A Magyar Himnusz sorait idézem:
„Õseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére…”

Kép: Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Szatmárcseke, 1838.

 Amikor a Himnusz sorait Kölcsey Ferenc leírta 1823-ban, még mindenki tudta, hogy ki volt Bendegúz. „Bendegúznak vére” alatt Kölcsey - a Kárpát-medencét, majd Európa jelentõs részét az idõszámításunk utáni IV-V. században elfoglaló, majd Attila halála után visszavonuló -, hunok leszármazottait értette. Az Árpád-kortól a XIX. század közepéig tartó történelmi idõszakban élt a magyarság identitástudatában, hogy õk az európai hunok utódai. Ennek a hagyománynak a gyökeres kiirtása, és helyette a tudományos álláspont hivatalossá tétele a magyarság finnugor eredetérõl és egyidejûleg a hun eredetének tagadásáról az 1848-49-es magyar szabadságharc leverése után vált uralkodó politikai irányzattá a Habsburg uralom alatt élõ Magyarországon. 

A hunok írásbeli feljegyzéseket nem hagytak maguk után, nyelvük ismeretlen vagy legalábbis teljes bizonyossággal kevés hun szó azonosítható. A magyar nyelv finnugor nyelvcsaládhoz való tartozása alapján nem zárható ki a magyarság és a hunok történelmi kapcsolata. Az olyan több nemzetiségû politikai egységek esetén, mint amilyen a Hun Birodalom volt, egyébként sem vizsgálható a történelmi kapcsolat kizárólag nyelvtörténeti alapon. Ennek ellenére a magyarság nyelvének finnugor nyelvcsaládba való tartozását a XVIII-XIX. században, majd azután is összekötötték a hun kapcsolatok tagadásával.

A továbbiakban egy olyan XVIII. században élt tudós álláspontját ismertetjük - a legújabb kutatási eredményeket is figyelembe véve - aki nem követte el az elõzõekben említett módszertani hibát.

TUDOMÁNYTÖRTÉNETI  ELÕZMÉNYEK
A honfoglalás korából saját készítésű írásos feljegyzések nem maradtak. A magyar törzsek nevei is csak „Bíborbanszületett” Konstantin császárnak a Birodalom kormányzása című művében és egyes helységek nevében rögzültek. A 11-16 . században keletkezett magyar krónikák – Anonymustól Heltai Gáspárig – a magyarok eredetét a hunokra vezették vissza, illetőleg az Árpád-házat Attila hun fejedelemtől származtatták.
1771-ben a csillagász Sajnovics János, jezsuita pap „Demonstratio” címû munkájában elõször tett kísérletet a magyar és a finnugor nyelv összehasonlítására, ezzel egy idõben Engel János támadta a hun-magyar kapcsolatot. A reformkor és az ezt lezáró forradalom és szabadságharc idõszaka a hun-magyar eredet, a honfoglalás dicsõséges eseményei iránti érdeklõdés reneszánszát jelentette. Ezt jelzi Arany János Buda halála, illetõleg Vörösmarty Mihály Zalán futása címû hõskölteménye.

A kiegyezés után fejtette ki tevékenységét a Magyarországon letelepedett, német származású Budenz József, aki a történeti nyelvészet elismert tudósa lett. Budenz – Sajnovicshoz hasonlóan – a magyar nyelv finnugor eredetét vallotta. Párhuzamosan jelentkezett a hun hagyomány támadása is, melyet a szász Éder József és Schlözer Károly, majd a szlovák Szklenár György, Dümmler, Büdinger és Palaczky, Röessler Róbert és mások mesének nyilvánítottak. Ezt a vonalat követte a felvidéki szász családban született Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál, aki szerint a „hun hagyomány nem lehet a magyar nép õsi, keletrõl hozott hagyománya… a hun hagyomány a 13. századi krónikások meséje…” Ezek az elméletek kizárták a hunok és a magyarok kapcsolatát, és a nyelv nyomain a szibériai parányi népekhez, a vogulokhoz és az osztyákokhoz jutottak el, mint legközelebbi rokonokhoz.

Benkõ József, a XVIII. század neves polihisztora, történész, botanikus, nyelvész, a Harlemi Tudós Társaság tagja ezzel szemben világosan megkülönböztette a nyelvészeti-nyelvtörténeti és a törtélemi kapcsolat kérdését. Míg „A magyar és a török nyelv mennyire nem egyezzen” (Kézirat, OSZK kézirattára, 1791-1792, In: Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkássága, Budapest, 1978.) címû munkájában a finnugor nyelvrokonsággal kapcsolattal ért egyet (pontosabban felhívja a figyelmet Sajnovics említett munkájára), addig „A nemes székely nemzetnek képe” c., Szebenben és Kolozsvárott 1791-ben kiadott munkájában a hun-magyar történelmi hagyomány mellett foglal állást. Ebben az utóbbi mûvében ismerteti az „északi hunoknak, vagyis magyaroknak”, mai terminológiával európai hunoknak i.sz. IV.-V. századi történetét, a Hun Birodalom széthullását, majd a magyarok - akik „a székely és avar nemzetnek mind származásokra, mind pedig nyelvekre való nézve attyafiai” - ismételt bejövetelét a Kárpát-medencébe. Írása világos képet nyújt arról, hogy az õ idejében a székelyek – és a magyarok – mit tudtak a hunokról és saját hun származásukról a szájról szájra terjedõ hagyományok és a középkori erdélyi és magyarországi krónikák alapján.
Bevezetõül néhány szó a hunok etnikai fogalmáról, majd a legújabb kutatások tükrében az európai hunok megjelenésének elõzményeirõl:
Conides Dániel a göttingeni akadémián 1785-ben latinul felolvasott székfoglaló elõadásában a következõk szerint határozza meg a hunok és magyarok etnikai kapcsolatát:
"...a hun név, minként egykor a szkíta, vagy manapság az európai, amennyire én meg tudom ítélni, tág fogalom, amely több olyan nemzetet foglal magában, amelyeknek sem szokásuk, sem vallásuk, sem hazájuk, sem öltözetük, sem nyelvük nem egyezik meg, ahogyan sokáig a magyarok a legtágabb értelemben vett "hunok" egy törzsét alkották. Nem hiszem viszont, hogy fordítva is, minden hunt magyarnak kéne tartani...." (Cornides Dániel: Értekezés a régi magyarok vallásáról, In Eleink IX. évfolyam 3. szám (19.) 2010., 21. o.)

A XX. század régészeti ásatásai, a kínai és indiai írások kutatása alapján kirajzolódik az „Európai hunok” elõ és utótörténete, amely sokkal inkább összhangban van a himnusz megalkotása kora „romantikus mesének” mondott ismereteivel, mint a ma – remélhetõleg csak átmenetileg – tudományosnak mondott körökben uralkodó elméletekkel.

A Hun Birodalom a világtörténelem egyik legtovább fennálló és legnagyobb birodalma volt. Alapítását a kegyetlen és bátor Mao-Tun nevéhez kötik, aki a Kr. elõtti 200-as években egységes irányítás alatti erõs államot szervezett, melynek fõvárosa Karakorum környékén volt. Kr.e. 174-ben leigázta az ellenséges tunguz, a jüe-csi (tohár) az o-sun, majd sok más népet. Mao-tun ekkor levelet küldött a kínai császárnak írván: "mindezen népeket hunná tettem és az összes nyilas népek egyetlen családban egyesültek". Az így létrejött Belsõ- és Közép Ázsiai Hun Birodalom egészen az i.e. I. század közepéig fennmaradt. Az ezt követõ eseményekkel kapcsolatban fontos cikk jelent meg az Eleink Folyóiratban Erdélyi István régész, akadémiai doktor és Benkõ Mihály történész, keletkutató tollából (Szargatkai kultura és a hunok Eleink IV. évfolyam 2. szám, (2005) 5-18. o.), mely alapjában érinti a hun-magyar kapcsolatok kérdését.

Az un. Szargatkai régészeti kultúra a nyugat-szibériai Irtis-Isim-Tobol folyók vidékén, a mai Oroszország és Kazahsztán területén található. Az itt folytatott ásatások eredményeinek vizsgálata különösen fontos, mivel a területet több neves tudós tekinti magyar illetõleg ugor õshazának. Ettõl északra helyezkedik el az Orosz Föderáció részét képezõ Hanti-Manszi Autonóm Körzet, ahol legközelebbi nyelvrokonaink élnek.
Az említett cikkbõl az alábbi részletet idézem:
„A közép-ázsiai és nyugat-szibériai népek szkíta-szarmata kori régészetét összefoglaló, 1992-ben megjelent orosz akadémiai monográfiában a közép-ázsiai – nyugat-szibériai területnek talán a legkiválóbb szakértõje: a nemrégiben elhunyt V. A. Mogilnyikov ismerteti a szárgátkai kultúra kutatásának történetét, régészeti emlékeit, bibliográfiáját. … V. A. Mogilnyikov a következõképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu birodalom bukása utáni eseményeket: Az északi hsziungnuk az idõszámításunk elsõ évszázadában, a kínai császári hadseregtõl elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megõrizték politikai függetlenségüket Belsõ-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századokban, az északi hsziungnuk erõteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentõs népszaporulat a fent említett területek népeinek Nyugat felé vándorlásához vezetett. [10, 254 sk.] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szárgátkai kultúrával létének megszûntével kapcsolatban a következõket írja V. A. Mogilnyikov: A szárgátkai kultúra az i. sz. III század végén, vagy a IV. század elején megszûnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségû együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált. V. A. Mogilnyikov ezen utóbbi feltételezésének alapja a magyarok ugor nyelve, valamint az, hogy a szárgátkai kultúrát a kultúrával foglalkozó kutatók többsége ugornak véli. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a XIX. század végén. Vámbéry úgy vélte, hogy „ugorok bõségesen voltak Attila seregében”

BENKŐ JÓZSEF: A NEMES SZÉKELY NEMZET KÉPE CÍMŰ MŰVE /RÉSZLET/
Benkõ József az alábbiakban ismertetett könyvében a hunok Kelet-Európa felé indulása utáni eseményeket ismerteti. Mûvének 1806-os - nyelvújítási elõtti - kiadását és annak 1927-es változatlan utánnyomását vesszük az általunk idézett történeti részletek alapjául. A szöveget jelenlegi helyesírás szerint átdolgoztuk, a Cikkelyeket értelemszerûen átszámoztuk.
Benkõ József: A Székely Nemzetnek Képe, Budapest, 1927, részlet:
1. CIKKELY
Legelõször az Északi Hunok a Tatároktól nyomattatva Ásiai Scithiából Europa felé lassan-lassan közelegtek, a Volga vizén átjöttek, és ott az Alánokat legyõzve és magokhoz hódítva, végtére pedig õket hadakozó társul véve, az õ Tartományokban, a mely a Volga vizétõl fogva a Tanais (Don – a szerk.) vizéig kiterjedt letelepedtek, ahol bizonyos ideig maradtak. Amikor oly nagyon elszaporodtak, hogy azon a sovány földön tovább élniük nem lehetett, 180-ezren, a Bálámber (ki a Kádár Nemzetségébõl való) Vezérsége alatt 374-ik Esztendõben a Tanais vizén átjöttek. Innét Europának Nap-keleti szélein útjokat folytatták Dániába, amely Moldovát, Oláh Országot, Erdélyt és Magyar Országot a Tiszáig magában foglalta, 376-dik esztendõben béütöttek, és az ott lakó Gótokat és Gepidákat, akiknek nevük és hatalmok alatt több apróbb paraszt Nemzetek is ugymint Dácusok, Géták, és Rómaiak voltak, legyõzve, de el nem pusztítva foglalták el. Nagyobb részét a Dacusoknak a Vezéreikkel Phritigernussal, és Alarikussal együtt a Dunán túl ûzték.
Továbbá az után a Hunok az elõzõekben említett tartományokból lábaikat és fegyvereiket mozdítván a Jászoknak és Szarmatáknak, vagyis Metanestáknak, a kik a Tóth Nemzetbõl valók, földjöket, amely a Tisza és Duna vize között volt található, 377-dik esztendõben (a) elfoglalták, ahol - noha csak ideig óráig - lakni kívántak, mindazonáltal a Tótokat, akik nékik adóztak, a magok földjérõl nem kergették ki.
Ott is meg nem nyugodva, mindjárt azon, vagy a következendõ Esztendõben a Duna vizén átkelve, Pannoniát is különbb-különbbféle Nemzeteknek lakóhelyét, amelynek Észak, és Napkelet felé az említett Duna vize a határa, elfoglalták: ahol is minekutánna a Rómaiak ellen Trátziában a Gótokkal magokat öszvekapcsolván 379-dik esztendõben a Rómaiaktól meggyõzettettek, a legnagyobb ütközetet Budától nem messze Potentia (Visegrád – a szerk.) Városánál, amely a Rómaiaknak legelsõ lakóhelyük volt Pannoniában, oly nagy dühösséggel tették meg, hogy a Magyarok közül százhuszonöt-, a Rómaiak közül pedig kétszáztízezren (a mint állíttatik) estek el 380-dik esztendõben. Igy tehát a Hunok, vagyis Magyarok ezen nagy és kisebb ütközetek után Dáciában, az az Oláh Országban, Erdélyben, és a szomszéd Tartományokban a magok lakásokat helyeztetvén a Jászságban pedig, és Pannoniában Uralkodásokat megállítván, és erõsítvén, a földmívelést,és Baromtartást szorgalmatosan folytatni kezdték, és magok közt Köztársaságot (Rempublicam) állítottak fel.
Ez alatt a Hunoknak elsõ Vezére, t: i: Balambér 387-dik Esztendõben meghalálozott, a következendõ Vezérek, akik Királyi hatalommal bírtak, s ezért a Historikusok által a Hunok Királyainak is neveztetnek, uralkodtak, tudniillik:
Második Karaton, minteg 400-dik Esztendõig.
Harmadik Uldin, vagyis Huldin, akit 411-dik Esztendõben Stilikó Radagaizus Olaszországba kihívott.
Negyedik Bendegúz, Balambernek a fia, aki 426-dik Esztendõben sok számos Hunokat Rugila, vagyis Roila vezérlése alatt Konstantinápolynak vívására Theodosius Császár ellen küldött, ahol nagy égiháború támadt, Rugila Vezért a Menkõ megütötte, az alattvaló Hunoknak pedig nagyobb része pestis által elveszettt.
Ötödik Oktár, vagy Uptár, és Ruas, Bendeguznak Testvérei, akik 428-dikban a Bátyjuk után Vezérekké lettek. De 431-dik Esztendõben Oktár meghalt, az egész Vezérségnek terhe Ruásra maradt.
Hatodik Etele az Hunoknál, a Deák és Görögök elõtt pedig Atilla, a Testvér Öccsével, Budával, másként Bledával mindketten Bendegutznak fiai 434-dik Esztendõben uralkodni kezdtek, akik közül Atilla, aki az Öccsét Budát 445-dik Esztendõben megölte, a Nap-keleti és Napnyugati tartományokban a maga alatt való Hunokkal, és sokszor a Gepidákkal, és más meghódított Nemzetekkel együtt hadakozott. Ezt csak az nem tudja, aki a Históriákat nem olvasta.
Minthogy most éppen azon Hunokról, kiknek Elei soha sem fegyverekre, sem pedig hírekre való nézve nagyobban nem virágoztak, mintsem Atilla alatt, van szó: illendõnek látszik lenni, hogy azon nagy Vitézrõl, tudniillik Atilláról némely különös dolgokat eléhozzunk.

Elsõben tehát, hogy a termetérõl kezdjünk szóllani: õtet Jordanes eképpen írja le: Atillának termete kisded, melle széles, feje nagyobb, szemei kicsinyek, szakálla ritka, haja õszbevegyült, orra sima, laposs, ábrázata pedig barna volt. Magaviselete, és tulajdonsága, ugyan Jordandes (ki az õ tulajdon Nemzetségének t. i. a Gótoknak megverettetése miatt Atillára neheztelt vala) leírása szerint következõ volt: t. i. Kevély járású, ide s tova tekintgetõ szemû, háborút szeretõ ugyan, de kezeit megtartóztató, bölcs tanács adó, a könyörgõkhöz kegyes és azokhoz, akik elõtte meghitt személyek valának irgalmas.

Másodszor Atilla rettentõ Király volt az alatta való Hunok, vagyis Magyarok pedig még rettenetesebbek, Német, Francia és Olasz Országot, s több Európai Tartományokat fegyverrel s tûzzel verték, és pusztították. A Napkeleti Császárokat, és Királyokat magok adózójává tették. Legveszedelmesebb, és véresebb ütközete volt Atillának Franciaországban Katalaun városának határában Aetiussal a Római seregek Vezérével 451-dik esztendõben, ahol mintegy 180.000 ember mind a két részrõl esett el. Ez után Katalaun városát oda hagyván, valamerre visszafelé fordultak, mint a tûz mindeneket emésztettek, felprédáltak, és így sok Nemzeteknek vagyonával megrakodva, a magok lakóhelyébe visszajöttek. Mely visszajövetelekben Sz. Ursulát és vele együtt több szûzeket, akik Atillától félvén Coloniába szaladtak vala, megölték. A következendõ 452-dik Esztendõben Atilla újra összeszedvén seregeit, még nagyobb erõvel és Táborral, mint az elõtt, Olaszország ellen ment, ahol Aquiléját, Mediolanumot, Ticinumot és más Városokat öszvetört, és feldúlt, Ravenna lakosainak pedig megengedett, és a Rómaiakhoz, kik mellett akkori Leó Pápa Atilla elõtt esedezett, kegyességét megmutatván a Városhoz hozzá sem nyúlt. Mely kegyetlensége okozta azt, hogya Velenceiek, akik õt félték, a magok Városát a Tengeren építették légyen.
Harmadszor. Atillának, és s Magyaroknak Ruházata, mely többnyire len, és kendervászonból és bõrökbõl volt, fényes nem volt, mert a közrendnek közönséges egy színû. Fõbbeknek pedig külömb külömbféle színû posztókból állott.

Ezen Atilla 454-dik Esztendõben meghalálozván az õ három Fiai születések rendje szerint utána uralkodtak. Tudniillik:
Hetedik Ellák, az Atyja életében a Fekete tengernél az Akatirusoknak Királya, Dengezits, és Irnák, kiknek a különös uralkodásra való vágyódások és egyenetlenségek azon Nemzeteknek, amellyek az Atyjok Atilla hatalma alatt valának, a szabadulásra lehetõséget nyújtott, a Hunok, vagyis Magyarok jármát a nyakokból kivetették. Ardarikus nevezetesen a Gepidák Királya volt legelsõ aki Pannoniában Ellákot megölvén, mintegy 30 ezret a Hunok közül elvesztett, és Dáciát, s a Jászságot a Gepidák hatalma alá vetette. Mely idõben a Gótok is Pannoniát vissza foglalták. Ellák után az Öccse, Dengezits lett a Hunoknak, vagyis Magyaroknak Vezére, aki a Gótokkal 455-dik Esztendõben Szirmiumban, és 457-ben a Rómaiakkal szerencsétlenül hadakozott, végtére pedig 469-dik Esztendõben ugyan õ Dengezits öszveszedvén a megmaradott Magyarokat, kik a Duna Mellékin megállapodtak, vitte õket megint a Gótok ellen, utolsó szerencsét akarván próbálni: de meggyõzettetve Pannoniának Bassia nevezetû Városánál gyalázatosan visszaveretett, és midõn nagyobb része Tráttzián által a Fekete tenger felé az Ásiai Tartományokban vissza menne, Anagastussal, aki akkor oda való hadakozó Seregnek Elõljárója vala, véletlenül összvejövén, általa Dengezits Vezér megöletett, és Marcellinusnak bizonysága szerént, a feje Konstántzinápolyba vitetett, és igy a Hunok uralkodásának szerencsételenül vége szakadt.

2. CIKKELY
A feljebb elõhozott sok rendbeli harcok után a Hunoknak akik az ütközetekben megmaradtak egy része Trátziában, Méziában, és Illiriában, Marténa Váránál, más része Europai, másképpen kisebb Scithiában, a Fekete Tenger környékiben Irnák Vezérükkel együtt telepedtek le. Az harmadik része Tatár Országban helyheztetett Meotis taván túl való tartományba, ahonnét t.i. a Hunnusok legelõször Európába kijöttek vala, ment vissza. A negyedik része pedig, kiknek a Székelyek valóságos maradéki, Erdély Országnak Napkeleti széliben, amely földet a Nemes Székely Nemzet mái napig is különös örökös jussal bír, maradott meg. Mely eredetét a Székely nemzetnek, nem csak a leghitelesebb Hazánk Historiái (b) régi Eleink hagyományával együtt, hanem Nemes Magyar, Horváth, és Erdély Országnak Törvénye is, a mely Verbõczi István által Királyi parancsolat mellett 1514-dik Esztendõben öszve szedetett, s II-dik László Magyar Ország Királlya által, ugyan azon 1514-dik Esztendõben helyben hagyattatott, megerõsíttetett, és Deák nyelven Decretum Tripartitumnak neveztetik, mellyet is mind a Magyar országi Felséges Királyok, hitek alatt mind pedig az alatta való Magyar, Horváth és Erdély Országok megtartani köteleztetnek, legvilágosbban erõsíti: nevezetesen pedig a most említett Tripartitum Decretum 3-dik Részének 4-dik Czikkelye, amelly ezeket szóról-szóra foglalja magában: „Továbbá vannak Erdélyben Székelyek, kiváltképen való nemesek, kik a Magyaroktól azután származtak, hogy Scithiából Magyar Országba béjöttek, kiket mi paraszt módon Székelyeknek hívunk, és ezeknek mindenestõl fogva különös Törvények és szokások vagyon. Az Hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és Tisztet Nemzettségre és Nemzettségnek ágazatára osztanak magok közt. Ezeknek dijjok 25 forintokat, nyelv váltságok pedig 12/1/2 forintokat tészen.
Fõben járó ítélet, mely a Székely ellen az önnön Ispánjuk által hozatik, 24. Girával, mely ugyan annyi forintot tészen, váltatik meg. Az Örökségét is az elítélt ember el nem veszti, hanem magzatira, és atyafiaira száll. Fejét sem veszik a hitetlenségen, és fõben járó dolgokon kívül. A Törvény Székekben pedig minden Girát 50. pénzzel szoktak lefizetni. Minden dologban a Szententia kimondása után, az Ispán és h. Ispán az õ Bírói részeket, még ha az ellenkezõ Felek megegyeznének is együtt, méltán megvehetik. Továbbá az Örökség iránt folyó Perek, ha az 3. forintot felül haladják, megtartván, az jogorvoslat rendes útját, bõvebb megvizsgálásának okáért a Királyi Szék eleibe vitethetnek. A többi Törvényeirõl ezen Országnak, és Nemeseknek, hogy többet szóljunk nem szükséges, minthogy csak õket illetik.

3. CIKKELY
Ily képpen tehát egy része a Magyaroknak, kik (a mint feljebb említtetett) Székelyeknek neveztetnek, a magok lakó helyének Erdély Országa Napkelet felé való részét, az honnan t. i. legnevezetesebb folyó vizek, ugymint Maros, Olt, kettõs Küküllõ, és több kisebbek magok eredetét veszik, és a mely nagyobb részint erdõkkel, és hegyekkel, a sok ellenség béütése ellen körül vagyon véve, választottak, és mivelhogy a Magyarok Moldovával, a mellyeket a (mint feljebb megiratott) elfoglalták, meg nem elégedve, tovább Pannoniára, és több Europai Tartományokra is reá ütöttek, természetes dolog az, hogy a magok megöregedett atyafiait, betegeiket, vagyonukat, és barmaikat, kiváltképpen Atillának halála után, midön t. i. a Magyaroknak szerencséje hanyatlani kezdett, magokkal nem hordozták, hanem Erdélynek a most megírt Nap-keleti széliben, a mely erdõkkel és hegyekkel a természet által, mint annyi kõfalakkal, körül van véve, bátorságosabb megmaradások végett, mint a Táborban jó és elegendõ õrizet alatt hagyták.

4. CIKKELY
Ily móddal felállított Társaság (Respublica) a Székely Nemzettségekbõl való Vezéreik, és Elöljáróik alatt állandóul megmaradott egész 553-dik esztendõig, amelyben másodszor Scithiából a Hunnusok, és Avarusok (c) a Székely Nemzetnek mind származásokra, mind pedig nyelvekre (d) való nézve attyafiai, kágános nevezetû Vezérük alatt Dáciába kijöttek, és ottan a Gepidákat meggyõzvén, s magok hatalma alá vévén, mind Dáciát, mind pedig Pannoniát elfoglalták. Kik Kágános Vezéreknek 588-dik esztendõben történt halála után, Pannoniát, és Dáciának némely részét, ugyan a magok Nemzeteknek való Vezérek alatt, egész 803-dik esztendõig, amelyben õket Nagy Károly Francia Országnak Királya, a maga hatalma alá vetette, bírta. Az után pedig a 9-dik Századnak vége felé, a kik közüllök megmaradtak, azon Magyarokkal, akik Északi Ásiából kiütöttek, a Francia járom alól magokat felszabadították, ezen esztendõnek tehát folyása alatt a székelyek a Hunnus, és Avarus atyafiaival, a meddig t.i. ezek szerencsésen hadakoztak, öszve kapcsolt atyafiságos Társaságot, és háborukat tartván, minden szomszéd Nemzeteknek, a kik által az elõtt nyomottattak vala, félelmétõl felszabadíttattak.

5. CIKKELY
Minekutánna végtére a sok háboruk által nevezetes, és híres Magyarok, mintegy 210 ezered magokkal 862-dik esztendõ táján, Dáciába kiérkeztek, és ottan az Oláhokat, s azoknak hadakozó társait megtörvén, és azon Századnak vége felé Svatoplukot a Tótok Királlyát, meggyõzvén, Magyar Országot is megszállották, különösen mind a Magyarok, mind pedig az Erdélyiek a magok Vezérei által igazgattattak, egész Sz. István Magyarok elsõ királlyáig, miglen t. i. 1002-dik esztendõben Sz. István, és az õ unokatestvére, Gyula közt, a ki Erdély Országának fejedelme vala, a Keresztény Hitnek gyülölsége miatt villongás támadván Erdély Országa a Magyar Országi Koronához nem kapcsoltatott. Így tehát a Székely Nemzet is, mely az elõtt a Hazabéli Vezérek által igazgattatott, Sz. István Apostoli Magyar Király, és az õ utódainak hatalma alá adta magát. Zápolya Jánosnak pedig halála után Erdély országa Magyar Országtól elválván, a Székelyek is azokat a Fejedelmeket esmérték többnyire magok Ispánjának a kik egész Erdély Országát János Sigmond Hercegnek halála után kormányozták.

JEGYZETEK
(a) A Magyarok, és Hunnusok, következendõképpen a Székelyek is a feljegyzett Esztendõ táján jöttek ki Scithiából, és Erdély országát, s a Szomszéd Tartományokat elfoglalták, a Görög Írókon kívül, majd minden Europai Historikusok, világosabban pedig a Hazánkbéli Históriák bizonyítják, de mindenekfelett az a hiteles, és nagy Tudományú Praj György a Magyarokról és Hunnusokról írt tulajdon Historiájában (noha ugyan a Székelyek eredete iránt itéletében nagyon hibázott) világos bizonyítást tészen.

(b) Ezen eredetét a Székely Nemzetnek Turóczi János a Magyarokról írt Historiája 1-sõ Részinek 24-dik Cikkelyébe, Oláh Miklós ugyan a maga Atilláról írt Historiájában, Heltay Gáspár és többek valóságosnak állitják. Vannak ugyan többek, kik a Székelyek eredete iránt a most elé hozott Historikusokkal meg nem eggyezvén, ugymint Tinon Sámuel, Fasching Ferentz, Práj György azt állítván rész szerént, hogy a Jászoktól rész szerént pedig, és nevezetesen Práj György, hogy a Kunoktól szármoztak légyen, de ezek, noha ugyan nagy hitelû írók légyenek, mindazonáltal a Székely Nemzetnek mivoltát, és annak Privilégiumát elegendõképpen nem esmérik, és külömbenis igen csekély fundamentumon, tudniillikk, hogy háromezeren a Magyarok, kiktõl a Székelyek származtak, a Gótok, és Gépidák közt, mint ellenségek, meg nem maradhattak vólna, építeni látszanak.

(c) Sem az Avarok, sem pedig a Magyarok, kik azután idõvel újra Scithiából kijöttek, a magok Székely Atyafiait, kik nékik szállással szolgáltak, és mindenekben hathatós segítséget nyújtottak, nem bántották, és a magok szabadságokban nem háborgatták, csak azon okbul is, hogy az annyiszor említett Székelyek, a Haza Historiái szerént, midõn a Magyarokat Scithiából újra kijönni hallották, szép kiválogatott Sereggel, egész Oroz Országig elejekbe mentek.

KIEGÉSZÍTÉSEIM
A hunok/magyarok egy részének leírt Volgán túlra történt visszavonulását alátámaszthatják a Bolsije Tigani ásatások, a Szamarrától északra található, történeti nevén Madzsar-hegy (ma Zsiguli hegy) neve, Julianus barát 1236-os útja, melynek során megtalálta Magna Hungaria-t, a magyarok keleten maradt részét, a csisztopoli temetõben talált, 1311. évbõl származó, Madzsar nevû személy sírja, Tóth Tibor és Benkő Mihály kutatásai, melyek során Nyugat-Mongóliában, Kazaksztánban, Üzbegisztánban és Nyugat-szibériában megtalálták a keleten maradt magyarok mai leszármazottait (ahogy Tóth Tibor fogalmazott, "az ősmagyarok mai relictumait").

Benkõ József az Avar Birodalom összeomlásának idõpontjaként 803. évet jelöli meg, amikor õket Nagy Károly, a Frank Birodalom uralkodója a maga hatalma alá vetette. A székelyek lakóhelyeként Erdélyt jelöli meg, nem foglalkozik a nyugati székelyekkel, akikre vonatkozóan újabb források bukkantak fel. A történeti források szerint a frank háború mellett az Avar Birodalom összeomlását Krum bolgár fejedelem támadása is elõsegítette. Ezzel lehet összefüggésben, hogy az avarok egy része Theodorus kapkán vezetésével a frankok oltalmát kereste. Theodorus kapkán „akit jó kereszténynek neveznek” . Úgy tetszik, hogy régebben tért át a keresztény hitre és idõsebb ember. A szlávok zaklatásai elõl menekülõ avarok fejedelmeként 805 tavaszán személyesen járult Nagy Károly császárhoz kéréssel, hogy letelepedhessék népével Sabaria (Szombathely) és Carnuntum (Petronell és Deutschaltenburg között egykori település) táján. A császár hozzájárult kérése teljesítéséhez és ajándékokkal együtt hazabocsátotta Theodorus kapkánt, aki hazatérve rövidesen elhunyt.” Horváth Lajos errõl a következõket írja: „Theodorus kapkán az, aki egy szorongatott avar néprésszel a frank birodalom határára, a Rába mellé telepedve létrehozta ezt az avar enklávét 805-ben. Még ebben az évben elhunyt, ekkor a császár felújította a kagáni tisztséget, nagy valószínûséggel csakis erre a kis területre, melyet Avariának is neveztek. Ennek a zárt avar területnek a saját fõméltóságai, a kagán, a kanizsauci, a tudun stb. jelentek meg azután a 811-es, 822-es frank birodalmi gyûléseken. II. Jenõ pápa (824-826) egyik kiadmányában még olvashatjuk erre a területre nézve: „Hunnia, quae et Avaria dicuntur.” Vagyis ezekben az években Avaria még e néven egzisztált. A 830-as évek elején élére frank õrgrófot neveztek ki és betagolták az új szervezeti egység, az Oriens keretébe. Ez a kis Avaria tehát a 805-830-as évekig állt fenn avar elõkelõk igazgatása alatt, utána frank grófok ügyeltek rá. Bizonyos mértékig zárt avar közössége még 871-ben is létezett, ezt az itteni avar adófizetõk említése igazolja. A frank birodalom 876. évi újraosztásakor az avarokat már meg sem nevezték.” (Horváth Lajos: Észrevételek az avar fõhatalom hanyatlásához 795-822., In Eleink IX. évfolyam, 3. szám (19.), 6. o.) A Székelyföldön és a nyugati határszélen, a történelmi Vas vármegyében található azonos személynevek és földrajzi elnevezések alapján alaposan feltételezhetõ, hogy a forrásokban avaroknak nevezett nyugati székelyek hadereje csatlakozott a magyarokhoz - az Anonymus által említett módon - a Kórógy-vizénél (ez Szentes mellett van a Tisza keleti partján). Ez magyarázatot ad arra a látszólagos ellentmondásra, hogy Benkõ József a székelyek csatlakozására az orosz határt jelöli meg, míg Anonymus a Tisza-mentét.

A székelyek és hunok nyelvérõl Dr. Erdélyi István a következõket mondja: „…A székely-magyar rovásírás emlékeivel kapcsolatban is teljes bizonyossággal jelenthetjük ki azt, hogy a székelyek soha sem voltak valamiféle török népcsoport leszármazottai, nyelvük tanúbizonysága szerint mindig magyar (ugor, azaz nem török) nyelven beszéltek és beszélnek ma is. Ezért a székely-magyar rovásírás emlékeinek megfejtését mindig a magyar nyelv segítségével érhetjük csak el….” „…az európai hunok vajon milyen nyelven (nyelveken) beszéltek? Ez annál is bonyolultabb, ha tekintetbe vesszük, hogy a lovas nomádok általában legalább három nyelvet használtak egyidõben: legalább egy, valamilyen közvetítõ nyelvet, a saját anyanyelvüket, és még, ha kisebb mértékben is, a törzsszövetségek különbözõ nyelvú népei egymás nyelvét is elsajátíthatták. A köztük élõ írástudók még más nyelveket is használhattak. A vezetõréteg nyelve is eltérhetett a „tömegekétõl”. /Erdélyi István – Ráduly János: A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei i. sz. 17. századig, 11. o., 16. o./

NINCS EGYETÉRTÉS A TUDÓSOK KÖZÖTT:

VÁSÁRY ISTVÁN TURKOLÓGUS, AKADÉMIKUS ÁLLÁSFOGLALÁSA A HUN-MAGYAR SZÁRMAZÁS KUTATÁSÁRÓL ÉS ANNAK CÁFOLATA

Állítás
A modern magyar tudományosság a dualizmus évtizedei alatt bomlik ki, így a magyar őstörténetre vonatkozó nézetek is gyökeres átalakuláson mennek keresztül. Megerősödik és tudományos bizonyítást nyer a magyar nyelv finnugor eredete, és a hun-magyar származás tana átkerül az eszmetörténeti vizsgálódások sorába, és utóéletét nem a tudományban, hanem az irodalomban és a képzőművészetben találja meg. (Múltunk kacatjai. Magyar Nemzet – Magazin 2015. febr. 28.)

Magyarul: Amióta bizonyítást nyert a magyar nyelv finnugor eredete minden olyan kutatás, mely a hun-magyar származást vizsgálja tudománytalan.

Cáfolat
„A magyar nyelv és a honfoglalók eredete két külön dolog. Nem létezik "finnugor", amiképpen "indogermán" népi eredet se: ezek nyelvtörténeti kategóriák. A kulturális gyökerek nem moshatók össze sem a vérségi, sem a nyelvi származással.” [Ablonczy Bálint: Fordulat a magyar eredetkutatásban. Heti Válasz XIII. Évf., 31. szám. 2013. augusztus 1.]

„A hunok szerepéről a magyar etnogenezisben lehet beszélni. Azok mellett, hogy tele vannak velük a mondáink, krónikáink és a tárgykultúrában is sok analógiát találhatunk (szarvíjak, üstök, stb...) ott vannak Fóthi közelmúltbeli antropológiai kutatásai amik - igen nagy adatbázisra építve - azt állapítják meg, hogy a honfoglaló elit és a Tien San-i hunok egymás 99%+-os analógiái, se a közelben se távolabb nem találni ilyen egyezést (kivéve a tuvai mintákat persze de nem akarom részleteiben ismertetni az egészet...). Azért magyar-hun azonosság ügyben azt megjegyezném, hogy ez az elit, a honfoglaló köznép az a pontiuszi steppe és a Volga/Dél-Urál környékének szkíto-szarmata kori lakosságában találja meg a közel ilyen arányú analógiáit. Szóval lenne mit kutatni. Első körben érdemes lenne félretenni az mtDNS-eket kicsit és újra elővenni az YDNS ügyet és amellé a pár N1c mellé megpróbálni Q hg-t is találni (vagy nem találni...). Bármit is találnának mondjuk (Q, R1a, C, I2a vagy csak még több N1c vagy akármi) sokat segítene a török/szkíta/őslakos/marslakó stb. viták tisztázásában. Persze azt sem ártana felmérni mi volt az első évezred közepe felé Délnyugat Szibériában a pálya YDNS ügyben a tévedések elkerülése végett.

A magyar és a jenyiszeji nyelvek kapcsolatát kutatni is érdemes lenne, és amennyire én tudom ezt nem igazán tette meg még senki. Én annyiról tudok, hogy a Tartu-i egyetemen voltak érintőlegesen ilyen kutatások a hun nyelvvel kapcsolatban.”(Egy szakértő névtelen hozzászólása a hun-magyar kérdésről az index.hu on-line weblap Magyar őstörténet, magyar honfoglalás fórumán).