László Gyula elemzésében a kincset a rovásírás megléte avagy hiánya alapján két részre bontotta: a fejedelem és a fejedelemasszony készletére. Ő a kincset a honfoglalóknak tulajdonította. A nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsója, két bol’saja anikovskaiai tál és Anonymus Gesta Hungarorum című művének összevetése szembeötlő azonosságokat mutat. Bol'saja Anikovskaia térségében találta meg később - 1236-ban - Julianus barát a keleten maradt magyarokat. Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni a Magna Hungarianak nevezett térségbe, de csak Moszkvától valamivel keletebbre, Szuzdalig jutott, mert előző úti céljának területét a mongolok közben elpusztították. A térségben a 3. és 13. század között keletkezett nagyszámú régészeti leletet találtak, melyek közé tartozik a két, említett tál. Ezek a tények a magyar eredetet támasztják alá. Ugyanakkor a nagyszentmiklósi kincs és a bol'saja anikovskaiai tál összevetése a kul obai (Krim félsziget) szkíta királyi sírban (i. e. 4. sz.) talált arany griffekkel a szkíta-hun-magyar folyamatosságot bizonyítja.

Valószínűsíthető, hogy a kincs elrejtésére magyar-magyar hatalmi ellentét során került sor. Nagyszentmiklóstól mindössze 5 km távolságra van a nagyőszi csata helyszíne, ahol Szent István serege legyőzte Ajtony vezért. Ajtony vezér (? – 1028?) nemzetségfő Szent István uralkodása idején, Magyarországon. 1000 körül törzsi államot hozott létre az Al-Duna és a Maros-köze tájékán Marosvár székhellyel. Szent István királytól függetlenül gyakorolta hatalmát. A nagyőszi csatában 1028-ban vereséget szenvedett Csanád vezértől, és uradalma széthullott.

Anonymus: Gesta Hungarorum

Anonymus a következők szerint írja le Álmos születését:

„Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!”

Anonymus leírja azt is, hogy hol érték el Oroszországot:

„Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva mindmostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak.”

[ANONYMUS: GESTA HUNGARORUM, fordította: Pais Dezső, mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm#4, letöltés 2024-01-07]

Szuzdal (oroszul Су́здаль) oroszországi város, a Szuzdali járás központja. A Kamenka folyó partján, Vlagyimirtól 26 km-re északra fekszik. Nagy történelmi múltú, műemlékekben gazdag város, az Oroszországi Arany Gyűrű része. 2013-ban 10 240 lakosa volt.

A krónikák először 999-ben említik Szuzdalt, az orosz őskrónika szerint pedig 1024-ben pogánylázadás tört ki a városban. A 12. században, Jurij Dolgorukij nagyfejedelem idején a Rosztov-szuzdali fejedelemség központjává vált. 1157-ben a fővárost áthelyezték Vlagyimirbe és a fejedelemséget átnevezték Vlagyimir-szuzdalinak. A 13. században önállóvá vált, a 14. sz. elején pedig a Szuzdal-Nyizsnyij Novgorod-i fejedelemség központja, majd az Aranyhorda vazallusává vált. Az 1360-as évektől kezdődően több évtizedes zavaros időszak kezdődött az Arany Hordában, ami együtt járt a központi hatalom meggyengülésével. 1392-ben Szuzdalt bekebelezte a Moszkvai Nagyfejedelemség.

Bol'saja Anikovskaia

Dúcz László meglátása szerint a hun, avar vagy magyar Turul-ábrázolásoknak van egy rendkívüli sajátossága: ezeknek a madaraknak bizony füle van, és nem tollból, mint a fácánnak vagy a bagolynak, hanem változóan, hol kutyáé, hol lóé vagy éppen macskáé. Ez egy olyan idegen testrész a madáron, ami nem kerülhetett oda véletlenül vagy tévedésből. Attila zászlaján lévő „korona” a madár fején fül, „füles” az avar nagyszentmiklósi kincs Turulmadara, és ugyancsak füle van a Rakamazon, két női sírban talált korongon is a Turulmadaraknak. De megtaláljuk ezt a fület ábrázolást a későbbi magyar népművészetben is, a rábaközi lapos hímzésben éppúgy, mint a mezőségi madaras életfán.

Egy szellemes magyarázat erre a problémára: „A trulmadár jelkép. Eleinknél is az volt már a szkíta időkben is. És mivel az „igazi” turult senki sem látta, mindenki csak hallott róla (a fülével) az alkotóművész ötvösmester ezt úgy jelezte, hogy fület adott a madárnak”.

A szentpétervári Ermitázs és más orosz múzeumok sok olyan Kaukázus környéki szkíta emléket őriznek, amelyek „füllel” ábrázolják a ragadozó madarak egy típusát. Ráadásul ilyen  ábrázolás a világon máshonnan nem került elő. Tehát ha elfogadjuk, hogy a fül nem véletlenül került a madarakra és hazánk jelenlegi területén kívül van egy terület, és csak egy terület, ahol ilyen madarak sokaságát mutatja fel a régészet, akkor ebből a megközelítésből is bátran kijelenthetjük, hogy a magyarság erről a vidékről származik. A cseljabinszki múzeumban látható, Anyikovszkoje faluból származó edényeken ábrázolt jelenetek és díszítő motívumok könnyen párhuzamba állíthatók a Kárpát-medencében talált, és a honfoglaló magyarokkal kapcsolatba hozható nagyszentmiklósi kincs edényein láthatókkal. . [A turulmadár nyomában, 2.1.3.1, www.turul.info/turul/regeszet]

A Bol’shaia Anikovskaia-i kincs

Négy ezüst edénykészletet találtak a mai Bol'shaia Anikovskaia (Большая Аниковская) falu közelében, az Orosz Föderáció Perm tartományának Cserdinszkij járásában (Чердынский Район). A falu mintegy 20 kilométerre délre fekszik Cherdyn városától, a Vishera folyó jobb partján, amely a Kama folyó mellékfolyója. Az Orosz Birodalom és a korai Szovjetunió idején a falut egyszerűen Anikovskaiának (Аниковская) hívták. Valamikor a huszadik század első felében a falu egy Bol'shaia Anikovskaia és egy Malaia Anikovskaia részre oszlott, amelyek megfeleltek a falu Shchugor folyó feletti és alatti részének, amely a Vishera mellékfolyója. A mai Bol'shaia Anikovskaia továbbra is lakott, de Malaia Anikovskaia többé-kevésbé földrajzi emlékké vált.

Az első kincset, amelyet I. Bol'shaia Anikovskaia néven neveztek el, 1909-ben fedezték fel, amikor a falut Anikovskaia néven ismerték az Orosz Birodalom Permi kormányzóságának (Пердынский Уезд) Cserdinszkij megyéjében (Пермская Губерния). A Shchugor folyó bal partján, mintegy 200 méterre a Visherától, Anna Filippovna Iakutova egy emberfejű madárral díszített tálat, egy arab feliratú csészét, 3 torkot (grivna) és 2 nagy öntvényt (537 g és 346 g súlyú) talált, mindezt egy erőddel díszített tányérban (Darkevich 1976, 28; Talitszkaja 1960, 160). Iakutova 200 rubelt kapott a cserdyni hatóságoktól; az edényeket a Birodalmi Régészeti Bizottságtól küldték a Birodalmi Ermitázs Múzeumba 1913-ban (Lunegov 1979, 35). A leletek még mindig az átnevezett Állami Ermitázs Múzeumban találhatók.

A második lelőhelyet, a Bol'shaia Anikovskaia II-t 1936-ban fedezték fel, amikor a falut Anikovskaia néven ismerték az Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság Permi területének Cserdinszkij járásában (Чердынский Район). Szántás közben egy földműves, Ivan Sztyepanovics Mogilnyikov három edényt talált – egy vadászjelenettel díszített tányért, ezt a tányért egy nőt hordozó sassal és egy szarvassal díszített karéjos tálat – a batraki kolhozunk "Uzhaikova" néven ismert szántóföldjén (Trever és Lukonin 1987, 126). A tárgyakat először a Cherdyn Regionális Múzeumba szállították, de egy hónappal később, 1936 júliusában elküldték az Állami Ermitázs Múzeumba, ahol ma is találhatók. Ez a lelet az S-217 számmal rendelkezik.

A harmadik, Bol’shaia Anikovskaia III névre keresztelt kincs egy töredezett kancsó, amelyet 1959-ben találtak a Permi megye Cherdynskii kerületében (amelyet akkor Molotov Oblastnak neveztek). Nyikolaj Nyikolajevics Kolmogorcev egy új disznóól építése közben találta meg a darabokat az akkori Malaia Anikovskaiában, a Shchugor folyó jobb partján (Lunegov 1979, 35). Kolmogorcev behozta a gyűrött nyakat és fogantyút a Cherdyn' Regionális Múzeumba. Egy évvel később egy építőmunkás az edénytesthez tartozó kancsó másik darabját hozta el egy helyi régésznek. Mindhárom darab a Cherdyn’ Regional Museumban található (Lunegov 1979, 35; Cherdyn’ Regional Museum).

A negyedik, Bol’shaia Anikovskaia IV névre keresztelt kincs egyetlen tányér, amelyet egy vadászjelenet díszített, amelyet Tais’ia Iakovlevna Mogil’nikova talált meg kertészkedés közben. Férjével, Mihail Andreevicsszel mélyebbre ástak, hogy megnézzék, van-e más is a tányérhoz, csak az egyedül volt lerakva. Mogilnikovék azonnal levelet írtak a Cserdyn Regionális Múzeumnak, és Il'ia Alekseevich Lunegov volt igazgató leutazott, hogy megnézze a tányért, és beszéljen Mogil'nikovékkal. A házaspár a tányért a Cherdyn' Regional Museumnak adományozta, ahol ma is található (Lunegov 1979, 35; Cherdyn' Regional Museum). [Betty Hensellek: Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com, letöltve: 2024-01-07]

A griffmadarat általában egy mitológiai, valóságban nem létező állatnak tekintik, amelynek saskeselyű feje és oroszlán teste van. A griff a Kr. e. 4. században megjelenik szkíta állatábrázolás formájában, majd a Kr. u. 9-10. századi magyarsághoz köthető tárgyakon. Írásos formában szerepel Kézai Simon Magyar krónikájában és szájhagyományként fennmaradt a Fehérlófia mondában is. Mindez a szkíta-magyar folyamatosság egyik bizonyítéka.

Szembeötlő azonosság állapítható meg a szkíta griff és a magyar - az anikovskai tálakon és a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján - látható turul feje között (griff fejű turul).

Keleti kapcsolat

Bárdi Lászlótól a következő facebook hozzászólást kaptam:

A nagyszentmiklósi kincsek díszítésének vizsgálata

László Gyula professzor már kifejtette, hogy a 19. csésze pálcikás hálózata szoros rokonságban van a koronázási palást legalsó, vértanúkat ábrázoló sorának 1031-ben készült hímzésével. Ezt a megállapítást megerősíti, ha nemcsak a pálcikás hálózatot, hanem a beléjük foglalt korongok alkotta egész díszítés rendszert vizsgáljuk. A 3. és 4. vázát díszítő keresztek, sarkaiban a szögekkel, először a Karoling dénárokon jelennek meg Kr. u. 790-ben, éppen amikor Nagy Károly fölszámolta az Avar államot. Ezért az ilyen típusú keresztek nem kerülhettek az avar udvarokban készült díszítésekre. Ezen kívül az ilyen típusú keresztek alapjában különböznek az avar X díszítésektől, amint az + összeadás jel alapjában különbözik az X szorzás jeltől, ráadásul az avar X díszítést mindig négyzet kereteli, a 3. és a 4. vázán a kereszteket (sarkaiban a szögekkel) soha. Ezért a 3. és 4. váza csak avar idők után keletkezhetett. A bácstopolyai avar csonttegezen a közönséges galajnak (Gallum mullogo) csak négy éppen keresztben álló szirma van, ezzel szemben a nagyszentmiklósi 1, 5. és 6. váza díszítésén Bartha Dénes professzor szerint a középen levő kerek termőt négy kerek szirom veszi körül rézsútas tengelyen, közöttük és mögöttük meglehetősen pontosan keresztben állnak a kecskerágó (Euonymos verrucosus) hosszú csészelevelei. Pontosan ilyen rajzolatú kecskerágó virágok viszont a X. századi honfoglaláskori leleteket díszítik, melyeket Szeged-Bojárhalmon (MFM 14/1890), és Nagytermián (MNM 76/1876.2) találtak, és így azok a honfoglalás korába keltezik az 1, 5. és 6. kancsót. A nagyszentmiklósi 2. kancsó nyakán a keresztben álló négy szirmot éles mélyedés különbözteti meg a bácstopolyai avar közönséges galaj keresztben álló szirmaitól. Azokon ugyanis a mélyedésnek semmi nyoma, ellenben ugyanilyen mélyedés jellemzi az Újfehértó miskepusztai tarsolyveretet (JAM V770), ami így a honfoglalás korába helyezi a 2. kancsót is, éppúgy, mint a szintén honfoglaláskori másik tarsolyveretet, amit a karosi II. temető 41. sírjában leltek (HOM 94.38.1). A nagyszentmiklósi 7. kancsó nyakán a nyolcszirmú margaréta (Laucanthemum vulgare) díszítésének korát a honfoglaláskori buji lelet határozza meg (JAK arany 114). A nagyszentmiklósi 9. és 10. tálkákon a díszítés virágai öt elemből állnak és megközelítőleg háromszögben jelennek meg, melyeken jobbra és balra két-két szirmot találunk. Köztük a legfelül elhelyezkedő bibe néhol már megnyílt, s bolyhosnak látszik. Különösképpen pontosan ilyen megnyílt bibéjű virágok díszítik az 1031-ben készült koronázási paláston az oszlopot Szent Bertalan balján és Szent Fülöp jobbján. Tulajdonképen ugyanebből a virágmotívumból állnak a honfoglaláskori nagykörűi övveretek (MNM 106/1892.38-40), de III. Béla sírjában talált rekeszzománc díszítései is (MNM 1885/76), tanúsítván a 9 és 10 tálkák készítésének korát.

A nagyszentmiklósi arany kincs díszítései tehát azt mutatják, hogy azokat azok az ötvösök készítették, akik a honfoglaláskori aranyleleteket pontosan ugyanezen díszítőelemekkel díszítették, s nem az avar kori ötvösök, akiknek a munkáikon eme díszítéseknek nyoma sincs. 

Összegezve:

A régészeti leletek - így különösen a turul madaras tálak és korsó - igazolják Anonymus leírását, mely szerint a magyarok 9. századi vándorlásának kiinduló pontja a mai Baskíria, illetőleg annak környéke (Permi határvidék), továbbá azt, hogy a nagyszentmiklósi kincs a honfoglaló magyarokhoz kötődik.