Közismert, hogy Julianus barát a XIII. század elején, a tatárjárás előtt keleten maradt magyarokat talált az Ural hegység nyugati lejtőinél. Ugyanakkor kevesen tudják, hogy a mongolkor után, a XV. században is érkeztek hírek a Magyar Királyság udvarába keleten maradt magyarokról, akiket Mátyás király megpróbált áttelepíteni a Kárpát-medencébe, de ebben a törekvésében nem járt sikerrel. Ezeknek az ismereteknek az ad aktualitást, hogy a közelmúltban újabb hírek érkeztek a keleti magyarok létét bizonyító régészeti leletekről és Kazahsztánban valamint Oroszország és Nyugat-Mongólia kazakok által lakott részén élő, magukat magyarnak nevező törzsekről, néptöredékekről.

A XIII. század harmadik–negyedik évtizedében, közvetlenül a tatárjárás előtti időszakban a Kalka-menti csatában végzetes vereséget elszenvedett nyugati kipcsakok, vagy más néven kunok a Magyar Királysághoz folyamodtak oltalomért. 1227-ben Barsz kun fejedelem megkeresztelkedett, és népével elismerte a magyar király fennhatóságát. A meghódolt Kunország 1228-tól Béla herceg (a későbbi IV. Béla király) kormányzása alá került. Ezt követően 1229-ben az esztergomi érsek moldvai központtal felállította a kun püspökséget.[1] A nyugati kun törzsek megkeresztelkedése és behódolása következtében a Magyar Királyság befolyási területe keleti irányban jelentősen megnagyobbodott, számára a Dnyeper és a Don vidéke elérhető közelségbe került.[2] Az ős Gesta Hungarorumban megőrzött hagyomány szerint a honfoglaló magyarok a Tanais/Don folyam által határolt Scythiából vándoroltak Pannóniába. 1229 után, tekintettel a mongol veszedelemre, a magyar királyi udvarban felmerült a Scythiában (Don és Dnyeper-vidék) maradt magyarok felkeresésének és megkeresztelésének, vagyis a politikai integrálásuknak gondolata is.[3] Ez volt az alapja Ottó és társai, majd Julianus barát küldetésének a keleti magyarokhoz.

Mint tudjuk, Julianus barát megbízatásának első felét teljesítette: megtalálta a keleti magyarokat. Második feladatát: a pogány keleti magyarok megtérítését és közelítését a Magyar Királysághoz nem tudta végrehajtani. Ugyanis ottjártakor a keleti magyarok már mongol politikai és katonai szervezetben éltek. 1223-ban a kunok és oroszok Kalka-menti legyőzése után a mongolok az Urál-folyóhoz tértek vissza, és támadást intéztek a volgai bolgárok ellen, de vereséget szenvedtek. Megosztó taktikához folyamodtak. Szövetségre kényszerítették a volgai magyarokat, akiknek sorsa ettől kezdve a mongol politikai és katonai szervezethez kötődött.[4] A keresztény hitre térést és a Magyar Királysághoz csatlakozást a keleti magyarok nem is tartották megfontolandónak. Így Julianus politikai eredmény nélkül tért vissza tőlük a magyar udvarba. Második, 1237–38-as útja idején Batu kán és Szubötej Bagatur „nagy hadjárata” már megkezdődött. Julianus barát többé nem jutott el a keleti magyar területre. Néhány menekülő magyarral találkozott, és elvihette a magyar udvarba Batu kán IV. Béla királynak szóló fenyegető levelét, amelyet azért küldött, mert a Magyar Királyság befogadta az ő „lázadó alattvalóit”, Kötöny kán kunjait. Volgai Bulgáriát és Magna Hungáriát a tatárok addigra már bekebelezték. A pusztító csapást túlélő keleti magyarok vagy Nyugatra menekültek, vagy betagozódtak az Irtistől a Kárpát-medencéig terjedő nomád óriásbirodalom: az Aranyhorda katonai és politikai szervezetébe.

Az 1241–42-es tatárjárás után közvetlenül, majd az Aranyhorda fennállásának évszázadai idején a magyar királyi udvarban nem merült fel, nem is merülhetett többé fel a keleti magyarok Kárpát-medencébe csábításának gondolata. A XV. század második felében azonban, abban az időben, amikor az Aranyhorda már részeire bomlott, és megkezdődött a moszkvai fejedelemség felemelkedése, Mátyás király budai udvarában hírt kaptak a keleti magyarok fennmaradásáról a Donon túl, vagyis az akkori nyugat-európai felfogás szerint Ázsiában. Így kétszázötven év elteltével a tatárjárás után, a magyar udvar felső köreiben ismét feléledt a távol élő magyar testvérek Magyar Királyságba hívásának elképzelése, a török martalóctámadások által elpusztított népesség pótlására.

Minderről Mátyás király udvari történetíróinak: Thuróczy Jánosnak és Antonio Bonfininak az alábbiakban idézett krónikáiból értesülünk.

Thuróczy a következőket írja:

„Pius római pápa is megírja Történetében, hogy a hunok, átjővén a meótiszi mocsarakon, Európába jöttek, és elfoglalták a Tanaisz és Duna között elterülő egész barbár világot. Ugyancsak ő mondja, hogy beszélt egy veronai származású emberrel, aki éppen napjainkban átkutatta Szkítia vidékét, és azt beszélte, hogy az ázsiai Szkítiában, ott, ahol a Tanaisz folyó ered, a Pannóniában lakó magyarokkal egy és ugyanazon nyelven beszélő emberekre bukkant. Visszatérve a Szentírás több tudósával –Szent Ferenc rendi szerzetesekkel, akik értették az ottaniak nyelvét – újra el akart menni hozzájuk, hogy Krisztus szent evangéliumát hirdesse (mivelhogy azok a bálványimádás hívei voltak). Ámde Moszkva ura, aki a görög hitszakadás híve, nehezményezte, hogy az ázsiai magyarokat a római egyházhoz csatolják és beavassák a szent hit tanításaiba, ezért megtiltotta, hogy odamenjenek.”[5]

Bonfininél pedig a következőket olvashatjuk:

„Pius pápa, szerintem igen nagy tudós, és  akit ugyanolyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanist, nem hiszi, amit minden történetíró állít,, hogy a magyarok a hunoktól erednének; azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyersbőrkereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságul hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásvidékén járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről. Követeket és kutatókat küldött oda, hogy ezt a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul.”[6]

Az adatok forrása, Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa „Commentarii” című műve, amelyből a következőkről értesülhetünk:

„Tudomásunk szerint a Tanaison /Donon/ túl, annak forrásvidékétől nem messze, mindmáig megtalálható egy nép, amelyet magyarnak neveznek, és akiknek beszéde semmiben nem különbözik a Duna mentén élő magyarokétól.”

Ezek a forrásadatok hitelesnek tűnnek. A római katolikus egyház térítői és a nyugati keresztény királyságok kereskedői – szent feladataik, illetve üzleti céljaik megvalósítása mellett – igen gyakran végeztek hírszerzői feladatokat is Keleten. A pápaságot és Nyugat uralkodóit egyaránt érdekelte, hogy nem várható-e valamilyen veszély Kelet felől, például az összeomlott Aranyhorda egyes iszlám államainak lakói nem csatlakoznak-e az oszmán törökhöz? (A krími tatárokkal ez később megtörtént, Erdély szomorú emlékeket őriz róluk.) Így „a veronai ember” és „a szarmata kereskedők” híradásait, a Don-forrásvidéki keleti magyarokról is, komolyan vehetjük. A magyar királyi udvar két fentebb idézett krónikaírója közül Thúróczy János az országbírói hivatalban dolgozott. Az uralkodóval nagy valószínűség szerint nem volt állandó közvetlen kapcsolata, bizalmas beszélgetéseket nem nagyon folytathatott vele, bár a Corvina könyvtárat munkája sikeres elkészítése érdekében használhatta. Mályusz Elemér szerint Thúróczy a könyvtárban bukkanhatott rá Aeneas Sílvius Piccolomini műveire is. Antonio Bonfini viszont, 1486-os Magyarországra érkezése óta egészen Mátyás király haláláig, hasonlóan a budai udvarban élő többi olasz humanistához, a király bizalmasa volt. Gyakran beszélgettek. Maga az uralkodó bízta meg Bonfinit azzal, hogy Thúróczy krónikája helyett, amelyet az udvar kényesebb ízlésű körei túlságosan barbár műnek tartottak, humanista felfogásban írja újra a magyarok történetét. Így, Bonfini értesülését Mátyás király szándékáról, hogy hazahívja a keleti magyarokat, első kézből, vagyis magától a királytól származó híradásnak tekinthetjük. Tény, hogy abban az időben Magyarországon és Rómában a kérdésről jól informáltak voltak, és nem kételkedtek abban, hogy valóban magyarok élnek a Don akkoriban Ázsiának tekintett bal partján, a folyó forrásának közelében.

A XX. század 30-as éveiben azonban a magyarországi finnugristák meghökkentő következtetéseket vontak le Aeneas Sylvius Piccolomininek híradásai és Thúróczy és Bonfini krónikái alapján a Don-vidékén élő keleti magyarokról. Zsirai Miklós a következőket írja: „A magyar és a vogul-osztják rokonság első feljegyzője tudtunkkal Aeneas Sylvius Piccolomini (1405–64), aki később II. Pius néven ült a pápai trónon…”[7] Ezek után cikkébe foglalja és a vogulokra és osztjákokra vonatkoztatja a „Commentarii” általam fentebb idézett, kifejezetten a keleti magyarokról szóló eredeti, latin nyelvű sorait. Feltételezésében egyáltalán nem zavarja, hogy a vogulok és osztjákok az Ob partján éltek, mintegy 1500--1800 kilométernyire a Don felső folyásának baloldali partvidékétől. Zsirai nézeteivel szembeszállt a Julianus-kutatásban nagy érdemeket szerzett Bendeffy László. Kifejtette, hogy szerinte a veronai összekeverte a Dont a Volgával, vagyis a Volgánál járt, és a mai Baskíriában bukkant magyarokra.[8] Bendeffy tehát vitatta Zsirai állításait, de konkrét, Oroszországból származó adatok híján és itt említett tévedése következtében nem ingathatta meg őket. Zsirai felfogása erről a kérdésről a magyarság finnugor eredete elméletének egyik alaptételévé vált, amelynek alapján finnugor tanszék egyetemi tankönyvei – a Mátyás-korabeli krónikák és II. Pius pápa adatainak teljes félremagyarázásával – tényként ismertették szerzőiknek fantáziadús elképzelését: azt, hogy a XV. század második felében Nyugat-Európában (és Magyarországon) már tudtak a magyarság finnugor eredetéről.

A teljes képtelenség határait súroló tudományos tévedést Vásáry István tisztázta, bár úgy tűnik, mégsem sikerült teljesen kivernie a legelvakultabb finnugrista koponyákból. Vásáry oroszországi kutatásai során a keleti magyarok fennmaradását bizonyító középkori okiratokat, krónikákat és XX. század eleji helységnévtárakat tanulmányozott. Kiderült, hogy XV-XVI. századi dokumentumok és krónikák is tanúsítják: a Volga és a Don folyóközében, az Aranyhorda Moszkvai Nagyfejedelemségnek alávetett utódállamában, a kaszimovi kánságban a késő középkorban az orosz forrásokban mačjarin/močjarinnak nevezett magyarok éltek.[9] Emléküket toponymek is őrzik az adott térségben, a cári orosz birodalom egykori tambovi és rjazanyi kormányzóságainak területén:[10] így Možarovo, Bolshije Možari, Menshe Možary, Možarovskij hutor, Možsarskaja, Možarovka. Vásáry tehát bebizonyította: középkori orosz, magyar, és pápasági dokumentumok és krónikák, valamint oroszországi toponymek egyaránt utalnak arra, hogy a XV–XVI. században valóban magyarok éltek a Don balpartján, a folyó forrásvidékétől nem messze. Vásáry cikkében külön fel is hívja arra a figyelmet arra, hogy a Volga-Don folyóközben élő magyarokra vonatkozó orosz adatok megerősítik Aeneas Sylvius Piccolomini adatait a Don forrásvidékétől nem messze, a folyó bal partján élő magyarokról. Kihangsúlyozza, hogy ellentétben a finnugor elmélet élharcosainak véleményével, ezek az adatok semmiképpen nem vonatkoztathatók az obi ugorokra.[11] Mátyás király, és II. Pius pápa magyarokra gondolt, és nem osztjákokra, vagy vogulokra, amikor „a magyarokkal egy és ugyanazon nyelven beszélő emberekről” szóltak.

Vásáry István megcáfolt tehát egy félresikerült finnugrista elméletet, és ugyanakkor meghatározott a mai Oroszországon belül egy olyan területet, amely a késő középkorban, Moszkva hatalmának megerősödése idején, bizonyíthatóan keleti magyar szállásterület volt.  Munkájában ír a Volga bal partján lévő, igy az egykori szimbirszki, kazanyi, ufai kormányzóságok területén lévő, a Možar etnikai nevet tartalmazó helységnevekről is, tehát jelzi, hogy a keleti magyarok nyomai a Volga bal partján is fennmaradtak mindmáig.

Vásáry feltételezése szerint a keleti magyarok Volgai Bulgária 1236-os bukása után szétszóródtak, és nyugatra menekültek. Ahogy írja, később az Aranyhorda kemény adóztatása is növelhette számukat a Volgától Nyugatra eső területeken.

Vásáry István cikkében azt a lehetőséget is felveti, hogy a XIII. század harmincas éveiben, a Julianus által megtalált magyar csoport a Volga jobbpartján, vagyis a Volga-Don folyóközben élhetett. Szerinte Julianus több mint valószínűleg kizárólag hozzájuk jutott el, útja Magna Hungária területének többi részét nem érintette.[12] Erdélyi István egyetért Vásáryval abban, hogy a Riccardus-jelentésben nincs nyoma Julianus átkelésének a Volgán, tehát elképzelhető, hogy a dominikánus szerzetes valóban a Volga és Don folyók közötti területen találkozott a keleti magyarokkal.

Vásáry ír a miser-mescser tatárokról is, is, akiknek szálláshelye mindenütt a možarok közvetlen közelében volt, sőt, a mellékelt térképe alapján[13] az ufai kormányzóságban velük együtt is éltek. Vásáry a miser-mescser tatárokat nem kapcsolja össze a keleti magyarsággal.[14] Más magyar turkológusok: viszont egyértelműen ezt teszik. Mándoky Kongur István a mescser-miser etnikai nevet a Megyer törzsnévvel azonosítja.[15] Kakukk Zsuzsa még tisztázandónak tekinti az adott kérdést, de ő is hajlik arra, hogy a miser-mescsereket magyarnak tekintse.[16] A možarok és miser-mescserek együttes területe – ahogy a térkép is mutatja – meglehetősen nagy kiterjedésűnek volt mondható, nemcsak a Volga-Oka-Don folyóközben, de a Volga balpartján, a mai Baskíriában, Kazany és Perm vidékén is. Julianus barát Magna Hungária kelet-európai részének valóban csak az egyik csücskét érinthette a Don felső folyásánál.

A magyar tudománynak napjainkban erősen vitatott kérdése, hogy voltak-e és maradtak-e fenn a Kárpát-medencébe költözött magyarságtól elszakadt keleti magyarok a Urálon túl is, illetve, hogy kiterjedt-e a feltételezett Magna Hungária területe az Urál mögötti térségekre, vagyis Ázsiára? Néprajzi és régészeti adatok egyaránt utalnak arra, hogy igen. A baskírok például gyakran átkeltek az Urálon azért, hogy a hegység keleti oldalán, az Irtisig terjedő sztyeppéken legeltessenek. A legutóbbi időben pedig az Urál keleti lábánál, Cseljabinszk közelében feltárás alatt álló,  IX–X. századi uelgi temető leletanyagának párhuzamait magyar és orosz tudósok a Kárpát-medence honfoglaló magyarságának leletanyagában vélik felfedezni.[17] Arra következtetnek, hogy temetkezhettek ide Nyugatra költözésük előtt a honfoglalásban résztvevő magyarok is, de olyanok is, akik Keleten maradtak. Ez az új felfedezés erősen alátámasztja azoknak a történeti, néprajzi forrásoknak anyagát, amelyek szerint a XIII. században a  keleti magyarokat besorolhatták az Aranyhorda keleti szárnyának: a Kök Hordának területének katonai szervezetébe is, és leszármazottaik fennmaradhattak az Aranyhorda ázsiai utódállamaiban, akár napjainkig.[18]

Megjegyeznénk, hogy Cseljabinszk környéke közvetlenül csatlakozik a kazah sztyeppéhez, és mintegy 200 kilométernyire északra terül el a Kazah Köztársaság kosztanáji provinciájától, ahol a torgaji argyn-magyarok élnek. Úgy tűnik, az újabb régészeti adatok alátámasztják Tóth Tibor elméletét, amely szerint a torgaji argyn-magyarokban a magyarság Keleten maradt ősi relictumát vélte felfedezni.

Vásáry írja, hogy Munkácsi Bernát szerint az egykori vjatkai kormányzóságban voltak Madjar nevű helységek is, de ezeknek nyomát ő a régi helységnévtárakban nem találta.[19] Azonban ilyen nevű lakott helyek voltak Kazahsztánban, a mai Astana környékén is a szűzföldek feltöréséig,[20] és napjainkban is léteznek Nyugat-Kazahsztánban.[21] Magyarokra utaló, a kirgiz és üzbég nyelvből nem magyarázható helynevek, toponymek maradtak fenn mindmáig Kirgizisztánban[22] és Üzbegisztánban is.[23]

I.V. Antonov friss tudományos publikációjában három olyan területet emel ki Európa és Ázsia határvidékén, amelyeken fennmarad a magyar etnonym, illetve fennmaradtak a belőle levezethető földrajzi nevek:

1) Az Urál-vidék, IX–XIII. sz.;

2) az uráli–kazahsztáni sztyeppék az Aranyhorda és utódállamai idején, XIV–XVI. sz.;

3) A Volga-Oka (illetve a Volga-Don) folyóköz, ugyancsak a XIV–XVI. sz.[24]

Legendák is őrzik a keleti magyarok emlékét Közép-Ázsiában.[25] Ezek közül talán az a legérdekesebb és leginkább egyértelmű, amelyet a közös magyar-kazah expedíció gyűjtött Omszk környékén 2006-ban, egy ottani magyar-kipcsak mollah és néprajzi gyűjtő özvegyétől:

„A régi időkben a magyarság egységes nép volt. Egy nagy országban éltek. Tizenhét törzsük volt. Egy nagy háború után ez a nemzet kettévált, keleti és nyugati részre. (Ez az elképzelés abból származik, hogy az eredeti lakóhelyükről elvándorolt magyarok „arra mentek el, amerre „a Nap nyugszik”, vagyis Nyugat felé.) A Kék Ökör völgyében élő hét törzs nagyon messzire távozott, őket a mi őseink Kök Ögüz-nek (Kék Ökör) nevezték. Jelenleg egy ismeretlen hegy mögött élnek, a kis kontinensen. A keleten maradt törzsek, a mi őseink, megőrizték a „magyar” nevet. A nyugati magyarok tőlünk származnak.”[26]

Nem nehéz ezt a mondást összehasonlítani Bíborbanszületett Konstantin leírásával a magyarok kettéválásáról, keleti és nyugati részre. Az életének nagyobb részét egy Omszk-vidéki kazah faluban leélt özvegy aligha olvasta a bizánci császár X. században írt könyvét. A legenda magja az uelgi ásatások eredményei és I. V. Antonov megállapításainak tükrében egyáltalán nem tűnik alaptalannak.

A Kazah Köztársaság Elnöke, Nurszultan Abisevics Nazarbajev a következőket mondta 2007 november 22-én,magyarországi hivatalos útján, a Magyar Köztársaság Elnökének az ő tiszteletére adott vacsoráján:

„Európában a kultúrát tekintve nincs a kazahokhoz közelebb álló nép, mint a magyar. Mint ismeretes, a XIII. században a kipcsak törzsek egy része az Önök országában telepedett le és jelentősen hozzájárult annak fejlődéséhez. Ma Magyarország mintegy 200 ezer lakosa kunnak, azaz a magyarok leszármazottjának tartja magát. A magyar kutatók pedig felállítottak egy hipotézist, amely szerint a magyar törzsből származó kazahok a magyarok közeli rokonainak bizonyulhatnak. Mindez fontos alapja kulturális-humanitárius kapcsolataink további fejlődésének.”

Ábrák

• Térkép a možar és miser-mescser szállásterületekről a mongol kor után.[27]

• Moszkóvia és a környező területek térképe 1549-ből (Báró Wilhelm Herberstein moszkvai követ „Jegyzeteinek” 1556-os bázeli kiadása alapján).

[1] Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. 5 sk.

[2] Harmatta János,uo.

[3] Uo.

[4] Uo,

[5] Thuróczy János, A Magyarok Krónikája. Budapest, 1978, 39 sk.

[6] Antonio Bonfini, Rerum Hungarorum Decades, I. tized, II. Könyv, 39. A hagyomány alapján Kelemen és Iván deákoknak lett volna egyik feladatuk a Don eredete táján élő magyarok Magyarországra hívása. Azonban, ahogy ezt Thuróczy is írja, az ortodox kereszténység szerepét Bizánctól átvenni kívánó Moszkva ellenezte katolikus térítőknek a keleti magyarok közé utazását, és mindent megtett ennek megakadályozására. A keletre utazó Kelemen és Iván diák nem tért vissza Magyarországra, az udvarban többé nem hallottak róluk. 1490-ben, Mátyás király halála után éppen az oroszoknak azon ellensége, Jagelló Ulászló lengyel király került a magyar trónra, aki ellen korábban Mátyás királlyal Iván Vasziljevics moszkvai fejedelem szövetkezni akart. Így a magyar-orosz kapcsolatok jó két évszázadra megszakadtak.

[7] Zsirai Miklós, Finnugor rokonságunk. Budapest, 1937, 475.

[8] Bendeffy László, Aeneas Sylvius Piccolomini magyarjai. In: Középkori kútfőink kritikus kérdései, Budapest 1974, 147 sk.

[9] Vásáry István, Julianus magyarjai a mongolkor után: možarok és miserek a Közép-Volga vidékén. In. magyar őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008, 41 skk. Vásáry a témáról már 1975-ben írt (Vásáry István, Volga-vidéki magyar töredékek a mongol kor után. In: Magyar őstörténeti tanulmányok, Budapest, 1975,

283-290.) Cikkünkben azonban kizárólag a kérdésről írt legutóbbi tanulmányára hivatkozunk. Az első okirat, amelyet Vásáry idéz, 1483-ban készült, mintegy 20 évvel Aeneas Sylvius Piccolomini Commentarii-jének elkészülte után, és nem sokkal az előtt, hogy Thúróczy krónikája megjelent, és Bonfini elkezdte írni Rerum Hungarorum Decades-ét. Ivan Vasziljevics moszkvai fejedelem arra utasítja a hasonnevű rjazanyi nagyfejedelmet, hogy a Daniar kántól, Kaszimov urától elmenekülő mordvin, böszörmény és magyar (Mačjarin) adót fizető közrendűeket ne fogadja be, hanem küldje vissza őket urukhoz. Tehát a Don-vidéki magyarok abban az időben Moszkva vazallusa, az Aranyhorda utódállama, a kaszimovi kánság területén élhettek.  A Volga-Don folyóközben délebbre, a Nogaj Horda területéről orosz és nogaj dokumentumok által adatolt možarokról Vásáry nem tesz említést. (Vö.: В. В. Трепавлов, История Ногайской Орды. Москва, 2001, 437 (Szöveg és a 7. jegyzet), 489, 502 (táblázat.)  

[10] Vásáry I, uo.

[11] Vásáry I, 41.

[12] Vásáry I, 49. Ahogy a főszövegben is jeleztem, Erdélyi István is hangsúlyozta beszélgetéseink során, hogy a Riccardus jelentésben nem találta nyomát annak, hogy Julianus barát átkelt volna a Volga bal partjára.

[13] Uo, 72. o.

[14] Uo,50-66.

[15]  Mándoky Kongur István, magyar eredetű törzsek a baskíroknál. In: Mándoky Kongur István, Kunok és magyarok, Budapest 2012, 231 sk.

[16] Kakukk Zsuzsa, Bükkös a Volga partján. Kazanyi és miser népdalok. Kqarcag, 2005, 3.

[17] A. K. Kushkumbajev, Magyarok Keleten és Nyugaton. Budapest,2011, 75 o., 48. jegyzet.

[18] A. K. Kushkumbajev. Ugyanott, 55-65.

[19] Vásáry István, id. m., 45.

[20]  Szejitbek Nurhánov közlése.

[21] Babakumar Khinajat közlése.

[22] Kadyraly Konkobajev, Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben. Eleink XII. (2003), 40-42. (Fordította: Benkő Mihály).

[23] Tóth Tibor és Bíró András adatai. In: Kadyraly Konkobajev, id. m, 41 sk, 7. jegyzet. A Ferganai völgyben, a Szir-Darja mellett 1953-ban  még létezett egy Мадьяр  nevű helység. Vö: Карты Мира, Москва 1953, 63-as térkép.

[24] Антонов И. В. К вопросу о локализации венгров (мадьяр) в Волго-Уралском реегионе ^^ VIII. Конгресс этнографов и антропологов России. Тезиси докладов. Оренбург, 1-5 юлья 2009 г. Оренвург, Издательский Центр ОГАЙ, 2009.

[25] Mándoky Kongur István is hivatkozott hasonló legendákra, amelyekre a Kazah Tudományos Akadémia Szépirodalmi Intézete archívumában bukkant rá. Vö.: Ulü dalanün birtar ulanü. Almati, 2008, 246.

[26] A. K. Kushkumbajev, id. m, 68 sk.

[27] Vásáry István, id. m, 72.

Korábban foglalkoztunk a (pre)szkíták szentföldi megjelenésével. Az alábbiakban közölt hadtörténeti tanulmány szorosan kapcsolódik az általunk tárgyalt témához, ezért teljes szövegét, és a legfontosabb képeit közöljük. (A szerk.)

A következő rövid publikációban kísérletet teszünk az ókor (talán kissé túldimenzionált) egyik jelentős harci eszköze, az úgynevezett harci szekér kialakulásának és használati körülményeinek összefoglalására, tisztázására. Ezen kívül bemutatjuk azokat a régészeti-történeti eredményeket, hipotéziseket, amelyek a magyarság elődeinek esetleges kapcsolatára utalnak a harci szekérrel, főként ennek kialakulásával.

Először röviden foglaljuk össze, mit tudunk a katonai célokra alkalmazott kocsiról a történettudomány mai állása szerint, mit tartalmaznak a különféle tankönyvek, oktatási anyagok. A fegyveres kocsi (még nem a klasszikus harci szekér) első konkrét ábrázolása és leírása a sumér államok győzelmi feliratai között látható a Kr.e. 2500 utáni időkből (1). Ez a kocsi négy tömör kerékkel ellátott, funkciójában távolra-ható fegyverekkel ellátott eszköz. Fontos megemlíteni, hogy ekkor is mindig gyalogsággal együtt ábrázolják (2). Bizonyos idő elteltével, már mint a tipikus harci szekér küllős kerekekkel (3) megjelenik az egyiptomi leírásokban, képeken (Kr.e. 1500 után). Az olvasható, hogy a Nílus vidékére egy hikszosz nevű, általunk ismeretlen nép által kerül (4). Ezután már az egész ismert világban gyorsan elterjed, és egészen az ezredfordulóig használják, sőt erősen kihangsúlyozzák szerepét. A harci szekér fénykorában (Kr.e. 1400 – Kr.e. 1100) tankönyvek jelennek meg a különféle taktikai elemek végrehajtásáról, az alkalmazás fortélyairól (5). Úgy tanultuk, hogy ennek a kornak az asszír birodalom vet véget, mégpedig a lovasságnak, mint új fegyvernemnek a bevezetésével (6). Ezek után a harci szekér speciális alkalmazása tart még egy ideig, de ezzel később foglalkozunk. A következőkben a fent látható számozott megjegyzésekkel folytatjuk beszámolónkat.
(1). Noha az első ábrázolások Sumér területéről származnak a Kr.e. 2500 körüli időkből, de természetesen a „gyorsreagálású” erők távolraható fegyverekkel történő bevetésére korábbról is igény mutatkozhatott. Ezt alátámasztja az is, hogy erre az időszakra már teljesen kifejlődik a gyalogság zárt (falanx) rendszerű alkalmazása, mint meghatározó fegyvernem. És ezt a zárt, erősen védett rendet valahogyan fel kellett törni. Mindenesetre, ezt is megelőzi egy hosszabb fejődési szakasz (kocsi, lóvontatás, stb.). Ebben az első dokumentált korban a négykerekű kocsit (ló hiányában?) öszvérek, vagy félszamarak vontatják, a kocsi eleje magasított, oldalára a hajítódárdák tárolószekrényét helyezték el. Ismereteink szerint két harcost (hajtó, fegyveres támadó) szállított.

Sumér harci szekér ábrázolás (Keselyű sztélé)

(2). Mivel az ábrázolásokon, vagy hozzájuk kapcsolódva mindig szerepel a zárt rendszerű gyalogság, ez azt sugallja, hogy a harci kocsi ekkor is másodlagos fegyver, inkább a nemesség számára egy védettebb de több felkészülést igénylő fegyvernem. Ez ismételten rámutat a harci kocsi múltjának nagyobb mélységére.

(3). Az Egyiptomi Középbirodalom, de legfőképpen az Újbirodalom hivatalos irodalma és művészete (hasonlóan a hettita művészethez) bő teret szentel a harci szekérnek, esetenként, mint a fáraó által vetetett eszköz, erősen eltúlozva annak alkalmazását, és ami sajnos rányomta sokáig a történettudományra a bélyegét, a művészetnek alárendelve külső megjelenését. Utalhatunk itt „a tunikás fáraó letiporja az ellenség hadait” témájú képekre. Ez mindenesetre azt is sugallja, hogy az egyiptomiak (legalábbis az első időkben) felülértékelték lehetőségeit, bizonyítva, hogy a harci szekér hozzájuk már készen, teljes fejlettségi fokán jelenik meg.

 (4). A hikszoszok megjelenése Alsó Egyiptomban terjeszti el ezt az újszerű harci eszközt. Utalva a (3). megjegyzésre úgy tűnik, hogy a kocsi bevezetése a haditechnikába tényleg nagyon gyors lehetett, hiszen az egyiptomiaknak nem volt idejük rendszeresíteni, a hadsereget kiképezni. Kérdésként merül fel a hikszoszok mibenléte, illetve ők milyen információkra támaszkodhattak a harci szekér átvételénél. Erre a fontos kérdésre később kitérünk.
(5). Az alkalmazási taktikai lépésekre, a harci szekerek irányváltására, fordulásaira egyrészt szanszkrit szövegből értesülünk. A fő probléma ebben az esetben, hogy a kocsimozgások vezényszavait ahhoz a latinhoz hasonlították, amelyik nyelv ekkor még ki sem alakult. Némely kutató inkább a sumér nyelvi gyökerekre hajlik, de szerintünk ilyenformán ez sem állja meg a helyét. Ezen kívül jelentős még az a tény, hogy az egyik legkorábbi hettita harcászati szabályzat mitanni szerző műve. Mindkét megjegyzés egyértelműen hurri eredetre utal, tehát ezt az irányt meg kell vizsgálnunk.
(6). A harci szekér katonai alkalmazásának a tanultak szerint az asszír hadseregben megjelenő új fegyvernem, a lovasság vet véget. A probléma ebben az esetben legfőképpen az, hogy Asszíria területe, gazdasági-társadalmi berendezkedése gyakorlatilag alkalmatlan arra, hogy a „semmiből” létrehozzák, kifejlesszék azokat a technikai újításokat, amelyek a lovas hadviseléshez szükségesek. A képet tovább bonyolítja, hogy a Kárpát-medencében ekkor (a bronzkor derekán) már sorozatban kerülnek elő olyan fegyverek, amelyek jórészt a lovas harcmodorra jellemzőek (pl. a hosszú, szúró kard). Tehát valószínűleg a sztyeppén már sokkal előbb kialakult a lovasság intézménye, ami természetesnek is mondható.

Most nézzük meg, hogyan is néztek ki ezek a szerkezetek, illetve mi módon alkalmazták őket. Mivel a harci szekér használata évezredeket ölel fel, ezért három fő részre oszthatjuk használatukat. Az első az úgynevezett sumér korszak. Itt leginkább azt kell megjegyezni, hogy a küllős, gyors harci szekerek megjelenését természetszerűleg megelőzik a „kezdetleges” formák, a gyorsan mozgó csapatok igénye. A sumér államok hadseregei négy keréken mozgó, a szállításnál használható kocsikat alkalmazták. Nyilván ezek nem rendelkeztek a gyors mozgás lehetőségével, tehát feladatuk inkább a távolraható fegyverek (hajítódárda) koncentrálása, a gyalogság sorainak zavarása, esetleg szétzilálása.

A pár évszázad alatt teret nyert könnyű, küllős kerékkel ellátott változat már megnövelt sebességgel gyors manőverekkel használhatóvá vált taktikai műveletek végrehajtására (bekerítés, roham, stb.). Néhány kérdésre itt kell rámutatnunk. Az egyik a bevethetőség. A harci szekér osztagok az alakzatban történő manőverekre csak kizárólag sík terepen (gyakran előkészített terepen) voltak képesek. Ebből következik, hogy a csatatereket jó előre ki kellett választani, ami furcsa lehet mai szemmel. A másik kérdés az, hogy igazából mit is csináltak ezek a járművek a harctéren. Le kell szögezni, hogy semmi esetre sem az ellenséges gyalogság letiprását, hiszen egy zárt rendszerű lándzsás tömeget szemből megbontani öngyilkosság. A harci szekér osztagok többszöri gyors rohamukkal demoralizálhatták az ellenséget, hajítófegyverekkel koncentráltan támadhatták, bekerítéseket hajthattak végre, és természetesen a másik fél szekerei ellen küzdhettek. Végül sokáig nyílt kérdés volt az, hogyan élhették túl a harcosok és maguk a lovak a harcot, hiszen íjászai, parittyásai, dárdásai az ellenségnek is voltak. Erre az egyiptomi rajzok nem nyújtanak felvilágosítást, mert általános a már említett „tunikás fáraó” ábrázolás. A kérdésre más források mellett az úgynevezett „dendrai lelet” adott választ, ugyanis sikerült felfedezni egy teljes zárt bronzpáncél-készletet, amit a kocsizók használtak. Rendelkezésre áll néhány ábrázolás is, ahol felismerhető a ló páncélozása. Ez helyre is teszi a képet, igaz, hogy felmerül egy másik kérdés, ez az agyonpáncélozott egység az igazi gyors műveletekre alkalmas volt-e?

Eredeti (helyes) ábrázolás, vadászjelenet

A dendrai páncél (a díszsisak helytelen utólagos kiegészítés)

A további vizsgálathoz tehát rendelkezésre állnak a fentebb kiemelt mondatok: A harci kocsi kialakulásának nagyobb időmélysége, a hurri (hikszosz) bevezetés valószínűsítése, a lovasság kialakulásának sztyeppei környezete.
Nézzük meg, a legújabb (nemzetközi) kutatások szerint hogyan áll a harci szekér, és a hozzá szorosan kapcsolódó lótartás kialakulásának ügye. A legfrissebb publikált irodalom a lótartás (lovaglás) kialakulását természetszerűleg a sztyeppe-erdős sztyeppe vidékre teszi, mégpedig az úgynevezett botai-tersek kultúrkörbe (Délnyugat-Szibéria, Urál déli területe), ahová régészeti-kulturális és antropológiai szempontból ősmagyar elődeink szintén szervesen kapcsolódtak. Ha ehhez még hozzávesszük az „ősuráli” ló szavunkat is (ami máig megmaradt), nem kétséges ennek nagy valószínűsége. Az új távlatokat nyithat ebben a kérdéskörben, hogy a régi kínaiban szintén ló-nak hívták a lovat, és napjainkban is a fehér ló neve „pej” (de ennek kutatása messze vezetne). Mindenesetre őseink benne voltak egy olyan áramlatban, ahol a lótartás, megnevezések, stb. valamilyen rend szerint áramlottak (és ebbe beletartoznak pl. a manysik is). Felmerül a kérdés, ha egyszer a külföldi kutatók publikációi ezt tükrözik, mi miért nem szentelünk neki akár egy fél oldalt is.

A ló háziasítása (a zöld vonal a sztyeppe területek határát jelzi)

„Sajnos” a harci szekér bevezetésével hasonló a helyzet. Noha a katonai fejlesztések villámgyorsan elterjednek (ahol társadalmi, természeti fogadókészség van), de a külföldi kutatók a régészeti leletek alapján elemezni tudták azt a néhány száz évet, amelyik eltelt a küllős kerék bevezetésétől az általános használatig. Az eredmény természetes eredménynek tűnik. Ahol a lótartás kialakult, körülbelül ott fejlesztették ki a harci szekér klasszikus típusát. Megint beletrafáltunk? Azt hozzá kell ehhez tenni, hogy az ilyen eszközök kifejlesztéséhez nagykiterjedésű, szabad sztyeppe kell, tehát a fent tárgyalt „kultúrvidékek” igazából nem jöhetnek szóba. Az más kérdés, hogy a sztyeppén élő, kultúrájában, társadalmi és antropológiai felépítésében hasonló népek milyen konkrét nyelven beszéltek? Egyáltalán, vannak-e olyan ma élő nép, amelyik pontosan tovább hordozza nyelvüket?
Megemlítendő még a hurri-hikszosz vonal. Tudjuk, hogy a hurrik (és a rokon kassuk) vezetik be az Észak-mezopotámiai térségben a lótenyésztést, a hikszoszok (hurrik) pedig Egyiptomban a harci szekeret. Orosz kutatók megállapították, hogy a hurrik nyelve ragozó nyelv, kultúrája pedig úgynevezett Alekszejevka-típusú nagyállattartó kultúra. Ez a kultúra azonban eredendően Délnyugat-szibériai sztyeppei kultúra volt. Megint helyben vagyunk?

A harci szekér kialakulása és eltejedése Eurázsiában

Végül néhány szót a harci szekerek utóéletéről. A történelemkönyvek szerint az asszír állam részben azért tudott viszonylag rövid idő alatt jelentős eredményeket elérni, mert bevezették a lovasság intézményét. Azonban akár Közép-Európából is, de az Uráltól délre eső sztyeppéről is kerültek elő olyan leletek, amelyek egyértelműen lovas hadviselésre utalnak. „Mint tudjuk”, az asszír katonai tevékenységre nagy hatással volt a hurri befolyás, ezért teljesen valószínű, hogy az asszír hadsereg tőlük kapta a katonai újdonságot.
A támadó harci szekérnek nagyon gyorsan leáldozott a napja, hiszen a mobilabb lovasság akár könnyűlovas íjászként, akár nehézlovasként sokkal jobban tudta azokat a feladatokat ellátni, amelyek a klasszikus ókor manőverező hadviselésénél felvetődtek. Bizonyos ideig még (főleg a Közel- és Közép-Keleten) alkalmazták, mint sarlós szekereket, de általában nem sok eredménnyel. Vannak adatok arról is, hogy pl. a kelták mint szállítóeszközöket vetették be harctevékenységnél. Mindenesetre azok a filmbeli jelenetek, amikor római tisztek száguldoznak a csatatéren harci szekérrel, teljesen légből kapottak. A rómaiak formára hasonló kocsikat használtak versenykocsiként, és diadalszekérként.

 A küllős harci szekér elterjedésének megközeítő történelmi térképe (i. e. 2000-500)

A szárgátkai kultúra már régen magára vonta a magyar és orosz kutatók figyelmét. Közülük többen is erre a kazahsztáni és nyugat-szibériai területre feltételezték az ugor-magyar őshazát. Onnan származtak az I. Péter-féle, az Ermitázsban őrzött Szibériai Gyűjtemény gyönyörű aranytárgyai, amelyek valamennyien szórványleletként, lelőhely nélkül kerültek Szentpétervárba, a cári gyűjteménybe. A legutóbbi időkig ezeknek a gyönyörű ötvösműveknek nem kerültek a felszínre ősi sírokból párhuzamaik. Az orosz kutatók a szibériai szkíták emlékeiknek tekintették őket, korukat, rendeltetési céljukat, a szinte napjainkig nem tudták meghatározni. Az utóbbi évtizedekben történt döntő változás ezen a téren. A szárgátkai kultúra egykori központjában, Omszk környékén az Irtis partvidékén: Szidorovkán és Iszakovkán  két érintetlen gazdag kurgánsírt (i. sz. II–IV. sz.) tártak fel az orosz régészek, amelyekből háromszáz éve először, „in situ” talált, a Szibériai Gyűjtemény aranykincsei párhuzamainak tekinthető nemesfém veretek és egyéb ékszerek kerültek a felszínre. Így megerősítést nyert, hogy a Szibériai Gyűjteménynek az egykori szárgátkai kultúra területe a származási helye. A szidorovkai és iszakovkai sírleletek és a Szibériai Gyűjtemény tárgyai korának és etnikai hova tartozásának pontosabb meghatározását pedig megkönnyítették az e tárgyakhoz hasonló formájú és rajzolatú nemesfém sírleletek, amelyek Mongólia és Belső-Mongólia területén előkelő hsziungnu sírokból kerültek a legutóbbi időkben a felszínre. Az ázsiai hunok az i. sz. II–IV. századok során belső-ázsiai lakóhelyükről Nyugat felé vonultak, és elfoglalták a szárgátkai kultúra területét is. Az ottani ugor lakosság e közben részben megsemmisült, részben Északra menekült, egy harmadik részük pedig a hunok soknemzetiségű együttesével Nyugatra vonult, és az a magyar etnogenezis egyik elemévé vált.  

Az egykor közép-ázsiai és nyugat-szibériai területeken virágzott szárgátkai (vagy szárgátka) kultúra, amely már régen magára vonta a magyar kutatók figyelmét is, igen nagy jelentőségűnek látszik a magyar őstörténeti kutatás szempontjából.

Az Isim és a Tobol folyók vidéke, mint elképzelhető magyar őshaza, már igen régen foglalkoztatja a magyar kutatókat (Zichy Istvánt, majd később Ligeti Lajost). Molnár Erik feltételezte, hogy az ugor őshaza a szárgátkai kultúra elterjedési területén volt az i. e. I. évezredben. Írásaiban természetesen nem említette meg az akkor számára még ismeretlen kultúra nevét [MOLNÁR 1953].

A magyar őshazával foglalkozó magyar régészek közül Fodor István az ősmagyarokat jelölte meg a szárgátkai kultúra hordozóiként. Az egyik jeles udmurt nyelvész lényegében hasonlóképpen vélekedik [VASZILJEV 1989]. Még az 1950-es évek elején, Csernyecov V. N.] javasolta azt a szárgátkai kultúra etnikai problémájának megoldásaként, hogy a kultúra hordozóiban ős-ugorokat – ősmagyarokat és szavírokat tételezzünk fel. [CSERNYECOV 1953] Az, hogy iráni vezetőréteg meglétére következtessünk a kultúrán belül, nem tűnik problematikusnak, így ebből a szempontból Matvejeva N. P. [MATYEJEVA 1993, 1995] és V. A Mogilnyikov [MOGILNYIKOV 1983] véleményével is egyetérthetünk (vö: Botalov és mások). Nem érdektelen az a tudományos feltételezés sem, miszerint a szárgátkai kultúra hordozói valójában a szamojédek ősei lettek volna. [KIZLASZOV 1988]

Türk elemek meglétének feltételezése a szárgátkai kultúrában azonban minden alapot nélkülöz, szemben M. F. Koszarjev álláspontjával [KOSZARJEV 1984]. Ennek ugyanis, – ahogy ez az alábbiakból kiderül –kronológiai akadályai is vannak.

A közép-ázsiai és nyugat-szibériai népek szkíta-szarmata kori régészetét összefoglaló, 1992-ben megjelent orosz akadémiai monográfiában a közép-ázsiai – nyugat-szibériai terület régészetének, talán a legkiválóbb szakértője: a nemrégiben elhunyt V. A. Mogilnyikov ismerteti a szárgátkai kultúra régészeti emlékeit, bibliográfiáját. [MOGILNYIKOV 1992]. A tanulmányához csatolt térképből kiderül, hogy az a mintegy 150000 négyzetkilométernyi terület, amelyen a szárgátkai lakosság élt, magába foglalja az Irtis –Isim – Tobol folyók folyóközét, partvidékeit. A kultúra északon a tajgáig, délkeleten a Csani tóig, nyugaton majdnem az Urálig, keleten pedig egészen a Baraba sztyeppéig terjedt. Régészeti emlékei elsősorban a Tobol folyó két partján, valamint az Isim és az Irtis folyók mellékén találhatók meg. V. A. Mogilnyikov adatai szerint az adott területen az orosz régészek 1992-ig mindösszesen 300, a szárgátkai kultúrából származó, vagy hozzá kapcsolható sáncokkal körülvett, vagy nem erődített települést, kurgántemetőt és egyszerű temetőt tártak fel régészeti expedíciókon, vagy vittek térképre terepbejárások eredményeképpen. A feltárt és publikált régészeti emlékek közül szinte valamennyi rabolt, inkább kevesebb, mint több lelettel. Mégis, a fennmaradt, egyszerűbb tárgyak alapján is elemezhető a kultúra hordozóinak fegyverzete, ruházata, kézművessége (kerámia), importból beszerzett tárgyai, temetkezési szokásai és hitvilági elképzelései, ceremóniái, gazdasági élete. A téma hatalmas szakirodalmán belül feltételezések jelentek meg a szárgátkai kultúra történetéről, népességének etnikai összetételéről; a leletanyag fejlődése és az egyes korszakok jellege alapján pedig kronológiájáról is. Az orosz régészek – ahogy ezt már fentebb említettük – a szárgátkai kultúra egykori lakosságát többnyire ugornak tekintik, amelybe szkíta-szarmata vezetőréteg olvadhatott bele. Hasonlóan a magyar kutatókhoz, többen közülük elképzelhetőnek tartják, hogy a kultúra területén lehetett az ugor-magyarok népvándorlás előtti hazája. A témával foglalkozó orosz régészek írásai Magyarországon nem ismertek szélesebb körben, és a beszerzési nehézségek miatt egyre kevésbé lesznek megismerhetőek.

Fodor István is azok közé tartozik, akik a szárgátkai kultúrát nemcsak az ugorokkal, hanem egyenesen az ősmagyarokkal kapcsolják össze. Feltételezései konkrét régészeti alapot nyújtanak őstörténetünk korábbi kutatói azon elméleteinek, amelyek szerint a magyar őshaza a mai Északnyugat-Kazahsztán és Nyugat-Szibéria területén, az Irtis-Isim-Tobol folyók között terült el. Mi is inkább elképzelhetőnek tartjuk az Isim-Tobol vidéki, mint az uráli, vagy más magyar őshazát. Azonban szükségesnek érezzük, hogy az alábbiakban közreadjuk a területtel foglalkozó orosz szakirodalom néhány itthon kevésbé ismert régészeti adatát, feltételezését. Ilyen problémának gondoljuk a szárgátkai kultúra kronológiáját, valamint azt a kérdést, hogy a kultúra mikor szűnt meg létezni, illetve, hogy hordozói mikor és a népvándorlás melyik hullámával távozhattak el az adott területről nyugati irányban. Úgy véljük, hogy ezek a részletkérdések is fontosak lehetnek a magyar őstörténeti kutatás számára.

Fodor István feltételezi, hogy a szárgátkai kultúra területéről a magyarok a türk birodalom alakulása idején (i. sz. VI. század közepe), költöztek át az Urál-Volga-vidékre eredeti lakhelyükről, azért, hogy ne kelljen behódolniuk a felemelkedőben lévő és gyorsan terjeszkedő új sztyeppei hatalomnak, a Kelet felől előrenyomuló, és rövidesen óriási sztyeppei nomád birodalmat kialakító türköknek. Azonban az orosz szakirodalom alapján úgy tűnik, hogy a szárgátkai kultúra a türkök sztyeppei terjeszkedésének kezdeténél jóval korábban, legalább egy évszázaddal előbb megszűnt létezni.

Mogilnyikov a szárgátkai kultúra kronológiájáról

A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a szárgátkai kultúra kronológiájáról leginkább elterjedt nézeteket: [MOGILNYIKOV 1992, 296 sk.]

A kultúra létezési ideje: i. e. V. sz – i. sz. III – IV. sz. Ezen belül Mogilnyikov a következő szakaszokat feltételezi:

1. szakasz: i. e. V–III. sz.;
2. szakasz: i. e. III. sz – i. e. II. sz.;
3. szakasz: i. e. II. sz – i. sz. II. sz;
4. szakasz: i. sz. II. sz – i. sz. IV. sz..
5. P. Matvejeva feltételezhetőnek véli a kultúra továbbélését az Irtistől nyugatabbra, Tobol folyó partvidékén, egészen az i. sz. V. századig. Azonban akárhogy is volt, a szárgátkai lakosság arról a tájról is jóval azelőtt tűnt el, hogy a türk hódítók megjelentek volna Nyugat-Szibériában.

A szárgátkai kultúrára a kurgántemetők jellemzők, a temetkezések kizárólag korhasztásosak. Vannak a kultúrának kurgán nélküli sírjai is, ezekbe valószínűleg a népesség szegényebb képviselői temetkezhettek. Egységes törzsi állam a területen nem jött létre. A szárgátkai lakosság elsősorban ló- és birkatenyésztéssel foglalkozott, méghozzá igen fejlett fokon, az erdős-sztyeppe déli sávjában és a sztyeppe északi peremvidékén. Azonban maguk a szárgátkaiak még nem voltak igazi nomádok, bár a délebbi, szomszéd nomádok egyes hadjárataiban részt vehettek.  

A i. e. V. és III. század között száka törzsek hatolhattak be a kultúra területére és a velük érkezett szarmaták is beolvadhattak a szárgátkaiak közé.

 A szárgátkai kultúra eredete a déli, bronzkori népességben keresendő, konkréten a szargarini kultúrából fejlődhetett ki, a mai Omszk város irányából. Észak felöl beáramlott erdei népelemei is a kultúra hordozói közé tartoztak. 

A fejlődés során a szárgátkai kultúra területe kiterjedt a Tobol vidékére is. A korábbi, úgynevezett gorohovói kultúra hordozóit kiszorították onnan az i. e. V–IV. századokban. Később, az i. e. III–II. századok során az Északról Dél felé húzódó kuláji kultúra népével kerültek összeütközésbe az Om és az Isim folyók mellett. Ez, a szárgátkainál kevésbé elemzett kultúra talán a szárgátkai kultúránál is fontosabb volna a magyar őstörténet régészeti vizsgálata szempontjából.

Már az i. e. III. század vége és az i. e. I. század között érezhető a szárgátkai kultúrán az ázsiai hunok (hsziungnuk) hatása [MOGILNYIKOV 1992, 308].

Nem kétséges, hogy a szárgátkai és a gorohovói kultúra népei kapcsolatban voltak az északabbi ős-ugorokkal.

Az ázsiai hunok megjelenése az említett térségben az Isim felső folyása közelében talált sírleletekkel igazolható: Kos-agacs, Borovoje stb. lelőhelyeken.

Bár a XX. század utolsó évtizedeiig nem tártak fel régészek Nyugat-Szibériában érintetlen előkelő sírt, Nyugat-Szibéria kurgánjainak egykori gazdagságáról szerencsére képet kaphattunk az Ermitázsban őrzött I. Péter-féle szibériai aranykincs gyűjtemény anyaga révén. Ezeknek a gyönyörű, állatstílusban készült alkotásoknak a lelőhelyeivel kapcsolatos adatok elvesztek, vagy nem is voltak meg soha. Ahogy V. V. Radlov írja: „Szibériában minden ezer kurgánból csak egyen nem látszik rablóásatás nyoma, és azok közül, amelyeken nem látszik ilyen nyom, minden ezredik nem rabolt.” L. R. Kizlaszov szerint 1983-ig egyetlen érintetlen sírhalmot (kurgánt) sem sikerült feltárni Szibériában [CSERNECOV 1953; KIZLASZOV 1988, 16-49 o.]. A rabolt kurgánokban egyszer-egyszer előfordult egy-egy bolygatatlan sír, azonban ezek leletanyaga nem volt az Ermitázs szibériai aranykincseivel összevethető.

1983 óta ez a helyzet, a Nyugat-Szibéria, Közép– és Belső–Ázsia (Kelet-Kazahsztán, Belső- és Külső- Mongólia) régészetével foglalkozó kutatók nagy örömére, döntő módon megváltozott. Többek között az I. Péter Gyűjtemény leleteivel azonos típusú, az időszámításunk körüli évszázadokra keltezhető, aranykincset tartalmazó rabolatlan sírok (a szárgátkai nagy, „királyi” kurgánokban rendszerint több sír van) kerültek felszínre az Irtis folyó bal partjának Omszk feletti, az Om- és Tara-folyók közötti szakaszán, egymástól mindössze néhány kilométernyire. 1986-ban V. I. Matjusenko tárta fel a szidorovkai kurgántemető 1. Kurgánjának 2. sírjából egy gazdag lovas harcos érintetlen temetkezését [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997]. (A temető rabolt sírjaiból is értékes leletek kerültek elő). 1989-ben pedig néhány kilométernyire Szidorovkától, L. I. Pogogyin az Iszakovka I. temető 3. kurgánja 6. sírjából tárta fel egy, szintén az arisztokrácia felső rétegébe tartozó harcos még gazdagabb, szintén érintetlen temetkezését [18]. Mindkét lelet az időszámításunk utáni első évszázadokra (i. sz. II. század vége – IV. század eleje) keltezhető. [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 62] Messzemenő következtetéseket levonni az egész kultúrára nézve még két gazdag sír alapján is nehéz, mégis, felmerül bennünk annak a lehetőségnek a gondolata, hogy az adott területen, vagyis az Om, Tana, és Irtis folyók háromszögében az adott időben a szárgátkai kultúra területén belül valamiféle törzsi-törzsszövetségi központ lehetett. Az Irtis-vidéki szárgátkai típusú leletek nagy többsége éppen ennek a folyóköznek a sztyeppéire összpontosul [Vö.: MOGILNYIKOV 1992, 298, térkép.]

 A két érintetlenül talált kurgántemetkezés közül, napjainkig részletesen csak a szidorovkai temető publikált, természetesen kiemelt helyen az 1. Kurgán rabolatlan 2. sírjának régészeti adataival és leletanyagával. A szerzők kizárólag az ásatás régészeti eredményei megfigyeléseinek leírására szorítkoznak, történeti, etnológiai kérdésekre kevéssé, mindössze a szerintük legszükségesebb mértékben térnek ki. A leírt szidorovkai tárgyak, és a publikáló régészek néhány, a temetkezési szokásokkal és a leletanyaggal kapcsolatos megfigyelése így is érdekes problémákat vet fel.1

A szidorovkai kurgánban eltemetett vitéz speciális heverőn feküdt. Ruháját és tegezét brokátselyem borította. A lábánál üst, síron túlra szóló ételekkel és ezüstcsésze. Jobbra a halottól vaspáncél, alatta és körülötte lószerszámdíszek, köztük egy aranyozott ezüst falár-pár; valamint kopja, kolomp, nyílhegyek. Maga a harcos gazdag ruházatba volt öltözve, amelyet arany veretek díszítettek, és arany övveretekkel, ezüst csatokkal felszerelt fegyveröv fogott össze. Az övre kitűnő acélból készült kindzsál és kard volt erősítve. Ezeket is értékes csatok díszítették, a kindzsál markolata arannyal volt borítva. A harcos nyakán arany nyakdísz, bal fülében fülbevaló. A fején, úgy tűnik, valamiféle fejfedő lehetett, felvarrott arany függőkkel. Volt füstölő felszerelése.  A lábnál festett bőr edény feküdt.

Hun típusú bronz üstökből egyébként kettő is volt a szidorovkai 1. Kurgán 2. temetkezésében – nyilvánvalóan szertartásos célokra használták őket. Az ilyen üstök rituális jelentőségére több kutató felhívja a figyelmet. Szimbolikus, szakrális jelentőségük van, és összekapcsolhatók a hadvezérek sírjaival. Hun jellegű üstök az i. sz. III. századtól ismertek Tobol-parti, rabolt vezéri kurgánokból is. [MATYEJEV–MATYEJEVA 1988,, 243].

 Érdekesség, hogy a szidorovkai 1. Kurgánban mindössze két sír volt. Éppen a kurgán közepén volt az elsőként feltárt, rabolt 1. számú sír, amelyből mindössze egy-két aranyveret és női csontok kerültek elő. Könnyen lehet, hogy itt emberáldozatról van szó [MATJUSEKO–TATAUROVA 1988, 96.]. Annakidején a rablók ezt a női sírt fedezhették fel, és nem kutattak tovább a kurgán területén. Így maradt érintetlenül az 1986-os (leletmentő) feltárásig a szidorovkai 1. Kurgán 2. sírja.

A szidorovkai sírnál még gazdagabb az iszakovkai I. temető 3. Kurgánja 6. sírjából feltárt harcos temetkezése, amelyről azonban egyelőre csak részpublikációk jelentek meg [MORDVINCEVA 2002; POGOGYIN 1996.].

A szidorovkai lelet publikálói szerint, a sír leletanyaga elsősorban a szaka-szarmata kultúrával kapcsolja össze az adott területet. Azonban úgy vélik, hogy jelentősen érezhető kinai-hsziungnu hatás is a leletanyagon. A kínai-hsziungnu tárgyak a szerzők szerint importként, de egyéb módokon is elkerülhettek a szárgátkai kultúra területére. Ahogy írják, véleményük szerint ennek pontos megállapításához szükség lenne az eurázsiai sztyeppei nomádok szoros (kereskedelmi, ideológiai, politikai, hadi) kapcsolatainak alapos tanulmányozására Közép-Ázsia és a Távol-Kelet államalakulataival.[ MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 102 sk.]. A szárgátkai kultúra egy másik neves kutatója, N. P. Matvejeva hsziungnu eredetűnek tekinti a szárgátkai területen felszínre került importtárgyak 15%-át, ezen belül fegyvereket (csontrátétes visszacsapó íjak), lószerszámokat, a bronzüstöket, a kanál alakú lakú fibulákat, a cipők aranycsatjait. Ehhez a felsoroláshoz szerinte még hozzátehetők a festett bőrből készült tárgyak, az „u-su” pénzek és kínai tükrök, a selyem és a brokátselyem.

A szidorovkai temetőt a publikáló régészek az i. sz. II-IV. századokra, vagyis a népvándorlás első évszázadaira keltezik. [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 103]. A feltárt temetőben összesen 564 tárgyat találtak. A szerzők szerint a temető import tárgyai, ezen belül az arany és ezüst tárgyak (ékszerek, veretek, lószerszám díszek) is, déli, délnyugati, vagy keleti-délkeleti irányból érkezhettek a szárgátkai kultúra területére, vagyis szaka-szarmata, kelet-iráni, valamint hsziungnu-kínai jellegűek. Ez valóban így is lehet. Például a szidorovkai fegyveröv két, féldrágakő betétes, állatjelenetes, sárkány-tigrisharcos, négyszögletes aranyveretei ábrázolt jelenetének pontos párhuzamai orhoni és bajkálontúli hsziungnu sírleletekből és szórványleletekből származó bronzvereteken láthatók. Többek között A. V. Davidova is feltárta a szidorovkai övveretek bronzból készült párhuzamait az ivolginói temetőből, a Bajkálontúlról. A. V. Davidova az általa feltárt bronz övvereteket a hsziungnukra jellemző méltóságjelzőnek véli. [DAVIDOVA 1971, 93-105 o.] Az orosz régészek így a Szidorovkát ásató Matjusenko és Tataurova is – általában elfogadták Davidova elméletét. Úgy gondolták, hogy a Szibériai Gyűjtemény féldrágakővel – többnyire türkizzel – díszített arany veretei, ékszerei szkíta alkotások, másolataikat, a velük azonos mintájú bronzvereteket pedig a hsziungnu előkelők viselték. A hsziungnukra hatott ugyan a szkíta művészet, de náluk a bronz volt a divat, és nem az arany [Vö.: MATJUSENKO-TATAUROVA 1997, 97 skk.[. Ez az elmélet azonban az újabban az előkelő belső-ázsiai rabolt és rabolatlan hsziungnu sírokból egyre-másra felszínre kerülő türkiz és más féldrágakő betétes arany ötvösművek tükrében, alapjaiban megdőlni látszik. [Vö., pl.:  TSEVENDORJ 2013 , 9, 96 skk; ERDENEBAATAR 2015, 148, 5.1 ábra; 155, 2.2 ábra.].  Korábban is mindössze lehetett szó, hogy az orosz régészek a Bajkálontúlon csak köznépi érintetlen sírokkal találkoztak, amelyekből bronz övveretek kerültek elő, arany veretek nem, és ennek alapján alkották meg elméletüket. Mongol régészeti szakkönyvek nemrégiben publikált adataiból viszont az derül ki, hogy a hsziungnuknál csak a köznép hordott bronzból, csontból, kőből, készült veretekkel díszített öveket. A vezetők, különösen közülük a legelőkelőbbek, olyan, a bronzveretekével azonos jeleneteket ábrázoló állat-stílusban készült, ezüstből, vagy aranyból készült, türkizzel ékesített veretekkel ékesítették öveiket, amelyeken – hasonlóan a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény ötvös remekműveihez – az ábrázolt jelenet hátterét fák, növények, hegyek és folyók alkották.  [TSEVENDORJ 2013, 99; TSEVENDORJ 2011, 130]. Azt ázsiai hszungnu sírokat a legjobban ismerő mongol régészeknek ez a megállapítása erősen valószínűsíti, hogy a szidorovkai és iszakovkai, állatküzdelmet ábrázoló, féldrágakővel ékesített arany övveretek eredete mégsem a szkítákhoz, hanem a hsziungnukhoz, hunokhoz köthető. A közép-ázsiai szkíta-száka előkelők más formájú aranyveretekkel díszítették öveiket. Erre tanúbizonyság az issziki Aranyember (Kazahsztán) és a tillatepei kincs (Afganisztán) sírlelet-anyaga. [AKISEV 1978 100 sk;, SARIANIDI 1985, 155.] 

Feljebb szóltunk már arról, hogy az újonnan feltárt nyugat-szibériai arany övveretek azonos típusúak az I. Péter-féle Szibériai Gyűjtemény páros arany övvereteivel, amelyek közül jó néhány ugyancsak nagyon emlékeztet a mongóliai és belső-mongóliai hsziungnu előkelőknek az utóbbi évtizedekben feltárt és mostanában közreadott féldrágakő betétes arany sírleleteire. Mindez vonatkozik a szidorovkai temető és a Szibériai Gyűjtemény más aranytárgyaira, például a csatokra is. [Vö.: RUGYENKO 1962, 1, 4. rajz; II, III, IX. táblák; MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 148 sk, 28, 29 rajz; ERDENEBAATAR 2015, 4, 146, 3.3 ábra; 152, 2.2 ábra.]. Egyébként I. Péter Ermitázsban őrzött Szibériai Gyűjteményének több mint 250 aranytárgyából mindmáig csak a mintegy 40, az állandó kiállításon bemutatott darab publikált [RUGYENKO 1962, 5].

Mégis, V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova monográfiájuk összegzésében óvatosan megállapították, hogy nézetük szerint a hunok és a kínaiak hatása Nyugat- és Északnyugat-Szibériára igen széleskörű lehetett, és azt is, hogy ez a kérdés megérdemli a további kutatást.

Mindezek után visszatérünk a magyarországi tudományos elméletekhez a szárgátkai kultúrával, a szidorovkai temető leleteivel kapcsolatban. Fodor István határozottan úgy véli, hogy a szidorovkai lelet – a Nagy Péter-féle aranykincs ötvös-remekműveivel együtt – a szerinte az i. u. VI. századig a szárgátkai kultúrában élő finnugor-magyarok öröksége lehetnek.    

A következőket írja erről a kérdésről legújabb művében, a Romsics Ignác sorozatszerkesztésében megjelent „Magyarország Története” első, „Őstörténet és honfoglalás” című kötetében [FODOR 2009; Vö.: ERDÉLYI 2009.]:

„Ha hozzávetőlegesen is, de megválaszolható az a kérdés, hogy hol jött létre az ősmagyar nép. Ez minden bizonnyal a nyugat-szibériai ligetes sztyeppe övezetében fekvő Irtis–Isim–Tobol vidéke lehetett, ahol az i. e. 7. századtól az i. sz. 6. századig létezett a szárgátkai régészeti műveltség… …A régészeti kultúra létrehozói erős kereskedelmi és kulturális kapcsolatban álltak a délebbi sztyeppe nomád népeivel. A Krisztus körüli időkre keltezhető az Omszktól nem messze lévő szidorovkai temető, amelynek egyik gazdag mellékletekkel ellátott sírjából pávasárkányt ábrázoló, aranyozott ezüst lószerszámdíszek (falárok) kerültek elő, amelyek Iránban készültek. Ma már az is valószínűsíthető, hogy a pétervári Ermitázsban őrzött Nagy Péter gyűjtemény híres aranytárgyai (vagy azoknak egy részük) a szárgátkai műveltség területén készültek. Többek között a szakirodalomból sokat idézett, az i. e. 4–3 századokra keltezett aranycsat is, amely fa alatt pihenő nőt és férfiakat, valamint fához kötött lovakat jelenít meg. Kiváló régészünk, Nagy Géza vette észre közel száz éve, hogy ez a jelenet rokonítható a szent László-legenda középkori ábrázolásainak zárójelenetével, és bizonyára arra utal, hogy a legendának van egy ősi, keleti változata is”.

Fodor István ezekhez a megállapításaihoz a következő észrevételeket szeretnénk hozzáfűzni:

Fodor a szidorovkai 1. kurgán 2. sírját a „Krisztus körüli” időkre keltezi. Ezzel szemben – ahogy ezt már fentebb jeleztük - a szidorovkai temetőt feltáró V. I. Matjusenko és I. P Tataurova szerint a temetkezés az időszámításunk utáni 2–4 századokra keltezendő. [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 103] Fodor nem fejti ki, milyen alapon gondolja ezt másképp, mint a temetőt feltáró régészek?

Nem közli Fodor a forrását annak az adatának sem, amely szerint a szidorovkai harcos lószerszámát díszítő pávasárkányt ábrázoló aranyozott ezüst falár-pár iráni importként érkezett volna a szárgátkai műveltség területére. Úgy tűnik, hogy ez a határozott állítása valójában mindössze feltételezés. A szidorovkai sír feltárói szerint az 1. kurgán 2. sírjában lelt falárok párhuzamai az európai Oroszország déli részein, Közép-Ázsiában és Mongóliában keresendők [Matjusenko–Tataurova, 1997, 60]. Perzsiát, vagyis Iránt ők a szidorovkai falárokkal kapcsolatban nem említik. Valószínűbb feltevés lenne a kereskedelmi úton történő beszerzés azoktól az indoeurópai, száka-szkíta törzsektől, amelyek szárgátkai kultúra területén, vagy attól délre éltek. Az újabb régészeti adatok azonban egyértelműen azt jelzik, hogy nem az irániak, és nem is a közép-ázsiai szkíták voltak azok, akik nemesfém falárokkal díszítették előkelőségeik lószerszámait. A bereli (Kelet-Kazahsztán) szaka (szkíta) kurgánok közül az egyikből Z. Szamasev kazah régész, tizenhárom arany rátétekkel díszített lószerszámmal felszerelt ló csontvázát tárta fel a sírban fekvő előkelő harcos mellől. A lószerszámok gazdag és változatos díszítése mind a tizenhárom lovon azonos volt. Falárok a bereli kurgánból felszínre került lószerszámok egyikén sem fordultak elő. (Kazahsztán fő-restaurátorának, Krym Altynbekovnak, a bereli ló felszerelése rekonstruálójának és bemutatójának a közlése).

Ezzel szemben a belső-ázsiai (mongóliai) hsziungnu előkelő sírok lószerszámainak széles körben elterjedt díszítése az ezüst, aranyozott ezüst, a leggazdagabb sírok esetén aranyból készült falár-pár. Ezeken a falárokon többnyire mitikus állatok láthatók: egyszarvú antilop (Gol Mod, 20. sír); sárkány (Noyon Uul, 20. sír)¿ jak ( Noyon Uul, 5. sír); szarvas (Noyon Uul, 6. sír); ibex (Tsaram, 7. sír). [TSEVENDORJ 2013, 62] A hsziungnu arisztokrata sírok falárjainak mitikus állatai, (pl.: sárkány, egyszarvú) a korral foglalkozó mongol régészek szerint, azt jelképezik, hogy a díszes lószerszámmal felszerelt lovak gazdái igen magas helyet foglaltak el a hsziungnu társadalomban. [TSEVENDORJ 2013, uo.].

A Mongóliában felszínre került falár-párok közül művészi kivitelezésével kiemelkedik a Gol Mod-2 előkelő hsziungnu temető 1. számú sírjának lószerszámai között nemrégiben felfedezett türkizzel és más féldrágakő betétekkel díszített két arany falárja. A rajtuk ábrázolt mitikus állatok egyszarvú pávasárkányok. Ezeket a különleges mitikus állatokat a mongolok BERSZ-nek nevezik. [Vö.: ERDENEBAATAR 2015, 221]). Ugyancsak a Gol-Mod-2 temetőből került a felszínre több aranyozott ezüst és bronz falár-pár is, egyszarvúak ábrázolásával [ERDENEBAATAR 2015, 148]. Tehát határozottan úgy tűnik, hogy a mitikus állatokat ábrázoló szidorovkai aranyozott ezüst falárok közvetlen párhuzamait az előkelő mongóliai hsziungnu temetők leletei között kell keresnünk.

Megjegyeznénk, hogy a Gol Mod-2 temető 1. számú, rabolt sírját, ahonnan a féldrágakő betétes arany falár-pár a felszínre került, a feltehetőleg kapkodó sírrablók által ottfelejtett különleges nemesfém tárgyak alapján az ásató régészek a hsziungnu Nagy Király, vagyis a sanju sírjának tekintik. [ERDENEBAATAR 2015, 221]. Hasonló kategóriájú hun sírból származhatnak a Gol Mod-2 temető egyes sírja ékköves arany falár-párjának eddig ismert egyedüli közvetlen párhuzamai, amelyeket a szentpétervári Ermitázs Szibériai Gyűjteményében őriznek. [RUGYENKO 1962, 15, 42 sk; III. tábla; V. tábla 4.] Ezeket a 167–169 gramm súlyú, drágakövekkel kirakott ötvös remekműveket, amelyeknek közepén egy szarvas látható, állatharc jelenetekkel körülvéve, Sz. I. Rugyenko 1962-ben – akkoriban még összehasonlítási alapot adó, sírból feltárt párhuzamok híján – tévesen, „ruhadíszként” határozta meg. Még az általa kutatott, bőséges leletanyagot adó, világhírű paziryki szkíta kurgántemetőből sem kerültek a felszínre falárokkal díszített lószerszámok, különben a nagy orosz régész bizonyára nem tévedett volna. A Szidorovkát ásató V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova már tudták, hogy a szentpétervári féldrágakövekkel díszített arany korongok falárok, bár azt, hogy azok lószerszámokat díszítettek volna, nem említik. Viszont megállapították, hogy a Szibériai Gyűjtemény falárjai „megdöbbentően közel állnak” a szidorovkai arany övveretekhez. (A Gol Mod-2 sír 2015-ben publikált falár-párját természetesen még ők sem ismerhették. [Vö.: MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 73].

Ami a Szent László legenda ábrázolása utolsó jelenetének keleti párhuzamát ábrázoló szibériai aranyveretet illeti, ehhez a kérdéshez szintén lenne hozzáfűzni valónk. Az erdélyi, magyarországi templomokban középkori freskókon ábrázolt Szent László legendának a pihenést megelőző jelenetének, a birkózó jelenetnek az ősi keleti változatával, találkozhatunk régóta ismert, szórványleletként előkerült ordoszi típusú bronz övvereteken is [Vö. például: SALMONY 1933, XXI. T, 2,3]. A veretek jelenetei egymással szemben álló lovak között két egymással birkózó férfialakot mutatnak be. Az ábrázolás hasonló ahhoz, ahogy erdélyi, magyarországi templomaink középkori freskóinkon Szent László királyunk birkózását a kun vitézzel jelenítik meg a freskók alkotói. A legutóbbi időben publikált régészeti adatokból pedig ismertté vált a bronzvereteken ábrázolt birkózó jelenet nemesfémbe öntött pontos párhuzama is, a keshenzuangi (Kína, Shaanxi tartomány) hsziungnu temető 1956-ban feltárt 140. számú előkelő sírjából felszínre került, türkizzel díszített arany övveret. [TSEVENDORJ 2013, 99]. Véleményünk szerint a Szent László legendával azonos jellegű ősi keleti történetnek a különböző jeleneteit ábrázoló, publikált szibériai és belső-ázsiai arany és bronz övveretek feltehetőleg jó néhány évszázaddal későbbre keltezhetők a Fodor István által jelzett i. e. IV–III. századnál. Készítőik és viselőik pedig sokkal inkább lehettek az egykor Belső-Ázsiában élő, majd az i. u. II–IV. században a szárgátkai kultúra területén, Nyugat-Szibériában is megjelenő, Nyugat felé vonuló ázsiai hunok, mint akár a szkíták, akár a szárgátkai kultúra „finnugor” magyarjai.

Természetesen a hsziungnu korban Belső-Ázsia előkelő hun sírjaiból széles körben adatolt tárgyak kerülhettek a szargatkai kultúra területére kereskedelmi kapcsolatok révén is. Azonban, ahogy ezt az előzőekben jeleztük, a a szidorovkai 1. kurgán 2. sírja arra az időre keltezhető, amikor az ázsiai hunok maguk is Nyugat felé vonultak, vagyis az i. u. II–IV. század elejére, a nagy kelet-nyugati nomád népvándorlás kezdetére [Vö.: [BERNSTAM 1951, 238, térkép a hunok II–V. századi hadjáratairól]. Így a kereskedelmi kapcsolatnál logikusabbnak tűnik az a feltevés, hogy az adott tárgyakat a maguk a hunok hozták Keletről, Délkeletről a szárgátkai kultúra területére; illetve az, hogy a szidorovkai és iszakovkai rabolatlan gazdag kurgánsírok hun vezérsírok voltak.    

Mogilnyikov a Szibériában és Közép-Ázsiában a bekövetkezett eseményekről

A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu birodalom bukása utáni eseményeket: Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századok során, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentős népszaporulat a fent említett területek népeinek további Nyugat felé vándorlásához vezetett. [MOGILNYIKOV 1992, 254 sk.] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szárgátkai kultúrával létének megszűntével és az ősmagyar etnogenezissel kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov:

„A szárgátkai kultúra az i. sz. III zázad végén, vagy a IV. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált”. [MOGILNYIKOV 1992, 310-311]. V. A. Mogilnyikov ezen utóbbi feltételezésének alapja a magyarok ugor nyelve, valamint az, hogy a szárgátkai kultúrát a kultúrával foglalkozó kutatók többsége ugornak véli. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a XIX. század végén. Vámbéry úgy vélte, hogy „ugorok bőségesen voltak Attila seregében” [VÁMBÉRY 1898, 47].

Itt kell kitérnünk arra a törekvésre, hogy a szárgátkai kultúra nyugatra került népelemeinek az utódait a mai Baskír és Tatár köztársaságok területén fedezzék fel, a karajakupovói – kusnarenkovói kultúra emlékeiben.  V. A. Mogilnyikov mindössze arra célzott, hogy a szárgátkai kultúra, amely szerinte az ugorokhoz köthető, az ősmagyarok etnogenezisével kerülhetett kapcsolatba. Azt is feltételezte, hogy a hunok elől elmenekült hordozóinak egy része a szilvai és a kusnarenkovói kultúrák megalapítója lehetett az Urál-vidéken, az i. sz. VII.-IX. századok során [MOGILNYIKOV 1997, 311.] Ám a IV. század elejétől a VII. vagy akár csak a VI. századig terjedő, igen jelentős hosszúságú korszakot régészeti emlékekkel „áthidalni” eddig még nem sikerült, azaz az oda történt esetleges áttelepülés ebben a vonatkozásban nem igazolható. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ősmagyarok soha nem éltek a jelzett kultúrák területén, mindössze azt, hogy a meglévő régészeti adatok semmiképpen sem igazolják azt, hogy ott volt a magyar őshaza, vagy valamilyen ókori, vagy i. sz. VI. század előtti bevándorlás révén, ősmagyarok által lakott vidéké válhatott volna a Káma és a Bjelaja folyók völgye. 

A kusnarenkovoi – karakajukopói kultúra etnikai interpretációjában felbukkant az ugor – türk feltételezés is [KHALIKOV 1989, 68]. A kusnarenkovói temető embertani anyaga határozottan déli, nem pedig nyugat-szibériai etnikumra vall [Akimova 1968. 64-68.].

Végezetül még egy érdekes részletre hívnánk fel a figyelmet a szidorovkai 1. kurgán 2. temetkezésével kapcsolatban.

A szidorovkai temető 1. kurgánja 2. sírjában, a koponyától jobbra, T-alakú, aranyhímzéses brokátselyem darabot tártak fel a régészek. Méretei: 0,65x0,43 m. A kendő körülvette az eltemetett fejének körzetét. [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 13]. A monográfia szerzői ezt „valamiféle fejfedőként” határozzák meg. Azonban fel kell hívnunk a figyelmet a következőkre: Ez a brokátselyem darab formáját tekintve igen hasonló ahhoz a selyem halotti szemfedő fajtához, amelyet az I-li Su ókori kínai szertartáskönyv ír le az ókori kínai hivatalnokok halotti ruhája részeként [DE GROOT 1892, 333]; és amelyhez hasonló került a felszínre Mawangtuiban, egy Han-kori kínai hercegnő temetkezéséből, valamint a kenkoli hun temető (Kirgizisztán) 9. kurgánjának férfi temetkezéséből. [WEN WU PRESS, 1972, 9 sk; BERNSTAM 1940, 27–32.]. A szidorovkai T-alakú brokátselyem darab felső része a homlokot, alsó része pedig az arcot boríthatta. Feltételezésünket alátámasztani látszik az a tény, hogy az Iszakovka I. temető 6. Kurgánja 3. sírjában L. I. Pogogyin két selyem halotti takaró maradványait fedezte fel, a széleiken bőséges aranyhímzéssel. (Az Iszakovkán feltárt harcos egyébként aranyhímzéses selyemruhába volt öltöztetve, [POGOGYIN 1996, 124-134]. aranyveretes fegyverövvel, számos arany- és ezüsttárgy kíséretében). 2

A kínai forrásokban a legkorábbi tudósítás az aranyhímzéses brokátselyemről (Bicsurin fordítása szerint „brokátról”) az i. e. III század végétől az i. e. II. század elejéig tartó [i]időszak eseményeihez kapcsolódik. Mao Tun hun sanju temetésének leírásakor a következőket közlik: „Az elhunytat koporsóba temetik; méghozzá külső és belső koporsóba, arany és selyem brokáttal (kiemelés: L. I. Pogogyin) és prémmel borítva”. Huan-di kínai császár i. e. 174-re keltezett levelében a hun Shanjühöz a béke meghosszabbításról, a küldött ajándékok listájában megemlítésre kerül: „felöltött hímzett bélelt kaftán, hosszú brokát kaftán,… öv, arany veretekkel és csattal (!!) (kiemelés tőlünk), 10 hímzett selyemdarab. A nagy Laosan Gijuj sanjühöz írott másik levelében Huan-di császár azt az információt közli, hogy „az említett hivatalnokkal küldöm az évi szokott adag fehér rizst, brokátot, selymet, pamutot és sok egyebet”.3

Ha a szidorovkai 1. Kurgán 2. Temetkezésének brokátselyem darabjával kapcsolatos feltevésünk helytálló, akkor nyomára bukkantunk az egyik első olyan selyem halotti maszknak, amely a szárgátkai kultúrában, Nyugat-Szibéria ugor lakossága körében megjelent a népvándorlás kezdetekor, déli-délkeleti irányból, valószínűleg hun közvetítéssel. Ezt a selyem halotti maszkot akár az ősmagyarok selyem alapú halotti maszkjai korai előzményei egyikének is tekinthetjük.

Summary

The so- called Sargatka archaeological culture (Eastern Kazakhstan–Western Siberia) has been interesting for the Hungarian and Russian researchers from the middle of the last Century. Some of those researchers believed that this territory was the original homeland of the ancient Magyars. The wonderful golden masterpieces of the Siberian Collection of I. Peter Russian tsar, kept in the Ermitage (St. Petersburg)  were collected from the area of the Sargatka Culture. The masterpieces of the Collection had no parallels found on archaeological sites almost up to our days. However decisive changes took place in this respect in the previous decades. Two untouched rich tumuli-graves from the 2d–4^th Centuries A. D. were discovered and excavated in he centre of the former Sargatka culture, on the right bank of the Irtish River, in the Sidorovka and Isakovka tumuli-grave cemeteries (Omsk District, Russia). The golden and silver mounts and other jewellery found in these graves were the parallels of the objects kept in the Siberian Collection. So, it could be proved this way that the goldsmith works of the Siberian Collection were really originated from the territory of the Sargatka Culture. The determination of age and ethnical affiliation of the new Western Siberian finds and of the golden objects of the Siberian Collection was made easier by the recent discovery of noble metal finds from the gravers of Xiongnu aristocrats from Mongolia and inner Mongolia , with the same shaping and motifs as of the previously mentioned objects. The Xiongnus or Asian Huns migrated towards the West in the II–IV Centuries A. D. and beside other territories they conquered the area of the Sargatka Culture too. The Ugrian population living there was partly annihilated, partly fled into the Northern areas, and partly joined the Huns and marching with them further towards the West they became one of the components of the Magyar ethnogenesis.

Rajzok

1. Rajz: Arany övveret a szidorovkai temető 1. Kurgán 2. sírjából

2. Rajz: Hsziungnu bronz övveret az Ordosz-vidékről

3. Rajz: Tevét marcangoló farkast ábrázoló arany övveret az Iszakovka I. temető 6. Kurgán 3. sírjából.

4. Rajz: Pávasárkányt ábrázoló aranyozott ezüst falár-pár a szidorovkai temető 1. kurgán 2. sírjából.

5. Rajz: Egyszarvú pávasárkányt ábrázoló, féldrágakövekkel díszített arany falár-pár a mongóliai Gol Mod-2 előkelő hsziungnu temetőből.

6. Rajz: Birkózókat ábrázoló arany övveret a keshenzuangi (Kína, Shaanxi tartomány) hsziungnu temető 1956-ban feltárt 140. számú előkelő sírjából.

A képek forrásai a következők: 
Figure 1: В. И. Матюшенко - Л. В. Татаурова; Могильник Сидоровка в Омском Прииртише, Новосибирск 1997, 148.
Figure 2: A. Salmony: Sino-Siberian art in the collection of C. T. Loo. Paris 1933, Pl. XXII, 3.
Figure 3: В. И. Мордвинцева: Поликромный зверинный стиль. Симферопол 2002.
Figure 4: В. И. Матюшенко - Л. В. Татаурова; Id. m, 141.
Figure 5: Д. Эрдэнэбаатар, Гол Мод-2, Ulan Bator, 2015,  148.
Figure 6: The Xiongnu Encyclopaedia, 2013, Ulan Bator, 99.

Irodalom

1. AKISEV 1978: Kurgan Isszik. Alma Ata, 1978.
2. BERNSTAM 1951: Bernstam A.N. Ocherk istorii gunnov. Leningrad 1951.
3. BERNSTAM 1940: A. N. Bernshtam. Kenkolskij mogil’nik. Leningrad, 1940.
4. CSERNYECOV 1953: Csernyecov V. N. Drevnjaja istorija Sredn’ego Priobja. Moszkva 1953.
5. DAVIDOVA 1971: A. V. Davidova. Problema khudozhestvennyykh bronzov khunnov. In: SA 1971/1, 93-105.
6. DE GROOT 1892: De Groot. The Religious System of China, I. Leyden, 1892.
7. ERDÉLYI 2009: Erdélyi István: Magyarország története I, Budapest 2009. Fodor I.: Őstörténet és honfoglalás. Keletkutatás 2009 tavasz, 155–162.
8. ERDENEBAATAR 2015: D. Erdenebaatar, Balgasyn tal dakh Gol Mod-2-üz khunnugijn azguurtnü bulsnü szudalgaa. Ulanbaatar, 2015.
9. FODOR 2009: Fodor I.,Őstörténet és honfoglalás. (Magyarország története I, Sorozatszerkesztő: Romsics Ignác), 2009.
10. HALIKOV 1989: A. Kh. Khalikov.Tatarskij narod i ego predki. Kazan’ 1989.
11. KIZLASZOV 1988: L. R. Kyzlasov. V Sibirju nevedomoju za pismennymi tainstvennimy. In: Janin V. L.: (red.: Puteshstvija v drevnost. Moskva, 1988, 16–49
12. KOSZARJEV 1984: Koszarjev M. F. Zapadnaja Szibir’ v drevnost’i. Moskva 1984. (Botalov és mtsai nyomán).
13. MATYEJEVA 1993: Matvejeva N.P. Szargatszkaja kul’tura na Szrednyem Tobole. Novoszibirszk 1993.
14. MATYEJEVA 1995: Matyejeva N. P. Kraj v rannem zheleznom veke. In: Istorija Kurganskoj oblast’i. Kurgan 1995.
15. MATYEJEV–MATYEJEVA 1988: Matvejev A. V., Matvejeva N. P. Bronzüst a szavinovói temetőből. (SZA 1988/1, 241-244).
16. MATJUSENKO–TATAUROVA 1997: Matjusenko V.I.– Tataurova L.V. Mogil’nik Sidorovka v Omskom Priirtishe. Novoszibirszk. 1997 .
17. MOGILNYIKOV 1983: Mogil’nyikov V.A. K sostojanii voprosa. In: Etnicheskie processi. Izhevsk 1983.
18. MOGILNYIKOV 1992:  Mogil’nyikov V. A. Sargatszkaja kul’tura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chast’i SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. Moskva 1992. 292 – 311. (Serija Arheologija SSSR).
19. MOLNÁR 1953: Molnár E. A magyar nép őstörténete. Budapest. 1953.
20. MORDVINCEVA 2002: V.I. Mordvinceva: Polikromnyj zverinnyj stil’. Simferopol’, 2002.
21. NAPOLSKIKH 1997: Napolskikh V.V. Vvedenyije v istoricheskuju uralistiku. Izhevsk, 1997. (A korábban Göttingában tartott előadássorozatának átszerkesztett szövege. A kérdés szakirodalma egyébként  óriási és az nagyrészt a magyarországi könyvtárakban hiányzik,  a magas  nemzetközi kölcsönzési költségek miatt ez év márciusa óta már gyakorlatilag behozhatatlan. A legteljesebb vonatkozó bibliográfia megtalálható a Botalov Sz. G.és Ivanova I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfiában: Drejvnyjaja isztorija Juzsnogo Zauralja I-II. Cseljabinszk 2000.)
22. OMSZK 1988: Drevnyije szokroviscsa Szibiri. Omszk 1988.
23. POGOGYIN 1996: L. I. Pogogyin. Zolotnoe shit’e Zapadnoj Sibiri. (Pervaja polovina I. tys. N. e. Istoricheskij Ezhegodnik, Omsk Universitet, 1996.
24. RUGYENKO 1962: Sz. I. Rugyenko, Sibirskaja kollekcija Petra I. (Arkheologija SSSR, svod arkheologicheskikh istochnikov. Moskva-Leningrad, 1962.
25. SALMONY 1933: A. Salmony, Sino-Siberian art in the collection of C. T. Loo. Paris 1933.
26. SARIANIDI 1985: V. Sariadini, Bactrian gold. Leningrad, 1985.
27. TSEVENDORJ 2013: Xiongnu Encyclopaedia (Szerkesztő: D. Tseveendorj). Ulanbaatar, 2013.
28. TSEVENORJ 2011 Treasures of the Xiongnu (Szerkesztő: D. Tsevendorj). Ulanbaatar 2011.
29. VASZILJEV 1989 Vasziljev V. I. K etnicheskoj kharakteristike naselenyija. In: Kul’turnije i hozjaistvennije tradicii. Novosibirsk 1989 (Botalov – Ivanova nyomán).
30. VÁMBÉRY 1898: Vámbéry Ármin. A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1898.
31. WEN WU 1972: The Han tomb No 1 at Mawangtui, Changsa. Wen Wu Press, Peking, 1972.

A SZERZŐK SZAKMAI ÉLETRAJZAI

Erdélyi István. 1931-ben született, Erdélyben. Múzeológiából szerzett diplomát 1955-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. Kandidátusi felkészülését Leningrádban végezte el, a Leningrádi Egyetem történelem szakán. Kandidátusi disszertációját „Magyarok Levédiában” címmel, 1959-ben védte meg, nagydoktori disszertációját pedig „Az avarok és a Kelet a régészeti források alapján” címmel, 1976-ban. 1959-től nyugdíjazásig a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében dolgozott. 1961-1990 között a Magyar–Mongol Akadémiai Régészeti Expedíció vezetője volt, 1975–1982 között pedig a Szovjet–Magyar  Közös Régészeti Expedíció vezetője. 1990-ben megkapta a Brit Akadémia Stein–Arnold Exploration Fund ösztöndíját, 1990-ben pedig Kőrösi Csoma díjjal tüntették ki. Jól ismertek a következő munkái:  „Az avarok művészete” (1966); „A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt” (1980); „A honfoglalás és a hozzá vezető események” (1986); „Bevezetés a magyar őstörténetbe” (1994); „A Bajkáltól a Balatonig: régészeti adatok a török nyelvű népek történetéhez” (1997). 1961-től dolgozott szorosan együtt mongol régészekkel, elsősorban hsziungnu témában. D. Navaan és D. Cevendorzs régészekkel együtt számos köznépi hsziungnu sírt tárt fel Najma Tolgojban, Dulga Uulban és Tövsz Uulban, és tanulmányokat írt ezekről a kutatásokról. 2000-ben „régészeti expedíciók Mongóliában” című munkájában számolt be mongóliai bronzkori, hsziungnu, és türk régészeti kutatásai fő eredményeiről.

Benkő Mihály. Történész diplomáját 1969-ben szerezte meg az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. 1979-2005 között a Magyar Nemzeti Múzeum Központi Könyvtárában dolgozott. 1988-ban Erdélyi István vezetése alatt részt vett a Közös Magyar-Mongol Akadémiai Régészeti Expedíció munkájában. Együttműködését Erdélyi Istvánnal a magyar őstörténet kutatása terén az óta is folytatja. 1988–2008 között mintegy hússzor járt Mongóliában és Kazahsztánban. Kutatási témája: A magyar őstörténet néprajzi történeti párhuzamai az ázsiai nomádok között; a keleti magyar néptöredékek emlékei. Tudományos cikkeit magyar és külföldi akadémiai és más folyóiratokban jelentette meg. Négy színes képekkel illusztrált könyve jelent meg Belső- és Közép-Ázsiáról: „Nomád világ Belső-Ázsiában” (1998); „Julianus nyomdokain Ázsiában” (2001); „A Torgaji Madiarok” 2003); „Magyar Kipcsakok” (2008). Útjait négy alkalommal támogatta a Brit Akadémia Stein–Arnold Exploration Fund-ja. 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki a kazah-magyar kulturális kapcsolatok terén végzett sok évtizedes tevékenységéért, a keleti magyarok kutatásáért.

1 A szidorovkai leletek egy részét a magyar múzeumlátogató közönség is láthatta 1993-ban Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Fodor István – D. D. Vasziljev rendezte „Őseink és elődeink” című kiállításon.

2 A selyem alapú maszkok legkorábbi keltezése: az i. e. VIII–V. század, Kína, a Nyugati Csou kor kínai hercegi sírjaiból és un. „előhun” (shangrong) temetőkből. Az ilyen típusú maszkok különböző formái a népvándorláskor lovas nomádjai között – így az ősmagyarok és a honfoglaló magyarok között is – széles körben elterjedtek.

3 L. I. Pogogyin, id. m, 136. A szerzőnek komoly oka volt arra, hogy az adott kínai forrásokra hivatkozzon. A második idézetből úgy tűnik, hogy hasonlóan ahhoz, ahogy Nyugaton, a Fekete-tenger partvidékének görög, bizánci városaiban készültek ékszerek a szkíta, szarmata, hun. avar stb. sztyeppei nagyurak számára, éppen úgy készülhettek arany ötvösművek hsziungnu megrendelésre kínai műhelyekben. A kínai arany- és ezüst ötvösművesség már az i. e. II. évezredben megjelent, a Han dinasztia korától kezdve pedig igen fejlett volt. A kínai ötvösműhelyekben készültek hsziungnu ízlés szerinti, állatharc jelenetes ötvösművek is. [Vö.: Murizio Scarpari, az ősi Kína. Budapest, 2000, 207–210]. A szidorovkai és iszakovkai aranyvereteknek és ordoszi-bajkálontúli-mongóliai párhuzamoknak „ közös gyökere” [10, 101] nem a szkíta-perzsa világ irányában, hanem a hsziungnuk uralkodói körei számára dolgozó kínai műhelyekben keresendő.

A Szovjetunió felbomlásával új lehetőségek nyíltak meg a magyarságkutatás szempontjából. Olyan körzetekbe is el lehet ma már jutni, melyek korábban az idegenek elől el voltak zárva. Az utóbbi időben egyre másra érkeztek a hírek a volt Szovjet tagállam, Kazahsztán, és a környező országok kazak nemzetiségi területein élő, magukat magyarnak valló törzsekről. Az egyik hír volt a Nyugat-Szibéria Omszki Terület Ruszkaja Pojana körzet kicsiny kazak auljában (cca 150 lakos), Kara Talban található temető törzsi hovatartozást jelző sírfelirata „magyar küpsak”. Ezért különös figyelmet érdemel, hogy nem messze ettől a helytől, de már a Novoszibirszki Területen található egy körzet, melynek a neve: Vengerovo (magyar) Rayon. A körzetközpont neve azonos a körzet nevével, azaz Vengerovo. A kutatások eredménye: magának Vengerovo nevének nincs, Vengerovo címerének és annak a területnek, ahol Vengerovo található közvetlen kapcsolata van a honfoglaló magyarsággal.

Vengerovo az Om folyó partján helyezkedik el. A Novoszibirszk Terület nyugati szélén található. Az Om folyó Omszknál torkollik az Irtis folyóba. Vengerovo közelebb van Omszkhoz, mint Novoszibirszkhez, és legfeljebb 250 km-re van attól a helytől, ahol a bevezetőben említett „magyar küpsák” törzs sírfeliratokat találták.

Vengerovo jelenlegi nevét egy – az I. Világháborút követő polgárháborúban résztvevő -Vengerov nevű katonáról kapta 1933-ban. Tehát – mint említettük - a körzet és település nevének nincs közvetlen köze a honfoglaló magyarokhoz. Ugyanakkor Vengerovo pontosan annak a régészeti kultúrának, a Szargatkai-kultúrának a kellős közepén található, ahol a tudósok a magyar őshazát feltételezik. A Szargatkai-kultúra területétől északra található a Hanti-Manysi Autonóm terület, melyet most – régi neve után újból – Jugrának neveznek. A hanti-manysi (más néven vogul és osztyák) nyelv a magyar legközelebbi nyelvrokona. Báró Wilhelm Herberstein moszkvai követ 1549-ben készült térképén pedig az Uralon túl, a térkép jobb oldalán a következő szöveg szerepel: „IVHRA INDE UNGARORU ORIGO” – azaz „Jugra, ahonnan a magyarok származnak”(A báró „Jegyzeteinek” 1556-os bázeli kiadása alapján). Moszkvában tehát a XVI. században úgy tudták, hogy a magyarok őshazája az Urálon túl, Nyugat-Szibériában volt.

Nyugat-Szibéria déli részének végtelen sztyeppéje hajdan a lovas nomádok országútja volt. Ezt jelzi, hogy a Novoszibirszki terület 43 körzete közül több körzet címerében szerepel ló. Ezek közül is kitűnik az említett körzet címere. Az ezen szereplő címerállat sokkal inkább mítikus állatábrázolás, mint valóságos ló.  A címerállat első két lába befelé görbül. A két hátsó láb palmettás indává formálódik. A címer egy ősi kultúra különleges üzenetét hordozza. A címerállat kialakítása beleilleszkedik abba az honfoglaláskori indás, palmettás kultúrába, amely a magyarság művészetére jellemző volt.

A járás címerének eredetére vonatkozó kutatás megdöbbentő eredménnyel járt.

A járás címere pontos párhuzama Dienes István régész A Honfoglaló magyarok (Budapest, 1972) c. könyvében közzétett „szarvasi karperec elnövényesedő állatalakja”-nak, és a Balatonújlak mellett 2003-ban útépítés során talált X. századi hajfonatkongnak.

1. Kép: A szarvasi karperec elnövényesedett állatalakja és Vengerovo címere.

2. Kép: Vengerovo címere, hafonatkorong Balatonújlak X. sz. és a Szargatkai-kultúra területe.

 Vengerovo címerének indokaként hivatalosan az állattenyésztés és növénytermelés egységét jelölték meg.

A címer történeti előzménye az indokolás szerint a Vengerovo-ban a XIX. század végén és XX. század elején található Szargatkai Ménes.

A „Szargatka” szónak ismét a magyarságra utaló jelentése van a következők miatt.

Az Omszktól kb. 70 km-re északra található Szargatka nevű helyiség területén talált régészeti leletekről „Szargatkai kultúra”-nak neveznek egy kb. i.e. VI. századtól sz. III. századig fennálló, szkíto-szarmata jellegű, az időszak végén hun befolyási övezetet jelző kultúrát. A kultúra hordozóiként a magyar őstörténettel foglalkozó Fodor István és mások is a magyarokat jelölik meg, lásd: Erdélyi István - Benkő Mihály A szargatkai kultúra és a hunok c. cikkét (Eleink IV. évf. 2. szám, 2005. 5-18. o.).

Alaposan feltételezhető, hogy a szarvasi karperec, a balatonújlaki hajfonatkorong és a vengerovoi címer lóábrázolása azonos gyökerekből, a hun-szkíto-szarmata szargatkai kultúrából eredeztethető.

Először ismertetünk egy cikket, mely Anonymusról a Székelyhírmondóban jelent meg, utána pedig Anonymus közléseinek hitelességére mutatunk rá néhány példán keresztül.

Előadás Anonymusról Baróton, a Magyar Örökség táborban

„Anonymusszal kapcsolatban két kérdés fogalmazódik meg. Az egyik az, hogy ki volt ő? Erre röviden válaszolhatunk – nem tudjuk. A második kérdésre viszont, hogy mit írt Anonymus, már nem olyan egyszerű helyes feleletet adni, de lehetséges” – ezt a megállapítás dr. Darkó Jenő magyarországi történész tette Baróton, a 3. alkalommal megszervezett Magyar Örökség-táborban.

Előadásából megtudhattuk, Anonymus művéről a magyar történetírásnak két vonulata alakult ki. Az egyik a hiperkritika, mely semmit nem fogad el, mindent megkérdőjelez abból, amit írt, és mindent belemagyaráz. A másik pedig a felelőtlen kritikátlanság, ami olyan dolgokat is neki tulajdonít, amihez semmi köze. Az előadó véleménye szerint egyik sem helyes, mert ahhoz, hogy megérthessük, mit írt Anonymus, egyszer munkájának a műfaját kell meghatároznunk. A szépirodalom ugyanis már az ókorban elválik a történeti irodalomtól, mely a maga során viszont a földrajzi irodalomtól különül el.

Azt már I. Tóth Zoltán is megállapította, hogy Anonymus esetében a középkorra jellemző történelmi felfogással állunk szemben, amely a múlt eseményeit a saját idősíkjába helyezi. És ez fordítva is igaz, vagyis saját jelenének viszonyait visszavetíti a múltba. Ezen eljárás az időbeli távolság áthidalásának szándékából fakadt, mely által az egykori gondolkodásmódot szerette volna közelíteni a jelenéhez és annak tudásszintjéhez.

A felsoroltakat és a krónikás művének címét (Gesta Hungarorum) figyelembe véve kijelenthetjük, Anonymus egy Franciaországból eredeztetett, 12. század végi irodalmi műfajhoz, a gestához nyúlva írta meg művét, így a munkáját ennek megfelelően kell értelmezni. Ugyanakkor azt is világossá kell tenni, hogy nem a magyarok történetét írja le, mint ahogy műve címének az erőltetett fordításából ezt hinni lehetett, csupán egyetlen történelmi eseményről, a magyarok bejöveteléről beszél, arról viszont kimerítően, 53 könyvön át, Scythia elhagyásától kezdve a Kárpát-medence elfoglalásáig. És azt sem felejti el kifejteni, hogy mindez jogosan történik, mert az Árpádok dinasztiája Attilától származik, tehát Árpád csak az örökségét vette birtokába!

A Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kéziratról megállapították, hogy az nem az Anonymus által saját kezűleg írt eredeti példány, hanem annak másolata, mely valamikor 1610 és 1632 között bukkant fel a bécsi udvari könyvtárban. Egy 1992-ben elvégzett paleográfiai vizsgálat során ugyanakkor kiderült, hogy még ez is minden kétséget kizáróan 1250 előtt keletkezett.

Az Anonymus által használt forrásokra vonatkozóan elmondható, hogy az első fejezet, vagyis Scythia leírása Justinus római történetíró művére vezethető vissza. A továbbiakban pedig az Exordia Scythica nevű, 6–9. század között keletkezett krónikatöredékből, Paulus Diaconos (725–799) longobárd szerzetes és Regino (840–915) német krónikás művéből merít. Nagyon fontos továbbá megemlíteni, hogy a magyar ősgesztára, valamint a szóbeli hagyományban élő mondákra és nemzetségi történetekre is támaszkodott.” [Bedő Zoltán: Ki volt és mit írt Anonymus? in: Székelyhírmondó 2016. 08. 26., http://www.hirmondo.ro/web/index.php?news=80760&title=Ki+volt+és+mit+írt+Anonymus%3F&fb_action_ids=825493534217445&fb_action_types=og.comments, letöltve: 2016-09-05]

 Anonymus közléseinek hitelessége

 Magam - személyes érintettség miatt – elsősorban Anonymus székelyek csatlakozásáról írt közléseit vizsgáltam a székelyek jelenlétét jelző földrajzi nevek alapján. Ezenkívül vizsgáltam az Árpád-ház és a székelyek eredetére vonatkozó közlést Attila, Álmos és Árpád és a székelyek címere alapján. Mindezek alátámasztják Anonymus közléseinek valóságát.

Székelyek csatlakozása a Tiszánál, a Kórógy vize mellett (Szentes térségében).

Anonymus közlése: „Árpád vezér és nemesei ... sereget küldtek Mén Marót BIHARI vezér ellen. ... Ezek ... BŐD-révnél áthajóztak a Tisza folyón. ... KORÓGY vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak... békés szándékkal elébük jöttek...Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén Marót ellen a táborba.”

A közlést igazoló földrajzi nevek: Korógy nevű patak ma is létezik. Szentes mellett ömlik a Kurcába, az pedig a Tiszába. Bőd rév Szentes egyik kerülete. A székelyek BIHARI jelenlétét bizonyítják a székely eredetű bihari helynevek: Odurján keresztény változata Adorján, Ábrán mai alakja Vedresábrány, Adony, Halom, Székelyszáz, belőle lett Székelyhíd, Tulogd (Székelyhíd mellett volt), Véd (ma Védpuszta), Várcsehi, Csatár, Szántó, Kovácsi, Diószeg, Telegd, Székelytelek, Ártánd, Kereki és társaik. A keleti székekbe való áttelepedésük alkalmával magukkal vittek bihari helyneveket is.

Székelyek csatlakozása északon, a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén.

Anonymus közlése: „…az ott lakók intelmeire … kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot a LENGYELEK FÖLDJE FELÉ, hogy … az ország határait… gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig,...”

Anonymus ezen a helyen nem említi kifejezetten, hogy az általa említett „ott lakók” székelyek lettek volna, de az alábbiakban ismertetett adatok alapján ez egyértelműen megállapítható.

A közlést igazoló adatok: A Középiskolai történelmi atlasz (Budapest, 2003., Cartographia Kft.) 21. oldalán található egy térkép, mely a honfoglalás eseményeit ábrázolja. E szerint Szabolcs-Szatmár-Bereg megye térségében volt a 894-ben Pannoniára támadó magyarok visszavonulási területe. Ez egy a honfoglalást megelõzõ felderítõ támadás lehetett. A visszavonulási területet jelzõ körben „kabarok, székelyek" megjelölés szerepel. Itt található Székely, Benk(ő), Mátyus település. Anonymus szerint Böngér a magyarokhoz Kiev mellett csatlakozott egyik kun (hun!?) törzs vezére volt. Az ő fia, Bors találkozott az „ott lakók”-kal, akik tanácsolták a lengyelek földje felé gyepüterület kiépítését. A lengyel határ melletti székely gyepüőrséget jelzi a hajdani Benkócz, a kiegyezés után Benkőfalva település, mely 1920 előtt Zemplén vármegye Varannói járásához tartozott. „..Benkőfalva nevét a valaha ott élt Benkő családról kapta...” (Pallas) Pálmay József szerint a Benkő család egy „kiterjedt régi székely-család..” A szócikk elején található jelek (csillag és kör) magyarázata szerint: „Primor család (Erdélyben mágnási osztály)” és „…az Árpádok királyi vérével összeköttetésben áll.” [Pálmay József: Háromszék vármegye nemes családjai Abod-István, Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy 2000., 65. o. (Hasonmás kiadás)]

Az előzőekben említett, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Székely község címerleírása a következőket tartalmazza:

„A címer álló, kerek talpú pajzs kék mezejében zöld talajra állított, jobbra fordult, felajzott ezüstíj, arany nyílvesszővel. A pajzs jobb felső sarkában arany Nap-arc, bal felső sarkában emberarcú, növekvő ezüst Hold lebeg. A sisak szembe fordult, arannyal ékített és vörössel bélelt pántos ezüstsisak, vörössel és kékkel ékített arany heraldikai koronával. A sisakdísz a sisakkoronán nyugvó arany heraldikai liliom. A foszlányok mindkét oldalon kék-arany színűek. A címer alatt lebegő, hármas tagolású, íves aranyszalagon feketével nagybetűs felirat: SZÉKELY. A településnév előtt és után egy-egy díszpont. A címer úgynevezett "beszélő" címer, vagyis névcímer, amely a településnév képi megfelelője. A község az ide telepített íjjal, nyíllal felfegyverzett határőriző székelyekről kapta a nevét. Rájuk utal a felajzott íj, valamint a székelyek jelképe, a Nap és a Hold.

A régi székely Benkő családról elnevezett Benkőfalva, a jellegzetes Mátyus településnév, Székely község neve és címerleírása alapján megállapítható, hogy Anonymus közlése megfelel a valóságnak. Böngér fia Borsnak a lengyelek földje felé gyerpüterület kialakitását tanácsoló "ott lakók" székelyek voltak.

Az Árpád-ház eredete

 Anonymus közlése: „…Álmos vezér, Ügyek fia, Attila király nemzetségéből származik…”

 A közlést igazoló adatok: Bármennyire is meglepő, maga Árpád fejedelem nem használta az árpádsávot a pajzsán hordott címerén.

Kézai Simon Magyar Krónikája szerint: „ETHELE király czimerén is, mellyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejü madár vala ábrázolva, mellyet magyarúl turulnak hívnak.”

Kálti Márk Képes Krónikája ennél többet ír. E szerint: „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” Ezzel összhangban vannak a Képes Krónika képei, melyek Attilát, Álmost és fiát, Árpádot turul madárral díszített pajzzsal ábrázolják.

Sem Kézai, sem Kálti Márk krónikájának szövege nem említi a címer színét. A Képes Krónika képei alapján azonban megállapítható, hogy a címerek színe fehér volt.

A magyar krónikákkal összhangban van a török nyelvű wikipédia „Hun Imparatorlugu”(352-469)” szócikke, mely szerint az Európai Hun Birodalom zászlaja fehér, rajta a koronás madárral. [Wikipédia, https://tr.wikipedia.org/wiki/Hun_%C4%B0mparatorlu%C4%9Fu., 2016-07-01]

A fehér szín kapcsolatban áll a sztyeppei nomád birodalmak központjainak elnevezésével is. „…az ázsiai lovas népeknél az ötödik égtáj a közép volt, melyet világos színekkel, főként a sárgával és a fehérrel hoztak összefüggésbe. A sztyeppei birodalmak központjainak elnevezése sok esetben visszhangozza a központi égtáj és a világos színek azonosításának szokását. … A Kárpát-medencében is megtaláljuk e névadási gyakorlat emlékeit. Fehérvárnak nevezték a magyar főfejedelmi, később királyi hatalmi központot (Székesfehérvár), a szállásterület keleti részeit uraló gyula székhelyét (Gyulafehérvár), de a bolgárok központját is (Nándorfehérvár). Tudunk Dnyeszterfehérvár létezéséről is….” [Ötvös Péter: Szárnyak és színek a sztyeppei államszervezetben. In: História 33. évf. 1-2. sz./2011. 39-42. o.]

Az egymástól független, egybehangzó adatok megerősítik az Áprád-ház Attilától való származásának - Anonymus Gesta Hungarorum című művében rögzített – tényét.

A székelyek eredete

Anonymus közlése: „…a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak…”

Anonymus közlését igazoló jelképek: Családom történetét kutatva találkoztam egy Vas vármegyétől elcsatolt, ma Ausztriához tartozó település, a felső-eőri  Bertha család és 65 társa, köztük a Benkő család részére adományozott címerrel. A címerben a főalak, egy kardot tartó székely vitéz fejének két oldalán Nap és Hold jelkép található.

Felső-Őrről ezt írja 1851-ben Fényes Elek:
" Felső-Őr, Ober-Wart, magyar falu, Vas vmegyében, …Mind Alsó mind Felső-Őr sok tekintetben igen nevezetes helységek. Először a többi magyaroktól elszakadva csupa német faluktól vétetnek körül, még is nem csak MAGYAR nyelvünket, hanem a reformatusok hitüket is fentartották, holott ezen az egész vidéken reformatusok teljességgel nincsenek. Hogy Őrök voltak, s az ország határait a németek ellen védeni tartoztak, kitetszik I. Károly 1328-ki okleveléből, mellyben elismeri, hogy már Béla, István és Lásszló királyok alatt Őri nemes szabadsággal éltek. Különös az, hogy ez oklevélben az őriek Őrnagyság czimmel neveztetnek. Régi szabadságaikat Rudolf 1582. megerősitvén, jelenleg F. Őrben. 41 nemes család és 106 háznép, A. Őrben 26 nemzetség és 69 háznép találtatik. Jegyzésre való végre, hogy e nemzetségek többnyire vezeték nevökről neveztetnek, p. o. Ádám, Adorján, Albert, Andorkó, Balás, Bertha, Bertók, Fábián, Fülöp, Gál, Imre, Kázmér, Miklós, Orbán, Pál, Pongrácz, stb." [ Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betűrendben körülményesen leíratik. Pest: Fényes Elek. 1851.^]

Ugyanerről a címer és birtokadományról a következőket írja a Vasvármegye Nemes Családjairól szóló kötet: „…Ezeknek az őröknek az utódai (65 különböző nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó- és Felső-Eőrre adományt nyertek. Ezen adománylevélben a következő családok vannak felsorolva:
1. Ádám, 2. Adorján, 3. Alberth, 4. Andorkó, 5. Balás, 6. Balla, 7. Barthomej, 8. Becsker, 9. Beökeös, 10. Benkő  11. Bertha,…”

Kázmér Miklós elkészítette a Benkő család XV-XVII-i nyelvföldrajzi térképét. Megállapítása szerint: „Az adattárban. illetőleg a mellékelt térképen (ezen az adatok számát is jelölöm ) a Benkő családnév nyelvfőldrajzában - az előfordulások arányát is figyelembe véve - két góc élesen elhatárolódik: a Székelység (a négy székely szék: Csík, Háromszék, Marosszék, Udvarhelyszék) és Vas megye.” [Kázmér Miklós: A Benkő családnév XV-XVII. századi nyelvföldrajza, in: Emlékkönyv Benkő Lóránd hetvenedik születésnapjára, Budapest, 1991. 327-331.]

Az ősi, Napot és Holdat tartalmazó székely címer talán legrégebbi fennmaradt példánya Beszterce város Evangélikus templomának falán látható 1480-ból.

A székelység részére napot és ragyogó, növekvő holdat tartalmazó bélyegző készítéséről és használatáról Barcsay Ákos fejedelemsége idején, az 1659. május 24-e és június 25-e között Szászsebesen tartott ország­gyűlés rendelkezett, a következőképpen:

"Bizonyos négy pecsétek metszessenek az országnak négy nagyobb rendei szerént, melyéknek egyike ugy mint az erdélyi vármegyéké álljon, az ország présidensénél, avagy az erdélyi itélőmesternél. A másik mely a székelységé lészen az udvarhelyszéki főkapitánynál. Az harmadik mely a szász na­tióé a szebeni polgármesternél. A negyedik pedig mely az Erdélyhez incorporáltatott Ma­gyarország részéjé, álljon azon részben lévő itélőmesternél. (...) A pecsétek pedig ilyenek légyenek: az erdélyi vármegyéknek a pecsétre metszett insigniájok légyen egy fél sas. Környül való irása: Sigillum comitatuum Tran­sylvaniæ. A székelységnek légyen egy fél hold és nap. Környül való irása: Sigillum nationis Siculicæ. A szászságé légyen hét kolcsos város, környül való irása: Sigillum nationis Sa­xonicæ. A Magyarország Erdély­hez incorporáltatott részéjé légyen négy folyóviz s a kettős kereszt, környül való irása: Sigillum partium Hungariæ Transylvaniæ annexarum."
A bélyegzőn a latin felirat – SIGIL. NATIONIS SICULICAE, azaz a székely nemzet pecsétje – mellett magyar szöveg töredéke olvasható: LO ERDELIORSZAGÆ HA. Ennek kiegészítése a szász nemzet bélyegzőjére került. Azon a latin szöveg – SIGIL. NATIONIS SAXONICÆ – mellé került magyar felirat a következő: ROM NEMZETBOL AL. Összeol­vasva, megfejtve: HÁROM NEMZETBŐL ÁLLÓ ERDÉLYORSZÁGÉ.
A bélyegzőt Udvarhelyszék főkirálybírája őrizte és használta a székely nemzet nevében 1865-ig. 1878-ban Kolozsvárra került /az Er­délyi Múzeum-Egyesület őrizetébe, ám a román államosítás után átkerült a kolozsvári történelmi múzeumba. 133 év után került haza Székelyudvarhelyre.

A Nap és Hold megtalálható a Szentkorona felső részén a Pantokrátort - Krisztust, mint a Világ Urát - ábrázoló képen valamint az Aranybulla (1222) pecsétjén, mint hatalmi jelkép.

A Nap és a Hold imádata a hun hitvilág legfontosabb eleme.

A Xiongnu Enciklopédia szerint:

„ A kőkorszaktól kezdve a bronzkorig és a korai vaskorig a régi népek hittek a Napban és a Holdban, és imádták is ezt a két égitestet. Számos kép van a mongóliai sziklarajzokon, amelyek embereket ábrázolnak a Nappal és a Holddal. Szintén elterjedt ábrázolás a napé, a holdé és a csillagoké, sőt, ami több, szarvasé, ököré lóé és jávorszarvasé Nap fejjel vagy Nap szarvakkal (kör sok sugárral) különböző mongóliai lelőhelyeken. A mongóliai szarvasos kövek tetejére rendszerint felvésték a Napot és a Holdat. Egy Gobi-Altaji lelőhelyen különös szikarajz figura került elő: egy ember, összekapcsolva a Nappal, a Holddal és egy csillaggal. A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”.

A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.” [Encyclopaedia Xiongnu, Ulanbaatar 2015, 169–170.]

A mongóliai, egin goli  hun sírokból Napot és Holdat ábrázoló vas- és arany fejfedő díszek kerültek elő. A régészek rekonstruálása alapján az égitesteket ábrázoló jeleket – hatalmi jelképként – törzsi vagy közigazgatási vezetők varrták süvegükre.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a székelyek által megőrzött Nap és Hold jelképek megerősítik Anonymus közlését, mely szerint a székelyek „előbb Attila király népe voltak”.

Az a tény pedig, hogy a székelyek mind Felső Eőrben, mind Székelyföldön megőrizték magyar nyelvüket - annak ellenére, hogy idegen nyelvű népek vették őket körül - azt mutatja, hogy a székelyek mindig magyarul beszéltek.

A Magyar Himnusz sorait idézem:
„Õseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére…”

Kép: Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Szatmárcseke, 1838.

 Amikor a Himnusz sorait Kölcsey Ferenc leírta 1823-ban, még mindenki tudta, hogy ki volt Bendegúz. „Bendegúznak vére” alatt Kölcsey - a Kárpát-medencét, majd Európa jelentõs részét az idõszámításunk utáni IV-V. században elfoglaló, majd Attila halála után visszavonuló -, hunok leszármazottait értette. Az Árpád-kortól a XIX. század közepéig tartó történelmi idõszakban élt a magyarság identitástudatában, hogy õk az európai hunok utódai. Ennek a hagyománynak a gyökeres kiirtása, és helyette a tudományos álláspont hivatalossá tétele a magyarság finnugor eredetérõl és egyidejûleg a hun eredetének tagadásáról az 1848-49-es magyar szabadságharc leverése után vált uralkodó politikai irányzattá a Habsburg uralom alatt élõ Magyarországon. 

A hunok írásbeli feljegyzéseket nem hagytak maguk után, nyelvük ismeretlen vagy legalábbis teljes bizonyossággal kevés hun szó azonosítható. A magyar nyelv finnugor nyelvcsaládhoz való tartozása alapján nem zárható ki a magyarság és a hunok történelmi kapcsolata. Az olyan több nemzetiségû politikai egységek esetén, mint amilyen a Hun Birodalom volt, egyébként sem vizsgálható a történelmi kapcsolat kizárólag nyelvtörténeti alapon. Ennek ellenére a magyarság nyelvének finnugor nyelvcsaládba való tartozását a XVIII-XIX. században, majd azután is összekötötték a hun kapcsolatok tagadásával.

A továbbiakban egy olyan XVIII. században élt tudós álláspontját ismertetjük - a legújabb kutatási eredményeket is figyelembe véve - aki nem követte el az elõzõekben említett módszertani hibát.

TUDOMÁNYTÖRTÉNETI  ELÕZMÉNYEK
A honfoglalás korából saját készítésű írásos feljegyzések nem maradtak. A magyar törzsek nevei is csak „Bíborbanszületett” Konstantin császárnak a Birodalom kormányzása című művében és egyes helységek nevében rögzültek. A 11-16 . században keletkezett magyar krónikák – Anonymustól Heltai Gáspárig – a magyarok eredetét a hunokra vezették vissza, illetőleg az Árpád-házat Attila hun fejedelemtől származtatták.
1771-ben a csillagász Sajnovics János, jezsuita pap „Demonstratio” címû munkájában elõször tett kísérletet a magyar és a finnugor nyelv összehasonlítására, ezzel egy idõben Engel János támadta a hun-magyar kapcsolatot. A reformkor és az ezt lezáró forradalom és szabadságharc idõszaka a hun-magyar eredet, a honfoglalás dicsõséges eseményei iránti érdeklõdés reneszánszát jelentette. Ezt jelzi Arany János Buda halála, illetõleg Vörösmarty Mihály Zalán futása címû hõskölteménye.

A kiegyezés után fejtette ki tevékenységét a Magyarországon letelepedett, német származású Budenz József, aki a történeti nyelvészet elismert tudósa lett. Budenz – Sajnovicshoz hasonlóan – a magyar nyelv finnugor eredetét vallotta. Párhuzamosan jelentkezett a hun hagyomány támadása is, melyet a szász Éder József és Schlözer Károly, majd a szlovák Szklenár György, Dümmler, Büdinger és Palaczky, Röessler Róbert és mások mesének nyilvánítottak. Ezt a vonalat követte a felvidéki szász családban született Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál, aki szerint a „hun hagyomány nem lehet a magyar nép õsi, keletrõl hozott hagyománya… a hun hagyomány a 13. századi krónikások meséje…” Ezek az elméletek kizárták a hunok és a magyarok kapcsolatát, és a nyelv nyomain a szibériai parányi népekhez, a vogulokhoz és az osztyákokhoz jutottak el, mint legközelebbi rokonokhoz.

Benkõ József, a XVIII. század neves polihisztora, történész, botanikus, nyelvész, a Harlemi Tudós Társaság tagja ezzel szemben világosan megkülönböztette a nyelvészeti-nyelvtörténeti és a törtélemi kapcsolat kérdését. Míg „A magyar és a török nyelv mennyire nem egyezzen” (Kézirat, OSZK kézirattára, 1791-1792, In: Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkássága, Budapest, 1978.) címû munkájában a finnugor nyelvrokonsággal kapcsolattal ért egyet (pontosabban felhívja a figyelmet Sajnovics említett munkájára), addig „A nemes székely nemzetnek képe” c., Szebenben és Kolozsvárott 1791-ben kiadott munkájában a hun-magyar történelmi hagyomány mellett foglal állást. Ebben az utóbbi mûvében ismerteti az „északi hunoknak, vagyis magyaroknak”, mai terminológiával európai hunoknak i.sz. IV.-V. századi történetét, a Hun Birodalom széthullását, majd a magyarok - akik „a székely és avar nemzetnek mind származásokra, mind pedig nyelvekre való nézve attyafiai” - ismételt bejövetelét a Kárpát-medencébe. Írása világos képet nyújt arról, hogy az õ idejében a székelyek – és a magyarok – mit tudtak a hunokról és saját hun származásukról a szájról szájra terjedõ hagyományok és a középkori erdélyi és magyarországi krónikák alapján.
Bevezetõül néhány szó a hunok etnikai fogalmáról, majd a legújabb kutatások tükrében az európai hunok megjelenésének elõzményeirõl:
Conides Dániel a göttingeni akadémián 1785-ben latinul felolvasott székfoglaló elõadásában a következõk szerint határozza meg a hunok és magyarok etnikai kapcsolatát:
"...a hun név, minként egykor a szkíta, vagy manapság az európai, amennyire én meg tudom ítélni, tág fogalom, amely több olyan nemzetet foglal magában, amelyeknek sem szokásuk, sem vallásuk, sem hazájuk, sem öltözetük, sem nyelvük nem egyezik meg, ahogyan sokáig a magyarok a legtágabb értelemben vett "hunok" egy törzsét alkották. Nem hiszem viszont, hogy fordítva is, minden hunt magyarnak kéne tartani...." (Cornides Dániel: Értekezés a régi magyarok vallásáról, In Eleink IX. évfolyam 3. szám (19.) 2010., 21. o.)

A XX. század régészeti ásatásai, a kínai és indiai írások kutatása alapján kirajzolódik az „Európai hunok” elõ és utótörténete, amely sokkal inkább összhangban van a himnusz megalkotása kora „romantikus mesének” mondott ismereteivel, mint a ma – remélhetõleg csak átmenetileg – tudományosnak mondott körökben uralkodó elméletekkel.

A Hun Birodalom a világtörténelem egyik legtovább fennálló és legnagyobb birodalma volt. Alapítását a kegyetlen és bátor Mao-Tun nevéhez kötik, aki a Kr. elõtti 200-as években egységes irányítás alatti erõs államot szervezett, melynek fõvárosa Karakorum környékén volt. Kr.e. 174-ben leigázta az ellenséges tunguz, a jüe-csi (tohár) az o-sun, majd sok más népet. Mao-tun ekkor levelet küldött a kínai császárnak írván: "mindezen népeket hunná tettem és az összes nyilas népek egyetlen családban egyesültek". Az így létrejött Belsõ- és Közép Ázsiai Hun Birodalom egészen az i.e. I. század közepéig fennmaradt. Az ezt követõ eseményekkel kapcsolatban fontos cikk jelent meg az Eleink Folyóiratban Erdélyi István régész, akadémiai doktor és Benkõ Mihály történész, keletkutató tollából (Szargatkai kultura és a hunok Eleink IV. évfolyam 2. szám, (2005) 5-18. o.), mely alapjában érinti a hun-magyar kapcsolatok kérdését.

Az un. Szargatkai régészeti kultúra a nyugat-szibériai Irtis-Isim-Tobol folyók vidékén, a mai Oroszország és Kazahsztán területén található. Az itt folytatott ásatások eredményeinek vizsgálata különösen fontos, mivel a területet több neves tudós tekinti magyar illetõleg ugor õshazának. Ettõl északra helyezkedik el az Orosz Föderáció részét képezõ Hanti-Manszi Autonóm Körzet, ahol legközelebbi nyelvrokonaink élnek.
Az említett cikkbõl az alábbi részletet idézem:
„A közép-ázsiai és nyugat-szibériai népek szkíta-szarmata kori régészetét összefoglaló, 1992-ben megjelent orosz akadémiai monográfiában a közép-ázsiai – nyugat-szibériai területnek talán a legkiválóbb szakértõje: a nemrégiben elhunyt V. A. Mogilnyikov ismerteti a szárgátkai kultúra kutatásának történetét, régészeti emlékeit, bibliográfiáját. … V. A. Mogilnyikov a következõképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu birodalom bukása utáni eseményeket: Az északi hsziungnuk az idõszámításunk elsõ évszázadában, a kínai császári hadseregtõl elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megõrizték politikai függetlenségüket Belsõ-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századokban, az északi hsziungnuk erõteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentõs népszaporulat a fent említett területek népeinek Nyugat felé vándorlásához vezetett. [10, 254 sk.] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szárgátkai kultúrával létének megszûntével kapcsolatban a következõket írja V. A. Mogilnyikov: A szárgátkai kultúra az i. sz. III század végén, vagy a IV. század elején megszûnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségû együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált. V. A. Mogilnyikov ezen utóbbi feltételezésének alapja a magyarok ugor nyelve, valamint az, hogy a szárgátkai kultúrát a kultúrával foglalkozó kutatók többsége ugornak véli. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a XIX. század végén. Vámbéry úgy vélte, hogy „ugorok bõségesen voltak Attila seregében”

BENKŐ JÓZSEF: A NEMES SZÉKELY NEMZET KÉPE CÍMŰ MŰVE /RÉSZLET/
Benkõ József az alábbiakban ismertetett könyvében a hunok Kelet-Európa felé indulása utáni eseményeket ismerteti. Mûvének 1806-os - nyelvújítási elõtti - kiadását és annak 1927-es változatlan utánnyomását vesszük az általunk idézett történeti részletek alapjául. A szöveget jelenlegi helyesírás szerint átdolgoztuk, a Cikkelyeket értelemszerûen átszámoztuk.
Benkõ József: A Székely Nemzetnek Képe, Budapest, 1927, részlet:
1. CIKKELY
Legelõször az Északi Hunok a Tatároktól nyomattatva Ásiai Scithiából Europa felé lassan-lassan közelegtek, a Volga vizén átjöttek, és ott az Alánokat legyõzve és magokhoz hódítva, végtére pedig õket hadakozó társul véve, az õ Tartományokban, a mely a Volga vizétõl fogva a Tanais (Don – a szerk.) vizéig kiterjedt letelepedtek, ahol bizonyos ideig maradtak. Amikor oly nagyon elszaporodtak, hogy azon a sovány földön tovább élniük nem lehetett, 180-ezren, a Bálámber (ki a Kádár Nemzetségébõl való) Vezérsége alatt 374-ik Esztendõben a Tanais vizén átjöttek. Innét Europának Nap-keleti szélein útjokat folytatták Dániába, amely Moldovát, Oláh Országot, Erdélyt és Magyar Országot a Tiszáig magában foglalta, 376-dik esztendõben béütöttek, és az ott lakó Gótokat és Gepidákat, akiknek nevük és hatalmok alatt több apróbb paraszt Nemzetek is ugymint Dácusok, Géták, és Rómaiak voltak, legyõzve, de el nem pusztítva foglalták el. Nagyobb részét a Dacusoknak a Vezéreikkel Phritigernussal, és Alarikussal együtt a Dunán túl ûzték.
Továbbá az után a Hunok az elõzõekben említett tartományokból lábaikat és fegyvereiket mozdítván a Jászoknak és Szarmatáknak, vagyis Metanestáknak, a kik a Tóth Nemzetbõl valók, földjöket, amely a Tisza és Duna vize között volt található, 377-dik esztendõben (a) elfoglalták, ahol - noha csak ideig óráig - lakni kívántak, mindazonáltal a Tótokat, akik nékik adóztak, a magok földjérõl nem kergették ki.
Ott is meg nem nyugodva, mindjárt azon, vagy a következendõ Esztendõben a Duna vizén átkelve, Pannoniát is különbb-különbbféle Nemzeteknek lakóhelyét, amelynek Észak, és Napkelet felé az említett Duna vize a határa, elfoglalták: ahol is minekutánna a Rómaiak ellen Trátziában a Gótokkal magokat öszvekapcsolván 379-dik esztendõben a Rómaiaktól meggyõzettettek, a legnagyobb ütközetet Budától nem messze Potentia (Visegrád – a szerk.) Városánál, amely a Rómaiaknak legelsõ lakóhelyük volt Pannoniában, oly nagy dühösséggel tették meg, hogy a Magyarok közül százhuszonöt-, a Rómaiak közül pedig kétszáztízezren (a mint állíttatik) estek el 380-dik esztendõben. Igy tehát a Hunok, vagyis Magyarok ezen nagy és kisebb ütközetek után Dáciában, az az Oláh Országban, Erdélyben, és a szomszéd Tartományokban a magok lakásokat helyeztetvén a Jászságban pedig, és Pannoniában Uralkodásokat megállítván, és erõsítvén, a földmívelést,és Baromtartást szorgalmatosan folytatni kezdték, és magok közt Köztársaságot (Rempublicam) állítottak fel.
Ez alatt a Hunoknak elsõ Vezére, t: i: Balambér 387-dik Esztendõben meghalálozott, a következendõ Vezérek, akik Királyi hatalommal bírtak, s ezért a Historikusok által a Hunok Királyainak is neveztetnek, uralkodtak, tudniillik:
Második Karaton, minteg 400-dik Esztendõig.
Harmadik Uldin, vagyis Huldin, akit 411-dik Esztendõben Stilikó Radagaizus Olaszországba kihívott.
Negyedik Bendegúz, Balambernek a fia, aki 426-dik Esztendõben sok számos Hunokat Rugila, vagyis Roila vezérlése alatt Konstantinápolynak vívására Theodosius Császár ellen küldött, ahol nagy égiháború támadt, Rugila Vezért a Menkõ megütötte, az alattvaló Hunoknak pedig nagyobb része pestis által elveszettt.
Ötödik Oktár, vagy Uptár, és Ruas, Bendeguznak Testvérei, akik 428-dikban a Bátyjuk után Vezérekké lettek. De 431-dik Esztendõben Oktár meghalt, az egész Vezérségnek terhe Ruásra maradt.
Hatodik Etele az Hunoknál, a Deák és Görögök elõtt pedig Atilla, a Testvér Öccsével, Budával, másként Bledával mindketten Bendegutznak fiai 434-dik Esztendõben uralkodni kezdtek, akik közül Atilla, aki az Öccsét Budát 445-dik Esztendõben megölte, a Nap-keleti és Napnyugati tartományokban a maga alatt való Hunokkal, és sokszor a Gepidákkal, és más meghódított Nemzetekkel együtt hadakozott. Ezt csak az nem tudja, aki a Históriákat nem olvasta.
Minthogy most éppen azon Hunokról, kiknek Elei soha sem fegyverekre, sem pedig hírekre való nézve nagyobban nem virágoztak, mintsem Atilla alatt, van szó: illendõnek látszik lenni, hogy azon nagy Vitézrõl, tudniillik Atilláról némely különös dolgokat eléhozzunk.

Elsõben tehát, hogy a termetérõl kezdjünk szóllani: õtet Jordanes eképpen írja le: Atillának termete kisded, melle széles, feje nagyobb, szemei kicsinyek, szakálla ritka, haja õszbevegyült, orra sima, laposs, ábrázata pedig barna volt. Magaviselete, és tulajdonsága, ugyan Jordandes (ki az õ tulajdon Nemzetségének t. i. a Gótoknak megverettetése miatt Atillára neheztelt vala) leírása szerint következõ volt: t. i. Kevély járású, ide s tova tekintgetõ szemû, háborút szeretõ ugyan, de kezeit megtartóztató, bölcs tanács adó, a könyörgõkhöz kegyes és azokhoz, akik elõtte meghitt személyek valának irgalmas.

Másodszor Atilla rettentõ Király volt az alatta való Hunok, vagyis Magyarok pedig még rettenetesebbek, Német, Francia és Olasz Országot, s több Európai Tartományokat fegyverrel s tûzzel verték, és pusztították. A Napkeleti Császárokat, és Királyokat magok adózójává tették. Legveszedelmesebb, és véresebb ütközete volt Atillának Franciaországban Katalaun városának határában Aetiussal a Római seregek Vezérével 451-dik esztendõben, ahol mintegy 180.000 ember mind a két részrõl esett el. Ez után Katalaun városát oda hagyván, valamerre visszafelé fordultak, mint a tûz mindeneket emésztettek, felprédáltak, és így sok Nemzeteknek vagyonával megrakodva, a magok lakóhelyébe visszajöttek. Mely visszajövetelekben Sz. Ursulát és vele együtt több szûzeket, akik Atillától félvén Coloniába szaladtak vala, megölték. A következendõ 452-dik Esztendõben Atilla újra összeszedvén seregeit, még nagyobb erõvel és Táborral, mint az elõtt, Olaszország ellen ment, ahol Aquiléját, Mediolanumot, Ticinumot és más Városokat öszvetört, és feldúlt, Ravenna lakosainak pedig megengedett, és a Rómaiakhoz, kik mellett akkori Leó Pápa Atilla elõtt esedezett, kegyességét megmutatván a Városhoz hozzá sem nyúlt. Mely kegyetlensége okozta azt, hogya Velenceiek, akik õt félték, a magok Városát a Tengeren építették légyen.
Harmadszor. Atillának, és s Magyaroknak Ruházata, mely többnyire len, és kendervászonból és bõrökbõl volt, fényes nem volt, mert a közrendnek közönséges egy színû. Fõbbeknek pedig külömb külömbféle színû posztókból állott.

Ezen Atilla 454-dik Esztendõben meghalálozván az õ három Fiai születések rendje szerint utána uralkodtak. Tudniillik:
Hetedik Ellák, az Atyja életében a Fekete tengernél az Akatirusoknak Királya, Dengezits, és Irnák, kiknek a különös uralkodásra való vágyódások és egyenetlenségek azon Nemzeteknek, amellyek az Atyjok Atilla hatalma alatt valának, a szabadulásra lehetõséget nyújtott, a Hunok, vagyis Magyarok jármát a nyakokból kivetették. Ardarikus nevezetesen a Gepidák Királya volt legelsõ aki Pannoniában Ellákot megölvén, mintegy 30 ezret a Hunok közül elvesztett, és Dáciát, s a Jászságot a Gepidák hatalma alá vetette. Mely idõben a Gótok is Pannoniát vissza foglalták. Ellák után az Öccse, Dengezits lett a Hunoknak, vagyis Magyaroknak Vezére, aki a Gótokkal 455-dik Esztendõben Szirmiumban, és 457-ben a Rómaiakkal szerencsétlenül hadakozott, végtére pedig 469-dik Esztendõben ugyan õ Dengezits öszveszedvén a megmaradott Magyarokat, kik a Duna Mellékin megállapodtak, vitte õket megint a Gótok ellen, utolsó szerencsét akarván próbálni: de meggyõzettetve Pannoniának Bassia nevezetû Városánál gyalázatosan visszaveretett, és midõn nagyobb része Tráttzián által a Fekete tenger felé az Ásiai Tartományokban vissza menne, Anagastussal, aki akkor oda való hadakozó Seregnek Elõljárója vala, véletlenül összvejövén, általa Dengezits Vezér megöletett, és Marcellinusnak bizonysága szerént, a feje Konstántzinápolyba vitetett, és igy a Hunok uralkodásának szerencsételenül vége szakadt.

2. CIKKELY
A feljebb elõhozott sok rendbeli harcok után a Hunoknak akik az ütközetekben megmaradtak egy része Trátziában, Méziában, és Illiriában, Marténa Váránál, más része Europai, másképpen kisebb Scithiában, a Fekete Tenger környékiben Irnák Vezérükkel együtt telepedtek le. Az harmadik része Tatár Országban helyheztetett Meotis taván túl való tartományba, ahonnét t.i. a Hunnusok legelõször Európába kijöttek vala, ment vissza. A negyedik része pedig, kiknek a Székelyek valóságos maradéki, Erdély Országnak Napkeleti széliben, amely földet a Nemes Székely Nemzet mái napig is különös örökös jussal bír, maradott meg. Mely eredetét a Székely nemzetnek, nem csak a leghitelesebb Hazánk Historiái (b) régi Eleink hagyományával együtt, hanem Nemes Magyar, Horváth, és Erdély Országnak Törvénye is, a mely Verbõczi István által Királyi parancsolat mellett 1514-dik Esztendõben öszve szedetett, s II-dik László Magyar Ország Királlya által, ugyan azon 1514-dik Esztendõben helyben hagyattatott, megerõsíttetett, és Deák nyelven Decretum Tripartitumnak neveztetik, mellyet is mind a Magyar országi Felséges Királyok, hitek alatt mind pedig az alatta való Magyar, Horváth és Erdély Országok megtartani köteleztetnek, legvilágosbban erõsíti: nevezetesen pedig a most említett Tripartitum Decretum 3-dik Részének 4-dik Czikkelye, amelly ezeket szóról-szóra foglalja magában: „Továbbá vannak Erdélyben Székelyek, kiváltképen való nemesek, kik a Magyaroktól azután származtak, hogy Scithiából Magyar Országba béjöttek, kiket mi paraszt módon Székelyeknek hívunk, és ezeknek mindenestõl fogva különös Törvények és szokások vagyon. Az Hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és Tisztet Nemzettségre és Nemzettségnek ágazatára osztanak magok közt. Ezeknek dijjok 25 forintokat, nyelv váltságok pedig 12/1/2 forintokat tészen.
Fõben járó ítélet, mely a Székely ellen az önnön Ispánjuk által hozatik, 24. Girával, mely ugyan annyi forintot tészen, váltatik meg. Az Örökségét is az elítélt ember el nem veszti, hanem magzatira, és atyafiaira száll. Fejét sem veszik a hitetlenségen, és fõben járó dolgokon kívül. A Törvény Székekben pedig minden Girát 50. pénzzel szoktak lefizetni. Minden dologban a Szententia kimondása után, az Ispán és h. Ispán az õ Bírói részeket, még ha az ellenkezõ Felek megegyeznének is együtt, méltán megvehetik. Továbbá az Örökség iránt folyó Perek, ha az 3. forintot felül haladják, megtartván, az jogorvoslat rendes útját, bõvebb megvizsgálásának okáért a Királyi Szék eleibe vitethetnek. A többi Törvényeirõl ezen Országnak, és Nemeseknek, hogy többet szóljunk nem szükséges, minthogy csak õket illetik.

3. CIKKELY
Ily képpen tehát egy része a Magyaroknak, kik (a mint feljebb említtetett) Székelyeknek neveztetnek, a magok lakó helyének Erdély Országa Napkelet felé való részét, az honnan t. i. legnevezetesebb folyó vizek, ugymint Maros, Olt, kettõs Küküllõ, és több kisebbek magok eredetét veszik, és a mely nagyobb részint erdõkkel, és hegyekkel, a sok ellenség béütése ellen körül vagyon véve, választottak, és mivelhogy a Magyarok Moldovával, a mellyeket a (mint feljebb megiratott) elfoglalták, meg nem elégedve, tovább Pannoniára, és több Europai Tartományokra is reá ütöttek, természetes dolog az, hogy a magok megöregedett atyafiait, betegeiket, vagyonukat, és barmaikat, kiváltképpen Atillának halála után, midön t. i. a Magyaroknak szerencséje hanyatlani kezdett, magokkal nem hordozták, hanem Erdélynek a most megírt Nap-keleti széliben, a mely erdõkkel és hegyekkel a természet által, mint annyi kõfalakkal, körül van véve, bátorságosabb megmaradások végett, mint a Táborban jó és elegendõ õrizet alatt hagyták.

4. CIKKELY
Ily móddal felállított Társaság (Respublica) a Székely Nemzettségekbõl való Vezéreik, és Elöljáróik alatt állandóul megmaradott egész 553-dik esztendõig, amelyben másodszor Scithiából a Hunnusok, és Avarusok (c) a Székely Nemzetnek mind származásokra, mind pedig nyelvekre (d) való nézve attyafiai, kágános nevezetû Vezérük alatt Dáciába kijöttek, és ottan a Gepidákat meggyõzvén, s magok hatalma alá vévén, mind Dáciát, mind pedig Pannoniát elfoglalták. Kik Kágános Vezéreknek 588-dik esztendõben történt halála után, Pannoniát, és Dáciának némely részét, ugyan a magok Nemzeteknek való Vezérek alatt, egész 803-dik esztendõig, amelyben õket Nagy Károly Francia Országnak Királya, a maga hatalma alá vetette, bírta. Az után pedig a 9-dik Századnak vége felé, a kik közüllök megmaradtak, azon Magyarokkal, akik Északi Ásiából kiütöttek, a Francia járom alól magokat felszabadították, ezen esztendõnek tehát folyása alatt a székelyek a Hunnus, és Avarus atyafiaival, a meddig t.i. ezek szerencsésen hadakoztak, öszve kapcsolt atyafiságos Társaságot, és háborukat tartván, minden szomszéd Nemzeteknek, a kik által az elõtt nyomottattak vala, félelmétõl felszabadíttattak.

5. CIKKELY
Minekutánna végtére a sok háboruk által nevezetes, és híres Magyarok, mintegy 210 ezered magokkal 862-dik esztendõ táján, Dáciába kiérkeztek, és ottan az Oláhokat, s azoknak hadakozó társait megtörvén, és azon Századnak vége felé Svatoplukot a Tótok Királlyát, meggyõzvén, Magyar Országot is megszállották, különösen mind a Magyarok, mind pedig az Erdélyiek a magok Vezérei által igazgattattak, egész Sz. István Magyarok elsõ királlyáig, miglen t. i. 1002-dik esztendõben Sz. István, és az õ unokatestvére, Gyula közt, a ki Erdély Országának fejedelme vala, a Keresztény Hitnek gyülölsége miatt villongás támadván Erdély Országa a Magyar Országi Koronához nem kapcsoltatott. Így tehát a Székely Nemzet is, mely az elõtt a Hazabéli Vezérek által igazgattatott, Sz. István Apostoli Magyar Király, és az õ utódainak hatalma alá adta magát. Zápolya Jánosnak pedig halála után Erdély országa Magyar Országtól elválván, a Székelyek is azokat a Fejedelmeket esmérték többnyire magok Ispánjának a kik egész Erdély Országát János Sigmond Hercegnek halála után kormányozták.

JEGYZETEK
(a) A Magyarok, és Hunnusok, következendõképpen a Székelyek is a feljegyzett Esztendõ táján jöttek ki Scithiából, és Erdély országát, s a Szomszéd Tartományokat elfoglalták, a Görög Írókon kívül, majd minden Europai Historikusok, világosabban pedig a Hazánkbéli Históriák bizonyítják, de mindenekfelett az a hiteles, és nagy Tudományú Praj György a Magyarokról és Hunnusokról írt tulajdon Historiájában (noha ugyan a Székelyek eredete iránt itéletében nagyon hibázott) világos bizonyítást tészen.

(b) Ezen eredetét a Székely Nemzetnek Turóczi János a Magyarokról írt Historiája 1-sõ Részinek 24-dik Cikkelyébe, Oláh Miklós ugyan a maga Atilláról írt Historiájában, Heltay Gáspár és többek valóságosnak állitják. Vannak ugyan többek, kik a Székelyek eredete iránt a most elé hozott Historikusokkal meg nem eggyezvén, ugymint Tinon Sámuel, Fasching Ferentz, Práj György azt állítván rész szerént, hogy a Jászoktól rész szerént pedig, és nevezetesen Práj György, hogy a Kunoktól szármoztak légyen, de ezek, noha ugyan nagy hitelû írók légyenek, mindazonáltal a Székely Nemzetnek mivoltát, és annak Privilégiumát elegendõképpen nem esmérik, és külömbenis igen csekély fundamentumon, tudniillikk, hogy háromezeren a Magyarok, kiktõl a Székelyek származtak, a Gótok, és Gépidák közt, mint ellenségek, meg nem maradhattak vólna, építeni látszanak.

(c) Sem az Avarok, sem pedig a Magyarok, kik azután idõvel újra Scithiából kijöttek, a magok Székely Atyafiait, kik nékik szállással szolgáltak, és mindenekben hathatós segítséget nyújtottak, nem bántották, és a magok szabadságokban nem háborgatták, csak azon okbul is, hogy az annyiszor említett Székelyek, a Haza Historiái szerént, midõn a Magyarokat Scithiából újra kijönni hallották, szép kiválogatott Sereggel, egész Oroz Országig elejekbe mentek.

KIEGÉSZÍTÉSEIM
A hunok/magyarok egy részének leírt Volgán túlra történt visszavonulását alátámaszthatják a Bolsije Tigani ásatások, a Szamarrától északra található, történeti nevén Madzsar-hegy (ma Zsiguli hegy) neve, Julianus barát 1236-os útja, melynek során megtalálta Magna Hungaria-t, a magyarok keleten maradt részét, a csisztopoli temetõben talált, 1311. évbõl származó, Madzsar nevû személy sírja, Tóth Tibor és Benkő Mihály kutatásai, melyek során Nyugat-Mongóliában, Kazaksztánban, Üzbegisztánban és Nyugat-szibériában megtalálták a keleten maradt magyarok mai leszármazottait (ahogy Tóth Tibor fogalmazott, "az ősmagyarok mai relictumait").

Benkõ József az Avar Birodalom összeomlásának idõpontjaként 803. évet jelöli meg, amikor õket Nagy Károly, a Frank Birodalom uralkodója a maga hatalma alá vetette. A székelyek lakóhelyeként Erdélyt jelöli meg, nem foglalkozik a nyugati székelyekkel, akikre vonatkozóan újabb források bukkantak fel. A történeti források szerint a frank háború mellett az Avar Birodalom összeomlását Krum bolgár fejedelem támadása is elõsegítette. Ezzel lehet összefüggésben, hogy az avarok egy része Theodorus kapkán vezetésével a frankok oltalmát kereste. Theodorus kapkán „akit jó kereszténynek neveznek” . Úgy tetszik, hogy régebben tért át a keresztény hitre és idõsebb ember. A szlávok zaklatásai elõl menekülõ avarok fejedelmeként 805 tavaszán személyesen járult Nagy Károly császárhoz kéréssel, hogy letelepedhessék népével Sabaria (Szombathely) és Carnuntum (Petronell és Deutschaltenburg között egykori település) táján. A császár hozzájárult kérése teljesítéséhez és ajándékokkal együtt hazabocsátotta Theodorus kapkánt, aki hazatérve rövidesen elhunyt.” Horváth Lajos errõl a következõket írja: „Theodorus kapkán az, aki egy szorongatott avar néprésszel a frank birodalom határára, a Rába mellé telepedve létrehozta ezt az avar enklávét 805-ben. Még ebben az évben elhunyt, ekkor a császár felújította a kagáni tisztséget, nagy valószínûséggel csakis erre a kis területre, melyet Avariának is neveztek. Ennek a zárt avar területnek a saját fõméltóságai, a kagán, a kanizsauci, a tudun stb. jelentek meg azután a 811-es, 822-es frank birodalmi gyûléseken. II. Jenõ pápa (824-826) egyik kiadmányában még olvashatjuk erre a területre nézve: „Hunnia, quae et Avaria dicuntur.” Vagyis ezekben az években Avaria még e néven egzisztált. A 830-as évek elején élére frank õrgrófot neveztek ki és betagolták az új szervezeti egység, az Oriens keretébe. Ez a kis Avaria tehát a 805-830-as évekig állt fenn avar elõkelõk igazgatása alatt, utána frank grófok ügyeltek rá. Bizonyos mértékig zárt avar közössége még 871-ben is létezett, ezt az itteni avar adófizetõk említése igazolja. A frank birodalom 876. évi újraosztásakor az avarokat már meg sem nevezték.” (Horváth Lajos: Észrevételek az avar fõhatalom hanyatlásához 795-822., In Eleink IX. évfolyam, 3. szám (19.), 6. o.) A Székelyföldön és a nyugati határszélen, a történelmi Vas vármegyében található azonos személynevek és földrajzi elnevezések alapján alaposan feltételezhetõ, hogy a forrásokban avaroknak nevezett nyugati székelyek hadereje csatlakozott a magyarokhoz - az Anonymus által említett módon - a Kórógy-vizénél (ez Szentes mellett van a Tisza keleti partján). Ez magyarázatot ad arra a látszólagos ellentmondásra, hogy Benkõ József a székelyek csatlakozására az orosz határt jelöli meg, míg Anonymus a Tisza-mentét.

A székelyek és hunok nyelvérõl Dr. Erdélyi István a következõket mondja: „…A székely-magyar rovásírás emlékeivel kapcsolatban is teljes bizonyossággal jelenthetjük ki azt, hogy a székelyek soha sem voltak valamiféle török népcsoport leszármazottai, nyelvük tanúbizonysága szerint mindig magyar (ugor, azaz nem török) nyelven beszéltek és beszélnek ma is. Ezért a székely-magyar rovásírás emlékeinek megfejtését mindig a magyar nyelv segítségével érhetjük csak el….” „…az európai hunok vajon milyen nyelven (nyelveken) beszéltek? Ez annál is bonyolultabb, ha tekintetbe vesszük, hogy a lovas nomádok általában legalább három nyelvet használtak egyidõben: legalább egy, valamilyen közvetítõ nyelvet, a saját anyanyelvüket, és még, ha kisebb mértékben is, a törzsszövetségek különbözõ nyelvú népei egymás nyelvét is elsajátíthatták. A köztük élõ írástudók még más nyelveket is használhattak. A vezetõréteg nyelve is eltérhetett a „tömegekétõl”. /Erdélyi István – Ráduly János: A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei i. sz. 17. századig, 11. o., 16. o./

NINCS EGYETÉRTÉS A TUDÓSOK KÖZÖTT:

VÁSÁRY ISTVÁN TURKOLÓGUS, AKADÉMIKUS ÁLLÁSFOGLALÁSA A HUN-MAGYAR SZÁRMAZÁS KUTATÁSÁRÓL ÉS ANNAK CÁFOLATA

Állítás
A modern magyar tudományosság a dualizmus évtizedei alatt bomlik ki, így a magyar őstörténetre vonatkozó nézetek is gyökeres átalakuláson mennek keresztül. Megerősödik és tudományos bizonyítást nyer a magyar nyelv finnugor eredete, és a hun-magyar származás tana átkerül az eszmetörténeti vizsgálódások sorába, és utóéletét nem a tudományban, hanem az irodalomban és a képzőművészetben találja meg. (Múltunk kacatjai. Magyar Nemzet – Magazin 2015. febr. 28.)

Magyarul: Amióta bizonyítást nyert a magyar nyelv finnugor eredete minden olyan kutatás, mely a hun-magyar származást vizsgálja tudománytalan.

Cáfolat
„A magyar nyelv és a honfoglalók eredete két külön dolog. Nem létezik "finnugor", amiképpen "indogermán" népi eredet se: ezek nyelvtörténeti kategóriák. A kulturális gyökerek nem moshatók össze sem a vérségi, sem a nyelvi származással.” [Ablonczy Bálint: Fordulat a magyar eredetkutatásban. Heti Válasz XIII. Évf., 31. szám. 2013. augusztus 1.]

„A hunok szerepéről a magyar etnogenezisben lehet beszélni. Azok mellett, hogy tele vannak velük a mondáink, krónikáink és a tárgykultúrában is sok analógiát találhatunk (szarvíjak, üstök, stb...) ott vannak Fóthi közelmúltbeli antropológiai kutatásai amik - igen nagy adatbázisra építve - azt állapítják meg, hogy a honfoglaló elit és a Tien San-i hunok egymás 99%+-os analógiái, se a közelben se távolabb nem találni ilyen egyezést (kivéve a tuvai mintákat persze de nem akarom részleteiben ismertetni az egészet...). Azért magyar-hun azonosság ügyben azt megjegyezném, hogy ez az elit, a honfoglaló köznép az a pontiuszi steppe és a Volga/Dél-Urál környékének szkíto-szarmata kori lakosságában találja meg a közel ilyen arányú analógiáit. Szóval lenne mit kutatni. Első körben érdemes lenne félretenni az mtDNS-eket kicsit és újra elővenni az YDNS ügyet és amellé a pár N1c mellé megpróbálni Q hg-t is találni (vagy nem találni...). Bármit is találnának mondjuk (Q, R1a, C, I2a vagy csak még több N1c vagy akármi) sokat segítene a török/szkíta/őslakos/marslakó stb. viták tisztázásában. Persze azt sem ártana felmérni mi volt az első évezred közepe felé Délnyugat Szibériában a pálya YDNS ügyben a tévedések elkerülése végett.

A magyar és a jenyiszeji nyelvek kapcsolatát kutatni is érdemes lenne, és amennyire én tudom ezt nem igazán tette meg még senki. Én annyiról tudok, hogy a Tartu-i egyetemen voltak érintőlegesen ilyen kutatások a hun nyelvvel kapcsolatban.”(Egy szakértő névtelen hozzászólása a hun-magyar kérdésről az index.hu on-line weblap Magyar őstörténet, magyar honfoglalás fórumán).

A cikk megjelenésének dátuma: 10/05/2011

http://www.hirmondo.ro/web/index.php/ajanlo/24195-magyarok-hziastottk-lovat.html, 2016-08-26

Veres Péter néprajztudós Kovásznán a lovas nomádizmus kialakulásáról beszélt

A felhalmozott ismeretanyag és bizonyítékok ellenére a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos álláspontja az elmúlt több mint két évtizedben jottányit sem változott származásunkat és Kárpát-medencei jelenlétünket illetően.

Őstörténetünk évszázadok óta tartó hamisítása, a tények bűnös elhallgatása a rendszerváltás után is zavartalanul tovább folytatódik. Ezért fokozottan oda kell figyelni minden olyan kutatásra és felfedezésre, amely az igazság helyreállítását elősegítheti, annál is inkább, hogy ezekről (a már említett okokból), a magyar média túlnyomó része mélyen hallgat még ma is. A Kőrösi Csoma Sándor Napok alkalmából Kovásznán lezajlott tudományos ülésszakon ismertettek néhány, e téren elért eredményt, a legfontosabbakat a nyilvánosság elé tárjuk.

Ezek egyikét Veres Péter néprajztudós foglalta össze röviden. Az előadóról tudni kell, hogy több mint három évtizede a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének kutatója (főmunkatársa), nemzetközileg elismert néprajzkutató, a hazai történeti néprajz társadalomtörténeti és etnogenezis- kutatásának egyik legismertebb vezéregyénisége. Előadásában a szerző rámutatott, hogy az Ural déli részén fekvő őshazában földművelést és állattartást folytató magyarokat a Krisztus előtti 2-1. évezred fordulóján több természeti csapás is érte. Ezek egyike az általuk lakott terület fokozatos elmocsarasodása, aminek következtében végül kénytelenek voltak a sztyeppére vándorolni.

Mivel a már itt található népek elfoglalták a jó életfeltételeket biztosító területeket, őseink az Észak-Kaszpi térségben, az Aral-tó, valamint Mugodzsár- hegység és az Alsó-Volga közötti rendkívül száraz területre telepedtek le, mely később a sztyeppe egyik legkietlenebb, zord vidékévé, sőt részben félsivatagos régióvá alakult át a fokozódó kiszáradás hatására. Mivel képtelenek voltak eddigi, magas szintű gazdálkodásukat folytatni, a fokozódó klímaromlás következtében puszta létük is veszélybe került. Mindez addigi hagyományaik teljes feladásához és egy főleg állattartáson alapuló, a táplálék biztosítása érdekében mozgékony életmódhoz vezetett. A ló háziasítása révén nyert fokozott mozgásszabadság és gyors helyváltoztatás lehetősége pedig végül is egy teljesen új életforma, a lovas nomádizmus kialakulását vonta maga után.

Hogy valóban őseink voltak a ló megszelídítői és a lovas nomád életforma bevezetői, azt az ugor nyelvközösség felbomlásának és a lovas nomádizmus kialakulásának kronológiai egybeesése, valamint két tudós egymástól független, más-más területen végzett kutatásai igazolják. Veres Péter felfedezői mivolta abban rejlik, hogy ezeket az eredményeket egybevetve rájött erre.

Markov 1967-ben írt doktori diszszertációjában, orosz és ukrán kutatók tudományos megállapításaira támaszkodva, egyértelműen leírja, hogy a lovas nomádizmus hol és mikor alakult ki: a Káspi-tenger északi, vagyis az Aral-tó és Alsó-Volga között elterülő félsivatagos területén, a Kr.e. 12- 10. század között. Tóth Tibor pedig antropológusként állapítja meg, hogy a honfoglaló magyarok antropológiai típusának a kialakulási helye is ugyanitt volt. 

2008.07.25.

„Köztársaságunkban a polgárok többsége keveset tud Magyarországról. Pedig a kazakok és a magyarok rokonok, gyökereink közösek. Kazakisztán õslakosai között vannak magyar nemzetségek, elsõsorban a kipcsakok között, de más törzsekben is.” Amirzsanov Kaliakpar Köskimbajev akszakal, újságíró, az Almatiban és környékén élõ magyar kipcsak közösség egyik vezetõje, Magyarországot ismertetõ újságcikkében olyan információkat adott közre, amelyek újak a kazakok többsége számára is. Ugyanis a Kazak Köztársaságban elterjedt valamelyest a hír a Torgaj-vidéki argün-magyarokról, de a kipcsakok magyar törzsérõl, ráadásul arról, hogy ez lenne a kazakságba beolvadt legnagyobb létszámú keleti magyar (ahogy nálunk mondják: kazak-magyar) néptöredék, alig tud bárki is, a törzs tagjait kivéve.

A közép-ázsiai török nyelvû törzsszövetségekbe betagozódott keleti magyarok története, így a magyar-kipcsakok története, is a XIII. századig, Dzsingisz kán hódításáig, majd az Aranyhorda kialakulásáig, illetve az Urál-vidéki Magna Hungária létezésének megszûntének idejéig nyúlik vissza.

Batu kán 1237-42-es hadjáratai nyomán kialakult minden idõk legnagyobb nomád birodalma, amely az Irtistõl, vagy inkább a Jeniszejtõl az uráli Volga-vidékig, a Kaukázus-vidéken és a mai ukrán sztyeppéken keresztül a Kárpát-medencéig terjedt. Ezt a birodalmat késõbb orosz források alapján, fõként Európában, Aranyhordának nevezték. A keletiek emlékezetében viszont inkább Dest-i Kipsakként maradt fenn. Batu kán és testvérei utódai, Dzsingisz kán elsõ fiának: Dzsucsi kánnak a leszármazottai uralkodtak ezen a hatalmas területen még a XIV-XV. századok során is, pedig addigra a birodalom egysége már felbomlott. Dest-i Kipcsak magába foglalt több, korábban önálló államot, így például az Urál-Volga vidéken az egykor nagyhatalmú Volgai Bulgáriát és a keleti magyarok államát, Magna Hungáriát is.

A XIV. század elejéig a Dzsucsida kánok vazallusa volt: Rusz valamennyi korábbi hercegsége, beleértve ebbe Kijevet, Novgorodot, Moszkvát.

A keleti magyarok számára Magna Hungária önállóságának megszûnte nem jelentette fizikai megsemmisülésüket. Egy nagy birodalomba kerültek be, és besorolták õket annak területi és katonai rendszerébe. A krónikák, számos napjainkig fennmaradt, a kazakság gerincét képezõ törzs, törzsszövetség mellett, – pl.: argün, dzsalair, kereit, kipcsak, kungrat, najman, stb. – a madzsarokat is említik a Dzsucsi Ulusz törzsei között. A „Muntakhab at-Tavarikh” címû középkori perzsa krónika a következõket írja: Toktaj kán uralkodása idején (1290-1312) az Aranyhordán belül a jobb szárnyhoz, vagyis Batu kán testvére, Sejbani utódainak, a Sejbanidáknak a toborzási területére (az ún. Keleti Dest–i Kipcsak) osztották be többek között a Madzsar. (magyar), Bular (bolgár), Basgird (baskír), Ász (jász) körzeteket, Ibir-Szibirt és a mai Asztrahany közelében Ak-szarajt is.

A XIV. század végén az Aranyhorda Timur Lenk pusztító csapásai alatt részeire bomlott. A következõ évtizedekben a Moszkvai Nagyfejedelemség vezetése alatt fokozatosan függetlenné váló oroszok nyomása is egyre erõsebb lett a Volga–Uráli vidékre. A Sejbanida kánok, a Keleti Dest-i Kipcsak urai érezték, hogy elõbb-utóbb elvesztik a Volga és az Urál folyó közötti füves pusztákat. Elhatározták, hogy visszahúzódnak Közép-Ázsiába, és az Amu-Darja Szir-Darja vidékén, valamint a Hétfolyó-közben keresnek más, vízzel szintén bõségesen ellátott, nomád életre alkalmas legelõket. Abulhair kán 1462–1468-as és Muhammad Sejbani kán 1500-as közép-ázsiai hadjárataiban, a keleti magyarok is részt vettek. A krónikák szerint a kazak nomád államot megalapító két kán seregének vezérei, hõsei kerültek ki közülük.

Így kerültek fel a keleti magyarok is a 92 honfoglaló kazak törzs listájára. Azonban a keleti magyarok rövidesen végképp elvesztették. Urál-Volga vidéki legeltetési területeiket. Északi csoportjuk behódolt az oroszoknak Kazany 1530-as bevétele után. Teljesen beolvadtak, nevüket csak néhány helység õrizte meg a Volga partvidékén (Mozsarovó, Mozsarszk a jobb parton, Madjar, Vjazma környékén.).

A keleti magyaroknak a közép-ázsiai új honfoglalásban résztvevõ déli csoportja valószínûleg a kipcsak törzsszövetséghez csatlakozott a sikeres „visszatérés” után Ázsiába. A kipcsakokkal együtt élhettek mintegy kétszáz évig, egészen a XVII. század végéig, a mai Kazakisztán déli területén, a Kara Tau hegységben. Ezt a történeti hagyományt többek között igazolni látszik az a Torgaj-vidéken elterjedt legenda is, amely szerint az argün-magyarok õsét: Madijar vezírt a Kara Tau hegység lábainál épült õsi Turkesztán városában Ahmed Aszabi Hodzsa mauzóleumában temették el.

A XVIII. század elején, miután a kalmükök elvonultak északi sztyeppéinkrõl, a kipcsakok és a hozzájuk csatlakozó magyarok a bõséges legelõket nyújtó északi kazak sztyeppékre költöztek. Egy részük a Tazok egy csoportjával együtt leszakadhatott a Torgaj-vidéken, csatlakozhatott az argün törzsszövetséghez, és ma is ott él a Szarükopán (A nomádok vonulásuk során gyakran hagynak maguk után törzseket, nemzetségeket, néptöredékeket). A többi kipcsak és magyar Észak- és Északkelet-Kazakisztánba, és az Irtis-vidékre költözött. Omszk környékén 1728-ban jelent meg a kipcsakok Bultun-féle, karakipcsak ága, köztük a Kulan-kipcsakok, Szagal-kipcsakok és a Magyar-kipcsakok. Maradékaik ma is ott élnek, és fontos szerepet töltenek be a kazakság múltja hagyományainak méltó ápolásában.

Szólnunk kell néhány szót Kazakföldrõl, errõl az Európát Ázsiával összekötõ hidat alkotó hatalmas területrõl, amelyen a kazak nép honfoglalása után élt és évszázadokon keresztül küzdött, a különféle hódítók és az orosz kolonizáció ellen, egészen addig, amíg végül 1992-ben elnyerhette teljes függetlenségét, szuverenitását.

A Kazak Köztársaság kétmillió-hétszáz-huszonnégyezer négyzetkilométernyi, javarészt sivatagokból, füves és erdõs sztyeppékbõl álló területe nyugat–keleti irányban az Urál keleti oldalától, a Kaszpi-tengertõl az Irtis folyóig terjed, észak-déli irányban pedig a Tien-San hegyvonulatától a szibériai tajgazónáig. Tizenötmillió lakosának több mint a fele kazak, de élnek kazakok nemzetiségként, mintegy másfél millióan, Kínai Turkesztánban, a Mongol Altajban és Délnyugat-, Nyugat-Szibériában is. Vannak olyan magyar kutatók, akik az északi kazak sztyeppékre, az Isim és a Tobol folyó közötti füves síkságokra képzelik a magyar õstörténet kezdetét. Kétségtelen, hogy a végtelen kazak pusztákon végigvonult a népvándorlás valamennyi hulláma, utoljára Dzsingisz kán és Batu kán hadserege is. A kazak nép három hordája: a „Kis Zsüsz, a Középsõ Zsüsz és a Nagy Zsüsz” a XV. századtól kezdve, a kazak honfoglalás után alakult ki ugyanezen a területen. Bonyolult, pusztító háborúk folytak arrafelé a XVII-XVIII. században, a dzsungáriaiak és a kalmükök ellen, majd XVIII. század közepétõl kezdve a cári kolonizációs törekvések ellen. Az orosz gyarmatosító hódítás nem ment könnyen. Lázadások, háborúk követték egymást az Uráltól az Irtisig terjedõ sztyeppéken a XIX. század során szinte végig, és a XX. század elsõ két évtizedében is. Az elsõ világháború idején a mai Kazakisztánt alkotó négy cári fõkormányzóság: az Asztrahanyi Fõkormányzóság, az Orenburgi Fõkormányzóság, a Sztyeppei Fõkormányzóság és a Turkesztáni Fõkormányzóság területén tulajdonképpen hadiállapot volt. Török nyelvet beszélõ népek laktak ezeken a tájakon. Törökország pedig Oroszország ellenfele volt az elsõ világháborúban. A javarészt nomád kazakok mindig is készek voltak felkelni a gyûlölt cári uralom ellen. Ezért az orosz birodalmi hadsereg fõparancsnoksága nem mert sorozni kazakokat fegyveres katonának. Munkaszolgálatra akarták õket behívni. Ezt a megalázást a büszke kazakok nem viselték el. 1916-ban a mai Kazakföldön általános felkelés tört ki, amelynek leverése során a cári büntetõexpedíciók egymillió kazakot öltek meg. A bolsevik forradalom után, a polgárháború során a kazakok végül is a nekik független államot ígérõ szovjetrendszer mellé álltak.

Az 1930-as években aztán a kolhozosítás és a kuláktalanítás, a sztálini terror elpusztított és emigrációba sodort még hárommillió kazakot. A nomád élet akkortájt szûnt meg végképp Kazakföldön. Ezzel vált teljessé az orosz cárok által a XVII. században kezdeményezett közép-ázsiai orosz hódítás és gyarmatosítás. A második világháborúban már nem munkaszolgálatosként, hanem fegyverrel harcoltak a kazakok a Szovjetunió védelmében. Hõstetteket hajtottak végre, többek között megvédték a hitleri hadsereg ellen Moszkvát. A fegyveres harcot külsõ ellenséggel szemben ez a harcias nép sohasem tartotta megalázónak. A kitüntetett világháborús veteránokat máig is nagy tisztelet övezi Kazakföldön.

A második világháború után szinte az egész Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság a külvilág elõl elzárt zárt hadiipari-katonai centrummá lett. Itt volt a szovjet „Gulag-ország” központja, ide szállították többek között a „számûzött népeket”: a volgai németeket, a háború idején a németek oldalán harcoló csecseneket, krími tatárokat, a háború során ejtett hadifoglyokat. Késõbb nálunk folytak a súlyos környezetszennyezést okozó szemipalatyinszki atomkísérletek és a bajkonuri ûrkísérletek. Már korábban is, a kolonizáció kezdete óta sok orosz települt át Kazakföldre. Hruscsov fõtitkársága során, a „szûzföldek feltörése” idején, az oroszok és más nemzetiségek száma még tovább növekedett. Jelenleg 130 nemzetiség él hazánkban. A független Kazak Köztársaság hivatalos nyelve a kazak, azonban a nemzetiségek közötti közvetítõ nyelv mindmáig az orosz maradt.

A független Kazak Köztársaságban szabad az utazás, a tudományos kutatás, ezen belül a történeti-néprajzi kutatás A fentebb leírt események magyarázatot adnak arra, hogy miért van számos olyan hely Észak-Kazakisztánban, ahol csak álom a találkozás a régi lakosságnak még a nyomaival is, és hogy a lehetséges adatközlõk megszólaltatása miért ütközik idõnként komoly nehézségekbe. Egykor minden kazak férfinak tudnia kellett legalább hét nemzedékre visszamenõleg férfi õsei nevét. Mára már sokan és sok helyen elfeledkeztek a hasonló adatokról, hiszen a kazakok többsége távol él azoktól a földektõl, ahol õsei születtek. Mások pedig nem szívesen beszélnek idegenek elõtt származásukról, hagyományaikról, múltjukról, hiszen ez még nem is olyan régen tilos volt, „nacionalizmusnak” minõsült, börtönbe lehetett kerülni érte. Céltudatos terep-, könyvtári és levéltári kutatásra, valamint szerencsére egyaránt szüksége van a kazak néprajz és történelem kutatójának, az „oral history” kutatójának ahhoz, hogy munkája sikerrel járjon.

2002-ben Benkõ Mihállyal együtt a Torgaj-vidéken, az argün törzsszövetség magyar törzsénél jártunk. A következõ években eljutottunk oda, ahol ma is él a magyar-kipcsakok magja: az Irtis partjára, az orosz–kazak határvidékre. Kutatásainkat Nyugat-Szibériában, közvetlenül az orosz–kazak határ közelében, de már Oroszország területén folytattuk. Az Irtis bal partján elterülõ síkság Omszktól délre, 150 kilométernyire úgynevezett „senki földje”, ahol idegen gyakorlatilag sohasem jár. Az Irtis folyó partvidékének története a régmúltba nyúlik vissza. A nagy folyam mentén már nagyon korán megtelepedtek az iráni és török eredetû nomád népek. Valaha éppen az Irtis középsõ folyása mentén és az Isim-Tobol vidéken volt a finnugornak tekintett szargatkai kultúra központja. Az i. sz. I. évezred elsõ felében a népvándorlás kezdetén a hunok talán éppen innen sodortak magukkal a Kárpát-medencébe finnugorokat is.

Az i. u. VI-VII. századok során az Irtis-vidéken volt a nyugati türk birodalom egyik központi szállásterülete. A XIII. század közepétõl pedig odáig terjedt ki az Urál-hegységtõl az Aranyhorda keleti szárnya: a Sejbanidák birodalma. Mintegy két évszázaddal a XV-XVI századi kazak honfoglalás után, a XVIII. század elsõ évtizedeiben a kazak Középsõ Horda kipcsak törzsszövetségének Bultun-ágához tartozó törzsei, a kara-kipcsakok telepedtek meg végig az Irtis két partja mentén, és Észak-Kazakisztán keleti területein. A kara-kipcsak törzsek, köztük a magyar-kipcsakok is, részt vettek valamennyi lázadásban az ellen a cári kolonizáció ellen, amelynek egyik irányító központja az 1716-ban közvetlen közelükben alapított Omszk volt.

A négy éven keresztül folytatott közös kazak-magyar expedíciók során a kipcsak-magyarok között folytatott történelmi-néprajzi kutatásainknak végül is bõséges volt az „aratása”. Így a kazak és magyar kutatók közül mi láttuk és fényképeztük elsõ alkalommal a Kara Tal-i magyar-kipcsak temetõt. Nagy fontosságú írásos dokumentumokat: genealógiai táblázatokat, ún. sezseréket gyûjthettünk az Omszk-vidéken, a Ruszkaja Poljana-i körzetben, a magyar-kipcsakok egykori központi területén. Ezeket, az írásos forrásokat mi láthattunk elõször, korábbi kutatók csak hallottak létezésükrõl. Van közöttük egy 1935 elõtt készült, még arab betûvel írott magyar-kipcsak törzsi sezsere is. Ez a dokumentum a kazak nomádkor végsõ alkonyán készült, feltehetõleg korábbi változatok alapján. További négy nagy terjedelmû cirill betûs sezserét fénymásoltunk. Olyan táblázatokat sikerült gyûjtenünk, amelyekben a Magyar név megjelenését követõen a táblázaton, vagyis a magyaroknak a kipcsakokhoz csatlakozásának és asszimilációjának valószínû ideje után, 13-14 nemzedék több száz – az egyikben több mint kilencszáz – férfi neve szerepel. Gyûjtött anyagunkban szerepel továbbá egy elbeszélõ költemény a magyar-kipcsakok XVIII. századi hõsérõl: Szarübáj vitézrõl.

A verset maga a költõ – Kudajbergen Ordabajev celinjei tanító –, adta át nekünk kazakisztáni megjelentetésre. A 150 szakaszos vers Almatiban a „Kazak batyrlari” (Kazak hõsök) címû újságban 2006 novemberében kazak nyelven megjelent. Magyar nyelven ebben a könyvben kerül az olvasók elé. Kutatásaink során az Omszk-vidéki magyar-kipcsakok elmeséltek nekünk két olyan legendát is, amelyek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy hagyományaikban még napjainkban is élénken élnek az emlékek egykor Nyugatra távozott testvéreikrõl, a Kárpát-medencei magyarokról.

A kutatások eredményeit a Kazak Köztársaságban, a legmagasabb politikai szinten, is a magyar és kazak népet összekötõ kapocsként értékelik. Nurszultan Nazarbajev elnök 2007-es magyarországi látogatása során a következõképpen nyilatkozott:

„– Európában nincs a kazakokhoz közelebb álló nép a kultúrát és a hagyományokat tekintve, mint a magyar. Mint ismeretes, még a XIII. században a kipcsak törzsek egy része az Önök országában telepedett le, és jelentõsen hozzájárult annak fejlõdéséhez. Ma Magyarország mintegy 200 ezer lakosa kunnak vallja magát, vagyis a kipcsakok leszármazottjának. A kutatók pedig felállítottak egy hipotézist, amely szerint a magyar nemzetségbõl származó kazakok a magyarok közeli rokonainak bizonyulhatnak. Ez fontos alapja kulturális-humanitárius kapcsolataink további fejlõdésének.”

A magyar kutatótárs: Benkõ Mihály pompás színes képekkel illusztrált könyve a magyar-kipcsakok között folytatott, közös magyar-kazak expedíciók fordulatos történetével ismerteti meg az olvasót.