Az Eurasian Silver weblapon bemutatott - elsősorban a Közép-Ural-vidéken csoportosuló – régészeti leletek motívumai egyaránt megfigyelhetők a szkíta, pártus, perzsa, hun korszak ötvösmunkáin és a magyarsághoz kapcsolódó kárpát-medencei ötvösmunkákon, többek között a nagyszentmiklósi kincs edényein. .Ez a párhuzam a szkíta-hun-magyar folyamatosságra utal.

  

Betti Hensellek [1] „Eurasian Silver” (=eurázsiai ezüst) címmel létrehozott egy weblapot (eurasiansilver.com), ahol olyan régészeti ásatásokon feltárt, illetve terepmunkán talált ötvösműveket  (jelenleg 78 db) tett közzé, melyek az i. sz. 3-13. században keletkeztek és lelőhelyeik a Közép-Ural vidéken, Baskíriában és annak határterületein^[2] csoportosulnak. Itt megjegyeznénk, hogy a hunok a 3. században tüntek fel Európa és Ázsia határvidékén, a hét magyar vezér népe az i. sz. 9. század elején az Urál-vidékről indult el Közép-Európa felé, és Julianus barát a 13. század első felében (1236) ebben a térségben talált keleten maradt magyarokat. Julianus magyarjainak régészeti kultúrája két évvel később, az Európa elleni pusztító mongol támadás idején szűnt meg létezni.

A leleteket a Szentpétervári Ermitázs Múzeumban és Urál-vidéki múzeumokban őrzik.

Az alábbiakban a weblapon publikált Urál-vidéki ötvösmunkák egyes motívumait, és azok ázsiai és Kárpát-medencei párhuzamait vizsgáljuk. Ezek a motívumok megjelennek a Bécsben őrzött nagyszentmiklósi kincslelet arany korsóin, csészéin, tálain, az ugyancsak Bécsben őrzött honfoglalás kori vezéri szablya, (az un. Attila kard) pengéjén, valamint a honfoglaló magyarok sírjaiból feltárt ötvösműveken is. Gyökereik térben Keletre, időben a népvándorláskor korai és későbbi időszakaira vezethetők vissza, és igazolni látszanak a szkíta-hun-magyar folyamatosságot.

A nagyszentmiklósi kincset 1799-ben találták a Temes vármegyei Nagyszentmiklós határában. A kincs 23 aranyedényből áll, összsúlyuk majdnem 10 kg. A kincs eredetéről 3 fő elmélet alakult ki: a késő avar, bolgár és magyar eredeté. A díszítőmotívumok összevetése hozzájárulhat a kérdés eldöntéséhez.

1. A füles madár

A turul.info weblap a következőket írja a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján^[3] és a Középső Ural-vidéken, Anyikovszkoje faluból származó edényeken (2 db) talált „égberagadási jelenet” ábrázolásokról:

„Dúcz László ^[4] meglátása szerint a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján és a Közép-Ural-vidéken feltárt Turul-ábrázolásoknak van egy rendkívüli sajátossága: ezeknek a madaraknak füle van, és nem tollból, mint a fácánnak vagy a bagolynak, hanem változóan, hol kutyafüle, hol lófüle vagy macskafüle. Ez olyan idegen testrész a madáron, ami nem kerülhetett oda véletlenül vagy tévedésből. … A szentpétervári Ermitázs és más orosz múzeumok sok olyan  szkíta ötvösmunkát őriznek, amelyek „füllel” ábrázolják a ragadozó madarak egyik típusát. Az emlősfül nem véletlenül került a madarakra. Hazánk jelenlegi területén kívül mindössze egyetlen terület van, ahol ilyen madarak ábrázolásának sokaságát mutatja fel ötvösmunkákon a régészet: a középső Urál-vidék. Ez a tény erősíti azon kutatók álláspontját, akik szerint a magyarok a Középső Urál-vidékről indultak el a Kárpát-medence felé. A(z) … Anyikovszkoje faluból származó edényeken ábrázolt jelenetek és díszítő motívumok párhuzamba állíthatók a Kárpát-medencében talált, és a honfoglaló magyarokkal kapcsolatba hozható nagyszentmiklósi kincs edényein látható jelenetekkel.” ^[5]

 

1. Kép: 1.) Nagyszentmiklósi kincs, 2. korsó, égberagadási jelenet. Lelőhely: Temes vármegye, Nagyszentmiklós. Őrzési hely: Szépművészeti Múzeum Bécs. 2.), 3.) Az égberagadási jelenet párhuzamai. Lelőhely: Bolsaia Anyikovskaja, Cserdinszkij járás, Permi határterület, Oroszországi Föderáció. Őrzési hely: Ermitázs Múzeum Szentpétervár

 A fenti megállapításokat a következők szerint egészíteném ki:

A mesebeli griff a szkíta ötvösművészet jellegzetes motívuma. Egyaránt megtalálható a Krim félsziget Kul Oba-i kurgán szkíta kincsein  (i. e. 4. század) és a nagyszentmiklósi kincs 2.  korsó állatküzdelmi jelenetén. (i. sz. 10. század). A griff madár fejű, oroszlán testű mesebeli lény. A griffeknek is van füle, hasonlóan az ismertetett turul-ábrázolásokhoz. Eszerint a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján és az anyikovszkaiai tálakon található „turul” griff fejjel rendelkezik. Ez a motívum szkíta eredetű. A Kul Oba-i kurgánban talált (i. e. 5. század) szarvas testén több állat figyelhető meg, melyek közül az egyik griffet ábrázol. Itt tehát a griffel jelzett nép abban az időben a szarvassal jelzett politikai egység része.

 

2. Kép: Szkíta szarvas griffel. Lelőhely: Kul Oba sírdomb, Krim félsziget. Idő: feltehetőleg időszámításunk előtt 5. század. Foto: Ermitázs Múzeum Szentpétervár

 

2. Vadászjelenet

A nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsójának egy másik ábrázolása az "égi vadászat" amely egy szárnyas, emberfejű-oroszlánon lovagló, hátrafelé nyilazó, koronás fejedelmet ábrázol. Az „Eurasian Silver” weblap vadászat-témájú táljain ugyancsak koronás lovasok láthatók, melyek jellegzetes visszacsapó nyilaikkal előre vagy hátra nyilaznak, vagy dárdát vetnek. Ugyanez a vadászati motívum szerepel heftalita edényen is, Közép-Ázsiából.

 

 

3. Kép: 1.) Vadásszal díszített heftalita edény,. Idő: i. sz. 460-479. Őrzési hely: Londoni British Múzeum. 2.) Nagyszentmiklósi kincs 2. korsó, „Égi vadászat”. Őrzési hely: Bécsi Szépművészeti Múzeum, 3.) Tál vadász díszítéssel. Lelőhely: Turusevo, Baskíria, Orosz Föderáció. Őrzési hely: Szentpétervár Ermitázs Múzeum. Forrás: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com

 

3. Nap és Hold

Az Ural vidéki vadászat témájú tálakon a vadászok koronáján több esetben Nap és Félhold motívum látható. Ez a motívum megfigyelhető Mongóliában például az egin-goli ázsiai hun sírok leletei között (Mongólia); egy heftalita (kidarita) edényen; Perzsia szasszanida uralkodóinak érmein; továbbá a Kárpát-medencében a székely címerben, II. András királyunk pecsétjén (Aranybulla) és a Szentkorona tetején található Pantokrátor ábrázoláson.

Erdélyben, Székelyföldön a fából készült  „székelykapukra” napjainkban is gyakran felvésik a Nap és a Hold ősi jelképét. Nem ok nélkül írja D. Erdenebaatar professzor, a mongóliai Gol Mod-2 temető híressé vált 1. számú sírjának feltárója, aki járt Erdélyben, a következőket:

„A Kárpát-medencében élt Attila hunjai és leszármazottai 2000 éven át megőrizték őseink történelmét és kulturális örökségét. Manapság minden hunokkal foglalkozó történésznek, kultúra és régészet kutatójának feltétlenül el kellene menni és meglátogatni a csángókat és székelyeket, és értékes kutatási forrásként használni fel őket az ázsiai hunok történetéhez”. [ERDENEBAATAR 2020, 30.].

A régi magyarok hitvilága, a Napisten és Holdisten között vallástörténeti összefüggés is van.

A Xiongnu (hun) Enciklopédia szerint: „... A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji kínai krónika szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”. „A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat tártak fel a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.”.

 

 

4. Kép: 1.) Napot és Holdat ábrázoló arany fejfedő díszek. Az égitesteket ábrázoló jeleket – hatalmi jelképként – törzsi vagy közigazgatási vezetők varrták süvegükre. Lelőhely: Mongolia, Egin Gol-i hun temető. Forrás: TREASURES 2011: 62–70. 2.) Vadásszal díszített ezüsttál. Lelőhely: Bolsaia Anyikovszkaia, Orosz Föderáció Perm tartományának Cserdinszkij járása Forrás: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com

 

 

5. Kép: Herberstein térképe. Jobb felső sarokban a felirat: IVHRA inde ungarorum origo (=Jugra, ahonnan a magyarok származnak.). Forrás: Erdélyi István: HOL LEHETETT A MAGYAR ŐSHAZA, MEG EGYES ROKON NYELVEINK - Julianus barátai (blog.hu), www.julianusbaratai.blog.hu/2019/11/23/erdelyi_istvan_hol_lehetett_a_magyar_oshaza_meg_egyes_rokon_nyelveink, letöltve: 2023-10-20

 

  

6. Kép: II. András első nagypecsétje, Balázs György - Szelényi Károly: Magyarok. Egy európai nemzet születése. Novotrade Rt, Budapest, 1990. 49. old. Foto: Szelényi Károly

 

 

7. Kép: Nap és Hold a Szentkorona tetején. Őrzési hely: Magyarország parlamentje, Budapest.

4. Csigavonal

Az „eurázsiai ezüst” weblap Iszajevo-i tálját díszítő oroszlán vállánál és csípőjénél látható egy sajátos motívum: a csigavonal. Ugyanez a motívum megfigyelhető egyes szkíta ötvösmunkákon, a tiszabezdédi tarsolylemez egyszarvú és szimurg ábrázolásán is.

 

 

 

8. Kép: 1.) Ló, csőrfejdísszel. Lelőhely: Nalingaotu, Ordos régió, Kína. 2.) Oroszlános tál. Lelőhely: Isajevo, Orosz Föderáció, Permi határterület. 3.) Tiszabezdédi tarsolylemez állatalakjai. Idő: i. sz. 10. század. Őrzési hely: Nyíregyházi Jósa András múzeum. Szinyei Viktor rajza.

5. Szarvas

Az eurázsiai ezüst tárgyak díszítőelemei között több szarvas ábrázolás található. A szarvasok a szkíta ötvösművészet fontos elemei.

 

 

9. Kép: Szarvassal díszített edény. Lelőhely: Sirokovo. Forrás: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com

 

Nézetem szerint az emberiség legnagyobb civilizációs ugrását a szarvas háziasítása jelentette. Az állattenyésztés kiemelte az emberiséget a gyűjtögető, vadász-, halász életmódhoz kapcsolódó létbizonytalanságból. A nomád állattartás le nem települt, csordás állattartást folytató életmód. Ennek egyik legelső, ma is gyakorolt formája a rénszarvas, azaz háziasított tarándszarvas tartás. Ez szolgálhatott mintaként a ló háziasítására.

 

  

10. Kép: Háziasított rénszarvas Mongóliában, Huvszugul megyében. Forrás: Bored Panda, https://nlc.hu/utazas/20151004/mongol-torzs-renszarvas-nomad, letöltve: 2023-10-23

 

A tarándszarvas Skandináviában, Oroszország északi területein, illetve Kanadában és Alaszkában honos, Grönlandra és Izlandra is betelepítették. Legdélibb alfajuk Ujgurföldön él. Elterjedési területe tehát hatalmas, s nemrégiben még nagyobb volt. A történelmi időkben a mai Lengyelországban és Németország egyes területein, a jégkorszakok idején pedig a mai Magyarország területén is előfordult.

Pszeudo-Arisztotelész szerint a tarandosz (ταρανδος) nevezetű jószág a budinok, illetve gelónok országában él. A szóban forgó állat nevét Alexandriai Hészükhiosz is szkítaként jegyzi. A sarkvidéki népek a tarándszarvast már ősidők óta vadásszák. Eurázsiában a Wikipédia szerint legkésőbb háromezer esztendeje, (nézetem szerint sokkal korábban) még a ló háziasítása (i. e. 4000 körül) előtt háziasították. A tundrán és a tajgában, ahol más háziállatok használhatatlanok lennének, a rénszarvas a legjobb igásállat (szánkót húz), húst és tejet ad, prémjét felhasználják ruhák és sátrak készítésére, csontja és ina különféle szerszámokhoz nyersanyag. Igazi univerzális háziállat. Hozzáteszem, fel is ülnek rá, tehát „hátasszarvasként” is hasznosítják, ami a hátasló előképe.

A budinok (βουδίνοι) népéről elsőként Hérodotosz tudósít az i. e. 5. században. Nevezettek – történetírónk állítja – vörös hajúak és kék szeműek voltak. Földjüket, leírása szerint, „benövi egészen mindenfajta fákból álló erdő”. A budinok pásztorkodással, vadászattal és halászattal stb. tartották fenn magukat. „Országuk Kelet-Európában, észak felé, a szauromaták lakóhelyén túl keresendő. Nevezett nép birtokai a Tanaisz (Don) bal partján, a Maiotisz (Azovi-tenger) öblétől észak felé tizenöt napi járóföldnek (400–450 km) megfelelő területet foglaltak el.” Figyelemre méltó az ókori szerzők leírása, mely összeköti a rénszarvast a Maiotisz öblével, a magyar szarvas-legenda színhelyével.

 

 

11. Kép: Szarvas-ló, mely jelzi, hogy a szarvas hasznosítása a ló háziasításának előképe és párhuzama. Lelőhely: A pazyriki I. kurgán. Idő: kb. i. e. 400. Forrás: Huntington J. C.

 

A szarvastenyésztés tapasztalatait a később délre, a Nagy Sztyeppére húzódó népek a ló háziasításánál hasznosították. Kialakult a fogatolás, a hátasló alkalmazása, ami forradalmasította a közlekedést és a harcászatot. Mindez magyarázat arra, miért tartották magukat a szkíták a szarvas népének.

Szkíta szarvasok és hun-magyar szarvaslegendák

 

 

12. Kép: Szkíta szarvasok a Nagy Sztyeppén. A tápiószentmártoni, koszromszkajai és altaji leletek egységes kultúráról tanúskodnak.

 

JORDANES (?-553. után)

Forrás: Jordanes: Gótok eredete és tettei, 551. körül.

„Ez a kegyetlen törzs [a hunok], ahogy Priszkosz történész elmondta, a Maeotic mocsár túlsó partján települt… Egyszer, amikor törzsük vadászai a szokásos nyomkövetésen voltak Maeotis legtávolabbi szélén, egy nőstény dámszarvas (kiemelés tőlem – B. I.) meglepően feltűnő nyomait a mocsárba vezetve, útmutatóként szolgálva, vezette őket előre és egyre távolabb. A vadászok követték és gyalog átvágtak a Maeotic mocsáron, amely olyan járhatatlannak tűnt, mint a tenger. Hirtelen Szkíthia ismeretlen vidéke tűnt elő, [a Don-vidék – szerző megjegyzése] és a dámszarvas ünő eltűnt…

És a hunok, akik nem tudták, hogy volt egy másik világ is a Maeotic-on túl, most csodálattal teltek el a szkíta föld iránt. Minthogy gyors észjárásúak voltak, abban bíztak, hogy az út azelőtt ismeretlen volt, istenség által nyittatott meg előttük. Visszatértek törzsükhöz, elmondták nekik mi történt velük, dicsérték Szkíthiát, rábeszélték az embereket, hogy sürgősen kövessék azt az utat, amerre a dámszarvas ünő nyoma vezet. Ahogy elfoglalták, amikor ekképpen először léptek be Szkítiába, áldoztak a győzelemért. Az ottaniakat leigázták, maguk alá rendelték.”

PROKOPIOSZ (500 körül – 562 körül)

Forrás: Cezáreai Prokopiosz (500 körül – 562 körül): De bellis, 560. körül.

„Régi időkben bizonyos hunok, akiket kimmereknek neveztek, lakták azt a földet… Akkortájt az egyik királynak két fia volt: egyik neve Utigur, másiké Kutrigur. Apjuk halála után megosztották hatalmát, és alávetett népeiket magukról nevezték el. Ahogy, még ma is nevezik egyikeket utiguroknak, a másikakat kutriguroknak. Egyszer, mikor szokásos vadászaton voltak, megláttak egy őzsutát, és követték Meotida szorosán keresztül."

KÉZAI (13. század)

Forrás: Kézai Simon: Gesta Hungarorum, 1283. körül.

Kézai Simon művét IV. (Kun) László királyunknak ajánlotta. Kun László édesanyja kun hercegnő volt, A király mindent megtett a pusztai hun-magyar hagyományok feltámasztásáért a Magyar Királyságban, az udvarban is.

„Minthogy Hunor és Mogor elsőszülöttek valának, atyjoktól megválva külön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, amint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkantak, melyet, amint előttük futott, a Meotis ingoványaiba kergettek. S midőn az ott szemük elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresték, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.

Visszatérvén onnan atyjukhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közzé költöztek. Meotis tartománya pedig Perzsia hazával határos s egy igen keskeny gázlón kívül mindenfelől tenger övezi körül; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővelkedik. Nehéz oda bé, s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bemenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanul maradtak.

Hatodik évre tehát kimenvén véletlenül, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyáztak, s gyermekeikre bukkantak, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba hurcoltak. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vette nejül. S ezen nőktől vették eredetüket minden hunok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket befogadni és táplálni nem bírta. Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, s miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonultak, hogy ott lakozzanak.”

AZ  ÖLGIJI MAZSAROK (MAGYAROK) SZARVASLEGENDÁJA:^[6]

A néprajzi adatgyűjtés körülményei:

Helyszín: Nyugat Mongólia, Bajan-Ölgij megye, a Cengel Khairkhan Uul (Áldott Szent Hegy) 3000 méter magas fennsíkján elterülő alpesi legelő, nyári szállás

Idő: 2000. július 30.

Adatközlő: Szultanbaj akszakal

Adatgyűjtők: Benkő Mihály, Töletajin Edge, Töletajin Prejudie

„– Egy legendánk szerint egy szarvas nyomába szegődve vándoroltunk. Nem vadásztunk rá, hanem követtük. A szarvas jól tudja, hol vannak jó élőhelyek, gazdag legelők,sűrű, sok vadat rejtő erdők, így érdemes őt követni kóborlásában. Az út során a mi őseink megunták a szarvas követését, és visszafordultak. Kitartóbb testvéreink tovább követték az állatot nyugat felé. Azt mesélik, volt olyan idő, amikor annyira szegények voltunk, hogy nyersbőrből készítettünk magunknak derékszíjat, azt főztük meg és ettük meg ínség idején. Talán ezért is hagytuk abba a vándorlást, és tértünk vissza ide.

– Mi lett a nyugatra vándorolt testvéreitekkel?

– Ahogy mondtam, ők tovább vándoroltak, és úgy tudjuk, hogy egy hegy mögött élnek a kis kontinensen. Ti vagytok azok?

- Igen, mi vagyunk.

- Ti ott a messzeségben bizonyára jobban megőriztétek régi szokásainak, nyelvünket, mint mi.

- A nyelvet megőriztük, de keresztények s földművelők lettünk.

- Akkor ti sem vagytok már azok, akik voltatok, és mi sem. Nem vethetünk semmit egymás szemére.”

 

„Egy szarvas után vándoroltunk. Nem vadásztunk rá, hanem követtük. A szarvas nagyon jól tudja, hogy hol vannak jó élőhelyek, gazdag legelők, sűrű, sok vadat rejtő erdők, így érdemes őt követni kóborlásában. Az út során a mi őseink megunták a szarvas követését, és visszafordultak. Kitartóbb testvéreink tovább követték az állatot Nyugat felé. Azt mesélik, volt olyan idő, amikor annyira szegények voltunk, hogy nyersbőrből készítettünk magunknak derékszíjat, azt főztük meg és ettük meg ínség idején. Talán ezért is hagytuk abba a vándorlást, és tértünk vissza ide.”

 

13. Kép: Szarvasos kő. Lelőhely: Mongol Altaj, Mongólia, Bayan Olgij megye. Fotó: Benkő Mihály.

 

A MAGYAR  EREDETMONDA KIRGIZ PÁRHUZAMA:

A kirgizek hozzánk hasonlóan őseikként tartják számon a szkítákat és a karahanokat, vagyis a fekete hunokat. Vendéglátóink a magyarságra közeli rokonként tekintenek: – Egy apától vagyunk – hangzott el gyakran kirgiz akszakalok szájából, amikor a magyarok kerültek szóba. S már sorolták is azokat a kirgiz szavakat, melyeket mi is hamar megértünk: bicsak, kalpag, alma, sárkány…

Eredetmondájuk is ismerős nekünk: egy legyőzött törzsből csak két gyermek, egy fiú és egy leány maradt életben. Egy fehér szarvas talált rájuk az Ene-száj (oroszos nevén Jenyiszej) mellett, és elvezette őket mai hazájukba, az Isszik-köl mellé, s amikor felnővén gyermekük született, a szarvas újra eljött, szarva között egy bölcsővel. Az eredetmonda szerint az ő utódaik a kirgizek:

„Ez hát az új hazátok- mondta Koronás Szarvas Anyánk. – Itt éltek eztán, földet műveltek, halásztok, jószágot tenyésztetek. Éljetek békében ezer évig. Szaporodjatok, sokasodjanak utódaitok. Ne felejtsék el ivadékaitok a nyelvet, amit ide hoztatok, legyen anyanyelvükön édes a beszéd és az ének. Éljetek, ahogy az embereknek élniök kell. Én pedig veletek és gyermekeitek gyermekeivel maradok az idők végéig…” [Csingiz Ajtmatov: Fehér hajó.]

6. Griff

A nagyszentmiklósi 2. korsó négy medallionba zárt ábrázolásának egyike az állatküzdelmi jelenet, melyen egy griff leteper egy dámvadat. Ez a küzdelem a korábban a szkíta törzsszövetséghez tartozó szarmata nép dominánssá válására és a korábbi szkíta területek elfoglalására utalhat. Erről  Diodorusz Szikleitos ír.^[7]

A griffmadarat általában egy mitológiai, valóságban nem létező állatnak tekintik, amelynek saskeselyű feje és oroszlán teste van. A griff a i. e. 4. században megjelenik szkíta állatábrázolás formájában, majd az i. sz. 9-10. századi magyarsághoz köthető tárgyakon. Írásos formában szerepel Kézai Simon Magyar krónikájában és szájhagyományként fennmaradt magyar népmesékben, többek között a Fehérlófiában is. Mindez a szkíta-magyar ,folyamatosság egyik bizonyítéka.

 

 

14. Kép: 1.) Pontusz vidéki szkíta griff. Idő: i. e. 4-3. század. 2.) Fekvő aranyszarvas griffel. Lelőhely: Kul Oba, Krim-félsziget. Keletkezési idő: i. e. 4. század. Őrzési hely: Szentpétervár Ermitázs Múzeum. Forrás: BRASINSZKIJ 1979: 53, 554. kép. Fotó: Vladimir Terebenin. 3.) Nagyszentmiklósi kincs, 2. korsó, a négy medallionba zárt ábrázolás egyike: az „állatkűzdelmi jelenet”. Idő: i. sz. 9-10. század. Őrzési hely: Bécs Szépművészeti Múzeum.

 

A szkíta griff ábrázolások a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján szereplő griff pontos párhuzamai.

„A kelet-európai tarsolylemezek között tartjuk számon a sajnos töredékes állapotban megmaradt Panovo-i temető 2. sírjából származó leletet. A 9–13. század közé keltezhető temető szaltovói jellegzetességeket is mutató sírjai közt a 10. század második felére keltezhető horizonthoz sorolhatjuk ezt a számunkra fontos sírt. A tárgyat elsősorban a Fettich Nándor által - Erdélyi István 1969-es morsanszki felvétele alapján - készített rekonstrukcióból ismerjük.” ^[8]

 

 

15. Kép: Panovoi tarsolylemez. Erdélyi István rajza. Forrás: Panovo (abtk.hu), www.arpad.abtk.hu/hu/adatbazisok/lelohelyek/kelet-europa/panovo

 

A panovoi tarsolylemezen található griff a Lehel kürtjén található griff pontos párhuzama.

 

 

16. Kép: A „Lehel-kürt” kiterített rajza. Forrás: LÁSZLÓ 1973., 13. o., Idő: i. sz. 10. sz. Őrzési hely: Jászberény, Jász Múzeum

 

A griff és a kerecset Kézai Simon Magyar Krónikájának előbeszédében (prológusában) a következők szerint szerepel:

„... In montibus etiam deserti memorati crystallus invenitur; grifones nidum parant, aves, quas Legisvalk, Hungarice kerechet appellamus, …”

„…Az említett sivatag hegyei között kristály található, és griffmadár fészkel benne, valamint – s ez köztudott – a legerfalc nevű madarak, amiket magyarul kerecsetnek hívnak,…”^[9]

Ahogy fentebb említettük, a griffmadár szerepel a Fehérlófia című ősi, mítikus mesénkben is, melynek legalább 50 változatát gyűjtötték össze, és amely a sztyeppei népek mesekincsének fontos része. A magyar változat mellett van oszmán török, ujgur, jugur, kazak, kirgiz változata is.^[10]

7. Keresztény motívumok

Több az eurasiansilver.com weblapon közzétett tálon (Turusevo, Klimova, Sludka, Mal’tseva) és a tiszabezdédi tarsolylemezen egyaránt megfigyelhető a kereszt motívum.

 

 

17. Kép: Kereszttel díszített tál. Lelőhely: Turusevo, Baskíria, Orosz Föderáció Forrás: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com

 

 

18. Kép: A tiszabezdédi Harangláb 8. sír tarsolylemeze. Őrzési hely: Magyar Nemzeti Múzeum Budapest. Forrás: GÁLL 2019: 127.

 

8. Sárkány

A sárkány motívum a szkíta, hun, mezopotámiai (pártus, szasszanida), Közép-Ural-vidéki és 10. századi magyar (Kárpát-medencei) ötvösművészet közös motívuma.

 

 

19. Kép: Sárkányon lovagoló nővel díszített tál. Lelőhely: Tomyz, Afanaszjevo Kerület, Kirov Terület, Orosz Föderáció. Őrzési hely: Szentpétervár Ermitázs Múzeum. Forrás: Eurasiansilver.com weblap.

 

A sztyeppei népeknél fontos szerepet játszott a sárkány tisztelete. Ez megmutatkozott a hitvilágban, hadijelként és méltóságjelként is. A népvándorlás korában (i. sz. 2. századtól) elterjedt a Római Birodalomban, ahol jelentősége a kereszténység elterjedéséig fennmaradt. Kérdés, hogy van-e nyoma a sárkánytiszteletnek a korai magyarságnál?

A hun sárkánykultusznak kínai és szkíta előzményei is voltak. Sárkányt ábrázoló ötvösmunkák megtalálhatók a szkíta állatstílus egyik elemeként, sárkányos volt a szkíták, szarmaták pártusok hadijele (zászlaja) is.^[11]

 

 

20. Kép: Szkíta sárkányábrázolás. Forrás: GALANINA-GRATCH 1986: L’art de scythe

 Z. Tóth Csaba idézete „A Közép Ázsia civilizációinak története” (Ishjamts 1994 in: History of civilizations of Central Asia, Volume II., Paris 1994) című könyvből: „Fontos megjegyezni, hogy egy „égből alábukott” sárkányt tiszteltek a mongóliai hunok (kín. hszian-yun, hsziung-nu, óir./av. hiiaona), s egy mesterséges medencét is készítettek neki a főfejedelem, a sanjü rezidenciája előtt, amelyet erről neveztek el a „Sárkány Házá”-nak (Lung-cseng, Ulánbátortól nyugatra)” ^[12] Lásd még: ^{[13] [14]}

A mongóliai Gol Mod-2 ázsiai hun temető 1. számú királysírjának leletei közül a feltáró régészprofesszor, Diimaadzsav Erdenebátor publikált két művészi kivitelezésében kiemelkedő, nemrégiben felfedezett, türkizzel és más féldrágakő betétekkel díszített sárkányos arany falerát (Falera =érme alakú lószerszám-dísz, szíjvégösszekötő korong) ^[15]. A mitológiai állatok a hsziungnukat kutató mongol régészek szerint azt juttatják kifejezésre, hogy a lovak gazdái igen magas rangú emberek. – törzzsvezérek,, uralkodók – voltak ^[16]. A Gol Mod-2 temető 1. számú sírját, ahonnan a sárkányos arany falár a felszínre került, D. Erdenebaatar régész professzor, az ásatás vezetője az ázsiai hun uralkodók, a sanjük egyike sírjának tekinti.

 

 

21. Kép: Sárkányos arany falera a Gol Mod-2. ázsiai hun temető 1. sz. királysírjából. Forrás: Múlt kor 2014, https://mult-kor.hu/20140603_fenykepeken_gol_mod_2_kincsei, hozzáférés: 2021-12-05

 

 

22. Kép: Sárkányos jádetükör. Lelőhely: Gol Mod-2. ázsiai hun temető 1. sz. királysírja Forrás: ERDENEBAATAR 2015.

 

Közép-Ázsia és Dél-Szibéria, ezen belül a több tudós által a magyar őshazának tartott, szkíto-szarmata jellegű szárgátkai régészeti kultúra ^[17] területe az i. e. 2. században hun befolyási övezetbe került. V. A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu birodalom bukása után lejátszódó izgalmas és mozgalmas eseményeket: „Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. 2. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket.” Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. 3-4. századokban, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentős népszaporulat a fent említett területek népeinek további, Nyugat felé tartó vándorlásához vezetett.^[18] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szárgátkai kultúrával, létének megszűntével kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: „A szárgátkai kultúra az i. sz. 3. század végén, vagy a 4. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált. Figyelembe véve a magyarok ugor nyelvét, feltehetjük, hogy a szargatkai kultúra, az egyetlen ugornak vélt nyugatszibérai kultúra, kapcsolatban állt az ősmagyarokkal… ”^[19] V. A. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a 19. század végén. Űgy vélte, hogy „ugorok bőségesen voltak Attila seregében”^[20].

A szárgátkai régészeti kultúra területén található Szidorovka település közelében tártak fel egy érintetlen előkelő hun sírt. A temetőt a publikáló régészek az i. sz. 2-4. századokra, vagyis a népvándorlás első évszázadaira keltezik. A feltárt temetőben összesen 564 tárgyat találtak. A szerzők szerint a temető import tárgyai, ezen belül az arany és ezüst tárgyak (ékszerek, veretek, lószerszám díszek) is, déli, délnyugati, vagy keleti-délkeleti irányból érkezhettek a szárgátkai kultúra területére, vagyis szaka-szarmata, kelet-iráni, valamint hsziungnu-kínai jellegűek. Például a szidorovkai fegyveröv két, féldrágakő betétes, állatjelenetes, sárkány-tigrisharcos, négyszögletes aranyveretei ábrázolásainak pontos párhuzamai orhoni és bajkálontúli hsziungnu anyagokból származó bronzveretek. Korábban A. V. Davidova tárta fel a szidorovkai övveretek bronzból készült pontos párhuzamait az ivolginói temetőből, a Bajkálontúlról. A. V. Davidova az általa feltárt bronz övvereteket a hsziungnukra jellemző méltóságjelzőnek véli.^[21] A szibériai régésznő feltételezte, hogy a hsziungnuk ellentétben a szkítákal, elmaradottságuk miatt nem voltak képesek  nemesfém feldolgozására, ezért náluk az előkelők rangjelzései bronzból készültek.

Azonban újabban publikált adatok igazolják, hogy – a mongóliai és belső-mongóliai hsziungnu köznépi sírok és a vezető réteg sírleleteinek tanúbizonysága szerint – a hsziungnu köznép hordott bronzból, csontból készült veretekkel díszített öveket,  míg vezetőik, különösen közülük a legelőkelőbbek, a bronzveretekével azonos jeleneteket ábrázoló, aranyból készült, türkiz betétes veretekkel ékesítették öveiket, lószerszámaikat ^[22]; ^[23].. Vagyis a szidorovkai és iszakovkai, állatküzdelmet ábrázoló övveretek eredete valószínűleg a hsziungnukhoz kapcsolható. Megjegyeznénk, hogy ezek a veretek azonos típusúak az I. Péter-féle Szibériai Gyűjtemény arany övvereteivel, amelyek közül jó néhány ugyancsak emlékeztet a mongóliai és belső-mongóliai hsziungnu-hun előkelőknek az utóbbi évtizedekben felszínre került és mostanában publikált arany sírleleteire. Ugyanez vonatkozik a szidorovkai temető más aranytárgyaira, például a csatokra is.^[24]. (Egyébként I. Péter Ermitázsban őrzött Szibériai Gyűjteményének több mint 250 aranytárgyából mindmáig csak a mintegy 40 kiállított darab publikált^[25]   V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova a szidorovkai ásatásról szóló monográfiájuk összegzésében megállapították, hogy nézetük szerint a hunok és a kínaiak hatása Nyugat- és Északnyugat-Szibériára igen széleskörű lehetett.

A szidorovkai leletek között témánk szempontjából különös figyelmet érdemel egy aranyozott ezüstből készült sárkányos falera, és több sárkányos állatküzdelmet tartalmazó négyszögletes arany övcsat.

  

23. Kép: Sárkányábrázolást tartalmazó aranyozott ezüst falera (szíjosztó korong). Lelőhely: Szidorovka-i hun temető 1. kurgán 2. sírja, Ny-Szibéria. Forrás: MATJUSENKO 1997

 

 

 

24. Kép: Szarmata sárkányos zászló (a chesteri/ény.-angliai római kori kőfaragvány nyomán, ld. Cassius Dio, és a szkíták hadi jelvényéről Arrianus XXXV, vö. az Orlati csont övcsaton hasonló zászló, M. Mode, Ilyasov, Litvinsky.) Forrás: Z. Tóth 2018: 330.

I. sz. 224-ben jött létre a pártus Arsakida uralkodóház legyőzésével a Szasszanida Birodalom, melyben a pártus nemesség megőrizte hatalmát. A Szasszanida Birodalom címere egy szárnyas pávasárkány lett. Ezeknek a jelképeknek az alkalmazása Perzsiában az arab hódítás után szűnt meg (i. sz. 651.). ^[26]

  

25. Kép: Szimurg ábrázolás szaszanida aranyozott ezüst tálon, Őrzési hely: London British Muzeum. Foto: Nickmard Khoey

 

A magyaroknál szintén találunk sárkányábrázolásokat, továbbá a Kárpát-medencében találhatók sárkány szót tartalmazó településnevek is.

A kereszténység elterjedését megelőző időszakból (i. sz. 10. század) származnak a Felső-Tisza-vidéki fejedelmi- és fejedelmi kíséret sírokban talált méltóságjelvények, az arany vagy ezüst markolatgombos szablyák, aranyozott ezüst vagy aranyozott vörösréz tarsolylemezek. A leghíresebb arany markolatgombos szablya a csodálatos épségben megőrzött - hun-magyar eredetűnek tartott - un. bécsi szablya, melynek pengéjén két egymással szemben álló sárkány található. ^[27]

 

 

26. Kép: Bécsi szablya (Attila kardja), Őrzési hely: Kunsthistorisches Museum Wien.

 

Hasonló két egymással szemben álló sárkány látható egy belső-ázsiai eredetű hun-avar lunettán (halotti szemfedőre varrt nemesfém maszk félhold alakú, állnál található része) is:

 

 

27. Kép: A Bikeqi és Kunbábonyi lunetta

 

Egy pávasárkányt (szimurg) és egy egyszarvú szárnyas állatábrázolást tartalmaz a Felső-Tisza-vidéki, tiszabezdédi tarsolylemez. Ennek legközelebbi párhuzamai a veszelovoi- (Oroszország, Cseremiszföld, Kr. u. 10. század, ezüst) és a panovoi tarsolylemez (Oroszország, Ural vidék i. sz. 10. század).

 

28. Kép: Sárkányábrázolás a Tiszabezdédi tarsolylemezen, Őrzési hely: Magyar Nemzeti Múzeum

 

„Sárkány”-összetételű magyar helynevek:

Magyar Néprajzi Lexikon:

A sárkány szó a magyar nyelvben írott formában először helynévként fordul elő: Inde ad Sarcaju (1193); Sarkanusfeu (Sárkányosfő) (1262); Sarkazzygethe (Sárkányszigete) (1391).^[28]

 

 Z. Tóth Csaba gyűjtötte össze a történelmi Magyarországon található sárkány eredetű helyneveket az OMM III. katonai felmérése (1910) alapján:

Bősárkány, Szilsárkány, Győr-Sopron vm. (a régi avar kagáni „gyűrű”, Győr körül?)

Bakonysárkány, Veszprém vm. Sárkányfalva, Esztergom vm. (Borovszky: Mo. városai és vármegyéi)

Sárkány, Fogaras vm. (1914 előtti osztrák térkép) ^[29]

Sárkányábrázolások a keleten maradt magyaroknál:

Bolsije Tigani a magyar őstörténet kutatásának egyik legismertebb lelőhelye (oroszul: Большетиганский могильник). A Santala folyó bal partján fekvő kora középkori temető feltárását Alfred H. Halikov ^[30] szovjet régész végezte 1974 és 1984 között. Az ásatások során 156 sírt tártak fel, a temető 10. századi részének kutatását az 1980-as években végezték el. Több kutató úgy véli, hogy a temetőt a 9. század második felében kezdték el használni, így „a lelőhely nem a nyugatra vándorolt, hanem a keleten maradt magyarokhoz köthető. Bár Bolsije Tiganit a kusnarenkovói-karajakupovói kultúrába sorolják, a földrajzi elkülönülés mellett a temetőben jelentkező nagyarányú, a volgai bolgárokra jellemző leletanyag is megkülönbözteti a kusnarenkovói kultúra jellegzetes lelőhelyeitől.” A lelőhely 12 sírjában volt „részleges lótemetkezés, mely a honfoglalás kori rítushoz hasonlóan a halott lábánál került elő, egy csomóban. [...] Jellegzetes leletek a szablyák, melyek ezüst szerelékei az övveretekkel, fülbevalókkal és néhány más ékszertípussal együtt szaltovói jellegűek. [...] Szintén az Urálból érkeztek a honfoglaló magyarokkal az ezüst  halotti maszkok és szemfedők, amelyek további kapcsolatot jelentenek a honfoglalás kori hagyatékkal.”^[31]

 

 

29. Kép: Sárkányábrázolásos tárgyak a Bolsije Tigani magyar temetőből, Forrás: SUDÁR 2014: 6. kép

 

 

30. Kép: Pávasárkány (szimurg) ezüst tálon. Lelőhely: Vjatka térség, Afanaszjevo Kerület, Kirov Terület, Orosz Föderáció Forrás: FODOR 1975: 197. o. 44. kép.

 

A magyarságnál fellelhető sárkány ábrázolások, sárkány összetételt tartalmazó településnevek, és minden bizonnyal hagyomány-, kultusz összefüggés „hun kontinuitásra” utal, ami egészen a 10. századig, a kereszténység elterjedéséig tartott.

9. Nagyszentmiklósi kincs, 13. és 14. számú ivócsésze

 

 31. Kép: A nagyszentmiklósi kincs, 13. és 14. számú ivócsésze. Galvanoplasztikai másolat. Foto: Füzi István

 

A két ivócsésze formakincsével kapcsolatban Bárdi László[32] a következőket írta facebook oldalamra:

 „Szeretném megemlíteni, hogy 2000-es évek elején Yanqing nomád (feltehetően hun) nekropolisában, a Nagy Faltól északra kínai régészekkel együtt az egyik sírban találtunk egy pontosan ilyen szakrális (?) tárgyat: állatlábakon álló ovális ivócsészét, az egyik végén befelé forduló (sárkány?) fejjel, körbefutó geometrikus díszítéssel, stb. A teljes egybevágóság megerősíti a magyarság keleti eredetének feltételezését. Sajnálom, hogy ez a kínai régészeti lelet ismeretlen a nyugati kutatók előtt, ahogyan az 1799-es lelet pedig ismeretlen a kínai kutatók előtt. Mindkét lelet együttes ismerete pedig végképpen különlegesen ritka esemény...”

Tehát „a Nagy Faltól északra”, vagyis  Belső-Mongóliában, az ázsiai hunok ősi szállásterületén tárta fel egy kínai és magyar résztvevőkből álló régész expedíció a nagyszentmiklósi kincs 13. és 14. ivócsészéinek pontos párhuzamát. Ez a tény egyértelmű és közvetlen bizonyítéka annak, hogy a honfoglaló magyarság ötvösművészetének bizonyos motívumai már az ősmagyarságnál és a hunoknál is megjelentek. Ezek a motívumok a hun-szkíta világ művészetének a népvándorlás kezdetétől a magyar honfoglalásig átörökített emlékei.

(Bárdi László közléséért ez úton mondok köszönetet.)

SUMMARY

The motifs of the goldsmith works excavated  mainly in the Central Ural District, dated to the 3-13 Centuries A. D. and collected on the  „eurasian silver” website can be observed on the Scythian, Parthian, Persian, Hunnish goldswmith works and also on the goldsmith works of the Land-Conquering  Magyars (9-10 Centuries A. D.), among  others on the  Nagyszentmiklós treasure-trove. This fact refers to the Scythian-Hunniish–Magyar continuity.

Irodalom

BALÁZS-SZELÉNYI 1990: Balázs György - Szelényi Károly: Magyarok. Egy európai nemzet születése. Novotrade Rt, Budapest, 1990.

BENKŐ 1987-1988: Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples…Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XVI. (1992-93, 113-133.

BENKŐ 2001: Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában, Timp Kiadó, Budapest 2001

BICHURIN 1851: N. J. Bichurin: Sobranie svedenii o narodah obitavshih v Srednei Azii v drevnie vremena (Adatok gyűjteménye az ősi Közép-Ázsia népeiről), St. Petersburg, 1851., Vol. I. (új kiadás Moszkva-Leningrád, 1950)

BOTALOV 2000: Botalov Sz. G.és Ivanova I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfia: Drejvnyjaja isztorija Juzsnogo Zauralja I-II. Cseljabinszk 2000.

BRASINSZKÍJ 1979: Josif Benjaminovics Brasinszkij: Szkíta kincsek nyomában. Leningrád–Budapest, 1979

CSERNYECOV 1953: Csernyecov V.N. Drevnjaja istorija Sredn’ego Priobja. Moszkva 1953.

DAVIDOVA 1971: A. V. Davidova. Problema khudozhestvennyykh bronzov khunnov. In: SA 1971/1

DIODORUS 1967: Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké című művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.

ERDENEBAATAR 2015: D. Erdenebaatar, Balgasyn tal dakh Gool Mod-2-üz khunnugijn azguurtnü bulsnü szudalgaa. Ulanbaatar, 2015.

ERDENEBAATAR 2020: D. Erdenebaatar, Az európai hunok kultúrája. Kelet Kapuja,  IV/3, 2020 július-szeptember, 28.

ERDÉLYI-BENKŐ 2005: Erdélyi István-Benkő Mihály, Szargatkai kultura és a hunok, Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005)

Erdélyi István: HOL LEHETETT A MAGYAR ŐSHAZA, MEG EGYES ROKON NYELVEINK - Julianus barátai (blog.hu), www.julianusbaratai.blog.hu/2019/11/23/erdelyi_istvan_hol_lehetett_a_magyar_oshaza_meg_egyes_rokon_nyelveink, letöltve: 2023-10-20

FODOR 1975: Fodor István, Verecke híres útján … A magyar nép őstörténete és a honfoglalás. Gondolat, Budapest, 1975

GALANINA-GRATCH 1986: Liodmila Galanina et Nonna Gratch: L’art de scythe, México, 1986

GÁLL 2019: Gáll Erwin: A hatalom forrása és a magyar honfoglalás, Budapest, 2019.

HENSELLEK: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com, letöltve: 2023-10-17

HUNTINGTON: Huntington J. C: The Range of the „Cosmic” Deer, Deer Presentatioin.ppt (huntingtonarchive.org), www.huntingtonarchive.org/resources/downloads/webPresentations/deerPresentation.pdf, hozzáférés: 2023-10-16

ISHJAMTS 1994: Ishjamts N, “Nomads in Central Asia.”, In: HCCA II (HCCA II = History of civilizations of Central Asia, Volume II. The development of sedentary and nomadic civilizations: 700 B.C. to A.D. 250. Harmatta, János, ed., 1994. Paris: UNESCO Publishing.)

JEROMOS. Szent Jeromos 77. levele, in: hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12

KÉZAI 2023: Kézai Simon mester Magyar krónikája, ford.: Szabó Károly, Nemzeti Örökség Kiadó, Budapest, 2023

KYZLASOV 1988: L. R. Kyzlasov. V Sibirju, nevedomoju za pismennymi tainstvennimy. In: Janin V. L.: (red.: Puteshstvija v drevnost. Moskva, 1988, 16-49.

LÁSZLÓ 1973: László Gyula, Lehel kürtje. Jászberény, 1973.

LIPCSEI: Lipcsei Ildikó: Az ókori Irán birodalomszervező dinasztiái - médek és perzsák www.matarka.hu/koz/ISSN_0866-6032/tomus_27_1_2009/ISSN_0866-6032_tomus_27_1_2009_217-236.pdf, hozzáférés: 2009. április 25.

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON 1977: Magyar Néprajzi Lexikon (szerk.: Ortutay Gyula), Budapest, 1977.

MARCALI 1898-1905: Marcali Henrik: Nagy Képes Világtörténet, Budapest, 1898-1905

MATJUSENKO 1997: Matjusenko V.I.– Tataurova L.V. Mogil’nik Sidorovka v Omskom Priirtishe. Novoszibirszk 1997.

MATVEJEVA 1993: Matvejeva N.P. Szargatszkaja kul’tura na Szrednyem Tobole. Novoszibirszk 1993.

MATVEJEVA 1995: Matvejeva N.P. Kraj v rannem zheleznom veke. In: Istorija Kurganskoj oblast’i. Kurgan 1995.

MOGIL’NYIKOV 1983: Mogil’nyikov V.A. K sostojanii voprosza. In: Etnicheskie processi. Izhevsk 1983.

MOGIL’NYIKOV 1992: Mogil’nyikov V. A. Sargatszkaja kul’tura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chast’i SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. (Serija Arheologija SSSR) Moskva 1992. 292 – 311.

MOLNÁR 1953: Molnár Erik: A magyar nép őstörténete, Budapest, 1953

MÚLT-KOR 2014: Múlt-kor 2014: Fényképeken Gol Mod 2 kincsei

NAPOLSKIKH 1997: Napolskikh V.V. Vvedenyije v istoricheskuju uralistiku. Izhevsk, 1997. (A korábban Göttingában tartott előadássorozatának átszerkesztett szövege. A kérdés szakirodalma egyébként óriási és az nagyrészt a magyarországi könyvtárakban hiányzik, a magas nemzetközi kölcsönzési költségek miatt ez év márciusa óta már gyakorlatilag behozhatatlan. A legteljesebb vonatkozó bibliográfia megtalálható a Botalov Sz. G.és Ivanova I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfiában: Drejvnyjaja isztorija Juzsnogo Zauralja I-II. Cseljabinszk 2000.)

NÉMĀTI 1911: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, 1911. , reprint 2001.

PALOTÁS 2011: Palotás György A római sárkányos zászló, a draco Katonai felszerelés vagy hatalmi szimbólum?, Belvedere 2011/XXIII.3.

PULLEYBLANK 1962: E.G. Pulleyblank: Hsiung-nu, Asia Major, 1962/3, 9:59-144 and 206-265, Appendix, The Consonantial System of Old Chinese, Part II.

RUBRUK 2002: Rubruk útleírása 1255-ből, in: Győrffy György (szerk., ford.): Julianus barát és a Napkelet felfedezése, Budapest, 2002. http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

RUDENKO 1962: C. I. Rudenko, Sibirskaja kollekcija Petra I. (Arkheologija SSSR, svod arkheologicheskikh istochnikov. Moskva-Leningrad, 1962.

SUDÁR 2014: Sudár Balázs - Petkes Zsolt: A honfoglalók viselete. Magyar őstörténet 1. Budapest, Helikon, 2014.

TÉLFY 1863: Télfy János Magyarok őstörténete. Görög források a scythák történetéhez. Pest 1863.

TÓTH 1969: Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról in: MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.,

TREASURES 2011: Treasures of the Xiongnu (Szerkesztő: D. Tsevendorj). Ulanbaatar 2011.

VÁMBÉRY 1898: Vámbéry Ármin. A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1898.

XIONGNU ENCYCLOPAEDIA 2013: Xiongnu Encyclopaedia (Szerkesztő: D. Tseveendorj). Ulanbaatar, 2013.

Z. TÓTH 2018: Z. Tóth Csaba (Pécs): 8-10. századi ujgur falfestmények a Turfán-oázisból — a bezekliki kolostorváros ’pogány’, buddhista és manicheus emlékei, in: ACTA HISTORICA HUNGARICA TURICIENSIA XXXIII. évfolyam (2018) 11. szám, 311-333

 

 Jegyzetek

[1] Betty Hensellek művészettörténész és régész, a New York-i Metropolitan Múzeum munkatársa, tagja a The Met Ókori Közel-Kelet Művészeti Osztály tanácsadó bizottságának. Hensellek széles körben végzett Nyugat-, Közép- és Észak-Ázsiában terepmunkát.

[2] A Volga és Káma folyók vidékén, a mai Baskíria térségében a 13. század első felében Julianus barát magyar nyelvű népet talált, és ezért a latin Ungaria Maior (=Nagyobb Magyarország) nevet adta az országnak. Ezt a területet később Rubruk 1255-ben készült útijelentésében Magna Hungaria-nak (=Nagy Magyarország) hívta. A későbbiekben ez az elnevezés terjedt el.

[3] A szakirodalomban a Hampel József féle számozás terjedt el:

[4] Dúcz László (1945 – 2009) magyar erdész, író, őstörténet-kutató, solymász.

[5] A turulmadár nyomában weblap, 2.1.3.1, www.turul.info/turul/regeszet, letöltve: 2023-10-15

[6] Benkő M, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001: 38.

[7] [A szkíták] „alapítottak két gyarmatot: az egyikhez Asszíriánból telepítettek át (ti. embereket – B. I.) Paphlagonia és Pontus vidékére, a másikhoz Médiából jöttek, és a Donnál telepedtek le, ahol később a telepeseket szauromatáknak (v. szarmatáknak – B. I.) hívták. Sok idő múlva történt, hogy a szauromaták hatalmasokká lettek, és egy nagyobb vidéket Szkítiában elpusztítottak, a meghódított terület lakóit kiirtották, és a vidék nagyrészét pusztává változtatták.” [Diodorus : Bibliothéké Lib. II. 1961. c. 43.]

[8] Panovo (abtk.hu), www. arpad.abtk.hu/hu/adatbazisok/lelohelyek/kelet-europa/panovo, hozzáférés: 2023-10-20

[9] KÉZAI: Kézai Simon mester Magyar Krónikája (oszk.hu),  www.mek.oszk.hu/02200/02249/02249.pdf, letöltve: 2023-10-20

[10] MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON 1977., MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON (oszk.hu), www. mek.oszk.hu/02100/02115/html/, letöltve: 2023-10-20

[11] A szkíta sárkánykígyókról Arrianus– Tekhné taktiké, 35. – így ír: „A scytha hadjelek (zászlók) sárkányok, melyek arányos hosszuságú póznákon függnek. Készülnek pedig összevart szines ruhadarabokból, fejeik és egész testök egész a farkig kigyókat ábrázolnak.” – Télfy János fordítása [Télfy, 1863]

[12] Z. TÓTH 2018: 311. o.

[13] Részletek a kínai évkönyvekből, a mongóliai hunokról: „Kr.e. 200: Az ötödik hold [-hónap] idején mindenki összegyűlt Lun-chen-ben („Sárkány Háza”, a Hangay-hegységtől északkeletre, ld. térképen Lün, vagy Lungein-Bulan), ahol áldozatot mutattak be az ősöknek, az Égnek, a földnek és a szellemeknek. Ősszel, amikor a lovak kövérek lettek, mindenki összegyűlt és megszámolták a népet és az állatokat.”[Bichurin, Szentpétervár,  1851]

[14] ”A Shi-chi szerint a hun (Hsiung-nu) uralkodó nagy találkozót tartott minden év ötödik hónapjában (i.e. nyár közepén) Lung városában, ahol áldozott az őseinek, égnek és földnek, és a szellemeknek (vagy az ég és föld szellemeinek, Han-shu 94A.0596.1). A Hou Han-shu azt mondja (119.0907.1), hogy “a hunok szokása, hogy három lung-ot áldoznak évente. Az első, ötödik és kilencedik hónap wu napján mindig az ég istenének áldoznak”. A Lung szó előfordul Pan Ku feliratán, amit Tou Hsien tábornok tiszteletére készített, akit dicsőített, mert “elégette Lao-shang a Lung udvarban” (Mao-tun sanjü követője, Hou Han-shu 53.0746.1). Néhány kínai szerző szerint a Lung jelentése “sárkány”, mondván, hogy a hunok főistene egy sárkány volt. …”. [PULLEYBLANK 1962: 1962/3, 9: 59-144 and 206-265]

[15] ERDENEBAATAR 2015

[16] XIONGNU ENCYCLOPAEDIA 2015: 62. o.

[17] Az Isim és a Tobol folyók vidéke, mint elképzelhető magyar őshaza, már igen régen foglalkoztatja a magyar kutatókat (Zichy Istvánt, majd később Ligeti Lajost). Molnár Erik feltételezte, hogy az ugor őshaza a szárgátkai kultúra elterjedési területén volt az i. e. I. évezredben. Írásaiban természetesen nem említette meg az akkor számára még ismeretlen kultúra nevét [MOLNÁR 1953]. A magyar őshazával foglalkozó magyar régészek közül Fodor István az ősmagyarokat jelölte meg a szárgátkai kultúra hordozóiként. Az egyik jeles udmurt nyelvész lényegében hasonlóképpen vélekedik [NAPOLSKIKH 1997]. Még az 1950-es évek elején, Csernyecov V. N. [CSERNYECOV 1953] javasolta azt a szárgátkai kultúra etnikai problémájának megoldásaként, hogy a kultúra hordozóiban ős-ugorokat – ősmagyarokat és szavírokat tételezzünk fel. Az, hogy iráni vezetőréteg meglétére következtessünk a kultúrán belül, nem tűnik problematikusnak, így ebből a szempontból Matvejeva [MATVEJEVA 1993, 1995] és V. A Mogilnyikov [MOGILNYIKOV 1983] véleményével is egyetérthetünk (vö: Botalov és mások). Nem érdektelen az a tudományos feltételezés sem, miszerint a szárgátkai kultúra hordozói valójában a szamojédek ősei lettek volna. [KYZLASOV 1988: 16-49.] [ERDÉLYI-BENKŐ 2005: 5. sk.]

[18] MATJUSENKO 1997: 254 sk.

[19] MOGIL’NYIKOV 1992: 310-311, Erdélyi 2005: 5-18.

[20] VÁMBÉRY 1898: 47

[21] DAVIDOVA 1971: 93-105.

[22] Xiongnu Encyclopaedia 2013: 99

[23] TREASURES of the Xiongnu,, Ulan Bator 2011, 130.

[24] Vö.: RUDENKO 1962: 1, 4. rajz, II, III, IX. táblák

[25] Ibid,  5

[26] PALOTÁS 2011: 103-104. o. A rómaiak a sárkányos hadijelekkel már a i. e. 1. században szembe találkoztak, amikor a keleti irányú terjeszkedésük során Mezopotámiában beleütköztek a Pártus Birodalomba. Míg a rómaiak a seregtesteket kürtjelekkel, addig a pártusok zászlójelekkel és dobolással irányították. A pártusok nyitott szájú fejből, és hozzá csatlakozó textilcsíkos farokrészből álló sárkányos zászlói más funkciót is elláttak. Szélzsákokhoz hasonlóan mutatták a szélirányt, amire a lovas-íjászoknak volt szükségük a célzáshoz. A pártusok több alkalommal súlyos vereséget mértek a rómaiakra. Leghíresebb ezek között az i. e. 53-ban Carrhae város közelében megvívott ütközet volt. Az ütközetben a pártus Surena megsemmisítő vereséget mért a Marcus Licinius Crassus vezette római seregre. Maga Crassus is életét vesztette.

Később, a népvándorlás korában (i. sz. 2. századtól) a rómaiak a szarmatáknál, alánoknál ismét találkoztak a sárkányos hadijelekkel. A nyugat felé induló északi hunok a sztyeppei népek egy részét integrálták, másik részüket nekinyomták a római limesnek (a császárkorban létesített határvédelmi rendszer). Palotás György a következőket írja: „A sárkányos zászló használata igen széleskörűnek látszik a forrásaink alapján. Mielőtt a római hadseregben használni kezdték volna, már igen népszerű volt a steppei nomád és a keleti barbár államalakulatok hadviselésében. A rómaiak először (nem először, lásd fentebb. - B. I.) a dracót is felvonultató barbár népek hadseregeiben találkoztak velük a i. sz. 2. század folyamán. A sárkányos zászlót kezdetben nem is a római eredetű egységek alkalmazták, hanem az idegen segédcsapatok. A kutatók között vitatott, hogy vajon melyik nép auxiliaris csapatainak (segédcsapatainak) köszönhetően terjedt el a Római Birodalomban. Egyesek úgy tartják, hogy már a 2. század elején megtörtént az átvétele a dák háborúk hatásaként, mások viszont a szarmata és alán törzsek elleni háborúk eredményének vélik az adaptációját. Arrhianos 135-ös alánok elleni háborúja, valamint a Taktikének a hippika gymnasiára vonatkozó közlései, valamint Marcus Aurelius háborúi és a 175-ös békekötésben foglaltak utóbbi feltételezést támasztják alá. A sárkányos zászló történetében a i. sz. 2. század végétől egy új aspektus figyelhető meg. A római történelemben hatalmi színezettel is gazdagodott eddigi harctéri szerepe. Az i. sz. 3. században élt császárok életrajzai kapcsán többször történik utalás a kígyó védelmező funkciójára. Ennek a jelenségnek első felbukkanásának időpontja erősen vitatott, ugyanis a Historia Augusta keletkezésénél jóval korábbi eseményeket ír le. A sárkánykígyó ekkor még a hatalom elvont jelképét és attribútumát jelentette. A i. sz. 3. század végétől intenzív fejlődés figyelhető meg mind a római katonai használata, mind pedig a hatalmi jelképként való alkalmazása esetében. Előbbiről a legfontosabb forrásunk a 4–5. századi szerző, Vegetius számos érdekes adatot közölt. A draco az ő korában már nemcsak a segédcsapatoknál volt nélkülözhetetlen eszköz, hanem a római csapatoknál is. Másrészt a 273-ban Rómába került perzsa bíborszínű dracones átvételével, majd a katonai ékszerek (torques) és dona militaria keleti jellegű diadémként való használatával párhuzamosan a sárkányos zászló a császári hatalom tényleges szimbólumává vált. A draco hatalmi jellegű felhasználásának a i. sz. 4. század közepét a virágkorának kell tartanunk, amint azt kimutattuk Iulianus Apostata argentoratei győzelmének, majd császárrá választásának, és 363-as perzsa hadjáratának bemutatása során. Hatalmi szerepének hanyatlása és későbbi eltűnés azonban már ekkor előrevetül a kereszténység térnyerésével.”

[27] „Őriznek is a bécsi művészettörténeti múzeum kincstárának világi jellegű ékszerei gyűjteményében egy csodaszép, a X. század vége felé készült fegyvert, amelyet … hol Attila-kardnak, hol pedig Nagy Károly-kardnak neveznek. Ennek a szablyának enyhén ívelt, s az íveltebb oldalán élezett acél a pengéje, de a lap tartását növelő, kidudorodó pengefoktól a hegyéig borotvaéles fokéle is van. Vércsatornájába aranyozott vörösréz betétet illesztettek, amely állatküzdelmi jeleneteket és pálmahajtásokat (palmetta) mintáz. A kard markolata a biztosabb fogás érdekében kissé meghajlik az él felé. Az acél markolatrészre fából készítették a fogót, és azt roppant erős anyaggal, egy kifejezetten a bőréért halászott tengeri porcoshalfajtának, rájának a bőrével vonták be. Körte alakú aranylemez markolatgombját két hosszanti nyúlvány rögzíti a nyélhez. Ez utóbbit a markolat tövében erősíti egy aranylemez gyűrű, feljebb pedig három, ékkövekkel díszített, aranyozott ezüstpánt is. Keresztvasa aranylemezzel borított, gömbös végű, középütt kiszélesedő és lehajló szárú. A markolat fémrészeit szalagfonatot utánzó rozetták (rózsa alakú ábrák) és palmetták kombinációjá¬ból álló mintázat díszíti. Hüvelyének fémveretein is hasonlóan gazdag a díszítés.

Azt, hogy ez a remekmívű, pompás fegyver hogyan került a német császári kincstárba, sőt azt is, hogy milyen babonás félelem övezte, egy Lambert nevű szerzetes, aki egykor IV. Henrik császárt (1056-1106) Herzfeldből Mainzba kísérte, így meséli el: … Megjegyezték pedig, hogy ez a kard volt az, amellyel a hunok hajdan nagyhírű királya, Attila, a keresztények kiirtására és a gallok elpusztítására ellenségesen dühöngve tört. Tudniillik ezt a kardot a magyarok királynéja, Salamon király (1063-1074) anyja adta korábban ajándékba Ottónak, a bajorok hercegének, amikor Henrik király az ő tanácsa és fáradozása révén a fiát atyai királyságába visszahelyezte volt. …Valószínű tehát, hogy ez, az Anasztázia királyné által 1063-ban eladományozott díszfegyver, amely eredetileg Géza fejedelem hatalmi jelvénye lehetett, akkor került István - pogány nevén Vajk - birtokába, amikor a fejedelmi méltóság reá szállt. …". [http://www.nemzetijelkepek.hu/korona-kard.shtml]

[28] MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON 1977: Sárkány szócikk

[29] Z. TÓTH 2018: 330-332 o.

[30] Alfred Haszanovics Halikov (1929—1994) szovjet és orosz történész, régész, a tatárok történelméről szóló számos könyv szerzője.

[31] SUDÁR 2014: 46-48. A szokás hun-türk eredetű. Vö.: BENKŐ, 1987–88, 169–200.  

[32] Bárdi László (1932 - ) orientalista, egyetemi docens.