Amikor a kérdéssel kezdtem foglalkozni, mélyen meglepett egy meglehetősen obskúrus krónikás hely felbukkanása, nem is Benkő írásában, hanem Székely István - Benkő József által kivonatolt - Krónikájában (1558), ahol is egy dunántúli helységnek Kézainál előforduló elnevezése szerepelt, ami nem más, mint „Keázó” azaz „Keveaszó” vagy másképpen „Kajászó”. Kézainál „Keázó” a mondabeli hun vezér, Keve temetkezési helye, ahová későbbiekben nem másvalakit temettek, mint magát Attila „király”-t.

A kajászói kő

A ma a dunántúli Fejér megyében fekvő Kajászó (Kajászószentpéter), valamikori Pilis megyei helység a magyar krónikás hagyomány szerint a cezumari ütközetben elesett hun vezérek, Béla, Keve (Reva) és Kadocha temetkezési helye, ahol később magát Attilát is eltemették.[1] Kézai (9. c.) leírása szerint a hunok a Tárnok-völgyben ütköztek meg a Ditricus (Detre) és Macrinus vezette római hadakkal, ahol is nagy vereséget szenvedtek. „Ebben a csatában a hunok közül százhuszonötezren estek el, ugyanitt megölték Keve kapitányt is.” Végül „a hunok, miután tudomásukra jutott, hogy Macrinus és Ditricus elvezényelték seregüket a csata színhelyéről, visszatértek a csata színhelyére, és társaik holttesteit, már akikét föllelhették, s Keve kapitányt is az országút mentén, ahol kőszobrot emeltek, ünnepélyes körülmények között, a szkíta szokásoknak megfelelően elhantolták. Annak a vidéknek ezt a részét ettől kezdve Keveaszónak hívták.”[2] A krónikás hely, különösen a hun vezérek emlékére emelt „kőszobor” régóta foglalkoztatta a kutatást.[3] Végső soron a Keveházával, illetve Kajászószentpéterrel azonosított helység a Batta környéki Százhalom (Centum Montes) hun temetővel állt földrajzi kapcsolatban. Miként ott már Horvát István is kereste a hunok nyomait.[4] A temesvári Delejtű 1858. évi számában Rosty Zsigmond is Kajászószentpéterrel hozta kapcsolatba a hun vezérek temetkezési helyét és Attila sírját. Tudni vélte: „… egy martonvásári eredetű és több éveken át Tordacson szolgált cselédemmel beszélvén, ez Attila sírját említette; kérdéseimre azon feleletet kaptam, hogy az odavaló nép köztudomására Attila király ott fekszik eltemetve, hol most a zámori, kuldói, tordacsi és tárnoki határok összeszögellenek, és pedig nem messze az arra vezető úttól, egy kiemelkedő domb alatt, mintegy öt öl mélységben.”[5] A Vasárnapi Újság 1862. évfolyama 46. számában Pethő Dénes is hasonló véleményen van, amikor említést tesz azon hármas határról, mely „Martonvásár, Tordacs és Tárnok között” feküdt, ahol is „régi király fekszik eltemetve”, miként azt egy idős helybéli előadásából megtudta.[6] A jó „tárnoki nép, mely nyelvére tót, szívében oly lelkesült magyar” pedig határozottan tudni vélte, hogy Attila sírja Tárnok határában fekszik.[7] A korszak koszorús költője, Arany János is versbe öntötte a krónikás hagyományt, amely a hunok tárnokvölgyi ütközetéről szól és megemlékezik a csatában elhunyt hun vezérekről is:    

(4)

„Sokféle nép ott összegyűlt,

Sok zagyva nyelv egybevegyűlt,

Sokféle arc, sokféle mez,

Páncél sisak, kézíj, tegez, (…)

Tengerfövény ezeknek száma:

Gyüszű nekik Potenciána.

(10)

Tömlőkön ott a hős Keve

Hadával így átkele,

Miért a hegy, miért a sík

Kelenföldének mondatik. (…)

(11)

Nem gondolá Makrin vezér,

hogy már nyakában a veszély;

Ingyen se véli Detre szász,

Hogy feje fölött ég a ház.

Tűz van, tűz van! – de aki fut,

Lángok közül kardélbe jut;

Lerontva és fegyverre hányva

A nagy város Potenciána.

(22)

Százhúsz ezer jó hun halott

S két annyi ellenség van ott; (…)

(27)

Széles az éj köröskörül.

Tárnokvölgye belémerül,

De hosszában, de széltiben

Sok tűz lobog egyszeriben. (…)

(30)

Örökre hát a vérmezőn

Bátor Kevének háza lőn;

Hol ő hadával nyúgoszik,

A temetőt így nevezik.”[8]

Arany János, miként a krónikák, Kajászót, más néven Kajászószentpétert ismeri Keve vezér sírja helyének.[9]

A magyar krónikák egyhangúan adják elő Keve vezér halának és a tárnokvölgyi csatának a történetét. Thuróczi a következőképpen írja le az eseményt: „Ebben az időben a római vezetők akaratából egész Germániában az alemann származású veronai Detre uralkodott. Ezt a Detrét küldték a rómaiak Matrinus megsegítésére. Detre hatalmas sereget gyűjtött germánokból, itáliaiakból és más vegyes nemzetiségűekből, és Pannóniába vonult. Százhalom mellett ütött tábort, innen Potentiana városához ment, ahol Matrinus tanyázott a longobárdok összesereglett sokaságával. (…) Minthogy Detre és Matrinus tervezgetése és vitája nagyon sokáig elhúzódott, a hunok is tudomást szereztek arról, hogy ellenük készülődnek, ezért népük nagy részét hadakozásra készítvén a Duna mellé vonultak, míg a többiek a kezdeti szálláshelyen maradtak dolgaik őrizetére. (…) A hunok pedig (…) Sicambria alatt átúsztattak a Dunán, azon a részen, ahol most Kelenföld falu fekszik, állítólag éppen emiatt nevezték el ezzel a kifejezéssel. Végül rárohantak az ellenséges hadseregre a Potentiana város melletti síkon, mert ott pihentek sátraikban, hiszen a város nem tudta őket befogadni falai közé. (…) Miután felvirradt a nap, a hunok Tárnokvölgy mezejére ereszkedtek alá. Detre, aki eléggé megriadt e támadás miatt, Matrinusszal együtt a seregnek azzal a megmaradt részével, amelyik Potentiana városában volt, részint pedig Százhalom melletti táborban állomásozott, rárontott a hunokra. Ádáz küzdelem bontakozott ki: itt is, ott is holtan estek össze, mindkét részről hatalmas veszteségeket szenvedtek. (…) A magyarok régi története szerint ebben az ütközetben esett el Keve kapitány és még százhuszonötezer hun; Detre és Matrinus seregéből pedig – nem számítva azokat, akiket sátraikban veszejtett el az éjszakai csata – kétszáztízezren estek el. (…) Mikor a hunok megtudták, hogy ellenségük visszavonult, visszatértek a harcmezőre, összeszedték halottaikat, és Keve kapitány holttestét illő tisztelettel, szkíta szokás szerint méltó módon sírban temették az országút mellett, e nagy esemény örök emlékezetéül egy szobrot, vagyis egy kőoszlopot emeltek, és azt a helyet Keveazónak, vagy Keveházának nevezték el. Egyáltalán nem képtelenség az a gondolat, hogy a mi korunkban ugyanezt a helyet nevezik romlott vagy megváltozott néven – mint ez a magyaroknál szokásos dolog – Keászónak.”[10]

Oláh Miklós Attila című munkájában pedig a következőket olvassuk: „Ebben a csatában, úgy mondják, százhuszonötezer hun veszett oda, egyet a vezérek közül is megöltek, Kevét. (…) Amikor a hunok tudomást szereztek az ellenség megfutamodásáról, visszatértek a csatamezőre, és összegyűjtve övéik tetemeit, elsősorban Keve fejedelemét, szkíta szokás szerint az országút mellett nagy pompával eltemették. Emlékkövet állítottak itt az utókor számára, a történtek emlékezetéül. Ezt a helyet Keveházának, vagyis Keve házának nevezték el, most – a betűket megváltoztatva és összevonva – Kajászónak hívják.”[11] Oláh előadásában a cezumari ütközetben elesett vezéreket, Bélát, Kemét (Keve) és Kajdicsát (Kadicsa) is „a fentebb írt emlékkőnél, Keve sírjában temették el.”[12]

A hun fejedelmek és vezérek temetkezési helyéről szóló, szinte egybehangzó krónikás hagyomány mindenképpen Kajászószentpéter vidékéhez köthető, miként azt az első tudományosnak számító közleményében Szalay József megállapította.[13] Észrevételezi, hogy Podhradszky, a Budai Krónika kiadója ezt a dunántúli Keveházát az alföldi Túrkevével azonosítja kommentárjában, holott előtte helyesen jegyzi meg, hogy a mocsaras Tárnok-völgye egykor Pilis megyéhez tartozott.[14] Kajászóval (Keue Ozou) kapcsolatban megemlíti V. István 1271. évi oklevelét, amelyben a környék neves családjának tagja, a Kurszán/Kartal nemzetség leszármazottja, Wza fia Péter a birtokot a nyúlszigeti apácákra hagyományozta.[15] Kajászót azonban a szigeti apácák egy 1337-ben kelt oklevele Szentivánnal (Zenthyvan) tartja azonosnak.[16] 1354-ben a települést már csak Szentiván néven említik.[17] Viszont 1378-ban már a mai Kajászó (Kayassou) névvel találkozunk.[18] Végül is arra az álláspontra jut, hogy nem Kajászószentpéter, hanem Kajászószentiván volt az eredeti, a krónikákban is szereplő Kajászó helység.[19]

1909-ben Nagy Géza, a Nemzeti Múzeum igazgatóőre tartott helyszíni kiszállást Kajászószentpéteren, ahol többek között egy római fürdő (!?) maradványaira bukkant. Miként írja: „Kajászó-Szent-Péter Baracskától északra, kocsin alig félóra távolságra, a vaáli völgyben fekszik, melyet a középkorban Keveaszónak, Kevevölgynek, később Keázónak, Kajászónak neveztek. Keleti és nyugati oldalon fennsíkba átmenő domb húzódik végig a völgyön, úgy hogy azt a benyomást teszi, mintha kiszáradt folyómeder volna; el is van terjedve az a hiedelem, mintha erre folyt volna valamikor a Duna, csak az a baj, hogy Vaálon túl megszűnik a folyamszerű jelleg s Komárom felé határt szab a Dunával való összeköttetésnek a Vértes hegység.”[20] Egyébként a Keveházához (Keázó) fűződő krónikás hagyományt hiteltelennek tartva megjegyzi: „Ezt a mondát tudvalevőleg az 1217-1222 között készült Hun Krónika őrizte meg, mely Kézai Simon művében s a Képes, Budai, Pozsonyi stb. Krónikában van foglalva.”[21] Szándéka szerint: „… olyan nyomok felől kezdtünk kérdezősködni, melyek alkalmat szolgáltathattak azon monda megalakulására, hogy Keveaszón volt a hun vezérek temetője.”[22]  A Kajászószentpéter déli szomszédságában fekvő, Szentivánt és a Kajászószentpéterre vivő kocsiút mellett található Pusztatemplomot tartotta e szempontból szóba jöhető helynek.[23] Figyelemre méltó az a megállapítása, miszerint a krónikákban említett, Ausztria területén, Tuln mellett folyt cezumari ütközetet az avarok 790. évi Nagy Károllyal vívott csatájával azonosítja.[24] További megfigyelései a környék honfoglalás kori megtelepülésére nézve adnak felvilágosítást.[25] Úgy tűnik azonban, hogy nem talált semmi olyan kőemléket, amelyet a krónikák említenek.

Amikor a Nagy Géza által említett Pusztatemplom utolsó köveit is széthordták, 1925-ben egy nagy, méreteinél fogva ritka feliratos és domborműves kőoszlop került elő, amely Juhász József szerint a Székesfehérvári Szemlében közzétett dolgozata megírásakor „Baracskán, a Hősök terén” hevert.[26] A kő megtalálója és első leírója Polgár Iván volt.[27] Az egykori leírás szerint 170 cm magas és 83x60 cm vastag kőről van szó, amely időközben bekerült a székesfehérvári Szent István Király Múzeumba.[28] A „különös maradványt” előkerülése után nem sokkal megvizsgálta Alföldi András, a budapesti egyetem egykori professzora, akinek a megállapítása szerint az nem más, mint egy Iuppiternek szentelt oltárkő.[29] Az oltárkő mind a négy oldala egykor faragott volt, a negyedik oldallap felirata azonban ma már alig kivehető. A kő három oldalát féldomborművek díszítik, amelyek közül az egyik Minervát ábrázolja kezében lándzsával, a másik Bacchust, a harmadik Iunót ülő helyzetben. Az emlék érdekességét emeli az a körülmény is, hogy a feliratos mező egyik sarkában egy később rávésett (kettős) kereszt volt látható.[30] A negyedik oldalra vésett, ma már alig olvasható felirat szerint valószínűleg Diocletianus császár tiszteletére emelték. Az Itinerarium Antonini szerint említett távolsági adatok Baracska körzetében határozzák meg az Aquincumtól 25 mérföldre fekvő első állomást, amelynek neve Iasulones, amely Gorsiumtól ugyancsak 25 mérföldre feküdt. Az ott előkerült, feltűnően sok katonai vonatkozású kőemlék arra utal, hogy Iasulones kisebb, katonai jellegű állomás lehetett. A két ismert sírkő egyikét Vibius Respectusnak, a cohors I Alpinorum katonájának emelték. Fitz Jenő előadása szerint az előbb említett Iuppiter oltárkő mellett még egy másikról is szó van. [31] Hasonló oltárkövet őriz a tatai múzeum is, az viszont Brigetióból került Tatára.[32] A római oltárkő méretét tekintve alkalmas volna arra, hogy feltételezzük azt, miszerint a késői utókor emlékoszlopot látott benne. Azonban a kő előkerülési körülményei, miszerint a Pusztatemplom romjai közül került elő, nem utalnak arra, hogy az éppen Kézai korában önállóan is látható lett volna. Kézai vagy az állítólagos „hun történet” szerzője pedig nem volt az a körmét piszkáló, fabulázó skribler, aki egy elképzelt történetet konstruált volna egy általa talán nem is látott római oltárkő köré.[33]

[1] Szalay József, Keveháza. Arch. Ért. XIII. (1879) p. 151.

[2] Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Ford.: Bollók János. Bp., 2004. 94-95.

[3] Tudománytár. Szerk.: Lutzenbacher János Budán, 1843. XIV. k. 111.

[4] Magyar Akadémiai Értesítő. VII. évf. Pest, 1847. 283, 285. – Réső Ensel Sándor, Attila sírja. Pest, 1864. 9.

[5] Delejtű. 1858. 202. – Réső Ensel Sándor, Attila sírja. Pest, 1864. 11.

[6] Réső Ensel Sándor, Attila sírja, Pest, 1864. 11.

[7] Uo.

[8] Keveháza. In: Arany János összes művei. Bp., 1953. 6-14.

[9] Réső Ensel Sándor, Attila sírja. Pest, 1864. 8.

[10] Thuróczy János, A magyarok krónikája. Ford. Bellus Ibolya és Kristó Gyula. Bp., 2001. 33- 35.

[11] Oláh Miklós, Attila. Ford. Kulcsár Péter. In: Humanista történetírók. Válogatta, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta: Kulcsár Péter. Bp., 1977. 331, 332.

[12] I.m. 333.

[13] Keveháza. Arch. Ért. XIII. (1879) 151.

[14] I.h.

[15] Dl. 769

[16] OL. Acta Monalium Posoniensium. fasc. 18. Nr. 6.

[17] Uo. fasc. 47. No. 8.

[18] Hazai Okmt. II. 130.

[19] Nagy Géza igazgatóőr jelentése a kájászó-szentpéteri ásatásról. In: Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum 1909. évi állapotáról. Bp., 1910. 143.

[20] Uo. 141.

[21] Uo. 142.

[22] I. h.

[23] Uo. 143.

[24] Uo. 142.

[25] Uo. 143-145.

[26] Juhász József, A baracskai Jupiter oltárkő és Köveaszó (Keveháza). Székesfehérvári Szemle IV. (1934) 78.

[27] Székesfehérvári Szemle I. évf. 7-9. sz. – mely számunkra nem volt fellelhető.

[28] Ltsz.: 59.180.1. – Fitz Jenő, Fejér megye története I/4. 1970. 175. – RIU 1383. – Az adatok Gáspár Dorottya és Maróti Éva  szíves segítségével voltak elérhetők, melyért ezúton mondok köszönetet.

[29] Juhász József, 1934. 78.

[30] I. h.

[31] Fitz Jenő, 1970. 175.

[32] Bíró Endre, Komárom megye a római korban. In: Komárom megye története I. Szerk. Gombkötő Gábor. 1989. 137. o. IV. tábla. – Az emlékre Maróti Éva hívta fel a figyelmemet. Segítségéért ezúton mondok köszönetet.

[33] Eckhardt Sándor, Attila a mondában. In: Attila és hunjai. Szerk.: Németh Gyula. Bp., 1940. 196, 312. – ifj. Horváth János, Itk. 1963. 454.