- kép: Kopjafás, kopjás magyar temető, Ny-Mongólia, Bajan Ölgij tartomány
Ázsiai terepkutatásomat megelőzően a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak eredetével foglalkoztam: 1986 óta kutattam az akkor még finnugornak tekintett ősmagyar halotti maszktípus (selyemre, bőrre varrott szem- és szájlemezek) belső-ázsiai (hun-türk) eredetét.[1] Kutatásaimat elsősorban Harmatta János, Mándoky Kongur István, László Gyula, Dienes István és Erdélyi István támogatták. 1990-ben Belső-Ázsiába utaztam, azért, hogy ennek a temetkezési szokásnak a ma is élő formáit megismerjem az északnyugat-mongóliai kazak nemzetiség között. Kutatásaim eredményeiről „Nomád Világ Belső-Ázsiában” című, a korán elhunyt nagy turkológusnak, Mándoky Kongur Istvánnak szentelt könyvben számoltam be.[2] A könyv ajánlását László Gyula régészprofesszor írta, tudományos konzultánsaim László Gyula, Ecsedy Ildikó és Dmitrij D. Vasziljev voltak. Terepkutatásom megkezdésekor még csak nem is gondoltam arra, hogy a nyugat-mongóliai kazakok között magukat magyaroknak valló népcsoportot találok. Ezt követően kutatásom elsősorban a keleti magyar népcsoport szokásainak, mondáinak összegyűjtésére irányult. Ennek keretében felkerestem az Észak-Kazakisztánban, a Torgaj-vidéken és a Nyugat-Szibériában élő magyarok szállásterületeit is. A részeredményekről fotókkal illusztrált könyvekben, cikkekben számoltam be, majd 2020-ban - 80. születésnapomra – „Őseink nyomában Ázsiában” címmel megjelent a kutatási eredményeket összegző könyvem[3]. Ebből az ősmagyar temetkezési szokások mai napig fennmaradt keleti párhuzamara vonatkozó kutatási eredményeket ismertetem.
Bajan-Ölgij (Nyugat-Mongólia) és Torgaj-vidék (Észak-Kazakisztán)
A Nyugat-Mongóliában, Bajan-Ölgij tartományban élő kazakok még ma is nomád életet élnek, és mindmáig megmaradtak az ősi nomád temetkezési szokások. A Dienes István ajánlásával megkezdett bajan-ölgiji terepmunkán sikerült „oral history” adatokat gyűjtenem - a honfoglaló magyarok fegyverövének, nyergének rekonstrukciója mellett - az ő másik nagy kutatott témájának: a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak mai néprajzi párhuzamairól, és a hozzájuk csatlakozó hitvilági háttérről. Erről a kérdésről az alábbiakban szólunk néhány szót.
Az ölgiji kazak nemzetségek temetői általában az Altaj völgyeiben rejlő számos ősi ázsiai hun, szkíta vagy türk kurgántemető valamelyike mellé épültek, hogy jelezzék a kazak jelenlét folyamatosságát azon a vidéken. A kőfallal bekerített temetőkben főhelyen van a kazak nemzetség alapítójának a sírja, mögötte következnek sorban a család később eltemetett tagjai. Ha egy temető betelik, a nemzetség tőle nem túl nagy távolságra újat nyit (ebben hasonlóságot látunk a honfoglalás kori magyar temetőkkel).
Bárhol él Mongóliában a kazak ember, feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy odahaza, Bajan-Ölgijben temessék el, ahol a családi temetője van. Ha öreg kora vagy súlyos betegsége miatt a kazak férfi/nő közeledni érzi halálát, családjával hazaviteti magát szülőföldjére, ahová még élve kíván megérkezni, mert a temetésnek egy, de legkésőbb két nappal a halál után meg kell történnie.
A temetés reggelén lovat áldoznak, általában az elhunyt kedvenc hátasát. A temetőbe az elhunyt sírba tétele idején csak férfiak léphetnek be. Közben a feláldozott lovat a halott nyári szállására viszik, ahol az asszonyok előkészítik a tort. A hetedik napon a temetés után az áldozati ló koponyáját négy lábszárcsontjára helyezve kiteszik egy hegy csúcsára. Néha a lófejet egy pózna tetejére, a négy lábszárcsontot pedig a pózna aljára helyezik.
Az ölgiji kazak öregek meséi szerint a 20. század első évtizedeiben Bajan-Ölgijben és Kínai Turkesztánban az elesett harcosokat, a nemzetség nagy tekintélyű vagy igen gazdag férfi tagjait ezüst- vagy aranyveretes övükkel, szablyájukkal és más drágaságokkal együtt temették el. Lovukat a sírhely közelében áldozták fel, és ott is ülték meg a tort. A sír mélyén, a halott oldalán üreget vájtak (padmalyos vagy fülkesíros temetkezés), és oda temették a vitéz paripájának bőrét, koponyáját, lábszárcsontjait, díszes lószerszámát, vagyis más szóval „a halott csataménjének a lelkét”. (Ezt a honfoglaló magyaroknál is elterjedt temetkezési szokást nevezik részleges lovas temetkezésnek.) A csatában elesett bagaturok (hősök) sírjait Bajan-Ölgijben mindenki ismeri. Kurgánjaik szent síroknak számítanak, érinthetetlenek és sérthetetlenek, és nemcsak azért, mert a kazak népdalokban, eposzokban megénekelt hősei laknak bennük, hanem azért is, mert a sírok kincseket rejtenek.
A halott arcát fehér selyemlepelbe burkolták, a lepelre arany-, ezüst- vagy szegényebbek esetén bronzpénzeket, -vereteket varrtak fel a szem és a száj felett. Nagyon gazdag férfiak esetében teljes arany- vagy ezüstmaszk is kerülhetett a selyemlepelre. Azért volt minderre szükség, hogy az elhunyt kazak előkelőség a túlvilágon lásson (a kazakok ősi hite szerint az arany a Nap, az ezüst a Hold fényét árasztja) – tehát a halotti maszk az arcot jelképezte. Az elhunyt legkedvesebb paripája fejének és négy lábszárcsontjának sírba helyezésével pedig a ló lelke is a sírba költözött. Így biztosítva volt, hogy az eltávozott a túlvilági mezőkön is kedvenc hátasán lovagolhasson.
Ezek a temetkezési szokások: a részleges lovas temetkezés és a halotti maszk még ma is él az ölgiji kazakság körében, de még a 20. század végén, ottjártamkor is titkosak voltak, és kívülálló számára gyakorlatilag hozzáférhetetlenek. Kizárólag helyi kísérőimnek és az Égiek segítségének köszönhettem, hogy egy sziklára kihelyezett áldozati lókoponyáról a négy lábszárcsonttal, valamint egy tekintélyes öreg számára az 1990-es években „halotti kelengyeként” előre elkészített arany szem- és szájlemezes fehér selyem halotti arctakaróról fényképfelvételt tudtam készíteni.
2. kép: Kazak temető, Mongólia, Bajan-Ölgij tartomány
3. kép: Halotti szőnyeg szemeket ábrázoló háromszögekkel a fejoldalon. Mongólia, Bajan Ölgij tartomány. A bal sarokban fennt: 10. századi magyar arany halotti szemlez.
4. kép: Lóáldozat. A sírokba hasonlóan helyezték el a ló koponyáját és a bőrét, a benne maradt lábszárcsonttal és patákkal Mongólia, Bajan Ölgij tartomány.
Az újonnan feltárt néprajzi adatok, összevetve a korábbi régészeti adatokkal, arra utalnak, hogy az a két temetkezési szokás, amelyeket együtt jelentkezve sokáig az ősmagyarok és az ugor népek etnikai jellemzőjeként tartott számon a tudomány: az ezüst- vagy aranyszemes maszk és a részleges lovas temetkezés, az ókorban és a kora középkorban jól ismert volt Belső- és Közép-Ázsia hun és türk népei között, és az is maradt napjainkig. Joggal feltételezzük, hogy amikor Belső- és Közép-Ázsia lovas nomádjai a népvándorláskorban Nyugat felé vonultak, ezek a szokások az ő közvetlen és kulturális hatásuk révén terjedhettek el Nyugat-Szibéria és az Urál-vidék népei között, és így jutottak el a Kárpát-medencébe is.
Az ölgiji mazsarokról a helyi kazakok azt mesélték, hogy nagyon szeretnek erdők mellett élni, és hogy ősi törzsi-nemzetségi temetőjükben „fakurgánok”, illetve fából készült sírok állnak. Fényképeztem is az ölgiji mazsarok temetőjét. A legszebb fasírokat nemcsak kopjafa, hanem lobogós kopja is díszítette.
Megdöbbentő élményben volt részem 2001-ben, amikor Torgajban jártam. A szagai magyar temetőben láttam és fényképeztem egy fasírt, amely előtt sírkő állott, ezzel a felirattal: MADIAR (kiejtése: MAGYAR). A Torgaj-vidék, és különösen az argün-magyarok lakóhelye: a Szarükopa mocsaras-szikes vidék, amelyhez a legközelebbi fás terület nyugatra és északra is 200 kilométernyire lehet. Mégis, az egyik Szagában temetkező magyar család elhunyt családtagja számára érdemesnek tartotta nagy távolságról fatörzsek elhozatalát, azért, hogy a temetést ősi szokásaik szerint végezhessék el.
5. kép: Magyar temető, faépület, előtte „MAGYAR” feliratos sírkő, É-Kazakisztán, Torgaj vidék, Szaga.
Fából – pontosabban deszkából – készült sírok Nyugat-Szibériában, a kara-tali magyar-kipcsak temetőben is vannak, felirat nélkül. Ezek nyilván a régi sírok közé tartoznak.
Egy csuvas legendáról
Fasírokat emeltek a nomádok a Torgaj-vidékről mintegy 200 kilométernyire kezdődő Volga–Urál-vidéken is. Róna-Tas András idéz ezzel kapcsolatban egy szép csuvas legendát:
„Magas hegyen nagy ház,
Ott alszik öcsém,
Vasderes lovával,
Lova bőre alatta,
Fehér kendő arcán,
Zöld buzogány kezében.”[4]
A „nagy ház” kifejezés szemem elé idézi a Torgaj-vidéki argün-magyar temetőből a fából készült, ház alakú sírt, előtte a MADIAR felirattal. Ugyancsak megjelennek előttem a fenti verssorok olvasása közben a nyugat-mongóliai kazakok között élő mazsarok fából épült kurgánjai, amelyek alatt a csuvas népballadában leírtakhoz hasonlóan, lovukkal, letakart arccal alusszák örök álmukat a vitézek.
Irtis-vidék (Nyugat-Szibéria)
Részlet
egy magyar-kipcsák akszakal visszaemlékezéséből
Az adatgyűjtés körülményei:
Audiofelvétel lejegyzése, Felvétel helyszíne: Almaty egyik kávéháza, Idő: 2007. augusztus, Adatközlő: Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajev, Adatgyűjtő(k): Benkő Mihály, Babakumar Kinayat
[…]
A temetkezési szokások?
- Az Irtis-vidéki, nyugat-szibériai temetkezések különböztek és különböznek a dél-kazakisztániaktól. (Jelenleg az almati körzetben élek.) Ott két méter mély gödröt ásnak, annak mélyén hagynak egy kis kiemelkedést, a mellé eresztik le a földi maradványokat, miután speciális nemezszőnyegbe tekerték. Nincs sírhalom, deszkákat vagy nádat helyeznek a gödörre, és beszórják földdel.
Állítottak a halottnak emléket, voltak „magyar” feliratok?
- Akkoriban még nem voltak…
(Az adatfelvétel teljes terjedelmében olvasható Benkő Mihály, Őseink nyomában, Ázsiában, Barót, 2020 című könyvében,: ezen a helyen a szibériai kazak-magyarok temetkezési szokásaival kapcsolatos részt emeltük ki.)
6. kép: „MAGYAR” törzsnevet/nemzetségnevet tartalmazó sírfelirat a Kara Tal-i magyar temetőben. (Nyugat-Szibéria, Omszki Terület, Russzkaja Poljanai járás). Ma már a kazak-magyar sírokon is vannak feliratok, melyek tartalmazzák az elhunyt törzsi/nemzetségi származását.
[1] Vö.: Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples…Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XVI. (1992-93, 113-133.
[2] Nomád Világ Belső Ázsiában – László Gyula ajánlásával, TIMP Kiadó, Budapest 1998
[3] Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020.
[4] Fodor István A honfoglalás kori magyarság kultúrájának keleti gyökerei című kandidátusi értekezésének vitája. Róna-Tas András opponensi véleménye. Jósa András Múzeum évkönyve, XXI–XXII, (1979–80), 117.
