A szárgátkai kultúra már régen magára vonta a magyar és orosz kutatók figyelmét. Közülük többen is erre a kazahsztáni és nyugat-szibériai területre feltételezték az ugor-magyar őshazát. Onnan származtak az I. Péter-féle, az Ermitázsban őrzött Szibériai Gyűjtemény gyönyörű aranytárgyai, amelyek valamennyien szórványleletként, lelőhely nélkül kerültek Szentpétervárba, a cári gyűjteménybe. A legutóbbi időkig ezeknek a gyönyörű ötvösműveknek nem kerültek a felszínre ősi sírokból párhuzamaik. Az orosz kutatók a szibériai szkíták emlékeiknek tekintették őket, korukat, rendeltetési céljukat, a szinte napjainkig nem tudták meghatározni. Az utóbbi évtizedekben történt döntő változás ezen a téren. A szárgátkai kultúra egykori központjában, Omszk környékén az Irtis partvidékén: Szidorovkán és Iszakovkán  két érintetlen gazdag kurgánsírt (i. sz. II–IV. sz.) tártak fel az orosz régészek, amelyekből háromszáz éve először, „in situ” talált, a Szibériai Gyűjtemény aranykincsei párhuzamainak tekinthető nemesfém veretek és egyéb ékszerek kerültek a felszínre. Így megerősítést nyert, hogy a Szibériai Gyűjteménynek az egykori szárgátkai kultúra területe a származási helye. A szidorovkai és iszakovkai sírleletek és a Szibériai Gyűjtemény tárgyai korának és etnikai hova tartozásának pontosabb meghatározását pedig megkönnyítették az e tárgyakhoz hasonló formájú és rajzolatú nemesfém sírleletek, amelyek Mongólia és Belső-Mongólia területén előkelő hsziungnu sírokból kerültek a legutóbbi időkben a felszínre. Az ázsiai hunok az i. sz. II–IV. századok során belső-ázsiai lakóhelyükről Nyugat felé vonultak, és elfoglalták a szárgátkai kultúra területét is. Az ottani ugor lakosság e közben részben megsemmisült, részben Északra menekült, egy harmadik részük pedig a hunok soknemzetiségű együttesével Nyugatra vonult, és az a magyar etnogenezis egyik elemévé vált.  

Az egykor közép-ázsiai és nyugat-szibériai területeken virágzott szárgátkai (vagy szárgátka) kultúra, amely már régen magára vonta a magyar kutatók figyelmét is, igen nagy jelentőségűnek látszik a magyar őstörténeti kutatás szempontjából.

Az Isim és a Tobol folyók vidéke, mint elképzelhető magyar őshaza, már igen régen foglalkoztatja a magyar kutatókat (Zichy Istvánt, majd később Ligeti Lajost). Molnár Erik feltételezte, hogy az ugor őshaza a szárgátkai kultúra elterjedési területén volt az i. e. I. évezredben. Írásaiban természetesen nem említette meg az akkor számára még ismeretlen kultúra nevét [MOLNÁR 1953].

A magyar őshazával foglalkozó magyar régészek közül Fodor István az ősmagyarokat jelölte meg a szárgátkai kultúra hordozóiként. Az egyik jeles udmurt nyelvész lényegében hasonlóképpen vélekedik [VASZILJEV 1989]. Még az 1950-es évek elején, Csernyecov V. N.] javasolta azt a szárgátkai kultúra etnikai problémájának megoldásaként, hogy a kultúra hordozóiban ős-ugorokat – ősmagyarokat és szavírokat tételezzünk fel. [CSERNYECOV 1953] Az, hogy iráni vezetőréteg meglétére következtessünk a kultúrán belül, nem tűnik problematikusnak, így ebből a szempontból Matvejeva N. P. [MATYEJEVA 1993, 1995] és V. A Mogilnyikov [MOGILNYIKOV 1983] véleményével is egyetérthetünk (vö: Botalov és mások). Nem érdektelen az a tudományos feltételezés sem, miszerint a szárgátkai kultúra hordozói valójában a szamojédek ősei lettek volna. [KIZLASZOV 1988]

Türk elemek meglétének feltételezése a szárgátkai kultúrában azonban minden alapot nélkülöz, szemben M. F. Koszarjev álláspontjával [KOSZARJEV 1984]. Ennek ugyanis, – ahogy ez az alábbiakból kiderül –kronológiai akadályai is vannak.

A közép-ázsiai és nyugat-szibériai népek szkíta-szarmata kori régészetét összefoglaló, 1992-ben megjelent orosz akadémiai monográfiában a közép-ázsiai – nyugat-szibériai terület régészetének, talán a legkiválóbb szakértője: a nemrégiben elhunyt V. A. Mogilnyikov ismerteti a szárgátkai kultúra régészeti emlékeit, bibliográfiáját. [MOGILNYIKOV 1992]. A tanulmányához csatolt térképből kiderül, hogy az a mintegy 150000 négyzetkilométernyi terület, amelyen a szárgátkai lakosság élt, magába foglalja az Irtis –Isim – Tobol folyók folyóközét, partvidékeit. A kultúra északon a tajgáig, délkeleten a Csani tóig, nyugaton majdnem az Urálig, keleten pedig egészen a Baraba sztyeppéig terjedt. Régészeti emlékei elsősorban a Tobol folyó két partján, valamint az Isim és az Irtis folyók mellékén találhatók meg. V. A. Mogilnyikov adatai szerint az adott területen az orosz régészek 1992-ig mindösszesen 300, a szárgátkai kultúrából származó, vagy hozzá kapcsolható sáncokkal körülvett, vagy nem erődített települést, kurgántemetőt és egyszerű temetőt tártak fel régészeti expedíciókon, vagy vittek térképre terepbejárások eredményeképpen. A feltárt és publikált régészeti emlékek közül szinte valamennyi rabolt, inkább kevesebb, mint több lelettel. Mégis, a fennmaradt, egyszerűbb tárgyak alapján is elemezhető a kultúra hordozóinak fegyverzete, ruházata, kézművessége (kerámia), importból beszerzett tárgyai, temetkezési szokásai és hitvilági elképzelései, ceremóniái, gazdasági élete. A téma hatalmas szakirodalmán belül feltételezések jelentek meg a szárgátkai kultúra történetéről, népességének etnikai összetételéről; a leletanyag fejlődése és az egyes korszakok jellege alapján pedig kronológiájáról is. Az orosz régészek – ahogy ezt már fentebb említettük – a szárgátkai kultúra egykori lakosságát többnyire ugornak tekintik, amelybe szkíta-szarmata vezetőréteg olvadhatott bele. Hasonlóan a magyar kutatókhoz, többen közülük elképzelhetőnek tartják, hogy a kultúra területén lehetett az ugor-magyarok népvándorlás előtti hazája. A témával foglalkozó orosz régészek írásai Magyarországon nem ismertek szélesebb körben, és a beszerzési nehézségek miatt egyre kevésbé lesznek megismerhetőek.

Fodor István is azok közé tartozik, akik a szárgátkai kultúrát nemcsak az ugorokkal, hanem egyenesen az ősmagyarokkal kapcsolják össze. Feltételezései konkrét régészeti alapot nyújtanak őstörténetünk korábbi kutatói azon elméleteinek, amelyek szerint a magyar őshaza a mai Északnyugat-Kazahsztán és Nyugat-Szibéria területén, az Irtis-Isim-Tobol folyók között terült el. Mi is inkább elképzelhetőnek tartjuk az Isim-Tobol vidéki, mint az uráli, vagy más magyar őshazát. Azonban szükségesnek érezzük, hogy az alábbiakban közreadjuk a területtel foglalkozó orosz szakirodalom néhány itthon kevésbé ismert régészeti adatát, feltételezését. Ilyen problémának gondoljuk a szárgátkai kultúra kronológiáját, valamint azt a kérdést, hogy a kultúra mikor szűnt meg létezni, illetve, hogy hordozói mikor és a népvándorlás melyik hullámával távozhattak el az adott területről nyugati irányban. Úgy véljük, hogy ezek a részletkérdések is fontosak lehetnek a magyar őstörténeti kutatás számára.

Fodor István feltételezi, hogy a szárgátkai kultúra területéről a magyarok a türk birodalom alakulása idején (i. sz. VI. század közepe), költöztek át az Urál-Volga-vidékre eredeti lakhelyükről, azért, hogy ne kelljen behódolniuk a felemelkedőben lévő és gyorsan terjeszkedő új sztyeppei hatalomnak, a Kelet felől előrenyomuló, és rövidesen óriási sztyeppei nomád birodalmat kialakító türköknek. Azonban az orosz szakirodalom alapján úgy tűnik, hogy a szárgátkai kultúra a türkök sztyeppei terjeszkedésének kezdeténél jóval korábban, legalább egy évszázaddal előbb megszűnt létezni.

Mogilnyikov a szárgátkai kultúra kronológiájáról

A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a szárgátkai kultúra kronológiájáról leginkább elterjedt nézeteket: [MOGILNYIKOV 1992, 296 sk.]

A kultúra létezési ideje: i. e. V. sz – i. sz. III – IV. sz. Ezen belül Mogilnyikov a következő szakaszokat feltételezi:

1. szakasz: i. e. V–III. sz.;
2. szakasz: i. e. III. sz – i. e. II. sz.;
3. szakasz: i. e. II. sz – i. sz. II. sz;
4. szakasz: i. sz. II. sz – i. sz. IV. sz..
5. P. Matvejeva feltételezhetőnek véli a kultúra továbbélését az Irtistől nyugatabbra, Tobol folyó partvidékén, egészen az i. sz. V. századig. Azonban akárhogy is volt, a szárgátkai lakosság arról a tájról is jóval azelőtt tűnt el, hogy a türk hódítók megjelentek volna Nyugat-Szibériában.

A szárgátkai kultúrára a kurgántemetők jellemzők, a temetkezések kizárólag korhasztásosak. Vannak a kultúrának kurgán nélküli sírjai is, ezekbe valószínűleg a népesség szegényebb képviselői temetkezhettek. Egységes törzsi állam a területen nem jött létre. A szárgátkai lakosság elsősorban ló- és birkatenyésztéssel foglalkozott, méghozzá igen fejlett fokon, az erdős-sztyeppe déli sávjában és a sztyeppe északi peremvidékén. Azonban maguk a szárgátkaiak még nem voltak igazi nomádok, bár a délebbi, szomszéd nomádok egyes hadjárataiban részt vehettek.  

A i. e. V. és III. század között száka törzsek hatolhattak be a kultúra területére és a velük érkezett szarmaták is beolvadhattak a szárgátkaiak közé.

 A szárgátkai kultúra eredete a déli, bronzkori népességben keresendő, konkréten a szargarini kultúrából fejlődhetett ki, a mai Omszk város irányából. Észak felöl beáramlott erdei népelemei is a kultúra hordozói közé tartoztak. 

A fejlődés során a szárgátkai kultúra területe kiterjedt a Tobol vidékére is. A korábbi, úgynevezett gorohovói kultúra hordozóit kiszorították onnan az i. e. V–IV. századokban. Később, az i. e. III–II. századok során az Északról Dél felé húzódó kuláji kultúra népével kerültek összeütközésbe az Om és az Isim folyók mellett. Ez, a szárgátkainál kevésbé elemzett kultúra talán a szárgátkai kultúránál is fontosabb volna a magyar őstörténet régészeti vizsgálata szempontjából.

Már az i. e. III. század vége és az i. e. I. század között érezhető a szárgátkai kultúrán az ázsiai hunok (hsziungnuk) hatása [MOGILNYIKOV 1992, 308].

Nem kétséges, hogy a szárgátkai és a gorohovói kultúra népei kapcsolatban voltak az északabbi ős-ugorokkal.

Az ázsiai hunok megjelenése az említett térségben az Isim felső folyása közelében talált sírleletekkel igazolható: Kos-agacs, Borovoje stb. lelőhelyeken.

Bár a XX. század utolsó évtizedeiig nem tártak fel régészek Nyugat-Szibériában érintetlen előkelő sírt, Nyugat-Szibéria kurgánjainak egykori gazdagságáról szerencsére képet kaphattunk az Ermitázsban őrzött I. Péter-féle szibériai aranykincs gyűjtemény anyaga révén. Ezeknek a gyönyörű, állatstílusban készült alkotásoknak a lelőhelyeivel kapcsolatos adatok elvesztek, vagy nem is voltak meg soha. Ahogy V. V. Radlov írja: „Szibériában minden ezer kurgánból csak egyen nem látszik rablóásatás nyoma, és azok közül, amelyeken nem látszik ilyen nyom, minden ezredik nem rabolt.” L. R. Kizlaszov szerint 1983-ig egyetlen érintetlen sírhalmot (kurgánt) sem sikerült feltárni Szibériában [CSERNECOV 1953; KIZLASZOV 1988, 16-49 o.]. A rabolt kurgánokban egyszer-egyszer előfordult egy-egy bolygatatlan sír, azonban ezek leletanyaga nem volt az Ermitázs szibériai aranykincseivel összevethető.

1983 óta ez a helyzet, a Nyugat-Szibéria, Közép– és Belső–Ázsia (Kelet-Kazahsztán, Belső- és Külső- Mongólia) régészetével foglalkozó kutatók nagy örömére, döntő módon megváltozott. Többek között az I. Péter Gyűjtemény leleteivel azonos típusú, az időszámításunk körüli évszázadokra keltezhető, aranykincset tartalmazó rabolatlan sírok (a szárgátkai nagy, „királyi” kurgánokban rendszerint több sír van) kerültek felszínre az Irtis folyó bal partjának Omszk feletti, az Om- és Tara-folyók közötti szakaszán, egymástól mindössze néhány kilométernyire. 1986-ban V. I. Matjusenko tárta fel a szidorovkai kurgántemető 1. Kurgánjának 2. sírjából egy gazdag lovas harcos érintetlen temetkezését [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997]. (A temető rabolt sírjaiból is értékes leletek kerültek elő). 1989-ben pedig néhány kilométernyire Szidorovkától, L. I. Pogogyin az Iszakovka I. temető 3. kurgánja 6. sírjából tárta fel egy, szintén az arisztokrácia felső rétegébe tartozó harcos még gazdagabb, szintén érintetlen temetkezését [18]. Mindkét lelet az időszámításunk utáni első évszázadokra (i. sz. II. század vége – IV. század eleje) keltezhető. [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 62] Messzemenő következtetéseket levonni az egész kultúrára nézve még két gazdag sír alapján is nehéz, mégis, felmerül bennünk annak a lehetőségnek a gondolata, hogy az adott területen, vagyis az Om, Tana, és Irtis folyók háromszögében az adott időben a szárgátkai kultúra területén belül valamiféle törzsi-törzsszövetségi központ lehetett. Az Irtis-vidéki szárgátkai típusú leletek nagy többsége éppen ennek a folyóköznek a sztyeppéire összpontosul [Vö.: MOGILNYIKOV 1992, 298, térkép.]

 A két érintetlenül talált kurgántemetkezés közül, napjainkig részletesen csak a szidorovkai temető publikált, természetesen kiemelt helyen az 1. Kurgán rabolatlan 2. sírjának régészeti adataival és leletanyagával. A szerzők kizárólag az ásatás régészeti eredményei megfigyeléseinek leírására szorítkoznak, történeti, etnológiai kérdésekre kevéssé, mindössze a szerintük legszükségesebb mértékben térnek ki. A leírt szidorovkai tárgyak, és a publikáló régészek néhány, a temetkezési szokásokkal és a leletanyaggal kapcsolatos megfigyelése így is érdekes problémákat vet fel.1

A szidorovkai kurgánban eltemetett vitéz speciális heverőn feküdt. Ruháját és tegezét brokátselyem borította. A lábánál üst, síron túlra szóló ételekkel és ezüstcsésze. Jobbra a halottól vaspáncél, alatta és körülötte lószerszámdíszek, köztük egy aranyozott ezüst falár-pár; valamint kopja, kolomp, nyílhegyek. Maga a harcos gazdag ruházatba volt öltözve, amelyet arany veretek díszítettek, és arany övveretekkel, ezüst csatokkal felszerelt fegyveröv fogott össze. Az övre kitűnő acélból készült kindzsál és kard volt erősítve. Ezeket is értékes csatok díszítették, a kindzsál markolata arannyal volt borítva. A harcos nyakán arany nyakdísz, bal fülében fülbevaló. A fején, úgy tűnik, valamiféle fejfedő lehetett, felvarrott arany függőkkel. Volt füstölő felszerelése.  A lábnál festett bőr edény feküdt.

Hun típusú bronz üstökből egyébként kettő is volt a szidorovkai 1. Kurgán 2. temetkezésében – nyilvánvalóan szertartásos célokra használták őket. Az ilyen üstök rituális jelentőségére több kutató felhívja a figyelmet. Szimbolikus, szakrális jelentőségük van, és összekapcsolhatók a hadvezérek sírjaival. Hun jellegű üstök az i. sz. III. századtól ismertek Tobol-parti, rabolt vezéri kurgánokból is. [MATYEJEV–MATYEJEVA 1988,, 243].

 Érdekesség, hogy a szidorovkai 1. Kurgánban mindössze két sír volt. Éppen a kurgán közepén volt az elsőként feltárt, rabolt 1. számú sír, amelyből mindössze egy-két aranyveret és női csontok kerültek elő. Könnyen lehet, hogy itt emberáldozatról van szó [MATJUSEKO–TATAUROVA 1988, 96.]. Annakidején a rablók ezt a női sírt fedezhették fel, és nem kutattak tovább a kurgán területén. Így maradt érintetlenül az 1986-os (leletmentő) feltárásig a szidorovkai 1. Kurgán 2. sírja.

A szidorovkai sírnál még gazdagabb az iszakovkai I. temető 3. Kurgánja 6. sírjából feltárt harcos temetkezése, amelyről azonban egyelőre csak részpublikációk jelentek meg [MORDVINCEVA 2002; POGOGYIN 1996.].

A szidorovkai lelet publikálói szerint, a sír leletanyaga elsősorban a szaka-szarmata kultúrával kapcsolja össze az adott területet. Azonban úgy vélik, hogy jelentősen érezhető kinai-hsziungnu hatás is a leletanyagon. A kínai-hsziungnu tárgyak a szerzők szerint importként, de egyéb módokon is elkerülhettek a szárgátkai kultúra területére. Ahogy írják, véleményük szerint ennek pontos megállapításához szükség lenne az eurázsiai sztyeppei nomádok szoros (kereskedelmi, ideológiai, politikai, hadi) kapcsolatainak alapos tanulmányozására Közép-Ázsia és a Távol-Kelet államalakulataival.[ MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 102 sk.]. A szárgátkai kultúra egy másik neves kutatója, N. P. Matvejeva hsziungnu eredetűnek tekinti a szárgátkai területen felszínre került importtárgyak 15%-át, ezen belül fegyvereket (csontrátétes visszacsapó íjak), lószerszámokat, a bronzüstöket, a kanál alakú lakú fibulákat, a cipők aranycsatjait. Ehhez a felsoroláshoz szerinte még hozzátehetők a festett bőrből készült tárgyak, az „u-su” pénzek és kínai tükrök, a selyem és a brokátselyem.

A szidorovkai temetőt a publikáló régészek az i. sz. II-IV. századokra, vagyis a népvándorlás első évszázadaira keltezik. [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 103]. A feltárt temetőben összesen 564 tárgyat találtak. A szerzők szerint a temető import tárgyai, ezen belül az arany és ezüst tárgyak (ékszerek, veretek, lószerszám díszek) is, déli, délnyugati, vagy keleti-délkeleti irányból érkezhettek a szárgátkai kultúra területére, vagyis szaka-szarmata, kelet-iráni, valamint hsziungnu-kínai jellegűek. Ez valóban így is lehet. Például a szidorovkai fegyveröv két, féldrágakő betétes, állatjelenetes, sárkány-tigrisharcos, négyszögletes aranyveretei ábrázolt jelenetének pontos párhuzamai orhoni és bajkálontúli hsziungnu sírleletekből és szórványleletekből származó bronzvereteken láthatók. Többek között A. V. Davidova is feltárta a szidorovkai övveretek bronzból készült párhuzamait az ivolginói temetőből, a Bajkálontúlról. A. V. Davidova az általa feltárt bronz övvereteket a hsziungnukra jellemző méltóságjelzőnek véli. [DAVIDOVA 1971, 93-105 o.] Az orosz régészek így a Szidorovkát ásató Matjusenko és Tataurova is – általában elfogadták Davidova elméletét. Úgy gondolták, hogy a Szibériai Gyűjtemény féldrágakővel – többnyire türkizzel – díszített arany veretei, ékszerei szkíta alkotások, másolataikat, a velük azonos mintájú bronzvereteket pedig a hsziungnu előkelők viselték. A hsziungnukra hatott ugyan a szkíta művészet, de náluk a bronz volt a divat, és nem az arany [Vö.: MATJUSENKO-TATAUROVA 1997, 97 skk.[. Ez az elmélet azonban az újabban az előkelő belső-ázsiai rabolt és rabolatlan hsziungnu sírokból egyre-másra felszínre kerülő türkiz és más féldrágakő betétes arany ötvösművek tükrében, alapjaiban megdőlni látszik. [Vö., pl.:  TSEVENDORJ 2013 , 9, 96 skk; ERDENEBAATAR 2015, 148, 5.1 ábra; 155, 2.2 ábra.].  Korábban is mindössze lehetett szó, hogy az orosz régészek a Bajkálontúlon csak köznépi érintetlen sírokkal találkoztak, amelyekből bronz övveretek kerültek elő, arany veretek nem, és ennek alapján alkották meg elméletüket. Mongol régészeti szakkönyvek nemrégiben publikált adataiból viszont az derül ki, hogy a hsziungnuknál csak a köznép hordott bronzból, csontból, kőből, készült veretekkel díszített öveket. A vezetők, különösen közülük a legelőkelőbbek, olyan, a bronzveretekével azonos jeleneteket ábrázoló állat-stílusban készült, ezüstből, vagy aranyból készült, türkizzel ékesített veretekkel ékesítették öveiket, amelyeken – hasonlóan a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény ötvös remekműveihez – az ábrázolt jelenet hátterét fák, növények, hegyek és folyók alkották.  [TSEVENDORJ 2013, 99; TSEVENDORJ 2011, 130]. Azt ázsiai hszungnu sírokat a legjobban ismerő mongol régészeknek ez a megállapítása erősen valószínűsíti, hogy a szidorovkai és iszakovkai, állatküzdelmet ábrázoló, féldrágakővel ékesített arany övveretek eredete mégsem a szkítákhoz, hanem a hsziungnukhoz, hunokhoz köthető. A közép-ázsiai szkíta-száka előkelők más formájú aranyveretekkel díszítették öveiket. Erre tanúbizonyság az issziki Aranyember (Kazahsztán) és a tillatepei kincs (Afganisztán) sírlelet-anyaga. [AKISEV 1978 100 sk;, SARIANIDI 1985, 155.] 

Feljebb szóltunk már arról, hogy az újonnan feltárt nyugat-szibériai arany övveretek azonos típusúak az I. Péter-féle Szibériai Gyűjtemény páros arany övvereteivel, amelyek közül jó néhány ugyancsak nagyon emlékeztet a mongóliai és belső-mongóliai hsziungnu előkelőknek az utóbbi évtizedekben feltárt és mostanában közreadott féldrágakő betétes arany sírleleteire. Mindez vonatkozik a szidorovkai temető és a Szibériai Gyűjtemény más aranytárgyaira, például a csatokra is. [Vö.: RUGYENKO 1962, 1, 4. rajz; II, III, IX. táblák; MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 148 sk, 28, 29 rajz; ERDENEBAATAR 2015, 4, 146, 3.3 ábra; 152, 2.2 ábra.]. Egyébként I. Péter Ermitázsban őrzött Szibériai Gyűjteményének több mint 250 aranytárgyából mindmáig csak a mintegy 40, az állandó kiállításon bemutatott darab publikált [RUGYENKO 1962, 5].

Mégis, V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova monográfiájuk összegzésében óvatosan megállapították, hogy nézetük szerint a hunok és a kínaiak hatása Nyugat- és Északnyugat-Szibériára igen széleskörű lehetett, és azt is, hogy ez a kérdés megérdemli a további kutatást.

Mindezek után visszatérünk a magyarországi tudományos elméletekhez a szárgátkai kultúrával, a szidorovkai temető leleteivel kapcsolatban. Fodor István határozottan úgy véli, hogy a szidorovkai lelet – a Nagy Péter-féle aranykincs ötvös-remekműveivel együtt – a szerinte az i. u. VI. századig a szárgátkai kultúrában élő finnugor-magyarok öröksége lehetnek.    

A következőket írja erről a kérdésről legújabb művében, a Romsics Ignác sorozatszerkesztésében megjelent „Magyarország Története” első, „Őstörténet és honfoglalás” című kötetében [FODOR 2009; Vö.: ERDÉLYI 2009.]:

„Ha hozzávetőlegesen is, de megválaszolható az a kérdés, hogy hol jött létre az ősmagyar nép. Ez minden bizonnyal a nyugat-szibériai ligetes sztyeppe övezetében fekvő Irtis–Isim–Tobol vidéke lehetett, ahol az i. e. 7. századtól az i. sz. 6. századig létezett a szárgátkai régészeti műveltség… …A régészeti kultúra létrehozói erős kereskedelmi és kulturális kapcsolatban álltak a délebbi sztyeppe nomád népeivel. A Krisztus körüli időkre keltezhető az Omszktól nem messze lévő szidorovkai temető, amelynek egyik gazdag mellékletekkel ellátott sírjából pávasárkányt ábrázoló, aranyozott ezüst lószerszámdíszek (falárok) kerültek elő, amelyek Iránban készültek. Ma már az is valószínűsíthető, hogy a pétervári Ermitázsban őrzött Nagy Péter gyűjtemény híres aranytárgyai (vagy azoknak egy részük) a szárgátkai műveltség területén készültek. Többek között a szakirodalomból sokat idézett, az i. e. 4–3 századokra keltezett aranycsat is, amely fa alatt pihenő nőt és férfiakat, valamint fához kötött lovakat jelenít meg. Kiváló régészünk, Nagy Géza vette észre közel száz éve, hogy ez a jelenet rokonítható a szent László-legenda középkori ábrázolásainak zárójelenetével, és bizonyára arra utal, hogy a legendának van egy ősi, keleti változata is”.

Fodor István ezekhez a megállapításaihoz a következő észrevételeket szeretnénk hozzáfűzni:

Fodor a szidorovkai 1. kurgán 2. sírját a „Krisztus körüli” időkre keltezi. Ezzel szemben – ahogy ezt már fentebb jeleztük - a szidorovkai temetőt feltáró V. I. Matjusenko és I. P Tataurova szerint a temetkezés az időszámításunk utáni 2–4 századokra keltezendő. [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 103] Fodor nem fejti ki, milyen alapon gondolja ezt másképp, mint a temetőt feltáró régészek?

Nem közli Fodor a forrását annak az adatának sem, amely szerint a szidorovkai harcos lószerszámát díszítő pávasárkányt ábrázoló aranyozott ezüst falár-pár iráni importként érkezett volna a szárgátkai műveltség területére. Úgy tűnik, hogy ez a határozott állítása valójában mindössze feltételezés. A szidorovkai sír feltárói szerint az 1. kurgán 2. sírjában lelt falárok párhuzamai az európai Oroszország déli részein, Közép-Ázsiában és Mongóliában keresendők [Matjusenko–Tataurova, 1997, 60]. Perzsiát, vagyis Iránt ők a szidorovkai falárokkal kapcsolatban nem említik. Valószínűbb feltevés lenne a kereskedelmi úton történő beszerzés azoktól az indoeurópai, száka-szkíta törzsektől, amelyek szárgátkai kultúra területén, vagy attól délre éltek. Az újabb régészeti adatok azonban egyértelműen azt jelzik, hogy nem az irániak, és nem is a közép-ázsiai szkíták voltak azok, akik nemesfém falárokkal díszítették előkelőségeik lószerszámait. A bereli (Kelet-Kazahsztán) szaka (szkíta) kurgánok közül az egyikből Z. Szamasev kazah régész, tizenhárom arany rátétekkel díszített lószerszámmal felszerelt ló csontvázát tárta fel a sírban fekvő előkelő harcos mellől. A lószerszámok gazdag és változatos díszítése mind a tizenhárom lovon azonos volt. Falárok a bereli kurgánból felszínre került lószerszámok egyikén sem fordultak elő. (Kazahsztán fő-restaurátorának, Krym Altynbekovnak, a bereli ló felszerelése rekonstruálójának és bemutatójának a közlése).

Ezzel szemben a belső-ázsiai (mongóliai) hsziungnu előkelő sírok lószerszámainak széles körben elterjedt díszítése az ezüst, aranyozott ezüst, a leggazdagabb sírok esetén aranyból készült falár-pár. Ezeken a falárokon többnyire mitikus állatok láthatók: egyszarvú antilop (Gol Mod, 20. sír); sárkány (Noyon Uul, 20. sír)¿ jak ( Noyon Uul, 5. sír); szarvas (Noyon Uul, 6. sír); ibex (Tsaram, 7. sír). [TSEVENDORJ 2013, 62] A hsziungnu arisztokrata sírok falárjainak mitikus állatai, (pl.: sárkány, egyszarvú) a korral foglalkozó mongol régészek szerint, azt jelképezik, hogy a díszes lószerszámmal felszerelt lovak gazdái igen magas helyet foglaltak el a hsziungnu társadalomban. [TSEVENDORJ 2013, uo.].

A Mongóliában felszínre került falár-párok közül művészi kivitelezésével kiemelkedik a Gol Mod-2 előkelő hsziungnu temető 1. számú sírjának lószerszámai között nemrégiben felfedezett türkizzel és más féldrágakő betétekkel díszített két arany falárja. A rajtuk ábrázolt mitikus állatok egyszarvú pávasárkányok. Ezeket a különleges mitikus állatokat a mongolok BERSZ-nek nevezik. [Vö.: ERDENEBAATAR 2015, 221]). Ugyancsak a Gol-Mod-2 temetőből került a felszínre több aranyozott ezüst és bronz falár-pár is, egyszarvúak ábrázolásával [ERDENEBAATAR 2015, 148]. Tehát határozottan úgy tűnik, hogy a mitikus állatokat ábrázoló szidorovkai aranyozott ezüst falárok közvetlen párhuzamait az előkelő mongóliai hsziungnu temetők leletei között kell keresnünk.

Megjegyeznénk, hogy a Gol Mod-2 temető 1. számú, rabolt sírját, ahonnan a féldrágakő betétes arany falár-pár a felszínre került, a feltehetőleg kapkodó sírrablók által ottfelejtett különleges nemesfém tárgyak alapján az ásató régészek a hsziungnu Nagy Király, vagyis a sanju sírjának tekintik. [ERDENEBAATAR 2015, 221]. Hasonló kategóriájú hun sírból származhatnak a Gol Mod-2 temető egyes sírja ékköves arany falár-párjának eddig ismert egyedüli közvetlen párhuzamai, amelyeket a szentpétervári Ermitázs Szibériai Gyűjteményében őriznek. [RUGYENKO 1962, 15, 42 sk; III. tábla; V. tábla 4.] Ezeket a 167–169 gramm súlyú, drágakövekkel kirakott ötvös remekműveket, amelyeknek közepén egy szarvas látható, állatharc jelenetekkel körülvéve, Sz. I. Rugyenko 1962-ben – akkoriban még összehasonlítási alapot adó, sírból feltárt párhuzamok híján – tévesen, „ruhadíszként” határozta meg. Még az általa kutatott, bőséges leletanyagot adó, világhírű paziryki szkíta kurgántemetőből sem kerültek a felszínre falárokkal díszített lószerszámok, különben a nagy orosz régész bizonyára nem tévedett volna. A Szidorovkát ásató V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova már tudták, hogy a szentpétervári féldrágakövekkel díszített arany korongok falárok, bár azt, hogy azok lószerszámokat díszítettek volna, nem említik. Viszont megállapították, hogy a Szibériai Gyűjtemény falárjai „megdöbbentően közel állnak” a szidorovkai arany övveretekhez. (A Gol Mod-2 sír 2015-ben publikált falár-párját természetesen még ők sem ismerhették. [Vö.: MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 73].

Ami a Szent László legenda ábrázolása utolsó jelenetének keleti párhuzamát ábrázoló szibériai aranyveretet illeti, ehhez a kérdéshez szintén lenne hozzáfűzni valónk. Az erdélyi, magyarországi templomokban középkori freskókon ábrázolt Szent László legendának a pihenést megelőző jelenetének, a birkózó jelenetnek az ősi keleti változatával, találkozhatunk régóta ismert, szórványleletként előkerült ordoszi típusú bronz övvereteken is [Vö. például: SALMONY 1933, XXI. T, 2,3]. A veretek jelenetei egymással szemben álló lovak között két egymással birkózó férfialakot mutatnak be. Az ábrázolás hasonló ahhoz, ahogy erdélyi, magyarországi templomaink középkori freskóinkon Szent László királyunk birkózását a kun vitézzel jelenítik meg a freskók alkotói. A legutóbbi időben publikált régészeti adatokból pedig ismertté vált a bronzvereteken ábrázolt birkózó jelenet nemesfémbe öntött pontos párhuzama is, a keshenzuangi (Kína, Shaanxi tartomány) hsziungnu temető 1956-ban feltárt 140. számú előkelő sírjából felszínre került, türkizzel díszített arany övveret. [TSEVENDORJ 2013, 99]. Véleményünk szerint a Szent László legendával azonos jellegű ősi keleti történetnek a különböző jeleneteit ábrázoló, publikált szibériai és belső-ázsiai arany és bronz övveretek feltehetőleg jó néhány évszázaddal későbbre keltezhetők a Fodor István által jelzett i. e. IV–III. századnál. Készítőik és viselőik pedig sokkal inkább lehettek az egykor Belső-Ázsiában élő, majd az i. u. II–IV. században a szárgátkai kultúra területén, Nyugat-Szibériában is megjelenő, Nyugat felé vonuló ázsiai hunok, mint akár a szkíták, akár a szárgátkai kultúra „finnugor” magyarjai.

Természetesen a hsziungnu korban Belső-Ázsia előkelő hun sírjaiból széles körben adatolt tárgyak kerülhettek a szargatkai kultúra területére kereskedelmi kapcsolatok révén is. Azonban, ahogy ezt az előzőekben jeleztük, a a szidorovkai 1. kurgán 2. sírja arra az időre keltezhető, amikor az ázsiai hunok maguk is Nyugat felé vonultak, vagyis az i. u. II–IV. század elejére, a nagy kelet-nyugati nomád népvándorlás kezdetére [Vö.: [BERNSTAM 1951, 238, térkép a hunok II–V. századi hadjáratairól]. Így a kereskedelmi kapcsolatnál logikusabbnak tűnik az a feltevés, hogy az adott tárgyakat a maguk a hunok hozták Keletről, Délkeletről a szárgátkai kultúra területére; illetve az, hogy a szidorovkai és iszakovkai rabolatlan gazdag kurgánsírok hun vezérsírok voltak.    

Mogilnyikov a Szibériában és Közép-Ázsiában a bekövetkezett eseményekről

A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu birodalom bukása utáni eseményeket: Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századok során, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentős népszaporulat a fent említett területek népeinek további Nyugat felé vándorlásához vezetett. [MOGILNYIKOV 1992, 254 sk.] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szárgátkai kultúrával létének megszűntével és az ősmagyar etnogenezissel kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov:

„A szárgátkai kultúra az i. sz. III zázad végén, vagy a IV. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált”. [MOGILNYIKOV 1992, 310-311]. V. A. Mogilnyikov ezen utóbbi feltételezésének alapja a magyarok ugor nyelve, valamint az, hogy a szárgátkai kultúrát a kultúrával foglalkozó kutatók többsége ugornak véli. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a XIX. század végén. Vámbéry úgy vélte, hogy „ugorok bőségesen voltak Attila seregében” [VÁMBÉRY 1898, 47].

Itt kell kitérnünk arra a törekvésre, hogy a szárgátkai kultúra nyugatra került népelemeinek az utódait a mai Baskír és Tatár köztársaságok területén fedezzék fel, a karajakupovói – kusnarenkovói kultúra emlékeiben.  V. A. Mogilnyikov mindössze arra célzott, hogy a szárgátkai kultúra, amely szerinte az ugorokhoz köthető, az ősmagyarok etnogenezisével kerülhetett kapcsolatba. Azt is feltételezte, hogy a hunok elől elmenekült hordozóinak egy része a szilvai és a kusnarenkovói kultúrák megalapítója lehetett az Urál-vidéken, az i. sz. VII.-IX. századok során [MOGILNYIKOV 1997, 311.] Ám a IV. század elejétől a VII. vagy akár csak a VI. századig terjedő, igen jelentős hosszúságú korszakot régészeti emlékekkel „áthidalni” eddig még nem sikerült, azaz az oda történt esetleges áttelepülés ebben a vonatkozásban nem igazolható. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ősmagyarok soha nem éltek a jelzett kultúrák területén, mindössze azt, hogy a meglévő régészeti adatok semmiképpen sem igazolják azt, hogy ott volt a magyar őshaza, vagy valamilyen ókori, vagy i. sz. VI. század előtti bevándorlás révén, ősmagyarok által lakott vidéké válhatott volna a Káma és a Bjelaja folyók völgye. 

A kusnarenkovoi – karakajukopói kultúra etnikai interpretációjában felbukkant az ugor – türk feltételezés is [KHALIKOV 1989, 68]. A kusnarenkovói temető embertani anyaga határozottan déli, nem pedig nyugat-szibériai etnikumra vall [Akimova 1968. 64-68.].

Végezetül még egy érdekes részletre hívnánk fel a figyelmet a szidorovkai 1. kurgán 2. temetkezésével kapcsolatban.

A szidorovkai temető 1. kurgánja 2. sírjában, a koponyától jobbra, T-alakú, aranyhímzéses brokátselyem darabot tártak fel a régészek. Méretei: 0,65x0,43 m. A kendő körülvette az eltemetett fejének körzetét. [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 13]. A monográfia szerzői ezt „valamiféle fejfedőként” határozzák meg. Azonban fel kell hívnunk a figyelmet a következőkre: Ez a brokátselyem darab formáját tekintve igen hasonló ahhoz a selyem halotti szemfedő fajtához, amelyet az I-li Su ókori kínai szertartáskönyv ír le az ókori kínai hivatalnokok halotti ruhája részeként [DE GROOT 1892, 333]; és amelyhez hasonló került a felszínre Mawangtuiban, egy Han-kori kínai hercegnő temetkezéséből, valamint a kenkoli hun temető (Kirgizisztán) 9. kurgánjának férfi temetkezéséből. [WEN WU PRESS, 1972, 9 sk; BERNSTAM 1940, 27–32.]. A szidorovkai T-alakú brokátselyem darab felső része a homlokot, alsó része pedig az arcot boríthatta. Feltételezésünket alátámasztani látszik az a tény, hogy az Iszakovka I. temető 6. Kurgánja 3. sírjában L. I. Pogogyin két selyem halotti takaró maradványait fedezte fel, a széleiken bőséges aranyhímzéssel. (Az Iszakovkán feltárt harcos egyébként aranyhímzéses selyemruhába volt öltöztetve, [POGOGYIN 1996, 124-134]. aranyveretes fegyverövvel, számos arany- és ezüsttárgy kíséretében). 2

A kínai forrásokban a legkorábbi tudósítás az aranyhímzéses brokátselyemről (Bicsurin fordítása szerint „brokátról”) az i. e. III század végétől az i. e. II. század elejéig tartó [i]időszak eseményeihez kapcsolódik. Mao Tun hun sanju temetésének leírásakor a következőket közlik: „Az elhunytat koporsóba temetik; méghozzá külső és belső koporsóba, arany és selyem brokáttal (kiemelés: L. I. Pogogyin) és prémmel borítva”. Huan-di kínai császár i. e. 174-re keltezett levelében a hun Shanjühöz a béke meghosszabbításról, a küldött ajándékok listájában megemlítésre kerül: „felöltött hímzett bélelt kaftán, hosszú brokát kaftán,… öv, arany veretekkel és csattal (!!) (kiemelés tőlünk), 10 hímzett selyemdarab. A nagy Laosan Gijuj sanjühöz írott másik levelében Huan-di császár azt az információt közli, hogy „az említett hivatalnokkal küldöm az évi szokott adag fehér rizst, brokátot, selymet, pamutot és sok egyebet”.3

Ha a szidorovkai 1. Kurgán 2. Temetkezésének brokátselyem darabjával kapcsolatos feltevésünk helytálló, akkor nyomára bukkantunk az egyik első olyan selyem halotti maszknak, amely a szárgátkai kultúrában, Nyugat-Szibéria ugor lakossága körében megjelent a népvándorlás kezdetekor, déli-délkeleti irányból, valószínűleg hun közvetítéssel. Ezt a selyem halotti maszkot akár az ősmagyarok selyem alapú halotti maszkjai korai előzményei egyikének is tekinthetjük.

Summary

The so- called Sargatka archaeological culture (Eastern Kazakhstan–Western Siberia) has been interesting for the Hungarian and Russian researchers from the middle of the last Century. Some of those researchers believed that this territory was the original homeland of the ancient Magyars. The wonderful golden masterpieces of the Siberian Collection of I. Peter Russian tsar, kept in the Ermitage (St. Petersburg)  were collected from the area of the Sargatka Culture. The masterpieces of the Collection had no parallels found on archaeological sites almost up to our days. However decisive changes took place in this respect in the previous decades. Two untouched rich tumuli-graves from the 2d–4^th Centuries A. D. were discovered and excavated in he centre of the former Sargatka culture, on the right bank of the Irtish River, in the Sidorovka and Isakovka tumuli-grave cemeteries (Omsk District, Russia). The golden and silver mounts and other jewellery found in these graves were the parallels of the objects kept in the Siberian Collection. So, it could be proved this way that the goldsmith works of the Siberian Collection were really originated from the territory of the Sargatka Culture. The determination of age and ethnical affiliation of the new Western Siberian finds and of the golden objects of the Siberian Collection was made easier by the recent discovery of noble metal finds from the gravers of Xiongnu aristocrats from Mongolia and inner Mongolia , with the same shaping and motifs as of the previously mentioned objects. The Xiongnus or Asian Huns migrated towards the West in the II–IV Centuries A. D. and beside other territories they conquered the area of the Sargatka Culture too. The Ugrian population living there was partly annihilated, partly fled into the Northern areas, and partly joined the Huns and marching with them further towards the West they became one of the components of the Magyar ethnogenesis.

Rajzok

1. Rajz: Arany övveret a szidorovkai temető 1. Kurgán 2. sírjából

2. Rajz: Hsziungnu bronz övveret az Ordosz-vidékről

3. Rajz: Tevét marcangoló farkast ábrázoló arany övveret az Iszakovka I. temető 6. Kurgán 3. sírjából.

4. Rajz: Pávasárkányt ábrázoló aranyozott ezüst falár-pár a szidorovkai temető 1. kurgán 2. sírjából.

5. Rajz: Egyszarvú pávasárkányt ábrázoló, féldrágakövekkel díszített arany falár-pár a mongóliai Gol Mod-2 előkelő hsziungnu temetőből.

6. Rajz: Birkózókat ábrázoló arany övveret a keshenzuangi (Kína, Shaanxi tartomány) hsziungnu temető 1956-ban feltárt 140. számú előkelő sírjából.

A képek forrásai a következők: 
Figure 1: В. И. Матюшенко - Л. В. Татаурова; Могильник Сидоровка в Омском Прииртише, Новосибирск 1997, 148.
Figure 2: A. Salmony: Sino-Siberian art in the collection of C. T. Loo. Paris 1933, Pl. XXII, 3.
Figure 3: В. И. Мордвинцева: Поликромный зверинный стиль. Симферопол 2002.
Figure 4: В. И. Матюшенко - Л. В. Татаурова; Id. m, 141.
Figure 5: Д. Эрдэнэбаатар, Гол Мод-2, Ulan Bator, 2015,  148.
Figure 6: The Xiongnu Encyclopaedia, 2013, Ulan Bator, 99.

Irodalom

1. AKISEV 1978: Kurgan Isszik. Alma Ata, 1978.
2. BERNSTAM 1951: Bernstam A.N. Ocherk istorii gunnov. Leningrad 1951.
3. BERNSTAM 1940: A. N. Bernshtam. Kenkolskij mogil’nik. Leningrad, 1940.
4. CSERNYECOV 1953: Csernyecov V. N. Drevnjaja istorija Sredn’ego Priobja. Moszkva 1953.
5. DAVIDOVA 1971: A. V. Davidova. Problema khudozhestvennyykh bronzov khunnov. In: SA 1971/1, 93-105.
6. DE GROOT 1892: De Groot. The Religious System of China, I. Leyden, 1892.
7. ERDÉLYI 2009: Erdélyi István: Magyarország története I, Budapest 2009. Fodor I.: Őstörténet és honfoglalás. Keletkutatás 2009 tavasz, 155–162.
8. ERDENEBAATAR 2015: D. Erdenebaatar, Balgasyn tal dakh Gol Mod-2-üz khunnugijn azguurtnü bulsnü szudalgaa. Ulanbaatar, 2015.
9. FODOR 2009: Fodor I.,Őstörténet és honfoglalás. (Magyarország története I, Sorozatszerkesztő: Romsics Ignác), 2009.
10. HALIKOV 1989: A. Kh. Khalikov.Tatarskij narod i ego predki. Kazan’ 1989.
11. KIZLASZOV 1988: L. R. Kyzlasov. V Sibirju nevedomoju za pismennymi tainstvennimy. In: Janin V. L.: (red.: Puteshstvija v drevnost. Moskva, 1988, 16–49
12. KOSZARJEV 1984: Koszarjev M. F. Zapadnaja Szibir’ v drevnost’i. Moskva 1984. (Botalov és mtsai nyomán).
13. MATYEJEVA 1993: Matvejeva N.P. Szargatszkaja kul’tura na Szrednyem Tobole. Novoszibirszk 1993.
14. MATYEJEVA 1995: Matyejeva N. P. Kraj v rannem zheleznom veke. In: Istorija Kurganskoj oblast’i. Kurgan 1995.
15. MATYEJEV–MATYEJEVA 1988: Matvejev A. V., Matvejeva N. P. Bronzüst a szavinovói temetőből. (SZA 1988/1, 241-244).
16. MATJUSENKO–TATAUROVA 1997: Matjusenko V.I.– Tataurova L.V. Mogil’nik Sidorovka v Omskom Priirtishe. Novoszibirszk. 1997 .
17. MOGILNYIKOV 1983: Mogil’nyikov V.A. K sostojanii voprosa. In: Etnicheskie processi. Izhevsk 1983.
18. MOGILNYIKOV 1992:  Mogil’nyikov V. A. Sargatszkaja kul’tura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chast’i SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. Moskva 1992. 292 – 311. (Serija Arheologija SSSR).
19. MOLNÁR 1953: Molnár E. A magyar nép őstörténete. Budapest. 1953.
20. MORDVINCEVA 2002: V.I. Mordvinceva: Polikromnyj zverinnyj stil’. Simferopol’, 2002.
21. NAPOLSKIKH 1997: Napolskikh V.V. Vvedenyije v istoricheskuju uralistiku. Izhevsk, 1997. (A korábban Göttingában tartott előadássorozatának átszerkesztett szövege. A kérdés szakirodalma egyébként  óriási és az nagyrészt a magyarországi könyvtárakban hiányzik,  a magas  nemzetközi kölcsönzési költségek miatt ez év márciusa óta már gyakorlatilag behozhatatlan. A legteljesebb vonatkozó bibliográfia megtalálható a Botalov Sz. G.és Ivanova I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfiában: Drejvnyjaja isztorija Juzsnogo Zauralja I-II. Cseljabinszk 2000.)
22. OMSZK 1988: Drevnyije szokroviscsa Szibiri. Omszk 1988.
23. POGOGYIN 1996: L. I. Pogogyin. Zolotnoe shit’e Zapadnoj Sibiri. (Pervaja polovina I. tys. N. e. Istoricheskij Ezhegodnik, Omsk Universitet, 1996.
24. RUGYENKO 1962: Sz. I. Rugyenko, Sibirskaja kollekcija Petra I. (Arkheologija SSSR, svod arkheologicheskikh istochnikov. Moskva-Leningrad, 1962.
25. SALMONY 1933: A. Salmony, Sino-Siberian art in the collection of C. T. Loo. Paris 1933.
26. SARIANIDI 1985: V. Sariadini, Bactrian gold. Leningrad, 1985.
27. TSEVENDORJ 2013: Xiongnu Encyclopaedia (Szerkesztő: D. Tseveendorj). Ulanbaatar, 2013.
28. TSEVENORJ 2011 Treasures of the Xiongnu (Szerkesztő: D. Tsevendorj). Ulanbaatar 2011.
29. VASZILJEV 1989 Vasziljev V. I. K etnicheskoj kharakteristike naselenyija. In: Kul’turnije i hozjaistvennije tradicii. Novosibirsk 1989 (Botalov – Ivanova nyomán).
30. VÁMBÉRY 1898: Vámbéry Ármin. A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1898.
31. WEN WU 1972: The Han tomb No 1 at Mawangtui, Changsa. Wen Wu Press, Peking, 1972.

A SZERZŐK SZAKMAI ÉLETRAJZAI

Erdélyi István. 1931-ben született, Erdélyben. Múzeológiából szerzett diplomát 1955-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. Kandidátusi felkészülését Leningrádban végezte el, a Leningrádi Egyetem történelem szakán. Kandidátusi disszertációját „Magyarok Levédiában” címmel, 1959-ben védte meg, nagydoktori disszertációját pedig „Az avarok és a Kelet a régészeti források alapján” címmel, 1976-ban. 1959-től nyugdíjazásig a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében dolgozott. 1961-1990 között a Magyar–Mongol Akadémiai Régészeti Expedíció vezetője volt, 1975–1982 között pedig a Szovjet–Magyar  Közös Régészeti Expedíció vezetője. 1990-ben megkapta a Brit Akadémia Stein–Arnold Exploration Fund ösztöndíját, 1990-ben pedig Kőrösi Csoma díjjal tüntették ki. Jól ismertek a következő munkái:  „Az avarok művészete” (1966); „A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt” (1980); „A honfoglalás és a hozzá vezető események” (1986); „Bevezetés a magyar őstörténetbe” (1994); „A Bajkáltól a Balatonig: régészeti adatok a török nyelvű népek történetéhez” (1997). 1961-től dolgozott szorosan együtt mongol régészekkel, elsősorban hsziungnu témában. D. Navaan és D. Cevendorzs régészekkel együtt számos köznépi hsziungnu sírt tárt fel Najma Tolgojban, Dulga Uulban és Tövsz Uulban, és tanulmányokat írt ezekről a kutatásokról. 2000-ben „régészeti expedíciók Mongóliában” című munkájában számolt be mongóliai bronzkori, hsziungnu, és türk régészeti kutatásai fő eredményeiről.

Benkő Mihály. Történész diplomáját 1969-ben szerezte meg az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. 1979-2005 között a Magyar Nemzeti Múzeum Központi Könyvtárában dolgozott. 1988-ban Erdélyi István vezetése alatt részt vett a Közös Magyar-Mongol Akadémiai Régészeti Expedíció munkájában. Együttműködését Erdélyi Istvánnal a magyar őstörténet kutatása terén az óta is folytatja. 1988–2008 között mintegy hússzor járt Mongóliában és Kazahsztánban. Kutatási témája: A magyar őstörténet néprajzi történeti párhuzamai az ázsiai nomádok között; a keleti magyar néptöredékek emlékei. Tudományos cikkeit magyar és külföldi akadémiai és más folyóiratokban jelentette meg. Négy színes képekkel illusztrált könyve jelent meg Belső- és Közép-Ázsiáról: „Nomád világ Belső-Ázsiában” (1998); „Julianus nyomdokain Ázsiában” (2001); „A Torgaji Madiarok” 2003); „Magyar Kipcsakok” (2008). Útjait négy alkalommal támogatta a Brit Akadémia Stein–Arnold Exploration Fund-ja. 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki a kazah-magyar kulturális kapcsolatok terén végzett sok évtizedes tevékenységéért, a keleti magyarok kutatásáért.

1 A szidorovkai leletek egy részét a magyar múzeumlátogató közönség is láthatta 1993-ban Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Fodor István – D. D. Vasziljev rendezte „Őseink és elődeink” című kiállításon.

2 A selyem alapú maszkok legkorábbi keltezése: az i. e. VIII–V. század, Kína, a Nyugati Csou kor kínai hercegi sírjaiból és un. „előhun” (shangrong) temetőkből. Az ilyen típusú maszkok különböző formái a népvándorláskor lovas nomádjai között – így az ősmagyarok és a honfoglaló magyarok között is – széles körben elterjedtek.

3 L. I. Pogogyin, id. m, 136. A szerzőnek komoly oka volt arra, hogy az adott kínai forrásokra hivatkozzon. A második idézetből úgy tűnik, hogy hasonlóan ahhoz, ahogy Nyugaton, a Fekete-tenger partvidékének görög, bizánci városaiban készültek ékszerek a szkíta, szarmata, hun. avar stb. sztyeppei nagyurak számára, éppen úgy készülhettek arany ötvösművek hsziungnu megrendelésre kínai műhelyekben. A kínai arany- és ezüst ötvösművesség már az i. e. II. évezredben megjelent, a Han dinasztia korától kezdve pedig igen fejlett volt. A kínai ötvösműhelyekben készültek hsziungnu ízlés szerinti, állatharc jelenetes ötvösművek is. [Vö.: Murizio Scarpari, az ősi Kína. Budapest, 2000, 207–210]. A szidorovkai és iszakovkai aranyvereteknek és ordoszi-bajkálontúli-mongóliai párhuzamoknak „ közös gyökere” [10, 101] nem a szkíta-perzsa világ irányában, hanem a hsziungnuk uralkodói körei számára dolgozó kínai műhelyekben keresendő.