Korábban foglalkoztunk a (pre)szkíták szentföldi megjelenésével. Az alábbiakban közölt hadtörténeti tanulmány szorosan kapcsolódik az általunk tárgyalt témához, ezért teljes szövegét, és a legfontosabb képeit közöljük. (A szerk.)

A következő rövid publikációban kísérletet teszünk az ókor (talán kissé túldimenzionált) egyik jelentős harci eszköze, az úgynevezett harci szekér kialakulásának és használati körülményeinek összefoglalására, tisztázására. Ezen kívül bemutatjuk azokat a régészeti-történeti eredményeket, hipotéziseket, amelyek a magyarság elődeinek esetleges kapcsolatára utalnak a harci szekérrel, főként ennek kialakulásával.

Először röviden foglaljuk össze, mit tudunk a katonai célokra alkalmazott kocsiról a történettudomány mai állása szerint, mit tartalmaznak a különféle tankönyvek, oktatási anyagok. A fegyveres kocsi (még nem a klasszikus harci szekér) első konkrét ábrázolása és leírása a sumér államok győzelmi feliratai között látható a Kr.e. 2500 utáni időkből (1). Ez a kocsi négy tömör kerékkel ellátott, funkciójában távolra-ható fegyverekkel ellátott eszköz. Fontos megemlíteni, hogy ekkor is mindig gyalogsággal együtt ábrázolják (2). Bizonyos idő elteltével, már mint a tipikus harci szekér küllős kerekekkel (3) megjelenik az egyiptomi leírásokban, képeken (Kr.e. 1500 után). Az olvasható, hogy a Nílus vidékére egy hikszosz nevű, általunk ismeretlen nép által kerül (4). Ezután már az egész ismert világban gyorsan elterjed, és egészen az ezredfordulóig használják, sőt erősen kihangsúlyozzák szerepét. A harci szekér fénykorában (Kr.e. 1400 – Kr.e. 1100) tankönyvek jelennek meg a különféle taktikai elemek végrehajtásáról, az alkalmazás fortélyairól (5). Úgy tanultuk, hogy ennek a kornak az asszír birodalom vet véget, mégpedig a lovasságnak, mint új fegyvernemnek a bevezetésével (6). Ezek után a harci szekér speciális alkalmazása tart még egy ideig, de ezzel később foglalkozunk. A következőkben a fent látható számozott megjegyzésekkel folytatjuk beszámolónkat.
(1). Noha az első ábrázolások Sumér területéről származnak a Kr.e. 2500 körüli időkből, de természetesen a „gyorsreagálású” erők távolraható fegyverekkel történő bevetésére korábbról is igény mutatkozhatott. Ezt alátámasztja az is, hogy erre az időszakra már teljesen kifejlődik a gyalogság zárt (falanx) rendszerű alkalmazása, mint meghatározó fegyvernem. És ezt a zárt, erősen védett rendet valahogyan fel kellett törni. Mindenesetre, ezt is megelőzi egy hosszabb fejődési szakasz (kocsi, lóvontatás, stb.). Ebben az első dokumentált korban a négykerekű kocsit (ló hiányában?) öszvérek, vagy félszamarak vontatják, a kocsi eleje magasított, oldalára a hajítódárdák tárolószekrényét helyezték el. Ismereteink szerint két harcost (hajtó, fegyveres támadó) szállított.

Sumér harci szekér ábrázolás (Keselyű sztélé)

(2). Mivel az ábrázolásokon, vagy hozzájuk kapcsolódva mindig szerepel a zárt rendszerű gyalogság, ez azt sugallja, hogy a harci kocsi ekkor is másodlagos fegyver, inkább a nemesség számára egy védettebb de több felkészülést igénylő fegyvernem. Ez ismételten rámutat a harci kocsi múltjának nagyobb mélységére.

(3). Az Egyiptomi Középbirodalom, de legfőképpen az Újbirodalom hivatalos irodalma és művészete (hasonlóan a hettita művészethez) bő teret szentel a harci szekérnek, esetenként, mint a fáraó által vetetett eszköz, erősen eltúlozva annak alkalmazását, és ami sajnos rányomta sokáig a történettudományra a bélyegét, a művészetnek alárendelve külső megjelenését. Utalhatunk itt „a tunikás fáraó letiporja az ellenség hadait” témájú képekre. Ez mindenesetre azt is sugallja, hogy az egyiptomiak (legalábbis az első időkben) felülértékelték lehetőségeit, bizonyítva, hogy a harci szekér hozzájuk már készen, teljes fejlettségi fokán jelenik meg.

 (4). A hikszoszok megjelenése Alsó Egyiptomban terjeszti el ezt az újszerű harci eszközt. Utalva a (3). megjegyzésre úgy tűnik, hogy a kocsi bevezetése a haditechnikába tényleg nagyon gyors lehetett, hiszen az egyiptomiaknak nem volt idejük rendszeresíteni, a hadsereget kiképezni. Kérdésként merül fel a hikszoszok mibenléte, illetve ők milyen információkra támaszkodhattak a harci szekér átvételénél. Erre a fontos kérdésre később kitérünk.
(5). Az alkalmazási taktikai lépésekre, a harci szekerek irányváltására, fordulásaira egyrészt szanszkrit szövegből értesülünk. A fő probléma ebben az esetben, hogy a kocsimozgások vezényszavait ahhoz a latinhoz hasonlították, amelyik nyelv ekkor még ki sem alakult. Némely kutató inkább a sumér nyelvi gyökerekre hajlik, de szerintünk ilyenformán ez sem állja meg a helyét. Ezen kívül jelentős még az a tény, hogy az egyik legkorábbi hettita harcászati szabályzat mitanni szerző műve. Mindkét megjegyzés egyértelműen hurri eredetre utal, tehát ezt az irányt meg kell vizsgálnunk.
(6). A harci szekér katonai alkalmazásának a tanultak szerint az asszír hadseregben megjelenő új fegyvernem, a lovasság vet véget. A probléma ebben az esetben legfőképpen az, hogy Asszíria területe, gazdasági-társadalmi berendezkedése gyakorlatilag alkalmatlan arra, hogy a „semmiből” létrehozzák, kifejlesszék azokat a technikai újításokat, amelyek a lovas hadviseléshez szükségesek. A képet tovább bonyolítja, hogy a Kárpát-medencében ekkor (a bronzkor derekán) már sorozatban kerülnek elő olyan fegyverek, amelyek jórészt a lovas harcmodorra jellemzőek (pl. a hosszú, szúró kard). Tehát valószínűleg a sztyeppén már sokkal előbb kialakult a lovasság intézménye, ami természetesnek is mondható.

Most nézzük meg, hogyan is néztek ki ezek a szerkezetek, illetve mi módon alkalmazták őket. Mivel a harci szekér használata évezredeket ölel fel, ezért három fő részre oszthatjuk használatukat. Az első az úgynevezett sumér korszak. Itt leginkább azt kell megjegyezni, hogy a küllős, gyors harci szekerek megjelenését természetszerűleg megelőzik a „kezdetleges” formák, a gyorsan mozgó csapatok igénye. A sumér államok hadseregei négy keréken mozgó, a szállításnál használható kocsikat alkalmazták. Nyilván ezek nem rendelkeztek a gyors mozgás lehetőségével, tehát feladatuk inkább a távolraható fegyverek (hajítódárda) koncentrálása, a gyalogság sorainak zavarása, esetleg szétzilálása.

A pár évszázad alatt teret nyert könnyű, küllős kerékkel ellátott változat már megnövelt sebességgel gyors manőverekkel használhatóvá vált taktikai műveletek végrehajtására (bekerítés, roham, stb.). Néhány kérdésre itt kell rámutatnunk. Az egyik a bevethetőség. A harci szekér osztagok az alakzatban történő manőverekre csak kizárólag sík terepen (gyakran előkészített terepen) voltak képesek. Ebből következik, hogy a csatatereket jó előre ki kellett választani, ami furcsa lehet mai szemmel. A másik kérdés az, hogy igazából mit is csináltak ezek a járművek a harctéren. Le kell szögezni, hogy semmi esetre sem az ellenséges gyalogság letiprását, hiszen egy zárt rendszerű lándzsás tömeget szemből megbontani öngyilkosság. A harci szekér osztagok többszöri gyors rohamukkal demoralizálhatták az ellenséget, hajítófegyverekkel koncentráltan támadhatták, bekerítéseket hajthattak végre, és természetesen a másik fél szekerei ellen küzdhettek. Végül sokáig nyílt kérdés volt az, hogyan élhették túl a harcosok és maguk a lovak a harcot, hiszen íjászai, parittyásai, dárdásai az ellenségnek is voltak. Erre az egyiptomi rajzok nem nyújtanak felvilágosítást, mert általános a már említett „tunikás fáraó” ábrázolás. A kérdésre más források mellett az úgynevezett „dendrai lelet” adott választ, ugyanis sikerült felfedezni egy teljes zárt bronzpáncél-készletet, amit a kocsizók használtak. Rendelkezésre áll néhány ábrázolás is, ahol felismerhető a ló páncélozása. Ez helyre is teszi a képet, igaz, hogy felmerül egy másik kérdés, ez az agyonpáncélozott egység az igazi gyors műveletekre alkalmas volt-e?

Eredeti (helyes) ábrázolás, vadászjelenet

A dendrai páncél (a díszsisak helytelen utólagos kiegészítés)

A további vizsgálathoz tehát rendelkezésre állnak a fentebb kiemelt mondatok: A harci kocsi kialakulásának nagyobb időmélysége, a hurri (hikszosz) bevezetés valószínűsítése, a lovasság kialakulásának sztyeppei környezete.
Nézzük meg, a legújabb (nemzetközi) kutatások szerint hogyan áll a harci szekér, és a hozzá szorosan kapcsolódó lótartás kialakulásának ügye. A legfrissebb publikált irodalom a lótartás (lovaglás) kialakulását természetszerűleg a sztyeppe-erdős sztyeppe vidékre teszi, mégpedig az úgynevezett botai-tersek kultúrkörbe (Délnyugat-Szibéria, Urál déli területe), ahová régészeti-kulturális és antropológiai szempontból ősmagyar elődeink szintén szervesen kapcsolódtak. Ha ehhez még hozzávesszük az „ősuráli” ló szavunkat is (ami máig megmaradt), nem kétséges ennek nagy valószínűsége. Az új távlatokat nyithat ebben a kérdéskörben, hogy a régi kínaiban szintén ló-nak hívták a lovat, és napjainkban is a fehér ló neve „pej” (de ennek kutatása messze vezetne). Mindenesetre őseink benne voltak egy olyan áramlatban, ahol a lótartás, megnevezések, stb. valamilyen rend szerint áramlottak (és ebbe beletartoznak pl. a manysik is). Felmerül a kérdés, ha egyszer a külföldi kutatók publikációi ezt tükrözik, mi miért nem szentelünk neki akár egy fél oldalt is.

A ló háziasítása (a zöld vonal a sztyeppe területek határát jelzi)

„Sajnos” a harci szekér bevezetésével hasonló a helyzet. Noha a katonai fejlesztések villámgyorsan elterjednek (ahol társadalmi, természeti fogadókészség van), de a külföldi kutatók a régészeti leletek alapján elemezni tudták azt a néhány száz évet, amelyik eltelt a küllős kerék bevezetésétől az általános használatig. Az eredmény természetes eredménynek tűnik. Ahol a lótartás kialakult, körülbelül ott fejlesztették ki a harci szekér klasszikus típusát. Megint beletrafáltunk? Azt hozzá kell ehhez tenni, hogy az ilyen eszközök kifejlesztéséhez nagykiterjedésű, szabad sztyeppe kell, tehát a fent tárgyalt „kultúrvidékek” igazából nem jöhetnek szóba. Az más kérdés, hogy a sztyeppén élő, kultúrájában, társadalmi és antropológiai felépítésében hasonló népek milyen konkrét nyelven beszéltek? Egyáltalán, vannak-e olyan ma élő nép, amelyik pontosan tovább hordozza nyelvüket?
Megemlítendő még a hurri-hikszosz vonal. Tudjuk, hogy a hurrik (és a rokon kassuk) vezetik be az Észak-mezopotámiai térségben a lótenyésztést, a hikszoszok (hurrik) pedig Egyiptomban a harci szekeret. Orosz kutatók megállapították, hogy a hurrik nyelve ragozó nyelv, kultúrája pedig úgynevezett Alekszejevka-típusú nagyállattartó kultúra. Ez a kultúra azonban eredendően Délnyugat-szibériai sztyeppei kultúra volt. Megint helyben vagyunk?

A harci szekér kialakulása és eltejedése Eurázsiában

Végül néhány szót a harci szekerek utóéletéről. A történelemkönyvek szerint az asszír állam részben azért tudott viszonylag rövid idő alatt jelentős eredményeket elérni, mert bevezették a lovasság intézményét. Azonban akár Közép-Európából is, de az Uráltól délre eső sztyeppéről is kerültek elő olyan leletek, amelyek egyértelműen lovas hadviselésre utalnak. „Mint tudjuk”, az asszír katonai tevékenységre nagy hatással volt a hurri befolyás, ezért teljesen valószínű, hogy az asszír hadsereg tőlük kapta a katonai újdonságot.
A támadó harci szekérnek nagyon gyorsan leáldozott a napja, hiszen a mobilabb lovasság akár könnyűlovas íjászként, akár nehézlovasként sokkal jobban tudta azokat a feladatokat ellátni, amelyek a klasszikus ókor manőverező hadviselésénél felvetődtek. Bizonyos ideig még (főleg a Közel- és Közép-Keleten) alkalmazták, mint sarlós szekereket, de általában nem sok eredménnyel. Vannak adatok arról is, hogy pl. a kelták mint szállítóeszközöket vetették be harctevékenységnél. Mindenesetre azok a filmbeli jelenetek, amikor római tisztek száguldoznak a csatatéren harci szekérrel, teljesen légből kapottak. A rómaiak formára hasonló kocsikat használtak versenykocsiként, és diadalszekérként.

 A küllős harci szekér elterjedésének megközeítő történelmi térképe (i. e. 2000-500)