintén nielloberakásos szíjvég zárta.
A tarsoly alakja némileg különbözik a többi ismert honfoglalás kori tarsolyunkétól: azoknál jóval szélesebb. A tarsoly testének hátoldalát pereme mellett gömbösfejű szögekkel erősítették meg.
A bőrtarsoly fedelére apró szegecsek segítségével erősítettek fel dúsan aranyozott vörösréz lemezt. (A szegecsek nyomát a lemez peremén lévő lyukak mutatják.) Az egykori ötvösmester a lemezre először felrajzolta a mintát, majd vésővel alakította ki annak körvonalait. Ugyanezzel a szerszámmal dolgozta ki a levelek széleit, erezetét, a két állatalak testének tagolását, s a közepütt lévő kereszt felületét. A hátteret poncolóvas beütögetésével apró köröcskékkel töltötte ki. A mintát a háttérből domborítással is kiemelték.
Az ábrázolás egyes motívumai feltehetők a korabeli keleti, iráni, sztyeppi és bizánci művészeti emlékeken, ötvösműveken, falfestményeken és textíliákon. A mustra legmagasabb elemét alkotó ágas-leveles csokrok, más néven palmetták, honfoglalóink mintakincsének leggyakoribb eleme. Minden bizonnyal hitvilági hátteret sejthetünk megjelenésében: a honfoglaló magyarok sámán- vagy más néven táltoshitének legfontosabb elemét, a világi rétegeket egybefogó világfát vagy életfát jelképezte. A középütt szétváló, majd újraegyesülő levelek alkotta rombusz alakú tér lemezünkön alighanem a fa törzsének odvát szemlélteti, ahol népmeséink hagyománya szerint a segítő szellemek tanyáznak. Itt egy keresztet, a kereszténység jelképét látjuk a mezőben. Az írott kútfőből egyértelműen kiviláglik, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt, a levédiai és etelközi szállásokon megismerkedett a kereszténységgel a térítő bizánci papok révén. A kereszt ábrázolása önmagában azonban még nem bizonysága annak, hogy a Bezdéden eltemetett honfoglaló keresztény hitet vallott volna.
A rombusz alakú keretet felül közrefogó két mesebeli állatalak az iráni hitvilág pávasárkányára (szenmurv) emlékeztet. Alakjukat nyilvánvalóan valamelyik perzsa, vagy bizánci kelméről másolhatta a magyar ötvös. Ugyanakkor az ábrázolás egésze magyar ízlésben fogant. Joggal feltehető, hogy a bezdédi tarsolylemez az egyik legkorábbi honfoglalás kori ötvösremek, s még a honszerzés előtt a keleti, etelközi szállásokon készült. Erre utal az is, hogy a tarsoly zárószíját díszítő két niellos veret normann mesterekre vall, ebben az időben több műhelyt hoztak létre a keleti szláv területeken. Etelközi magyar mester munkája lehet az egyetlen Kelet-Európából, a középső Volga-vidékről ismert cseremiszföldi tarsolylemez is. (Itt az életfát két oroszlán fogja közre.)
A bezdédi lemez elvezet bennünket a honfoglaló magyar művészet kialakulásának forrásvidékeire is: a sztyeppi, közép-ázsiai, iráni és bizánci területekre. E vidékeken azonban csupán a magyar ötvösség és díszítőművészet egyes elemeit találhatjuk, őseink művészete ezen elemekből sajátos arculatúvá formálódott, amelynek gondolati hátterét a magyar hitvilág alkotta, amely sokrétegű szövevényében nem egyszer befogadta és átértelmezte a nagy világvallások jelképeit is.

Mérete: 13,6 x 15,6 cm.

Ásató: Jósa András, Vidovich László

Ásatás éve: 1896.

Ábrázolás:

Kép: A tiszabezdédi Harangláb 8. sír tarsolylemeze

Ábrázolás forrása: Gáll Erwin: A hatalom forrása és a magyar honfoglalás, Budapest, 2019. 127.

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Irodalom:

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996.

Veszelovo tanya (Szemjonovo mellett) 19. sír: FODOR 2013, 457–470.

Lelet: lemezes tarsoly
Megtalálás helye: Veszelovo, Oroszország
Kora: X. század
Jelenlegi helye: ismeretlen

Anyaga: ezüst
Leírás: lemezes tarsoly

Kép: Veszelovoi tarsolylemez

Forrás:

http://www.tarsolyosok.hu/etelkozi.htm

http://epa.oszk.hu/00600/00691/00165/pdf/EPA00691_mtud_2017_06_723-731.pdf

Mardzsani-gyűjtemény (Dél-Urál): РУДЕНКО 2016, 76, 78–79, Рис. 12–14; Fodor 2017, 3. kép 2–4.

Aranyozott ezüst tarsolylemez Oroszország déli részéről (Mardzsani Gyűjtemény, 9. század vége-10. század elő fele). Felülete gravírozott, egymással szembeforduló oroszlánok díszítik. A középütt kivágott zárószerkezetű lemezes tarsolyokat a legkorábbi típusoknak tartja a kutatás, a Kárpát-medencében a banai tarsolylemez tartozik ehhez a körhöz A bőrből készült tarsolyokat az övön viselték, a tűzgyújtáshoz szükséges kovát és taplót, illetve egyéb apró holmikat, pl. borotvát tartottak benne.

Kép: Aranyozott ezüst tarsolylemez Dél-Oroszországból, Mardzsani gyűjtemény, Moszkva,

Fotó: G. Szapozsnyikov

Panovo-i temető 2. sírjából származó lelet

„A kelet-európai tarsolylemezek között tartjuk számon a sajnos töredékes állapotban megmaradt Panovo-i temető 2. sírjából származó leletet. A 9–13. század közé keltezhető temető szaltovói jellegzetességeket is mutató sírjai közt a 10. század második felére keltezhető horizonthoz sorolhatjuk ezt a számunkra fontos sírt. A tárgyat elsősorban a Fettich Nándor által - Erdélyi István 1969-es morsanszki felvétele alapján - készített rekonstrukcióból ismerjük.” ([2])

Kép: Panovoi tarsolylemez. Erdélyi István rajza. Forrás: Panovo (abtk.hu), www.arpad.abtk.hu/hu/adatbazisok/lelohelyek/kelet-europa/panovo

A panovoi tarsolylemezen található griff a Lehel kürtjén található griff pontos párhuzama.

 Kép: A „Lehel-kürt” kiterített rajza. Forrás: LÁSZLÓ 1973., 13. o., Idő: i. sz. 10. sz. Őrzési hely: Jászberény, Jász Múzeum

A griff Kézai Simon Magyar Krónikájának előbeszédében (prológusában) a következők szerint szerepel:

„... In montibus etiam deserti memorati crystallus invenitur; grifones nidum parant, aves, quas Legisvalk, Hungarice kerechet appellamus, …”

„…Az említett sivatag hegyei között kristály található, és griffmadár fészkel benne, valamint – s ez köztudott – a legerfalc nevű madarak, amiket magyarul kerecsetnek hívnak,…”( [3])

 Ahogy fentebb említettük, a griffmadár szerepel a Fehérlófia című ősi, mítikus mesénkben is, melynek legalább 50 változatát gyűjtötték össze, és amely a sztyeppei népek mesekincsének fontos része. A magyar változat mellett van oszmán török, ujgur, jugur, kazak, kirgiz változata is.([4])

Példa a Kárpát-medencében talált tarsolylemezek díszítésére:

Kép: Palmettás tarsolylemezek

Szaltovo-Majak-i szablya

Kép: Saltovo-Majak-i szablya és öv 

A magyar szablya a 9-10. század fordulóján jelent meg a Kárpát-medencében, és a 10. század közepére eltűnt. A lovassági szablya a 14-15. században török hatásra jelent meg újra, kissé módosított formában. A magyar szablya előzményét az un. szaltovo-majak-i kultúra 5-9. századi régészeti leleteiben, pontosabban az „alán”-nak tulajdonított leletek között találták meg.

Következtetés

A tarsolylemezek kialakulása nem helyi, kárpátmedencei fejlemény. Ugyanakkor díszítésének motívumai kulturális-vallási okokból, szaltovo-majaki hatásra, a szablyaszerelékek díszítését követve változtak meg.

Irodalom

АРМАРЧУК, Е. А. – МАЛЫШЕВ, А. А. 1997 Средневековый могильник в Цемесской долине. Историко-Археологический Алъманах 3. Армавир–Москва. 92–114.

АРМАРЧУК, Е. А. 2003 Памятники Северо-Восточного Причерноморья X–XII. вв. Крым, Северо-Восточное Причерноморье и Закавказье в эпоху средневековья: IV–XIII. века. Москва. 2006 Конская упряжь из могильников Северо-Восточного Причерноморья X–XIII. веков. Москва.

АРМАРЧУК, Е. А. – НОВИЧИХИН А. М. 2004 Украшения конской упряжи X–XII вв. из могильника «Андреевская щель» близ Анапы. Краткие Cообщения Института Aрхеологии. Москва. 216. 59–71.

ДИТЛЕР, П. А. 1961 Могильник в районе поселка Колосовка на р. Фарс. Сборник материалов археологии Адыгеи. Майкоп. 1961. Т. II.

ДЗАТТИАТЫ, P. 2014 Аланские древности Даргавса. Владикавказ.

ЗАВЬЯЛОВ, В. И. 2006 Результаты археометаллографического исследования стремян и удил из могильников Северо[1]Восточного Причерноморья. In: Е. А. Армарчук (Red.): Конская упряжь из могильников Северо[1]Восточного Причерноморья X–XIII веков. Москва. 110–117.

ИВАНОВ, П. П. 1952 Материалы по истории мордвы VIII-XI. вв. [1]. Крюковско-Кужновский могильник. Дневник археол. раскопок П. П. Иванова; Ред. и вступ. статья д-ра ист. наук проф. А. П. Смирнова; Моршан. краевед. музей. Отд. истории края. - Моршанск [б. и.], 1952. - 232 с. : ил.; 32 см.

КОНЬКОВА, Л. В. 2004 Состав металла и технология изготовления украшений конской сбруи из могильника «Андреевская щель. Краткие Cообщения Института Aрхеологии, Вып. 216. Москва. 71–78.

КОРОЛЬ, Г. Г. 2005 Семантика уникального декора предметов конской упряжи XI–XIII. вв. из Северо-Восточного Причерноморья. Этнографическое обозрение 6. Москва. 157–167. 2006 Декор украшений конского убора из могильников Х–XIII вв. Северо-Восточного Причерноморья. In: Е. А. Армарчук, Конская упряжь из могильников Северо-Восточного Причерноморья X–XIII веков. Москва. 127–137. 2008 Искусство средневековых кочевников Евразии. Очерки. Москва, Кемерово.

НИКИТИНА, Т. Б. 2013 Поясные кошельки/сумочки в средневековых могильниках Ветлужско-Вятского междуречья. По[1]волжская археология 2013/2, Казань. 151–161.

НОВИЧИХИН, А. М. 1993 Исследование средневекового могильника Андреевская щель в 1991 и 1992 гг. In: Вторая Кубанская археологическая конференция. Тезисы докладов. Краснодар. 76–77. 1998 Итоги работ археологического отряда Анапского музея в 1991–1995 гг. Древности Кубани (Краснодар) 7. 26–41. 2008 Воинский кенотаф с захоронением боевого коня на средневековом могильнике Андреевская щель. In: О. В. Двуреченский (Red.): Военная археология. Сборник материалов семинара при Государственном историческом музее 1. Москва. 26–41. 2014 Предметы вооружения, воинского и конского снаряжения из разрушенных погребений могильника Андреевская щель. In: О. В. Двуреченский (Red.): Военная археология. Сборник материалов семинара при Государственном историческом музее 3. Москва. 55–93. 2015 Детские погребения средневекового могильника Андреевская щель. Историко-Археологический Алъманах (Армавир–Москва) 13. 99–111. 77

ОРЛОВ, Р. С. 1984 Средневековая традиция художественной металлообработки в X–XI. вв. Культура и искусство средневекового города. (Москва)

ПЬЯНКОВ, А. В. 1988 Средневековый могильник Черноклен из Краснодарского края. XV. «Крупновские чтения». (Махачкала) 2000 Биритуальный средневековый могильник Циплиевский из Западного Закубанья: предварительное сообщение. Вестник Абинского народного музея. Вып. 3. Абинск. 12–25.

ПЪЯНКОВ, А. В. – ЦОКУР, И. В. 2011 О реконструкциях сабли из могильника Колосовка-1 (Адыгея). Военная археология. Сборник материалов Проблемного совета «Военная археология» при Государственном Историческом музее. Выпуск 2. (Москва), 153–167.

ПЪЯНКОВ, А. В. – ХАЧАТУРОВА, Е. А. – ЮРЧЕНКО, Т. В. 2014 Возвращенные сокровища Кубани. Составители: Пьянков А.В., Хачатурова Е.А., Юрченко Т.В. Краснодар: Традиция.

РУДЕНКО, К. А. 2016 Редкие находки эпохи Хазарского Каганата (Заметки о хазарско-венгерском искусстве). Теория и практика археологических исследований 15/3, (Барнаул), 63–82.

УСПЕНСКИЙ, П. С. 2013 МОГИЛЬНИКИ С ТРУПОСОЖЖЕНИЯМИ VIII–XIII. вв. НА СЕВЕРО-ЗАПАДНОМ КАВКАЗЕ (динамика ареала погребального обряда). Российская Археология 2013/4. 86–98. ЧХАИДЗЕ, В.Н. 2008 Таматарха. Раннесредневековый город на Таманском полуострове / Российская Aкад. Наук, Инcтитут Aрхеологии. Москва. 2012 Фанагория в VI–X. веках / Российская Aкад. Наук, Инcтитут Aрхеологии. Москва. AH 1996 The Ancient Hungarians. Exhibition Catalogue (Ed. István Fodor) Budapest.

ARBMAN, Holger 1940 Birka I. Die Gräber. Uppsala. ASADOV, Farda 2012 Khazaria, Byzantium, and the Arab Caliphate: Struggle for control over Eurasian Trade Routes in the 9th–10th centuries. The Caucasus and Globalization 2012. 6/4. 140–150.

BELAVIN, Andrej M. – KRILASZOVA, Natalja B. 2011 Tarsolylemez Perm környékéről. Folia Archaeologica 54. 243–250.

BOLLÓK Ádám 2015 Ornamentika a 10. századi Kárpát-medencében: formatörténeti tanulmányok a magyar honfoglalás kori díszítőművészethez. Budapest.

CALLMER, Johan 1996 Oriental Beads and Europe, A.D. 600–800. In: A. Ellegárd – G. Ákerstrom-Hougen (eds.): Rome and the North. Papers read at a symposium arranged by the Góteborg University, 18-19 November 1993, under the auspices of the ESF project „The Transformation of the Roman World.” Studies in Mediterranean Archaeology and Literature 135. Jonsered. 53–71.

CSALLÁNY Dezső 1970 Weiblicher Haarschmuek und Stiefelbeschläge aus der ungarischen Landnahmezeit im Karpatenbecken. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungariae 22. 269–308.

DI COSMO, Nicola 2014 A Note on the Formation of the “Silk Road” as Long-Distance Exchange Network. In: M. Bulut (ed.): Resilkroad. Istanbul. 17–26.

DIENES István 1956 Un cimetière de Hongrois conquérants à Bashalom (Fouilles exécutées par L. Kiss) Acta Archaeologica Aca[1]demiae Scientiarum Hungariae 7. 245–277.

- 1959 A perbetei lelet. Milyen volt a honfoglaló magyarok öve? Archaeológiai Értesítő 86. 145–158.

- 1964 Honfoglalás kori tarsolyainkról. Folia Archaeologica 16. 79–112.

- 1975 A honfoglaló magyarok és ősi hiedelmeik. In: Hajdú Péter (szerk.): Uráli népek. Budapest. 77–108.

- 1986 A Felső-Tisza vidék a X. században. In: Dercsényi Dezső – Entz Géza (szerk.): Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Budapest. 92–114.

DÓKUS Gyula 1900 Árpádkori sírleletek Zemplén vármegyében. Archaeológiai Értesítő 20. 39–61.

ERDÉLYI István 1977 Az ősmagyarság régészeti emlékei Kelet-Európában. In: Bartha Antal – Czeglédy Károly – Róna-Tas And[1]rás (szerk.): Magyar Őstörténeti Tanulmányok. Budapest. 65–77.

FETTICH Nándor 1931 Adatok a honfoglaláskor archaeológiájához. Archaeológiai Értesítő 45. 48–112. 1937 A honfoglaló magyarság fémművesség. (Archaeologica Hungarica 21.) Budapest. 1942 Die altungarische Kunst. Berlin.

FIGUEIREDO, Ana – VALENTIM, Joaquim Pires – DOOSJE, Bertjan 2015 Theories on intergroup relations and emotions: A theoretical overview. Psychologica 57/2. 7–33.

FODOR István 2012 Őstörténeti viták és álviták. In: Molnár Ádám (szerk.): Csodaszarvas IV. Budapest. 125–146.

- 2013 A veszelovói tarsolylemez. In: Révész László – Wolf Mária (szerk.): A honfoglalás kor kutatásának legújabb eredményei. Tanulmányok Kovács László 70. születésnapjára. Budapest–Szeged. 457–470.

- 2017 Honfoglalás kori tarsolylemezeink és keleti párhuzamaik. Magyar Tudomány 2017/6. 723–731.

FÜREDI Ágnes 2012 Honfoglalás kori tarsolylemez Pest megyében. A Bugyi-Felsőványi 2. sír. Archaeológiai Értesítő 137. 207–234. 2016 Tarsolyok. Rubicon 2016. 7. 66–71.

GHAZARYAN, H. 2013 Soil Resources of Armenia. In: Yusuf Yigini – Panos Panagos – Luca Montanarella (eds.): Soil Resources of Mediterranean and Caucasus Countries. Extension of the European Soil Database. Luxembourg. 2–15.

GREGORATTI, Leonardo 2013 The Caucasus: a communication Space between Nomads and Sedentaries (1st BC–2nd AD). In: Mountain Areas as Frontiers and/or Interaction and Connectivity Spaces. Arachne. 525–540.

HAMPEL József 1900 A honfoglalási kor hazai emlékei. In: Pauler Gyula – Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar honfoglalás kútfői. Budapest. 509–826.

- 1901 Öntőminta tarsolylemez készítésére. Archaeológiai Értesítő 21. 448.

HORVÁTH Ciprián 2004 Adatok a honfoglalás kori kő- és üveg- betéttel díszített fegyverek, tarsolyok és veretek kérdésköréhez. Communicationes Archeologicae Hungariae 2004. 151–171.

ISMAYILOV, Amin 2013 Soil Resources of Azerbaijan. In: Yusuf Yigini – Panos Panagos – Luca Montanarella (eds.): Soil Resources of Mediterranean and Caucasus Countries. Extension of the European Soil Database. Luxembourg. 16–36.

ISTVÁNOVITS Eszter 2003 A Rétköz honfoglalás és Árpád-kori emlékanyaga / Régészeti gyűjtemények Nyíregyházán 2., Nyíregyháza, 161. Tábla, 663

JÓSA András 1895 A tarczali sírleletről. Archaeológiai Értesítő 15. 75–76. 1896 A bezdédi honfoglaláskori temető. Archaeológiai Értesítő 16. 385–412.

- 1900 Emlékek a honfoglalás korából. Archaeológiai Értesítő 20. 214–224.

- 1914 Honfoglaláskori emlékek Szabolcsban II. Archaeológiai Értesítő 34. 169–184, 303–340.

KADA Elek 1912 Kecskemét vidékéről való leletek. Archaeológiai Értesítő 32. 323–329. KAMINSKY, V. N. 1996 Early medieval weapons in the north Caucasus – a preliminary view. Oxford Journal of Archaeology 15/1. 95–105.

KISS Lajos 1920 Eperjeskei honfoglaláskori temető. Archaeológiai Értesítő 39. 42–55.

KISS, Á. – BARTHA, A. 1970 Graves from the Age of the Hungarian Conquest at Вana. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hunga[1]riae 22. 219–260.

MESTERHÁZY 2013: Mesterházy Károly: A palmetta a honfoglaló magyarok művészetében. In: A honfoglalás kor kutatásának legújabb eredményei : tanulmányok Kovács László 70. születésnapjára. pp. 447-456. (2013)

Natalja B. KRYLASZOVA – Andrej M. BELAVIN – TÜRK Attila 2014 Újabb adatok a honfoglalás kori tarsolyok és tűzkészségek klasszifikációjához. In: Anders Alexandra – Balogh Csilla – Türk Attila (szerk.): Avarok Pusztái. Régészeti tanulmányok Lőrinczy Gábor 60. születésnapjára. Budapest. 457–496.

LEHÓCZKY Tivadar 1870 A szolyvai hun sír. Archaeológiai Értesítő 3. 201–206.

LO MUZIO, Ciro 2010 Archaeological Traces of Early Turks in Transoxiana: An overview. In: Michael Alram – Deborah E. Klimburg-Salter – Minoru Inaba – M. Pfisterer (eds.): Coins, Art and Chronology II. The First Millennium C.E. in the Indo-Iranian Borderlands. Vienna. 429–442.

NICOLLE, David 1999 Arms & Armour of the Crusading Era, 1050-1350: Islam, Eastern Europe and Asia (Vol 2).

RÉVÉSZ László 1996 A karosi honfoglaláskori temetők. Régészeti adatok a Felső-Tisza vidék X. századi történetéhez. (Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei 1.) Miskolc.

- 2008 Heves megye 10–11 századi temetői. (Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei 5.) Budapest.

SCHULZE-DÖRRLAMM, Mechthild 1988 Untersuchungen zur Herkunft der Ungarn und zum Beginn ihrer Landnahme. Jahrbuch des Römisch-Germa[1]nischen Zentralmuseums Mainz 35. 373–478.

- 2010 Deckel einer Jagdtasche. In: Frings, Jutta (Hrsg.): Byzanz: Pracht und Alltag. München 187.

SZABÓ János Győző 1969 Heves megye régészeti emlékei II. In: Bakó Ferenc (szerk.): Heves megye műemlékei I. Budapest. 41–64.

- 1980 Das silberne Taschenblech von Túrkeve-Ecsegpuszta. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungariae 32. 275–298.

SZABÓ László 2013 A „bárándi” tarsolylemez. Debreceni Szemle 1. 125–132.

TAJFEL, Henri 1982 Social Psychology of Intergroup Relations. Annual Review of Psychology Vol. 33. 1–39.

TÓTH Elvira 1974 Honfoglaláskori sír Kiskunfélegyházán. Archaeológiai Értesítő 101. 112–126.

- 1976 The Equestrian grave of Izsák-Balázspuszta from the Magyar Conquest. Cumania 4. 141–173.

URUSHADZE, Tengiz F. – GHAMBASHIDZE, Giorgi O. 2013 Soil Resources of Georgia. In: Yusuf Yigini – Panos Panagos – Luca Montanarella (Eds.): Soil Resources of Mediterranean and Caucasus Countries. Extension of the European Soil Database. Luxembourg. 77–96.

VINOGRADOV, V. B. 1983 Altungarische Parallelen zu einigen Gräbern des alanischen Gräberfeldes bei Martan-Ču. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungariae 35/1–2. 213–256.

[1] Dienes 1959; Dienes 1973; Bóna 1995, 270 skk.

[2] Panovo (abtk.hu), www. arpad.abtk.hu/hu/adatbazisok/lelohelyek/kelet-europa/panovo, hozzáférés: 2023-10-20

[3] KÉZAI: Kézai Simon mester Magyar Krónikája (oszk.hu),  www.mek.oszk.hu/02200/02249/02249.pdf, letöltve: 2023-10-20

[4] MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON 1977., MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON (oszk.hu), www. mek.oszk.hu/02100/02115/html/, letöltve: 2023-10-20

A baskír-magyar történeti kapcsolatok kérdése régóta foglalkoztatja a kutatókat. Mint ismeretes, a XI. században írt és az ősmagyarok tetteiről szóló latin nyelvű magyar krónikában azt olvashatjuk, hogy a Duna mellett fekvő keresztény Magyarországon kívül valahol keleten egy másik, pogány Magyarország is van, ahonnan egykor a hét vezér népe kiköltözvén, új hazát keresett magának. A krónika ezt a régibb, keleti hazát Ungaria Maiornak vagy Magna Hungariának nevezi. Ezt a tudósítást más történeti források is megerősítik, amelyek némelyike még azt is megmondja, hogy hol volt az a másik, "nagy", azaz régi Magyarország. Így a IX. és X. századi mohamedán írók szerint is két Magyarország van: az egyik "északon", a volgai bolgárok országa mellett fekszik - tehát nagyjából azon a területen, ahol ma a baskírok élnek -, a másik pedig a Fekete-tenger mellékén - ez még a honfoglalás előtti vándorlás Levédia és Etelköz területe -, illetőleg a Duna vidékén, vagyis már a mai haza területén. Ugyanerről beszélnek a XIII. század első feléből való mongol, perzsa és latin történeti források is. És végül Julianus barát is a magyarság keleti származástudata, a hajdani őshazáról és az ott maradt magyarokról szóló néphagyományok, mondák és legendák, meg a belőlük táplálkozó krónikás tudósítások nyomán indult útnak 1235-ben a baskír földi magyarok felkutatására. Meg is találta őket, s velük magyarul beszélt.
A mongol kor viharai azután e magyar töredékeket szétszórták, de nyomuk mégsem veszett örökre. Egy részüket mocsar, mozsar, mozsarjan, mozserjan néven többször említik a források, eleinte az Arany Sereg, majd a Kazáni és Kaszimovi Kánság fennhatósága alá tartozó népek között, de a Volga-vidéki mescserek, mescserjakok, illetőleg a misar vagy miser tatárok népneve is egy törökké lett magyar töredéket jelöl; másik részük pedig a baskírok török népébe olvadt bele. Ez utóbbiak emlékét a baskírok eredethagyományai a mai napig szívósan őrzik, egyes törzseik és nemzetségeik ugyanis a valamikor régen nyugatra költözött "majarok", "madjarok" vagy "madijarok" népének baskír földön maradt törzseitől származtatják magukat. Bár számos más török népnek is vannak hasonló eredethagyományai - így például a kazáni tatárok, a közép-ázsiai karakalpakok, kazakok, a kaukázusi balkárok, vagy a krími tatárok egyes nemzetségei szintén magyar eredetűeknek vallják magukat, a többiek meg, mint például az özbegek, a kirgizek, a türkmenek, az anatóliai törökök stb. a magyarokat testvéreiknek tartják, illetőleg legközelebbi rokonaik közé számítják -, mégis a baskír-magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában a történeti források adatain kívül e látszólag naivnak tetsző baskír hagyományokat is komolyan kell vennünk. Hiszen a magukat magyar ("majar") származásúaknak tartó baskír törzseknek még a nevei is magyar eredetűek. A múlt század kilencvenes éveiben vette észre ugyanis jeles történetírónk, Pauler Gyula, hogy a Bíborbanszületett Konstantin görög császár által 950 körül följegyzett hét honfoglaló magyar törzs nevei közül a Gyarmat megegyezik a baskír Jurmatď, a Jenő meg a baskír Jenej törzs nevével. Németh Gyula 1930-ban megjelent, A honfoglaló magyarság kialakulása című, őstörténeti kutatásainkban máig alapvető könyvében bővebben is foglalkozott a baskír-magyar törzsnévegyezésekkel és bebizonyította, hogy Pauler egyeztetése helytál: a baskír Jurmatď, és Jenej törzsnevek filológiailag pontosan megfelelnek a magyar Gyarmat és Jenő törzsneveknek, így tehát ez az egyezés beilleszthető a magyar őstörténet forrásanyagába.
Németh Gyula 1930-ban még úgy gondolta, hogy a Bíborbanszületett Konstantin császárnál Kürt-Gyarmat összetett néven szereplő - ezért egyes vélemények szerint eredetileg talán két törzs töredékéből egyesített - törzs Gyarmat tagjának neve török, pontosabban bolgár-török eredetű, tehát bolgár-török származású maga a törzs is. Szerinte a név jelentése "fáradhatatlan" volna, s így jól beleillenék a törökség törzsnévadásának rendszerébe. Újabban Ligeti Lajos is foglalkozott e Németh Gyula ajánlotta névmagyarázattal, és azt leküzdhetetlen alak- és jelentéstani akadályokra hivatkozva elvetette, bár ő is úgy véli, hogy a Gyarmat törzsnév etimológiáját a törökben kell keresnünk. A régi magyarázat helyett azonban Ligeti Lajos sem kínál jobbat és elfogadhatóbbat, még csak újabbat sem. De török alapon nem is várhatunk mást, mert a magyar Gyarmat, illetőleg a baskír Jurmatď törzsnév nem török, hanem iráni eredetű: az Urál és a Volga vidékén a III-IV. századig uralkodott, a szkítákkal rokon, iráni nyelvű lovas nomád szarmata nép nevét őrzi. A szarmatáknak a magyar nép kialakulásában játszott jelentős suzerepét egyelőre még igen kevéssé ismerjük. Egyes törzseiknek, kisebb-nagyobb töredékeiknek a kialakuló ősmagyarsághoz való csatlakozásáról és beolvadásáról tanúskodik többek között a honfoglalók Gyarmat törzsének a neve, a magyarság embertani képének számos vonása, egykori műveltségi hatásukat pedig régészeti leletek, továbbá a magyar népi műveltségnek és a magyar nyelvnek szarmatákkal kapcsolatba hozható elemei sejtetik. E kérdések kutatása és tisztázása is tudományosságunk sürgető feladatai közé tartozik.
Bíborbanszületett Konstantin császár felsorolásában hatodikul a Jenő törzs neve áll. E nevet Jenej alakban szintén megtaláljuk a baskírok törzsrendszerében, a Jurmatď törzsnél valamivel kisebb számú törzs neveként. Németh Gyula, illetőleg Ligeti Lajos kutatásai alapján ma úgy tudjuk, hogy a Jenő egy "bizalmas, tanácsadó, miniszter" jelentésű török ďnaq méltóságnév feltett magas hangú inek párjának bolgár-török, avagy "csuvasos jellegű régi török" jenegh változatából lett törzsnévvé. E korábban tehát Jenegh-nek hangzó ősmagyar törzsnév a magyarban később szabályosan Jenő-vé, a baskírban pedig Jenej-jé változott. (Itt kell megemlítenünk, hogy a "majaroktól" vagy "madjaroktól" való származás tudata is éppen e két baskír törzs körében a legelevenebb, kettejük közül is főleg a Jurmatď törzsben, ahol a baksír néphagyományokat gyűjtő folkloristák a legtöbb ilyen jellegű mondát és legendát jegyezték fel.)
E két magyar és baskír törzsnév pontos egyezéséről a kutatók immár 80 éve tudnak, s a korábban ismert töreténeti források, krónikák adataival, Julianus útijelentésével meg a baskír eredethagyományokkal együtt elegendő alapot biztosított számukra mind szélesebb körű kutatások végzésére. Különösen az utóbbi 20 év során élénkült meg újra az érdeklődés a baskír-magyar rokonság vagy történeti, etnikai kapcsolatok iránt. Jelen írásunkban nincs terünk az azóta született, egymásnak gyakran ellentmondó történeti, néprajzi, embertani, régészeti és nyelvészeti elméletek bemutatására, most inkább a sokakat lázba hozó, újabb baskír-magyar törzsnévegyeztetéseket ismertetjük. Ilyen irányú kutatásokkal, természetesen, elsősorban a baskír és a magyar tudósok foglalkoznak. A Szovjet Tudományos Akadémia Baskír Filiáléjának kiadványaként 1962-ben jelent meg az Arheologija i etnografija Baskirii (Baskírország régészete és néprajza) című mű I. kötete. A 336-343. lapokon T. M. Garipov és R. G. Kuzeev közös "Baskiro-mad'jarszkaja" problema (A "baskír-magyar kérdés) című tanulmányát olvashatjuk, amelyben a neves baskír kutatók az eddig ismert két törzsnévegyezésen kívül még további hármat ajánlanak figyelmünkbe, szerintük a magyar törzsrendszerrel kapcsolatba hozható baskír törzs- és nemzetségneveket különféle magyarországi nevekkel - részben kun eredetű tulajdonnevekkel - vetve össze. Nem sokkal utánuk pedig Németh Gyula számolt be Magyar törzsnevek a baskíroknál című értekezésében (Nyelvtudományi Közlemények LXVIII., 35-50.) legújabb eredményeiről. Az eddigi kutatások eredményeit összefoglalva, Németh Gyula újabb három, illetőleg a Megyer törzsnévből magyarázott miser, továbbá a magyar népnév mozsar, mozsarjan stb. származékainak bevonásával összesen öt, ez ideig még ismeretlen baskír-magyar törzs- és nemzetségnév-megfelelést mutat ki. E legújabb egyeztetések azonban már meglehetősen vitathatók, s a magyar és baskír őstörténeti kutatások előbbre jutását nemhogy segítenék, hanem inkább hátráltatják. Mivel régészeink, történészeink közül néhányan esetleg hajalmosak lennének e számukra sokszor talán nagyon is kedvezőnek tetsző, de csupán látszólagos egyezéseknek feltevéseik alappilléreiként, elméleteik bizonyítékaiként való felhasználására, vegyük most sorra ezeket a tévútra csábító "közös" baskír-magyar törzs- és nemzetségneveket is.
A legújabb összehasonlító vizsgálatok szerint a honfoglaló magyarság Nyék törzsének nevét is megtalálhatjuk a baskír törzsrendszerben, amely ott az Üszergen törzs Ajuw nemzetsége Näghmän ágának nevében rejtőznék. Látszólag tökéletes a megfelelés: a Nyék régi, még tővéghangzós alakja Néki vagy Neki volt, amihez a magyar baskíroknak immár török nyelvérzéke révén könnyen járulhatott a törökségben igen gyakori -men (-man) kollektív- illetve nagyítóképző (vö. türkmen, qaraman, qoman stb.), az így keletkezett Nekimen aztán a kun-kipcsak nyelvek általános hangváltozási tendenciájának hatására Negimen, majd a szóközépi i hang kiesésével Negmen alakot vett volna fel. Ha így történt volna, nem is lenne semmi baj. Csakhogy a baskír ágnév hangalakja nem negmen, de még csak nem is Nägmän (az eredeti magyar zárt e-ből még magyarázható lenne valahogy a baskír nyílt ä is), hanem Näghmän. Ez utóbbi pedig nem más, mint az arab eredetű mohamedán Nu'man név baskír változata. Az arab név a mohamedán törökségnek csaknem minden ágában el van terjedve, szinte minden nyelvjárásban más és más alakban. Így például a baskír Näghmän-en kívül a névnek még ilyen változatait említhetjük: kazáni tatár Näghmän és Neghmän, krími tatár Nowman, nogáj Nawman, özbeg Noghman, osztmán-török Numan és Noman stb. Noha a mohamedán nevek már a XIV. században, nagyobb számban pedig a XV-XVI. században kezdenek elterjedni a baskírok körében, a viszonylag ritkábbnak számító Näghmän névre azonban csak a XVII. század elejéről vannak a legelső adataink. Ekkoriban élhetett - és semmiképpen sem korábban - az a Näghmän nevű, jómódú mohamedán baskír alu-fő is, aki népes családjának feje lévén, a később róla elnevezett ágnak alapító őse volt. Ilyenképpen a nevét viselő mai baskír ág és a honfoglaló magyar Nyék törzs között semmiféle ősi kapcsolatot nem kereshetünk.
Egy másik kísérlet szerint az ősmagyarok Keszi törzsének nevét a kutatók a baskír Tabďn törzs Kesze-Tabďn altörzse nevének Kesze előtagjával próbálják összevetni. Ez az egyeztetés is hibás, mégpedig minden szempontból. Mert ha eltekintünk is attól, hogy a Kesze előtag csupán jelzője a Tabďn törzsnévnek, még akkor is igen súlyos hang-, alak- és jelentéstani nehézségekkel kell számolnunk. A török eredetű magyar Keszi törzsnév régi alakja ugyanis Keszegh volt, ami "töredék"-et, "darab"-ot jelent. Egy ilyen alakú és jelentésű régi török névnek a baskírban csakis egy Kithek (a th-t angolosan ejtve; jobb híján jelöljük így ezt a baskír hangot) név felelhetne meg, ilyen azonban a baskír törzsrendszerben nincs. De ha volna is, az ősi baskír-magyar kapcsolatok szempontjából nem sokra mennénk vele, hiszen a régi és mai magyar kapcsolatok szempontjából nem sokra mennénk vele, hiszen a régi és mai törökségben sokfelé találunk a magyar Keszi névnek pontosan megfelelő Keszek vagy Keszäk-féle törzs- és nemzetségneveket. És ez igen természetes is, mivel a "töredék, rész, darab" jelentésű nevek egymástól függetlenül óriási területeken elterjedhetnek a rokon török népek között, anélkül, hogy az illető etnikai egységeknek a magyarsággal való szorosabb összetartozására kellene gondolnunk. Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a baskír Kesze-Tabďn név nem két különböző törzs vagy törzstöredék valamikori egyesülésének az emlékét őrzi, mint például a magyar Kürt-Gyarmat, hanem a Kesze előtag csupán jelzője az utána álló és ténylegesen törzset jelölő Tabďn-nak. A kesze ugyanis egy igen egyszerű baskír közszó, az egyéb török nyelvek "kicsi" jelentésű kicsi szavának a baskírban szabályosan változott alakú megfelelője. (Köztudomású, hogy a baskír nyelv a köztörök cs hangot sz-re, az i-t pedig e-re cserélte fel.) A Kesze-Tabďn törzsnév jelentése tehát: "Kis-Tabďn, és így semmiképpen sem tartozhat össze a honfoglaló magyarok Keszi törzsének nevével.
Ugyancsak többszörösen alaptalan a magyar Gyula névnek a baskírban Julaman ágnévvel való egyeztetése is. A Gyula a magyarban nem törzsnév, még csak nem is nemzetségnév, hanem a régi törökségnél sokfelé megvolt "fáklya" jelentésű jula, dzsula méltóságnév, illetve abból keletkezett személynév. E méltóságnév a kazároknál, majd a magyaroknál és a bolgároknál is a szakrális kündü mellett ténylegesen uralkodó fejedelem címe volt. A jula, dzsula méltóságnevet - ha itt-ott kissé más funkcióban is - a törökség csaknem minden ágában megtaláljuk, de nemcsak méltóságnévként, hanem személynévként, sőt kisebb-nagyobb törzsek és nemzetségek neveiként is. Így az sem lehetetlen, hogy valamikor a magyarságnak is volt Gyula nevű nemzetsége, bár erre nincsenek adataink. A magyar gyulának ugyan volt "népe", katonai kísérete, és ezek még törzs- vagy nemzetségszerű alakulatokat is képezhettek, a baskír-magyar történeti kapcsolatok szempontjából azonban mindez keveset számít. De ha lett volna is egy honfoglaló magyar Gyula nevű törzs, a baskírok Mengle törzse Ilekej-Mengle nemzetéségnek Julaman ágával akkor sem hozhatnánk kapcsolatba. Mert az illető baskír ágnév nem a jula "fáklya" szó -man képzős származéka - tehát nem azt jelenti, hogy "(a) Jula (fejedelem törzse)" -, hanem a baskír jul "út" és aman "egészséges, ép" szavak összetételéből keletkezett kéttagú személynév, amiből aztán ágnév lett, miként azt a Näghmän név tárgyalásakor is láthattuk. Így hívták a baskír ág alapító ősét, aki - a név legkorábbi előfordulásából ítélve - csak mindössze 7 emberöltővel ezelőtt élt. Egyébként Julaman, illetőleg Jolaman, Dzsolaman, Dzsulaman személynevekkel és e személynevekből eredető törzs- és nemzetségnevekkel a törökségben, különösen a közép-ázsiai karakalpakok, kazakok, özbegek és kirgizek körében sűrűn találkozunk, mégsem gondolhatjuk, hogy azokat ősi, vérségi szálak fűznék a magyar Gyula névhez, vagy akár a baskír Julamanhoz is.
A magyar népnév mocsar, mozsar, mozsarjan stb. alakjai régi orosz oklevelekben ugyan többször is előfordulnak, mégpedig gyakran éppen a baskírokkal együtt említvén, de arra semmi adatunk sincsen, hogy a baskír törzsrendszerben volna egy, a magyar népnévből eredeztethető nevű törzs, nemzetség vagy ág. Viszont az ősmagyar Megyer törzs emlékét őrzi a miser tatárok neve, akiknek egy csoportja a baskírokhoz csatlakozott, és éppen a magyar eredetű nevet viselő Jurmatď törzshöz, ezért annak egyik nemzetségét ma Miser-Jurmatďnak hívják. E miserek azonban meglehetősen kései jövevények a baskíroknál, és így nevüket sem tárgyalhatjuk együtt a korai baskír-magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában forrásértékű Gyarmat és Jenő, illetve Jurmatď és Jenej törzsnevekkel.
Az itt elmondottak után még mindig felmerülhet a kérdés, vajon nem számolhatunk-e mégis a hajdani Magna Hungaria területén, a mai baskírok között a Jurmatďn és a Jenejen kívül még más magyar eredetű törzsek és nemzetségek töredékeivel is? Erre a választ a jövő kutatásai adják majd meg. Különös gondot kell fordítanunk a baskírok történelme, településtörténete, régészeti emlékei, néprajza, nyelve tanulmányozására, hogy az egykor oly erős baskír-magyar kapcsolatoknak mára kissé elhalványodott nyomait megtalálva, a magyarság hajdani életéről és történelméről további megbízható adatokat, hiteles értesüléseket szerezzünk.

 Nagyméretű, mongol és angol nyelven kiadott, gyönyörű képekkel illusztrált könyv jelent meg tavaly Ulan Batorban az első, önálló mongol régészeti expedíció által feltárt mongóliai hsziung-nu temető, a Gol Mod-2. sírmező feltárásának eddigi eredményeiről. (D.Erdenebaatar: The cultural heritage of the Xiongnu Empire, Ulanbaatar, 2016.). A kutatások a temetőben tizenegy éve folynak. Az 1. számú, rablók által feldúlt, kísérő temetkezésekkel körülvett, 80 méter hosszú és 40 méter széles, 21 méter mély sírból művészi arany és ezüst ötvösmunkák és számos használati tárgy, hintók, áldozati állatok maradványai kerültek a felszínre. Az ásató régészek szerint a sír feltehetőleg az egyik hsziung-nu shanjü, vagyis Égtől rendeltetett uralkodó sírja. A belőle feltárt leletek teljesen új képet adhatnak a Belső-Ázsiában, a Kínai Birodalom határvidékein élő hsziung-nuk anyagi kultúrájáról, új alapokra helyezhetik a mongóliai régészeti kutatásokat, és a Belső-Ázsiából Kelet-Európa felé vonult hunok kutatását is.

I.

„A huszadik század eleji ásatások a Noyon Uul-i hegyekben bebizonyították, hogy a Hsziung-nu Birodalom nem mítosz volt, hanem valóban létezett. A mi ásatásaink és kutatásaink pedig bizonyítják, hogy a Hsziung-nu Birodalom hatalmas eurázsiai állam volt, amely gazdasági és kulturális hídként szolgált a Kelet és a Nyugat között.”–í írja D. Erdenebaatar, az Ulánbátori Egyetem Régészeti Tanszékének professzora, a Gol Mod-2 előkelő hsziung-nu temető ásatásait bemutató, művészi kiállítású, nagyszabású könyvében [Erdenebaatar 2016, 5, 21.].

Az alábbiakban ismertetem a magyar olvasóval a Gol Mod-2 hsziung-nu temetőben folyó, véleményem szerint az eurázsiai hun régészet szempontjából is valóban korszakalkotó jelentőségű ásatásnak eddigi eredményeit Azonban, ez előtt fel kell vázolnom az olvasó számára a mongóliai ázsiai hunok (a továbbiakban: hsziung-nuk) régészeti kutatásának történetét, P. K. Kozlov Noyon-Uul-i 1924-es ásatásaitól kezdve, a XXI. század elejéig, vagyis napjainkig. Teszem ezt azért is, mert ebben az évszázados, fontos és tudományos szempontból igen érdekfeszítő munkából magam is kivettem a részem évtizedeken keresztül.

A hsziung-nuk mongóliai sírjainak feltárásai 1924–ben kezdődtek meg, amikor P. K. Kozlov ezredes, Tibet és Mongólia kutatója és emberei egy, az észak-mongóliai Noyon Uul hegyekben rejtőző Noyon Uul-i temetőben régészeti szempontból nézve nem szakszerűen, „kút aranyásó módszerrel” feltártak 6 előkelő hsziung-nu sírt. Az ásatásokat a 230 síros lelőhelyen a következő években, 1927-ig szakképzett orosz régészek: S. A. Tyepluhov, G. I. Borovka, majd A. D. Szimukov folytatták. A feltárt nagy és mély, lépcsőzetes elit sírokból és a kisebb kísérő sírokból számos, az ázsiai hunok életét bemutató tárgy került az Ermitázsba: többek között nemezszőnyegek figurális ábrázolásokkal, ruhák, bronz- és ezüst és arany veretek, selyemdarabok és kínai feliratú lakozott serleg. Bővültek ismereteink a hsziung-nu előkelő sírok és kisebb sírok szerkezetéről, a hsziung-nuk temetkezési szokásairól is [Rugyenko 1962/a, I–LXIII. Táblák; Encyclopaedia Xiongnu, 2013, 141.].

 Ezeket a kutatásokat újította fel a második világháború után az egyik első, Moszkvában tanult mongol régész, Ts. Dorzsszüren. Ő újabb előkelő sírt és 15 köznépi sírt tárt fel Noyon Uulban 1954-1957 között. [Dorzsszüren, 1961]. Ezekhez a kutatásokhoz csatlakoztam 1961-ben jómagam is, amikor Ts. Dorzsszürennel együtt két kisebb sírt tártunk fel Noyon Uul-ban. Ez után három évtizedig én, Erdélyi István voltam az 1960-as évek elején megszervezett közös magyar-mongol akadémiai, régészeti expedíciók vezetője, társulva mongol kollegákkal.

Nem véletlenül vállaltam magamra ezt a feladatot. 1955-59-ben, egyetemi tanulmányaim befejezése után Szentpéterváron (akkor: Leningrád) voltam aspirantúrán. Ottani munkám során többek között kapcsolatba kerültem, és együtt dolgoztam terepen is két nagynevű és nagy tudású orosz kutatóval: L. N. Gumiljovval, a Történettudományok Doktorával, az „eurázsiai gondolat” elméletének kidolgozójával, valamint A. N. Bernstam régész professzorral, a közép-ázsiai hun temetők feltárójával. Ők nagyon komolyan foglalkoztak a népvándorlás kezdeteivel, illetve a hunok Nyugatra, Közép-Ázsiába, majd Kelet-Európába vonulásának kérdésével. Nézeteik hatottak rám. Így a már addig is meglévő érdeklődésem egyre inkább a hunok története, régészete felé irányult. Természetesen nem volt számomra közömbös az sem, hogy a hunok Attila királyuk uralkodása idején komoly szerepet játszottak Pannónia történetében, és a dunai limes lebontásával közvetlen szerepük volt a Római Birodalom bukásában is. Középkori krónikáink pedig összekapcsolták a magyarok történetét a hunok történetével. A kutatók egy része az európai hunokat az ázsiai hunoktól, vagyis a hsziung-nuktól származtatta, mások azonban erősen kételkedtek ebben az eredetben. A régészet tudománya sem tudott a hunokkal kapcsolatos történeti és régészeti kérdésekre egyértelmű választ adni. L. N. Gumiljov és A. N. Bernstam úgy vélték, hogy az ázsiai hunok Európa felé vonulásuk során Szibériából más népek mellett magukkal sodortak nagyszámú ugort is, akik aztán az Urál-vidéken részt vehettek a magyar etnogenezisben. Jómagam hajlottam a két nagy orosz tudós nézeteinek elfogadására. (Később, az 1990-es évek elején, az övékéhez hasonló álláspontra jutott V. A. Mogilnyikov, a neves szibériai régész is. Vö.: [Mogilnyikov 1992, 292–311.]). Mások viszont erősen vitatták Bernstam és Gumiljov nézeteit a hunokról. A hivatalos szovjet tudománypolitikai álláspont akkoriban és a következő évtizedekben is erősen hun-ellenes volt.

Régészi, történészi pályám egyik fő céljának tekintettem a hsziung-nuk kapcsolódásának Attila hunjaihoz, vagy esetleg ennek ellenkezőjének a régészeti bizonyítását. Mindez arra vezetett, hogy a gyökerénél próbáljam a kérdést megragadni, és az ázsiai hunok ősi lakóhelyén, Mongóliában vegyek részt hsziung-nu temetők felkutatásában, ásatásában. Szerencsére módom és alkalmam is nyílt erre.

1961–1990 között Ts. Dorzsszsüren, majd D. Navan és D. Cevendorzs mongol régészekkel együtt számos hsziung-nu köznépi sírt tártunk fel többek között a Gol Mod-1-es temetőben, ahol később, 2000-től a francia-mongol közös expedíció végzett feltárásokat; valamint a Noyon Uul-i, Naimaa Tolgoj-i, Dulga-Uul-i, Morun Tolgoj-i és  Khudagyn Tolgoj-i hsziung-nu kurgántemetőkben. A mongóliai kutatásokban különböző időkben több magyar kutató is részt vett: így Ferenczy László, a Kelet-Ázsiai Múzeum akkori igazgatója; Makkay János régész, Fresch Miklós archeo-botanikus; Benkő Mihály történész, akivel most együtt írjuk ezt a tanulmányt; továbbá Sugár Lajos, az MTA Régészeti Intézetének fotósa; rajzolóként pedig Egyed Endre, az MTA Régészeti Intézete Műszaki Osztályának vezetője és Erdélyi Péter. Ásatásaink eredményeinek egy része megjelent tanulmány formában [Erdélyi 1962; 1963; 1974; 1994; Erdélyi–Ferenczy 1963; Erdélyi–Navaan 1965; Erdélyi– Navaan 1966; Erdélyi–Navaan–Dorzsszüren 1967; Erdélyi–Fejes 1987]; majd könyv formájában is [Erdélyi 2000]. Teljes leírásuk megtalálható kiadatlan ásatási naplóimban.   

Megemlíteném, hogy az 1988-as Dulga Uul-i ásatásunkon Hentij Ajmagban, majd közvetlenül utána terepfelmérésünkön Szuhbaatar  Ajmagban, a mongol fél részéről D.  Cevendorzzsal együtt kezdő régészként részt vett D. Erdenebaatar is, aki jelenleg a Mongol Állami Egyetem Régészeti Tanszékének tanszékvezető professzora, és a Gol Mod-2 előkelő hsziung-nu temető cikkünk második részében ismertetendő ásatásainak vezetője.  Magyar részről ugyanennek az 1988-as expedíciónak tagjai voltak még Benkő Mihály, Erdélyi Péter, és Sugár Lajos. Dulga Uulban az alkalommal velünk egy időben, de tőlünk függetlenül végzett ásatásokat a hsziung-nu köznépi temetőben V. V. Volkov orosz régész.

Hogy az olvasó könnyebben képes legyen elképzelni a terepmunka szépségeit és nehézségeit Mongólia pásztorok, nyájak, ménesek lakta széles pusztáin, először is le kell szögeznem, hogy a mongol pusztán, hegyekben a régészeti lelőhelyek, vagyis a nagy temetők nincsenek beépítve. Tehát építmények sehol nem akadályozták a kutatást. Mongóliában a fővároson, Ulan Batoron és a megyeszékhelyeken kívül az 1960-90 közötti években nem voltak sehol állandó épületek. A nehézségeket más problémák okozták. Aszfaltozott utak, autószervizek, benzinkutak kint a terepen akkoriban még szinte egyáltalán nem voltak. Benzint sem volt mindig egyszerű beszerezni. A földutakon olyan távolság megtétele, amelyet aszfalton néhány óra lett volna, napokig tarthatott. Ráadásul, Mongólia területe óriási: több mint 1 millió négyzetkilométer. A földrésznyi országban másfél millió ember lakott, ebből egy millióan a fővárosban. Fél millióan, vagyis két négyzetkilométerenként egy ember élt kint a hatalmas füves térségeken. A kiépítetlen utakon gyakori volt a mély sár, amelybe a Mongol Akadémia Régészeti Intézetének gyengén szervizelt öreg teherautói esetenként beleragadtak. Az „expedíciós hónap” július volt. A téli, tavaszi időszakban nem eshetett szó sem ásatásról, csak esetleg terepfelmérésről. A nagy esőzések, a folyók áradása augusztusban kezdődött, ilyenkor könnyen kint lehetett ragadni a terepen. Segítség nélkül várhatták a kutatók az apadást. A talajra nyáron is az örök fagy volt a jellemző, ez megnehezítette a legalább 4–5 méter mélységben lévő sírok feltárását. Így a legalább több tucatnyi, esetenként több száz sírt magukba foglaló temetőkből többnyire csak két-három sírt voltunk képesek feltárni egy-egy expedíció során. Nagyobb sírok, vagyis előkelő hun sírok feltárására azok mérete, és a Mongol Tudományos Akadémia részéről az adott célra szánt igen csekély anyagi támogatás következtében az egyes expedíciókon rendelkezésünkre álló idő alatt, nem is gondolhattunk. Ehhez nagyszámú munkásra lett volna szükség, akiknek megfizetésére nem volt pénz expedícióink költségvetésében. Élelmiszerellátásunkról a napidíjból kellett gondoskodnunk.

Az általunk kutatott hsziung-nu köznépi temetők valamennyi sírját alaposan kirabolták, kevés leletet adtak. Mégis, a feltárt leleteink között akadtak olyanok is, amelyek jelentősen előrevitték az ázsiai hunok kutatását. Naimaa Tolgoj-ban az egyik sírból felszínre került egy olyan típusú füles bronzüst is, amelyhez hasonlóakat nemcsak belső-ázsiai hsziung-nu sírokból, hanem a Nyugat felé vonuló hunok sírjaiból, áldozóhelyeiről is feltártak a Belső-Ázsiából Szibérián, Közép-Ázsián, az Urál-vidéken keresztül Kelet-Európáig, Magyarországig, sőt, egészen Orleansig, illetve Troyes-ig, az egykori catanaulumi csatatérig vezető hosszú útjuk több pontján. A józanabb ítéletű kutatók még a tudománypolitika legvadabb hun-ellenes időszakában is a hsziungnu-hun azonosság cáfolhatatlan bizonyítékának vélték ezeket az üstöket. [Vö, Érdy 1993; Zaszeckaja 1994, 134 sk.] 1971-ben Dulga Uulban a közös magyar–mongol akadémiai régészeti expedíció fedezte fel egy öt és fél méter mélységű köznépi hsziung-nu sír feltárásakor a világ eddig ismert legrégibb vaskengyelét. Később, 1981-ben V. V. Szvinyin orosz régész tárt fel  egy kengyelpárt a Tola folyó partján fekvő  Mozin Tolgoi nevű hsziung-nu temető egyik sírjából. Így teljesen bizonyítottá vált, hogy az ázsiai hunok már ismerték és használták a kengyelt. A kengyel felfedezése forradalmat jelentett a nomád lovas hadviselés történetében. Nagymértékben elősegíthette a hunok katonai sikereit Ázsiában és Európában egyaránt. 1989-ben a közös Magyar-Mongol Akadémiai Expedíció, azaz mi is ástunk az imént említett Mozin Tolgoj-i ázsiai hun temetőben, és az 1. sz. sírból egy zeneszerszámot: dorombot tártunk fel. Az acéllemeznek, annak idején a keskenyebb részét vették a szájba, a vastagabb rész kiállt belőle, úgy zenéltek vele. Ezt a zeneszerszámot sámánok is használták. Emberi csontokat alig találtunk a sírokban, ami előkerült, azt Magyarországon vizsgálták meg az antropológusok. Megtaláltuk Dulga Uulban a többek között az ősmagyarokra is jellemző részleges lovas temetkezés nyomait is. Így nyugodtan mondhatjuk, hogy a gyér leletanyag ellenére is, munkánk nem volt eredménytelen. Ásatásaink hozzájárultak az ázsiai hunok kultúrájának, hitvilágának, hadművészete alapjainak jobb megismeréséhez.

Meg kell jegyeznem, hogy ugyanebben az időszakban, vagyis 1961–1990 között szovjet régészek is folytattak ásatásokat mongóliai hsziung-nu temetőkben: többek között P. K. Konovalov, V. V. Volkov.  Jelentős kutatások folytak már 1949-től a Bajkálontúlon is (a Szovjetunió Burját-Mongol Autonóm Köztársaságában) A. P. Okladnyikov, P. B.  Konovalov, A. V. Davidova, S. S. Minajev vezetésével. Érintetlen köznépi hsziung-nu sírok is kerültek napvilágra [Vö.: Davidova 1985.]. Feltártak hsziung-nu sírokat, temetőket Kínában: Belső- Mongóliában és Shanszi tartományban is. [Xiongnu Encyclopaedia 2013, 10. skk.].

1990–2006 között mongol-francia, mongol-amerikai, mongol-dél-koreai és mongol-orosz közös expedíciók végeztek terepszemlét és folytattak ásatásokat Mongólia területén, többek között olyan hsziung-nu temetőkben is, amelyeket korábban mi is kutattunk: így Gol Modnál, Dulga Uulnál, és Noyon Uulban. A franciák voltak az elsők, akik feltártak egy teljes, 98 sírból álló ázsiai hun temetőt Burkhan Tolgojnál (Bulgan Provincia).  Fontos eredményei voltak az Arkhangai Ajmagban, a Gol Mod-1 temetőben folytatott ásatásaiknak is. Jelentős monográfiák is megjelentek ebben az időszakban: például a közös francia-mongol expedíció vezetőjének, P. H. Giscardnak a könyve a hsziung-nu temetkezési szokásokról 58 sír leletanyaga alapján, [Giscard 2000.], vagy Z. Batszaikhan mongol régész műve: The Xiongnu (archaeology, ethnography, history). [Batszaikhan 2003]. A francia régészek színes filmet is készítettek ásatásaikról.

1961-ben, abbaín az időben, Mongóliában először ástam hsziung-nu sírokat, még mindössze 850 előkelő és köznépi ázsiai hun sír helyét ismerték a földrésznyi ország területén a régészek. Ezek közül addigra 173-at tártak fel. A terepfelméréseken felfedezett mongóliai hsziung-nu sírok száma 2013-ben már mintegy 5 ezer volt, ebből az előkelő sírok száma mintegy 2000. A régészetileg kutatott temetkezések száma jelenleg 500 körül lehet, ezek között vannak köznépi és előkelő sírok egyaránt. Természetesen a feltárt sírok bizonyára csak a töredékét adják a teljes hsziung-nu sírállománynak, és a felmért sírmezők is csak egy kis részét adhatják Mongólia hsziung-nu temetőinek.

Mongóliában valamennyi feltárt hsziung-nu sír rabolt volt, a köznépi, és előkelő sírok egyaránt. A „Han Shu” kínai forrás szerint Zhao császár idején a wuhuanok megerősödtek, és bosszúból kirabolták a hsziung-nu sanjü halomsírját. A hsziung-nuk haragra gerjedtek, Keletre vonultak és megsemmisítették a wuhuanokat.  A történetben lehet némi igazság, mert mindeddig nem került a felszínre Mongóliában rabolatlan hsziung-nu sír. [Erdenebaatar 2015, 220.]. (A hsziung-nu kor után a népvándorlás-kori nomád népek vezéreit a sírrablás elleni védekezésként Mongóliában, Közép-Ázsiában és Kelet-Európában egyaránt rejtett sírokba kezdték temetni, ezek nagyon ritkán és csak véletlenül kerülnek a felszínre. [Erdenebaatar 2015, uo.]). A feltárt 500 rabolt mongóliai hsziung-nu sír leletanyaga így is igen jelentős, de csak nagyon kevés művészi aranytárgy akad közöttük. A kutatók egy része emiatt úgy vélte: a hsziung-nu sírokban kirablásuk előtt is kevés arany lehetett. Ennek az elméletnek az alapján, ha a mai Mongólia határain, vagyis az északi hsziung-nu birodalom központján kívül eső, de a Han korban hsziung-nu uralom alatt lévő területeken – például Belső-Mongóliában – arany ötvösműveket bőségesen tartalmazó hunkori sírokat tártak fel, a sírok nemesfém leleteit a kor régészeti szakirodalmában nem tekintették hsziung-nu emlékeknek, hanem inkább szkíta, jüecsi ötvösműveknek. Vonatkozott ez például az Ar Tsaidami „hunkori” – nyilván hsziung-nu – temetőre is (Kína, Belső-Mongólia), ahonnan 1972-ben három sírból 218 ékszer, köztük egy teljes aranyöv és egy arany korona, a tetején türkiz szemű madárral került a felszínre. [Vö.: Encyclopaedia Xiongnu 2013, 96].

Egyetértek Sz. I. Rugyenkoval abban, hogy a mongóliai előkelő hsziung-nu sírokban – ruházat, nemezszőnyegek, nyílhegyek, a koporsókat díszítő selyem, vékony aranylemezek, bronz-, vas- és agyagedények, kínai és más eredetű tárgyak, stb. mellett – bőségesen lehettek aranyból, ezüstből készült ötvösmunkák is. A rablókat ezek érdekelték és a fegyverek, hiszen nem véletlen, hogy a ruhákat, szőnyegeket otthagyták a Noyon Uul-i sírokban. [Rugyenko 1962/a, 23.]. A sírrablók nyilván nem véletlenül túrták fel és fosztották ki aranyásó „kút” módszerrel [Encyclopaedia Xiongnu 2013, 141.] az igen mély, előkelő sírokat. Viszont nemesfém ékszerek tömeges sírba tételére valóban kevés bizonyítékhoz juthattunk mi, a Mongóliában kutató régészek, szinte napjainkig. A sírokat fosztogató rablók alaposan végezték munkájukat. [Vö: Encyclopaedia Xiongnu, 2013, 25.]. A régész a feltárt tárgyakkal dolgozik, csakis azok alapján ítélhet egyértelműen. Ezért adta a következő címet egyik cikkének Ursula Brosseder német régésznő: „A hsziung-nu lépcsőzetes temetkezések és azoknak előkelő temetkezésként történő értelmezése [Brosseder 2009.]. Ez a cím jelzi, hogy a lépcsőzetes hsziung-nu sírokat gazdag nemesfém leletek híján eddig régészetileg tulajdonképpen csak értelmezni lehetett előkelő sírokként.

Ezen a helyzeten változtatott alapvetően a közép-mongóliai Gol Mod-2. temető több mint egy évtizede folyó feltárása, amelyet D. Erdenebaatar, az  Ulan Batori Egyetem régészeti Tanszékének vezető professzora irányít. Az előkelő hsziung-nu temető 1. számú sírjából, bár ez is alaposan rabolt volt, komoly mennyiségben kerültek a felszínre ott felejtett gyönyörű arany és ezüst lószerszámveretek, jádetükör valamint más, tudományos szempontból is felbecsülhetetlen értékű tárgyak. Ez a kincs, amely a feltárás helyszíne és a leletek kora alapján kétségtelenül hsziung-nu nagyúri sírból került a napvilágra, mindenképpen bizonyítja a nemesfém tárgyak bőséges használatát a hsziung-nu előkelők között. Remélni lehet, hogy Belső-Ázsia legnagyobb hsziung-nu sírjának frissen publikált leletanyaga alapján végre egyértelműen megkülönböztethető, külön választható lehet a Han-kori hsziung-nu ötvösművészeti neo-állatstílus az eurázsiai szkíta-szarmata állatstílustól.

Az alábbiakban ismertetjük a Gol Mod-2 hsziung-nu temető feltárásának eddigi eredményeit. Beszámolónk alapja, a kollegái szerint is „aranykezűnek” bizonyult D. Erdenebaatar professzor 2015-ban Ulan Batorban megjelent mongol nyelvű szakmai monográfiája [Erdenebaatar 2015]; valamint az idén megjelent, a nevezetes ásatást és leleteit művészi fotókon és mesteri illusztrációkon keresztül bemutató nagyméretű, angol-mongol nyelvű könyve, a „The Cultural Heritage of the Xiongnu Empire” [Erdenebaatar 2016].

II.

A Gol Mod-2 néven ismertté vált mongóliai hsziung-nu arisztokrata temetőt a Hangai hegységben, Arkhangáj provincia Undur Ulaan szamónjában egy közös mongol-amerikai terepfelmérő expedíció fedezte fel 2001-ben. A terület neve Balgaszün Tal. A temetőt a helyi pásztorok Gol Modnak nevezik, ugyanúgy, mint a tőle 100 kilométernyire, Khairkhan szamónban fekvő Gol Mod-1 temetőt, amelyet Ts. Dorjsuren fedezett fel 1961-ben. 1963-ban a Gol Mod-1 temetőben  Ts. Dorzsszürennel együtt feltártunk néhány kisebb sírt. [Vö.: Erdélyi-Navaan-Dorzsszüren 1967.]. Később, 2000–2008 között a francia-mongol közös régészeti expedíció folytatta ott az általunk megkezdett munkát. A Mongólia méreteihez képest viszonylag kicsiny, 100 kilométernyi távolság két olyan – egyaránt a Hangaj hegységben rejtőző – hsziung-nu arisztokrata temető között, amelyeket a helyiek egyaránt Gol Mod néven ismernek, arra mutat, hogy  a Hangaj hegység lehetett az északi hsziung-nu birodalom központja. [Encyclopaedia Xiongnu 2013, 99.].

A 2001-ben felfedezett Gol Mod-2 hsziung-nu temető 452 sírja közül 107 nagy előkelő sír. Ebből 98 négyszögletes alakú, a sírhoz vezető kő folyosóval, 9 pedig kerek, ugyancsak felvezető kő folyosóval. 81 kerek mélyedés is van a temetőben kőtakaró nélkül. Ezeket szintén sírnak vélték. A kő folyosóval rendelkező síroknak kísérő sírjaik vannak, amelyekbe valószínűleg a központi sírokban eltemetett előkelőségeket a másvilágra kísérő szolgáikat és családjukat temették. [Erdenebaatar 2017, 80]. Ezeknek a kísérő síroknak a száma a nagy sírok körül változó, 1-től 30-ig terjed. Összesen 264 kísérő sír van a Gol Mod-2 temetőben. [Encyclopaedia Xiongnu 2013, 98 sk.]

A Gol Mod-2 hsziung-nu temetőben 2002 óta folynak Az ásatások az Ulanbatori Egyetem Régészeti Tanszéke munkatársainak részvételével, akiket a tanszékvezető professzor, D. Erdenebaatar irányít. Ez az első olyan mongóliai ásatás, amelyet csak mongol kutatók végeznek önállóan. külföldi résztvevő nélkül. Az eddigi feltáró munkát két mongol cég: a Dzsenko Kft és a Tünen Khisigten Kft támogatta jelentős összegekkel, mintegy 150 ezer dollárral. Így nem volt gond a nagy sírok feltárásához szükséges nagyszámú fizikai munkás bérének kifizetése. A munkálatokon egyébként részt vettek katonai egységek, nyári szakmai gyakorlaton lévő régészhallgatók is.

A jó szervezés módot adott arra, hogy az 1. számú előkelő sír és 30 kísérő sírjának feltárását egy időben végezzék a híres orosz régész, S. S. Minajevnek, a bajkálontúli hsziung-nu sírok egyik feltárójának módszerével. [Erdenebaatar 2015, 220.].

2002–2010 között folyt az 1. számú előkelő sír kísérő sírjainak feltárása. A sírok valamennyije rabolt volt. Ennek ellenére jelentős leletek is kerültek elő belőlük. Ilyenek voltak a 3. számú, egy gyermeket magában rejtő sírból felszínre került birka lábközépcsontok. A hasonló csontocskák  mindmáig a jurtákban élő mongóliai gyermekek kedvenc játékai, ezt jómagam is többször láttam. Önmagában is érdekes lett volna, hogy a 2000 évvel ezelőtt élt hsziung-nu gyermekeknek ugyanaz volt a kedvelt játéka, mint a mai pusztai mongol kicsiknek. Azonban a 3. számú kísérő sírból felszínre került lábközépcsontokra olyan tamgák voltak felvésve, amelyek 1200 évvel később a Dzsingiszi birodalmat alapító nemzetségek tamgái voltak Napot ábrázoló, villa alakú és rács alakú mintákkal. Ez a tény D. Erdenebaatar szerint bizonyítja Dzsingisz kán mongoljainak közvetlen leszármazását a hsziung-nuktól. [Erdenebaatar 2015, 228]. Ahogy maga Dzsingisz kán írta nyolcszáz évvel ezelőtt Csang Sun taoista bölcsnek: „Úgy tűnik nekem, hogy a shanjük távoli kora óta nem volt még egy ilyen hatalmas birodalom (mint a miénk)…” Tehát Dzsingisz kán tudott a hsziung-nu sanjük országáról, és azt saját birodalma elődjének tekintette. [Erdenebaatar 2016, 13.].

Ugyancsak értékes lelet a 30. számú kísérő sírból feltárt kék üvegedény, amely a Római Birodalomban, feltehetőleg Germánia területén készült. A lelet, amely az első ilyen jellegű Mongóliában, bizonyítja a belső-ázsiai hsziung-nu birodalom széleskörű, a Római Birodalomig terjedő kereskedelmi kapcsolatait. [Erdenebaatar 2015, 228.]. A Selyem úton a Kínai Császárság, Kelet-Turkesztán, Szogdia, Baktria, Perzsia, Róma és Görögország kereskedtek egymással. Az Északi Hsziung-nu Birodalomnak egyik fő célkitűzése volt a Nagy Selyem Út belső-ázsiai szakaszának uralása [The Treasures Of The Xiongnu  2011, 27].

A Gol Mod-2 hsziung-nu temető legnagyméretűbb, igen rangos sírjának, az 1. számú sírnak a felvezető folyosóját 2006–2010 között, magát a sírt pedig 2011 májusától 2011 november 8-ig tárták fel. A 40 méter széles, felvezető kőfolyosóval együtt mintegy 80 méter hosszú és 25 méter mély sír Belső-Ázsia legnagyobb ázsiai hun sírja. [Erdenebaatar 2015, 228.].

A hatalmas sírt alaposan kirabolták, ami nehezebbé tette a sírban használt temetkezési szokások megállapítását.  21 méter mélyen feküdt a 25–30 cm vastag fákból készült temetkezési fülke. Mellette nagy áldozati tűz nyomai, amelynek nyomait egy méter vastagságú faszénréteg őrzi. Ezen a szénrétegen az itt eltemetett hsziung-nu nagyúr által használt, 16–17  hintó feküdt, amelyeket elégettek. Ezt a hintók fennmaradt bronz- és vas maradványai bizonyítják. Egy lakkozott fából készült hintó – feltehetőleg a kínai Han császárok temetkezési ajándéka – ép állapotban lett eltemetve. [Erdenebaatar 2016, 31.].

16 méter mélyen a föld felszíne alatt a sírhalom északi részén 30 ló és 5–6 bárány, vagy kecske koponyáját és lábszárcsontjait fedezték fel a régészek. Ez a részleges ló- és báránytemetkezés egészen biztosan a tor áldozati étkezésének maradványa volt. Erdenebaatar 2016, 32.] Újabb régészeti bizonyíték került hát elő arra nézve, hogy a részleges lovas temetkezést, a honfoglaló magyarok egyik legjellegzetesebb temetkezési szokását a hsziung-nuk, illetve az ázsiai hunok is gyakorolták. 

A rablók  a délkeleti oldalon hatoltak be a temetkezési fülkébe, amely aztán a rá nehezedő föld súlya alatt teljesen összeomlott. Azonban fontos, hogy meg lehetett állapítani a koporsót rejtő fa fülkének a helyét. Az expedíció megtalálta a teljesen elpusztított koporsó maradványait, az áldozati tárgyakat, beleértve ebbe díszítő tárgyakat és mázas kerámiát is. Az elhunyt tájolása észak-déli volt, hasonlóan más hsziung-nu temetők sírjaihoz. A rablók a koporsó arany díszítését is leszedték, a koporsóból pedig szinte mindent elvittek. Az elhunyt használati tárgyai: agyag- és bronzedények, üstök, bronztálak, bronz áldozati teás kancsó. azonban a gerenda-fülkében a helyükön maradtak. A fülke északi oldalán kerültek elő nagy agyagedények, üveg- és jáde kupák. A keleti falnál lószerszámok kerültek arany-, ezüst- és bronzveretekkel, valamint itt fedeztek fel a régészek unikális leletként egy páratlan szépségű faragott jádetükröt is. Könnyen lehet, hogy a rablók mindezt a kincset a homokos talajba épült, a fejükre omló mély sírból való menekülés pánikjában hagyták ott.

A sírból jóval több, mint száz arany- és ezüstveret került a felszínre. A féldrágakövekkel ékesített, arany lószerszámveretek kiemelkedően szép darabjaiként publikálása után hamar ismertté vált világszerte a szakemberek körében egy 13 centiméter átmérőjű aranyfalár-pár, amelyeken egyszarvú, szárnyas sárkányokat öntött ki az ötvösművész. A sárkányok füleit, tollait, ízületeit kvarckristály- és zafírbetétek ékesítik. Ennek az egyszarvú, különleges hatalommal rendelkező mitikus lénynek a mongol neve „Bersz”. A Bersz egyesíti magában a sárkány és a hópárduc erejét. Ugyanez az állat látható a falárokkal együtt feltárt torzított ovaloid arany lószerszám vereteken is. Az aranyozott ezüst lószerszámveretek között volt két ugyancsak 13,3 centiméter átmérőjű falár-pár. Ezek közül az egyik falár-párt egyszarvú kőszáli kecske, a másikat pedig és egy Mongóliában élő antilop-fajta egyszarvú ábrázolása díszíti. Ugyanezek a mitikus állatok láthatók a tucatnyi torzított ovaloid ezüstlemezen is. Egyes, 3 cm átmérőjű arany lószerszámvereteken és a kisebb ezüstcsatokon, valamint a jádetükrön macskaszerű ragadozók alakja vehető ki.

Az ásatást vezető D. Erdenebaatar szerint az aranyfalárok a Nap, az ezüstfalárok a Hold jelképei. [Erdenebaatar 2016, 56–65; 124–131.] A hun előkelő sírjaiban a koporsó északi, fej felőli részéről gyakran kerültek elő arany, vagy vas Nap és Hold jelképek. A Hsziung-nuk Nap és Hold imádatát jelzi a Shiji nevű kínai forrás: „A Hsziung-nu shanjü reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik…” [Encyclopaedia Xiongnu, 2013, 169 sk.].     

Az összetört koporsó feltárása során került elő az eltemetett koponyájának egy része, valamint arany lemezekkel díszített páncélzata [Erdenebaatar 2015, 221.].

A Gol Mod-2 temető 1. számú sírját és kísérő sírjait az elvégzett rádió-karbon vizsgálat az i. e. II – i. sz. I. századra keltezi.

A Gol Mod-2 temető (Balgasyn Tal, Khanui Bag, Undur Ulaan szamón, Arkhangai Provincia) 1. számú előkelő sírjából felszínre került régészeti anyag bőséges bizonyítékot ad arra, hogy az itt eltemetett személy a hsziung-nu társadalmon belül igen magas rangú személy lehetett. Bár a sír alaposan rabolt volt és lehetetlen megállapítani, mi mindent vittek el belőle, az ásatás vezetője szerint a bronz- és agyagedények, ékszerek és a művészi arany- ezüst- és bronz lószerszám veretek mennyiségben és minőségben, megjelenésükkel és ábrázolásaikkal egyaránt bizonyítják, hogy a sírba az egyik shanjüt, vagyis egy Égtől rendeltetett hsziung-nu uralkodót temették el. [Erdenebaatar 2016, 37.].

 III.

 A Gol Mod-2 temető eddigi kutatásainak eredményei nemcsak Mongólia számára, hanem a nemzetközi régészettudomány számára is jelentősek. A temető 1. számú sírja ásatásának során a mongóliai hsziung-nu régészet történetében első alkalommal kerültek a felszínre jelentős mennyiségben, arany ékszerek, ezüst- és bronztárgyak egy, keltezése és földrajzi helye alapján vitathatatlanul hsziung-nu, vagyis ázsiai hun vezéri sírból. A nagyszabású temetkezés és kísérő sírjai leleteinek megismerése a szakemberek számára átértékelhetővé teheti mindazt, amit eddig tudtunk az Belső-Ázsiából Szibérián és Közép-Ázsián keresztül Kelet-Európa felé vonuló hunok régészeti hagyatékáról.

Időszámításunk második évszázadának elején, a Han-dinasztia ellen vívott vesztes háború után az északi hsziung-nuk eltűntek a mongol sztyeppéről. Az i. sz. II–IV. században „hun” néven megjelentek Nyugat-Szibériában, Közép–Ázsiában. Az i. sz. IV. század második felében, 370 körül érkeztek Kelet-Európába, a Fekete-tenger partvidékére, a dél-orosz sztyeppékre. Ott viharos érkezésük után rövidesen véget vetettek az indoeurópai-szarmata népek uralmának, és hatalmas birodalmat hoztak létre. Attila hun király uralkodása idején ennek a birodalomnak a központja a mi hazánk területére, Pannóniába tevődött át. Attila halála után a hunok pannóniai uralma összeomlott, ők maguk a Fekete-tenger partvidékére húzódtak vissza. [Zaszeckaja 1994, 5.]

Mindezeknek a mozgalmas történeti eseményeknek kevés régészeti nyoma maradt. Szemben a Mongólia területén eddig felmért 5000 és feltárt 500 hsziung-nu sírral, a dél-orosz sztyeppéken az 1990-es években összesen 54, hun temetkezési komplexumot és 10 szórványleletet tartottak számon. [Zaszeckaja 1994, 6.]. Jelenleg Kelet-Európában az ismert és feltárt hun sírok száma mintegy 100-ra tehető. Ráadásul a kutatás a kevés felszínre került tárgyat is többnyire szkíta, szarmata leletként írta le. A hunok az i. sz. IV. században kezdték rejtve eltemetni halottaikat, így az ezután keletkezett temetkezéseiket csak véletlenül lehet megtalálni. Magyarországon, Attila birodalmának központjában eddig egyetlen hunkori, vagy valamivel korábbra keltezett felszínre került sírt sem határoztak meg hunnak. A hunok egykori itt létének tudományosan elfogadott emlékei szórványleletek, temetési áldozatok maradványai, így üstök Törtelen, Győr közelében, áldozati célból elrejtett kincsek, Szeged-Nagyszéksóson, Pécs-Üszögön, a legutóbb Ravazdon. A Kárpát-medencén belül Léván tartanak számon a szlovák kollegák egy általuk hunnak meghatározott sírt.

Közép-Ázsiában, a Tien-Shanban és a kazah pusztákon is a felszínre kerültek ásatások révén hunkori sírleletek, azonban ezeknek az etnikai hová tartozásáról is szinte vérre menő viták folytak az orosz régészeti irodalomban. Ez a vita az 1950-es évek elején odáig fajult, hogy a Közép-Ázsiában ásatásokat végző A. N. Bernstam 1951-ben megjelent munkáját a hunok történetéről [Bernstam 1951.] bezúzták (csak néhány példánya maradt fenn), miután Sztálin elvtárs egy beszédében azt mondta, hogy „úgy törtek ránk a fasiszták, mint a hunok”. A. N. Bernstam könyvének bezúzása után a „hun” szót sokáig le sem merték írni a Szovjetunióban, és ennek az óvatos tartózkodásnak napjainkig van – még nálunk is – érzékelhető, kedvezőtlen hatása. A hunok régészeti-történeti emlékei jó időre teljesen „eltűntek” Nyugat-Szibériából, Közép-Ázsiából, az Urál-vidékről, de még a dél-orosz sztyeppékről is. Minden kora-népvándorlás-kori sírleletet és szórványleletet szarmatának, szakának határoztak meg a szovjet régészeti irodalomban, vagy esetleg – néhány évszázaddal visszakeltezve – szkítának.

Szibériában a Bajkál tó nyugati partjaitól kezdve a Tuvai Autonóm Köztársaságtól és a Minuszinszki Medencétől északra az orosz és szovjet régészek egyetlen sírt sem tekintettek hunnak. A nyugat-szibériai népek az i. sz. III–IV. században is kurgánokat emeltettek halottaik sírjai fölé, azonban előkelő sírjaiknak szinte valamennyijét alaposan kirabolták, hasonlóan a mongóliai északi hsziung-nu sírokhoz. Éppen a nyugat-szibériai régészeti leletek pontosabb etnikai meghatározására tehetnek jelentős hatást a mongóliai Gol Mod-2 hsziung-nu temető feltárásának eddigi eredményei.

A XVIII. század elején összeállított szentpétervári Nagy Péter cár-féle Szibériai Gyűjteményben nagyszámú Nyugat-Szibériából származó, drágakövekkel ékesített arany övveretet őriznek. A Szibériai Gyűjtemény aranytárgyai mind szórványleletek, lelőhelyük Nyugat-Szibérián belül ismeretlen. Viszont a XX. század utolsó évtizedeiben, több mint háromszáz éve először, végre két rabolatlan előkelő harcos sírját is felfedezték és feltárták a nyugat-szibériai régészek az Omszki Területen, az Irtis folyó partvidékén Szidorovkán és Iszakovkán, az i. e. VI. századtól az i. u. III–IV. századig létező Szargatkai Kultúra területén. [Erdélyi-Benkő M, 2016, 225 skk.]. A szidorovkai és iszakovkai sírokból számos más, a halottal eltemetett tárgy mellett a Szibériai Gyűjtemény arany ékszereihez hasonló türkizbetétes arany övveretek, csatok is kerültek a felszínre. A szidorovkai harcos fegyveröve két féldrágakő betétes aranycsatjának sárkány-tigrisharcot bemutató állatjelenete ordoszi és bajkálontúli hsziung-nu sírokból és szórványleletekből származó, ún. „ordoszi típusú” bronzveretekről már régóta ismert a régészeti szakirodalomban. [Vö, például.: Salmony 1933, Pl. XXII; Davidova 1971; Encyclopaedia Xiongnu 2013, 38, 1, 2. ábrák.]. (Ugyanez az állatharc jelenet jáde fegyveröv csaton is előkerült Belső-Mongóliából. [Vö.: ERDÉLYI-BENKŐ 2016, 228.]). Ezek nyilvánvaló azonosságok ázsiai hun leleteken. Mégis, a népvándorláskorral foglalkozó orosz és magyar régészek a Nagy Péter-féle Szibériai Gyűjtemény aranytárgyait és érintetlen nyugat-szibériai sírokból felszínre került párhuzamaikat, a szidorovkai és iszakovkai leleteket, elsősorban a nagy orosz régész, Sz. I. Rugyenko nyomán továbbra is szkíta, indoeurópai törzsek leletanyagaként tartják számon, vagy esetleg ugor-magyarként, mint Fodor István. [Rugyenko 1962/B, Vö.: Matjusenko–Tataurova 1997, 97; Fodor 2009; Erdélyi-Benkő M. 2016.]. Feltételezik, hogy a „barbár” hsziung-nuk előkelői ékkövekkel díszített szkíta aranytárgyak mintakincsét másoltatták sematikusan, gyengébb minőségben bronzba a maguk számára, ékkövek nélkül, fegyveröveik díszítésére. [Matjusenko-Tataurova 1997, 99.] Annak idején M. I. Artamonov is szkíta fegyverövek csatjai rossz másolatának vélte az ordoszi típusú bronz vereteket, csatokat. Ő egyébként erről a kérdésről írott cikkében megemlítette, hogy ordoszi típusú bronzokat a Szovjetunió területén a Minnuszinszki Medence, a Bajkálontúl és Ordosz-vidék mellett nagy ritkán találtak szórványleletként Nyugat-Szibériában és a Volga–Don-közi sztyeppéken is. [Vö.: Artamonov 1971, 83. skk.].

Ennek az elméletnek a tévességére utalnak, és már korábban is utaltak régészeti adatok, valamint ezek alapján tett kutatói megállapítások. Ezeknek azonban a fenti elmélet orosz és magyar hívei, nem szenteltek, és úgy tűnik, egyelőre nem is szentelnek elegendő figyelmet.

Sz. I. Rugyenko a szentpétervári Nagy Péter-féle Szibériai Gyűjtemény aranytárgyait több száz évvel az időszámításunk kezdete előtti időszakra, az időszámításunk előtti VI–IV. századra, „késői leletek” esetében az időszámításunk előtti II. századra keltezi és szkítának tekinti. [Rugyenko 1962/b, 37.]. Szórványleletek esetében komoly nehézségek adódhattak a kronológiai és etnikai meghatározások terén, különösen, amíg nem kerültek elő a talált tárgyaknak régész által sírból szakszerűen feltárt, közvetlen, vagy pontos párhuzamai arról a területről, ahol a szórványleletet találták, vagy esetleg eredeti származásuk helyéről. Az a nyugat-szibériai temető, amelyik háromszáz év után végre ilyen párhuzamokat adott a Szibériai Gyűjtemény aranytárgyainak, a szidorovkai kurgántemető, az ásató régészek szerint az időszámításunk kezdete utáni. II–IV. századra keltezhető. [Matjusenko-Tataurova 1997, 108.]. Ennek a keltezésnek alapján átértékelendőnek tűnik a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény nemesfémtárgyai jelentős részének a jóval az időszámításunk kezdete előtti időszakra keltezése is, és etnikai meghatározása is. A szidorovkai, iszakovkai aranyveretek, aranycsatok és a Szibériai Gyűjtemény aranyékszerei is az ordoszi bronzokkal azonos stílusban, a rosztovcevi „neo-állatstílusban” készültek. [Vö.: Rosztovcev 1929, 91.] Ez a stílus a mongóliai hsziung-nuk régészeti kutatása alapján időszámításunk kezdetén a hsziung-nukra, más néven a belső-ázsiai hunokra volt jellemző. Az időszámításunk kezdete utáni II–IV. századokban, vagyis azonos időszakban azzal a korral, amelyre szidorovkai kurgánokat keltezik, a hunok Belső-Ázsia felől Nyugat irányába vonultak. Éppen ők kezdték a népvándorlást. Jelentős szerepet játszottak Nyugat-Szibériában, az Irtis partvidékén, a Szargatkai Kultúra területén is. [Bernstam 1951, 239, térkép. Vö.: Mogilnyikov 1992, 252–311.].

A szidorovkai leletről szóló monográfia szerzői írják, hogy M. A. Devlet az ordoszi bronzok  kisugárzási központjának az Ordosz-vidéket vélte, a bronzvereteken az ábrázolásokat pedig ázsiai hun eredetűnek tekintette. [Devlet 1980.] V. A. Davidova, a következőket írja az ordoszi típusú bronzokról: „Az ilyen lemezek általánosan elfogadott keletkezési időpontja az i. e. II–I század, és elterjedésük színhelye vagy hsziung-nuk által ellenőrzött terület, vagy ősi lakóhelyük”. Ehhez még hozzáteszi: „Fel kell tételeznünk, hogy a lemezek témáit az általunk jelzett időben (i. e. II–I. sz.) és nem előbb, maguk a hsziung-nuk alkották.” [Davidova 1985.]. A mongóliai ásatások csaknem 100 éves tapasztalatait összegyűjtő Xiongnu Encyclopaedia szerint a hsziung-nuk fegyveröveit viselőjük társadalmi rangja alapján díszítették arany-, ezüst-, bronz-, vas- és csontveretekkel. Számos ásatási helyszínen kerültek elő ilyen veretek. Ezeknek ábrázolásain jelenetek láthatók többek között lovakkal, tevékkel, bárányokkal, kőszáli kecskékkel és jakokkal, valamint sárkányokkal, személyekkel. Fő jellegzetességük állatcsoportok ábrázolása, amelyek állnak, egymásra néznek, vagy harcolnak egymással. Geometriai formák is előfordulnak a vereteken, csatokon. A hátteret a vereteken fák, növények, hegyek és folyók képezhetik. [Xiongnu Encyclopaedia 2013, 25.]. Tehát ellentétben korábbi feltételezésekkel, a  mongóliai és belső-ázsiai hsziung-nuknál nem az előkelők, legalább is nem a legelőkelőbbek viseltek bronz veretű fegyveröveket. A társadalmi ranglétra legmagasabb fokain állók a szidorovkai és szentpétervári csatokhoz hasonló, áttört, ékkőbetétes arany-, ezüstcsatokkal díszítették öveiket. Az ezekkel azonos mintázatokat, jeleneteket ábrázoló, szintén áttört ordoszi, bajkálontúli, tuvai és Minuszinszk-medencei bronzcsatok, veretek nem a nemesfémből készülteknek a gyenge minőségű utánzatai voltak. Talán ugyanazok a hsziung-nu ötvösmesterek készítették őket, mint a nemesfém vereteket, de alacsonyabb rangú harcosok számára. Ugyanis a fegyveröv veretei rangjelzők voltak a hsziung-nuknál is. Valószínűnek látszik egyébként, hogy a bronzveret viselése sem jelentett alacsony társadalmi rangot. A V. A. Davidova által Ivulginóban feltárt érintetlen sírban nyugvó nő, akit a szidorovkai csatokkal azonos állatharc jelenetet ábrázoló bronzcsattal temettek el, türkiz és nefrit, fluorit, jáspis, mészkő, agát és üveggyöngy függőkkel díszített ruhában és fejfedőben feküdt a sírjában. V. A. Davidova úgy ítélte meg, hogy bronzcsat Ivulginóban a gazdagabbak közé tartozó nők sírjaiból került elő. [Xiongnu Encyclopaedia 2013, 25; Vö.: Davidova 1971, 98, 104.].  A Xiongnu Encyclopaedia leírása a hsziung-nu fegyveröv veretek jelenetei stílusáról világossá teszi, hogy a hsziung-nu arany, ezüst és bronz övek és a Szibériai Gyűjtemény ékkövekkel díszített aranytárgyai, ugyanabban a művészeti stílusban, az ún. „neo-állatstílusban” készültek. A hivatkozott szócikk alapján arra lehet következtetni, hogy Szibériai Gyűjteményben őrzött arany csatok, veretek jelentős részének és szidorovkai, iszakovkai párhuzamaiknak ábrázolásai hsziung-nu eredetűek lehetnek, természetesen nem kizárva, sőt, feltételezve a szkíta-szibériai állatstílus hatását is a hsziung-nu kultúrára. V. A. Davidova szerint „észlelhető egy hun réteg a szibériai bronzok között”. [Davidova 1971, 94.] Sz.. I. Rugyenko is azt feltételezi, hogy a nyugat-szibériai és altaji művészetnek lehetett közvetlen hatása a hunok művészetére, azonban a délkelet-európai szkíta művészetnek – nem. [Vö.: Devlet 1980; Rugyenko 1962/a, 72.].    

A Szibériai Gyűjteményben őrzött arany csatok egyikének kilencven éve ismert a szakirodalomban egy nem szórványleletként talált, hanem észak-mongóliai sírból feltárt, szintén aranyból készült pontos párhuzama. M. Rosztovcev publikált 1929-ben az időszámításunk kezdetére keltezett, alaposan kirabolt Noyon Uul-i hsziung-nu temető egyik előkelő sírjából egy négyszögletes, áttört, számos türkiz betéttel díszített arany fegyveröv csatot, amelyen Rosztovcev leírása szerint griff és egyszarvú oroszlán-sárkány verekszik egy oroszlánnal. [Rosztovcev 1929, 87; XXIV. Tábla, Pl. 4.].Az aranycsatot A. D. Szimukov orosz régész tárta fel az 1926-27-es Noyon Uul-i ásatásokon. [Encyclopaedia Xiongnu 2013, 141.]. Ezt a csatot szintén az Ermitázsban őrzik [Rosztovcev 1929, XIV. o.], de nem a Szibériai Gyűjteményben, hanem a Noyon Uul-i ásatások 1926–27-es leletanyagában. A „neo-állatstílusnak” a hsziung-nu eredetét egyértelműen bizonyító arany csat elkerülte a hun korral és az állatstílus különböző változataival foglalkozó régészek figyelmét, köztük a szidorovkai 1. kurgán 2. sírjában nyugvó előkelő harcos arany fegyveröv csatjának párhuzamait kereső V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova figyelmét is. Ennek az is oka lehet, hogy Sz. I. Rugyenko a Noyon Uul- i kurgánokról és a hsziung-nu kultúráról írott könyvében [Rugyenko 1962/a] csak a Kozlov-féle és Tyepluhov-féle 1924-25-ös Noyon Uul-i ásatások anyagát elemzi és regisztrálja, de A. D. Szimukovnak az 1927-27-es években feltárt és szintén az Ermitázsba került leletanyagát már nem. Pedig a Noyon Uul-i állatharc jelenetes áttört, türkizzel díszített aranycsatnak pontos párhuzama vagyis minden részletében és anyagában is azonos mása van a Szibériai Gyűjteményben. [Vö.: Rugyenko 1962/b, II. tábla, 5.].* Akár párja is lehetne a kettő egymásnak. Egyértelmű, hogy a szidorovkai és iszakovkai harcosok fegyverövei vereteinek, csatjainak, valamint a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény szórványleletekből származó arany lemezeinek, vagy legalább is egy részüknek a párhuzamait a továbbiakban a belső-ázsiai és Nyugat felé vonuló hunoknál kell keresnünk. M. Rosztovcev szerint a Kína északi részén és Belső Ázsiában, Mongóliában a Han korban elterjedt ötvösművészeti „neo-állatstílus” fő motívumai éppen az állatharcok, vagy egy állat egymagában. [Rosztovcev 1929, 96.] Úgy tűnik, ez az új állatstílus a kínai Han császárok korában Eurázsia nomád népei közül elsősorban a hsziung-nukra, vagyis az ázsiai hunokra volt jellemző. M. Rosztovcev úgy véli, hogy ez a stílus elterjedt Szibéria nagy részén, megjelent Dél-Oroszországban, valamint Oroszország keleti, központi részein, a skandináv országokban sőt, feltehetőleg még Nyugat-Európában is, [Rosztovcev 1929, 83, 92]. Rosztovcev, a hellenizmus és a szkíták nagy orosz szakértője, az „új állatstílus” főbb elemeit nem tartotta szkíta elemeknek. Kétségtelennek tekintette, hogy ez a stílus Kína északi-északnyugati határvidékein jelent meg először. Az ábrázolt jakok alapján ő Tibetre gyanakodott a stílus feltalálása helyszíneként, és a jüecsikre feltalálóként. Azonban a hsziung-nuk ősi lakóhelyei: Mongólia hegyei is tele vannak jakcsordákkal. [Vö.: Rosztovcev 1929, 104–105.].

Itt jegyeznénk meg, hogy a közép-ázsiai érintetlen sírokból „in situ” feltárt leletek alapján a szkíta-szaka előkelők más formájú és stílusú aranyveretekkel ékesítették fegyveröveiket, lószerszámaikat, mint a hsziung-nuk. Erre tanúbizonyság az issziki Aranyember (Kazah Köztársaság), a tillatepei kincs (Afganisztán) és a bereli kurgánok (Kazah Köztársaság) aranyban bővelkedő sírlelet anyaga. [Akisev 1978, 100 sk; Sariadini 1985, 155.]

Az ún. „neo-állatstílus” Han kori és kora népvándorlás-kori etnikai hová tartozásának sokat vitatott kérdését végképp eldönteni látszik a Gol Mod-2 előkelő hsziungu temetőnek a legutóbbi két év során publikált, mennyiségben és minőségben kiemelkedő leletanyaga. Az ott folyó ásatás valóban bebizonyította, hogy a „Hsziung-nu Birodalom hatalmas eurázsiai állam volt, amely gazdasági és kulturális hídként szolgált a Kelet és a Nyugat között”. [Erdenebaatar 2016, 21.].  A temető 1. számú sírjából nagy számban előkerült „új állatstílusban” készült arany veretek, lemezek csaknem mindegyike türkiz betétekkel díszített. Az ásatást bemutató két könyv szerzői szerint ezek a veretek hsziung-nu ötvösök alkotásai. [Erdenebaatar 2015; Erdenebaatar 2016, 21.] Tehát alapjaiban dőlt meg az elmélet, amely szerint ez a stílus, anyag-használat és kidolgozásmód a Han korban nem a hsziung-nukra, vagyis az ázsiai hunokra volt jellemző, hanem valamelyik másik, indoeurópai eredetű ázsiai nomád népre.

A Gol Mod-2 temető arany lószerszám veretek ábrázolásainak közvetlen párhuzamai vannak a XX. század utolsó évtizedeiben feltárt nyugat-szibériai arany-, ezüstleleteken és a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény aranytárgyain is.

A szidorovkai kurgántemető 1. kurgán 2. számú érintetlen sírjából a lószerszámok között a felszínre került két 24 cm. átmérőjű aranyozott ezüstfalár sárkányábrázolásokkal. Ezeket Fodor István „iráni importnak” tekinti. [Fodor 2009, uo.]. Azonban a szidorovkai falárok esetében nem volt szükség kereskedelmi importra. Vihették őket magukkal a Belső-Ázsiából Nyugat-Szibériába a Nyugat felé vonuló hunok is. Mongóliában már korábban is a felszínre kerültek feltárt előkelő hsziung-nu sírokból – ha csekély számban is – mellhámokat ékesítő ezüst-, aranyozott ezüst- és aranyfalárok. Az ovális és kerek vereteken, falárokon rendszerint mitikus állat ábrázolások voltak: egyszarvú antilop (Gol Mod-1, 20. sír; Gol Mod-2, 1. sír; Noyon Uul, 20. sír); sárkány (Noyon Uul, 20. sír); jak (Noyon Uul, 6. sír); szarvas (Noyon Uul, 6. sír); kőszáli kecske (Tsaram).. A mitikus állatok falárokon ábrázolt rajzolatai a hsziung-nu elit sírokban azt jelképezték, hogy a díszes lószerszámmal felszerelt lovak elhunyt gazdái igen magas helyet foglaltak el a hsziung-nu társadalmi ranglétrán. [Encyclopaedia Xiongnu 2013, 62; Erdélyi-Benkő M, 2016]

Fentebb már részletesen írtunk a Gol Mod-2 mongóliai hsziung-nu temető 1. számú sírjának aranyból készült, türkiz betétekkel ékesített, egyszarvú sárkányokat ábrázoló falár-párjáról. A Mongóliában újonnan feltárt és publikált arany falárokat a Szidorovkán ásató régészek természetesen eddig még nyilván nem ismerték, nem is ismerhették, hiszen csak pár éve publikáltak először a Xiongnu Encyclopaediában jelentek meg róluk képek, , majd D. Erdenebaatar tavaly és tavalyelőtt megjelent könyvében teljes leírás. [Xiongnu Encyclopaedia 2013, 98; Erdenebaatar 2015, 139 sk; Erdenebaatar 2016, 56 skk.]. Ezek kétségtelenül ázsiai hun eredetű, közvetlen párhuzamai az 1985-ben feltárt szidorovkai sárkányos falároknak. A szidorovkai temető 1. kurgán 2. sírjában eltemetett előkelő harcosnak hun vezéri mivoltát a legnyomatékosabban éppen az elhunyt mellé helyezett sárkányos aranyozott ezüstfalárok, valamint az ordoszi, bajkálontúli, mongóliai sárkánykígyó-tigrisharcos bronz csatoknak a temető érintetlen sírjából felszínre került, ékkövekkel díszített, aranyból készült pontos párhuzamai bizonyíthatják.

Bár nem sárkányokat ábrázol, mégis, ötvösművészeti stílus és a felhasznált nemesfém anyag szempontjából közvetlen párhuzama a Gol Mod-2 temető 1. számú sírja sárkányos falár-párjának egy féldrágakő betétekkel gazdagon díszített, domború, 167–169 gramm súlyú arany falár-pár a Nagy Péter-féle Szibériai Gyűjteményből. [Rugyenko 1962/b, 15, 42 sk; III. tábla; 5. tábla, 4.].  Ezt a szórványleletként előkerült ötvös remekmű falár-párt Sz. I.Rugyenko, – akkoriban még összehasonlításra alapot nyújtható, sírból feltárt párhuzamok híján – tévesen, „szkíta ruhadíszekként” határozta meg. [Rugyenko, 1962/b, uo.]  A Szidorovkán ásató V. I. Matjusenko és I. V. Tataurova ásatásuk eredményének publikálásakor már tudták, hogy a két szentpétervári, féldrágakövekkel díszített két korong falár-pár, bár azt, hogy lószerszámokat díszítettek volna, nem említik. Viszont megállapították, hogy a Szibériai Gyűjtemény falárjai stílusra nézve „megdöbbentően közel állnak” a szidorovkai aranycsatokhoz és övveretekhez. [Vö.: Matjusenko–Tataurova 1997, 73.]. Most, a Gol Mod-2 temető 1. számú sírja leleteinek publikálása után ehhez a megállapításhoz hozzátehetjük, hogy a két szentpétervári falár, készítési stílusára, az ábrázolásmódjára nézve „igen közel áll” a Gol Mod-2 hsziung-nu temetőben feltárt sárkányos aranyfalárokhoz is. Valószínűnek látszik, hogy a szentpétervári falárok a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjához hasonló színvonalú előkelő hun temetkezésből, talán egy hun uralkodó sírjából kerülhettek a felszínre.

A Szibériai Gyűjtemény két aranyfalárjának közepén egy szarvas-ábrázolás van, a szélein pedig négyszer ismétlődik a következő jelenet: macskaszerű ragadozó támad vaddisznóra és mélyeszti bele a karmait. A ragadozók szemeit fekete kövek, a lemez többi részét türkizbetétek díszítik. [Rugyenko 1962/b, uo.] A szentpétervári falárok ragadozóinak szinte pontos párhuzamait látjuk a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából származó domború, kisebb, 3 cm átmérőjű, kerek, türkizzel díszített aranyvereteken, és ugyanott, ezüst csatokon [Erdenebaatar 2016, 92 , ábrák; 173, ábrák]. Ezek a ragadozók szidorovkai arany, ezüst vereteken, csatokon is láthatók [Matjusenko-Tataurova 1997, 145, 3, 8. ábrák.]. Szintén a szentpéterváriakhoz hasonló macskaszerű ragadozó ábrázolásokat faragtak sárkányok társaságában a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából feltárt jádetükör széleire körben és a tükör tetejére [Erdenebaatar 2016, 46–51.]. Ez a gyönyörű, művészi kidolgozású jádetükör feltehetőleg olyan kínai műhelyben készült, amely az északi hsziung-nu uralkodók megrendelésére, az ő ízlésük szerint dolgozott. A jádének az újkőkortól kezdve fontos szerepe volt a kínai kultúrában. A kínaiak úgy hitték, hogy a jáde kapcsolatot teremt Ég és Föld között. Ez a drágakő volt Kínában a vallás és a politikai hatalom egyik jelképe. [Scarpari 2000, 176-179.]. A bronz tükrök elég gyakoriak voltak a hsziung-nu elit sírokban [Vö.: The treasures of  the Xiongnu, 2011, 145–151.], azonban jádetükör feltehetőleg csakis uralkodói sírba kerülhetett. Mindez ideig csak a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából került egy példány a felszínre. A jáde 6,5–6,75-ös keménységű, így csak kvarc-, vagy gyémánthegyű szerszámokkal lehetett megmunkálni. Erre csakis kínai műhelyben kerülhetett sor.

A Gol Mod-2 előkelő hsziung-nu temető 1. számú sírjából feltárt ékkövekkel díszített arany és aranyozott ezüst lószerszámveretek, falárok és a jádetükör kétségkívül hsziung-nu ötvös mestereknek a belső-ázsiai „új állatstílusban” készült alkotásai. Ugyanezzel az „új állatstílussal” találkozhatunk a nyugat-szibériai szidorovkai sírból felszínre került falárokon, fegyveröv vereteken, valamint a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény falárjain, arany vereteinek jelentős részén.  Egyre inkább úgy tűnik, hogy a Szibériai Gyűjteményben őrzött nyugat-szibériai arany szórványleletek többsége  és a Szargatkai Kultúra területén az 1980-as évektől kezdve feltárt érintetlen elit sírokból felszínre kerülő arany-, ezüstleletek mégsem a szkítáktól maradtak ránk, hanem azok a népvándorláskor elején a Belső-Ázsiából Szibérián keresztül Nyugat felé vonuló hunok előkelőinek ránk maradt emlékei.      

Meg kell említenünk a Mongóliában az utóbbi időben feltárt, hsziung-nu-kori apró aranygömbökkel, (szaknyelven granulációkkal) díszített aranytárgyakat is. Granulációkkal ékesített aranyfoglalatok, bennük ékkövekkel, gombok, függők és aranylemez is kerültek felszínre a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából. Adatolhatók ilyen tárgyak más Mongóliában feltárt hsziung-nu elit sírokból is, például a Gol-Mod-1 temetőnek a francia-mongol expedíció által végzett ásatásairól.  Így a „polikróm” ötvösművészeti stílus, amelyet I. P. Zaszeckaja egyértelműen a közép-ázsiai és kelet-európai hunoknak tulajdonít, eredetezhető akár Belső-Ázsiából, az északi hsziung-nu birodalom területéről is. A stílus ma ismert formái a hunok Nyugat felé vonulásának idején, Közép-Ázsiában és Kelet-Európában alakulhattak ki. A hunkor polikróm ékszerei, amelyeket általános díszítési metódus jellemez, – a színes betétek és a granulációkból álló geometrikus díszítések egysége – alaposabb megfigyeléssel technikai és díszítési sajátosságaikkal élesen különválaszthatók más ékszercsoportoktól. [Zaszeckaja 1994, 9, 50–68; Vö.: Erdenebaatar 2016, 109; Xiongnu Encyclopaedia, 2013, 92, 94–96.]. 

IV.

Erdenebaatar megállapítása szerint az időnként feszültebb, esetenként háborús (a Kínai Nagy Fal egy részét a hsziung-nuk ellen építették), de hosszú időszakokon keresztül békés kínai-hsziung-nu kapcsolatok hatása kulturális téren érzékelhető volt többek között a hsziung-nu arisztokraták temetkezési szokásaiban is. A hsziung-nu előkelő temetkezések sokban hasonlónak tűnnek a Han dinasztia-korabeli Kína uralkodó osztálya felső rétegének temetkezéseihez. Ennek okai többek között az esetenkénti „vegyes” házasságok is lehettek. Az alábbiakban az ázsiai hunok bizonyos, részben a Gol Mod-2 temető ásatásain is észlelt, Kínából „importált” temetkezési szokásairól ejtünk néhány szót.

Az időszámításunk kezdete körüli időkben bizonyos belső- és külső tényezőknek köszönhetően a hsziung-nu elit temetkezések szertartásai és szerkezete változásokon mentek keresztül. [Erdenebaatar 2016, 35.] Mivel az északi hsziung-nu állam és a Han Kína hasonló erejű államok voltak, a két ország politikai, kereskedelmi, mezőgazdasági és kulturális téren szoros kapcsolatban állt egymással, és kölcsönös gazdasági és kulturális befolyást is gyakoroltak egymásra. Hasonlóan a Han Kína uralkodó rétegéhez, a hsziung-nu arisztokraták is kezdtek mély sírokba temetkezni Kínából származó tárgyak: mázas poharak, tányérok, tükrök és hintók kíséretében.. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a hsziung-nuk utánozták vagy lemásolták volna a Han-dinasztia temetkezési szokásait. [Erdenebaatar 2016, uo]

Többek között átvették a hsziung-nuk a kínai előkelőktől a koporsós temetkezés szokását is. Ókori kínai leírásokban már a Keleti Csou-korból (771–221) vannak adatok kettős, hármas koporsós uralkodói temetkezésekről, amelyeken áldozatok követték a másvilágra az elhunyt nagyurat, vagy úrnőt. [Ecsedy 1983, 139 sk]. A Han-kor kínai kriptáiban szobát alakítottak ki a koporsóba helyezett halott számára. A kínai példa nyomán a hsziung-nu előkelő sírokban a koporsók egy vagy két fa kamrába kerültek a gödrök mélyén.

I. Bicsurinnál olvashatjuk a következőket kínai forrásból a hsziung-nu temetkezésekről: „A hsziung-nuk halottaikat külső és belső koporsóba temetik, beborítva arany és ezüst brokáttal, és prémmel” [Bicsurin 1950, I. kötet, 50.]. A kínai források adatait megerősítik a mongóliai hszingnu temetők feltárásainak eredményei. Sz. I. Rugyenko Noyon Uul-ról 1962-ben megjelent munkájában több „hármas koporsó” rajzát is közli [Rugyenko 1962/a, 14 skk; 11, 12, 16, 17, 18. ábrák.]. Ursula Brosseder német régésznő a következőket írja a mongóliai hsziung-nu temetkezésekről: „Az elit sírokban külső és belső, fagerendákból készült kamrákban volt a koporsó. A köznépi sírokban csak egy koporsó volt. Azonban eddig mindössze két olyan sírt tártak fel Mongóliában, amelyben nem volt koporsó”. [Brosseder 2009, 263.]. A „Treasures of the Xiongnu” szerint: „A síron belül, a gödör mélyén volt két fülke és ezekben a koporsó. A koporsó falai rendszerint fagerendákból készültek, amelyek különböző mintákkal díszített nemezzel voltak borítva. A koporsók jól felépítettek voltak, rendszerint pillangó-rögzítéssel a széleken. [The Treasures Of The Xiongnu 2011, 45]. A legszebben díszített koporsók tetejére gyakran festettek lakkal felhőszerű díszítéseket és repülő madarakat. Készültek díszítések aranyból, ezüstből, bronzból, vasból és nyírfakéregből. Esetenként a fej mellett a koporsóra volt erősítve aranyból vagy vasból a Nap és a Hold jelképe. A legelőkelőbb sírok esetében az egész koporsót beborító, virág alakú arany díszítéseket féldrágakő betétek ékesítették. [The treasures of the Xiongnu, 2011, 62–70].

A Gol Mod-2 hsziung-nu temető 1. számú sírjában a koporsót a rablók a sír kifosztásának során teljesen megsemmisítették, még az arany díszítéseket is elvitték róla. Így D. Erdenebaatar könyvében illusztrációként egy másutt feltárt igen előkelő hsziung-nu sír arany rátétekkel díszített koporsójának rekonstrukciója került közlésre. [Erdenebaatar 2016, 33, 116-117.].

A két fakamrába helyezett, arany díszítéssel borított ázsiai hun koporsók akaratlanul is eszünkbe juttatják a kelet-európai hunok hatalmas királya, Attila hármas – bronz, ezüst, arany – koporsóba történt temetkezésének legendáját, és alátámasztják Jordanes gót származású krónikás és ravennai püspök tudósításának hitelességét Attila temetéséről.

Egyes magyar kutatók – így Móra Ferenc, vagy Rimócziné Hamar Mária, vagy Bóna István – úgy vélték, hogy Attila temetésének koporsós változatát Jordanes találta ki, összekeverve Attila temetését egy keresztény koporsós temetkezéssel. A hármas koporsós temetkezést szerintük Ipolyi Arnold eszelte ki, majd Jókai Mór szép meséje után Gárdonyi Géza dolgozta fel, [Benkő I, 2017,]. Azért gondolták ezt így, mert – ahogy lejjebb láthatjuk, tévesen – úgy tudták, hogy sztyeppei és a Kárpát-medencébe a sztyeppéről érkező nomádok nem temetkeztek egyetlen koporsóba sem, hogy háromról ne is beszéljünk. Nem akarták tudomásul venni, hogy a hsziung-nukra, vagyis az ázsiai hunokra, akiknek nomád mivoltát soha senki nem tagadta, ez a megállapítás, hogy nem temetkeztek koporsóba, semmiképpen nem vonatkozhat. Őket koporsóba, a vezetőiket hármas koporsóba temették, északi tájolással, részleges lovastemetkezéssel . Koporsós temetkezéseikről az első szakmai leírások már az 1960-as évek elején megjelentek, a Noyon Uul-i feltárások alapján [Vö.: Rudenko 1962/a, uo.]:  A magyar szakkutatók, akik kigúnyolták Jordanes leírását Attila hármas koporsóba temetkezéséről, nem olvasták ezeket a szakmai leírásokat. Nem gondoltak az i. sz. III–IV. (?) századra keltezett, szarmatának nyilvánított temetkezésekre sem, amelyekre jellemző volt  –  hasonlóan a mongóliai hsziung-nu temetkezésekhez – az északi tájolás, a részleges lovas temetkezés, és a koporsó is. Ez utóbbiak a Kárpát-medencei nedves talajban megsemmisültek, csak a koporsókapcsok őrződtek meg. [Botalov 2013, 89.]. Az ázsiai hun előkelők bizonyított hármas koporsóba temetkezéseinek alapján feltételezhető, hogy Kelet-Európába vándorolt utódaik szájról szájra, nemzedékről nemzedékre szálló emlékeikben megőrizhették egykori királyaik, a hsziung-nu sanjük két fülkébe és arannyal borított koporsóba, illetve hármas koporsóba temetésének hagyományát. Jordanes leírása hiteles: Attila hun királyt a belső-ázsiai hun ősök temetkezési szokásainak alapján, arannyal borított, vagy arany koporsóba, és két külső koporsóba temethette el udvari kísérete a Kárpát-medence valamelyik nagy folyója egyik holtágának a medrében. [Benkő I, 2017. A folyóba temetkezésről vö.:: Ecsedy 1982, 134.]

Ugyancsak kínai, de a Han-kornál jóval korábbi kulturális hatásra vall a hsziung-nuknál és a Népvándorlás kori eurázsiai nomád népek temetkezésein a selyem arctakarók vagy a selyem alapú szem-és szájlemezek, maszkok használata.

Az 1990-es sangcsunglingi (Henan tartomány) ásatások során selyemből és rávarrott jáde lemezekből álló halotti maszk került a felszínre a Nyugati Csou-korban élő (i. e. VIII. század), Guo herceg sírjából. [Debaine-Francfort 1999; Scarpari 2000, 96. kép.]. Az elhunyt herceg arcát borító selyem arctakaróra jade lapok voltak varrva. Ezek a halott szemöldökét, szemeit, az orrot, füleket és a két bajszot ábrázolják, a halott állát egy körcikkely (lunetta) jelképezi. [Benkő M. 2004, 21; Benkő M. 2005 95–99.]. A testet több rétegnyi vörös és sárga selyembe burkolták. A fentihez hasonló selyem alapú maszkokkal történő temetkezés szokása széles körben elterjedt volt Kína előkelőségei között a Nyugati Csou-korban (i. e. 1045–771) és a Keleti Csou Korban (i. e. 771–221). Például Luoyangban a Csongcsou utca nyugati végén feltárt gazdag Keleti Csou-kori temetőben 51 halott arcán volt selyemre varrott jáde lemezekből készült maszk. Ezek formája különbözött. Mégis, valamennyi selyemre varrott jáde lemezből készült maszkon volt szem-, orr-, száj- és áll-lemez. [Rawson 1996, 154, 72. kép.]. A szokás Kínában a legfejlettebb formáit éppen a Han-korban (i.e. 221– i. sz. 206) érte el. Ebben az időben a fent leírt selyem halotti arctakaró fölé egymáshoz erősített jáde lapokból készült teljes maszkot is helyezhettek [Scarpari 2000, 179.].

A Kínával kapcsolatban álló nomád társadalmak jellegzetes nyitottsága a legkönnyebben az anyagi külsőségek eltanulásában nyilvánulhatott meg. A nomád vezető réteg átvette Kína fényűző temetkezési szokásait is [Ecsedy 1992]. Ezek közé tartozott a selyem alapú halotti maszkokkal temetkezés is, bár a nomádok az arctakarókra varrott szem- és szájlemezek elkészítéséhez a jádénél könnyebben megmunkálható anyagokat – nemes fémet, bronzot – használtak. Például Pekingtől északra, a Jundu Shan hegység lábánál fekvő VIII–V. századi (Keleti Csou-kor) nomád shanrong, elő-hunnak is mondott temetőben a halottak arcát kendervászon lepel fedte, az arctakarókra varrott bronz szem- és szájlemezekkel. A leggazdagabb ott eltemetettek állán arany lunetták, a kínai jáde maszkok lunettáinak párhuzamai feküdtek [Érdy 2001, 34–40]. Arany lunetta publikált az ázsiai hun korból a Mongol Állami Kincstár nemesfém gyűjteményéből is időszámításunk kezdetéről [Tsultem 1987, 3. tábla.]. Feltártak egy, a szemeket elfedő selyem halotti maszkot is Mongóliában, a noyon uul-i hsziung-nu elit temetőből. [Rudenko 1962/a, Plate XVI, Fig. 1; Benkő M. 1992/93, 119.]  Tehát ez a szokás bizonyíthatóan élt a mongóliai hsziung-nu előkelőknél is a kínai Han császárok idejében. Több bizonyítéka ennek a ténynek egyelőre valószínűleg azért nem áll rendelkezésünkre, mert az alaposan kirabolt mongóliai hsziung-nu elit sírokból még teljes koponya sem került eddig a felszínre – a Gol Mod-2 temetőből sem. Ha volt nemes anyagból és selyemből készül maszk a koponyán bármelyik sírban, azt a rablók bizonyára elvitték.

Szibériában a Han-korból megemlíthetjük még a Minuszinszki Medence selyem alapú maszkjait. Valószínűleg ezek is a hsziung-nu birodalom népeihez kapcsolódnak [Tallgren 1937, 28, 82.]

Kínai típusú selyem arctakaró i. sz. III–IV. századi szibériai hun előkelő temetkezésből is a felszínre került. A szidorovkai temető 1. kurgánja érintetlen 2. számú sírjában eltemetett rangos harcos koponyájától jobbra T alakú aranyhímzéses brokátselyem arctakarót fedeztek fel a régészek. Az arctakaró méretei: 0,65x43 cm. Hasonló brokátselyem arctakaróval temetkeztek kínaiak is, és közép-ázsiai hunok is az i. e. II. századtól az i. sz. V. századig terjedő időszakban. [WEN WU 1972, Vol. 1, 28; Vol. II, Pl. 70; BERNSTAM 1940, 9 sk.].

A selyem alapú arctakaróknak, halotti maszkoknak a különféle változatai megjelentek később az avaroknál, majd a különböző török eredetű népeknél, például a kimekeknél is. Ez a tény a bronzkori kínai temetkezési szokásnak a továbbélését jelzi a Népvándorláskorban az Ázsiából Kelet-Európa felé vonuló nomád népek körében. [Benkő M. 2004, 22 sk.]. A kínai selyem alapú jáde maszkoknak aranyból készült közvetlen párhuzamai is vannak a népvándorlás kori nomád maszkok között, Belső- és Közép-Ázsiában, Kelet-Európában, sőt, még a Kárpát-medencében is. A Stein Aurél által már 1913-ban kutatott kelet-turkesztáni  Jing Pan temetőnek (Kína Hszingcsiang tartománya) az 1990-es években feltárt 15 sz. sírjából selyembe burkolt, mumifikálódott férfi holttestet tártak fel. A halott koponyájáról a nemezből készült, festett, az arcvonásokat ábrázoló maszk alól arany homlokpánt és orr formájú aranylemez került a felszínre. [The Peoples… 2002, 15 sk.]. Kirgizisztánban a Talasz folyó völgyében, az i. sz. II–V. századi Ketmen Töbe-i ázsiai hun temetőben kilenc selyem alapú halotti maszkot tártak fel. Ezeken – hasonlóan a Csou-kori kínai maszkok szemöldököt, orrot, szájat és arcot jelző jáde lemezeihez – arany lemezek jelölték a szemöldököt és orrot, valamint a szájat és az arcokat. [Istorija Kirgizskoj SSR. 1963, I, 88.]  Egy Kárpát-medencei avar vezérsírból, a kunbábonyi kagán sírjából az ott eltemetett nagyúr halotti maszkjának ránk maradt részei pedig szinte az eredeti formában őrizték meg az ókori kínai selyem alapú maszkok ősi motívumait. [Tóth-Horváth 1992. 14. Tábla, Benkő M. 2004, 25 sk; Benkő M. 2005, 97.], A sírból a felszínre került nemcsak az orrot és a szemeket jelképező aranylemez, hanem az elhunyt állát jelképező arany lunetta is. Ugyancsak H. Tóth Elvira arany szemlemezeket és arany lunettát tárt fel Hortobágy-Árkuson egy gazdag avar sírból. [Tóth-Horváth 1992, Abb. 40, 1–3. Annak, hogy ezeket az avar maszkokat selyemre varrták, megmaradtak a nyomai az arany lemezeken [H. Tóth Elvira szíves közlése].

A Nyugati Csou-kori kínai selyem alapú maszkokon a szemeket és orrot jelképező jáde lemezek, teljes mértékig összevethetők a Ketmen Töbe-i hun halotti maszkok és a kunbábonyi halotti maszk, hasonló arany lemezeivel. Az áll helyét jelző jáde lunetták pedig összevethetők a Mongólia Állami Kincstára Gyűjteményében őrzött arany lunettával, valamint a kunbábonyi és Hortobágy-árkusi arany halotti maszkok lunettáival. Így nyilvánvalóvá válik, hogy a kunbábonyi kagánt eltemető avar előkelők Belső-Ázsiából, Kína határvidékéről magukkal hozott ősi szokás szerint készítették el népük vezérének halotti maszkját, és így is temették őt el hosszú vándorútjuk végén, a Kárpát-medencében, a Duna-Tisza közének pusztáin. [Benkő M. 2004, 26–28.].

A selyem alapú ezüst-aranyszemes temetkezési maszkok elterjedtek voltak a Kelet-Európa pusztáin élő ősmagyarok között és elég nagy számban kerültek a felszínre honfoglaló magyar sírokból is. A fentiek alapján az ősmagyarok, legalább is vezetőik és középrétegük, ennek a maszk-típusnak a formájában nem finnugor, hanem kínai, ázsiai hun és türk hitvilági elemeket őriztek meg temetkezési szokásaikban. [Benkő M. 2004, 25. Vö.: Benkő M. 1987-88; Benkő M. 1992; Benkő M. 1992/93; Benkő M. 2003.].

Immár csaknem száz év óta folyik Mongóliában és a közvetlenül hozzá kapcsolódó területeken a hsziung-nu birodalom emlékeinek terepfelmérése és régészeti kutatása. Az eddig feltárt mintegy 500 mongóliai köznépi és előkelő sír egyike sem volt érintetlen, sőt, szinte mindegyikük teljesen kirabolt volt. Mégis, lassanként kialakult a kép a felgyülemlő mongóliai, vitathatatlanul hsziung-nu leletanyag alapján az északi hsziung-nu birodalom gazdagságáról, nemzetközi kapcsolatairól, kultúrájáról, előkelőik és a köznép temetkezési szokásairól. Ahogy cikkünkben és bibliográfiánkban is jeleztük, az utóbbi évtizedekben minderről nemcsak tanulmányok, hanem jelentős monográfiák is megjelentek mongol tudósok és más nemzetek kutatóinak tollából. Az első tisztán mongolokból álló régészeti expedíció által végzett ásatás, a Gol Mod-2 hsziung-nu temető 1. számú sírjának és kísérő sírjainak: Mongólia és Belső-Ázsia eddig ismert legnagyobb méretű hsziung-nu temetkezésének feltárása, valamint az ásatások eredményeinek publikálása ezeknek az új monográfiáknak a megállapításait megerősítette, mennyiségben és minőségben is megtöltötte régészeti anyagi tartalommal. Végre van alapunk annak elképzelésére, hogy mi minden lehetett a kirabolt mongóliai északi hsziung-nu elit sírokban. A Gol Mod-2 temetőből felszínre került művészi ötvösmunkák és használati tárgyak, az itt és más előkelő hsziung-nu sírokban észlelt temetkezési szokások új alapokra helyezhetik az egész eurázsiai hun kutatást. Bonyolult, sokáig megoldatlan, sőt megoldhatatlannak tűnő kérdésekre adhatnak választ. Ma már bizonyosan tudhatjuk, hogy a hsziung-nukat és a szibériai, közép-ázsiai, kelet-európai hunokat sok párhuzamot nyújtó, bőséges régészeti leletanyag és egymáshoz hasonló, esetenként szinte azonos temetkezési szokások fűzik egymáshoz etnikai szempontból is.

Mindez nagy örömmel tölt el minket. Megvalósulni látszanak annak a nagy kutatómunkának a célkitűzései, amelyben magunk is részt vettünk, és amely céloknak elérésében mi, a mongóliai hsziung-nu kultúrának időben egymás után tevékenykedő, de eredményeinkkel egymáshoz kapcsolódó feltárói reménykedtünk. Végre valóban átfogóbb képet alkothatunk a belső-ázsiai hsziung-nuk kultúrájáról, hitvilágukról, szerepükről a világtörténelemben. Ugyanakkor egyértelmű régészeti bizonyítékokkal is szolgálhatunk arra nézve is, hogy a belső-ázsiai hunok ugyanaz a nép volt, mint amelyik időszámításunk elején a népvándorlás első hullámaként Belső-Ázsiából elindult Nyugat felé, majd „hun” néven jelent meg Kelet-Európában az i. sz. III-IV. évszázadok fordulóján.

Sokan és sokat tettünk ezért: mongol, orosz, ázsiai, magyar, nyugat-európai, amerikai kutatók. Meg kellett küzdenünk a belső-ázsiai terep és időjárás okozta viszontagságaival, a fagyott talajjal, a hőskorban a kutatásaink iránt tanúsított, anyagiakban is megnyilvánuló hivatalos meg nem értés nehézségeivel ahhoz, hogy ezen a téren tisztábban láthassunk. Azonban – ahogy Keleten mondják – Isten a türelmesek oldalán áll. Számos kutató elme egy évszázadon át láncként összekapcsolódó erőfeszítései meghozni látszanak eredményüket.

A beautiful artistic book was published with wonderful photos and English-Mongolian text in Ulan Bator about the results having been achieved by the first self-supporting Mongolian archaeological expedition,  in the Gol Mod-2 elite Xiongnu cemetery, Mongolia, Arkhangai aimag, Ulan-Undur soum, Balgasin Tal . (D.Erdenebaatar: The cultural heritage of the Xiongnu Empire, Ulanbaatar, 2016.). The excavations have been going on at this site for 11 years. Up to now the Grave No. 1, the largest Xiongnu grave in Central-Asia (length: 80 m, width: 40 m, depth: 25 m ), – most probably the grave of a Xiongnu Shanju, or king, – have been excavated and explored, together with its 30 satellite graves. Although that enormous grave had been  excessively looted, such finds got to the surface from it, in form of fine goldsmith works and articles of consumption, chariots, sacrificed animals, which can give a clearer picture of the material culture of the Xiongnu Empire in Mongolia, and might also be  the foundation of a coming significant change in the research of those Huns, who had proceeded from Central-Asia into Eastern Europe at the beginning of the Period of the Great Migration of Peoples (1st-5th Centuries A. D.).  

IRODALOM

AKISEV 1978: А. К. Акишев, Курган Иссик. Алма Ата, 1978.

ARTAMONOV 1971: М.И Артамонов, композиции с ландшафтом в скифо-сибирского исскустве. Советская Археология 1971/1, 82-92.

BATSZAIKHAN 2003: З Батсайхан. Хунну. Археоогии, утсаатны зуй, туух. Уланбаатар, 2003. 

BENKŐ I. 2017: Benkő I, Attila hármas koporsója és belső-ázsiai párhuzamai. n julianusbaratai.blog.hu/2017/05/23/attila_harmas_koporsojanak_belso­azsiai_parhuzamai  Hozzáférés: 2017. 08. 02. 

BENKŐ M. 1987–88: Benkő M, Halotti maszk és sírobolus. Antik Tanulmányok, XXXIII/2, (1987–88), 169–201.

BENKŐ M. 1992: Benkő M, a halotti arctakaró történetéhez. Antik Tanulmányok XXXVI.(1992)/1–2, 106–108.

BENKŐ M.  1992/93: Benkő M, Burial masks of mounted Nomadic peoples in the migration period (1st Millenium A. D.). Acta Orientalia Scientarium Hungariae, XLVI/2/3, (1992/93, 118-131.

BENKŐ M. 2003: Benkő M, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír. Antik Tanulmányok, XLVII/1, 2003, 111–127.

BENKŐ M. 2004: Benkő M, Egy ajándékba kapott könyv margójára. Eleink, 2004/2, 20-31.

BENKŐ M. 2005: Benkő M, Addenda. Eleink, IV/1. (2005), 94-95, 97–99.

BERNSTAM 1940: А. Н Бернштам, Кенколский могильник, Ленинград, 1940. 

BERNSTAM 1951: А. Н. Бернштам, Очерк истории гуннов.Ленинград, 1951.

BICSURIN 1950: Н. Я. Бичурин, Соьрание сведений о народах обитавших в Средней Азии в лревные времена. I–II. Москва-Ленинград, 1950.

BOTALOV 2013: Szergej Botalov, Hunok Ázsiában és Európában. A hun-szarmata keveredés régészeti-történeti problematikája. Ómúltunk tára 10. Budapest, 2013.

BROSSEDER 2009: Ursula Brosseder,  Xiongnu terrace tombs and their interpretation as elit burials. In: Current Archaeological Research in Mongolia. First international conference on archaeological research in Mongolia. Bonn, 2009, 247-280.].

DEBAINE-FRANCFORT 1999: Debaine-Francfort Corinne: The search for Ancient China. New York, 1999. 

DAVIDOVA 1971: А. В Давидова, К вопросу о хуннских художественных бронзах. СА 1971/1, 208–210.].

DAVIDOVA 1985: А. В. Давидова, Иволинский комплекс (городище и могильник). Ленинград, 1985.

DEVLET 1980: М. А.Дэвлет, Сибирские поясные ажурные пластины II. в. до н. э. САИ, 1980. Вып. Д. 4–7.

ECSEDY 1992: Ecsedy I, Ősök, utódok és szomszédok a Selyem Úton .1992. Kézirat.

ECSEDY 1983: Ecsedy I, The original background to the Hungarian tradition about „Attila’s tomb”. In..Acta Orientalis Academiae Scientarium Hungariae, XXXVI (1983), 129–153.

ERDENEBAATAR 2015:  Д. Эрдэнэбаатар, Балгасын тал дахь Гол Мод-2-ын хуннугийн язгууртны будшны судалгаа. Уланбаатар, 2015.

ERDENEBAATAR 2016: D. Erdenebaatar, The Cultural Heritage of the Xiongnu Empire. (Angol-mongol kétnyelvű). Ulanbaatar, 2016.

ERDENEBAATAR 2017: D. Erdenebaatar, A hunok anyagi kultúrája Mongóliában. In: Kelet Kapuja, I/1. (2017), 70–81.

DORZSSZÜUREN 1961: Ч,Доржсурен, Уманд хунну. Уланбаатар 1961.

ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013: Ts. Tsevendorj (Editor) Encyclopaedia Xiongnu, 2013.

ERDÉLYI 1962: Erdélyi I., Jelentés a mongol–magyar expedíció 1961. évi munkálatairól. In: Archeológiai Értesítő 1962, 93–100.

ERDÉLYI 1963: Erdélyi I., A Mongol–Magyar régészeti expedíció 1960–63 évi eredményei. In: Magyar Tudomány 1963, 8–9, 641–651.

ERDÉLYI 1974: Erdélyi I., Előzetes jelentés az 1971. évi mongóliai régészeti kutatásainkról. Archeológiai Értesítő, 1974, 139–145.

ERDÉLYI 1979: Erdélyi I., Előzetes jelentés az 1974. évi mongol-magyar régészeti expedíció munkálatairól. Archeológiai Értesítő, 1979/1, 112–126.

ERDÉLYI 1994; Erdélyi I., The settlement of the Xiongnu. In: The archaeology of the steppes. Methods and strategies. Ed. By B. Genito. Napoli, 1994, 553–563. 

ERDÉLYI 2000: Erdélyi I., Archaeological Expeditions in Mongolia. Budapest, 2000.

ERDÉLYI–FERENCZY 1963: Erdélyi I.–Ferenczy L., Az 1962. évi mongóliai expedíció eredményei. Archeológiai Értesítő, 1963, 120–126. 

ERDÉLYI–FEJES 1987: Erdélyi I.–Fejes I.: Recently discovered ancient relics in Mongolia. Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XLI (I), 1987, 75–82.

ERDÉLYI–NAVAAN 1965: Erdélyi I.– D. Navaan, Az 1963. évi mongol–magyar régészeti expedíció eredményei. Archeológiai Értesítő, 1963, 63–84.

ERDÉLYI– NAVAAN 1966; Erdélyi I., D Navaan., Az 1964. évi mongol–magyar régészeti expedíció eredményei. A Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának közleményei, 15. (1966), 123–128.

ERDÉLYI–DORZSSZÜREN–NAVAAN 1967: Erdélyi I.– Ts Dorjsuren.– D Navaan., Results of the Mongolian–Hungarian archaeological expeditions 1961–64 (a comprehensive report). Acta Archaeologica Academiae Scientarium Hungariae 19 (1967), 335–370.  

ERDÉLYI–ZEWEENDORCH 1977: Erdélyi I.– D Zeweendorsch., Mongolisch–ungarisce archäologische Forschungen in der Mongolei in Jahre 1974. Mitteilungen des Archäeologischen Instituts der Ungarische Akademie der Wissenschaften 6 (1977), 115–117.

ERDÉLYI 2009: Erdélyi I, Magyarország története I. Budapest, 2009. Fodor István: Őstörténet és honfoglalás. In: Keletkutastás 2009 tavasz, 155–162.

ERDÉLYI-BENKŐ M. 2016: Erdélyi István-Benkő Mihály, A szargatkai kultúra és a hunok. In: Etnológia 2016/1–4, 223–241.4

ERDÉLYI 1995: Erdélíi I, A népek mozgása állandó. In.: Europa. Annalers 2B, 236–299. Az ELTE Román Tanszékének kiadványa, Főszerkesztő: Miskolczy Ambrus.

ÉRDY 2001: Érdy Miklós, A hun lovas temetkezések. Budapest, 2001.

FODOR 2009: Fodor I.: Őstörténet és honfoglalás. In: Magyarország története I, Budapest, 2009.

GISCARD 2000: P. H Giscard, Pratiques funeraires des Xiongnu. Travaux de la Mission Archeologiques Francaise en Mongolie realises durant les campagnes de 1998 et 1999 dans la necropole Xiongnu d’ Egyin Gol. Paris, 2000.

ISTORIJA KIRGIZSKOJ SSR: История Киргизской ССР I. Frunze 1963.

MATEJEVA 1993: Н. П Матеева, Саргатская культура на Среднем Тоболе. Новосибирск, 1993.

MATJUSENKO-TATAUROVA 1997: В. И. Матющенко–Л. В. Татаурова, Могильник Сидоровка в Омском Прииртише. Новосибирск, 1997.

MOGILNYIKOV 1992: V. A. Могилников, Саргатская культура. In: Степная полоса Азиатской части СССР в сарматское-скифское время. Москва 1992, 292–312.

RAWSON 1996: Jessica Rawson, The mysteries of Ancient China. Discoveries from the Early Dynasties. London, 1996.

THE PEOPLES… 2002: The Peoples of Ancient Xinjiang and Their Culture. Beijing, 2002.

RUGYENKO 1962/a: С. И. Руденко, Культура хуннов ноинулинские курганы. Москва–Ленинград, 1962.

RUGYENKO 1962/b: С. И. Руденко, Сибирская коллекция Петра I. Археология СССР, свод источников. Выпуск Д3–9.

SALMONY 1933: Salmony A, Sino-Siberian art in the collection of C. T. Loo. Paris, 1933.

SARIADINI 1985: Victor Sariadini, Bactrian gold. Leningrad, 1985.

SCARPARI 2000: Maurizio Scarpari, Az ősi Kína. Budapest, 2000.

TALLGREN 1937: A. M. Tallgren, South-Siberian cemetery from the Han period. E.S.A XI,1928, Oxford. 1937.

TÓTH-HORVÁTH 1992: Elvira Tóth – Attila Horváth. Kunbábony. Das Grab Eines Awarenkhagans. Kecskemét 1992.

THE TREASURES OF THE XIONGNU  2011: D. Tsevendorj–J. Saruulbuyan, The Treasures Of The Xiongnu  (Angol-mongol kétnyelvű). Ulanbaatar 2011. 

TSULTEM 1987: N. Tsultem, Mongolian Arts and Crafts 1987.

ZASZECKAJA 1994: И. П. Засецкая, Культура кочевников южнорусских степей в гуннскую эпоху. (Конец IV–V. вв.)

* Nem tudhatjuk, hogy Sz. I. Rugyenko, az egyik legnagyobb orosz régész, miért nem írt 1962-ben, a Noyon Uul-i ásatások anyagát és a hsziung-nu kultúrát elemző könyvében G. I. Borovka 1926-os és A. D. Szimukov 1926-27-es Noyon Uul-i ásatásairól és azok jelentős régészeti, múzeumi anyagáról.

2013 február 18-án délelőtt, életének kilencvennyolcadik évében, elhunyt Gulnar Dulatova, a XX. század eleji kazakisztáni Alas függetlenségi mozgalom ideológiai vezetőjének, a kazak Petőfinek, Mirzsakip Dulatovnak a lánya, nagy idők egyik utolsó túlélője.

A kazakokat ás a magyarokat számos kulturális, történelmi kapocs fűzi egymáshoz. Időnként sorsunk is meglehetősen hasonló volt. Így például a XX. század elején az Alas Függetlenségi Pártot alapító fiatal kazak értelmiségiek a magyarországi 1848-as márciusi ifjakhoz hasonló szerepet játszottak népük történelmében. A kazakság beolvadása és nyelvvesztése ellen küzdő párt, amelyet Alasról, a kazak nép legendás őséről neveztek el, eleinte csupán autonómiát kért a cári hatalomtól. Azonban amikor 1916-ban, az első világháború idején a cári hatalom fegyvertelen munkaszolgálatra akarta küldeni a kazakokat, Turkesztánban általános lázadás tört ki. A cári büntetőexpedíciók mintegy egymillió kazakot semmisítettek meg, egyedül abban az évben. 1917-től, a polgári forradalom után, majd a bolsevik forradalmat követően, a polgárháború idején az ALAS Mozgalom tovább küzdött a kazak függetlenségért, fehér és vörös erők ellen egyaránt. Végül a mozgalom vezetői a szovjethatalom mellé álltak, mert a volt cári birodalom nemzetiségeinek önálló köztársaságokat ígérő vörösök győzelmét remélték kedvezőbbnek függetlenségi céljaik eléréséhez. Nem is sejtették, hogy ez a döntésük még a korábbiaknál is súlyosabb tragédiát hoz majd a kazak népre. A Szovjetunió létezése során az „önálló köztársaságok” népeinek valódi függetlenségre nemhogy törekedni, de még gondolni sem volt tanácsos. A kazakság végső megtörésére és betörésére több mint kétszáz éves harc nyomán, az 1929-1933-ban lezajlott kolhozosítás idején került sor, amikor újabb hárommillió kazak pusztult el, vagy vándorolt ki az ország területéről a „kulákok elleni harc”, az éhínség és a járványok következtében. Mártírsorsra jutott a kazakság vezető rétege; szinte valamennyi kazak értelmiségi: az ALAS Mozgalom hívei, és a bolsevik eszme harcosai egyaránt. A sztálini terror viharában többnyire elpusztultak a „nép ellenségeinek” családjai is. Ahogy Nurszultan Nazarbajev elnök mondta egy alkalommal. „Igen, volt a szovjet időkben fejlődés. Vannak útjaink, vasútjaink gyáraink, bányáink, szántóföldjeink. Azonban erre a fejlődésre ráment a népünk fele.”

Az ALAS Mozgalom hőseiről: Alinkhan Bukeikhanovról, Ahmed Bajturszunovról és Mirzsakip Dulatovról rehabilitációjukig még suttogva sem volt tanácsos beszélni. Azonban ma már úgy emlékeznek rájuk a független Kazak köztársaságban, mint ahogy mi, magyarok emlékszünk Petőfi Sándorra, Jókai Mórra, Vasvári Pálra, a márciusi ifjakra, 1848-49-es forradalmunk és szabadságharcunk hőseire. Különösen érdekes a hasonlóság Mirzsakip Dulatov költő, író, drámaíró, újságíró és matematikus (1886–1935), és a nagy magyar költő, Petőfi Sándor között. Petőfi a „Talpra Magyar című versével a magyar népet, Mirzsakip Dulatov pedig „Ébredj, Kazak!” című verseskötetével a kazak népet akarta felrázni. Mirzsakip Dulatov, a nagy kazak költő, a széles torgaji pusztákon született, az argün törzsszövetség magyar törzsének Aitkul nemzetségéből. Származására büszke volt. Újságírói álnévként is a Magyar nevet használta. Dulatov jól ismerte a XIX. századi nagy magyar költők műveit. Az 1913-ban Moszkvában megjelent Vosztocsnyij Szbornik számára a kötet irodalmi szerkesztőjeként nyolc Petőfi-verset és egy Arany János verset fordíttatott le orosz nyelvre-

Mirzsakip Dulatov arra hívta fel a figyelmet verseivel, hogy az orosz parasztok letelepítése Kazakföldön a kazak népet beolvadással, nyelvének, etnikai identitásának elvesztésével fenyeget, és hogy ez ellen a folyamat ellen harcolniuk kell. Dulatovot 1909-ben megjelent, „Ébredj kazak!” című verseskötetét a cári cenzúra betiltotta, őt magát két évre börtönbe zárták.

Mirzsakip Dulatov az 1918-1924–es években zajló polgárháborúban először harcolt a vörösök ellen, később azonban a szovjethatalom oldalára állt. Így néhány évig újságíróként dolgozhatott a szovjetrendszerben. 1928-ban letartóztatták, őt is, éppen úgy, ahogy az ALAS Mozgalom többi vezetőjét. Kétéves vizsgálati fogság után, 1930-ban ítélték el, tizennégy társával együtt, Halálos ítéletét kegyelemből tíz év átnevelő táborra változtatták. 1935-ben pusztult el, az Északi Jeges Tengernél, a számtalan áldozatot követelő, hírhedt Fehér-tengeri csatorna építkezésén.

A sztálini terror éveiben, sőt később is, a torgaji magyar törzs, különösen az Aitkul nemzetség tagjai, komoly üldöztetést szenvedtek, csupán azért, mert Mirzsakip Dulatov közülük származott. Sokan pusztultak el táborokban, vagy a hóhérok golyóitól. Ahogy a torgaji magyar törzsnek a  Szagyndík Mirkalijev által összeállított nagy sezseréjében olvashatjuk az Aitkul nemzetségről: „Magyarnak ez az ága Mirzsakip Dulatov miatt a sztálini időkben kemény üldözést szenvedett, elvesztette sok levelét és virágát”. Dulatov bátyját, Aszkar Dulatovot agyonlőtték, gyermekei sem maradtak fenn. Nem élte túl az üldöztetést Mirzsakip Dulatov felesége, fia és nevelt lánya sem. Azonban lánya, Gulnar valami csoda folytán életben maradt.

Visszaemlékezéseiben Gulnar Dulatova leírta, hogy apja letartóztatása után sehol sem kapott munkát. Tanulni sem engedték. 1934-ben, tizenkilenc éves korában, egyre inkább érezte, hogy fogy körülötte a levegő, és őt is fenyegeti a szörny mindent elnyelő torka. Mégis, akkoriban még hitt a naponta elhangzó jelszavakban, például abban, hogy „a gyermekek nem felelnek szüleik bűnéért”. Valójában a sztálini rendszerben ennek a jelszónak homlokegyenest az ellenkezője volt igaz. Azonban Gulnar Dulatovának éppen a naivitása hozott szerencsét. Írt a Kazak Bolsevik Párt akkori titkárának, Levon Mirzojannak, és kérte őt, engedélyezze tanulását az orvosi egyetemen. Nem várta meg a választ. Kihallgatás kérése nélkül bement a főtitkárhoz, Ahogy írja, amikor belépett a főtitkári szobába, az izgalomtól meg sem tudott szólalni. Mirzojan főtitkár odalépett a szép, vonzó, értelmet sugárzó tekintetű fiatal lányhoz, és így szólt hozzá:

– Éppen most olvastam a kérvényedet. Te nem vagy bűnös semmiben. Ha tanulni akarsz, az egyetem kapui nyitva állnak előtted.

… Gulnar Dulatovát Mirzojan főtitkár utasítására felvették a Turkesztán vasút építéséhez dolgozni. Két évvel később onnan ajánlották az orvosi egyetemre, Moszkvába, ahol senki nem ismerte. A főtitkárt már régen kivégezték, mire Dulatova 1939-ben befejezte tanulmányait.

A Nagy Honvédő Háború idején és az 1950-es években Gulnar Dulatova főorvosként dolgozott, családot alapított. Mégis, hatvan éven át, 1928-tól 1988-ig érezhette azt, hogy ő, a „nép ellenségének a lánya” másodosztályú állampolgár szülőhazájában. Tudományos fokozatot szeretett volna szerezni, hogy kutatóként dolgozhasson. A KGB eltiltotta disszertációja megvédésétől. Őt magát is, férjét, Eben Szaginbekulü Szatibaldijevet is sokat zaklatta a szovjet állambiztonsági szolgálat. Mirzsakip Dulatov és harcostársai nevének még az említése is súlyos börtönévek fenyegetését hordozta magában a szovjet időkben. Gulnar Dulatova, ha társaságban volt, gyakran volt kénytelen álnevet használni.

Édesapja rehabilitálása után (1988), majd a független Kazak Köztársaság megalakulásával Gulnar Dulatova hatvan éven keresztül tartó, a lelkére nehezedő nyomástól szabadult meg. A „nép ellensége” lányaként csodával határos módon túlélte a szovjet korszakot, sőt, egyetemet végezhetett, dolgozhatott. Így aztán 1992-ben, a már független Kazak Köztársaságban, elősegíthette Mirzsakip Dulatov „visszatérését a nemlétből”: földi maradványainak felkutatását Karéliában, és újratemetését a szülőföldjén, torgaji Szarükopán, ahol mauzóleumot is állítottak fel a kazak nép nagy fia számára. Gulnar Dulatova a következő években, egészen most bekövetkezett haláláig, apja emlékének ápolásának szentelte minden idejét. Kiadatta Dulatov verseit, műveit, könyveket írt róla, és Mirzsakip Dulatovról írott könyvek kiadását is támogatta. Egy órás dokumentumfilm is készült Mirzsakip Dulatovról, amelyben ő, a lánya mondja el apjától szóló emlékeit. Nem kis mértékben neki köszönhető, hogy Mirzsakip Dulatov elfoglalta helyét a kazah nép hősei panteonjának első sorában. Gulnar Dulatova ezt a tevékenységét szó szerint élete utolsó pillanatáig folytatta.

Dulatov síremléke 

Benkő Mihály a sírnál

Magyarokkal Gulnar Dulatovát apja rehabilitálása előtt nem engedték találkozni. Még tudósokkal: a torgaji magyarok között az 1964-65–ben kutatásokat folytató Tóth Tiborral, vagy a torgaji magyarok iránt szintén érdeklődő nagy magyar turkológussal, a kazak nyelv újraélesztése terén olya nagy szerepet játszó Mándoky Kongur Istvánnal sem. Jómagam 2002-es, első kazakföldi expedícióm után találkoztam először Dulatova asszonnyal, miután visszatértem a torgaji magyarok földjéről, ahol ellátogattam Mirzsakip Dulatov mauzóleumához és a magyar nép nevében is kifejeztem tiszteletemet sírjánál. Hiszen az argün-magyar származású Mirzsakip Dulatov, a kazak Petőfi, aki íróként a „Magyar” álnevet használta, nemcsak a kazak nép, hanem a magyar nép hőse is.

„Azt mondják, apám író, újságíró és költő volt” – mesélte nekem Gulnar Dulatova, amikor 2002-ben, torgaji utam befejeztével meglátogathattam őt, kísérőmmel, Babakumar Khinayattal együtt. – „Igaz, hogy ő mindössze két osztályt végzett a torgaji orosz-kazak iskolában, de egész élete során széleskörű önképzést folytatott. Történész, néprajzos, sőt, még matematikus is volt: Kirgizisztánban a tíz évfolyamos iskolák felső tagozatában ma is az általa írott tankönyvből tanítják a matematikát. Még orvos is volt, hiszen a karéliai GULAG táborban orvosként, felcserként tevékenykedett. Így segítette haláláig honfitársait. Apám 60 éven át betiltott műveit gyűjtöm össze. Számos cikke rejtőzik még különböző újságokban, ezeket is igyekszem megtalálni”.

Megmutatta nekünk Mirzsakip Dulatov féltve őrzött emlékeit: fényképeket, iratokat, első kiadású műveket, és Dulatov több kilónyi súlyú, díszes sétabotnak álcázott ólmosbotját, amelyet „magyar botnak” is neveztek. Az 1848-49-es magyar függetlenségi harc leverése után, amikor az osztrák önkényuralom idején a magyaroknak tilos volt a fegyverviselés, a magyar pásztorok is ólmosbottal jártak fokos helyett.

Gulnar Dulatovát Magyarországon is nagyon tisztelik. 2006-ban a Magyarok Világszövetsége arcképes honleveleket adományozott neki és családja tagjainak, többek között lányának: Zsannának, és unokájának: Magyarnak. Kora miatt ő maga már nem jutott el Magyarországra, de családtagjai jártak itt, a Magyarok Világszövetsége ülésén, a 2007-es és 2009-es kurultájon, amelyeken torgaji magyar díszvendégek is részt vettek.

Gulnar Dulatovát 2013 február 20-án, szerdán temették el az almati Kensai temetőben, ahol a kazah nép hősei, írói, művészei, tudósai nyugszanak. Emlékét a kazak és magyar nép egyaránt őrizni fogja.

Az aranykaftánt Benkő Mihály a keleti magyarok közötti kutatásainak elismeréseként a Dulatov családtól kapta.

Korábban foglalkoztam nemzeti jelképeink eredetével és Fóthi Erzsébet antropológusnak a honfoglaló magyarság vezető rétegére vonatkozó megállapításaival. Ezek szerint a honfoglaló magyarság leggazdagabb, vezető rétege szkíta (szaka/ázsiai v. királyi szkíta, utódai a tadzsikok) eredetű. Itt Magyarország és az ókori Pártus Birodalom alapítóinak közös gyökereivel foglalkozom.

AZ ÁRPÁD-HÁZ EREDETE

2020. júliusában MTI közlemény jelent meg, mely szerint: „Az archeogenetikai vizsgálatok alapján az Árpád-házi királyok dinasztiája a mai Afganisztán északi részén, az ókori Baktria területén alakult ki 4500 évvel ezelőtt - közölte az emberi erőforrások minisztere”.

Baktria (óperzsa Bāχtriš, újperzsa Balkh, görög Baktriané, Baktra, latin Bactriana regio, Bactriana terra) az ókori Belső-Ázsia történelmi régiója volt a mai Afganisztán, Üzbegisztán és Tádzsikisztán térségében. A mai Afganisztán északi területén ma is jelentős tadzsik és üzbég kisebbség él. A mai Tádzsikisztán területe i. e. 4000 óta folyamatosan lakott, az i. e. 2000-körül a BMAC (Bactria-Marginia Arheologiai Complex) elnevezésű bronzkori kultúra térségéhez tartozott. A régió később a Méd-, a Perzsa Birodalomhoz,– Nagy Sándor hódítását követően - a Seleukida Birodalomhoz, majd az önállóvá vált Greco-Baktriai Királysághoz tartozott. Ezt követően Kushán Birodalom, a Hephtalita-, majd a Türk Birodalom, az Omajjád- és Abbaszída Kalifátus idején a tadzsik vezetésű Szamanida Emírátus, végül Horezm (Hvárezm) államának része volt. A 13. században Dzsingisz kán vezetésével betörtek a mongolok, megsemmisítették Horezm államát és a lakosság jelentős részét lemészárolták. (Mongol hadjárat Horezm ellen 1219-1221.)

Kézai Simon krónikájában megemlíti a korezmi (horezmi) kapcsolatot: „…Midőn hát Csaba Scythiába visszamenvén a község előtt anyja nemes voltával hánykolódott, a húnok nemessége megveti vala, azt állítván, hogy nem igaz növendéke Scythia országának, hanem csak olyas jöttment idegen fajta. Miért is Scythiából nem kapott, hanem a korozmin nemzetből vett feleséget...”

Fóthi Erzsébet, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának munkatársa jellemezte a Magyarországon előforduló fő embertípusokat, melyek között megemlítette a Pamíri típust:

„Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben."[www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0104/kultur/kultur.html, 2001-04-05]

Figyelemre méltó, hogy Tadzsikisztán az egyetlen ország, melynek zászlóján piros, fehér, zöld sáv található. Tadzsikisztán címerében megtalálható a magyar címerben is szereplő hármas halom is (három hófödte hegycsúcs), a székely címerben szereplő Nappal együtt.

A Pallas lexikon szerint: „Hazánk zászlója s illetőleg színeire nézve, épp ugy mint címerére régibb törvényeink határozott intézkedést nem tartalmaznak. A bécsi Képes Krónikában több helyen a magyar sereg vörös zászló alatt harcol, melyen fekete karvaly (turul) madár képe látható. De ugyancsak a Képes krónikában egy helyen vörös-fehér csíkos zászló fordul elő. Nagy Lajos fegyverzetében szintén a vörös-fehér szín fordul elő. II. Endrének egy 1222. kelt okmányán a pecsét vörös-fehér-zöld selyemzsinóron függ. Ilyen szinü zsinórt még számos más hivatalos személyek által kiadott okmányon találunk, úgy a vegyes, mint a Habsburg-házból származó királyok alatt. Magyarország színei gyanánt tehát a vörös-fehér-zöld szerepelt. Az 1848. XXI. t.-c. 1. §-a pedig elrendelé, hogy a nemzeti szin ősi jogaiba visszaállíttatik, s a háromszinü rózsa polgári jelképül fölvétetik s minden középület s közintézetnél nyilvános ünnepek alkalmával s a magyar hajókon a magyar nemzeti lobogó és országos címer használtatik. Hogy a magyar zászló szinei a címer színeivel megegyeznek, az jele annak, hogy ez utóbbiból vétettek, s mint már ezt Schwertner is megjegyezte volt. (Statistik des Königreichs Ungarn II. 59-60.) V. ö. Ivánfi Ede. A magyar birodalom címerei és szinei (Budapest 1874).”[1] A Habsburgok magyarországi uralmának első kétszáz esztendejében inkább rendkívüli alkalmakkor, királykoronázásokon, tornajátékon volt használatos. II. Mátyás pozsonyi koronázásakor, 1608-ban a Szent Márton-templom és a ferencesek temploma közötti utat padozattal fedték be, és erre piros, fehér és zöld posztó került. Ekkor jelentek meg a magyar királyok koronázásán először a magyar nemzeti színek.[2]

Kép: Kun László (1262-1290) címere.

A magyar és tadzsik (és kurd) nemzeti színek párhuzama arra utal, hogy nemzeti színeink nagyon régiek, közös eredetűek.

Kép: Tadzsik zászó párhuzamai: színek, hetes szám (hét csillag), hármashalom.

PÁRTUS BIRODALOM

A Pártus Birodalom, vagy Arszakida Birodalom a Kr. e. 3. századtól a Kr. u. 3. századig, részben a mai Irán és Irak területein állt fenn. A birodalom alapítója, a szkíta Arszakész a baktriai nyomás elől menekülve a masszagéták egyik tözse, a dahák élén i. e. 238-ban elfoglalta - a korábban a Szeleukida Birodalomhoz tartozó - Partiát.

Szergej Pavlovics Tolsztov szerint „minden okunk megvan annak feltevésére, hogy az Arsakida monarchia kialakulásának korai szakaszában Chorezm áll annak a mozgalomnak a háta mögött, amelyet Dél-Turkménia sztyeppelakó törzsei a Szeleukidák ellen indítottak. Chorezm ezeket éppúgy támogatta, mint annak idején Szpitamenészt. Emellett szól az, hogy először is, (igaz, hogy csak későbbi adatok, különösen al-Bírúni szerint) az Arsakidák Choszrov legendás fia , Ask (Arsak) révén családfájukat szintén Szijávusra (az Aveszta Szijávarsan néven ismeri) vezették vissza. Ha ez nem is bizonyítja azt, hogy I. Arsak közvetlenül a chorezmi dinasztia tagja volt, (ezt lehetetlen kimutatni), mégis arra mutat, hogy az Arsakidák és a chorezmi Szijávusidák uralkodóháza között közvetett dinasztikus kapcsolatok álltak fenn. [Pártus Birodalom – Wikipédia (wikipedia.org), letöltve 2023-05-05]

Kép: A Görög-Baktriai Királyság i. e. 250 körül.

Strabón (i. e. 1. sz.) így ír Geographia című munkájában a Pártus Birodalom megalapításáról (XI. 9.): „Amikor a Tauros hegységen túli területeken felkelések törtek ki amiatt, mert Syria és Média királyai, akik akkor e területek urai voltak, egymás elleni harcukkal voltak elfoglalva – először Bactrianét és az egész vele szomszédos vidéket szakították el helytartói, Euthydémos és társai.

Ezután Arsakés, egy skytha férfiú a Daai (lat. Dahae) törzs élén (így nevezik az aparnosok népének nomádjait, akik az Óchos mentén laknak) megtámadta Parhyaiát és meghódította. Állama eleinte gyenge volt, mert szüntelen harcot kellett folytatnia neki is és utódainak is azok ellen, akiknek a földjét meghódították. Az idők folyamán különböző harci sikerek eredményeként egyre újabb szomszédos földeket hódítottak meg, így erőre kaptak, és végül az Euphratésen túl fekvő valamennyi terület uraivá lettek. Így a skythák feletti győzelem eredményeként meghódították Baktriané egy részét is és már korábban elfoglalták Eukratidás országát. Most már akkora föld és annyi nép felett uralkodnak, hogy birodalmuk nagyságát tekintve mintegy a rómaiak vetélytársává lettek.” (ford.: Hahn István)

Hatalma csúcspontján, az Kr. e. 1. században a Pártus Birodalom az Eufrátesztől a mai Afganisztánon keresztül az Indusig, illetve az Amu-darja (latin Oxus) folyótól az Indiai-óceánig terjedt. A carrhaei csata – Marcus Licinius Crassus római politikus és hadvezér legyőzése Kr. e. 53-ban – után a pártusok Szíriát és Kis-Ázsiát fenyegették, de Ventidius visszavonulásra kényszerítette őket Kr. e. 39 – 38-ban. Ezután a birodalom hanyatlani kezdett, végül I. Ardasír (Artaxerxész), a perzsa Szászánida Birodalom megalapítója 226-ban elfoglalta a Pártus Birodalmat.

Kép: Pártus Birodalom i. e. 1. században

Képek: Övdísz sassal és zsákmányával, i. sz. 1–2. század, pártus vagy kushan, a Metropolitan Művészeti Múzeumban. Ugyanebből a leletből származó társa egy Dailaman arany nyaklánc mentén található a British Museumban, a Wikimédia Commons munkatársa, Dominique Collon jóvoltából. Kicsit meglepődtem, hogy a madárszerű alakot kiemelkedő fülei miatt sasként azonosítják. A Met kurátorai rámutatnak az eurázsiai sztyeppék nomád kultúráival fennálló pártus kapcsolatokra. A pártus művészet jellemzően a hellenisztikus és a korábbi közel-keleti hagyományok keverékét mutatja. Talán az alak Garuda, egy legendás madár vagy madárszerű lény zoomorf ábrázolása a hindu, buddhista és dzsaina hitekben. Garuda általában védelmező, akinek hatalmában áll gyorsan bárhová eljutni, mindig éber és a kígyó ellensége.

További információ a pártus művészetről itt:

https://www.metmuseum.org/toah/hd/part/hd_part.htm

Forrás: Római idők: pártus diplomácia (ancientimes.blogspot.com)

PÁRTUS BIRODALOM BUKÁSA

Tabari Világkrónikájában így ír a Pártus Birodalom bukásáról: [Ardasir] „… levelet küldött Ardavanhoz, amelyben felszólította, válasszon ki egy helyet, ahol ketten harcba szállhatnának egymással. Ardavan így válaszolt: „Várlak téged Hurmuzgan síkságán, Mihr havának utolsó napján.” Ardasir a kitűzött időpont előtt ott volt már, elfoglalta a síkság egy részét, körülárkolta magát és seregét, majd egy ottani forrás mellett ütött tábort. Itt szállt szembe vele Ardaván. A sereg harcra sorakozott.

Sabur, Ardasir fia, már a csata elején előre nyomult, hogy apjától az ellenséget távoltartsa, s amikor fellángolt a harc a két tábor között, Sabur megölte Dadbundádot, Ardavan zsarnokát, saját kezével. Ekkor Ardasir is előrenyomult táborhelyéről Ardaván felé, megölte, nagy öldöklést rendezett társai között is.”[3]

A pártusok kultúrájáról régebben Georgina Herrmann írt kimerítően, míg e nagy múltú nép néhány jellemző sajátosságát, viselkedését, tulajdonságát magyar részről Tábori László foglalta össze.[4]

PÁRTUS-MAGYAR KÖZÖS GYÖKEREK NÉHÁNY BIZONYÍTÉKA

Itt néhány régészeti, néprajzi, történeti párhuzamot ismertetek, melyek a pártus és a magyar történelem kapcsolatára utalnak.

Lovas kultúra

A pártusok szinte egész életüket lovon töltötték, noha városaik (is) voltak. Justinus így ír róluk: „Minden idejüket lóháton töltik: lovon harcolnak, lovon lakomáznak, lóháton intézik a közügyeket és magánügyeket, lovon utaznak és pihennek, lóháton kereskednek és társalognak.”[5]

Egy, az I. századból származó és a grúziai Boriban előkerült ezüstedény alján levő véseten egy pártus mén látható. Az ábrázolás viszonylag arányos termetű, bár törzséhez képest némiképp hosszú lábú, magas és izmos termetű, kis fejű, ívelt, ám kissé rövid nyakú állatot mutat. Jól tudjuk, hogy a lovas népek nem csak egyfajta lovat használtak. Az azonban jól kivehető, hogy a véseten látható pártus mén nem egyezik a későbbi lovaskultúrák népeinél általános „taki”-féle (Equus caballus przewalskii) lóval, sem pedig a szintén kisebb termetű tarpánra (Equus caballus gmelini) emlékeztető típusokkal. Herrmann azt is említi, hogy a kínai források is megemlékeznek a közép-ázsiai (talán pártus) lovakról. „Az i. e. II. század vége felé a pártusok Közép-Ázsiában közvetlen kapcsolatba kerültek a nagy Han-dinasztia uralma alatt álló Kínával. … A Han-császár, Vu-ti (i. e. 141–87) követét Csang Csient Közép-Ázsiába küldte.”

Zhang Qian (kiejtése megközelítőleg: Dzsang Ty[s]hien) — többek közt — kiváló lovakról számolt be. „A fergánai lovak messze felülmúlták a Kínában tenyésztetteket; Vu-ti [helyesen írva: Wu Di] messze nyugatra, Szogdiába vezetett hadjáratot, csak hogy szert tehessen rájuk.”

A Kínában »mennyei« vagy »vért izzadó« néven ismert lovak erősebbek és gyorsabbak voltak, mint azok, amelyeket a kínaiak korábban ismertek, s majdnem biztosra vehető, hogy a pártusok ezt a fajtát tartották.

Ehhez kapcsolódik egy a Múlt-kor történelmi magazinban a honfoglalók lovairól megjelent cikk:

„A vizsgálat során az úgynevezett klasszikus honfoglalás kori temetkezési helyeket kutatták, amelyekre a gazdagon díszített régészeti leletanyag és lócsontvázak jelenléte volt jellemző. Emellett feltártak ugyanezen korból, de átlagos, köznépi temetőből származó sírokat is.

Úgy gondoltuk, hogy ha genetikailag elemeztük a lovasokat, vétek lenne kihagyni a lovaikat, annál is inkább, mert a korabeli nyugati írásos források szerint a magyarok alacsony termetű póniszerű lovakat lovagoltak, és meg akartuk nézni, hogy ezek milyen típusú lovak voltak. A lovakkal is el lehet ugyanis végezni ugyanazt a vizsgálatot, amelyet az embereknél, és megnézni, hogy milyen anyai vonalból származnak a lovak” – magyarázta Raskó István. A tudósok összesen 26 olyan lócsontvázat vizsgáltak meg, amely a honfoglaló magyarok sírjaiból került elő. Ezenkívül vizsgáltak avar kori lovakat, valamint a modern hucul és akhal teke fajtákat.

Mint kiderült, a honfoglaló magyarok távolról sem póniszerű lovakat lovagoltak. „Voltak olyan lovaik, amelyek a ma élő, Türkmenisztánban kinemesített akhal teke fajtával mutatnak leginkább genetikai hasonlatosságot. Ezek voltak a csúcslovak, ma is azok” - mondta Raskó. „Az akhal teke lovakat úgy edzik, hogy vastag nemeztakarót helyeznek rájuk. A sivatagban magas a hőmérséklet, s a nemeztakarónak köszönhetően ezeknél a lovaknál egy specifikus élettani változás megy végbe, a bőrük alatt lévő hajszálerek nagyon kitágulnak, ami biztosítja a megfelelő hőleadást. Ezzel az edzésmódszerrel kiválogatják azokat a lovakat, amelyek hihetetlenül nagy távolságokat képesek megtenni, akár ügetve is. Lovas szakemberek szerint naponta akár 100-130 kilométert is képesek haladni.” Az avarok lovai sokkal inkább keveréklovak voltak. Voltak keleti származású lovaik, de európai lovak is voltak a birtokukban.” [Csúcslovakkal hódítottak a honfoglaló magyarok 2009. október 6. 08:02 MTI, https://mult-kor.hu/20091006_csucslovakkal_hoditottak_a_honfoglalo_magyarok]

Pártus lövés

Sztrabón a Geógraphika című műve XI. könyv 9-ik fejezetében így ír a pártusokról: „I. Arsaces, scytha férfiú, a parnoknak nevezett s Ochus mellékén lakó nomád dáák-kal Parthia ellen indult és hatalmába kerítette. Eleinte ugyan gyönge volt a folytonos háborúskodásban azok ellen, akiket országuktól megfosztott, mind maga, mind az ő utódai, de azután annyira erősödtek, elvevén egymásután jeles haditettek által a szomszéd vidékeket, hogy vége urai lettek az Euphrathon inneni egész tartománynak. Bactriának egy részét is elvették erőszakkal scítháktól s még előbb Eucratidastól. Most pedig annyi földeken s annyi népeken uralkodnak, hogy birodamuk nagysága miatt némileg a rómaiakat is ellensúlyozzák. Ennek oka életmódjuk és erkölcseik, melyekben sok barbár és scytha van, több mégis olyan, a mi hasznos az uralkodásra és a háborúban való kitüntetésre.”

Itt és ekkor vált híressé az úgynevezett „Pártus lövés”, amikor a vágtázó lóról adták le a harcosok a lövéseket, sokszor hátrafele nyilazva. A párthus hadseregnek egy különleges harci alakulata volt a csatadöntő tényező azokban az időkben, amikor amúgy a párthus hadseregnek nehéz, páncélpikkelyes lovassága is számottevő volt. Mellesleg ezen harci egységek összehangolásával voltak képesek megállítani több évszázadon keresztül a rómaiak keleti hódításait. Ha jól belegondolunk, ez a harcművészeti fogás, egyedi taktika állandó gyakorlást és nagy összehangolást igényelt, amit csakis egyetlen népesség lovas harcosai voltak képesek hatékonyan alkalmazni, éspedig a hun-szabír elődeink. Ezért a Pártus Birodalom felbomlása (Kr. u. 226) után, az egyedi taktikát tovább éltető hunokra, de még inkáb az Árpád-i magyarokra jellemző.

A pártus lövés azt jelentette, amikor a lovas, menekülést színlelve, hátrafelé nyilaz a ló hátáról. Justinus ezt írta: "Saepe etiam fugan simulant, ut incantiores adversum vulnera insequentes habeant." ("Gyakran színlelnek menekülést, hogy üldözőik közömbössé váljanak a sebekkel szemben." - ford.: Hahn István) [In: Iustinus: A világkrónika. Budapest, 1992. XLI. könyv: A parthusok]

(Lásd még: M. Rostovtzeff: The Parthian Shot, in: American Journal of Archeology April-June 1943 (47.2), pp. 174-187.)

Kép: Freskó Aquilea altemplomából: magyar lovas

Temetkezés

Benkő Mihály így ír az ősi magyar temetkezési szokás párhuzamáról: „ Rostovtseff bőséges jegyzetanyaggal bizonyítja, hogy az Elő-Ázsiában a párthus időkben ismét szokássá vált szem- és szájlemezes temetkezés …” Valószínűnek látszik, hogy a „szem és szájlemezes temetkezési szokást széles körben a párthusok terjesztették el a Közel-keleten és a birodalmuk határain kívül élő, velük kapcsolatba kerülő népek között. A párthus korszakból származó szemlemezek feltárási helyei: Warka, Babylon, Nippur, Seleuceia, Assur, stb)[6]

László Gyula pedig a következőket írja: „A szemlemezes, arcmaszkos temetkezés szokása magyar olvasót különösen érdekelni fogja, ugyanis honfoglaláskori fejedelmi sírokban is találtak ezüst (és arany - B. I.) szemlemezeket!”[7]

Kép: Szem- és szájlemezek – Gorbujata (Káma vidék), és Rakamaz (Forrás: Ősi halotti szemfedők 2013: 33. és 44. kép)

A FÜLES ÁBRÁZOLÁS

Nap és hold

A régi magyarok hitvilága, a Napisten és Holdisten között vallástörténeti összefüggés is van.

A Xiongnu (hun) Enciklopédia szerint: „... A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”. „A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.”[ Xiongnu Encyclopaedia, Ulan Bator 2015: 169-170.]

Egybehangzó írásos bizonyítékok a hun-magyar folyamatosságra, és arra, hogy a hunok - akiket később magyaroknak neveztek - Jugrából, a Szargatkai régészeti kultúra területéről jöttek. Megj.: legközelebbi nyelvrokonaink ma is Jugrának nevezik a Hanti-Manysi Autonóm területet.

Szevillai Szent Izidor (556 – 636)

„…A magyarokat (ugrios) azelőtt hunoknak hívták, és utána – királyuk neve után – avaroknak, és ezelőtt ezek a távoli Maeotis és a jeges Tanais (Don) a masszagéták vad népe között éltek. Aztán a fürge lovaikon kitörtek a Kaukázus sziklái közül, ahol Nagy Sándor Kapui visszatartották a vad népeket. A keletet húsz évig tartották rabságban, az egyiptomiaktól és etiópoktól pedig évi adót szedtek...”

/A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk, Migne Patrologia latina Tomus 82. page 334. S. Isidori: Originum sive Etymologiarum liber. IX. caput II. § 66, Ford: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, 1911., reprint 2001./

Rubruk (1255):

„…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak (hungari) neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….”

/A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona T. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy./

S. Herbenrstein (1549)

Siegmund (Sigismund) Freiherr von Herberstein[1] (or Baron Sigismund von Herberstein; 23 August 1486 – 28 March 1566) was a Carniolan diplomat, writer, historian and member of the Holy Roman Empire Imperial Council. He was most noted for his extensive writing on the geography, history and customs of Russia, and contributed greatly to early Western European knowledge of that area.

S. Herberstein térképe. Jobb felső sarokban a felirat: IVHRA inde ungarorum origo (=Jugra, ahonnan a magyarok (ungari) származnak).

Összegezve:

A történeti, régészeti, néprajzi, antropológiai és archeogenetikai adatok alapján mind a Pártus Birodalom, mind pedig Magyarország alapítóinak vezetői Baktria történelmi régiójából származó szakák (ázsiai/királyi szkíták) voltak.

[1] Pallas Nagy Lexikon, Budapest 1894.

[2] Magyarország nemzeti jelképei, www.ohb.hu/guide/national_symbols.hu.html, letöltve: 2023-05-03

[3] Tabari (839-923): Világkrónikája, (részlet) in: Tábori László: : Egy ókori válágbirodalom Párthia (bővített kiadás), Budapest, 2015,  80.

[4] Tábori László: Egy ókori válágbirodalom Párthia (bővített kiadás), Budapest, 2015

[5] Iustinus: A világkrónika. Budapest, 1992. XLI. könyv (részlet): A parthusok,  in: Tábori László: : Egy ókori válágbirodalom Párthia (bővített kiadás), Budapest, 2015.

[6] Benkő Mihály: Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tan. 33. (1987-88), 191. o.

[7] László Gyula: Árpád népe, Budapest, 1986.