"Megjelent a Kelet Kapuja 2019 április-júliusi számában. A teljes cikk ott olvasható. Itt az összegzést közöljük figyelemfelhívásként.

Kép: Keleti magyarok a Mongol-Altajban. Fotó: Benkő Mihály

ÖSSZEGZÉS
Időnként úgy tűnik, hogy azokban az országokban, ahonnan valamikor ide, a Kárpát-medencébe érkeztünk, vagyis tőlünk Keletre, talán még nagyobb az érdeklődés Julianus magyarjainak a mongolkor utáni sorsa iránt, mint nálunk, idehaza. Új tanulmányok készülnek erről a témáról, és új adatok is kerülnek a felszínre.
Ilyen új adatot tartalmaz például a Roman Hautala által hivatkozott pápai okirat, amelyből kiderül, hogy 1330 tavaszán Manascole Tamás újonnan kinevezett szamarkandi püspök Tana kikötőjéből kezdte meg szárazföldi útját Szamarkand felé, Madzsar városán és a Derbenti Kapun keresztül. Azért tette meg a püspök ezt a hatalmas kitérőt új állomáshelye felé vezető útján, hogy a Kaukázus északi előterében bemutathassa a XXII. János pápa által küldött ferences prédikátorokat Jeretamir keresztény magyar fejedelemnek.

Kép: XXII. János pápa levele Jeretamir keresztény magyar fejedelemnek. (Első közlés: O Raynaldus:Annales Ecclesiastici XV.ad.a.1329.nr.96. V.ö. Gombocz Z.: A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány II./Nyelvtud. Közl. XLVI. évf. 1-33/ Bp.,1923) Azonosító: DKA-033408 URL: https://dka.oszk.hu/033400/033408 Dátum: 2012-05-08.

Vásáry István történetileg és nyelvészetileg is bizonyította, hogy a „mozsar” szó jelenléte az oroszországi toponymekben, helységnevekben a keleti magyarokra utal.

Minden jel arra vall, hogy a Kaukázus északi előterében az Arany Horda idején és az utána következő időszakban valóban éltek keleti magyarok. Németh Gyula írja „Feltűnő, hogy a Kuma mellett csoportosan találjuk a magyar neveket. Itt van Kunmadžar, a Možar tó és Možarsk helység. A névnek e csoportos jelentkezése nem lehet véletlen”. A Kuma folyó partján állt Madzsar város is. Madzsar az Arany Horda déli részének egyik legjelentősebb központja volt egészen addig, amíg Timur Lenk el nem pusztította 1395-ben. A városban kereszteződtek az Kaukázus északi előterének nagy kereskedelmi útjai, így átment rajta a Derbent Kapu felé vezető út is. Útjában Szamarkand felé Mancasole Tamás püspöknek érintenie kellett Madzsar városát, és körülötte a Kuma folyó vidékét, azt a vidéket, ahol máig is maradtak fenn nyomai a keleti magyaroknak.

Ha ez a megállapítás igaz a Volga-Urál-vidékre és a Don felső folyására nézve, akkor nem lehet kevésbé igaz a Kaukázus északi előterére nézve sem. A Sztavropoli Hátságon és a Nogaj Alföldön, a Terek és a Kuma-folyók mentén élő nogajoknak ma is van mozsar-magyar nemzetségük. Orosz néprajzkutatók 1896-ban adatolták és lerajzolták a tamgájukat is. A Nogaj Horda negyvenegy törzséből huszonkilencnek maradt fenn a tamgája, ezek egyike a magyar törzs.
Szintén nagyon fontos az A. K. Kushkumbajev által feltárt, nálunk eddig ismeretlen arab krónikás adat Timur Lenk és Toktamis egymás ellen vívott háborújáról. Ebből kiderül, hogy az egykor a Volga-Urál-vidéken élő, a tatároknak behódolt magyarok zöme Timurnak, vagy más néven Tamerlánnak az Arany Horda kánja, Toktamis ellen a XIV. század végén lefolytatott pusztító hadjárata idején költözhetett át eredeti otthonából, a Don partvidékére. A XV-XVI. századok során, a Don forrásvidékén élő magyarok a Kaszimovi Kánság alattvalói lettek, a Don középső és alsó folyásánál élők pedig a Nogaj Horda törzseihez csatlakozhattak.
A kaszimovi kánság már a XVII. század elejére Oroszország része lett. Tőle Délre Nogaj Horda még fennállt a XVII. század közepéig, a Volga-vidéket is elérő kalmük támadásig és hódításig.. Ez után keleti része a kazakokhoz csatlakozott, a nyugati része a Krími Kánsággal egyesült és oszmán vazallus lett, középső része pedig az orosz uralom alá került. A szétszóródott keleti magyarok egyes etnikai csoportjai azonban török és kaukázusi törzsekhez csatlakozva, azok nyelvét átvéve, de saját nevüket is megtartva fennmaradtak, méghozzá nemcsak kazak, üzbég és baskír területeken, hanem a Kaukázus északi előterében, Délkelet-Európában is. Tardy Lajos leírása szerint 1637-ben a kozákok elfoglalták a Don torkolatában fekvő Azov városát.1641-ben oszmán törökök, cserkeszek, krími tatárok mellett húszezer mazsar vitéz is harcolt a török szultánnak abban a seregében, amely sikertelenül kísérelte meg visszavenni a várost. Ugyancsak Tardy közli, hogy az első világháborúban tíz mozsar (Mosharen) hadifoglyot regisztráltak az orosz hadsereg muzulmán katonái között. az Ausztria-Magyarország területén felállított hadifogolytáborokban. Ezek valószínűleg nogaj-magyarok voltak.
A Nogaj Horda felbomlása után kerültek keleti magyarok az oszmán török hűbéres államába, a Krími Kánságba is. Turkolly Sámuel a XVIII. század elején még hét olyan falut talált a Krímben, amelyeknek magyarul beszélő lakossága volt.

Kép: Turkoly Sámuel 1725. ápr. 2-i levele Aztrahányban, részlet. Jelzet: MNL HML XIII.1. XII.

Ma már a „magyar” etnikai nevet viselő törzsek, nemzetségek elvesztették eredeti nyelvüket, török nyelveken beszélnek. A fiatalok egyre kevésbé ismerik a hagyományokat. Legendáik is eltűnőben vannak. Ezt tapasztaltuk a közös kazak-magyar expedíciók során. Régebben, ahogy mondták nekünk, az öregek minden este történeteket meséltek a múltról. Azonban amikor mi jártunk az argün-magyaroknál és a kipcsak-magyaroknál a XXI. század első évtizedében, ha legendák iránt érdeklődtünk, a legtöbbször a következő választ kaptuk: „Hamarább kellett volna jönniük!”
Mégis, sikerült szájhagyományban fennmaradt régi mondákat gyűjtenünk. De csak remélni tudom, hogy nem az volt az utolsó pillanat.
A keleti magyarok utódai ma is sokfelé élnek, élhetnek tőlünk Keletre, a Don-Volga-Urál-vidéken, a Kaukázus lábainál és Közép-Ázsiában. Azonban a világ gyorsan változik. Az emberek azokról a vidékekről, amelyekre Tóth Tibor egykori szándéka szerint terepkutatás céljából néprajzi-történeti, genetikai, antropológiai expedíciók indulhatnának vagy indulhattak volna, a városokba költöznek. Etnikai tudatuk egyre inkább halványul. Ha fel akarjuk keresni mindazokat, akik még ma is magyarnak tekintik magukat, akkor sietnünk kell.
Úgy gondolom, hogy Tóth Tibor, magam és Bíró András kutatásai, publikációi, összegyűjtött adatai és tárgyai felbecsülhetetlen értéket képviselnek, de csak a kazakisztáni, nyugat-szibériai, üzbegisztáni, és nyugat-mongóliai magyarokat érintik. Ezek megtalálása is csak szerencsének, személyes helyi kapcsolatoknak köszönhető.

Feltétlenül szükségesnek tartom a kutatások folytatását, azok eredményeinek közkinccsé tételét. Ma is változatlanul érvényesek a 2004-ben elhunyt Harmatta János professzor, akadémikusnak a mongol-altaji kereit-kazakok között élő mazsarok felfedezéséról az MTV2 „Tud-óra” című adásában elmondott szavai:
„Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténet kutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye”

Sok más kutatót követve 1957 nyarán magam is Kelet felé indultam Julianus barát nyomdokain. Baskíria fővárosába, Ufába érkezve nagy meglepetésemre honfitársammal, Tóth Tibor antropológussal akadtam össze a szálloda halljában. Ő akkor már egy éve folytatta embertani vizsgálatait a baskíriai lakosság körében. Szorgalmasan méregette százával, ezrével a felnőtt férfiakat és nőket, antropológiai rokonságot keresve a baskírok és a honfoglaló magyarok között. Elkísértem vidékre, a falvakba, és nagy tisztelettel figyeltem kitartó és pontos munkáját. Feladata nem volt egyszerű. Nem mindenki mutatkozott hajlandónak arra, hogy alávesse magát az embertani méréseknek. Egy évvel később ásatásokat végezhettem Baskíriában. Tóth Tibor pedig még hosszú éveken át folytatta a különböző nemzetségek tagjainak embertani felmérését Baskíriában és a Szovjetunió más területein. Egyikünk sem gondolt arra, hogy néhány évvel később olyan felfedezést tesz, amely megértőbb tudományos fogadtatás esetén idehaza akár korszakalkotó is lehetett volna. Egy madijar, azaz magyar törzs tagjai között végezhetett embertani méréseket Kazakisztánban, a hatalmas közép-ázsiai ország torgaj-kosztanaji területén.

A honfoglaló magyarság a népvándorlás egyik utolsó hullámával, sztyeppei lovas nomád népként érkezett meg a Kárpát-medencébe a IX. század utolsó éveiben. Elsősorban régészeti, de más forrásokból is ismert kultúrája törökös jellegű volt, jelentékeny iráni elemekkel tarkítva. Így egyáltalán nem különös, hogy az ősi hagyományok alapján a Keleten maradt testvéreink kutatására induló honfitársaink Ázsia pusztái felé indultak el már a XIX. század elejétől kezdve. A kutatandó terület, valamint annak egykori és mai népei áttekintése még napjainkban is szinte emberfeletti feladat. Hatalmas földrajzi távolságok, nyelvi nehézségek, politikai akadályok, háborúk, járványok tették lehetetlenné még a közelmúltban is a magyar Kelet-kutatók céljainak elérését.

A Keletet járó magyar tudósok, a legnagyobbak is, képletesen szólva magánvállalkozásban járták nehéz útjukat. Csak kevesen érezhették közülük maguk mögött akadémiai vagy más körök erkölcsi és anyagi támogatását. Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, gróf Almásy György, Pricz Gyula, Diószegi Vilmos, Mándoky Kongur István – hogy csak néhányat ragadjunk ki a legnagyobbak közül – nem mindig adhatták át egymásnak tapasztalataikat. Többen közülük be sem fejezhették megálmodott munkájukat, mert közbeszólt a hatalom vagy korai haláluk. A magyar tudósokban azonban sohasem aludt ki a rokon népek, kultúrák és emlékeik kutatásának lángja.

Kőrösi Csoma Sándor eredetileg Dél-Oroszország irányában indult volna el Keletre. Azonban az elébe tornyosuló akadályok miatt – háborúk, járványok – dél, majd délkelet felé vette az útirányt. Végül Indiába érkezett, nem sokkal közelebb kerülve eredeti úti céljához, Turkesztánhoz, mint Székelyföldön. Az akkoriban még szinte feltáratlan, ismeretlen óriási Tibeti-fennsík állotta útját. Vámbéry Ármin a magyar Kelet-kutatás egyik megalapítója 1863-ban Türkmenisztánon és Üzbegisztánon át Kasgárba, vagyis szintén Kínai-Turkesztánba kívánt eljutni, a háborúk miatt azonban a Bokharai Emirátusból inkább visszatért Európába Afganisztánon és Perzsián át. Újfalvy Károly antropológus a XIX. század utolsó harmadában Baskíriában, az orenburgi kazakok között és Üzbegisztánban végzett fontos antropológiai méréseket, szintén a keleti magyarok nyomában járva.

A sikeresen megszervezett magánexpedíciók, mint például a Zichy Jenő gróf által szervezett és finanszírozott kaukázusi-közép-ázsiai expedíciók munkáját sem kísérte itthonról segítőkészség, inkább gáncsoskodás. Ezért a végeredmény némileg torzó maradt. Stein Aurél, világszerte egyik legismertebb orientalistánk brit szolgálatban Baktriába, Kínai-Turkesztánba és Perzsiába vezetett expedíciókat. A Tien-san északi és a Pamír hegység nyugati oldalára csak érintőlegesen jutott át. Almásy György kazak földön csak a Balkas tóig jutott el, később délen, a Tien-san kirgizisztáni területén végzett földrajzi és biológiai kutatásokat. A második világháború után, 1957-58-ban Diószegi Vilmos néprajzkutató jelentős tanulmányutakat tett Dél-Szibéria, majd később Mongólia török nyelvet beszélő népei között.

Nevezett kutatók közül senki sem jutott el Kazakisztán északi pusztáira. Nem jártak különbül a kazak föld népei között járt kutatóink sem. Mándoky Kongur István, aki elsősorban a magyarországi kunokkal rokon kipcsakok között kutatott, vagy Torma József néprajzos nem járt a torgaji argün-madijarok között, pedig hallottak róluk. Mándoky Kongur István nem kapott erre engedélyt az 1970-80-as években. A nemrég elhunyt Torma Józsefet, Magyarország első nagykövetét a függetlenné vált Kazakisztánban adminisztratív akadályok nem tarthatták volna már vissza attól, hogy Tóth Tibor nyomán a torgaji argün-magyarokhoz induljon.

Azonban megromlott egészségi állapota miatt nem vállalkozhatott a több, mint kétezer kilométeres útra Almatiból a torgaji nehéz terepre.

Mi volt a konkrét oka annak, hogy keleti testvéreinket kereső, ősi múltunkat kutató tudósaink elkerülték az Európát Nyugat-Szibériával összekötő hatalmas kazak síkságot?

A Kazak Köztársaság kétmillió-hétszáztizenhétezer négyzetkilométernyi, javarészt sivár pusztából álló területe nyugat-keleti irányban az Urál keleti oldalától, a Kaszpi-tengertől az Irtis folyóig terjed, észak-déli irányban pedig a Tien-san hegyvonulatától a szibériai tajgazónáig. Tizenötmillió lakosának több mint a fele kazak, de élnek kazakok nemzetiségként, mintegy másfél millióan, Kínai-Turkesztánban, a Mongol-Altajban és Délnyugat-, Nyugat-Szibériában is. Vannak magyar kutatók, akik a kazak sztyeppékre, az Isim és a Tobol folyó pusztáira képzelik a magyar őstörténet kezdetét. Kétségtelen, hogy a hatalmas kazak pusztákon végigvonult a népvándorlás valamennyi hulláma s Dzsingisz kán és Batu kán hadserege. A kazak nép három hordája, a „Kis Zsüsz, a Középső Zsüsz és a Nagy Zsüsz” a XV. Századtól kezdve alakult ki ugyanazon a területen. Szövevényes háborúk folytak arrafelé

A XIX. század húszas éveiig, a cári kolonizáció kezdetéig. Az orosz hódítás pedig nem ment könnyen. Lázadások, háborúk folytak az Uráltól az Irtisig terjedő sztyeppéken a SIX. Század során szinte végig és a XX. század első felében is. A kazak ellenállás egyik fő fészke éppen a szóban forgó Torgaj-vidék volt. Még akik el is jutottak a magyar kutatók közül kazak földre, mint például Almásy György, nem gondolhattak arra, hogy utazási engedélyt kapjanak erre a távoli, a cári adminisztráció által veszélyesnek tekintett területre. Az első világháború után, a szovjet időkben a magyar kutatóutak lehetősége az egykori cári birodalom ázsiai területe felé végképp lezárult. A főváros, Alma Ata és környéke kivételével Kazakisztán zárt terület lett a külföldiek előtt egészen 1991-ig, a Szovjetunió széteséséig, a Kazak Köztársaság függetlenné válásáig.

Tóth Tibor az 1960-as években Moszkvában készült akadémiai doktori disszertációjának megvédésére. Több mint háromezer mérést végzett sokkötetes, máig kiadatlan disszertációjához a Szovjetunió több köztársaságában. 1964 tavaszán Baskíriában megkezdett munkáját, a kipcsakok felmérését szerette volna folytatni a Kazak Szovjet Köztársaság területén. Almatiban, a Kazak Akadémia ülésén Szeitbek Nurhanov torgaji származású nyelvész hívta fel Tóth Tibor figyelmét a torgaji madijar törzsre. 1965-ben ők ketten el is jutottak a torgaji területre, ahol Tóth Tibor számos antropológiai felmérést végzett a magát madijarnak nevező törzs tagjai között. Később szeretett volna Magyarországról visszamenni a Torgaj-vidékre magyarokból álló néprajzos, nyelvész-, régészexpedícióval. Minderről találkozásainkkor, hazai és külföldi konferenciákon sokszor beszélt velünk, tudóstársaival. Tóth Tibor szenzációsnak vélt felfedezéséről a Magyar Nemzet is írt akkoriban. Azonban a megálmodott expedíció nem jött létre. Benkő Mihálynak az olvasó kezében tartott könyvéből kiderül, az volt a csoda, hogy Tóth Tibor egyáltalán eljutott a külföldiek számára szigorúan zárt területre.

Fényképezésre nem kapott engedélyt, így tulajdonképpen nem szerezhetett cáfolhatatlan bizonyítékot fontos, magyar szempontból egyedülálló felfedezéséről. Idehaza pedig az irigység és a közöny, az értetlenség sodorta eredményeit a teljes feledésbe. Tóth Tibor meg nem értett, csalódott emberként halt meg 1991-ben – éppen abban az évben, amikor megalakult a független Kazak Köztársaság, és ezzel elhárultak az adminisztratív akadályok a kazak földön folyó elfogulatlan néprajzi, történeti, régészeti kutatások elől. Emlékét Magyarországon szinte teljesen elfeledték. Kazak földön viszont, ahogyan e könyv szerzőjének írásából megtudjuk, mindmáig jól emlékeznek rá mind tudományos körökben, mind a torgaji, szarikopai madijarok között, akik körében a tudós antropológus immár harminchét éve időzött.

E könyv szerzője, Benkő Mihály jókor látogatott el a függetlenné vált Kazak Köztársaságba azért, hogy megkísérelje Tóth Tibor sajnálatos módon elfelejtett felfedezésének újjáélesztését. Útja Észak-Kazakisztánba, a félsivatagos kazak óriás sztyeppe Torgaji kapunak is nevezett hosszú mélyedésébe vezetett, az argün-madijarok közé. Azon a vidéken füves puszták, szikesek váltakoznak mocsárvidékekkel. Az éghajlat erőteljesen kontinentális, nyaranként nemegyszer 40 Celsius-fokos hőséggel, télen mínusz 40 Celsius-fokos hideggel, ősszel és tavasszal esőkkel, tundrai szelekkel. Ilyen természeti körülmények között kell megtalálni azokat a pusztai embereket, akik nemcsak ismerik törzsük, népük múltját, de hajlandók is beszélni nemcsak ismerik törzsük, népük múltját, de hajlandók is beszélni róla. Ugyanis a félelem máig sem múlt el teljesen az emberek szívéből.

Benkő Mihálynak jutott a szerencse, hogy megismerhesse a kazakok argün törzsszövetségében élő madijar törzs szóbeli hagyományait, mondáig és a múlt mélységeibe visszanyúló írásos leszármazási táblázataikat, az úgynevezett sezsiréket. Ezek a táblázatok segítik az emlékezetet, hiszen minden kazak férfiúnak kötelessége apai ágon férfi őseit legalább hetedíziglen ismernie és szükség esetén emlékezetből felsorolnia. A Benkő Mihály által gyűjtött dokumentumok arról is tanúskodnak, hogy a Középső Zsüszbe tartozó argün törzsszövetségben élő madijarok minden valószínűség szerint ősi törzsnevüket, népnevüket viselik.

A madijar név számunkra nagy jelentőségű, hiszen kazak jelentése kiejtésével együtt nem más, mint magyar. Magától adódik az elgondolkoztató kérdés: honnan származik ősi népnevünk? Hogyan magyarázzák nyelvészeink a manysi névvel nem egészen megnyugtató módon rokonságba hozott magyar név egy változatának megjelenését törzsnév formájában a török nyelven beszélő kazakok között?

Az olvasó kezébe kerülő könyvben közölt sezsirében nemcsak a „madijar”, hanem az üzbég, türkmén, kirgiz, karakalpak és kazak nemzetek neve is meg van személyesítve. Ez gyengíti az olyasféle magyarázatokat a „madijar, mazsar, madzsar” név megjelenésére Ázsiában, hogy esetleg a magyarországi mongol győzelem emlékére neveztek el így Batu európai hadjárata után egy mongol herceget alattvalóival egyetemben.

Benkő Mihály felfedezése rendkívül figyelemre méltó, és egyáltalán nem mellőzhető a további vizsgálatok során. Rendkívül érdekes az is, hogy a Madijar testvéreként Hudijar is megjelenik mindkét, Benkő Mihály által gyűjtött seszirében és mindhárom mondában. Hunor és Magyar testvériségének leírása Kézai Simonnál eszerint talán mégsem középkori tudós elmélet, hanem ősi hagyomány. A szarikopai madijar vadászok és állattenyésztők, akik Madijarról és Hudijarról meséltek a szerzőnek, aligha olvasták Kézai Simon Gesta Hungarorumát.

Tóth Tibor napjainkra csaknem elfeledett embertani kutatásai 1965-ből, valamint Benkő Mihály 2002. szeptemberi kutatóútja arra kell késztessék Kelet-kutatóinkat, hogy további beható vizsgálatokat végezzenek Kazakisztánban most, hogy ez végre lehetségessé vált. Reméljük, hogy a két állam tudományos munkáját irányító vezetők felfigyelnek erre, és módot találnak a továbblépésre. Ez a színpompás képekkel illusztrált szövegű könyv arra van hivatva, hogy felhívja a tudós körök és az értő nagyközönség figyelmét erre a kérdésre. A torgaji kazakok földjére hosszú, több ezer kilométeres út vezet nemcsak Almatiból, de még a Kazak Köztársaság új fővárosából, Asztanából is. A szerző több mint egy évtizedes tereptapasztalatai a mongóliai kazakok között módot adtak neki arra, hogy a számára szerencsés helyzeteket rövid idő alatt jól ki tudja használni a kazakisztáni kazakokkal való első találkozása során a nehéz, még kazak tudósok által is alig kutatott terepen, és néhány napos torgaji tartózkodása idején tudományos szempontból nagy jelentőségű anyagot gyűjthessen össze.

A szarikopán, a szagai magyar temetőben Benkő Mihály kilenc sírkövet fényképezett le. Mindegyiken szerepel az elhunyt nevén, születésének és elhalálozásának évén kívül a madijar törzsnév és az ide temetkező magyar nemzetség neve: az Aitkul. Ez legalábbis elgondolkodtató a keleti magyar néptöredékek kutatása szempontjából, különösen annak Volga-vidéki középkori sírkőnek tükrében, amelyet Iszmailnak, Madzsar Redzsep fiának emeltek Csitopol ban a XIV. században. Az Ural-vidéken a mongol hódítás során elmenekült keleti magyarság nyomát őrizte meg a sírfelirat – de mi a megoldás az argün törzsszövetség madijar törzse sírfeliratain tömegesen megőrzött ősi népnevünk esetében? A Volga-vidéken eddig nem bukkantak semmi nyomára a magyarokkal kapcsolatos, a folklórban fennmaradt leszármazási tudatnak vagy Hudijart és Madijart idéző elbeszélésnek.

Pedig a Szarikopai-mocsarak között, Kumsiqban hallott legenda szerint két testvér: Hudijar és Madijar éppen a Volgától indult el Nyugat felé…

Nagyméretű, mongol és angol nyelven kiadott, gyönyörű képekkel illusztrált könyv jelent meg tavaly Ulan Batorban az első, önálló mongol régészeti expedíció által feltárt mongóliai hsziungnu temető, a Gol Mod-2. sírmező feltárásának eddigi eredményeiről. (D.Erdenebaatar: The cultural heritage of the Xiongnu Empire, Ulanbaatar, 2016.). A kutatások a temetőben tizenegy éve folynak. Az 1. számú, rablók által feldúlt, kísérő temetkezésekkel körülvett, 80 méter hosszú és 40 méter széles, 21 méter mély sírból, művészi arany és ezüst ötvösmunkák és számos használati tárgy, hintók, áldozati álélatok maradványai  kerültek a felszínre. Az ásató régészek szerint a sír feltehetőleg az egyik hsziungnu shanjü, vagyis Égtől rendeltetett uralkodó sírja. A belőle feltárt leletek teljesen új képet adhatnak a Belső-Ázsiában, a Kinai Birodalom határvidékein élő hsziungnuk anyagi kultúrájáról, és új alapokra helyezhetik a mongóliai régészeti kutatásokat, és a Belső-Ázsiából Kelet-Európa felé vonult hunok kutatását is.

I.

„A huszadik század eleji ásatások a Noyon Uul-i hegyekben bebizonyították, hogy a Hsziungnu Birodalom nem mítosz volt, hanem valóban létezett. A mi ásatásaink és kutatásaink pedig bizonyítják, hogy a Hsziungnu Birodalom hatalmas eurázsiai állam volt, amely gazdasági és kulturális hídként szolgált a Kelet és a Nyugat között.”–í rja D. Erdenebaatar, az Ulanbatori Egyetem Régészeti Tanszékének professzora, a Gol Mod-2 előkelő hsziungnu temető ásatásait bemutató, művészi kiállítású, nagyszabású könyvében [ERDENEBAATAR 2016, 5, 21.].

Mielőtt ismertetném a magyar olvasóval a Gol Mod-2 hsziungnu temetőben folyó, az eurázsiai hun régészet szempontjából véleményem szerint is valóban korszakalkotó jelentőségű ásatásnak eddigi eredményeit, fel kell vázolnom az olvasó számára a mongóliai ázsiai hunok (a továbbiakban: hsziungnuk) régészeti kutatásának történetét, P. K. Kozlov Noyon-Uul-i 1924-es ásatásaitól kezdve, a XXI. század elejéig, vagyis napjainkig. Ezt teszem már csak azért is, mert ebben az évszázados, fontos és tudományos szempontból igen érdekfeszítő munkából magam is kivettem a részem, évtizedeken keresztül.

A xiongnuk mongóliai sírjainak feltárásai 1924–ben kezdődtek meg, amikor P. K. Kozlov ezredes, Tibet és Mongólia kutatója egy az észak-mongóliai Noyon Uul hegyekben rejtőző nagy temetőben régészeti szempontból nézve nem szakszerűen, „aranyásó módszerrel” feltárt 6 előkelő hsziungnu sírt. Az ásatásokat a Kozlov által felfedezett lelőhelyen a következő években képzett orosz régészek: G. I. Borovka és A. D. Simukov folytatták. A feltárt nagy és mély, lépcsőzetes elit sírokból és a kisebb kísérő sírokból számos, az ázsiai hunok életét bemutató tárgy került az Ermitázsba: többek között nemezszőnyegek figurális ábrázolásokkal, ruhák, bronz- és ezüst és arany veretek, selyemdarabok és kínai feliratú lakozott serleg is. [RUGYENKO 1962/a, I–LXIII. táblák], A Noyon Uul-i kutatásokat újította fel a második világháború után az egyik első, Moszkvában tanult mongol régész, Ts. Dorjsuren. Ő újabb előkelő sírt és 15 köznépi sírt tárt fel Noyon Uulban 1954-1957 között. [DORJSUREN, 1961]. Ezekhez a kutatásokhoz csatlakoztam 1961-ben jómagam is, amikor Ts. Dorjsurennel együtt két kisebb sírt tártunk fel Noyon Uul-ban. Ez után három évtizedig én voltam az 1960-as évek elején megszervezett közös magyar-mongol akadémiai, régészeti expedíciók vezetője.

Nem véletlenül vállaltam magamra ezt a feladatot. 1955-59-ben, egyetemi tanulmányaim befejezése után, Szentpéterváron (akkor: Leningrád) voltam aspirantúrán. Ottani munkám során, többek között kapcsolatba kerültem, és együtt dolgoztam terepen is két nagynevű és nagy tudású orosz kutatóval: L. N. Gumiljovval, a Történettudományok Doktorával, az „eurázsiai gondolat” elméletének kidolgozásával, valamint A. N. Bernstam régész professzorral, a közép-ázsiai hun temetők feltárójával. Ők nagyon komolyan foglalkoztak a népvándorlás kezdeteivel, illetve a hunok Nyugatra, Közép-Ázsiába, majd Kelet-Európába vonulásának kérdésével. Nézeteik hatottak rám. Így a már addig is meglévő érdeklődésem egyre inkább a hunok története, régészete felé irányult. Természetesen nem volt számomra közömbös az sem, hogy a hunok Attila királyuk uralkodása idején komoly szerepet játszottak Pannónia történetében, és a dunai limes lebontásával közvetlen szerepük volt a Római Birodalom bukásában is. Középkori krónikáink pedig összekapcsolták a magyarok történetét a hunok történetével. A kutatók egy része az európai hunokat az ázsiai hunoktól, vagyis a hsziungnuktól származtatta, mások azonban kételkedtek ebben az eredetben. A régészet tudománya sem tudott a hunokkal kapcsolatos történeti és régészeti kérdésekre egyértelmű választ adni. L. N. Gumiljov és A. N. Bernstam úgy vélték, hogy az ázsiai hunok Európa felé vonulásuk során Szibériából más népek mellett magukkal sodortak nagyszámú ugort is, akik aztán az Urál-vidéken részt vehettek a magyar etnogenezisben. Jómagam hajlottam a két nagy orosz tudós nézeteinek elfogadására. (Később, az 1990-es évek elején, az övékéhez hasonló álláspontra jutott V. A. Mogilnyikov, a neves szibériai régész is. Vö.: [MOGILNYIKOV 1992, 292–311.]). Mások viszont erősen vitatták Bernstam és Gumiljov nézeteit a hunokról. A hivatalos szovjet tudománypolitikai álláspont akkoriban és a következő évtizedekben is, erősen hun-ellenes volt.

Régészi, történészi pályám egyik fő céljának tekintettem a hsziungnuk kapcsolódásának Attila hunjaihoz, vagy esetleg ennek ellenkezőjének a régészeti bizonyítását. Mindez arra vezetett engem, hogy a gyökerénél próbáljam a kérdést megragadni, és az ázsiai hunok ősi lakóhelyén, Mongóliában vegyek részt hsziungnu temetők felkutatásában, ásatásában. Szerencsére módom és alkalmam is nyílt erre.

1961–1990 között Ts. Dorjsuren, majd D. Navan és D. Tsevendorj mongol régészekkel együtt számos hsziungnu köznépi sírt tártunk fel a többek között a Gol Mod-1-es temetőben, ahol később, 2000-től a francia-mongol közös expedíció végzett feltárásokat; valamint a Noyon Uul-i, Naimaa Tolgoi-i, Dulga-Uul-i,  Morun Tolgoj-i és  Khudagyn Tolgoi-i hsziungnu kurgántemetőkben. A mongóliai kutatásokban különböző időkben több magyar kutató is részt vett: így Ferenczy László, a Kelet-Ázsiai Múzeum akkori igazgatója; Makkay János régész, Fresch Miklós archeo-botanikus; Benkő Mihály történész; Sugár Lajos fényképész; rajzolóként Egyed Endre, az MTA Régészeti Intézete Műszaki Osztályának vezetője, és Erdélyi Péter. Ásatásaink eredményeinek egy része megjelent tanulmány formában [ERDÉLYI 1962; 1963; 1974; 1994; ERDÉLYI–FERENCZY 1963; ERDÉLYI–NAVAAN 1965; ERDÉLYI– NAVAAN 1966; ERDÉLYI–NAVAAN–DORJSUREN 1967; ERDÉLYI–FEJES 1987]; majd könyv formájában is [ERDÉLYI 2000]. Teljes leírásuk megtalálható kiadatlan ásatási naplóimban.   

Megemlíteném, hogy az 1988-as Dulga Uul-i ásatásunkon Hentij Ajmagban, majd közvetlenül utána terepfelmérésünkön Szuhbaatar  Ajmagban, a mongol fél részéről Ts.  Tsevendorjjal együtt kezdő régészként részt vett D. Erdenebaatar is, aki jelenleg a Mongol Állami Egyetem Régészeti Tanszékének tanszékvezető professzora, és a Gol Mod-2 előkelő hsziungnu temető cikkünk második részében ismertetendő ásatásainak vezetője.  Magyar részről ugyanennek az 1988-as expedíciónak tagjai voltak még Benkő Mihály, Erdélyi Péter, és Sugár Lajos. Dulga Uulban az alkalommal velünk egy időben, de tőlünk függetlenül végzett ásatásokat a hsziungnu köznépi temetőben V. V. Volkov orosz régész.

Hogy az olvasó könnyebben képes legyen elképzelni a terepmunka szépségeit és nehézségeit Mongólia pásztorok, nyájak, ménesek lakta széles pusztáin, először is le kell szögeznem, hogy a mongol pusztán, hegyekben a régészeti lelőhelyek, vagyis a nagy temetők nincsenek beépítve. Tehát építmények sehol nem akadályozták a kutatást. Mongóliában a fővároson, Ulan Batoron és a megyeszékhelyeken kívül az 1960-90 közötti években nem voltak sehol sem állandó épületek. A nehézségeket más problémák okozták. Aszfaltozott utak, autószervizek, benzinkutak kint a terepen akkoriban még szinte egyáltalán nem voltak. Benzint sem volt mindig egyszerű beszerezni. A földutakon egy olyan távolság megtétele, amelyet aszfalton néhány óra lett volna, napokig tarthatott. Ráadásul, Mongólia területe óriási: több mint 1 millió négyzetkilométer. A földrésznyi országban másfél millió ember lakott, ebből egy millióan a fővárosban. Fél millió ember, vagyis két négyzetkilométerenként egy ember élt kint a hatalmas füves térségeken. A kiépítetlen utakon gyakori volt a mély sár, amelybe a Mongol Akadémia Régészeti Intézetének gyengén szervizelt öreg teherautói esetenként beleragadtak. Az „expedíciós hónap” július volt. A téli, tavaszi időszakban nem eshetett szó sem ásatásról, csak esetleg terepfelmérésről. A nagy esőzések, a folyók áradása augusztusban kezdődött, ilyenkor könnyen kint lehetett ragadni a terepen. Segítség nélkül várhatták a kutatók az apadást. A talajra nyáron is az örök fagy volt a jellemző, ez megnehezítette a legalább 4-5 méter mélységben lévő sírok feltárását. Így a több tucatnyi sírt magukba foglaló temetőkből többnyire csak két-három sírt voltunk képesek feltárni egy-egy expedíció során. Nagyobb sírok, vagyis előkelő hun sírok feltárására azok mérete, és a Mongol Tudományos Akadémia részéről az adott célra szánt igen csekély anyagi támogatás következtében, az egyes expedíciókon rendelkezésünkre álló idő alatt, nem is gondolhattunk. Ehhez nagyszámú munkásra lett volna szükség, akiknek megfizetésére nem volt pénz a expedícióink költségvetésében. Élelmiszerellátásunkról a napidíjból kellett gondoskodnunk.

Az általunk kutatott hsziungnu köznépi temetők valamennyi sírját alaposan kirabolták, kevés leletet adtak. Mégis, feltárt leleteink között akadtak olyanok is, amelyek jelentősen előrevitték az ázsiai hunok kutatását. Naimaa Tolgoi-ban áldozati bronzüstöt tártunk fel az egyik sírból. Hasonló bronzüstök a szibériai, közép-ázsiai és kelet-európai hun sírokból is felszínre kerültek. A népvándorlás korai időszakát kutató régészek nemzetközi szinten más, bizonyosan jellemző hun-hsziungnu régészeti leletek híján, ezeknek a bronzüstöknek a segítségével tudták valószínűsíteni az európai hunoknak az ázsiai hunoktól származását. 1971-ben Dulga Uulban a közös magyar–mongol akadémiai régészeti expedíció fedezte fel 1971-ben egy öt és fél méter mélységű hsziungnu sír feltárásakor a világ eddig ismert legrégibb vaskengyelét. Később, 1981-ben, V. V. Szvinyin orosz régész tárt fel  egy kengyelpárt a Tola folyó partján fekvő  Mozin Tolgoi nevű hsziungnu temető egyik sírjából. Így teljesen bizonyítottá vált, hogy az ázsiai hunok már ismerték és használták a kengyelt. A kengyel felfedezése annakidején forradalmat jelentett a nomád lovas hadviselés történetében. Nagymértékben elősegíthette a hunok katonai sikereit, Ázsiában és Európában egyaránt. 1989-ben a közös magyar-mongol akadémiai expedíció, azaz mi is ástunk az imént említett Mozin Tolgoj-i ázsiai hun temetőben, és az 1. sz. sírból egy zeneszerszámot: dorombot tártunk fel. Az acél lemeznek annak idején a keskenyebb részét vették a szájba, a vastagabb rész kiállt belőle, úgy zenéltek vele. Ezt a zeneszerszámot sámánok is használták. Emberi csontokat alig találtunk a sírokban, ami előkerült, azt Magyarországon vizsgálták meg az antropológusok. Megtaláltuk Dulga Uulban a többek között az ősmagyarokra is jellemző részleges lovas temetkezés nyomait is. Így nyugodtan mondhatjuk, hogy a gyér leletanyag ellenére is, munkánk nem volt eredménytelen. Ásatásaink hozzájárultak az ázsiai hunok kultúrájának, hitvilágának, hadművészete alapjainak jobb megismeréséhez.

Meg kell jegyeznem, hogy ugyanebben az időszakban, vagyis 1961–1990 között szovjet régészek is folytattak ásatásokat mongóliai hsziungnu temetőkben: többek között P. K. Konovalov, V. V. Volkov.  Jelentős kutatások folytak már 1949-től a Bajkálontúlon is (a Szovetunió Burját-Mongol Autonóm Köztársaságában) A. P. Okladnyikov, P. B.  Konovalov, A. V. Davidova, S. S. Minajev vezetésével. Érintetlen köznépi xiongnu sírokat is feltártak [Vö.: DAVIDOVA 1985.]. Felszínre kerültek hsziungnu sírok, temetők Kínában: Belső- Mongóliában, és Shanszi tartományban is. [XIONGNU ENCYCLOPAEDIA 2013, 10. skk.].

1990–2006 között mongol-francia, mongol-amerikai, mongol-dél-koreai és mongol-orosz közös expedíciók végeztek terepszemlét és folytattak ásatásokat Mongólia területén, többek között olyan hsziungnu temetőkben is, amelyeket korábban mi is kutattunk: így Gol Modnál, Dulga Uulnál, és Noyon Uulban. A franciák voltak az elsők, akik feltártak egy teljes, 98 sírból álló ázsiai hun temetőt Burkhan Tolgoinál (Bulgan Provincia).  Fontos eredményei voltak az Arkhangai Ajmagban, a Gol Mod-1 temetőben folytatott ásatásaiknak is. Jelentős monográfiák is megjelentek ebben az időszakban: például a közös francia-mongol expedíció vezetőjének, P. H. Giscardnak a könyve a hsziungnu temetkezési szokásokról 58 sír leletanyaga alapján, [GISCARD 2000.]; vagy Z. Batsaikhan mongol régész műve: The Xiongnu (archaeology, ethnography, history). [BATSAIKHAN 2003]. A francia régészek színes filmet is készítettek ásatásaikról.

1961-ben, amikor Mongóliában elkezdtem dolgozni, még mindössze 850 előkelő és köznépi ázsiai hun sír helyét ismerték a földrésznyi ország területén a régészek. Ezek közül addigra 173-at tártak fel. A terepfelméréseken felfedezett mongóliai hsziungnu sírok száma 2013-ben már mintegy 5 ezer volt, ebből az előkelő sírok száma mintegy 2000. A régészetileg kutatott temetkezések száma jelenleg 500 körül lehet, ezek között vannak köznép és előkelő sírok egyaránt. Természetesen a feltárt sírok bizonyára csak a töredékét adják a teljes hsziungnu sírállománynak, és a felmért sírmezők is csak egy kis részét adhatják Mongólia hsziungnu temetőinek.

Mongóliában valamennyi feltárt hsziungnu sír rabolt volt, a köznépi, és előkelő sírok egyaránt. A „Han Shu” kínai forrás szerint Zhao császár idején a wuhuanok megerősödtek, és bosszúból kirabolták a hsziungnu sanjü halomsírját. A hsziungnuk haragra gerjedtek, Keletre vonultak, és megsemmisítették a wuhuanokat.  A történetben lehet némi igazság, mert mindeddig nem került a felszínre Mongóliában rabolatlan hsziungnu sír. [ERDENEBAATAR 2015, 220.]. (A hsziungnu kor után a népvándorláskori nomád népek vezéreit a sírrablás elleni védekezésként Mongóliában, Közép-Ázsiában és Kelet-Európában egyaránt rejtett sírokba temették, ezek nagyon ritkán, és csak véletlenül kerülnek a felszínre. [Vö.: ERDENEBBAATAR 2015, uo.]). A feltárt 500 rabolt mongóliai hsziungnu sír leletanyaga így is igen jelentős, de csak nagyon kevés művészi aranytárgy akad közöttük. A kutatók egy része emiatt úgy vélte: a hsziungnu sírokban kirablásuk előtt is kevés arany lehetett. Ennek az elméletnek az alapján, ha a mai Mongólia határain, vagyis az északi hsziungnu birodalom központján kívül eső területeken – például Belső-Mongóliában – arany ötvösműveket bőségesen tartalmazó hunkori sírokat tártak fel, a sírok nemesfém leleteit a kor régészeti szakirodalmában nem tekintették hsziungnu emlékeknek, hanem inkább szkíta, jüe-csi ötvösműveknek. Vonatkozott ez például az Ar Tsaidami „hunkori” – nyilván hsziungnu – temetőre is (Kína, Belső-Mongólia), ahonnan 1972-ben három sírból 218 ékszer, köztük egy teljes aranyöv és egy arany korona, a tetején türkiz szemű madárral került a felszínre. [Vö.: ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 96].

Véleményem szerint a mongóliai előkelő hsziungnu sírokban – ruházat, nemezszőnyegek, nyílhegyek, a koporsókat díszítő selyem, vékony aranylemezek, bronz-, vas- és agyagedények, kínai és más eredetű tárgyak, stb. mellett – bőségesen lehettek aranyból, ezüstből készült ötvösmunkák is, hiszen a sírrablók nem véletlenül túrták fel és fosztották ki aranyásó „kút” módszerrel ezeket az igen mély sírokat. [ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 141.]. Viszont nemesfém ékszerek tömeges sírba tételére, valóban kevés bizonyítékhoz juthattunk mi, a Mongóliában kutató régészek, szinte napjainkig. A sírokat fosztogató rablók alaposan végezték munkájukat. [Vö: ENCYCLOPAEDIA XIONGNU, 2013, 25.]. A régész a feltárt tárgyakkal dolgozik, csakis azok alapján ítélhet egyértelműen. Ezért adta a következő címet egyik cikkének Ursula Brosseder német régésznő: „A hsziungnu lépcsőzetes temetkezések és azoknak előkelő temetkezésként történő értelmezése [BROSSEDER 2009]. Ez a cím jelzi, hogy a lépcsőzetes hsziungnu sírokat gazdag nemesfém leletek híján eddig régészetileg tulajdonképpen csak értelmezni lehetett előkelő sírokként.

Ezen a helyzeten változtatott alapvetően a közép-mongóliai Gol Mod-2. temető több mint egy évtizede folyó feltárása, amelyet D. Erdenebaatar, az  Ulan Batori Egyetem régészeti Tanszékének vezető professzora irányít. Az előkelő hsziungnu temető 1. számú sírjából, bár ez is alaposan rabolt volt, komoly mennyiségben kerültek a felszínre gyönyörű arany és ezüst lószerszámveretek, jáde tükör valamint más, tudományos szempontból is felbecsülhetetlen értékű tárgyak. Ez, a kincs, amely a feltárás helyszíne és a leletek kora alapján kétségtelenül hsziungnu nagyúri sírból került a napvilágra, többek között bizonyítja a nemesfém tárgyak bőséges használatát a hsziungnu előkelők között. Belső-Ázsia legnagyobb hsziungnu sírjának frissen publikált leletanyaga alapján végre egyértelműen megkülönböztethető, külön választható lehet a Han-kori hsziungnu ötvösművészeti állatstílus az eurázsiai szkíta-szarmata állatstílustól. Úgy tűnik, hogy a mai Kína, Mongólia területén és a Bajkálontúlon észlehető, M. Rosztovcev által meghatározott „neo-állatstílus” a kínai Han császárok korában Eurázsia nomád népei közül elsősorban a hsziungnukra, vagyis az ázsiai hunokra volt jellemző. M. Rosztovcev szerint ez a stílus elterjedt Szibéria nagy részén, megjelent Dél-Oroszországban, valamint Oroszország keleti, központi részein, a skandináv országokban sőt, feltehetőleg még Nyugat-Európában is, [ROSZTOVCEV 1929, 83, 92],

Az alábbiakban ismertetjük a Gol Mod-2 hsziungnu temető feltárásának eddigi eredményeit. Beszámolónk alapja, a kollegái szerint is „aranykezűnek” bizonyult D. Erdenebaatar professzor 2015-ban Ulan Batorban megjelent mongol nyelvű szakmai monográfiája [ERDENEBAATAR 2015]; valamint az idén megjelent, a nevezetes ásatást és leleteit művészi fotókon és mesteri illusztrációkon keresztül bemutató nagyméretű, angol-mongol nyelvű könyve, a „The Cultural Heritage of the Xiongnu Empire” [ERDENEBAATAR 2016].

II.

A Gol Mod-2 néven ismertté vált mongóliai hsziungnu arisztokrata temetőt a Hangai hegységben, Arkhangáj provincia Undur Ulaan szamónjában egy közös mongol-amerikai terepfelmérő expedíció fedezte fel 2001-ben. A terület neve Balgasyn Gal. A temetőt a helyi pásztorok Gol Modnak nevezik, ugyanúgy, mint a tőle 100 kilométernyire, Khairkhan szamónban fekvő Gol Mod-1 temetőt, amelyet Ts. Dorjsuren fedezett fel 1961-ben. 1963-ban a Gol Mod-1 temetőben  Ts. Dorjsurennel együtt feltártunk néhány kisebb sírt. [Vö.: ERDÉLYI-NAVAAN-DORJSUREN 1967.]. Később, 2000–2008 között a francia-mongol közös régészeti expedíció folytatta ott az általunk megkezdett munkát. A Mongólia méreteihez képest viszonylag kicsiny, 100 kilométernyi távolság két, olyan, a egyaránt a Hangai hegységben rejtőző hsziungnu arisztokrata temető között, amelyeket a helyiek egyaránt Gol Mod néven ismernek, arra mutat, hogy annakidején a Hangai hegység lehetett az északi hsziungnu birodalom központja. [ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 99.].

A 2001-ben felfedezett Gol Mod-2 hsziungnu temető 452 sírja közül 107 nagy előkelő sír. Ebből 98 négyszögletes alakú, a sírhoz vezető kő folyosóval, 9 pedig kerek, ugyancsak felvezető kő folyosóval. 81 kerek mélyedés is van a temetőben, kőtakaró nélkül. Ezekeket szintén sírnak vélték. A kő folyosóval rendelkező síroknak kísérő sírjaik vannak, amelyekbe valószínűleg a központi sírokban eltemetett előkelőségeket a másvilágra kísérő embereket temették. Ezeknek a kísérő síroknak a száma a nagy sírok körül változó, 1-től 30-ig terjed. Összesen 264 kísérő sír van a Gol Mod-2 temetőben. [ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 98 sk.]

A Gol Mod-2 hsziungnu temetőben 2002 óta folynak Az ásatások, az Ulanbatori Egyetem Régészeti Tanszéke munkatársainak részvételével, akiket a tanszékvezető professzor, D. Erdenebaatar irányít. Ez az első olyan mongóliai ásatás, amelyet csak mongol kutatók végeznek, önállóan. külföldi résztvevő nélkül. Az eddigi feltáró munkát két mongol cég: a Dzsenko Kft és a Tünen Khisigten Kft támogatta, jelentős összegekkel, mintegy 150 ezer dollárral. Így nem volt gond a nagy sírok feltárásához szükséges nagyszámú fizikai munkás bérének kifizetése. A munkálatokon egyébként részt vettek katonai egységek, nyári szakmai gyakorlaton lévő régészhallgatók is.

A jó szervezés módot adott arra, hogy az 1. számú előkelő sír és 30 kísérő sírjának feltárását egyszerre végezzék, a híres orosz régész, S. S. Minajevnek, a bajkálontúli hsziungnu sírok egyik feltárójának módszerével. [ERDENEBAATAR 2015, 220.].

2002–2010 között folyt az 1. számú előkelő sír kísérő sírjainak feltárása. A sírok valamennyije rabolt volt. Ennek ellenére jelentős leletek is kerültek elő belőlük. Ilyenek voltak a 3. számú, egy gyermeket magában rejtő sírból felszínre került birka lábközépcsontok, A hasonló csontocskák  mindmáig a jurtákban élő mongóliai gyermekek kedvenc játékai, ezt jómagam is többször láttam. Önmagában is érdekes lett volna, hogy a 2000 évvel ezelőtt élt hsziungnu gyermekeknek ugyanaz volt a kedvelt játéka, mint a mai pusztai mongol kicsiknek. Azonban a 3. számú kísérő sírból felszínre került lábközépcsontokra olyan tamgák voltak felvésve, amelyek 1200 évvel később a dzsingiszi birodalmat alapító nemzetségek tamgái voltak, Napot ábrázoló, villa alakú és rács alakú mintákkal. Ez a tény D. Erdenebaatar szerint bizonyítja Dzsingisz kán mongoljainak közvetlen leszármazását a hsziungnuktól. [ERDENEBAATAR 2015, 228]. Ahogy maga Dzsingisz kán írta nyolcszáz évvel ezelőtt, Csang Sun taoista bölcsnek: „Úgy tűnik nekem, hogy a shanjük távoli kora óta nem volt még egy ilyen hatalmas birodalom (mint a miénk)…” Tehát már maga Dzsingisz kán is állama elődjének tekintette a hsziungnu shanjük birodalmát. [ERDENEBAATAR 2016, 13.].

Ugyancsak értékes lelet a 30. számú kísérő sírból feltárt kék üvegedény, amely a Római Birodalomban, feltehetőleg Germániában készült. A lelet, az első ilyen jellegű Mongóliában, bizonyítja a belső-ázsiai hsziungnu birodalom széleskörű, a Római Birodalomig terjedő kereskedelmi kapcsolatait. [ERDENEBAATAR 2015, 228.]. A Selyem úton a Kínai Császárság, Kelet-Turkesztán, Szogdia, Baktria, Perzsia, Róma és Görögország kereskedtek egymással. A Hsziungnu Birodalomnak egyik fő célkitűzése volt a a Nagy Selyem Út belső-ázsiai szakaszának uralása [TSEVENDORJ–SARUULBUYAN 2011, 27].

A Gol Mod-2 hsziungnu temető legterjedelmesebb, igen rangos sírjának, az 1. számú sírnak a felvezető folyosóját 2006–2010 között, magát a sírt pedig 2011 májusától 2011 november 8-ig tárták fel. A 40 méter széles, felvezető kőfolyosóval együtt mintegy 80 méter hosszú, és 25 méter mély sír Belső-Ázsia legnagyobb ázsiai hun sírja. [ERDENEBAATAR 2015, 228.].

A hatalmas sírt alaposan kirabolták, ami nehezebbé tette a sírban használt temetkezési szokások megállapítását.  21 méter mélyen feküdt a 25–30 cm vastag fákból készült temetkezési fülke. Mellette nagy áldozati tűz nyomai, amelynek nyomait egy méter vastagságú faszénréteg őrzi. Ezen a szénrétegen az itt eltemetett hsziungnu nagyúr által használt, elégetett, 16–17  hintó feküdt. Ezt a hintók fennmaradt bronz- és vas maradványai bizonyítják. Egy lakkozott fából készült hintó – feltehetőleg a kínai Han császárok temetkezési ajándéka – ép állapotban lett eltemetve. [ERDENEBAATAR 2016, 31.].

16 méter mélyen a föld felszíne alatt a sírhalom északi részén 30 ló és 5–6 bárány, vagy kecske koponyáját és lábszárcsontjait fedezték fel a régészek. Ez a részleges lovas- és báránytemetkezés egészen biztosan a tor áldozati étkezésének maradványa volt. ERDENEBAATAR 2016, 32.] Újabb régészeti bizonyíték került hát elő arra nézve, hogy a részleges lovas temetkezést, a honfoglaló magyarok egyik legjellegzetesebb temetkezési szokását a hsziungnuk, illetve az ázsiai hunok is gyakorolták. 

A rablók annakidején a délkeleti oldalon hatoltak be a temetkezési fülkébe, amely aztán a rá nehezedő föld súlya alatt teljesen összeomlott. Azonban fontos, hogy meg lehetett állapítani a koporsót rejtő fa fülkének a helyét. Az expedíció megtalálta a teljesen elpusztított koporsó maradványait, az áldozati tárgyakat, beleértve ebbe díszítő tárgyakat és mázas kerámiát is. Az elhunyt tájolása észak-déli volt, hasonlóan más hsziungnu temetők sírjaihoz. A rablók a koporsó arany díszítését is leszedték, a koporsóból pedig szinte mindent elvittek. Az elhunyt használati tárgyai: agyag- és bronz edények üstök, bronz tálak, bronz áldozati teás kancsó azonban a gerenda-fülkében a helyükön maradtak. A fülke északi oldalán kerültek elő nagy agyagedények, üveg- és jáde kupák. A keleti falnál lószerszámok kerültek arany, ezüst és bronz veretekkel, valamint itt fedeztek fel a régészek unikális leletként egy páratlan szépségű faragott jáde tükröt is. Könnyen lehet, hogy a rablók mindezt a kincset a homokos talajba épült, a fejükre omló mély sírból való menekülés pánikjában hagyták ott.

A sírból jóval több, mint száz arany és ezüst veret került a felszínre. A féldrágakövekkel ékesített, arany lószerszám veretek kiemelkedően szép darabjaiként publikálása után világszerte ismertté vált a szakemberek körében egy 13 centiméter átmérőjű arany falár-pár, amelyeken egyszarvú, szárnyas sárkányokat öntött ki az ötvösművész. A sárkányok füleit, tollait, ízületeit kvarckristály és zafír betétek ékesítik. Ennek az egyszarvú, különleges hatalommal rendelkező mitikus lénynek a mongol neve „Bersz”. A Bersz egyesíti magában a sárkány és a hópárduc erejét. Ugyanez az állat látható a falárokkal együtt feltárt torzított ovaloid arany lószerszám vereteken is. Az aranyozott ezüst lószerszám veretek közül az ugyancsak 13,3 centiméter átmérőjű két falár-pár közül az egyik párt egyszarvú kőszáli kecske, a másikat pedig és egy Mongóliában élő antilop-fajta egyszarvú ábrázolása díszíti. Ugyanezek a mitikus állatok láthatók a tucatnyi torzított ovaloid ezüstlemezen is. Egyes, 3 cm átmérőjű arany lószerszám vereteken és a kisebb ezüst csatokon, valamint a jáde tükrön macskaszerű ragadozók alakja vehető ki.

Az ásatást vezető D. Erdenebaatar szerint az arany falárok a Nap, az ezüst falárok a Hold jelképei. [ERDENEBAATAR 2016, 56–65; 124–131.] A hun előkelő sírjaiban a koporsó északi, fej felőli részéről gyakran kerültek elő arany, vagy vas Nap és Hold jelképek. A Hsziungnuk Nap és Hold imádatát jelzi a Shiji nevű kínai forrás: „A Hsziungnu shanjü reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik…” [ENCYCLOPAEDIA XIONGNU, 2013, 169 sk.].     

Az összetört koporsó feltárása során került elő az eltemetett koponyájának egy része, valamint arany lemezekkel díszített páncélzata [ERDENEBAATAR 2015, 221.].

A sírból a felszínre került egy olyan típusú, füles bronzüst is, amelyhez hasonlóakat nemcsak belső-ázsiai hsziungnu sírokból, hanem hun sírokból is feltártak, Szibériától Kelet-Európáig, és amelyeket a kutatók már jó ideje a hsziungnu-hun azonosság bizonyítékának tekintettek. [ERDENEBAATAR 2016, 190 sk; ÉRDY 1993; ZASZECKAJA 1994, 134 sk.]. 

A Gol Mod-2 temető 1. számú sírját és kísérő sírjait az elvégzett rádió-karbon vizsgálat az i. e. II – i. sz. I. századra keltezi.

A Gol Mod-2 temető (Balgasyn Tal, Khanui Bag, Undur Ulaan szamón, Arkhangai Provincia) 1. számú előkelő sírjából felszínre került régészeti anyag bőséges bizonyítékot ad arra, hogy az itt eltemetett személy a hsziungnu társadalmon belül igen magas rangú személy lehetett. Bár a sír alaposan kirabolt volt, és lehetetlen megállapítani, mi mindent vittek el belőle, az ásatás vezetője szerint a bronz és agyag edények, ékszerek és a művészi arany- ezüst- és bronz lószerszámok mennyiségben és minőségben, megjelenésükkel és ábrázolásaikkal egyaránt bizonyítják, hogy a sírba az egyik shanjüt, vagyis egy Égtől rendeltetett hsziungnu uralkodót temettek el. [ERDENEBAATAR 2016, 37.].

III.

A Gol Mod-2 temető eddigi kutatásai nem csak Mongólia számára, hanem a nemzetközi régészettudomány számára is jelentősek. A temető 1. számú sírja ásatásának során a mongóliai hsziungnu régészet történetében első alkalommal kerültek a felszínre egy keltezése és földrajzi helye alapján kétségtelenül hsziungnu, vagyis ázsiai hun vezéri sírból, jelentős mennyiségben, arany ékszerek, ezüst- és bronztárgyak. A nagyszabású temetkezés és kísérő sírjai leleteinek megismerése a szakemberek számára könnyebbé tehetik az Ázsiából Európa felé vonuló hunok régészeti hagyatékának pontosabb meghatározását is.

Időszámításunk második századának elején az északi hsziungnuk eltűntek a mongol sztyeppéről. Az i. sz. II–IV. században megjelentek Nyugat-Szibériában, Közép–Ázsiában, majd az i. sz. IV. század második felében, 370 körül Kelet-Európában, a Fekete-tenger partvidékén is, ahol viharos érkezésük után rövidesen véget vetettek az indoeurópai-szarmata népek uralmának, és hatalmas birodalmat hoztak létre. Attila hun király uralkodása idején ennek a birodalomnak a központja a mi hazánk területére, Pannóniába tevődött át. Attila halála után a hunok pannóniai uralma összeomlott, ők maguk a Fekete-tenger partvidékére húzódtak vissza. [ZASZECKAJA 1994, 5.]

Mindezeknek a mozgalmas történeti eseményeknek kevés régészeti nyoma maradt. Szemben a Mongólia területén eddig felmért 5000 és feltárt 500 hsziungnu sírral, a dél-orosz sztyeppéken az 1990-es években összesen 54 hun temetkezési komplexumot és 10 szórványleletet tartottak számon. [ZASZECKAJA 1994, 6. Ráadásul a kutatás a kevés felszínre került tárgyat is többnyire szarmata leletként írta le. A hunok az i. sz. IV. századtól kezdték rejtve eltemetni előkelő halottaikat, így ezután keletkezett temetkezéseiket csak véletlenül lehet megtalálni. Magyarországon, Attila birodalmának központjában eddig egyetlen hunnak meghatározott sír sem került a felszínre, csak szórványleletek, temetési áldozatok maradványai, áldozati célból elrejtett kincsek.

Közép-Ázsiában, a Tien-Shanban és a kazah pusztákon is a felszínre kerültek ásatások révén hunkori sírleletek, azonban ezeknek az etnikai hová tartozásáról is szinte vérre menő viták folytak az orosz régészeti irodalomban. Ez a vita odáig fajult, hogy a Közép-Ázsiában ásatásokat végző A. N. Bernstam 1951-ben megjelent munkáját a hunok történetéről [BERNSHTAM 1951.] bezúzták, (csak néhány példánya maradt fenn), miután Sztálin elvtárs egy beszédében azt mondta, hogy „úgy törtek ránk a fasiszták, mint a hunok”. A. N. Bernstam könyvének bezúzása után a „hun” szót sokáig le sem merték írni a Szovjetunióban, és ennek a tartózkodásnak napjainkig van – még nálunk is – érzékelhető, kedvezőtlen hatása. A hunok régészeti-történeti emlékei jó időre teljesen „eltűntek” Nyugat-Szibériából, Közép-Ázsiából, az Urál-vidékről, de még a dél-orosz sztyeppékről is. Minden kora-népvándorláskori sírleletet és szórványleletet szarmatának, szakának határoztak meg a szovjet régészeti irodalomban, vagy esetleg – néhány évszázaddal visszakeltezve – szkítának.

Szibériában a Bajkál tótól nyugatra, az orosz és szovjet régészek egyetlen sírt sem határoztak meg hunnak. A nyugat-szibériai népek az i. sz. III–IV. században is kurgánokat emeltettek halottaik sírjai fölé, azonban előkelő sírjaiknak szinte valamennyijét alaposan kirabolták, hasonlóan a mongóliai északi hsziungnu sírokhoz. Éppen a nyugat-szibériai régészeti leletek pontosabb etnikai meghatározására tehetnek jelentős hatást a mongóliai Gol Mod-2 hsziungnu temető feltárásának eddigi eredményei.

A XVIII. század elején összeállított szentpétervári Nagy Péter cár-féle Szibériai Gyűjteményben számos Nyugat-Szibériából származó drágakövekkel ékesített arany övveretet őriznek. A Szibériai Gyűjtemény arany tárgyai mind szórványleletek, lelőhelyük Nyugat-Szibérián belül ismeretlen. Viszont a XX. század utolsó évtizedeiben, több mint háromszáz éve először, végre két előkelő harcos rabolatlan sírját is felfedezték és feltárták a nyugat-szibériai régészek az Omszki Területen, az Irtis folyó partvidékén Szidorovkán és Iszakovkán, az un. Szargatkai Kultúra területén (i. e. VI. sz – i. u. III–IV. sz.),. [ERDÉLYI-BENKŐ M. 2016, 225 skk.]. Ezekből a sírokból számos más a halottal eltemetett tárgy mellett a Szibériai Gyűjtemény arany emlékeihez hasonló türkiz betétes arany övveretek, csatok is kerültek a felszínre. A szidorovkai harcos fegyveröve két féldrágakő betétes aranycsatjának sárkány-tigrisharcot bemutató állatjelenete ordoszi és bajkálontúli hsziungnu sírokból és szórványleletekből származó bronzveretekről már régóta ismert a régészeti szakirodalomban,. [Vö, például.: SALMONY 1933, Pl. XXII; DAVIDOVA 1971; ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 38, 1, 2. ábrák.]. (Ugyanez az állatharc jelenet jáde fegyveröv csaton is előkerült Belső-Mongóliából. [Vö.: ERDÉLYI-BENKŐ 2016, 228.]). Ezek ordító azonosságok ázsiai hun leleteken. Mégis, a népvándorláskorral foglalkozó orosz és magyar régészek a Nagy Péter féle Szibériai Gyűjtemény aranytárgyait, és érintetlen nyugat-szibériai sírokból felszínre került párhuzamaikat: a nyugat-szibériai Szidorovkán és Iszakovkán feltárt arany fegyveröv vereteket, csatokat, elsősorban a nagy orosz régész, Sz. I. Rugyenko nyomán ma is szkíta, szarmata leletként tartják számon, vagy esetleg ugor-magyarként, mint Fodor István. [RUGYENKO 1962/b, Vö.: MATJUSENKO TATAUROVA 1997, 97; FODOR 2009; ERDÉLYI-BENKŐ M. 2016]. Feltételezik, hogy a „barbár” hsziungnuk előkelői ékkövekkel díszített szkíta aranytárgyak mintakincsét másoltatták sematikusan, gyengébb minőségben bronzba a maguk számára. [MATJUSENKO-TATAUROVA 1997, 99.]

Ennek a teóriának a tévességére már korábban is utaltak olyan régészeti adatok, vélemények, amelyeknek az elmélet jelenlegi orosz és magyar hívei nem szenteltek elég figyelmet. A szidorovkai leletről szóló monográfia szerzői maguk írják, hogy M. A. Devlet a bronzlemezek elterjedése központjának az Ordosz-vidéket tekinti, a lemezeken az ábrázolásokat pedig ázsiai hun eredetűnek tekintette. [DEVLET 1980,] V. A. Davidova pedig kifejti az ordoszi típusú bronzokról,  hogy „az ilyen lemezek általánosan elfogadott keletkezési időpontja az i. e. II–I század, és elterjedésük színhelye vagy hsziungnuk által ellenőrzött terület, vagy az ősi lakóhelyük”. Ehhez még hozzáteszi: „Fel kell tételeznünk, hogy a lemezek témáit az általunk jelzett időben (i. e. II–I. sz), és nem előbb, maguk a hunok alkották.” [DAVIDOVA 1985.]. Ts. Tsevendorj szerint a hsziungnuk fegyveröveit viselőjük társadalmi rangja alapján díszítették arany, ezüst, bronz és vas veretekkel.  A hsziungnu kor fegyveröv vereteinek ábrázolásain láthatók ökrök, lovak, tevék, bárányok, kecskék és jakok, valamint sárkányok, személyek. A hátteret a vereteken fák, növények, hegyek és folyók képezik. Eszerint a hsziungnuknál nem az előkelők viseltek bronz veretű fegyveröveket. Ők áttört, ékkő betétes arany, ezüst csatokkal díszítették öveiket. Az ezekkel azonos mintázatokat, jeleneteket ábrázoló, szintén áttört bronzcsatok, veretek pedig nem a nemesfémből készültek gyenge minőségű utánzatai voltak. Talán ugyanazok a hsziungnu ötvös mesterek készítették őket, mint a nemesfém vereteket, csak alacsonyabb rangú harcosok számára. [XIONGNU ENCYCLOPAEDIA 2013, 25.] Ts. Tsevendorjnak ez a  leírása a hsziungnu fegyverövek vereteinek stílusáról jelzi, hogy azok és a Szibériai Gyűjtemény ékkövekkel díszített aranytárgyai azonos stílusban készültek. Adataiból tehát határozottan arra lehet következtetni, hogy Szibériai Gyűjtemény arany csatjai, veretei, és szidorovkai, iszakovkai párhuzamaik ábrázolt témái is a hsziungnukra jellemzőek, természetesen nem kizárva, sőt, feltételezve a szkíta-szibériai állatstílus hatását a hsziungnu kultúrára. [Vö.: DEVLET 1980].   

A fentieknek egyébként már csaknem kilencven éve, 1929-ben publikálták egy feltehetőleg kevesek számára ismert bizonyítékát. A szidorovkai gazdag harcos arany fegyveröv csatjának és a Szibériai Gyűjtemény hozzá stílusra és ábrázolásmódra legközelebb álló aranytárgyainak nem szórványleletként, hanem sírban talált, és nem bronzból, hanem szintén ékkövekkel díszített aranyból készült, közvetlen párhuzama is van Belső-Ázsiából. A szóban forgó csat Észak-Mongóliában, a nevezetes Noyon Uulban, vagyis vitathatatlanul hsziungnu, illetve ázsiai hun előkelő sírból került a felszínre, ötven évvel a szidorovkai leletek felfedezése előtt. M. Rosztovcev publikált 1929-ben az egyébként alaposan kirabolt Noyon Uul-i hsziungnu temető egyik előkelő sírjából egy  négyszögletes, áttört, számos türkiz betéttel díszített arany fegyveröv csatot, amelyen griff és egyszarvú oroszlán-sárkány verekszik egy oroszlánnal. [ROSZTOVCEV 1929, 87; XIV. Pl, 4.]. A csatot 1926-27-ben A. D. Simukov tárta fel [ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 141.]. Az Ermitázsban őrzik, de nem a Szibériai Gyűjteménynek vele teljesen azonos stílusban készült aranytárgyai között, hanem a Noyon Uul-i ásatások leletanyagában. Így eshetett meg, hogy ez, a „neo-állatstílusnak” a hsziungnu eredetét bizonyító tárgy, elkerülhette a hunkorral és az állatstílus különböző formáival foglalkozó régészek, köztük szidorovkai 1. kurgán 2. sírjában nyugvó előkelő harcos arany fegyveröv csatjának párhuzamait kereső V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova figyelmét is. M. Rosztovcev szerint egyébként a Kína északi részén és Belső Ázsiában, Mongóliában a Han korban elterjedt ötvösművészeti „neo-állatstílus” fő motívumai éppen az állatharc, vagy egy állat egymagában. [ROSZTOVCEV 1929, 96.] Itt jegyeznénk meg, hogy a közép-ázsiai érintetlen sírokból „in situ” feltárt leletek alapján, a szkíta-szaka előkelők más formájú aranyveretekkel ékesítették fegyveröveiket, mint a hsziungnuk. Erre tanúbizonyság az issziki Aranyember (Kazahsztán) és a tillatepei kincs (Afganisztán) aranyban bővelkedő sírlelet anyaga. [AKISEV 1978 100 sk; SARIADINI 1985, 155.] A Noyon Uul-i előkelő hsziungnu sírból feltárt négyszögletes, áttört, türkiz betétekkel díszített, állatharc jelenetes csat irányjelző arra nézve, hogy a Szibériai Gyűjtemény szórványleleteinek, valamint a szidorovkai és iszakovkai harcosok arany fegyverövei és lószerszáma arany csatjainak, vereteinek párhuzamait hol, milyen irányban kell keresnünk.

Ezt a sokat vitatott kérdést végképp eldönteni látszik a Gol Mod-2 előkelő hsziungu temetőnek a legutóbbi két év során publikált, mennyiségben és minőségben kiemelkedő leletanyaga. Az ott folyó ásatás valóban bebizonyította, hogy a „Hsziungnu Birodalom hatalmas eurázsiai állam volt, amely gazdasági és kulturális hídként szolgált a Kelet és a Nyugat között”. [ERDENEBAATAR 2016, 21.].  A temető 1. sírjából nagy számban előkerült „új állatstílusban” készült arany veretek, lemezek csaknem mindegyike türkiz betétekkel díszített. Az ásatást bemutató két könyv szerzői szerint ezek az ékszerek hsziungnu ötvösök alkotásai. [ERDENEBAATAR 2015; ERDENEBAATAR 2016, 21.] Többé tehát nem állíthatja senki, hogy a „neo-állatstílus” és különösen hozzá az arany és féldrágakövek felhasználása a Han-korban nem a hsziungnukra, hunokra elsősorban volt jellemző.

A  Gol Mod-2 temető nemesfém lószerszám vereteinek közvetlen párhuzamai vannak a legutóbbi időben feltárt nyugat-szibériai arany, ezüst leletek és a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény aranytárgyai között.

A szidorovkai kurgántemető 1. kurgán 2. számú érintetlen sírjából a lószerszámok között a felszínre került két 24 cm. átmérőjű aranyozott ezüst falár, sárkányábrázolásokkal. Ezeket Fodor István „iráni importnak” tekinti. [FODOR 2009, uo.]. Azonban a szidorovkai falárok esetében egyáltalán nem biztos, hogy szükség volt importra. Hozhatták őket magukkal a Belső-Ázsiából Nyugat felé vonuló hunok is. Mongóliában már korábban is a felszínre kerültek előkelő hsziungnu sírokból – ha csekély számban is – mellhámokat ékesítő ezüst, aranyozott ezüst és arany falárok. Az ovális és kerek vereteken, falárokon rendszerint mitikus állat ábrázolások voltak: egyszarvú antilop (Gol Mod-1, 20. sír; Gol Mod-2, 1. sír; Noyon Uul, 20. sír); sárkány (Noyon Uul, 20. sír); jak (Noyon Uul, 6. sír); szarvas (Noyon Uul, 6. sír); kőszáli kecske (Tsaram).. A mitikus állatok falárokon ábrázolt képei a hsziungnu elit sírokban azt jelképezték, hogy a díszes lószerszámmal felszerelt lovak gazdái igen magas helyet foglaltak el a hsziungnu társadalmi ranglétrán. [ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 62; ERDÉLYI-BENKŐ M, 2016]

Ahogy fentebb már részletesen leírtuk, a Gol Mod-2 mongóliai hsziungnu temető 1. számú sírjából felszínre került egy aranyból készült, türkiz betétekkel ékesített sárkányokat ábrázoló falár-pár. A Mongóliában újonnan feltárt és publikált leleteket, a Szidorovkán ásató régészek eddig még nyilván nem ismerték, nem is ismerhették. Pedig ezek kétségtelenül hsziungnu (ázsiai hun) eredetű, közvetlen párhuzamai az 1985-ben feltárt szidorovkai sárkányos falároknak. Így a szidorovkai temető 1. kurgán 2. sírjában eltemetett előkelő harcosnak hun vezéri mivoltát leginkább éppen az elhunyt mellé helyezett sárkányos aranyozott ezüst falárok, valamint az ordoszi, bajkálontúli, mongóliai bronz övveretek ékkövekkel díszített, aranyból készült pontos párhuzamai bizonyíthatják.

Bár nem sárkányokat ábrázol, mégis, ötvösművészeti stílus és a felhasznált nemesfém anyag szempontjából közvetlen párhuzama a Gol Mod-2 temető 1. számú sírja sárkányos falár-párjának egy féldrágakő betétekkel gazdagon díszített, domború, 167–169 gramm súlyú arany falár-pár a Nagy Péter-féle Szibériai Gyűjteményből. [RUGYENKO 1962/b, 15, 42 sk; III. tábla; 5. tábla, 4.].  Ezt az ötvös remekmű falár-párt Sz. I.Rugyenko, a nagyhírű orosz régész, – akkoriban még összehasonlításra alapot nyújtható, sírból feltárt párhuzamok híján – tévesen, „szkíta ruhadíszként” határozta meg. [RUGYENKO, 1962/b, uo.]  A Szidorovkán ásató V. I. Matjusenko és I. V. Tataurova ásatásuk eredményének publikálásakor már tudták, hogy a két szentpétervári, féldrágakövekkel díszített két korong falár-pár, bár azt, hogy lószerszámokat díszítettek volna, nem említik. Viszont megállapították, hogy a Szibériai Gyűjtemény falárjai „megdöbbentően közel állnak” a szidorovkai arany csatokhoz és övveretekhez. [Vö.: MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 73.]. Most, a Gol Mod-2 temető 1. számú sírja leleteinek publikálása után ehhez a megállapításhoz hozzátehetjük, hogy a két szentpétervári falár készítési stílusra, az ábrázolásmódjára nézve igen közel áll a Gol Mod-2 hsziungnu temetőben feltárt sárkányos arany falárokhoz is. Valószínűnek látszik, hogy a szentpétervári falárok a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjához hasonló színvonalú előkelő hun temetkezésből, talán egy hun uralkodó sírjából kerülhettek a felszínre.

A Szibériai Gyűjtemény két arany falárjának közepén egy szarvas-ábrázolás van, a szélein pedig négyszer ismétlődik a következő jelenet: macskaszerű ragadozó támad vaddisznóra, és mélyeszti bele a karmait. A ragadozók szemeit fekete kövek, a lemez többi részét türkiz betétek díszítik. [RUGYENKO 1962/b, uo.] A szentpétervári falárok ragadozóinak szinte pontos párhuzamait látjuk a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából szintén domború, kisebb méretű, kerek, türkizzel díszített aranyveretein, és ezüst csatjain [ERDENEBAATAR 2016, 92 o, ábrák; 173 o, ábrák]. Szintén a szentpéterváriakhoz hasonló macskaszerű ragadozó ábrázolások vannak sárkányok társaságában a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából feltárt jáde tükör széleire faragva körben, és a tükör tetején [ERDENNEBAATAR 2016, 46–51.]. Ez a gyönyörű, művészi kidolgozású jáde tükör feltehetőleg olyan kínai műhelyben készült, amely az északi hsziungnu uralkodók megrendelésére, az ő ízlésük szerint dolgozott. A jádének az újkőkortól kezdve fontos szerepe volt a kínai kultúrában. A kínaiak úgy hitték, hogy a jáde kapcsolatot teremt Ég és Föld között. Ez a drágakő volt Kínában a vallás és a politikai hatalom egyik jelképe. [SCARPARI 2000, 176-179.]. A bronz tükrök elég gyakoriak voltak a hsziungnu elit sírokban [Vö.: TS. TSEVENDORJ–J. SARUULBUYAN 2011, 145–151.], azonban jáde tükör feltehetőleg csakis uralkodói sírba kerülhetett. Mindez ideig csak a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából került egy példány a felszínre. A jáde 6,5–6,75-ös keménységű, így csak kvarc-, vagy gyémánthegyű szerszámokkal lehetett megmunkálni. Erre csakis kínai műhelyben kerülhetett sor.

A Gol Mod-2 előkelő hsziungnu temető ékkövekkel díszített arany és aranyozott ezüst lószerszám veretei, falárjai kétségtelenül hsziungnu ötvös mestereknek az M. Rosztovcev által meghatározott, belső-ázsiai „új állatstílusban” készült alkotásai. [Vö.: ROSZTOVCEV 1929, 91.]. Ugyanezzel az „új állatstílussal” találkozhatunk a nyugat-szibériai szidorovkai sírból felszínre került falárokon, fegyveröv vereteken, valamint a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény falárjain, arany vereteinek jelentős részén.  Egyre inkább úgy tűnik, hogy a Szibériai Gyűjteményben őrzött nyugat-szibériai arany szórványleleteknek nagy része, és a Szargatkai Kultúra területén az 1980-as évektől kezdve feltárt érintetlen elit sírokból felszínre kerülő arany, ezüst leletek a Népvándorláskor elején a Belső-Ázsiából Szibérián keresztül Nyugat felé vonuló hun előkelők ránk maradt emlékei.      

Meg kell említenünk a Mongóliában az utóbbi időben feltárt, hsziungnu-kori apró aranygömbökkel, (szaknyelven granulációkkal) díszített aranytárgyakat is. Granulációkkal ékesített arany foglalatok, bennük ékkövekkel, gombok, függők és aranylemez is kerültek felszínre a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából. Adatolhatók ilyen tárgyak más Mongóliában feltárt hsziungnu elit sírokból is, például a Gol-Mod-1 temetőnek a francia-mongol expedíció által végzett ásatásairól.  Így a „polikróm” ötvösművészeti stílus, amelyet I. P. Zaszeckaja egyértelműen a közép-ázsiai és kelet-európai hunoknak tulajdonít, eredetezhető akár Belső-Ázsiából, az északi hsziungnu birodalom területéről is. A stílus ma ismert formái a hunok Nyugat felé vonulásának idején, Közép-Ázsiában és Kelet-Európában alakulhattak ki. A hunkor polikróm ékszerei, amelyeket általános díszítési metódus jellemez, – a színes betétek és a granulációkból álló geometrikus díszítések egysége – alaposabb megfigyelés esetén technikai és díszítési sajátosságaikkal élesen különválaszthatók más ékszercsoportoktól. [ZASZECKAJA 1994, 9, 50–68; Vö.: ERDENEBAATAR 2016, 109; XIONGNU ENCYCLOPAEDIA, 2013, 92, 94–96.]. 

IV.

Erdenebaatar megállapítása szerint az időnként feszültebb, de hosszú időszakokon keresztül békés kínai-hsziungnu kapcsolatok hatása kulturális téren érzékelhető volt többek között a hsziungnu arisztokraták temetkezési szokásaiban is. A hsziungnu előkelő temetkezések sokban hasonlónak tűnnek a Han dinasztia-korabeli Kína uralkodó osztálya felső rétegének temetkezéseihez. Ennek okai többek között az esetenkénti „vegyes” házasságok is lehettek. Az alábbiakban az ázsiai hunok bizonyos, részben a Gol Mod-2 temető ásatásain is észlelt, Kínából „importált” temetkezési szokásairól ejtünk néhány szót.

Az időszámításunk kezdete körüli időkben bizonyos belső- és külső tényezőknek köszönhetően a Hsziungnu elit temetkezések szertartásai és szerkezete változásokon mentek keresztül. [ERDENEBAATAR 2016, 35.] Mivel az északi hsziungnu állam és a Han Kína hasonló erejű államok voltak, a két ország politikai, kereskedelmi, mezőgazdasági és kulturális téren szoros kapcsolatban állt egymással, és kölcsönös gazdasági és kulturális befolyást is gyakoroltak egymásra. Hasonlóan a Han Kína uralkodó rétegéhez, a hsziungnu arisztokraták is kezdtek mély sírokba temetkezni, Kínából származó tárgyak: mázas poharak, tányérok, tükrök és hintók kíséretében.. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a hsziungnuk utánozták vagy lemásolták volna a Han-dinasztia temetkezési szokásait. [ERDENEBAATAR 2016, uo]

Többek között átvették a hsziungnuk a kínai előkelőktől a koporsós temetkezés szokását is. A Han-kor kínai kriptáiban szobát alakítottak ki a koporsóba helyezett halott számára. A kínai példa nyomán, a hsziungnu előkelő sírokban a koporsók egy, vagy két fa kamrába kerültek a gödrök mélyén.

Ursula Brosseder német régésznő a következőket írja a mongóliai hsziungnu temetkezésekről: „Az elit sírokban külső és belső, fagerendákból készült kamrákban volt a koporsó. A köznépi sírokban csak egy koporsó volt. Azonban eddig mindössze két olyan sírt tártak fel Mongóliában, amelyben nem volt koporsó”. [BROSSEDER 2009, 263.]. A „Treasures of the Xiongnu” szerint: „A síron belül, a gödör mélyén volt két fülke, és ezekben a koporsó. A koporsó falai rendszerint fagerendákból készültek, amelyek különböző mintákkal díszített nemezzel voltak borítva. A koporsók jól felépítettek voltak, rendszerint pillangó-rögzítéssel a széleken. [TSEVENDORJ-SARUULBUYAN 2011, 45]. A legszebben díszített koporsók tetejére gyakran festettek lakkal felhőszerű díszítéseket és repülő madarakat. Készültek díszítések aranyból, ezüstből, bronzból, vasból és nyírfakéregből. Esetenként a fej mellett a koporsóra volt erősítve aranyból vagy vasból a Nap és a Hold jelképe. A legelőkelőbb sírok esetében az egész koporsót beborító, virág alakú arany díszítéseket féldrágakő betétek ékesítették. [TSEVENDORJ-SARUULBUYAN 2011, 62–70].

A Gol Mod-2 hsziungnu temető 1. számú sírjában a koporsót a rablók a sír kifosztásának során teljesen megsemmisítették, az arany díszítéseket is elvitték róla. Így D. Erdenebaatar könyvében illusztrációként egy másutt feltárt igen előkelő hsziungnu sír arany rátétekkel díszített koporsójának rekonstrukciója került közlésre. [ERDENEBAATAR 2016, 33, 116-117.].

A két fakamrába helyezett, arany díszítéssel borított ázsiai hun koporsók akaratlanul is eszünkbe juttatják a kelet-európai hunok hatalmas királyának, Attilának hármas – bronz, ezüst, arany – koporsóba történt temetkezése legendáját, és alátámasztják Jordanes gót származású krónikás és ravennai püspök tudósításának hitelességét Attila temetéséről.

Egyes magyar kutatók – így Móra Ferenc, vagy Rimócziné Hamar Mária – úgy vélték, hogy Attila temetésének koporsós változatát Jordanes találta ki, összekeverve Attila temetését egy keresztény koporsós temetkezéssel. A hármas koporsós temetkezést szerintük Ipolyi Arnold eszelte ki, majd Jókai Mór szép meséje után Gárdonyi Géza dolgozta fel, [BENKŐ I, 2017,]. Azért gondolták ezt így, mert a magyarországi kutatási tapasztalatok alapján úgy tudták, hogy sztyeppei és a Kárpát-medencébe a sztyeppéről érkező nomádok nem temetkeztek egyetlen koporsóba sem, hogy hármas koporsóról ne is beszéljünk. Azonban nem volt arról tudomásuk, hogy a hsziungnukra, vagyis az ázsiai hunokra, akiknek nomád mivoltát soha senki nem tagadta, ez a megállapítás nem vonatkozhat. Őket koporsóba, a vezetőiket hármas koporsóba temették. Kelet-Európába vándorolt utódaik szájról szájra, nemzedékről nemzedékre szálló emlékeikben megőrizhették egykori királyaik, a hsziungnu sanjük két fülkébe és arannyal borított koporsóba, illetve hármas koporsóba temetésének hagyományát. Jordanes leírása hiteles: Attila hun királyt a belső-ázsiai hun ősök temetkezési szokásainak alapján, arannyal borított, vagy arany koporsóba, és két külső koporsóba temethette el udvari kísérete a Kárpát-medence valamelyik nagy folyója egyik holtágának a medrében. [BENKŐ I, 2017.]

Ugyancsak kínai, de a Han-kornál jóval korábbi kulturális hatásra vall a hsziungnuknál és a Népvándorláskori eurázsiai nomád népek temetkezésein a selyem arctakarók, vagy a selyem alapú szem-és szájlemezek, maszkok használata.

Az 1990-es sangcsunglingi (Henan tartomány) ásatások során selyemből és rávarrott jáde lemezekből álló halotti maszk került a felszínre a Nyugati Csou-korban élő (i. e. VIII. század), Guo herceg sírjából. [DEBAINE-FRANCFORT 1999; SCARPARI 2000, 96. kép.]. Az elhunyt herceg arcát borító selyem arctakaróra jade lapok voltak varrva. Ezek a halott szemöldökét, szemeit, az orrot, füleket és a két bajszot ábrázolják, a halott állát egy körcikkely (lunetta) jelképezi. [BENKŐ M. 2004, 21; BENKŐ M. 2005 95–99.]. A testet több rétegnyi vörös és sárga selyembe burkolták. A fentihez hasonló selyem alapú maszkokkal történő temetkezés szokása széles körben elterjedt volt Kína előkelőségei között a Nyugati Csou-korban (i. e. 1045–771) és a Keleti Csou Korban (i. e. 771–221). Például Luoyangban a Csongcsou utca nyugati végén feltárt gazdag Keleti Csou-kori temetőben 51 halott arcán volt selyemre varrott jáde lemezekből készült maszk. Ezek formája különbözött. Mégis, valamennyi selyemre varrott jáde lemezből készült maszkon volt szem-, orr-, száj- és áll-lemez. [RAWSON 1996, 154, 72. kép.]. A szokás Kínában a legfejlettebb formáit éppen a Han-korban érte el (i.e. 221– i. sz. 206) érte el. Ebben az időben a fent leírt selyem halotti arctakaró fölé egymáshoz erősített jáde lapokból készült teljes maszkot is helyezhettek [SCARPARI 2000, 179.].

A Kínával kapcsolatban álló nomád társadalmak jellegzetes nyitottsága a legkönnyebben az anyagi külsőségek eltanulásában nyilvánulhatott meg. A nomád vezető réteg átvette Kína fényűző temetkezési szokásait is [ECSEDY 1992]. Ezek közé tartozott a selyem alapú halotti maszkokkal temetkezés is, bár a nomádok az arctakarókra varrott szem- és szájlemezek elkészítéséhez a jádénél könnyebben megmunkálható anyagokat – nemes fémet, bronzot – használtak. Például Pekingtől északra, a Jundu Shan hegység lábánál fekvő VIII–V. századi (Keleti Csou-kor) nomád shanrong, elő-hunnak is mondott temetőben a halottak arcát kendervászon lepel fedte, az arctakarókra varrott bronz szem- és szájlemezekkel. A leggazdagabb ott eltemetettek állán arany lunetták, a kínai jáde maszkok lunettáinak párhuzamai feküdtek [ÉRDY 2001, 34–40]. Arany lunetta publikált az ázsiai hun korból a Mongol Állami Kincstár nemesfém gyűjteményéből is. időszámításunk kezdetéről [TSULTEM 1987, 3. tábla.]. Feltártak egy, a szemeket elfedő selyem halotti maszkot is Mongóliában, a noyon uul-i hsziungnu elit temetőből. [RUDENKO 1962/a, Plate XVI, fig. 1; BENKŐ M. 1992/93, 119.]  Tehát ez a szokás bizonyíthatóan élt a mongóliai hsziungnu előkelőknél is a kínai Han császárok idejében. Több bizonyítéka ennek a ténynek egyelőre valószínűleg azért nem áll rendelkezésünkre, mert az alaposan kirabolt mongóliai hsziungnu elit sírokból még teljes koponya sem került eddig a felszínre – a Gol Mod-2 temetőből sem. Ha volt nemes anyagból és selyemből készül maszk a koponyán bármelyik sírban, azt a rablók bizonyára elvitték.

Szibériában a Han-korból megemlíthetjük még a Minuszinszki Medence selyem alapú maszkjait. Valószínűleg ezek is a hsziungnu birodalom népeihez kapcsolódnak [TALLGREN 1937, 28, 82.]

Kínai típusú selyem arctakaró i. sz. III–IV. századi szibériai hun előkelő temetkezésből is a felszínre került. A szidorovkai temető 1. kurgánja érintetlen 2. számú sírjában eltemetett rangos harcos koponyájától jobbra T alakú aranyhímzéses brokátselyem arctakarót fedeztek fel a régészek. Az arctakaró méretei: 0,65x43 cm. Hasonló brokátselyem arctakaróval temetkeztek kínaiak is, [WEN WU 1972, Vol. 1, 28; Vol. II, Pl. 70], és közép-ázsiai hunok is az i. e. II. századtól az i. sz. V. századig terjedő időszakban. [BERNSHTAM 1940, 9 sk.].

A selyem alapú arctakaróknak, halotti maszkoknak a különféle változatai megjelentek később az avaroknál, majd a különböző török eredetű népeknél, például a kimekeknél is. Ez a tény a bronzkori kínai temetkezési szokásnak a továbbélését jelzi a Népvándorláskorban az Ázsiából Kelet-Európa felé vonuló nomád népek körében. [BENKŐ M. 2004, 22 sk.]. A kínai selyem alapú maszkoknak közvetlen párhuzamai is vannak a népvándorláskori nomád maszkok között, Belső- és Közép-Ázsiában, Kelet-Európában, sőt, még a Kárpát-medencében is. A Stein Aurél által már 1913-ban kutatott kelet-turkesztáni,  Jing Pan temetőnek (Kína Hszingcsiang tartománya) az 1990-es években feltárt 15 sz. sírjából selyembe burkolt, mumifikálódott férfi holttestet tártak fel. A halott koponyájáról a nemezből készült, festett, az arcvonásokat ábrázoló maszk alól arany homlokpánt és orr formájú aranylemez került a felszínre. [THE PEOPLES… 2002, 15 sk.]. Kirgizisztánban a Talasz folyó völgyében, az i. sz. II–V. századi Ketmen Töbe-i ázsiai hun temetőben kilenc selyem alapú halotti maszkot tártak fel. Ezeken – hasonlóan a Csou-kori kínai maszkok szemöldököt, orrot, szájat és arcot jelző jáde lemezeihez – arany lemezek jelölték a szemöldököt és orrot, valamint a szájat és az arcokat. [ISTORIJA KIRGIZSKOJ SSR. I, 88.]  Egy Kárpát-medencei avar vezérsírból, a kunbábonyi kagán sírjából az ott eltemetett nagyúr halotti maszkjának ránk maradt részei pedig szinte az eredeti formában őrizték meg az ókori kínai selyem alapú maszkok ősi motívumait. [TÓTH-HORVÁTH 1992. 14. tábla, BENKŐ M. 2004, 25 sk; BENKŐ M. 2005, 97.], A sírból a felszínre került nemcsak az orrot és a szemeket jelképező aranylemez, hanem az elhunyt állát jelképező arany lunetta is. Ugyancsak H. Tóth Elvira arany szemlemezeket és arany lunettát tárt fel Hortobágy-Árkuson egy gazdag avar sírból. [TÓTH-HORVÁTH 1992, Abb. 40, 1–3.]. Annak, hogy ezeket az avar maszkokat selyemre varrták, megmaradtak a nyomai az arany lemezeken [H. Tóth Elvira szíves közlése].

A Nyugati Csou-kori kínai selyem alapú maszkokon a szemeket és orrot jelképező jáde lemezek, teljes mértékig összevethetők a Ketmen Töbe-i hun halotti maszkok és a kunbábonyi halotti maszk, hasonló arany lemezeivel. Az áll helyét jelző jáde lunetták pedig összevethetők a Mongólia Állami Kincstára Gyűjteményében őrzött arany lunettával, valamint a kunbábonyi és árkusi arany halotti maszkok lunettáival. Így nyilvánvalóvá válik, hogy a kunbábonyi kagánt eltemető avar előkelők Belső-Ázsiából, Kína határvidékéről magukkal hozott ősi szokás szerint készítették el népük vezérének halotti maszkját, és így is temették őt el hosszú vándorútjuk végén, a Kárpát-medencében, a Duna-Tisza közének pusztáin. [BENKŐ M. 2004, 26–28.].

A selyem alapú ezüst-aranyszemes temetkezési maszkok elterjedtek voltak a Kelet-Európa pusztáin élő ősmagyarok között és elég nagy számban kerültek a felszínre honfoglaló magyar sírokból is. A fentiek alapján az ősmagyarok, legalább is vezetőik és középrétegük, ennek a maszk-típusnak a formájában nem finnugor, hanem kínai, ázsiai hun és türk hitvilági elemeket őriztek meg temetkezési szokásaikban. [BENKŐ M. 2004, 25. Vö.: BENKŐ M. 1987-88; 1992; 1992/93; 2003.].

Immár csaknem száz év óta folyik Mongóliában és a közvetlenül hozzá kapcsolódó területeken a hsziungnu birodalom emlékeinek terepfelmérése és régészeti kutatása. Az eddig feltárt mintegy 500 mongóliai köznépi és előkelő sír egyike sem volt érintetlen, sőt, szinte mindegyikük teljesen kirabolt volt. Mégis, lassanként kialakult a kép a felgyülemlő mongóliai, vitathatatlanul hsziungnu leletanyag alapján az északi hsziungnu birodalom gazdagságáról, nemzetközi kapcsolatairól, kultúrájáról, előkelőik és a köznép temetkezési szokásairól. Ahogy cikkünkben és bibliográfiánkban is jeleztük, az utóbbi évtizedekben minderről nemcsak tanulmányok, hanem jelentős monográfiák is megjelentek mongol tudósok és más nemzetek kutatóinak tollából. Az első kizárólag mongolokból álló régészeti expedíció által végzett ásatás, a Gol Mod-2 hsziungnu temető 1. számú sírjának és kísérő sírjainak, Mongólia és Belső-Ázsia eddig ismert legnagyobb méretű hsziungnu temetkezésének feltárása, valamint az ásatások eredményeinek publikálása ezeknek az új monográfiáknak a megállapításait megerősítette, mennyiségben és minőségben is megtöltötte régészeti anyagi tartalommal. Végre valóban van alapunk annak elképzelésére, hogy mi minden lehetett a kirabolt mongóliai északi hsziungnu elit sírokban. A Gol Mod-2 temetőből felszínre került művészi ötvösmunkák és használati tárgyak, az itt és más előkelő hsziungnu sírokban észlelt temetkezési szokások új alapokra helyezhetik az egész eurázsiai hun kutatást. Bonyolult, sokáig megoldatlan, sőt megoldhatatlannak tűnő kérdésekre adhatnak választ. Ma már bizonyosan tudhatjuk, hogy a hsziungnukat és a szibériai, közép-ázsiai, kelet-európai hunokat sok párhuzamot nyújtó, bőséges régészeti leletanyag és egymáshoz hasonló, esetenként szinte azonos temetkezési szokások fűzik egymáshoz etnikai szempontból is.

Mindez nagy örömmel tölt el engem. Megvalósulni látszanak annak a nagy kutatómunkának a célkitűzései, amelyben évtizedeken át magam is részt vettem, és amely céloknak elérésében mi, a mongóliai hsziungnu kultúrának időben egymás után tevékenykedő, de eredményeinkkel egymáshoz kapcsolódó feltárói, reménykedtünk. Végre valóban átfogóbb képet alkothatunk a belső-ázsiai hsziungnuk kultúrájáról, hitvilágukról, szerepükről a világtörténelemben. Ugyanakkor egyértelmű régészeti bizonyítékokkal is szolgálhatunk arra nézve is, hogy a belső-ázsiai hunok ugyanaz a nép volt, mint amelyik időszámításunk elején a népvándorlás első hullámaként Belső-Ázsiából elindult Nyugat felé, majd „hun” néven jelent meg Kelet-Európában az i. sz. III-IV. évszázadok fordulóján.

Sokan és sokat tettünk ezért: mongol, ázsiai, magyar, nyugat-európai, amerikai kutatók. Meg kellett küzdenünk a belső-ázsiai terep és időjárás okozta viszontagságaival, a fagyott talajjal, a hőskorban a kutatásaink iránt tanúsított, anyagiakban is megnyilvánuló hivatalos meg nem értés nehézségeivel ahhoz, hogy ezen a téren tisztábban láthassunk. Azonban – ahogy Keleten mondják – Isten a türelmesek oldalán áll. Számos kutató elme egy évszázadon át láncként összekapcsolódó erőfeszítései meghozni látszanak eredményüket.

 

A beautiful artistic book was published with wonderful photos and English-Mongolian text in Ulan Bator about the results having been achieved by the first self-supporting Mongolian archaeological expedition,  in the Gol Mod-2 elite Xiongnu cemetery, Mongolia, Arkhangai aimag, Ulan-Undur soum, Balgasin Tal . (D.Erdenebaatar: The cultural heritage of the Xiongnu Empire, Ulanbaatar, 2016.). The excavations have been going on at this site for 11 years. Up to now the Grave No. 1, the largest Xiongnu grave in Central-Asia (length: 80 m, width: 40 m, depth: 25 m ), – most probably the grave of a Xiongnu Shanju, or king, – have been excavated and explored, together with its 30 satellite graves. Although that enormous grave had been  excessively looted, such finds got to the surface from it, in form of fine goldsmith works and articles of consumption, chariots, sacrificed animals, which can give a clearer picture of the material culture of the Xiongnu Empire in Mongolia, and might also be  the foundation of a coming significant change in the research of those Huns, who had proceeded from Central-Asia into Eastern Europe at the beginning of the Period of the Great Migration of Peoples (1st-5th Centuries A. D.).  

IRODALOM

AKISEV 1978: А. К. Акишев, Курган Иссик. Алма Ата, 1978.

BATSAIKHAN 2003: Батсайхан З. Хунну. Археоогии, утсаатны зуй, туух. Уланбаатар, 2003. 

BENKŐ I. 2017: Benkő I, Attila hármas koporsója és belső-ázsiai párhuzamai. n julianusbaratai.blog.hu/2017/05/23/attila_harmas_koporsojanak_belso­azsiai_parhuzamai  Hozzáférés: 2017. 08. 02.  

BENKŐ M. 1987–88: Benkő M, Halotti maszk és sírobolus. Antik Tanulmányok, XXXIII/2, (1987–88), 169–201.

BENKŐ M. 1992: Benkő M, a halotti arctakaró történetéhez. Antik Tanulmányok XXXVI.(1992)/1–2, 106–108.

BENKŐ M.  1992/93: Benkő M, Burial masks of mounted Nomadic peoples in the migration period (1st Millenium A. D.). Acta Orientalia Scientarium Hungariae, XLVI/2/3, (1992/93, 118-131.

BENKŐ M. 2003: Benkő M, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír. Antik Tanulmányok, XLVII/1, 2003, 111–127.

BENKŐ M. 2004: Benkő M, Egy ajándékba kapott könyv margójára. Eleink, 2004/2, 20-31.

BENKŐ M. 2005: Benkő M, Addenda. Eleink, IV/1. (2005), 94-95, 97–99.

BERNSHTAM 1940: А. Н Бернштам, Кенколский могильник, Ленинград, 1940. 

BERNSHTAM 1951: А. Н. Бернштам, Очерк истории гуннов.Ленинград, 1951.

BROSSEDER 2009: Ursula Brosseder,  Xiongnu terrace tombs and their interpretation as elit burials. In: Current Archaeological Research in Mongolia. First international conference on archaeological research in Mongolia. Bonn, 2009, 247-280.].

DEBAINE-FRANCFORT 1999: Debaine-Francfort Corinne: The search for Ancient China. New York, 1999. 

DAVIDOVA 1971: Давидова А. В, К вопросу о хуннских художественных бронзах. СА 1971, 208–210.].

DAVIDOVA 1985: А. В. Давидова, Иволинский комплекс (городище и могильник). Ленинград, 1985.

DEVLET 1980: Дэвлет М. А. Сибирские поясные ажурные пластины II. в. до н. э. САИ, 1980. Вып. Д. 4–7.

ECSEDY 1992: Ecsedy Ildikó, Ősök, utódok és szomszédok a Selyem Úton .1992. Kézirat.

ERDENEBAATAR 2015:  Д. Эрдэнэбаатар, Балгасын тал дахь Гол Мод-2-ын хуннугийн язгууртны будшны судалгаа. Уланбаатар, 2015.

ERDENEBAATAR 2016: D. Erdenebaatar, The Cultural Heritage of the Xiongnu Empire. (Angol-mongol kétnyelvű). Ulanbaatar, 2016.

DORJSUREN 1961: Доржсурен Ч, Уманд хунну. Уланбаатар 1961.

ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013: Ts. Tsevendorj (Editor) Encyclopaedia Xiongnu, 2013.

ERDÉLYI 1962: Erdélyi I., Jelentés a mongol–magyar expedíció 1961. évi munkálatairól. In: Archeológiai Értesítő 1962, 93–100.

ERDÉLYI 1963: Erdélyi I., A Mongol–Magyar régészeti expedíció 1960–63 évi eredményei. In: Magyar Tudomány 1963, 8–9, 641–651.

ERDÉLYI 1974: Erdélyi I., Előzetes jelentés az 1971. évi mongóliai régészeti kutatásainkról. Archeológiai Értesítő, 1974, 139–145.

ERDÉLYI 1979: Erdélyi I., Előzetes jelentés az 1974. évi mongol-magyar régészeti expedíció munkálatairól. Archeológiai Értesítő, 1979/1, 112–126.

ERDÉLYI 1994; Erdélyi I., The settlement of the Xiongnu. In: The archaeology of the steppes. Methods and strategies. Ed. By B. Genito. Napoli, 1994, 553–563.  

ERDÉLYI 2000: Erdélyi I., Archaeological Expeditions in Mongolia. Budapest, 2000.

ERDÉLYI–FERENCZY 1963: Erdélyi I.–Ferenczy L., Az 1962. évi mongóliai expedíció eredményei. Archeológiai Értesítő, 1963, 120–126. 

ERDÉLYI–FEJES 1987: Erdélyi I.–Fejes I.: Recently discovered ancient relics in Mongolia. Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XLI (I), 1987, 75–82.

ERDÉLYI–NAVAAN 1965: Erdélyi I.–Navaan D., Az 1963. évi mongol–magyar régészeti expedíció eredményei. Archeológiai Értesítő, 1963, 63–84.

ERDÉLYI– NAVAAN 1966; Erdélyi I., Navaan D., Az 1964. évi mongol–magyar régészeti expedíció eredményei. A Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának közleményei, 15. (1966), 123–128.

ERDÉLYI–DORJSUREN–NAVAAN 1967: Erdélyi I.–Dorjsuren Ts.–Navaan D., Results of the Mongolian–Hungarian archaeological expeditions 1961–64 (a comprehensive report). Acta Archaeologica Academiae Scientarium Hungariae 19 (1967), 335–370.   

ERDÉLYI–ZEWEENDORCH 1977: Erdélyi I.– Zeweendorsch D., Mongolisch–ungarisce archäologische Forschungen in der Mongolei in Jahre 1974. Mitteilungen des Archäeologischen Instituts der Ungarische Akademie der Wissenschaften 6 (1977), 115–117.

ERDÉLYI 2009: Erdélyi I, Magyarország története I. Budapest, 2009. Fodor István: Őstörténet és honfoglalás. In: Keletkutastás 2009 tavasz, 155–162.

ERDÉLYI-BENKŐ M. 2016: Erdélyi István-Benkő Mihály, A szargatkai kultúra és a hunok. In: Etnológia 2016/1–4, 223–241.4

ÉRDY 2001: Érdy Miklós, A hun lovas temetkezések. Budapest, 2001.

FODOR 2009: Fodor I.: Őstörténet és honfoglalás. In: Magyarország története I, Budapest, 2009.

GISCARD 2000: Giscard P. H, Pratiques funeraires des Xiongnu. Travaux de la Mission Archeologiques Francaise en Mongolie realises durant les campagnes de 1998 et 1999 dans la necropole Xiongnu d’ Egyin Gol. Paris, 2000.

ISTORIJA KIRGIZSKOJ SSR: История Киргизской ССР I. Frunze 1963.

MATEJEVA 1993: Матеева Н. П, Саргатская культура на Среднем Тоболе. Новосибирск, 1993.

MATJUSENKO-TATAUROVA 1997: В. И. Матющенко–Л. В. Татаурова, Могильник Сидоровка в Омском Прииртише. Новосибирск, 1997.

MOGILNYIKOV 1992: Могилников В. А, Саргатская культура. In: Степная полоса Азиатской части СССР в сарматское-скифское время. Москва 1992, 292–312.

RAWSON 1996: Jessica Rawson, The mysteries of Ancient China. Discoveries from the Early Dynasties. London, 1996.

THE PEOPLES… 2002: The Peoples of Ancient Xinjiang and Their Culture. Beijing, 2002.

RUGYENKO 1962/a: С. И. Руденко, Культура хуннов ноинулинские курганы. Москва–Ленинград, 1962.

RUGYENKO 1962/b: С. И. Руденко, Сибирская коллекция Петра I. Археология СССР, свод источников. Выпуск Д3–9.

SALMONY 1933: Salmony A, Sino-Siberian art in the collection of C. T. Loo. Paris, 1933.

SARIADINI 1985: Victor Sariadini, Bactrian gold. Leningrad, 1985.

SCARPARI 2000: Maurizio Scarpari, Az ősi Kína. Budapest, 2000.

TALLGREN 1937: A. M. Tallgren, South-Siberian cemetery from the Han period. E.S.A XI,1928, Oxford. 1937.

TÓTH-HORVÁTH 1992: Elvira Tóth – Attila Horváth. Kunbábony. Das Grab Eines Awarenkhagans. Kecskemét 1992.

TSEVENDORJ–SARUULBUYAN 2011: D. Tsevendorj–J. Saruulbuyan, The Treasures of the Xiongnu (Angol-mongol kétnyelvű). Ulanbaatar 2011. 

TSULTEM 1987: N. Tsultem, Mongolian Arts and Crafts 1987.

ZASZECKAJA 1994: И. П. Засецкая, Культура кочевников южнорусских степей в гуннскую эпоху. (Конец IV–V. вв.

 Kapcsolódó cikk:

CSODÁLATOS KINCSEKET REJTETT BELSŐ-ÁZSIA LEGNAGYOBB HUN SÍRJA

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/05/24/csodalatos_kincseket_rejtett_belso-azsia_legnagyobb_hun_sirja

 

Kép: Erdélyi István Forrás: Vollnhofer Artstudio

(Nagyvárad 1931. augusztus 28. – Göd 2020. április 7.)  muzeológus - régész, történész. 1944 őszén, családjával együtt Szentendrére menekült. Sashegyi Sándor pomázi magánrégész intenciói nyomán választotta 1949-ben a régész életpályát. ELTE TTK Régészeti Tanszékén 1955. A tanszék demonstrátora 1953 – 1954. László Gyula tanítványa. Munkahelyei: 1954 – 1955 a MNM Régészeti Osztályán gyakornok, majd segédmuzeológus. 1955 – 1959 között a Leningrádi Állami Egyetem Régészeti Tanszékén aspiráns, azóta foglalkozik magyar őstörténettel. 1956-ban a 6. Pamíri Régészeti Expedíció résztvevője, 1957-ben a Volga- és a Don - vidéken kutatott Gumiljov Lev Nyikolajeviccsel együtt, 1958-ban Baskíriában ásatott, 1959 őszén a Volga-deltában kutatott. 1959 – 1991 a MTA Régészeti Intézetében tudományos főmunkatárs, osztályvezető, tudományos titkár (10 éven át), a nemzetközi ügyek titkára (7 éven át), majd tudományos tanácsadó, 1992-től nyugdíjazták. 1968 – 1970 és 1981 – 1983 között Moszkvában, az akadémiai Régészeti Intézetben volt tudományos vendég-főmunkatárs. 1999-ben, mint Stein Aurél ösztöndíjas, Kínában járt tanulmányúton. Oktatói tevékenysége: 1960-1961-ben az ELTE BTK Középkori Régészeti Tanszékén vendég-előadó, 1984 – 1985-ben az ELTE Finnugor Tanszékének vendégtanára. 1991-től – 1994-ig a Miskolci Bölcsészegyesület nem akkreditált egyetemének tanára, a Történelem Tanszék vezetője 1992 – 1994., 1993 – 1998 a Károli Gáspár Református Egyetem (melynek alapításában is, már mint nyugdíjas, résztvett 1992-ben) Történelmi Tanszékének vezetője, dékánhelyettes. 1999 – től 2000-ig a Pécsi Egyetem Földrajzi Intézete Ázsia Központjának vendégtanára. 1998 – 1999 az ELTE BTK Belsőázsiai Intézetének vendégtanára, mint akadémiai kutatási ösztöndíjas. 1975 – 1982-ig a nemzetközi feltárások társvezetője Oroszországban, a ma Majackoje nevü egykori kazár várban. 1961-től 1990-ig bezárólag, 11 alkalommal végzett régészeti kutatásokat Mongóliában, mint a magyar munkacsoport vezetője. Mongol kitüntető oklevelei: 2007 és 2011. Kandidátus 1959, akadémiai doktor 1976. Címzetes egyetemi tanár 1985. Az ELTE habilitált történész doktora 1996. 1993 és 1996 között, a Budapesten lefolyt millecentenáris történeti konferenciákon részvételét a háromtagú szervezőbizottság (történész, régész és antropológus) nem engedélyezte. 1998-ban a Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület egyik alapítója. Ennek 2002-től, az Eleink – magyar őstörténet c. tudományos lapja főszerkesztője volt 2014-ig. Mongóliában 11-szer végzett terepkutatásokat, ázsiai hunok és türkök régészeti emlékeinél.

Kitüntetései: Munka Érdemrend ezüst fokozat 1975.

Kőrösi Csoma Díj 1997, Aranyoklevél ELTE 2005, a Magyar Professzorok Világtanácsa Pro Universitate et Scientia kitüntetése 2008, a Magyar Földrajzi Társaság Teleki Sámuel emlékérme 2010, Napút Levél a Cédrus Művészeti Alapítványtól, 2011 (Napút-dij).

Forrás: Erdélyi István: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI MINILEXIKON, Budapest, 2012. 

Dr. Erdélyi István (Д-р. ист. наук, проф. Иштван Эрдели)

***

Autobibliográfia

 

Kisebb megjegyzésekkel, illetve egyes életrajzi momentumok feltüntetésével /-/. /некоторымы биографическими замечаниями/

 

Könyvek és tanulmányok

Megjelenésük valóságos (!) éves sorrendjében, amit a kövér számok jeleznek. Közben csak akkor tüntettünk fel évszámokat ezeken belül, ha valami probléma merült fel.

Könyvek és brosurák esetében a címek előtt * van. (книги и брошюры)

társszerzők jelzése nevük előtt – соавтор

хх personalia, azaz rám vonatkozó irodalom

 

Előzmények:

1955 tavaszán befejeztem egyetemi tanulmányaimat a budapesti ELTE Történettudományi Kara Régészeti Tanszékén. Ezután a MNM Régészeti Osztályán kaptam állást, ahol addig, egy éven át csupán gyakornok voltam. Ősszel aspirantúrára utaztam ki a Leningrádi Állami Egyetemre, amely azután négy esztendőt vett igénybe. Szakvezetőm volt Mihail Illarionovics Artamonov, az Állami Ermitázs Múzeum igazgatója.

/весной я окончил венгерский госуниверситет в Будапеште, Истфак, Кафедра Археологии Средних Веков и осенью уехал в аспирантуру в Лениниград, в ЛГУ, где моим руководителем стал М. И. Артамонов, директор Гос. Эрмитажа /

 

1956

Őstörténeti kutatás „a Világ tetején”. Új Világ október 18. 4. old. (arcképemmel)

Az avarkori csontmegmunkálás néhány kérdéséről. AÉ 46 – 50. (orosz kivonattal) V – VII. tábla.

 

Stein Aurél után az első magyar voltam, aki a Pamír hegységben járt. /я был первым венгром, который после А. Стейна побывал на Памире/

Leningrádból november 25.-én jöttem meg,

 

1957

 

A Pilisről a Pamírra. Pest Megyei Hírlap különkiadása. Szentendre I. 3. nov. 23. 1.

 

Uljanovszkba utaztam, Leningrádból, júliusban.

 

1958

* A jánoshidai avarkori temető. Régészeti Füzetek II. 1. A MNM TM kiadása Bp. (szakdolgozat) (Fettich Nándor ásatása) (német kivonattal) /моя дипломная работа/

Новая руническая надпись из Венгрии. Эпиграфика Востока XII. 59-61.

Mordvin ének a falbaépített leányról. Néprajzi Közlemények 1 – 2. 118 – 123.

 

/летом я вёл археологические раскопки в Башкирии в селе Кушулево/

 

1959

Венгры в Леведии. Л. (kandidátusi értekezés tézisei) 11,5 old.

Soproni Sándor riportja. Julianus barát nyomában... Pest Megyei Hírlap Szentendre XI. 7.

Julián barát nyomában Baskíriában. Csongrád megyei Hírlap II. 8.

Sírrablók nyomában Budakalászon. Pest megyei Hírlap. Szentendre. dec. 25. 3.

xx Soproni Sándor. Julianus barát nyomában...Pest megyei Hírlap. Szentendre. XI. 7.

A kusulevói temető. AÉ 2. 87. 183 – 187. (orosz kivonattal)

 

Júniusban megvédtem kandidátusi disszertációmat Leningrádban, az Állami Egyetemen. A MTA Tudomámyos Minősítő Bizottságának illetékes albizottsága októberben ismerte el ezt a tudományos fokozatomat. Ősszel felvettek a MTA Régészeti Kutatócsoportjába, a későbbi Régészeti Intézetbe. Igazgatója Gerevich László művészettörténész volt. /я защитил кандидатскую диссертацию в Ленинграде на ЛГУ/

 

1960

Pomáz középkori emlékei. Dunakanyar-Pilisvidék 1. (rotaprint 1000 példányban, MNM)

-A honfoglaló magyarság régészeti emlékanyaga kelet-európai kapcsolatainak néhány kérdéséről. AÉ 2. 160 – 175. (orosz és német nyelvű kivonattal)

A Holdvilágárok. PMH Szentendre júl. 2.

Nekrológok:

Sashegyi Sándor. 1900 – 1958. AÉ 2. (Korek József lerövidítette.) (Sashegyi – korábban Spuller –1949-1950. évi vezetése nyomán lettem régész.)

Sashegyi Sándor (1900 – 1958) (korábban Stefán Sándor) Pest Megyei Híradó, Szentendre. júl. 30. 3.

*Pomáz középkori emlékei. Dunakanyar – Pilisvidék 1. Kézirat jogán, 1000 példány. 9 oldal.

 

A Holdvilágárok. PMH – Szentendre III. 28.

Budakalász. AÉ 237. (ásatás)

 

H.L. Megfejtik- a Holdvilágárok rejtélyét? Szentendre. XI. 8.

Fordítás oroszra akkori volt feleségemmel Ikonnyikova Alízzal. A felszabadúlt Budapest művészete. Bp.

 

Az ELTE 1960 őszén a kandidátusi oklevelemet egyetemi doktori címmel hagyta jóvá.

 

1961

Recenzió:

Заднепровский Ю. Aрхеологические памятники южных районов Ошской области. Фрунзе 1960. AÉ 88. 2. 307 – 308.

- Bartha Antal. Népvándorláskori régészetünk módszertani és elméleti kérdéseihez. AÉ 1. 68 – 76. (kéziratainkat Fülep Ferenc főszerkesztő egyesítette, Bartha A. akkor a MNM – ban dolgozott, történész, Odesszában végzett az egyetemen)

„Большая Венгрия”. AAH 13. 307 – 320. (német kivonattal) (helyesebben Velikaja lett volna)

Újabb adatok a tarsolylemezek stílusának elterjedéséhez Kelet-Európában. AÉ 88. 1. 95 – 100.

Ásatások a pomázi Lugi-dülőben. Pest megyei Hírlap „Szentendre” III. 11. 3.

Új magyarországi rovásfelirat. AÉ 88. 279 – 280. (jánoshidai avar)

Népi ellenőrzés a budapesti országos múzeumokban. Népi Ellenőrzés 12. 16 – 17.

Timur Lenk sírjától Batu kán szállásáig. Pest Megyei Hírlap, Szentendrei Kiadás, VII. 8. 3.

Cung-kápa szobrai. Bp. 50 – 51.

Budakalász. AÉ 237. 291. (ásatási jelentés)

 

Fél éven át tanítottam László Gyula Régészeti tanszékén, az ELTE BTK-n. (Kijevi Rusz)

Megkezdtük ásatásainkat Mongóliában.

 

1962

Az 1956. évi pamíri expedíció néprajzi jegyzetei. Ethn 73. 1. 103 – 125. (rajzaimmal és fényképeimmel, térképpel) (orosz és angol kivonattal)

Hun vezérek sírjainál. Pestmegyei Hírlap különkiadása, Szentendre 1962. márc. 14. 1.

Jelentés a mongol-magyar régészeti expedíció 1961. évi munkálatairól. AÉ 89. 1. 93 – 100.

Halomsírok az ázsiai sztyeppéken. ÉT 1962. 2474 – 2477.

Раскопки в Ноин-Уле. AAH 14. 231 – 257. Tóth Tibor embertani és Füzes Miklós növénytani elemzéseivel.

A bodrogszerdahelyi honfoglaláskori temető. (Streda nad Bodrogom) A Nyiregyházi Jósa A, Múzeum Évkönyve IV-V 1961-62. 17 - 30. (orosz és szlovák kivonattal.

 

Recenzió:

László Gy. Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. A finnugor őstörténet régészeti emlékei a Szovjetföldön. Bp. 1962. MTA II. Oszt. Közleményei XII. 1 – 2. 143 – 147.

Előszállás – Telek. AÉ 1962. 264. (ásatási jelentés)

 

1963

Szob. RF 16. 90.

- Ferenczy László. Az 1962. évi mongóliai expedíció eredményei. AÉ 120 – 126.

Les relations hungaro-khazares. Studia et Acta Orientalia, Bukarest IV. 39 – 44. (szaklektor Hazai György)

Recenziók:

Török Gyula. Die Bewohner von Halimba im 10. und 11. Jahrhundert. Bp. 1962. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei I. Veszprém 355 – 357.

Руденко С. И. Культура хуннов и ноин-улинские курганы. М. – Л. 1962. AÉ 319 – 321.

Харадзе Р. Грузинская большая семя I-II. Ethn 74. 3.

Egy rejtélyes felirat a Nyugati-Pamíron. AT X. 1 – 2. 58 – 59.

A mongol-magyar régészeti expedíció 1961- 63. évi eredményei. MT VIII. 9. 647 – 652. Reflexió:

László Attila. A hunkorszak kutatása Mongóliában. Korunk 8. 119. (Rövid ismertetés.)

- Эстер К. Ойтози. Неволинский могильник ломоватовской культуры. Congressus Internationalis Fenno-Ugristarum. Bp. 1960. 428 – 431. Bp.

 

1964

Recenziók:

Заднепровский Ю. А. Древние земледельческие культуры Ферганы. МИА 118. М.- Л. 1962. AÉ 1. 141 – 142.

Török Gyula. Die Bewohner von Halimba im 10. und 11. Jahrhundert. MTA II. Oszt. Közleményei XIV. 1– 2. 77 - 80.

A zürjénföldi régészeti irodalom új terméséből. Nyelvtudományi Közlemények LXVI. 1. 204 – 206.

Pomáz-Holdvilágárok. RF 17. 59.

 

1965

Látogatás egy mongol kovácsmesternél. Ethn LXXVI. 3. 4 képpel.

Mongol íjászok, lovasok, birkózó sasok. Fiúk Évkönyve 138 – 142.

- Ojtozi Eszter. Slawische Siedlungen in Ostungarn. I. Slavica V. 226 – 229.

Recenzió:

- Kádár Zoltán – Ojtozi Eszter. A kazárok történetének első összefoglalása. (M.I. Artamonov: Isztorija hazar c. 1962-ben megjelent könyvéről) AÉ 1. 85 – 90.

- Navaan D. 1963. évi mongol-magyar régészeti expedíció eredményei. AÉ 92. 1. 73 - 85. (orosz kivonattal)

Résultats des recherches archéologiques relatives aux trouvailles des cavaliers nomades orientaux en Hongrie (1953 – 1964). AO XVIII. 373 – 378.

Überreste aus der Awarenzeit. Ungarische Rundschau 7. 17 – 19.

Újabb régészeti kutatások a Komi ASzSzK területén. AÉ 92. 85 – 90.

Halomsírok az ázsiai steppéken. ÉT 52. 2474 – 2477.

 

1966

Mongol lovasok, íjászok, birkózó sasok. Fiúk Évkönyve (1965) 138 – 142. (saját felvételeim 1962-ből)

* Avar művészet. Corvina Kiadó Bp. (öt nyelven) 59 oldal és 60 kép. Lektorok: Bóna István, Kádár

Zoltán. 156 recenzió jelent róla meg külföldön, Európában és Ausztráliában, idehaza: Bán Eszter, Ethn

 

1967.

- Navaan D. Az 1964. évi mongol-magyar régészeti expedíció eredményei. A MTA II. Oszt. Közleményei 15. 123 – 128.

Ősi nomád népek nyomában a Világ Tetején. Lányok Évkönyve. 154 – 166. (saját felvételeim, az egyiken Zelinszkij Andrej régész Moszkvából)

Régészeti expedícióval a Világ Tetején. Szovjet Híradó X. 4. 10.

xx Megemlítve a pamíri kutatómunkám: MN II. 20.

A Tomb of the turkic period in Northern Mongolia. Belleten XXX. 118. 197 – 203., 5 kép.

Objectivity in Anthropology. Current Anthropology 1966. 7. 361.

Az első nemzetközi szláv régészeti kongresszus. (Varsóban) MTA II. Oszt. Közl. 1966. 15. 115 – 121. (a

117. oldalon Kuc’era helyett Ratkos’ a résztvevő valódi neve)

A Holdvilág-árok rejtélye. Pestmegyei Hírlap 1966. VIII. 6.

Gergelyiugornya (ásatás) AÉ 1966. 299.

Recenzió:

Molnár Gábor. Egymillió hős országa. Ethn 630.

 

Résztvettem a VII. Nemezetközi Szláv Régészeti-Őstörténeti konferencián Prágában és kirándultunk Závistba is.

 

1967

Izvlecsenyija iz hronyiki Anonyma. Voproszi Archeologii Urala VII. Szverdlovszk, 172 – 185.

- Dorjsuren Ts. – Navaan D. The results of the mongolian – hungarian archaeological expeditions 1961 –1964. AAH 16. 335 – 370.

Néprajzi jegyzetek Észak-Mongóliából. Ethn 1. 122 – 126. (a szerző felvételei 1963)

Posta Béla emlékezete. Literaturuli Szakartvelo. Tbiliszi 1967. júl. 21. (grúz nyelven)

Hogyan halászott az európai ősember? Halászat XIII. (60.) 4. 101. (karosi vas horoglelet)

Recenzió:

Гаврилова А. А. Moгильник Кудыргэ как источник по истории алтайских племён. M-Л. 1965. AÉ 1. 113 – 115. (magyarul!)

 

- Vanyek Márta. Szinképelemzési vizsgálatok és azok értékelése a pilismarót-basaharci avarkori temető bronztárgyain. AÉ 94. 97 – 100.

Klíma – sztyep – népvándorlás. Földrajzi Értesítő XIX. 1. 1967. 87 -93.

 

1968

A Kínai Császárság é s az ázsiai hunok kapcsolatai. Új Keleti Szemle I. 1. 34 – 35.

Ásó és műszer. A régészet és a természettudományok. Természet Világa 8. 341 – 345.

Nekrológ:

- О. Н. Бадер – B. А. Ранов. Ласло Вертеш (1914 – 1968). СА 4. 316 – 317.

Neue Beobachtungen über des Spätawarenzeitlichen Gräberfeldes in Pilismarót-Basaharc.

(Kisvezekény, Nové Vozokany 1966, ea. ) Symposium über die problematik der Besiedlung des Karpatenbecken im VII.-VIII. Jahrhundert. Nitra - Malé Vozokany. Studijné Zvesti 16. AUSAV 16. 97 – 102. (temetőtérképpel)

- Pataky László. A nagyszentmiklósi „Attila-kincs” leletkörülményei. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 35 – 45.

Egy koraközépkori vassisak a Déri Múzeumban. A Debreceni Déri Múzeum 1967. évi Évkönyve 197 – 204. és rajza a 205.-en. (Oroszországból hozták. Lelőhelye Nemija). Angol kivonattal.

A szkíta művészet. ÉT VI. 7. 1094 – 1096.

Milyen lehetett a honfoglaláskori kenyér? ÉT VI. 7. 1097. (a nevemet nem írták oda) (Gergelyiugornya)

Ezeréves falu Gergelyiugornya határában. ÉT 18. V. 3. 860- 861.

A szovjet régészet néhány elvi – módszertani kérdése. A MTA II. Oszt. Közl. 16. 245 – 254.

Újabb kutatások erősítették meg: Atlantisz létezett! ÉT IV. 5. 665.

A Holdvilág – árok rejtélye. ÉT XII. 6. (1941. évi fényképpel)

Gergelyiugornya RF 21. 47.

A Várpalota-gimnáziumi avar temető. MRMÉT Vándorgyülése előadásai. Veszprém. (tézisek) 22-23.

Újabb régészeti kutatások Dagesztánban. AÉ 1968? 115 – 116.

 

Előadásom Dusanbéban (Tádzskisztán) és Párizsban.

 

1969

Forschungen auf awarenzeitlichen Siedlungen. I. Medzynarodovy Kongres Arheologii Slowianskiej III. Wroclaw – Warszawa – Kraków 1965. 163 – 171. (megjelent 1969-ben!)

*-- Ojtozi Eszter – Wladimir Gening. Das Gräberfeld von Newolino. AH XLVI. Bp. 93 oldal, CI képtábla. -

Recenziók: Kürti Béla. Nyelvtudományi Közlemények 1970. LXXII. 249 – 252., V. Bierbrauer. Deutsche Literaturzeitung 91. 6. 539 – 543.

- Németh Péter. A Várpalota – gimnáziumi avar temető. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8. Veszprém 167 – 198. (orosz, német és francia kivonattal)

Steppe – Klima – Völkerwanderung. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged 2. 139 – 145.

- Gumiljov Lev Nyikolajevics. A nomád világ egysége és sokrétűsége. AÉ 96. 1. 54 – 61. (orosz kivonattal)

 

- Гумилёв Л. Н. Единство и разнообразие степной культуры Евразии. Народы Азии и Африки 3. 78 – 87. (az előző orosz eredetije) - (Artamonov M. I. és Pletnyova Sz. A. reagálása u. o. 89 – 92.)

Обзор венгерского журнала «Этнография» Венгерского Этнографического Ощества зa 1959 –1968 гг. Советская Этнография 5. 149 – 156.

Türk rovásírásos felirat Környéről. AT 16. 2. 209 – 210.

Steppe – Klima – Völkerwanderung. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. 139 – 145.

Nekrológ:

- Бадер О. Н. – Ранов В. А. Ласло Вертеш. СА 4. 315 – 316. (a fényképével)

A nagyszentmiklósi Attila-kincs leletkörülményei. Magyar Történelmi Szemle, NY 1969. I. 1. 25 – 40.

 

1970

Изчезнувшие народы. Aвары. Природа. M.

Osada z doby rimskej v Ipolytölgyes-i v Mad’arsku. Vychodoslovensky Pravek 2. 51 – 72.

Magyar őseink a Kubány mentén. Magyar Történelmi Szemle. Brunswick I. 6. 70- 72.(utánközlés)

Tákos. MittAI 1. 164.

Gergelyiugornya. MittAI 1.153.

Karos. MittAI 1. 58.

Tépe u.o. I. 1. 152.

Előszállás u.o. I-1. 146 – 147.

Bp. XII. ker. u.o. I.1. 145.

Somogyaszaló. MittDAIDAIUAW I. 1. 162.

Szentendre. u.o. I. 1. 164.

Oros. u.o. I. 1. 158.

Pomáz-Holdvilágárok. u. o. 1.159-160.

Visegrád. u. o. I. 0. 164.

Budakalász. u.o. I. 1. 144 – 145.

Ipolytölgyes. u. o. I. 1. 142.

Die Kunst der Awaren. Das Altertum. Berlin 16. 4. 243 – 250. 10 képpel.

 

Recenziók:

László Gyula. The Art of the Period of Great Migrations in Hungary. Bp. 1970. AAH 1971. 23. 360 – 363.

Bakay K. – Kalicz N. – Sági K. Magyarország Régészeti Topográfiája III. Bp. AAH 1972. 24. 21.

Manga János. Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. Bp. 1968. CЭ 2. 186 – 187.

Klíma – sztyep – népvándorlás. Földrajzi Értesítő XIX. 1. 87 – 93. 3 képpel. (németül 1969)

Másfél ezer éves fazekasfalu maradványai. Kárpáti Igaz Szó aug. 5. 3. (Beregsurány)

A honfoglaló magyarság Kubány-vidéki tartózkodásának kérdéséhez. 70 – 72. (előadásom Tallinnban

1970-ben a III. Finnugor Kongresszuson. – Előadásomat ismertette Küllős Imola. A honfoglaló magyarok nyomában. ÉT 25. 44. )

 

- Ojtozi Eszter. Orosz és szovjet irodalom könyvtárainkban. A Debreceni Kossuth Lajos

Tudományegyetem Könyvtárának Közleményei 70. Debrecen 79 – 83.

О работе над венгерским этнографическим атласом. СЭ 4. 136 – 137.

A mongol vadászatról. Nimród 3. 18 – 19.

Magna Hungaria. Magyar Történelmi Szemle I. 4 -5. 19-21.

 

1971

Kályhacsempe a budavári palotából. Természet Világa 12. 636 – 638.

Hozzászólás Ityina V. A. Néprajz és régészet c. előadásához. Népi Kultúra –Népi társadalom. V – VI. 391 – 394.

Modern kínai festmények. Műgyűjtő II. 4. 6 – 8.

Két lamaista szertartási eszköz. u. o. III. 28.

A „lengyel” buddhákról. u.o. III. 2. 49.

A mongol vadászatról. Nimród III. 1. 18 – 19. Hegyi Margit (Molnár Gáborné) fényképeivel.

Steppe – Klíma - Népvándorlás. Földrajzi Közlemények XXX. 1. 87 – 93.

Pomáz – Holdvilágárok. AÉ 1. 85 – 91. (orosz kivonattal) (megjegyzések, fényképekkel: Sashegyi Sándor. Holdvilágárok, Holtvilágárok. Bp. 1998., Legendák és valóság a Pilisben. Bp. 2011., valamint Magyar Nemzet 2011. XII. 21. Vakulya Eszter cikke.)

 

Nekrológok:

Csernyecov V. N. 1905 – 1970 Acta Ethnographica XX. 132 – 133.

Fettich Nándor (1900 – 1971) Ethn 636 – 638. (fényképpel)

A hunok nyomában Mongóliában. ÉT 40. X. 1. 1874 – 1880. ( Sugár Lajos fényképeivel.)

Régészeti kutatások Baskíriában és a magyar őstörténet. AÉ 1972. 244 – 248.

 

Recenziók:

László Gy. The Art of the Period of Great Migrations in Hungary. 1970. AAM 23. 360 – 363.

Frumkin N. Archaeology in Soviet Central Asia. Leiden – Köln 1970. AAH 1972. 24. 325.

Kiszely István. Sírok, csontok, emberek. Bp. 1969. CЭ 148.

*- Salamon Ágnes. Das völkerwanderungszeitliche Gräberfeld von Környe. Studia Archaeologica V.

Akadémiai Kiadó Bp. 76 oldal. Benne Lengyel Imre és Tóth Tibor embertani elemzése.

- Die Belohnung der Finder des „Attila Schatzes” von Nagyszentnmiklós. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. 2. 143 – 156.

Pomáz – Holdvilágárok. AÉ 1. 85 – 91.

A Szovjetunió Tudományos Akadémiája Régészeti Intézetében. MTA II. Oszt. Közl. 20. 169 – 172.

- Mária Lamiová – Schmiedlová. Osada z doby rimskej v Ipolytölgyesi v Mad’arsku. Vychodoslovensky Pravek 2. 51 – 61. 9 képes táblával. (német kivonattal)

- Erdélyi Balázs. Oszétföldön az Észak-Kaukázusban. Kővilág. Az alánok ivadékai. Természet Világa 1971. 12. 280 – 282. és 311 – 313. – Sugár Lajos fényképeivel.

Les relations hungaro–khazares. Magyar Történelmi Szemle Buenos Aires II. 2. 181 – 186. (utánközlés)

Teoрии венгерских ученых о поволжском происхождении древних венгров. АЭБ Ufa IV.108-112.

 

О статье М.И. Артамонова и С. А. Плетневой. Народы Азии и Африки 4. 249 – 250.

 

1972

- V. Csernyecov. Vvegenyije. PADIU 5 – 6.

Orosz szamovárok. Műgyűjtő 2. 6.

Műgyűjtők és régészek. u. o. 47.

- Pataky László. Die Belohnung der Finder des Attila-Schatzes von Nagyszentmiklós. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1971/2. 143 – 155.

Hungari’s Vinland Map. Acta Ethnographica Hungarica 21. 347 – 352. (rovásírásos térképpel 1599-ből, felfedezve 1945-ben, Esztergomban, eredetileg Nagyszombatban készült)

Avar san’ati. In: Türk Kültürü el-Kitabi c. II. Ia. Isztanbul 109 – 117. 11 képpel. (angol kivonattal)

Nomád életforma – nomád társadalom. Valóság 5. 13 – 20. (vagy Magyar Történelmi Szemle ? III. 4. 491 – 498.)

Régészeti kutatások Baskíriában és a magyar őstörténet. AÉ 99. 244 – 248. (utánközlés)

Újabb régészeti kutatások Dagesztánban. AÉ 99. 115 -116.

Szarmata leletek Tápiószeléről. Studia Comitatensia I. Szentendre, 21 – 25.

Paralléles orientales des sepultures équestres de l’époque avare dans le Bassin des Carpathes. (Az 1971. évi szegedi nemzetközi konferencia) Szeged, 51 – 55.

Trója. (Az ásatások megindulásának századik évfordulójára) AT 1971. 2. 316 – 320. 4 képpel.

- Sárkány Mihály. Beratung der ethnographischen Sektion der gemischten Komission sowjetischer und ungarischer Historiker. Demos 1. 92 – 94.

Fouilles archéologiques en Bachkirie et la préhistoire hongroise. AO XXV. 1 – 3. 301 – 312. /képpel/

- Cмирнов А.П. – Чернецов В. С. Проблемы археологии и древней истории угров. М. 1972.

Gondolatok a magyar régészetről. MT 4. 221 – 228.

Ob arheologicseszkoj kulture drevnyih vengrov IX – pervoj polovini X. vv. n. e. In: Problemi arheologii i drevnyej isztorii ugrov. Moszkva. 128 – 144.

Recenziók:

Bakay K. – Kalicz N. – Sági K. Veszprém megye régészeti topográfiája. Magyarország Régészeti Topográfiája 3. AAH 24. 321.

Frumkin G. Archeology in Soviet Central Asia. AAH 24. 325.

MRT 1970. AAH 24. 321.

The Art of the Avars. Istanbul, Türk kültürü al Kitabi II. 1. a. 110 – 116.

 

1973

Nekrológ:

Gyula Moravcsik. AAH 25. 371 – 373.

Mongolisch – ungarische Archaologische Forschungen in der Mongolei (Vorbericht) Mitt dAI dUAW 4. 113 – 118. és 34 – 36. tábla.

A pilisi erdők régészeti emlékei. Az Erdő III. XXII. 2. 70,73. (tájképpel) (előadásom 1972-ben)

 

- Ecsedy István. Gondolatok a magyar régészetről. MT 4. 221 – 228.

- Титов В. Современная организационная структура археологии в ВНР. СА 3. 249 -256.

Hozzászólás: Új szempontok a Dunamedence vízrajzi neveinek vizsgálatában? Hidrológiai Tájékoztató 1973. 33. (két tévedés kiigazítása)

Jánoshida. Jelentés. RF 26. 63.

Fettich Nándor az ötvösmüvész. Műgyüjtő 2. 11.

Dömös. Jelentés. RF 26. 60.

 

Ulán-Bátorban voltam Unesco konferencián.

 

1974

Recenziók:

- Kiszely István. H. Bach – S. Dusek. Slawen in Thüringien. Weimar 1971. AAH 26. 257 – 258.

Бромлей Ю. В. Этнос и этнография. M. 1973. Acta Ethnographica 23. 393 – 397. (franciául)

- Ikonnyikova Alisza. Az etnikum és az etnográfia szovjet elmélete. Világtörténet 24. 39 – 46. .

Előzetes jelentés az 1971. évi mongóliai régészeti kutatásainkról. AÉ 139 – 145. 15 képpel. (ötödik expedíciónk) (Sugár Lajossal)

Dömös.MIA 5. 214 – 215.

Pilismarót. Jelentés. RF 27. 44-45.

- Pataky László. Die Belohnung der Finder des Attila-Schatzes in Nagyszentmiklós. MFMÉ 1971. Szeged 143 – 155.

A „szarvasok népe” nyomában. ÉT 47. 2217. – 2222.

Hohloma. Műgyüjtő IV. 4. 64.

Cungkápa szobrai. Műgyüjtő VI. 2. 50 – 51.

Egy festő nyomában. Műgyüjtő VI. 3. 49.

Merre vezetett a honfoglalók vándorlása? Tudományos Kaleidoszkóp 309.

Előzetes jelentés az 1971. évi mongóliai kutatásainkról. AÉ 139 – 145.

Hozzászólás Balassa Iván előadásához. Ethn LXXXV. 591- 592.

Az etnikum és etnográfia szovjet elmélete. Világtörténet 24. 39 – 46.

A mongol-magyar régészeti expedíciók munkálataiból. ÉTXI. 22. 2217-2222.

 

Nemzetközi konferencián Moszkvában.

 

1975

A honfoglaló magyarság etnikai határainak kérdéséhez. CQUIFU Pars II. Bp. 45 – 47.

Pilismarót. Jelentés. RF 28. 81 – 82.

Recenziók:

 

Lev Nyikolajevics Gumiljov koncepciója az Etnoszról. Documentatio Etnographica 5. 5 – 18.

1973. Bóna. VII. századi települések és árpádkori magyar falu Dunaújvárosban. Bp. 1973. AAH 27. 498 –499. (orosz nyelven)

A mongol-magyar régészeti expedíció munkálataiból. ÉT XI. 22. 2217 – 2222. (1973 évi)

Аурель Штейн и его исследования на Памире. Страны и Народы Востока XVI. 292 – 295.

- Bartha Antal. A kelet-európai sztyeppe népei a korai középkorban. MT 11. 696 – 699. (előadásunk Moszkvában 1974-ben)

Julianus barát nyomában. Baskíriában volt-e a magyar őshaza? ÉT XI. 47. 2148 – 2151.

Zur Frage der Lokalisation der Wohnorte des Urungarntums. Mitteilungen der ArchInst der UAW 1974/75. 5. 117 – 129.

Egy eltűnt nép nyomában. A volgai bolgárok. ÉT 47. XI. 21. 2242 – 2246.

Szibéria és a Távol-Kelet kőkori kultúrái nyomában. ÉT 1975. VIII. 29. 1635 – 1638. (Okladnyikov A. P. fényképével)

- Veres Péter. Lev Nyikolajevics Gumiljov koncepciója az etnoszról. Dokumentatio Ethnographica 5.

Kézirat gyanánt. Bp. – Szolnok 5 – 18.

Avarkori sarlók a Kárpát-medencében. Ethn 1. 153 – 163. 8 képpel

Введение. - Амброз М. К. (szerk.) Эпоха Великого Переселения Народов. M. 1975. 3 – 5.

Авары и Средняя Азия. In: В. Г. Гафуров és mtsai (szerk.) Центральная Азия в кушанскую эпоху. II. Москва 169-171. Az 1968. évi dusanbei (Tádzsikisztán) nk. konferencia előadásai.

Volgai Bolgárok. ÉT 1975. nov.

- Титов В. С. – Макарова Э. Раскопки советско-венгерской экспедиции в ВНР. Археологические Открытия 1975 г. 585 – 607.

Előadás. A honfoglaló magyarság etnikai határainak kérdéséhez. Bp. 44-47.

Nekrológok:

Nándor Fettich 1900-1971. MittDAIUAW 4. 175 – 178.

Okladnyikov A. P. ÉT 36. 1702-1704.

Egy ritka mongol festmény. Műgyüjtő VII. 3. 8 – 9.

Dömös. MIttDAIUAW 1974/1975. 5. 214 – 215.

Jánoshida. u. o. 216.

Pilismarót. u. o. 217.

Forschungstätten für Finnougristik in Ungarn. Mitt dAI UA dWiss. 39 – 42. Bp. 9-42.

Aвары и Средняя Азия. Előadás Moszkvában. In: Центральная Азия в Kушанскую эпоху. 169 – 175.

- Bartha A. A kelet-európai steppe népei a korai középkorban. MT XI. 696 – 699.

 

Ásatás Csolnokon.

Megkezdtük a közös ásatásainkat a Donnál! (Hét esztendős előkészítés után!)

/-/ Megkaptam a Munka Érdemrend ezüstfokozatát. A Régészeti Intézet törzsgárda tagja lettem.

/я получил орден труда 2-ой степени/

 

*Munkásságomról: Boros János – Rapcsányi László. Vendégségben őseinknél. Bp. 1975. (benne a fényképem is)

 

1976

A kajragacsi ősök szobrai. TV 10. 435.

A halhatatlan Herkules TV 6. 243.

A honfoglaló magyarok ősei nyomában. Népszava 6.

Recenzió:

Sós Ágnes. Die slawische Bevölkerung Westungarns in 9. Jahrhundert. München 1973. AAH 28. 243 – 245.

Die Darstellung auf der grossen awarischen Riemenzunge von Bánhalom. Hungaro-Turcica Bp. 263 – 266. Szerk. Káldi- Nagy Gyula. (Németh Gyula tiszteletére.)

Sziklarajzok a Világ Tetején. Természet Világa 12. máj. 10. 532.

A honfoglaló magyarok ősei nyomában. Népszava IV. 18. (A Majackojei várrom képével.)

*Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében. Doktori disszertáció tézisei. Bp. 21. 2. old. És monográfia 243 old. , 98 ábra.

Az első szovjet – magyar közös régészeti ásatások. MT 7 – 8. 480. (ld. még Tyitov V. Sz. Raszkopki szovjetszko-vengerszkoj ekszpegyicii v VNR Archeologicseszkije Otkrytyija 585 – 587.)

Zur Frage der Lokalisation der Wohnorte des Urungarntums. MittAI UAW 1974/75. Bp. 117 – 128. és 1 rajzos tábla. (másodközlés)

Bajót. Jelentés. RF 29. 3.

Ausgrabungen in Bajót und Csolnok. MittDAIDUAW 6. 123 – 124.

Csolnok RF 29. 53.

We,gierska mapa Winlandii. Slavia Antiqua 24.

Raskopki na zapadnom beregu Balatona. AO 592 – 598. (utánközlés, térképpel)

Mongolisch-ungarische Archeologische Forschungen in der Mongolei im Jahre 1974. MittDUADW 6.

115-117.

Le noveaux resultats des expeditions archéologiques hungaro-mongoles (rota) Congres Internationales

UISPP. Nice 594.

Az első szovjet-magyar közös régészeti ásatások. Magyar Tudomány 7-8. 479 – 480.

- Tyitov V. Sz. – Makarova T. I. Sirinszkij Sz. Sz.. Raszkopki Szovjetszko-Vengerszkoj ekszpegyicii v

VNR Archeologicseszkije Otkrityija 1975. Moszkva. 585 – 587.

Makarova T. – Sirinszkij Sz. – W. S. Tyitow. Ausgrabungen in Bajót und Csolnok. MIttdAIAI 6. 123 – 124.

 

/я защитил диссертацию в Будапеште, стал доктором истoрических наук/

Újvidéken és Nizzában voltam konferencián.

Előadtam a KCsT-ban, május 11.-én: Romvárosok a Krímben. MTA Bp. Kisterem.

 

1977

 

Карта 16 века открывает Америку 11 века. Природа 89 – 99.

The Vinland Map. Acta Ethnographica 24. 155-161.

Az ősmagyarság régészeti emlékei Kelet-Európában. In: Magyar őstörténeti tanulmányok. Bp. 65 – 77.

(előadás 1975-ben). Szerk. Bartha A, Czeglédy K. és Róna T. A.

Őseink nyomában a Kazár Birodalomban. ÉT IV. 13. 451 – 453. ( Erdélyi Balázs rajzaival.)

- D. Zeweendordsch. Mongolisch-ungarische archäologische Forschungen in der Mongolei im Jahre 1974. Mitteilungen d. AI der UAW 1976. 6. 1977. 115 – 117. és 53 a. – 58. tábla.

* Sárvári Márta. Egy titokzatos nép. Az ázsiai hunok nyomában. Bp. 10 – 13. (Sugár Lajos fényképeivel)

* - Sugár Lajos- Zsebeházy György. Vulkánok tövében, vulkánok tetején. Móra Könyvkiadó Bp. 160 oldal. (magyar – román közös könyvkiadási egyezményének keretében) „Reklám”: Sugár Lajos.

Látogatás a vulkánok világában. Lányok Évkönyve. 1969. 159 – 166. Recenzió: L. M. Esti Hírlap XII. 12.,

Zay László. Magyar Nemzet XII. 23.

Les anciens Hongrois ont-ils été dans la region du Kouban? In: Les anciens Hongrois et les ethnies voisines á l’Est. Studia Archaeologica VI. Bp. 249 – 252. (szerk. Erdélyi I., kézirataink leadva 1973-ban)

 

Recenziók:

Arheologické Rozhledy XXX. 1978. Praha. 336 – 337. J Justová., Documentation sur L’Europe entrale XVI. 1. 1978. Leuven. I. van Kessel.

Ilona Kovrig. ed. Avar finds in the Hungarian National Museum. Vol. 1. 1975. AAH 29. 293 – 294.

Аверкиева Е. Р. Индейцы Северной Америки. М. 1974. Acta Ethnographica 26. 234 – 236.

Emlékezés Fettich Nándorra. Dunakanyar Tájékoztató 2. 154 – 157. Sugár Lajos fényképével: Fettich N. Pilismarót - Basaharcon 1964-ben.

Magyar és szovjet régészek ásatása Keszthely - Fenékpusztán. MT XXII. 4. 307 – 309. (tévedés a 309. oldalon: a láncing a konzerválás után 12. századinak bizonyult)

Az ősmagyarság régészeti emlékei Kelet-Európában. In: Bartha A. – Czeglédy K. – Róna-Tas A. szerk. Magyar Őstörténeti Tanulmányok. Bp. 65 – 77. 6 képpel.

Die ersten sowjetisch – ungarischen und ungarisch – sowjetischen Ausgrabungen im Jahre 1975. MittAI UAW 1976. Bp. 119 – 125. (egy képpel a majackojei ásatásról)

* - Uzsoki András. Trón és kereszt. Fejezet Magyarország és a Kijevi Rusz történetéből. Napkút – füzetek 12. Bp. 2007.

Nekrológ:

Dezső Csallány. Szentes 1903 – Nyíregyháza AAH 30. 441.

Keszthely-Fenékpuszta. RF I. 30. 33-34.

Csolnok. MittDAIDUAW 1976. 6. 158.

- Salamon Á. Pilismarót. MitttDAIUAW 6. 158 – 159. (1976)

Budakeszi – Barackos. RF 30. 38.

Felbecsülhetetlen értékü ásatások. Esti Hírlap XI. 5.

Das awarische Gräberfeld in Budakalász-Dunapart. MittDUADW 7. 45 – 47.

We,gierska mapa Winlandii. Slavia Antiqua 24. 155 – 161. (fr. kivonattal)

- Tyitov V. Sz. Raszkopki na zapadnom beregu Balatona. AO 1976 g. Moszkva. 592 – 593.

 

/-/ A Kőrösi Csoma Társaság Kőrösi Csoma Díjban részesített.

Konferencián voltam Rilában (Bulgária), de nem tartottam előadást.

Ásatást kezdtem Budakeszin: Ld. Járai Judit. Házépítés közben. Képes Újság 1977. 4. 15.

 

1978

A kezdet bíztató. Magyar-Szovjet közös ásatások. Magyarország 45. 22 – 23.

Ausgrabungen. Budakeszi – Barackos. MittArchInst 8/9. 238 – 239.

Budakeszi – Barackos. AÉ 105. 283.

Budakeszi-Barackos. Alba Regia.

32. ez: RF 32. 74.

Budakeszi-Barackos. Archäologische Denkmäler. Forschungen Ur- und Frühgeschichte. Wien 10. 120-121.

Egy szkíta fejedelem kincsei. Árkádia. Szerk. Dankó Imre (egyik volt gimnáziumi tanárom Szentendrén)

Debrecen. (1981) 287 – 297. (egyetlen régészeti novellám)

A verebi honfoglaláskori sírlelet egyes tárgyainak Don-menti analógiái. Alba Regia XVI. 287 – 292. 6 képes táblával (francia kivonattal).

Egyes avarkori ábrázolások mitológiai vonatkozásairól. Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 3. Szerk. Hoppál M. – Istvánovits M. Bp. 338 – 341. (rota)

Régészeti kultúra – etnogenezis – etnosz. MTA II. Oszt. Közleményei 27. 117 – 121.

Некоторые итоги работ Монгольско-венгерской экспедиции. In: Археология и Этнография Монголии. (szerk. Okladnyikov Sz. P.) Новосибирск 136 – 151.

Recently found relics of Turcic Stone Sculpture from the territory of the Mongolian People,s Republic. In: Arts of the eurasian Steppelands. Colloquies on Art et Archaeology in Asia 1977. No. 7. London VI. 203– 217.

Régészeti kiegészítések Kresz Mária tanulmányához. Ethn 3. 361 – 362. (orosz és német kivonattal)

Вопросы археологических памятников славян в Фенекпусте и её окрестностях. In: Problemi seoba naroda u Karpatskoj kotlini. Novi Sad 163 – 166.

- Szimonova Eugénia. Ásatások Vásárosnamény határában. In: „Találkozás Bereggel” 155 – 164. (az irodalomjegyzéket a szerkesztő kifelejtette) (Gergelyiugornya)

Archäologische Denkmäler des Ungarntums aus der Zeit der Landnahme an den Westrgränzen des Landes. Forschungsberichte zur Ur- und Frühgeschichte. Wien 10. 120 – 121.(rota)

Das awarische Gräberfeld in Budakalász – Dunapart (Donauufer). MIttAI UAW 1977. 7. Bp. 49 – 54. 4 képes táblával.

Okladnyikov Sz. P. akadémikus köszöntése. MTA Közleményei XXVII. 1 – 3. 255 – 258.

Nekrológok:

Csallány Dezső. Szentes 1903-Nyíregyháza 1977. AAH 30.

1977. A. Halikova 1930-1977. AÉ 106.

Keszthely-Fenékpuszta. AÉ 271-272.

Keszthely-Fenékpuszta. RF I. 31. 12 – 13.

 

- Erdélyi Balázs. Régészeti kutatás a levegőből. Delta 12. 38 – 40.

 

Lvovban (Lviv, Lemberg) voltam konferencián.

 

1979

Budakeszi – Barackos. RF 32. 77-78.

Raszkopki v Fenékpusztye. Arheologicseszkije Otkrityija. 605 – 606.

A magyar-szovjet közös régészeti kutatások. MN III. 28. 6. (1975 óta)

Recenziók:

Kiss A. Avar Cemeteries in County Baranya. Bp. 1977. AAH 31. 202 – 203.

László Gy. – Rácz I. A nagyszentmiklósi kincs. Bp. 1977. AAH 413 – 414.

1677. Milescu Spatarul. Kínai útinapló 1675 – 1677. Bukarest. 1978. Ethn 4. 612.

Pletnyova Sz. A. Poloveckije kamennije izvajanyija. Ethn 298 – 299.

Előzetes jelentés az 1974. évi mongol-magyar régészeti expedíció munkálatairól. AÉ 1. 106. 112 – 126. 16 képpel. (orosz és angol kivonattal) (hatodik expedíciónk) (Sugár Lajossal és Egyed Endrével)

Magyar övveretek kijevi öntőmintái? ÉT III. 30. 593 – 595. (Az utolsó előtti mondatot nem én írtam bele!)

Сотрудничество археологов. Венгерская Неделя, 10 июля. Budapest

Magyar őstörténeti tudományos ülésszak Szegeden 1979 III. 7 – 9. Ethn XC. 5984 – 595.

A Nemzetközi Szláv Régészeti Unió tudományos konferenciája Kijevben (1979. november 21 – 24.) MTA II. Oszt. Közl. 28. 173 – 175.

Különös leletek a jugoszláviai Vajdaságból. AT 26. 87 - 96.

Keszthely-Fenékpuszta. RF I. 32. 94.

- Sági K. Ergebnisse der Ausgrabungen in Keszthely-Fenékpuszta (1976 – 77). MittAI 8-9. 151 – 156, 387 – 392.

Das Awarentum und der Osten im Spiegel der archäologischen Quellen. Mitt. d. AI 8/9. 1978/79. 189-198. (valójában megjelent 1981-ben, a magyar tézisek fordítása) Utánközlés: Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében. Magyar Múlt. Sydney 1. VIII.23. 25 – 34.

- Tитов В.C. Раскопки в Фенекпусте. AO 1978 g. Moсква 1979. 605 – 606.

Neuer altungarischer (?) Grabfund aus Südrussland. MIttDAI 8/9. 121- 123.

 

1980

K вопросу о заселении Задунавя древними венграми. Congressus Quartus IFU II. Turku. 316. (kivonat) Modern régészet. MT 2. 130 – 134.

Recenzió:

Vranic’ M. cikkéről, a Muzejska Zbirka c. folyóiratából. Ethn XCI. 640.

*A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt. A mi világunk sorozat 70. Bp. 32 oldal.

- Титов В. С. Первые итоги раскопок венгеро-советской экспедици на территории ВНР 1979 g. . CA 1. 130 – 145. (angol kivonattal 145 – 146)

* - Титов В. С. Археология Венгрии. Каменный век. Москва 11 – 12. Природные условия Венгрии.

Из истории археологической науки в Венгрии. U. ott: 13 – 19.

- В. Титов. Современная организационная структура археологии в ВНР. U. ott 20 – 28.

Путешествия Мора Дечи по Кавказу. Вопросы осетинской археологии и этнографии ХХVI. 1. Орджоникидзе 124 – 135.

A magyar őstörténet periodizációja. MT XXV. 5. 335 -338. Ugyanez németül AAH 1981. 33.

- Erdélyi Balázs. Modern régészet. MT 2. 130 – 134.

- Sági Károly. Ergebnisse der Ausgrabungen von Keszthely-Fenékpuszta. Mitteilungen des AI der UAW 8-9.1978/79. Bp. 151 – 156. 95 - 96. kép. (megjelent valójában 1981-ben)

Alani. Encyclopedia (olasz) 1980? 283 – 284.

Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében. (doktori disszertációs tézisek 1976) Mitt AI UAW 1978/79. Bp. 189 – 198.

Keszthely – Fenékpuszta. RF I. 33. 62 – 63. és AÉ. 247.

Régészeti tanulmányúton a Krím - félszigeten. AÉ 107. 231 – 234.

A honfoglaló magyarság etnikai határainak kérdéséhez. CIFU 4. Helsinki 1975. II. 1980. 44-47.

Neuer altungarischer (?) Grabfund aus Südrussland. Mitteilungen der AIU 1978-1979. 121 – 123.

Zur Frage der frühen awarisch-slawischen Beziehungen. Das Altertum 27. 1. 54 – 58.

 

1981

- Erdélyi Balázs. Oszétföldön az Észak-Kaukázusban. ÉT 10-11. 279 – 282 és 311 – 313.

Ausgrabungen. Budakeszi – Barackos. MITTArchInst 10/11. 1980-81. 282.

Zur Frage der frühen awarisch-slawischen Beziehungen. Das Altertum 27. 1. 54 – 58., képpel

Zu den theoretisch-methodologischen Fragen der Geschichte der Altungarn. AAH 33. 1- 4. 71 – 79.

- Sugár Lajos. A türk kagánok sírjainál. ÉT VII. 10. 867 – 869.

Einige Bemerkungen über die Awaren-Gesellschaft im Lichte der archäologischen Quellen. In: Die Nomaden in Geschichte und Gegenwart. Veröffentlichungen des Museums für Völkerkunde zu Leipzig H. 33. Berlin 227 – 237. (előadásom Lipcsében 1978-ban)

A 70 éves Török Gyula köszöntése. AÉ 94. (fényképpel)

Neuer altungarischer (?) Grabfund aus Südrussland. Mitteilungen der AI UAW 1978/79. Bp.. 121 – 123.

Das Altungarntum und die Bulgaren in Osteuropa. (VIth – XIth Centuries) In: Studia – Turco-Hungarica V. Bp. 137 – 143.

- Амброз А. К. Введение. Древности эпохи великого переселения народов У – УIII веков. Советско

– венгерский сборник. М. 1982. 3 – 5. (neveinket nem írták ki, habár szerkesztői voltunk a kötetnek)

A türk kagánok sírjainál. ÉT VII. 10. Sugár L. fényképeivel.

 

Recenziók:

Kristó Gyula. Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Bp. 1980. AAH 1982. 34. 389.

 

Senarclens de Grancy R. – Kostka R. Grosser Pamir. Graz 1978. AAH 439 – 440.

Fjodorov I. A. – Fjodorov G. S. Ранние тюрки на Северном Кавказе. M. 1978. AAH 1981. 33. 433 –434.

Путешествия Мора Дечи по Кавказу. Орджоникидзе 1980. 125 – 135. In: Ирон Археологи XXXVI. 1. (10 régi fényképpel)

Magyarok Dagesztán földjén. Szovjet Irodalom 1. 176 – 177.

(1982-ben és 1984-ben ismét jártam Dagesztánban!)

Ungarische Archäologen auf den Spuren der Völkerwanderung. Ungarn ’ 81. Bp. 287 – 292., u. ez angolul 265 – 270. oldal. (Az 1975 – 1979. évi majackojei ásatásainkról, nevem megemlítése nélkül. )

Keszthely-Fenékpuszta. AÉ 267. U. ez RF I. 34. 1981. 35 – 36.

- Титов В. С. Кестхей-Фенекпуста. Археологические Открытия 1980 /1981/492.

Neuere Denkmäler der Székler-ungarischen Runenschrift aus Siebenbürgen. AAH 1980. Megjelent 1981. 32. 429 – 436. (több hibával és tévedéssel, amelyeket nem lehetett kijavítanom)

- Sugár Lajos. A türk kagánok sírjainál. ÉT 28. 867 – 869.

Oszétföldön az Észak Kaukázusban. ÉT 28. 279 – 286.

Les archéologues hongrois et les grandes migrations. Hongrie, 81.289 – 295. (4 nyelven is)

 

1982

Novij mogilnyik v Keszthely – Fenékpuszte. Moszkva, Ambroz szerk. 64 – 69.

 

Nekrológok:

Aлексей Павлович Окладников 1908 – 1981. AAH 34. 387 – 388.

Alekszej Pavlovics Okladnyikov. 1908 – 1981. AÉ 146.

*Az avarság és kelet a régészeti források tükrében. Akadémiai Kiadó Bp. 253 oldal. 97 képtábla (orosz

kivonattal) (Az akadémiai doktori disszertációm, 1976). - Rec. Sz 1986. 163-165.

Исчезвнувшие народы. Авары. Природа 11. 50 – 57. (a fényképemmel)

 

Recenziók:

Szymanski W. – Dabrowska E. Awarzy – Wegrzy. Wroclaw – Warszawa – Kraków – Gdansk. 1979. AAH 34. 442 – 443.

- Szimonova Eugénia - Седов В. В. Происхождение и ранняя история славян. М. 1979. AAH 34. 444– 445.

Megjegyzések a nagyszentmiklósi kincsről. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. 1982....

- Salamon Ágnes. Vorbericht über die Ausgrabungen in Pilismarót Öregek-dűlö (1973-74) MittArch Inst 1980-81. 10 – 11. 147 – 161.

Новый могильник V в. в Кестхей-Фенeкпусте. In: Древности эпохи Великого переселения народов V-VIII веков. Szerk. Амброз А. К. – Эрдели И. Ф. Москва 64 – 69. (képpel) Vvegyenyije Ambroz A. K. 3 – 5.

*- Ázsiai lovas nomádok. Régészeti expedíciók Mongóliában. Gondolat Kiadó Bp. Fényképek: Sugár Lajos. 212 oldal. (A 13 – 19. oldalakon új gondolatok a nomadizmusról!) - Recenzió:

Lázár István. Tükör 1983. III. 13.

 

Венгры на земле Дагестана. Советский Дагестан 3. 74 – 75.

A magyar – szovjet régészeti együttműködés magyar őstörténeti vonatkozású munkálatai.

Nyelvtudományi Közlemények LXXXIV. 271 – 274. (előadás)

Konferencia az Észak-Kaukázus régészetéről. (Novorosszijszk 1981) AÉ 146.

Ergebnisse der Ausgrabungen von Keszthely-Fenékpuszta (1978 – 1979) Mitteilungen AI UAW 10/11. 1980/81. 10 – 11. Bp. 207 – 209.

- Szerk. Ambroz A. K .-val: Drevnosztyi epohi velikogo pereszelenyija narodov V-VIII. bekov. Moszkva.

Benne: Ein neues Gräberfeld aus dem 5. Jahrhundert in Keszthely – Fenékpuszta. 64 – 69.

- Tyitov V. Sz. Keszthely-Fenékpuszta Archeologicseszkije Otkrityija, 491 – 449.

Nomád népek – letelepült népek kapcsolatának és viszonyának kérdéséhez. A Veszprémi Múzeumok

Közleményei. 16. 119 – 123.

 

A RI igazgatója felmondta az 1975-tól folyt, 8 évi együttműködést a szovjet régészekkel...(magyar részről hatan vettünk részt a közös ásatáson, ahol egy ideig bolgárok is dolgoztak, a doni Majackoje elnevezésű várban) Én magam a két utolsó szezonban nem voltam ott. Egyszer Péter fiamat is elvittem magammal.

Meglátogattam az alábbi városok múzeumait: Zarajszk, Zvenyígorod, Dimitrov, Novo-Jeruszalim, Joszifo-Volokalamszk-i kolostor, Boriszolglebszk és Kolomna.

 

Látogatásom Dagesztánban.

Konferenciák Moszkvában, tkp. szektor ülések az intézetben.

 

1983

Über die Zusammenhänge der Grabfunde bei Martan-Cu. AAH 35. 207 -209.

Az avar társadalom néhány kérdése régész szemmel. In: Tőkei Ferenc szerk. Nomád társadalmak és államalakulatok. 307 - 315. (Visegrádi előadásom 1983)

A fenékpusztai régészeti kutatások rövid története. Zalai Gyűjtemény 18. Közlemények (1982 - 83). 59 –67. Térképvázlattal. (német kivonattal) (lektorálta Müller Róbert és Barkóczi László)

A humarai vár és feliratai. AT 30. 2. 264 – 266. (megjelent 1985-ben)

 

Recenziók:

Dzorbenadze V. A. Die archäologischen Denkmäler der Bergpasses Iori. IV. Tbilisi 1982. AAH 35. 465.

Moскаленко A. Н. Славяне на Дону. Вoрoнeж 1981. AAH 35. 247.

A Don-vidék ásatásainak lehetséges magyar vonatkozásai. Forrás XV. 7. 29 – 33.

Кабары /кавары/ в Карпатском Бассейне. СА 27. 4. 174 – 181. (angol kivonattal)

Nomád népek – letelepült népek kapcsolatának és viszonyának problémája a Kárpát-medencében és Kelet-Európában. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1982. 16. Veszprém 1983. 119 – 123. (orosz kivonattal)

- Salamon Ágnes. Bericht über die Ausgrabungen in Pilismarót-Öregek-dülő (1973 – 1974) Mitteilungen dAIUA 10-11. 1980-1981. 147 – 161.

Köszönetmondás. Советский Дагестан 17. сентября. 1.

 

Száz éve kezdődtek. Ásatások Fenékpusztán. ÉT 38. 1583 – 1585. 50.

 

Konferencia Moszkvában.

 

1984

Венгры на Дону. In: Маяцкое городище. Szerk. С. А. Плетнёва. М. 20 – 25. (angol kivonattal)

Kétnapi járóföldre. Julianus barát nyomában „ A nagy Etil folyó mellett” Magyarország. 34. 23. (fényképem Lozskinnal)

Находки золотых вещей из окрестности города Печ. In: Проблемы археологии степей Евразии. Кемерово 1984. 40 – 45.

A Fenékpuszta-i kutatások rövid története. Zalai Gyűjtemény 18. Zalaegerszeg 59 – 66. (német kivonattal) (az erődítmény ásatási alaprajzával)

Keszthely-Fenékpuszta. RF I. 37. 51.

- Veres Péter. Jelentés a Magyar Őstörténeti Munkabizottság tevékenységéről. Hungarológiai Értesítő 1– 2. 301 – 304.

Мартынов А. И. – Эрдели И. – Молодин В. И. Пробдемы археологии степей Евразии. Советско –венгерский сборник. Кемерово 1984. (szerk.) 4 – 8. - benne: Мартынов А. – Эрдели И. О проблемах археологии степей Евразии. 4 – 8. és: Эрдели И. Находки золотых вещей из окрестностей города Печ. 40-45. (Pécsüszög)

 

Konferencia Moszkvában.

Meghalt Castiglione László, igazgatóhelyettes.

 

1985

Megjegyzések a nagyszentmiklósi kincsről. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Szeged 1984/85. 1. 29 –

37. (valójában 1986)

Вооружение древних венгров как источник по истории основания венгерского государства. In: Урало – Алтаичтика. Археология Этнография Язык. Новосибирск 1985. 14 – 16. Редактор Е. И. Убрятова.

- Eugénia Szimonova. Grabung in der Gemarkung von Vásárosnamény. Studia Slavica XXXIII – 2.

Bratislava. 379 – 397. (orosz kivonattal)

*- Sugár Lajos. Embert keresünk. Magvető Kiadó Bp. 258 oldal és 16 képes tábla. Gyorsuló Idő sorozat.

Mit várhatunk a közeljövőben a honfoglalás előtti vándorlásaink feltételezett színhelyén végzett régészeti kutatómunkától? Sugár Lajos 1975. évi fényképe a majackojei vár ásatásáról, a képen Erdélyi Balázs, Erdélyi Péter és Erdélyi István. Az Élet és Tudomány Kalendáriuma 218 – 219.

 

Recenzió:

Forrai Sándor. Kiskarácsontól sülvester estig. Bp. 1985. Confessio. 126 – 127. Erdélyi Ferenc néven!

A világ legrégibb aranya. ÉT XI. 29. 1524.

- Агларов М. Предки? Советский Дагестан 6. 74 – 75.

A humarai vár és feliratai. AT XXX. 2. 1983., 1985. 264 – 266.

A dzivgiszi szentély. Ethn 1. 105 – 112.

 

Résztvettem Sziktivkarban (Komi ASzSzK) a nk. VI. Finnugor Kongresszuson.

Gödöllőn a Városi-Járási Művelődési Központban aug. 10.-én megnyitottam a Második Magyar

Rovásírás Kiállítást. Összeállította Forrai Sándor.

 

1986

Recenziók:

Forrai Sándor. Küskarácsontól Sülvester estig. Confessio 2. 126 – 127.

Gatev P. D. Szrednevekovno szeliscse i nekropol ot XII. v kraj Kovacsevo. AH 38.

Werner J. Der Grabfund von Malaja Perescepina und Kuvrat. 1984. Antik Tanulmányok 1 – 2. 122.

*A magyar honfoglalás és előzményei. Kossuth Kiadó Bp. 1. kiadás. 173 oldal. - (Rec. Róna-Tas A.) (2.

kiadása 2002. Mundus Kiadó)

Kultuszhelyek a Góbi-sivatagban. ÉT 1986. XI. 14. 1459 – 1460.

Jubileumi konferencia Szent Method halála 1100. évfordulóján. Nitra-Breclav 1985. AÉ 137.

Keszthely - Fenékpuszta AÉ 1984. (ld. 1986) 266.

Gyomaendrőd. RF I. 39. 52.

Dömös-Iskolaudvar. RégFüzetek I. 39. 1986. 56.

* Титов В.С. – Архелогия Венгрии. I. М. 1986.

Slawen, Awaren, Ungarn. In: Herrmann J. /szerk.) Welt der Slawen. Leipzig -Jena-Berlin . 143 – 160.

Grabung in der Gemarkung von Vásárosnamény. Slovenská Archeologia XXXIII. 379 – 396.

Közös emlékeink nyomában. MN XI. 3.

Alani. Roma. Lexikoncikk.

 

Júliusban ásattam Gyomaendrődön, Szarvason laktam.

Terepbejárás és két obejktum ásatása a Gobi sivatagban, Makkay Jánossal közösen.

 

1987

Recently discovered ancient relics in Mongolia. (fordította Fejes Imre 1996) Acta Orientalia Hung. XLI.

1. 75 – 82.

- Szimonova E. Ausgrabungen in der Gemarkung von Vásárosnamény-Gergelyiugornya. AAH 39. 287 –312. (16 képpel)

*Pannóniai húsvét. Akadémiai Kiadó Bp. Sorsdöntő történelmi napok 9. 71 oldal (3 hét alatt írtam meg, lektor Fodor István). - Recenziók: MN. Könyvespolc. XI. 12. (név nélkül)., Tomka Péter. Sz 1989.

Ősmagyar sírlelet. MN IV. 11. (manvelovkai sírlelet, Ukrajna, képpel)

Szibériában ringott az emberiség bölcsője? MN X. 19.

 

Krasznodárba utaztam másodszor, júniusban. Most a TV-vel.

 

Ulánbátorban voltam nemzetközi konferencián szeptemberben, 2 hétig.

Spoletoban voltam április 22 – 29.

Heidenheimben jártam márciusban.

 

1988

- Szimonova E. Raszkopki poszelenyija IX – XI. vv. v okr. Vásárosnamény (Sz. v. Vengrija). In: Trudi V. MKASz T. 4. Szekcija I. Kijev. 240 – 244.

Über die gegossenen Gürtelgarnituren der Spatawarenzeit östlich von Karpaten. In: Popoli delle Steppe:

Unni, avari, ungari 23-29. aprile 1987. T. I. Spoleto 1988. 351 – 367. V. tábla. Vita: Pritsak és T. Bogyai 369 – 371.

A section of the Csolnok avar cemetery. AAH 40. 191 – 206.

Ázsiai hunok emlékei. MN III. 26 10.

Régészeti kutatóúton a Góbi-sivatagban. Keletkutatás, ősz. 74 – 77. (angol kivonattal 118.) (Útitárs Makkay János.)

Az ázsiai hunok nyomában. ÉT II. 4. 22. 99 – 101.

Keszthely – Fenékpuszta. RF 1988? 51.

Zur Frage des awarenzeitlichen byzantinischen Münzumlaufs im Karpatenbecken. Acta Antiqua 1982-

84. XXX. 1 – 4. 413 – 434. (térképpel) (valójában 1988-ban jelent csak meg)

Romváros Mongóliában. ÉT 13. III. 28. 414 – 415. (Sugár Lajos fényképeivel)

Die Beziehungen des Fundes von Perescepina zu den Denkmälern der Awarenzeit. Acta Antiqua XXXI.

3 – 4. 1985 – 1988. 413 – 434. (valójában csak 1992 tavaszán jelent meg)

Über die gegossenen Gürtelgarnituren der Spätawarenzeit östlich von Karpaten. In: Settimane di studio de Centro italiano di studi sul,alto medioevo XXXV. Settimana. Spoleto 1987. Spoleto 1988. 351 – 371.

1. fényképtáblával.

Ősmagyar temető az Ingul folyónál. MN II. 15.

Julianus és a magyar őshaza. T III. I. 1. 45 – 50.

Opponensi vélemény Somogyi Sándor doktori értekezéséről. Magyar Múlt XV. Sydney 1987/88. 51 – 56.

Этнос и археология. Studijné Zvesti. Nitra. 25.

 

Hajdú. Útban az égi rétegekig. MN említenek.

 

A Zentralinstitut für Alte Geschichte und Archäologie-ban konferencián voltam Berlinben, decemberben.

Előadásom nem volt, az Ungarische Akad. der Wiss. részéről vettem részt.

 

Ásatás Mongóliában. Hösön uhá. Rajz: Erdélyi Péter. Fotó: Sugár Lajos.

 

1989

Gótok, alánok és hunok Dél-oroszországban. A Tapolcai Városi Múzeum Közleményei I. 257 – 260.

(valójában 1990)

 

A magyar őstörténet néhány alapproblémája. Keletkutatás. Ősz. 14 – 19. (ea. KCsT 1988)

A fordító hozzászólása. N. M. Bokij és Sz. A. Pletnyova cikkéhez. AÉ 114. 1 – 2. 98.

*Sumér rokonság? Kérdőjel sorozat. Akadémiai Kiadó Bp. 1989. 207 oldal. (Lektorok: Kovács László, Vida Tivadar, Kalicz Nándor, Veres Péter és Szőke Béla Miklós.) - Recenziók: Hankó Ildikó. Magyar Nemzet 1989. XII. 18. , Endrey Antal. Magánbeszéd egy lófő tudósról. Nemzeti Újság 1990. II. 1.

Vita a magyar őstörténeti kutatásokról. MT 12. 1005 – 1006.

Новейшая руническая надпись из Венгрии. In: Проблеми на праболгарската истoрия и култура.

София 263 – 268. (előadásom Sumenben 1986-ban, Róna-Tas Andrásnak a szarvasi felirattal

kapcsolatos véleménye bizonyos kritikájával) EMŐ II. 2 (4) Megjegyzések a szarvasi tűtartó

rovásfeliratához.

Обретение Задунавья венграми в свете археологии. In: Материалы VI. МКФУ т. 1. 146-148. М. ред. Савельева Э. А. (előadásom Sziktivkarban 1985-ben)

- T. Dobosi Viola. Konferencia a régészet aktuális filozófiai és módszertani kérdéseiről Nitra – Nové Vozokany-ban 1987-ben. AÉ 1989. 129 – 130.

Leningrádi reformlap. Reform X. VIII. 11. 22.

Dzsingisz kán vértestvére sírja? Reform VII. 21. 17. (eredetileg tejtestvérét írtam, de kijavították)

Dzsingisz kán sírját kerestetné...Reform X. 27. 10.

Előszó. Kiadó: Joó István. Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó Kft. Bp. 9-11.

Kárpátaljai álmok. Reform II. 2. 17.

 

1990

Hamarosan kopjafa áll a Don partján. Kurír IX. 8.

Recenziók:

Babic’ B. Materialnata kultúra na makedonite sloveni. Prilep 1986. AAH 42. 389.

1986. Pleterski: Zupa Bled, nastanek, razvoj in perezitki. Ljubljana 1986. AAH 42. 390.

Bakay Kornél. Feltárul a múlt? Bp. 1989. MT 12. 1504:

László Gyula. Őseinkről. MT XI. 1375 – 1376.

Rasev R. – Stanilov. Die altbulgarische befestigte Siedlung bei Dorf Huma. AAH 42. 388 – 389.

Nekrológ:

Sashegyi Sándor (1900 - 1958) Pestmegyei Hírlap – Szentendre júl. 3. (ő vezetett be a régészetbe

1949-ben, eredeti neve Stefán volt, egykori szakmája villanyszerelő, emellett magánrégész)

A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékeinek kutatása a Szovjetúnióban. MT 3. 310 - 312.

Az ősmagyarság és a Kaukázus. Forrás X. 64 – 68. (kéziratom leadva volt már 1987-ben)

Az ázsiai hunok régészeti emlékei. A mongol-magyar régészeti expedíció munkálataiból. MT 8. 975 –978.

Melyik az igazi? Japánok keresik Dzsingisz kán sírját. Kurír VII. júl. 16.

Az Avgar-legenda. Kurír júl. 24.

Hatezer éves csontváz. Kurír aug. 31. 12.

Engesztelő medveének. Kurír VIII. 23. 12.

 

Ásatások a Boró folyó völgyében. Dzsingisz kán földjén. MN aug. 27. 8.

Ásatások a Szigetvári tanyán. Gyomaendrődi Híradó október 8 - 9. (1989 és 1990. évi fényképekkel)

Gótok, alánok és hunok Dél-Oroszországban. A Tapolcai Városi Múzeum Közleményei I. 1989. Tapolca 1990. 257 – 260. (német kivonattal)

Lenin állt, most kőhalom. Reform X. 12. (Lvovban, fényképpel)

A bökkenő az agyagedény. Kurír VII. 26.

Rádai Ödön. Régészek levegőben, víz alatt. MT XII.

Moldávia – Besszarábia. Reform jan.5. 8.

 

Utolsó közös ásatásunk Mongóliában. A továbbiakat Bökönyi Sándor nem engedélyezte.

 

Kínában, Belső-Mongóliában, Huh-hotban, jártam tanulmányúton feleségemmel, Káplár Gabriellával, a

Brit Akadémia Stein Aurél alapítványa anyagi támogatásával, májusban.

 

1991

Avarok, Kaukázus. Keletkutatás Ősz 52 – 54.

Megdöbbenéssel olvastam. . . A Világ VII. 31. 22 – 23.

Kelet-európai rovásírásos feliratok. In: Emlékkönyv Benkő Lóránd hetvenedik születésnapjára. Bp. 150 –

153. (először Sdumenben adtam elő 1986-ban)

Recenzió:

Лебедев Г. С. Эпоха викингов в Северной Европе. Л. 1985. AAH 43. 482 – 483.

Das slawische Urnengräberfeld von Olympia. In: Ex oriente lux. 1. Bruxelles 119 – 125. (magyarul ld. 1994 – nél) Melanges offert en hommage au prof. J. Blankoff, á l’occasion des ses soixante ans.

Az olympiai szláv urnatemető. AULA Miskolc I.68 – 77.

 

60 éves lettem.

Bökönyi Sándor (mindössze állatorvosi alapképzettségű), régészeti intézeti igazgató az év legvégén már nyugdíjaztatott. Ezzel elvette a lehetőséget tőlem, hogy tovább ásathassak Panyolán. Hidán Csaba ásatási engedélyével és Szimonova Eugénia részvételével még 1992-ben ásathattam ott tovább és ezzel vége lett az ásatói tevékenységemnek. Ő maga a MNM-ból lett áthelyezve a MTA RI-be 1983-ban! (nevét ld. az Eichman per Listájában?). Karrierem végleg megört.

A XX. Országos Tudományos Diákköri Konferencia konzulense voltam Budapesten, júliusban, rendezte Karancz Gábor. (Miskolci Bölcsész Egyesület)

 

1992

Újabb régészeti adat a magyarországi koraközépkori szőlőművelés történetéhez. Annales Universitatis Litterarum et Artium Miskolciensis II. Miskolc 67 – 69. (budafoki avar szőlőmetszőkés!)

Goten und Hunnen in Südungarn. Zeitschrift für Archäologie. Berlin 26. 11 – 16.

 

Megvan a „Kazár Atlantisz”! ÉT 43. 1364.

The Excavation of a settlement and a cemetery in the outskirts of Gyomaendrőd (Preliminary report) In: Cultural and landscape changes in South-East Hungary. Archaeolingua I. Bp. 369 – 378. Ed. S.

Bökönyi. (késői avar temető a Szigetvári tanyán)

Bemerkungen zur Gesellschaft der Awaren. Acta Antiqua 1900 – 1992. 33. 409 – 411.

Kísért a múlt. Esti Hírlap. IV. 8. Fényképpel, valójában én nyilatkoztam a Madách téren. Aláírás:(k.-p.)

Aварський меч iз Вишеграда. Археологiя. Kijev 1. 120 – 122.

„Szekértábor” a dombon. Reform IV. 23. V. 17. (fényképpel) - (Juhari Zsófia szerkesztő nem volt hajlandó közölni az ÉT-ban, sem ezt és többé semmit sem tőlem!)

Novaja koncepcija kaszajuscsajaszja isztoricseszkih szobityii pered obretyenyijem vengrami rogyini. In: Vosztokovegyenyije v Baskortosztanye: Isztorija. Kultúra II. Ufa. 52 – 53.

 

Kínában voltam, most egyedül.

 

1993

Az 1990. évi mongóliai közös mongol-magyar ásatás eredményei (előzetes jelentés). Keletkutatás 1993. tavasz. (3 rajzzal)

Az ázsiai hunok településeiről. Keletkutatás 1993 ősz. 62 – 65.

*Magyar őstörténet. Miskolci Parthenon - Tanulmányok 9.Miskolc 1993. 175 oldal. (korrektúrát nem kaptam) (megjelent 300 példányban)

Az újabban előkerült rovásírásos emlékekről. Annales UMLA III. 1993. 31 – 43.

- Szimonova Eugénia. Falu ásatás Panyola határában. In: Az Alföld a 9. században. Szerk. Lőrinczy Gábor. Szeged 125 – 129. és 4 képes táblával.

Panyola-Ásottfok. RF Ser. I.No.LI. 45. 55.

Megjegyzések Szentpéteri József előadásához. In: Az Alföld a 9. században. Szeged 79 – 82. (két képes táblával)

Szelei emlékek. In: Blaskovich Emlékkönyv. Szentendre, 16 – 18. Szerk. Gócsáné Móró Csilla.

Honfoglaló magyar temető leletmentése Budakeszin. Communicationes Archaeologicae Hungariae 135– 152.

 

Résztvettem a „Via alanica” elnevezésü találkozón, oszét szakemberekkel, az Orosz Kulturális Központban Budapesten, június 23.-án /orosz nyelven).

 

1994

Изчезнувшие народы, Авары. Minzu Yicong, Peking 1994. 5. 41 – 47. (1994-ben a MTA Altajisztikai Kutató Csoportja tagja voltam!)

*Bevezetés a magyar őstörténetbe. Bp. 1994. Károli Gáspár Református Egyetem. 124 oldal.

 

Recenziók:

Kuzmina J. J. Кузмина Е. Е. Откуда пришли индоарии? M. 1994. Studia Nova 2. 277- 278.

 

Trugly Sándor. Griffek és oroszlánok népe. Pozsony 1994. Studia Nova 345 – 346.

Кузнецов. В. А. Алано-осетинские этюды. Владикавказ 1993. Studia Nova 346 – 348.

Kubassek János. Magyar utazók Ázsiában. Studia Nova 1. 250 – 251

Magyar őstörténetkutatás Kőrösi Csoma Sándor korában. Studia Nova 1. 47 – 58. (angol kivonattal)

Korai Magyar Történeti Lexikon. Főszerk. Kristó Gyula. Bp. 1994. (Csupán egy címszó.)

The settlements of Xiong-nu. In: The Archaeology of the Steppes. Ed. Bruno Genito. Napoli, 553 – 563.

Honfoglaló magyar temető leletmentése Budakeszin. Communicationes Archaeologicae Hungariae 1993. 135 – 152. (német kivonattal) Megjelent 1994 december.

Die ungarischen Paralellen zum Fund von Martynovka. In: Ljudmila V. Pekkarskaja/Dafydd Kidd. Der Silberschatz von Martynovka (Ukraine) aus dem 6. und 7. Jahrhundert. Innsbruck 1994. 153 – 161. 3 fényképes táblával.

Az olympiai szláv urnatemető. 1994? 68 – 76. (az 1985. évi athéni ösztöndíjam révén kereshettem fel és kaptam engedélyt akkor a feldolgozásra)

Megjegyzések az úgynevezett Nagy Károly-szablyáról. Acta UJA IX. Opuscula Byzantina. Szeged (Moravcsik Gyula emlékkönyv) 129 – 136. (angol kivonattal) (3 képes táblával) (két alkalommal Bécsben tanulmányozhattam)

Honfoglalás előtt – honfoglalás után. Kapu 6-7. 23 – 25.

Gondolatok a magyar őstörténetről. Studia Nova II. 65 – 72.

 

/я стал профессором и зав. кафедрой истории Будапештского Реформатского Университета/

 

1995

Recenziók:

Kuznyecov V. A. Alano-osztyinszkije etjudi. 1993. Vlagyikavkaz. Studia Nova 3. 346 – 348.

Szász Béla. A hunok története. Attila nagykirály. Studia Nova 4. 276 – 277.

Pletnyova Sz. A. Polovci. Studia Nova 4. 272 – 276.

Trubacsov O. N. Etnogenyez i kultúra drevnyejsih szlavjan. Studia Nova 4. 274 – 276.

Gondolatok a magyar őstörténetről. A kilencedik (tapolcai) magyar őstörténeti találkozó előadásai és iratai. Kiadta Csihák György. A Zürichi Magyar Őstörténeti Egyesület. Tapolca 63 – 65.

Stein Aurél régészeti munkásságáról. Keletkutatás, ősz. 107-110. (angol kivonattal) (cikkem elkészült még 1995 elején)

Utazás az Ezer Buddha-barlangtemplomokhoz. I. Rész. Távol-Kelet 4. 9. old. (1992). II. rész, 8 – 9.

- Cevendordzs D. A mongol-magyar közös régészeti kutatások újabb eredményei (1986 – 1989). AÉ 1995. 120. 63 – 69. (angol kivonattal) (kézirat 1990!)

A bodrogszerdahelyi honfoglaláskori magyar temető. Studia Nova IV. 69 – 81.

A honfoglaló magyarság emlékei a nyugati végeken. Studia Nova III. 93 – 100. (angol kivonattal)

Látogatás a chantik földjén. Studia Nova III. 151 – 161. (Hamar Mártonról,1968, aki a 12. képen látható.)

Levél a Duna TV Főigazgatóságának. KGRE BTK TTI. In: Medvigy Endre (válogatta) „Szerelem – televízió” Bp. április 10. 212 – 213.

 

A népek mozgása állandó. Europa Balcanica-Danubiana-Carpathica Annales Cultura-Historia

 

Philologica 2/B 296 – 299. U. ez:Gondolatok a magyar őstörténetről. In: Europa Balcanica-Danubiana-Carpathica 2/B Annales Cultura-Historia-Philologica. Bp. 296 – 299. (mindkettőt lerövidítették a szerkesztők az ELTE Román Intézetében). Eredetileg előadásom volt 1992-ben, német nyelven, Bukarestben, a nemzetközi román, azeri, magyar konferencián..

 

A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület elnöke lettem.

(я стал председателем Научного Общества изучения древней истоpии венгров. MŐME)

 

1996

Hová készült Kőrösi Csoma Sándor? T 6. 1 – 12.

A Panyola-ásottfoki feltárás eredményei. (1991-96) In: Panyola. Településtörténeti eredmények 1991 –1996. Szerk. Erdélyi István. Bp. 3 – 15. (rotaprint)

A Károli Gáspár Református Egyetem BTK tanulmányi és vizsgaszabályzata. Bp. (elkészítésében résztvettem)

„Hazát kell néktek is teremteni” A titokzatos eredetű türkök. Magyar Fórum július 4. 16.

Folytatásai: július 11. 16., Kazária. A szlávok letelepedése. Augusztus 1. 16.

Utánajártunk: Ki fizeti a régészt. KisKelet október 10. 5. (fényképemmel) (Panyoláról)

A magyar őstörténet mai kérdései. A magyar őstörténet és a nyelv. Embertan. Kapu 12. 32 – 32.

О печенегах на территории Венгрии (к постановке вопроса). In: Материалы I тыс. н. э. По археологии и истории Украины и Венгрии. Киев 163 – 166. (Ötéves kézirat!)

Nazvanyije dvuh narodov: avari. Tarih 2 – 3. 87 – 88.

Körkép kultúránk állásáról. Új Magyarország VIII. 1. 16.

A titokzatos eredetü türkök. Magyar Fórum VII. 4. 16.

Kazária. Magyar Fórum VII. 11. 16.

A magyar őstörténet mai kérdései. Kapu 12. 31 – 33.

Naturexpo, 96. Távol-Kelet II. XI. 25.

- Honfoglaláskori viseletek. Somogyi Győző festő- és Benkő Mihály fotómővész kiállításának megnyitója.

KGRE

Körkép kultúránk állásáról nagy nemzeti évfordulónkon. Új Magyarország aug. 17. 7. (előadás)

Történelmi háttér az elhagyott őshazáról. In: Emlékezés. Lánchíd Kör. December 28. (előadás)

- Erdélyi Péter. A mongol pásztorok lakása: a ger. Távol-Kelet. 4. 10.

Tájékoztató a Történettudományi Intézetről. In: KGRE BTK. 2. kiad. 6.

A szlávok letelepedése. Magyar Fórum aug. 1. 16.

 

/-/ Október 17.-én az ELTE habilitált. /я стал профессором будапештского Госуниверситета/

Panyola község képviselő testülete elismerő oklevéllel tüntetett ki. Szeptember 14.-én ünnepi beszédet tartottam Csobánkán, a honfoglalás 1100. évfordulójára emelt emlékműnél.

Történelmi háttér az elhagyott őshazáról. ea. a budai Hilton szállóban dec. 28.—án.

 

A KGRE-en Somogyi Győző és Benkő Mihály: Honfoglaláskori viseletek c. kiállítását nyitottam meg a KGRE Hittudományi Karán. XI. 21.-én.

Az Új Magyarország c. lap adott hírt aug. 17.-én előadásomról, „Kultúránk újabb kihívás előtt”, a lap 7. oldalán. Az újságíró szerző neve nincs feltüntetve. Csak arra hivatkoznak, hogy a KGRE TI-nek vagyok az igazgatója.

 

1997

Szerkesztői megjegyzés Benkő Mihály előadásához. T II. 6. 107 – 108.

Öseinket hogy hozád? (Disputa.) Gesta 1. Miskolc. 64 – 69. Kristó Gyulával és Révész Lászlóval közösen. A magyar honfoglalás vitás kérdéseiről.

Néhány magyarországi rovásfeirat és keleti rokon emlékeink. T II. 2. 41 – 46.

* A Bajkáltól a Balatonig. Régészeti adatok a töröknyelvű népek történetéhez. Károli Gáspár Református Egyetem BTK TTI Intézet Kiadása. Bp. 215 oldal. Benne: Ázsiai hunok. Lektorálta: Gyarmati Imre és Hazai György.- Recenzió: Eurasian Studies Yearbook 1999. 71.

A magyar őstörténet – kutatás száz esztendeje. In: Magyar őstörténeti konferencia. Bp. 1995. november 20 – 21. Szerk. Bartha A. – Czeglédy K. – Róna-Tas A. Bp. 5 – 34.

Pulszky Ferenc, a népvándorlás- és honfoglaláskor kutatója. Magyar Múzeumok 4. 17 – 19. (előadás a MNM-ban)

Research into Hungarian Prehistory in the 20th Century. Előadás a JCS Társaságban. 35th Internatuonal Congress Asian an North African Studies. Bp. Július 8. Julianus és a magyar őshaza. Kapu 1997. 6 – 7. 32 – 34.

Avarok és honfoglaló magyarok Somogyban. In: Avarok és honfoglaló magyarok Somogyban. Szerk. Karancz Gábor. Marcali 9 – 16.

Gábori Miklós (1925 – 1966) In: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, 318. Bp. 1997. Főszerkesztő Nagy Ferenc. – Újra megjelent 2000-ben: Évfordulóink 2000. Bp. 122.

Megnyitó beszéd dr. Somogyi Győző és Benkő Mihály kiállításán. Reformáció 2. 17 – 19. (1996-ban) (angolul ld. a Kéziratok c. részben)

Keresztül – kasul Kínán. Hová temették Dzsingisz kánt? Távol – Kelet III. január. 13.

Die Ergebnisse der Ausgrabungen einer Siedlung in der Gemarkung von Panyola. In: Mitteleuropa im 8.-10. Jahrhundert. Bratislava 1997. 92 – 97. (5 képpel)

Kijevi emlékmű. MN 1. 15. 19. (olvasói levél)

Глиняные фигурки животных из с. Паньола. Studia Slavica Hung. 42. 255 – 257.

Über de sogenannten Säbel Karls des Grossens. AAH 49. 267 – 272.

Kinai főúr-hadvezér palotája a barbárok földjén? Távol-Kelet III. 11. 8.

- Fejes Imre. Recently discovered ancient relics in Mongolia. AOH XLI. 75 – 82.

Julianus és a magyar őshaza. Kapu 6 -7. május 32 – 34.

Magyar régészeti expedíciók Mongóliában. Barcs, dec. 2. Előadás.

Egy kiállítás margójára. Távol-Kelet 8. 17.

 

Recenziók:

Bunker C. E. A kelet-európai steppék régi bronztárgyai (angolul). T II. 1. 84.

Henkey Gyula. Felvidéki magyarok népesség története és etnikai embertani képe. Kapu Füzetek 7. T II. 1. 84.

Benkő Mihály. Nomád világ Belső-Ázsiában. T II. 1. 80-81.

Török Gyula. A halimbai avarkori temető. T. II. 2. 81 – 82.

Kedves olvasóink! (név nélkül) T II. 1. 91.

Julianus barátra emlékeztünk, a szoborcsoportnál Julianus útját ismertettem. Várnegyed 1. 31.

Előadásom Barcson a Dráva Múzeumban, dec. 27.-én. Magyar régészeti expedíciók Mongóliában címmel.

 

Bemutattam a MŐME új kiadványait, mint a KGRE BTK-án, mint a MŐME vezetője. MN 1997. június 20. /h.k. riportja/

Markó András beszámolt Erdélyi I., Kristó Gy. és Révész L. vitájáról: Őseinket hogy hozád? GESTA Miskolc 1. 64 – 69. Magam a kettős honfoglalásról szóltam hozzá, 68 – 69., valamint ezt megelőzően a Nemzeti kérdésről 67 -68. old.

Megkaptam a magyar Kőrösi Csoma Díjat. Bp. /получил приз имени Ш. Кереши Чoмы/

 

1998

Avari, szlavjanye i magyari – obretajuscsije rogyini. Szerk. Litavrin, M. 58 – 59. Tézisek.

Glinjanije figurki zsivotnih iz sz. Panyola. Studia Slavica Hung. 43. 1 – 3.

A kínai császárság és az ázsiai hunok kapcsolatai. Új Keleti Szemle 1. 34 – 36.

Julianus barát és a magyar őshaza T I. 1. 45 – 49. (A T – ban az első.)

Szlávok és honfoglaló magyarok a Garamtól a Felső-Tiszáig. In: A Felvidék történeti földrajza. Szerk. Frisnyák Sándor. Nyíregyháza. 107 – 113. (előadás)

 

Recenziók:

Мартынов А. И. Археология. М. 1996. K 2. 50 – 51.

Титов В. С. Неолит Карпатского Бассейна. Исследования и материалы. М. 1996. K 2. 52 – 55.

Шушарин В. П. Ранний этап этнической истории венгров. М. 1997. К 2. 69 – 75.

Aвары. Szerk. Aгларов Maмайхан. Mahacskala 89 – 101.

 

Nekrológ:

László Gyula emlékezete. Magyar Demokrata 34. 35 – 36. (önarcképével)

Lovasnomád bankügylet. Magyar Demokrata 46.

Panyola – Ásottfok. Archaeological Investigations in Hungary 1998. 160. (megkezdve 1991-ben) Ásatási jelentés.

Beszégetés lovasnomád őseinkről. Bertók L. A. Magyar Múlt XXV: 48. 84 – 87.

Nyilatkozat. Magyar Demokrata XII. 15.

Budafok, avar temető. Corpus Monumentae Avarorum I – II. Szerk. Nagy Margit. 191 – 197.

 

/-/ 1994-től a Károli Gáspár Református Egyetemen, mint a Történelmi Tanszék vezetője és dékánhelyettes tanítottam 1998 nyaráig. Az Egyetemi és Főiskolai Akkreditációs Bizottság elnöke, Róna-Tas András akadémikus, akkor meggátolta az ottani további működésemet. Én magamnak és egy kivételével (Hidán Csaba, erdélyi származású régész), az összes általam oda meghívott tanárnak el kellett távoznia, különben a püspökünknél az egyetem bezárásával fenyegetőzött!

 

1999

Olvasói levél. T II. 6. 174.

Szerkesztői megjegyzés Benkő Mihály előadásához. T II. 6. 107-108.

Akadémiai ásatások a pomázi Holdvilág-árokban. T II. 5. 71 – 76.

Panyola – Ásottfok. Ásatási jelentés. Régészeti Kutatások Magyarországon. 33. (az utolsó ásatásom, Hidán Csaba ásatási engedélye alapján...)

Hová készült Kőrösi Csoma Sándor? T II. 6. 9 – 12.

Jerney János „keleti utazása”. T II. 3. 71 – 74.

Az újabb erdélyi rovásfeliratokról. T II. 3. 85 – 89.

Az Altajtól a Kárpát-medencéig. T II. 4. 7 – 10.

 

Recenziók:

Varga Géza. A székely rovásírás eredete. T 4. 97 – 98.

Török Gyula. Das awarenzeitliche Graberfeld von Halimba. Bp. 1998. K 8. 3. 62 – 63.

Török Gyula. A halimbai avar kori temető. (németül) Bp. – Debrecen. T II. 2. 81 – 82.

Benkő Mihály. Nomád világ belső-Ázsiában. Fotóalbum. Bp. 1998. T. II. 2. 80 – 81.

Петрухин В. Я. - Раевский Д. С. Очерки истории народов России в древности и в раннем средневековье. М. 1998. K 1. 84 – 87. Klió 8. 1.

*Sir Aurel Stein Bibliography 1885 – 1943. Bibliographia Virorum Eruditorum 17. Bloomington. Szerk. Décsy Gyula. 68 oldal. (rec. Joó István. T 2000. III. 1. 188.) Segítőim: Bárdi László, Décsy Gyula és Érdy Miklós.

Néhány magyarországi rovásfelirat és keleti rokon emlékeink. T II. 2. 41 – 46.

A dako – román kontinuitás hipotézisének gyökerei. T II. 5. 101 – 104. (előadás 1998. Bp., a Hunyadi János Magyar-román egyesületben, 1997-ben.)

Gyűjtsünk kínai pénzeket! Műértő I. és II. 15.

Ókori és kortárs csontfaragványok. Műértő II. 17.

„Ókori” bronzszobrocska. Műértő IV. 12.

Szent István fegyveresei. Műértő, július – augusztus. II. 7 – 8.

 

Recenziók:

Török Gy. Das awarenzeitliche Gräberfeld von Halimba. Bp. 1998. Klió 8. 3. 62 – 63.

Jakabffy Imre. A Közép-Duna-medence régészeti bibliográfiája. 1977 – 1987. Bp. Studia Nova 95.

Багаутдинов Р. С. – Богачев А. В. – Зубов С. Э. Праболгары на Средней Волге. Самара 1998. К 2. 48 – 49. (Bogacsov A. V. és mtsai)

Petruhin V. Ja. – Rajevszkij D. Sz. Ocserki isztorii narodov Rosszii. v drevnosztyi i rannyem

szrednyevekovje. M. 1998. Klió 8. 1.

Ein Wort zum Thema „Die Ungarn in Sankt Gallen”. In: Die Ungarn und Abtei Sankt Gallen. Sankt Gallen– Bp. 50 – 53. (előadásom a budapesti konferencián)

 

- Tóth Endre. Előszó. Jakabffy Imre. A Közép – Duna - Medence régészeti bibliográfiája 1977 – 1987. Bp. IX. old.

Búcsú a mestertől. Magyar Demokrata VIII. 27. 2. 34. 36 – 37.

Klió. Referátum. 2. 48 – 49.

 

2000

Hírek. Turán III. 5- 84.

Szerkesztőbizottsági gondolatok. T III. 2. 5-6.

Zárszó, értékelés. T III. V. 181 – 182.

*Archaeological Expeditions in Mongolia. Mundus Kiadó Bp.245 oldal., III. képtábla. Tóth Tibor embertani és Pap Ildikó embertani, valamint Marcsik Antónia paleopatológiai – csonttani tanulmányaival.

(Recenzió: Ferenczy L. K 2002. 1. 48 – 52., ) Értékelés mongol részről: Н. Сэр-Оджав. Монгол –Унгaрын хамтарсан эртний судлалын шинжилгээний алжын тухай. 224 – 227. Az első út: Horváth Tibor 1960- évi útja. УБ 2003. Fényképem a 472. oldalon., valamint: Studia Archaeologica F. 1 – 20. Ulánbátor 2005., Az 1989. és 1990. évi anyagaink nincsenek benne! D. Cevéndordzs értékelése: Унгар – монголын эрмийн харилцааа холбооны тухай. 240 – 244., a 242. oldalon nevem megemlítésével.

Az alsóbűi rovásfelrat. T 5. 3. 93. (Bodrog-Alsóbű) /Tévedésre utaltam, agyagtölcséren körömlenyomatok!) Először a MTA RI-ben mutattam be 1996-ban.

A lippói lelet. Turán III. 77.

Hozzászólás: Szöllősy Kálmán. Egy csodálatos lelet: Rovásírásos orsógomb Baranyából. A Lippói lelet. T 5. 77 – 78.

 

Szádeczky-Kardoss Lajos útinaplója és az első Zichy-expedíció. In: Zichy-expedíció, Kaukázus, Közép-Ázsia, 1895. Gyorsírásból megfejtette Schelken Pálma. Bp. 2000. Szerk. Erdélyi I. 274 – 290., valamint u. o. Függelék 273., kivonatok 298-299. Az útinapló rövid bibliográfiája, stb..

Szádeczky-Kardoss Lajos naplója és az első Zichy-expedíció. T III. 3. 17 – 26.

 

Recenziók:

Jakabffy Imre. A Közép-Duna-medence régészeti bibliográfiája. Turán III. 3. 95.

Révész László: A karosi honfoglaláskori temetők. Miskolc 1996. T 4. 94 – 95.

Csajághy György: A magyar népzene bölcsője: Kelet. Pécs 1998. T 4. 94.

Rosner Gy. Das awarenzeitliche Gräberfeld in Szekszárd-Bogyiszlói Strasse. Bp. 1999. K 3. 63 – 64.

Дончева – Петкова Л. – Нинов Л. – Паручев В. Одарцы. София 1999. К 3. 65 – 66.

xx Erdélyi István. Napút XII. 96 – 97.

Hová készült Kőrösi Csoma Sándor? In: Gazda József. Szerk. Kőrösi Csoma Sándor és a magyarság keleti eredete. Sepsiszentgyörgy 15 – 17.

6. ez: 6. és 2000 Turán II. 6. jan. 9-12.

Fogazott bélyeg aprópénz. Műértő, jan.

A nagyszentmiklósi kincs. Kétszáz éves rejtély. Műértő, január. 22. old.

Köszöntő. T II. 6. dec. – jan.

Aglarov M. Az „avar” népnév a Kaukázusban. Turán III. 1. 115 – 116. (fordítás) (dagesztáni)

Aglarov M. Népnevek a Kaukázusban. Turán III. 3. 27 – 29. (fordítás) (dagesztáni)

 

Őstörténeti – régészeti fogalomtár. 53 oldal.

 

/я два семестра преподавал в Печском Госуниверситете, 1999-2000/ Utolsó egyetemi előadásaim,

Pécs, Földrajzi Intézet: Magyar őstörténet.

Szamarában voltam nemzetközi konferencián.

 

2001

Recenziók:

Eurázsia aranyszarvasa. The Golden Deer of Eurasia. Főszerk. John P. O Neil. NY 2000. (kiállítási katalógus és tanulmánykötet). T 5. 78 – 79.

* Őstörténeti – régészeti fogalomtár. /acképemmel/ Bp.

Sziklába vésett történelem. Három könyvről: Seglie D. Siberian Rock Art. Pinerolo 1999., Девлет М. А. Петроглифы на дне Саянского Моря. М 1998. és Цэвээндорж Д. Монголин эртний урлагийн туух. Ulánbátor 1999.K 3. 45 – 48.

O, Neil J. P. (főszerk.) The Golden Deer of Eurasia. NY 2000. K 3. 49 – 51.

 

Recenzió:

Kunkovács László. Ősépítmények. Bp. 2000. T IV. 1. 109.

Bartha Júlia. Keleti tanulmányok. Karcag 1998. T IV. 1. 110.

Галиев А. А. Традиционное мировоззрение казахов. Алматы 1997. К 1. 28 -28.

Magyar Kaukázus-kutatás a Zichy-expedíciók után. In: Hoppál Mihály szerk. Elbeszélés és emlékezet.

Tanulmányok Istvánovits Márton emlékezetére. Bp. 48 – 54.

Lovasnépek a Kárpát-medencében II. A kimmérek. T IV. 1. 77 – 78.

Folytatódik a kaukázusi hunok emlékeinek feltárása Dagesztánban. T IV. 1. 79 – 81.

Elődeinkről. T 2001. IV. 1. 81. (Ipolyi Arnold)

Lovasnépek a Kárpátmedencében V. A türkök. T 5. 94 – 95.

Dzsingisz kán nyomában. MN okt. 5. 18.

Ausgrabungen einer Siedlung der asiatischen Hunnen. AAH 2001. 52. 145 – 153. (9 évig hevertették ezt a kéziratomat!)

- Fujer Tibor. Rómaiak nyomában Gödön. Gödi Körkép július. 8.

Contra Constantiam. Gödi Almanach 13 – 15.

Előszó. Csajághy György. A magyar őstörténet egyes zenei emlékeiről. Bp. 5 – 6. (a nevemet elfelejtették feltüntetni!)

Sziklába vésett történelem. Klió. Debrecen 3. 45 – 48.

Kultuszhely volt-e a Holdvilágárok? T IV. 1. 82 – 84. (Andrássy Kurta János kiadványa felett tűnődve.)

Panyola. Az 1998. évi ásatási jelentés. In: Jankovich Bésán Dénes. Régészeti kutatások

Magyarországon. 160.

A nagyszentmiklósi aranykincs edényeinek szimbolikája. In: Népi Vallásosság 6. Szerk. S. Lackovits E.

Eredetileg Pápán. ld. lejebb: Veszprém 2004. 9 – 13.

 

Ausgrabung einer Siedlung der asiatischen Hunnen. AAH 52. 145 – 153.

Ajánlás. Érdy Miklós. A hun lovastemetkezések magyar vonatkozásokkal. 12.

 

Nekrológ:

Györffy György. T IV. 1. 107.

 

70 éves lettem.

2001-ben résztvettem konferencián Zólyomban, de nem szóltam hozzá. Selmecbányán is voltam, meg Hontszentantalon, de a templomba nem volt időnk bemenni.

Tudományos konferencián voltam Hévizen, augusztusban.

 

2002

Ásatások Baskíriában 1958-ban. EMŐ 1. 115 – 116.

Száguldó szarvasok nyomában. In: Kunkovács L. Kőemberek.65 – 110. (angol és orosz kivonattal)

A magyar őstörténet tudományos fogalma. EMŐ 1. 115 – 116.

A magyar őstörténet hun paradigmája. EMŐ 1. 21 – 24.

A konferencia záróértékelése. EMŐ 1. 71 – 72.

Az esztergomi konferencián el nem hangzott hozzászólás. EMŐ 1. 81 – 82.

 

Recenziók:

Камалов А. К. Древние уйгуры. Алматы 2001. К 3. 52 – 54.

Nagy Margit. Awarenzeitliche Gräberfelder im Stadgebiet von Budapest. Bp. 1998. K 2002. 2. 54 – 55.

Mango M. – Bennett A. A Seuso-kincs. K. 2. 37 – 40.

Kristó Gyula. A székelyek eredete. Bp. 2002. 2. kiadás. EMŐ I. 2. 5 – 34.

Bouzek J. , Friesinger H., Pieta B., Komoróczy G. (szerkesztők) Gentes, Reges und Rom. Brno 2000. K

2003. 2. 33 – 34.

Котляров В. (főszerk.) Россия и Кавказ. Налчик – М. 2000. K 1. 22 – 23.

Cser Ferenc. Gyökerek. Melbourne 2000. EMŐ 1. 95 – 96.

Sándor József László. Hadak útján. I – II. Székelyudvarhely 2001. 1. 97.

Csajághy György. A magyar őstörténet egyes zenei emlékeiről. EMŐ 2. 98.

Török László. Magyar Tudományos Akadémia. Régészeti Intézet. Bp. 2000. EMŐ 2. 99- 102.

A Magyar Őstörténeti Munkaközösség eddigi tevékenysége. EMŐ 1. 99.

László Gyula és Alfred Halikov a finnugor őstörténetről. EMŐ I. 1. 109 – 114.

 

Nekrológ:

Bartha Antal (1927 – 1999) EMŐ 2. 103 – 106.

A Bodrog - alsóbűi rovásfeliratról. EMŐ 2. 107 – 108. (valójában körömlenyomatok)

*A magyar honfoglalás és előzményei. Mundus Kiadó Bp. 2. kiadás. 33 – 37.

Bizánc és az ikonok világa. Gödi Körkép május. 3.

 

Fettich Nándor emlékezete. Gödi Almanach 174 – 177.

 

Konferencián voltam Pápán. 2002. Előadásom: A nagyszentmiklósi aranykincs egyes edényeinek szimbolikája.

/я стал гл. редактором научного журнала Элеинк = Наши предки, Eleink-magyar őstörténet/

Februárban a Magyarok Házában konferencia: Hogyan tovább „szépen, emberül”. Hozzzászóltam.

 

2003

Az elfelejtett erdélyi festővész és szobrász, Füzesséry Magdolna. Gödi Körkép nov. 12.

Megjegyzések a szarvasi tűtartó feliratának olvasatához. EMŐ 2. 41 – 42. (a 1986-os sumeni előadásom kivonata)

- Benkő Mihály. Néhány érdekes momentum a kazárok kutatása egykori lehetőségeiről. EMŐ II. 1. 83 –89. (M. I. Artamonov fotójával!)

Preindoeurópaiak és prefinnugorok legősibb kapcsolatairól, valamint őshazáiról. T 4. 76 – 80. (részben Makkay János 1998-ban megjelent könyvére reagálva)

Utazóink – kutatóink Oroszország 19. századi területein. In: A megtalált örökség. I. Nemzetközi Vámbéry Konferencia. Dunaszerdahely 43 – 53. (Benne KCsS is.)

A tápiószelei Blaskovich testvérek és az Attila - kutatás. In: Blaskovichok emlékezete. Szerk. Gócsáné Móró Csilla. Tápiószele 220 – 231. (térképekkel)

Előszó. Предысловие. Путешествие по следам предков сородичей венгров в Казахстане. In: Михай Бенкё. Тургайские мадияры. Bp. 2003. 5 – 10.

 

Recenziók:

Az együttműködés és a tolerancia tapasztalatai az Uraloninnen népeinél. Az izsevszki NK konferencia kötete alapján: Исторические источники.Ижевск 2002. K 3. 30 – 31. (A tartalomjegyzékben, tévesen, Pósán László neve alatt szerepel!)

Агларов Мамайхан. Андийцы. Махачкала 2002. К 1. 33 – 35.

Пиотровский Ю. Ю. /főszerk./ Степы Евразии в древности и средневековье. Санкт-Петербург 2002. К 62 – 63.

*Hol sírjaik domborultak...Őstörténeti Füzetek 1. Bp.- Ismertetése: Érdy Miklós. Eurasian Studies

Yearbook 2005. 77. 149 – 152. /список древневенгерских могильников Карпато-Дунайского Бассейна/

 

Julianus barát útjai. Előadás MTA I. Oszt. nov. 5.

A Kőrősi Cs. Társaság tisztújító közgyűlésén választmányi tag maradtam. Dec. 9.

Örökségünk c. sorozat. Gödi Körkép XIV. 6. old. Trianonra emlékezünk. Beszélgetés. Június 13.

Bemutató. Benkő Mihály. A torgaji madiarok. November 6. Timp Kiadó, Magyarok Háza.

Előadás: A Pilis régészeti feltárásai címmel, Pomázon, a Művelődési Házban, december 20.-án.

A National Geographic Society tagja lettem.

Annak ellenére, hogy magyar és külföldi akadémikusok írásban is javasoltak, mégsem lehettem a MTA levelező tagja...

 

Előadásom Gödön az „Örökségünk” c. sorozatban.

Előadásom Tápiószelén nov. 14.-én. A szkíták Magyarországon és Európában, a tápiószentmártoni aranyszarvas feltárása. Rendezte a Táiószelei Múzeum Baráti Köre. Mint a MŐME elnöke adtam elő.

 

2004

Népi vallásosság 6. 9 – 13.

Előszó. Őstörténeti Füzetek 2. Bp. 1.

A Dunakanyar bal parti emlékei a népvándorlás és a honfoglalás korából. Őstörténeti Füzetek 2. Bp. 3 –7.

Kelet felé mutató régészeti és történelmi emlékek. T VII. 3. 16 – 17.

Őstörténeti konferencia Gödön. Vízió Dunakeszi – Fót - Göd Kistérség, november. 4.

Keleti lovasnépek a Kárpátmedencében. Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. Szolnok 2004. 167 – 171. (német kivonattal)

xx Gödi ki kicsoda? Gödtől – Gödig. Gödi Almanach 253 – 269. (fényképpel)

Indoeurópaiak és finnugorok. História 9. 17 – 21.

Szerkesztői utószó. Vékony Gábor. A székely írás. Bp. 316 – 319. (kritikai)

* Őseink nyomában. A magyar őstörténet kutatása a XX. században. Masszi Kiadó Bp. 218 oldal. (700 példány)

 

A nagyszentmiklósi aranykincs egyes edényeinek szimbolikája. In: Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. II. Szerk. S. Laczkovits Emőke és Mészáros Veronika. Bp. 9 – 13. (német kivonattal 425– 426.)

A nagyszentmiklósi kincsről – másképpen. In: Az Idő rostájában III. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. Bp. 163 – 176.

Julianus barát útjai. In: Az Alföld gazdálkodása. Szerk. Novák László Ferenc. Nagykőrös 21 – 28.

x Bánhidi László. ”Julianus barát nyomában – a magyar őshaza felkutatásának útján” (Erdélyi István előadása). Váci Polgár március 6-7. (fényképpel)

- Uzsoki András. A lektori vélemény melléklete. Varga Lajos: Dunakeszi egyháztörténetének vázlatos ismertetése. Dunakeszi 25 – 26.

Bendefy László magyar őstörténeti munkássága. In: A 100 éve született Bendefy László élete és művei. Szerk. Sragner Márta. Marosvásárhely 32 – 37.

 

Recenziók:

Tejral J. (szerk.) Probleme der frühen Merowingerzeit in Mitteldonauraum. Brno 2002. K 2004. 3. 43 –46.

11. Nepper Ibolya. Hajdú-Bihar megye 10 – 11. századi sírleletei. Bp. - Debrecen 2002. EMŐ 2004. 2. 86 – 87.

 

Nekrológok:

Petkó Iván (1923 – 1996). EMŐ III. 1. 87 - 88.

In memoriam Harmatta János (1917 – 2004) EMŐ. III. 2. 3 – 4.

Könyvszemle. EMŐ III. 2. 86 – 87.

 

Emléktábla avatás Tápiószelén, a Múzeumban október 7.-én, mint a MŐME elnöke, Párducz Mihály,

Bottyán Árpád és Fettich Nándor emléke előtt tisztelegve.

Előadás Dunakeszin.

Előadás Gödön, a Dunakanyar – népvándorlás c. konferencián. Gödi Körkép 10. 15.

Könyvbemutatók Bp.-en nov. 29.-én, a Magyarok Világszövetségében.

Részvétel Tápiószelén a 40 éves Beregi Múzeum ünnepségén. aug. 25 – 26. és október 7.-én.

Emléktábla avatás 3 nagy magyar régészről. Avatóbeszédet is mondtam. A Városi Könyvtár örökös tagság díjjal tisztelt meg.

Sugár Lajos barátom meghalt tüdőrákban.

A Magyar Néprajzi Társaság írásban köszöntött abból az alkalomból, hogy a Társaság tagja lettem 50 évvel ezelőtt.

A vasvári Bendefy László Könyvtár örökös tagságával és díjával tüntetett ki. Az emléknapon én is Bendefy László magyar őstörténeti kurtatásairól tartottam előadást (de csak felolvasták) szeptember 27.-én, születésének 100. évfordulóján.

Bécsben voltam Gabival.

A National Geographic Society ismét tagjává választott.

Előadásom nov. 29.-én Budapesten, ahol Vékony Gábor kötetét: A székely írás története, mutattuk be. Nap Kiadó.

 

2005

Kőrösi Csoma Sándor emlékezete. Őstörténeti Füzetek 3. Bp. 1 – 5.

A magyarság eredetéről és őshazájáról. Hungarian Studies July 17. Kyoto. 4 – 19. (angol kivonat 3. old. )

Steppe – Archaeologists, Views on the Location of Kazar Capital Cities. Eurasian Studies Yearbook . 77. 139 – 140.

Разгадана – ли тайна золотого клада? Shygys – Orient. Almaty 1. 180 – 184. (Egyúttal recenzió Bálint Csanád 2004. évi könyvére!)

- Benkő Mihály. A szárgátkai kultúra és a hunok. EMŐ IV. 2. 5 – 17. (angol kivonattal)

Julianus nyomában. Valóság 12. 54 – 59.

Hösön-uhá. In: Tanulmányok Kara Gy. születésének 70. évfordulójára (megjelent CD-n 2007-ben). Az ásatásunk maga a Gobi sivatagban volt 1988-ban. Részvevők: Erdélyi Péter e.h., Sugár Lajos fényképész-

 

Recenzió:

Подушкин А. Н. Арисская культура Южного Казахстана. Туркестан 2000. К. 2005. 1. 50 – 52.

 

Az ELTE Tanácsa aranyoklevéllel tisztelt meg az 50 éven át kifejtett szakmai tevékenységemért.

Előadást tartottam Benda Kálmán születésének 92. évfordulóján, Budapesten, az Ómagyar Kultúra Baráti Társaságban, december 10.-én. A találkozó fő témája a kazár kutatás áttekintése volt.

Az Új Horizont Klubban előadást tartottam a Gödi Művelődési Házban, december 16.-án. Címe: A címe: A karácsony.

Előadást tartottam a Beregi Múzeumban augusztus 25.-én: A MTA Régészeti Csoportjának ill. Intézetének ásatásai Beregben 1965-1999.

 

2006

Összefoglaló beszámoló a Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület évtizedes tevékenységéről. Őstörténeti Füzetek 4. Bp. 9 – 12.

Marczali Henrik magyar őstörténeti kutatásai. In: Előadások Marczali Henrik születésének 150. évfordulója alkalmából. Szerk. Karancz Gábor. Előadás Marczalbani április 3 – 4. –én. Szöveg 13-20.

Javaslatok az Azebajdzsán és Magyarország kutatói közötti régészeti-törtéámettudományi

együttműködési tervhez. In: „Magyarország – Azerbajdzsán: a kultúrák közeledése.” Bp. 46 – 47.

 

Recenzió:

Juhász Irén. Das awarenzeitliche Gräberfeld in Szarvas, Grexa-téglagyár. Bp. 2004. K 1. 99 – 101.

 

хх Иштван Эрдели 75 лет. Туркология 1. 122 – 123. (fényképemmel)

Köszöntésemre összegyűlt a MŐME október hó 18.-án, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárában, Budapesten. Köszöntött Székely György akadémikus. + 27 előadás!

Lovasnépek sorsa a Kárpátmedencében c. előadást tartottam Dombovárott április 26.-án, a Magyar Mitológia előadássorozat keretében.

Előadást tartottam Tápiószelén, a Blaskovich Napok keretében, május 26.-én az Aranyszarvas

nyomában c. kötet bemutatóján, mint a MŐME elnöke.

A Jászok Egyesülete meghívására előadást tartottam Budapesten, a Megyeházán, június 8.-án: Jászok keleten, jászok a Kárpátmedencében címmel.

Emlékezés Molnár Gáborra, születésének 100. évfordulóján, Ajkán, a Múzeumi Emlékszobában, ott voltam, de nem tartottam előadást.

 

2007

A „kettős honfoglalás”hipotézise, és ami körülötte van. T X. 4. 27 – 30. (A T - ban az utolsó)

Hortobágy – festőművész szemével (Boromisza Tibor). In: Az Alföld vonzásában. Nagykőrös – Debrecen 605 – 619.

* - Uzsoki András. Kard és kereszt. Fejezet Magyarország és a Kijevi Rusz történetéből. Napkút-Füzetek 12. Bp.

Kőrösi Csoma Sándor életútja. A Dunakeszi Kőrösi Csoma Sándor Gimnázium Évkönyve. Dunakeszi 2005/2006. (2007) 74 – 79.

A „kettős honfoglalás” hipotézise, és ami körülötte van. Valóság 12. 16 – 20.

Előszó. In: A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései. (Szentkatolnai Bálint Gábor emlékkonferencia kiadványa. Szerk. Obrusánszky Borbála. Táltos Kiadó, Sepsiszentgyörgy 5 – 7. (A nyilatkozatot nem írtam alá!)

- Ismertetések: Ráduly János. Petrik István. (Erdélyi István írói neve) Rejtélyek országa. Bp. 2008.

Múzsa. Népújság melléklet 2008. nov. 1. 4.

 

Recenzió:

Doszimbajeva A. M. A Nyugati Türk Kaganátus. Almaty 2006. EMŐ 1. 74 – 75.

Terrakotta szobrocskák Panyola község határából. EMŐ 1. 23 – 26.

 

Megjegyzések a millecentenáris rendezvények magyar őstörténeti vonatkozásaihoz. EMŐ 1. 72 – 73. Utószó. Csáji László Koppány. A sztyeppei civilizáció és a magyarság. ÓT 1. 11.

Hösösön Uhá. Kristályfény. Tanulmányok Kara Gy. 70. születésnapjára. 2005. A cikk CD-n 2007-ben jelent meg. Az ásatásunk maga 1988-ban volt a Gobi sivatagban, egy áldozóhelyen, résztvett: Sugár L. fényképész és Erdélyi P. fiam, e.h.

 

/-/ A Mongol Tudományos Akadémia elnöke a 17. sz. elnöki díszoklevelével tüntetett ki. /Получил почетный диплом президента Монголской АН/

 

2008

A „kettős honfoglalás” hipotézise, és ami körülötte van. EMŐ VII. 1. 52 – 58.

Eunedubelianus. EMŐ 1. 73 – 75.

Régi szibériai kutatóink. EMŐ 1. 76 – 79.

Az ősmagyarság és a Kaukázus. In: Magyarország és Azerbajdzsán: A kultúrák párbeszéde. II. Nemzetközi Tudományos Konferencia. Bp. 64 – 70.

A régészet mai szerepe és helye a tudományok rendszerében. Világosság XL. 1. 79 – 86.

Reisenbüchler Sándor animációs filmalkotó (1935 – 2004). Gödi Almanach 164 – 167.

* Scythia Hungarica. A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei. Mundus Kiadó Bp. 243 oldal, 175

képpel (angol kivonattal), benne Somogyi Sándor, Hidán Csaba László és Vörös István tanulmányai.

A kutatás korlátozottsága és korlátozása. Hozzászólás Bálint Csanád tanulmányához (2006). Sz 2. 463– 469.

Révek, utak, népmozgások az Alföldön a X-XI.században. In: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön. Szerk. Novák László Ferenc. Az Arany János Múzeum Közleményei XI. Nagykőrös 301 – 309. (a tartalomjegyzékben tévesen írták a címet)

* Régészek a Világ Tetején. Aranyszarvas Könyvkiadó, Nyíregyháza 132 oldal. (az 1956. évi pamíri régészeti expedíció) 133 képpel.

Never Russian Research on the Kazar Empire and the Question of Medieval Hungarian-Jewish Relations. Eurasian Studies Yearbook 80. 5 – 13.

Rejtélyek országa. (Petrik István írói néven) A kazár királyság és a kazár-magyar kapcsolatok rövid története. A Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó. Bp. 2008. Ómúltunk Tára 2.

Megjegyzések: Szőcs István. Megújulás – viaszérésben. Helikon 2009. II. 25. 6., Recenzió: Ráduly János. Könyv Kazáriáról. Múzsa (Népújság melléklet, Románia) XI. 1. 860. sz. 4.

 

Recenziók:

Kirjak M. A. Kamennij vjek Csukotki. Magadan 2005. EMŐ 1. 80 81.

További megjelent könyvek. EMŐ 1. 82 – 84. és 2. 90 – 91.

Hírek. EMŐ 1. 89 – 91. és 2. 84 – 85.

Tanulságok – állásfoglalás Király Péter könyvének bemutatójáról. EMŐ 2. 55 – 56.

Újabb ősmagyar sírleletek? EMŐ 1. 91 – 95.

Az ősmagyarság és a Kaukázus. Magyarország és Azerbajdzsán: A kultúrák párbeszéde. NK

Tudományos konferencia. Bp. II. 64 – 70.

 

/-/ A Magyar Professzorok Világtanácsa a Pro Universitate et Scientia kitüntetést adományozta nekem. /

Я получил почетный диплом Всемирного Совета Венгерских профессоров./

 

Két hétig ásatott Szörényi Levente zeneművész a Szlovákiából áttelepült Ringer Árpáddal, miután 1997- ben Csathó Pállal közösen megjelentette Sashegyi jegyzeteteit, ld. Demokrata június 4. 48 – 49. Bognár József riportja: Két hét a Pilisben (Szörényi fényképével). Szörényi Holdvilágárok Alapítványt is létesített. 8 m. mélyre ásatott. Sírt nem talált.

 

2009

Az ázsiai hunok emlékei nyomában. In: A hunok öröksége. Szerk. Marácz L. – Obrusánszky B. Bp. 223– 238.

 

Recenzió:

Fodor István. Őstörténet és honfoglalás. Magyarország Története I. Bp. K tavasz 155 – 162.

Beköszöntő. EMŐ 1. 3.

Néhány szó a székely-magyar rovásírásról. In: Magyarország-Azerbajdzsán, a kultúrák párbeszéde. IV. Nemzetközi Tudományos Konferencia, Bp. 34. (kivonat)

Előszó. In: Avarok, bolgárok, magyarok. Ómúltunk Tára 5. Bp. 5 – 10.

- Kuznyecov Vlagyimir Alekszandrovics. Kikkel találkoztak, vagy kiknek a munkáit szerezték be az első Zichy-expedíció tagjai Oroszországban? EMŐ 1. 36 – 38.

Az első Zichy-expedíció és Azerbajdzsán. EMŐ VIII. 1. 39 – 45. Fordítása:Первая экспедиция графa Е. Зичи и Азербайджан. 42 – 45.

Megtalálták Julianus magyarjai őseinek első temetőit? EMŐ 1. 46 – 51.

The life of Alexander Csoma de Kőrös. EMŐ 1. 4 – 8.

x Harsáczky György. Beszélgetés dr. Erdélyi István régésszel. Magyar Túrista 8. 4 – 5. (fényképpel)

Előszó. Kötöny kán és a magyarországi kunok. In: Sz. T. Katancsijev – Benkő Mihály. Bp. 5 – 13.

Sturm László. Magyar, mogyeri, magyari. Kerekasztal beszélgetés. Résztvettem: 117. – 119. Kortárs 1.

 

2010

Előszó helyett. EMŐ 1. 3 – 5. (emléksorok)

Néhány megjegyzés a székely-magyar rovásírásról, kaukázusi, illetve bolgár-török kapcsolatáról. In: Magyarország és Azerbajdzsán. A Kultúrák párbeszéde II. kötet. IV. Nemzetközi Tudományos Konferencia Bp. 177 – 181.

Az első Zichy-expedíció és Azerbajdzsán. In: Magyarország és Azerbajdzsán. A kultúrák párbeszéde IV. Nemzetközi Tudományos Konferencia Bp. II. 71 – 73.

Magyar őstörténet Gödön. Gödi Körkép I. 3.

- Ráduly János. A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei a Kr. u. 17. századig. Masszi Kiadó Bp. 138 oldal. (angol kivonattal)

Az Ucs-tepei sírlelet. EMŐ 4. 50 – 51.

 

/-/ A Magyar Földrajzi Társaság 134. Közgyűlése a Teleki Sámuel emlékérmet adta át nekem. /я

получил почетную медаль Венгерского Географического Общества/. Ld. Kubassek János. Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 19. 97-98. Fényképemmel.

 

Recenzió:

Fodor István. Őstörténet és honfoglalás. Keletkutatás ...

 

Előadás Pécsett, ld. lentebb.

 

2011

A magyar őstörténet alapkérdései, a megoldás kilátásai. EMŐ 2. 30 – 12. /Előadás 2010-ben

a II. Magyar Őstörténeti Konferencián, Pécsett./

* Füzesséry Magdolna, az elfelejtett erdélyi művésznő. Napkút-Füzetek 56. Bp. (hibákkal, mivel korrektúrát nem adtak)

A magyar honfoglalás és ami előtte történhetett – Egy kutató gondolatai és feltételezései. Nagy Magyarország III. 2. 4 – 9.

Néhány gondolat Kőrösi Csoma Sándorról. In: Kőrösi Csoma Sándor és a népek önazonossága. Konferencia. Kovászna 9 – 14.

*Dél és Észak. Ómúltunk Tára 7. Bp. (ismertetése EMŐ 2. 69 – 80.

Előszó. Ajbolat Kuskumbajev. Magyarok keleten és nyugaton. Ómúltunk Tára 8. Bp. 5 – 17.

Hírek. EMŐ 2. 82 – 83.

Egy jellegzetes, korai, dél-oroszországi hun sírlelet. EMŐ 3. 3 – 5.

Ki lehetett a Tarih-i Ungurus társszerzője? EMŐ 3. 61 – 62.

Hibajegyzék. Erdélyi István – Ráduly János: A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei a Kr. u. XVII. századig. EMŐ 3. 31 – 38

- Erdélyi Péter. Трансилванские секеи и некоторые наследственные черты и древней культуры. In: Aралo-каспийский регион в истории и культуре Евразии c. II. Nemzetközi konferencia előadásai.

Aktobe. Алматы – Актобе 266 – 268., megismételve: Научное творчество Л. Н. Гумилева и история народов Евразии: Современные подходы и перспективы. Астана 110 – 112., u. ebben: Секельи и мадьяры Арпада. 108 -110.

 

80 éves lettem.

/-/ A Mongol Köztársaság budapesti nagykövete kitüntető mongol tud. akadémiai diplomát nyújtott át nekem. /Получил почетный диплом посла АН Монголии в Будапеште./

 

2012

Opponensi vélemény Türk Attila 2011, Szeged. Disszertációja: A magyar őstörténet és a szaltovói régészeti kultúrkör. Ld. EMŐ XI. 1. 56 – 62.

Menekülés. Napút 220-226.

Bábel Tornya avagy malomjáték. EMŐ XI. 3. 3 – 5.

Emléksorok L. Ny. Gumiljov születésének századik évfordulójára. EMŐ 4. 45-49.

 

Hírek. EMŐ 4. 79.

*Magyar őstörténeti minilexikon. Bp. Napkút Kiadó. (7oo pld.)(kiadását a NKA anyagilag támogatta, de kiadóval nem volt szerződésem, a pénz elúszott)

 

/-/ A Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület (Kovászna - Csomakőrös) ebben az évben a Kőrösi Csoma Emlékérmet csak nekem adományozta. /секельское научное общество наградилo меня почетной медалью им. Ш. Кёрёши Чомы, в этом году только мнe из венгерских учёных/

81 éves lettem.

 

2013

Hírek és Könyvekről EMŐ 1.

Hírek és Könyvekről EMŐ 2.

A hunok. EMŐ 2. A viták-vélemények rovatban.

- Oб этнониме авары на Кавказе. In: Агларов М. А. Этногенез в свете полтиантропологии и этнонимии в Дагестане. Махачкала 128 – 133.

A honfoglaló magyarság lovastemetkezései. Magyar Hüperión I. 3. 257 – 260.

Hol lehetett a magyar őshaza meg egyes rokon nyelveink. EMŐ 2013.XII. 4. 13-20. Vámbéry Ármin emlékszám.

A Pilis régészeti emlékei. Előadás, Pomáz dec. 20. Magyar Vár Alapítvány.

Beilleszkedés. Napút 30-35.

 

xx Kő András. Mellékfolyó. Magyar Nemzet 4. 20.

 

2014

EMŐ XIII. 1. Gondolatok a Nagyszentmiklósi kincsleletről. 41 – 49. (1. rész)

Hírek. 79.

EMŐ 2. A Nagyszentmiklósi kincslelet. II. rész. 79 – 82.

EMŐ 3. Néhány szó az úgynevezett Seuso kincsleletről. 84 – 85.

- „Magyargyanús” temető az Urál hegységtől keletre. 86 – 87. (Az Uelgi tónál.)

Könyvismertetés – Hírek. 88.

EMŐ 4. Könyvekről. Hírek. 85 – 86., valamint Prof. Boda László magyar eredetkutató erkölcsfilozófus emlékére. 87.

A magyar honfoglalás és közvetlen előzményei. Magyar Hüperión II. 2. 131 – 135.

Függelék II. A szerző és közreadó. /Boromisza Tibnor festőművész munkásságáról/ Magyar Hüperión II. 2. 96 – 98.

 

Göd város Önkormányzata Díszoklevéllel tüntetett ki a városért végzett kiemelkedő munkásságáért, Pro Urbe díjjal és diszpolgársággal.

 

2015

Nekrológ:

Miklós Zsuzsa (1948 – 2014.) EMŐ XIV. 1. 63.

Török professzor előadása a balbalokról. 2014 december 5.-én Y. C,oruhlu, az Isztambuli Egyetem professzora a MTA RI-ben tartott előadást. EMŐ XIV. 1. 61.

Hírek. EMŐ XIV. 1. 59 – 60. Folytatódik az ásatás Uelgiben.

Könyvekről. EMŐ XIV. 1. 55 – 56.

Xyннугийн Oв. Ulanbaatar 2011. A hunok kincsei (könyvismertetés) EMŐ XIV. 2. 43.

Viták – vélemények:

Megjegyzések Zimonyi István. A magyar őstörténet sarokpontjai c. MTA Dr.-i érkezéséről. (A címet Surányi Dezső változtatta meg.) EMŐ XIV- 1. 49-54.

A nagyszentmiklósi aranykincsről. MH III. 2. 192 – 197. (az 5. kép kiamaradt)

- Benkő M. The sargatka culture and the huns. GLOBAL-Turk 3-4. Kazakstan, Almaty

103 – 117.

 

2016

Kard és kereszt. V 42 – 44.

Az interneten is. Ethnologia – Benkő Mihály. A szárgátkai kultúra és a hunok. 222 -239. (az előző magyar fordítása) Angol kivonattal 236.

Az interneten is. Ethnologia 2016.1-4. 359 – 367. A tenger nomádjai, a vikingek. Avagy nemcsak Kolumbusz fedezte fel Amerikát? Orosz és angol kivonattal.

Съкровище с Надьсентмиклош. Szofia (magyar elő és utószavakkal) Cikkeim fordítása. Elő- és utószó magyarul is.

A magyar honfoglalás közvetlen előzményei. Tanulmányok Mesterházy Károly tiszteletére. (szerk. Kovács László – Révész László) Bp. Debrecen. Szeged. 433-438.

 

2017

Az igazi Dentumogyer, avagy döntövi Magyarország? MT I.48-50.

A nagyszentmiklósi aranykincs rovásfeliratai és a történelem. Napút online könyv, május 26. 5 oldal. (sajtóhiba: uta helyett ura a helyes)

e-könyvként megjelent a MŐMinilexikonom a hédervári Publio Kiadónál, rendetlenül...

- Benkő Mihály. A xiongnuk régészeti kutatása Mongóliában a legújabb eredmények tükrében. Kelet Kapuja I. 2. 28 – 55. (angol kivonattal)

 

86 éves lettem.

 

2018

A nagyszentmiklósi aranykincs rovásfeliratai és a történelem. Ethnologia 3. 273-281.

- Benkő Mihály. A Hsziung-Nuk régészeti kutatása Mongóliában. Ethnologia 3.282-320.

Vallások a pogány Bulgáriában. Ethnologia 3. 602-604.

Egy felfedezésre váró régi forrás a magyarok eredetéről. Ethnologia 3. 731-734.

 

2019

 

Kéziratok /рукописы/

Hozzászólás Bartha Antal: A magyar őstörténet fogalma c. előadásához . Év ? 12 és fél oldal, gépelve.

Neue Beobachtungen über das Material des Spätawarenzeitlichen Gräberfeldes in Pilismarót –

Basaharc. Nitra 1966. (előadás a nk. konferencián 1966) 3 – 8., térképpel. (fordította Sterberg József)

Opponensi vélemény Mesterházy Károly: Nemzetségi szervezet és osztályviszonyok kialakulása a honfoglaló magyarságnál c. kandidátusi értekezéséről. Bp. 1976.

Magyar őstörténeti bibliográfia I. Válogatás. az orosznyelvű szakirodalomból. Károli G. Református Egyetem Történettudományi Intézet. 1997. 20 oldal.

A mongol-magyar régészeti expedíciók eredményei. 133 old. 1982. Tóth T. és Frech’ M. függelékeivel.

Expedíciós napló 1989. Mongólia. 30 old.

Expedíciós napló 1962. Mongólia.

Expedíciós napló 1962 Mongólia,és 8 old. gépelve.

Mongólia, expedíciós napló. Noin-ula. 59 kis oldal, részben rajzok. Felragasztva. Első ásatásunk!

Expedíciós napló 1964. Mongólia 14 kis old.

Expedíciós napló, Mongólia, 1988. Gépelt, Dulga úl. 23 old. és még 8 old. meg még 2 kézzel írt.

Expedíciós napló, Mongólia 1988. Ih-het. Gépelve a CD-ről, 2007-ben. 2 old. és 3 kép.

(A képek és a naplók Érdre kerültek a Földrajzi Múzeumba.)

***

Megnyitó beszéd. Angolul. 1996.

Kelet felé mutató régészeti és történelmi emlékek. A Magyarság és Kelet. Őstörténeti Konferencia.

Magyarok Világszövetsége Kongresszusán. 2004.

Отзыв на автореферат диссертации на соискание учёной степени доктора исторических наук Кушкумбаева Айболата Кайрисламовича. История военного дела кочевников Золотой Орды ХIII- ХV. вв. 2010. 4 oldal. (Kazaksztán)

***

Fordítások /переводы/

A felszabadult Budapest művészete. Összeállította Csap Erzsébet. Bp. 1960. 8. oldal. – Az orosz fordítás társszerzője Ikonnyikova Alisza.

Az összes orosznyelvű kivonat fordítása Ikonnyikova Aliszával. AAH 1961. 13. (10 kivonat)

 

Szinkrontolmácsolás Tálasi István etnográfusnak Moszkvában. (beszámoló cikkében meg sem említette)

Galkin L. L. cikkének magyarra fordítása, amiből a német készült AAH 35. 1983. 1985.

Újonnan felfedezett régi művészeti emlékek Mongóliából. (fordította Fejes Imre 1996) Acta Orientalia Hung. 1987. XLI. 75 – 82.

Bokij N. M. – Pletnyova Sz. A. Nomád harcos család sírjai az Ingul folyó völgyében. AÉ 1989. 1-2. 86 – 97.

Galijev Anuar. Mythologisation... c. cikkét először oroszról magyarra fordítottam, arról fordították angolra. Acta Ethnographica Hung. 2002. 47. 3-4. 383-395.

Ld. még Eleink MŐ 2009.

***

Szerkesztések: /редакции/

Lektorálás: A Közép-Duna medence régészeti bibliográfiája. Bp. 1954.

Studia Archaeologica VI. Bp. 1977. Ismertetései: R. Brulet. Revue des Archéologues et Historiens d, Art de Louvain, XIII. 1980., Ethnogr.-Archaol. Zeitschrift 21. 2. 1980., Archaelogia Austriaca 1980. 64.

Germania 1980. 58.,Zeitschrift für Archaologie 1979. 13., Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 1979., Slovenská Archaeologia 1979. XXVII. 1. , L, Anthopolgie 1979. 83. 1.

Археология Венгрии. Каменный век. М. 1980. (csak az első kötet jelent meg)

Magyar őstörténeti konferencia Bp. 1995. nov. 20-21. (Bp. 1997.) 5 – 34.

Panyola. Bp. 1996. (rotaprint)

Zichy-expedíció Kaukázus, Közép-Ázsia 1895. Szádeczky-Kardoss Lajos útinaplója. Bp. 2000.

A hunok öröksége. Szerk. Marácz László és Obrusánszky Borbála. Bp. 2009. - Szerkesztőbizottsági

tagként tudomásom nélkül tüntettek fel!

***

Rövidítések: /сокрашения/

AAH Acta Archaeologica Acadaemiae Scientiarum Hungaricae

AÉ Archaeológiai Értesítő

AO Acta Orientalia Hungarica

AT Antik Tanulmányok

СА Советская Археология

СЭ Советская Этнография

EMŐ Eleink – magyar őstörténet

ÉT Élet és Tudomány

Ethn Ethnographia

K Klió, vagyKeletkutatás

KK Kelet Kapuja

MH Magyar Hüperión

MN Magyar Nemzet

MNM Magyar Nemzeti Múzeum

MT Magyar Tudomány

1. nemzetközi

RF Régészeti Füzetek

Sz Századok

szerk. szerkesztő

TM Történeti Múzeum

T Turán

Л Ленинград

М Москва

PMH Pest Megyei Hírlap

V Valóság

* könyv, v. brosura

 

A tatároknál a 19. században adatolták a „kirk madsar”[1] (=negyven magyar) kifejezést. Ez a kifejezés összefüggésben van a 728-ban, a Derbent szoros arabok elleni védelmében elesett, Dagesztánban ma is szentként tisztelt „negyven hőssel”.

Nézzük az események történelmi hátterét.

453-ban elhúnyt Attila hun király, akinek birodalma Európa és Ázsia határvidékétől egészen Franciaországig terjedt.

 

Kép: Erópa Attila hun király halálakor (i. sz. 453.)

Attila halála után birodalma szétesett, de a Kaukázus északi előterét még száz évvel később is hunok tartották kézben. Ezt a térséget keletről a Kaszpi-tenger, nyugatról a Fekete-tenger, északon az egymást megközelítő Volga és Don folyók, míg délről a Kaukázus hegyvonulata határolja. A Kaukázuson átvezető két legfontosabb hadiút a Kaszpi-tenger és a Kaukázus közötti keskeny – ám annál fontosabb - szoros, a Derbent-kapu, valamint a hegylánc közepén található Dariel/Alán-hágó. A térség - rendkívüli stratégiai jelentősége miatt - évezredek óta a civilizációk ütközőövezete. Az i. sz. 5. századtól a központi vezetés nélkül maradt, de továbbra is kíváló harci értékkel rendelkező hun csapatok a térségben érdekelt nagyhatalmak szolgálatába álltak.[2][3]

Kép: A Kaukázus térsége i. sz. 565-ben. Forrás: Zimonyi 2012: 114.

A neves 19. századi keletkutató, Vámbéry Ármin a következőket írja: „a tatároknál még ma is dívó kirk-madsar elnevezés (=negyven magyar – B. I.) nem jelenthet egyebet, mint negyven madsar-t vagy negyven hőst” [mert]” … keleten e számot sűrűen alkalmazták a tisztelet és bámulat tárgyainak megjelölésénél.” [Vámbéry 1882: VIII, [4], 705 p.] [4]

Az említett Kaukázus és Kaszpi-tenger között vezető átjáróban, a Derbent-kapuban található Derbent város. Ettől északra van egy emlékmű, melyet annak a „negyven hős”-nek (=Kirk-lar) a tiszteletére állítottak, akik az átjáró arabok elleni védelmében i. sz. 728-ban estek el. A „negyven hőst” Dagesztánban szentnek tartják, tiszteletükre évente gyertyát gyújtanak.

  

Kép: Kirk-lar (negyven hős) emlékmű Forrás: The project: „Dagestan”, https://slideplayer.com/slide/4360416/

Az emlékműtől délre található maradványaiban a Kaukázusi Fal, más néven Nagy Sándor kapui. Ezt a falat a hagyomány szerint Nagy Sándor építette, hogy megvédje a déli földeket az északi népek támadásaitól. A fal eredetileg 9 méter magas és körülbelül 3 méter vastag volt, és vaskapuk és őrtornyok tagolták.

A Derbent-kapu történetéről a 11. században készült egy számos kéziratban, törökül és perzsául is fennmaradt krónika. A terület nevéről a munka a Derbend-náme címet kapta. A krónika leírja, hogy a 6.. században Hoszrau Anósírván szászánida király (531-579) a turániak ellen számos erődített várost építtetett, köztük Ulu (’Nagy’) Madzsart és Kicsi (’Kis’) Madzsart, amelyek önálló uralkodókkal rendelkeztek, és a Szasszanída Perzsa Birodalom vazallusai voltak. Legközelebb még egyszer és utoljára a 722-es nagy kazár-arab háború kapcsán írnak a két magyar városról, amikor már a kazár kagán szövetségesei voltak [Mübariz 2008] A két város neve értelemszerűen az oda telepített lakosság illetőleg helyőrség nemzetiségére utal, a „negyven hős” (Kirk-lar) kifejezés pedig ezekből a városokból származó katonákra utalhat. A Derbent-kapu a második arab-kazár háború során többször gazdát cserélt, végül 728-ban elfoglalták az arabok. Mübariz Helilov és Nyitray Szabolcs szerzőpáros az Ősmagyarok Azerbajdzsánban című könyvükben az említett két város további sorsáról a következőket írják: „A. Bakihanov helyszíni kutatásai alapján pontosította, hogy Ulu Madzsart megszűnte után később Tatártopnak, majd az ő idejében (XIX. sz. első fele) Minaretnek „keresztelték” át, Kicsi Madzsar viszont az Indiri nevű falunak a felső részén egy Csumlu’nak hívott helyen állt valaha. A néhai Indiri falu, azonos a kumükök Éndréj nevű településével, ami Dagesztán északi részén a Szulák folyó bal oldalán található.” [Mübariz 2008.] Figyelemre méltó, hogy a Derbent-kapu arabok által történt elfoglalása után a Kuma folyó partján épült egy új város, melyet az arab utazók Al-Madzsarnak neveztek. (Ezt végül az Arany Horda elleni háború során Timur Lenk 1396-ban pusztította el). Az arab előnyomulás miatt a kazárok is áttelepítették a fővárosukat északabbra. Hasonlóan történhetett a szövetséges magyarok északabbra települése is.

 

Kép: Szasszanida erődítmény Derbent, Dagesztán. Forrás: http://derbent.ru/photo/thumbnails.php?album=5

Tekintsük át a 7-8. századi arab előnyomulás eseményeit, melyeknek máig ható jelentősége van. Ebben az időben alakult ki az „arab- világ”, melynek kiterjedése a későbbiekben egészen napjainkig csak kismértékben változott, és amely jelenleg is fontos világpolitikai tényező. Az iszlám előnyomulás – más eszközökkel – a mai napig folytatódik, és a civilizációk ütközőpontjai ma is Hispániában, a Kis-Ázsiában és a Kaukázusban vannak. Itt elsősorban Kis-Ázsia és a Kaukázus eseményeit tárgyaljuk.

Mohamed próféta halála (i. u. 632) után néhány évvel az egész arab félsziget (benne Jemen 630, Mezopotámia 636-637), majd a Bizánctól elszakított Palesztina 634, Szíria 634-636 és Egyiptom, utóbb Perzsia 642-656 az arab birodalom részévé lett. A terjeszkedés során a kalifátus (kalifa=utód) seregei elérték a Kaukázus nagy hegyi akadályát. Ha ezen túljutnak, nyitva áll az út Kelet-Európa országai felé. A Kaukázus vonalában azonban az arabok szembe találták magukat egy szervezett katonai hatalommal – a Kazár Birodalommal –  amelyik sikerrel akadályozta meg őket abban, hogy hódításaikat ebben az irányban is kiterjesszék.

A Szasszanida Irán összeomlása és iszlamizálása után a kaukázusi térség a hagyományosan érdekelt Bizánc és a terjeszkedő arabok harcának kereszttüzébe került. A 7–8. század az egymást követő arab hadjáratok kora. Ezekben a harcokban a kazárok a bizánciak hű szövetségesei voltak, a közös érdek állította őket egy csatasorba az arabok ellen. Gyakori hadjáratok folytak a Kaukázus déli részén, Arméniában (=Örményország) és Azerbajdzsánban, változó sikerrel. Az arabok több alkalommal betörtek kazár területre is.

A Kazár Birodalom tipikus nomád birodalom volt. Területe Közép-Ázsiától a Krím-félszigetig terjedt. Az arabok által a Kazár Birodalom ellen indított első sikertelen támadások 642-652 között zajlottak. 642-ben az akkori kazár fővárost, Balanjárt támadták meg a muszlim arab csapatok. 652-ig kisebb csatákra került sor, de az említett évben ismét nagy muszlim csapat támadta meg a kazár fővárost. A megerősített főváros ellenállt, a felmentő kazár lovasság megverte az ostromlókat, a harcok során a muszlimok vezére is elesett.

 

Kép: A Kaukázus térsége 659-ben, a Ny-i Türk Kaganátus felbomlásakor.

Időközben az arabok folyamatosan szorították vissza Bizáncot. Végül a kalifátus serege magának Konstantinápolynak az elfoglalását tűzte ki célul. A 717-718. évi hadjáratban az Omajjad-kalifátus seregei összehangolt szárazföldi és tengeri támadást hajtottak végre a bizánci főváros ellen. A hadjárat húsz évnyi ellenségeskedés csúcspontja volt. 716-ban az arabok megszállták a bizánci Kis-Ázsiát. Kis-Ázsia nyugati partjainál telelés után az arab hadsereg 717. elején lépett át Trákiába, és ostromgyűrűt épített Konstantinápoly körül, amelyet a Theodosius császár által építtetett hatalmas falak védtek. Az arab flottát, amely a szárazföldi hadsereget kísérte, és amelynek célja volt, hogy végrehajtsa a város tengeri blokádját, a bizánci haditengerészet a görögtűz használatával hamarosan semlegesítette. Ez a bizánci siker lehetővé tette Konstantinápoly ellátását tengeren, míg az arab hadsereget éhínség és betegség pusztította a szokatlanul kemény téli időszakban. 718 tavaszán két arab flottát, amelyeket megerősítésként küldtek, a bizánciak elpusztítottak, és egy további, szárazföldön keresztül Kis-Ázsiából küldött hadsereget is. Az arabok 718. augusztus 15-én kénytelenek voltak feladni az ostromot.

Kép: Konstantinápoly II. Theodosius császár (408-450) által épített falának részlete. Forrás: https://www.tripadvisor.co.hu/Attraction_Review-g293974-d8011631-Reviews-Walls_of_Theodosius-Istanbul.html#photos;aggregationId=101&albumid=101&filter=7&ff=197969589

Az ostrom kudarca komoly következményekkel járt. Konstantinápoly megmentése biztosította a bizánci birodalom fennmaradását, míg a kalifátus stratégiai lehetőségei megváltoztak. Bár a bizánci területekre irányuló rendszeres arab támadások folytatódtak, ezek már nem tűzték ki célul Konstantinápoly elfoglalását. A történészek úgy vélik, hogy az ostrom a történelem egyik legfontosabb csatája volt, hiszen a kudarc több évszázadra megakadályozta a Balkánon keresztül történő muszlim előnyomulást Délkelet-Európába.

A második arab-kazár háborút (722-798) a fontos hadiút, a Derbenti-szoros feletti uralomért folyó küzdelem vezette be. Maga Derbent többször is gazdát cserélt 710–711-ben, 713–714-ben 716-717-ben, míg végül 728-ban arab kézre jutott.[5]

722-ben az arabok megtámadták Alániát, Bizánc és a kazárok szövetségesét. Ennek előzménye volt a később III. Leon néven uralkodó bizánci császár alániai küldetése. Erről Hitvalló Szent Theophanész részletes beszámolót hagyott ránk. II. Iusztinianosz utasította Leónt, hogy vegye rá az alánok fejedelmét, Itaxészt, hogy szakítsa meg baráti kapcsolatait Abasgia (=Abházia) királyságával, I. al-Valid, omajjád kalifa szövetségesével. León átkelt a Kaukázus hegyszorosain, és szövetséget kötött az alánokkal, de Abasgián keresztül nem tudott visszatérni Bizáncba. Az abházok be akarták börtönözni, az alánok azonban nem adták ki nekik a bizánci küldötteket. Több hónap, illetve kalandos események után León végül megszabadult, és visszatért Konstantinápolyba. Miután León felvette a császári címet, alán szövetségeseinek földjére betörtek II. Omár, omajjád kalifa seregei. Egy Barjik nevű kazár herceg, a kagán fia sietett ekkor az alánok segítségére, és 722-ben az egyesített alán–kazár erők megverték az arab hadúr, Tabit al-Nahrani seregét. A kazárok ezen az időszakban számos erősséget építettek Alániában.

Az arab vezér, Dzsarrah azonban újabb támadásra indult Derbent ellen. A kazárok jelentős sereggel, Barjik vezetésével, felkészülten várták megerősített helyeiken az ostromot (Hamzin, Taryu). Az arabok ennek ellenére elfoglalták a kazár állásokat, elkeseredett küzdelem árán birtokba vették Balanjart is, a város kazár védője Szemenderbe menekült. Dzsarrah Szemender közeléből visszafordult, s csak a következő évben (725) kezdett újabb hadjáratba. Előbb az alánok ellen indult, mielőtt azonban döntő fordulatra került volna sor, az új kalifa visszahívta és helyére féltestvérét, Maslama ibn Abd al-Malik (685–738. december 24.) herceget állította, aki korábban Bizánc 717-718. évi sikertelen ostromát vezette.

Maslama 727-ben elfoglalta a Kaukázus egyik fő szorosát, Darielt. Hadjárata nehéz volt és nagy véráldozatokat követelt. Csapatai harminc- negyven napig harcoltak rossz időjárási körülmények között, és bár győzelmet aratott a kazár kagán elleni csatában, a hadjárat nem ért el jelentős eredményt, ezért őt is visszahívta a kalifa.

Ezzel párhuzamosan folytak a Derbent szoros birtoklásáért az említett harcok, melynek során – 728-ban – a „negyven hős”/negyven magyar elesett.

 A Kaukázusban újra megjelent Dzsarrah, aki a Dariel hágón keresztül az új kazár főváros, Szemender ellen vonult, amit bevennie azonban nem sikerült. 730-ban megint fellángoltak a harcok a kazárok és az arabok között. Barjik vezetése mellett mintegy háromszázezer főnyi kazár sereg indult a Dariel szoroson keresztül Dzsarrah ellen. Az elkeseredett küzdelem harmadik napján az arabok döntő vereséget szenvedtek. Dzsarrah elesett, asszonyai, gyerekei kazár fogságba kerültek. A kazárok éltek sikert hozó helyzetükkel, s a megfutamodott ellenség üldözése közben Moszult is megközelítették. Talán akkor érte el katonai csúcspontját a kazár katonai hatalom.

Az arabok nem nyugodtak bele vereségükbe. A kazárok elleni harc irányítását Szaid vette kézbe, egymás után elért apró-cseprő sikereit az arab hagyomány kiszínezte. Utána megint Maslama vette át a kazárok elleni harcok irányítását. Átkelt Derbenten, kazár területre vezette seregeit, nagyobb nehézségek nélkül eljutott Szemenderig. A kaukázusi arab sereg élére ekkor (732) új vezér került Marwan ibn Muhammad ibn Marwan (691 –750 aug. 6.) későbbi kalifa (744-750) személyében. A hagyományosnak mondható helyi háborúskodás után 737-ben kezdte meg a kazárok elleni döntő hadjáratot. Hatalmasra duzzasztott seregeivel váratlanul átkelt a Dariel-hágón és a Derbenti szoroson. Az ellenállhatatlan nyomás elől a kazár kagán észak felé menekült. Nyomában az arab seregek végig pusztították a burtaszok földjét. A kagánt a Volgán átkelt arabok utólérték. A várt döntő csapás helyett az arab vezér tárgyalni kezdett. Szorongatott helyzetében a kazár kagán engedett Marwán követelésének és áttért az iszlámra. Ezután az arab seregek kivonultak Kazáriából. Mindez 737-ben történt.

 

Kép: A Kalifátus 750-ben. Forrás: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Caliphate_750.jpg

750-ben az Arab Kalifátus élén az Omajjádokat az Abbászidák váltották, akik elődeiknél sokkal kevésbé agresszív külpolitikát folytattak. 760-ban a kazárok és az arabok szövetséget kötöttek, amit a kazár kagán lányának házasságával pecsételtek meg, akinek nem sokkal későbbi halála után azonban a harcok kiújultak.

798-ban sikerült lezárni a háborút az arabokkal. A hosszú harcokban a kazárok végül kimerültek, így Transzkaukáziáról is le kellett mondaniuk. De az arabok csak a Kaukázusig jutottak el.

A kazárok védelmi harcainak jelentősége az, hogy a Kaukázus vonalában feltartóztatták az arab előretörést. Ebben a kűzdelemben szerzett hírnevet a Derbent védelmében 728-ban elesett „negyven magyar hős”. Négy évvel később, 732-ben Martell Károly seregei Párizs mellett állították meg Abd al-Rahman ibn Abd Allah al- Gafiq andalúziai emír seregeit, és pontosan 728 év múlva, 1456-ban a Magyar Királyság– Hunyadi János vezetésével – Nándorfehérvárnál fényes győzelmet aratott az arab Kalifátus örökségébe lépő Oszmán Birodalom csapatai felett.

Irodalom

Bacharach, Jere L. (1996). "Marwanid Umayyad Building Activities: Speculations on Patronage". In Necipoğlu, Gülru (ed.). Muqarnas: An Annual on the Visual Culture of the Islamic World. 13. Leiden: BRILL. pp. 27–44. ISBN 90-04-10633-2.

Bendefy László (1942): A magyarok kaukázusi őshazája. Gyeretyán országa, Budapest, 1942

Blankinship, Khalid Yahya (1994). The End of the Jihâd State: The Reign of Hishām ibn ʻAbd al-Malik and the Collapse of the Umayyads. Albany, NY: State University of New York Press. ISBN 978-0-7914-1827-7.

Brooks, E. W. (1899). "The Campaign of 716–718 from Arabic Sources". The Journal of Hellenic Studies. The Society for the Promotion of Hellenic Studies. XIX: 19–33. doi:10.2307/623841.

Canard, Marius (1926). "Les expéditions des Arabes contre Constantinople dans l'histoire et dans la légende". Journal Asiatique (in French) (208): 61–121. ISSN 0021-762X.

Derbend-námeh or the history of Derbend (1853), Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg

Dixon, ʹAbd al-Ameer ʹAbd (1971). The Umayyad Caliphate, 65-86/684-705: (a Political Study). London: Luzac. ISBN 978-0718901493.

Dunlop, Douglas M. (1954). The History of the Jewish Khazars. Princeton, N.J.: Princeton University Press. OCLC 459245222.

Guilland, Rodolphe (1959). "L'Expedition de Maslama contre Constantinople (717-718)". Études byzantines (in French). Paris: Publications de la Faculté des Lettres et Sciences Humaines de Paris: 109–133. OCLC 603552986.

Hasluck, F. W. (1929). "LVII. The Mosques of the Arabs in Constantinople". Christianity and Islam Under the Sultans, Volume II. Oxford: Oxford University Press. pp. 717–735.

Horváth Gábor: A hunok 395. évi ázsiai hadjárata a Római Birodalom keleti tartományai ellen, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen, letöltve: 2019-05-13

Katona T. (1981): Rubruk útleírása, in: Katona T. (szerk:): A tatárjárás emlékezete. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy.

Kazak (1999.): Kazak tilinin szezdigi, Almatü, 1999.

Kazhdan, Alexander, ed. (1991). The Oxford Dictionary of Byzantium. Oxford and New York: Oxford University Press. ISBN 0-19-504652-8.

Lammens, H. (1987). "MASLAMA". In Houtsma, Martijn Theodoor (ed.). E.J. Brill's First Encyclopaedia of Islam, 1913–1936, Volume V. Leiden: BRILL. p. 394. ISBN 90-04-08265-4.

Lilie, Ralph-Johannes; Ludwig, Claudia; Pratsch, Thomas; Zielke, Beate (2000). "Maslama ibn 'Abd al-Malik (# 4868)". Prosopographie der mittelbyzantinischen Zeit: 1. Abteilung (641–867), Band 3: Leon (# 4271) – Placentius (# 6265) (in German). Berlin and Boston: De Gruyter. pp. 190–191. ISBN 978-3-11-016673-6.

Mübariz Helilov - Nyitray Szabolcs (2008): ŐSMAGYAROK AZERBAJDZSÁNBAN, Budapest, http://tdyweb.wbteam.com/OsmagyarokAzerbajdzsanbam.htm

Pallas nagy lexikona, MEK 2000, 2001, 2002, Szövegrögzítés: Arcanum Kft. http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/066/pc006677.html#6, letöltve: 2019-05-13

Rotter, G. (1991). "Maslama b. ʿAbd al-Malik b. Marwān". In Bosworth, C. E.; van Donzel, E.; Pellat, Ch. (eds.). The Encyclopaedia of Islam, New Edition, Volume VI: Mahk–Mid. Leiden: E. J. Brill. p. 740. ISBN 90-04-08112-7.

Tolsztov, Sz. P.(1947): Az ősi korezm, Hungária Könyvkiadó N. V., Budapest

Treadgold, Warren T. (1997). A History of the Byzantine State and Society. Stanford, CA: Stanford University Press. ISBN 0-8047-2630-2.

Vámbéry Ármin (1882): A magyarok eredete : ethnologiai tanulmány, Budapest : A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, 1882.

Zimonyi István (2012) A magyarság korai történetének sarokpontjai, Szeged, 2012., http://real-d.mtak.hu/597/7/dc_500_12_doktori_mu.pdf, hozzáférés: 2017-09-26

 

[1] Madsar : igy ejti ki a török a magyar szót. Magyarország neki Madsarisztán és magyarországi madsarli. M. tábiászi a neve a Boszporusz ázsiai partján, Anatolu-Kavak közelében levő erődítésnek, mely hajdani magyar építőjétől vette nevét. [Pallas: „Madsar” szócikk.]

[2] A hunok és magyarok közötti összefüggésről Rubruk 13. századi utazó 1255-ben készült útleírásában a következőket írja: „…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [Katona 1981: 95-100.]

[3] A hunok Kaukázuson keresztül a Római Birodalom keleti tartományai ellen vezetett 395. évi hadjáratáról Szent Jeromos tudósít. Ugyancsak ő tudósít a hunok (egy részének) keresztény hitre téréséről is [Horváth: https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen], ami történelmi távlatot ad 22. János pápa Jeretányhoz, a Kuma-vidéki magyarok fejedelméhez küldött 1329. évi levelének. [V. ö.: Bendefy 1942]

[4] Vámbéry értelmezését alátámasztja az 1999-ben kiadott Kazak értelmező szótár „MAZSAR” szócikke, mely szerint: „MAZSAR (МАЖАР) Madijar (Мадияр) (Venger) Aranyhorda idejében való elnevezésének egyik változata. „A hős mazsar nép fia, Kojan vitéz is itt van.” (Salkiiz zsürau) [Kazak 1999: 447. o.]
A mongol kori elnevezést alátámasztó idézett verssor szerzője, Salkíiz zsürau (1465–1560) a nogaj-kazak regős irodalom jeles képviselője volt. Az idézett versrészlet az El Soban című hőskölteményéből származik.” E szerint a magyarok hősiessége a mongol korban is közismert volt.

[5] Időközben Korezm is iszlám befolyás alá került. Korezm uralkodója belviszály rendezéséhez kérte az arabok segítségét. 712-ben Kutejba ibn Muszlim leverte a lázadókat, akiknek a maradéka a Kazár Birodalomba menekült, és részt vett a második arab-kazár háború harci cselekményeiben, majd - csatlakozva a Kárpát-medence visszafoglalására indulókhoz - magyar honfoglalásban is. [Tolsztov 1947] Ed és Edemen apja és anyja nagyszámú népének (=hunok és korezmiek) a magyarokhoz történt csatlakozásáról Kézai Simon is ír a Magyar Krónikában.

 

In: 3. NEMZETKÖZI KORAI MAGYAR TÖRTÉNETI ÉS RÉGÉSZETI KONFERENCIA Budapest, 2016. június 6–10., Редакторы / Szerkesztők TÜRK ATTILA – АЛЕКСАНДР С. ЗЕЛЕНКОВ, Budapest, 2016. 199-228. o.

Összegzés 

A középkori magyar törzsszövetség feltűnése továbbra is aktuális történeti téma a modern hungarológiában. A magyarok elődeinek etnopolitikai közössége a hatalmas kiterjedésű eurázsiai sztyeppen alakult ki a korai és az érett középkor határán. Ez a folyamat további, nagyrészt ogur török eredetű nomád népek szomszédságában ment végbe, úgymint ogurok, szabirok (szavírok), onogurok bolgárok, kazárok, stb. A török nyelvű nomád népekkel fennálló több száz éves sokrétű etnokulturális kapcsolatnak köszönhetően nemcsak a katonáskodó nomád életmód alakult ki a korai magyaroknál, színesítve az anyagi és szellemi műveltséget,  hanem közvetlen hatást is gyakorolt a magyar törzsszövetség törzsi rendszerére. A szerző véleménye szerint teljesen egyértelmű, hogy a török etnokulturális komponensek szerves módon váltak a formálódó magyar nép jól észrevehető jellegzetességévé. A Duna menti Pannoniába való áttelepülés folyamata során, amint azt az írott források hitelesen rögzítik, a Volga–Urál térségének keleti régiójában ottmaradt valamilyen magyar nyelvű töredék, amint ez később megerősítést is nyert. A középkori szerzők értesülései nyomán a magyarságnak ez a keleti része (vagy részei) egy tömbben élt tovább Volgai Bolgária közelében, egészen a Dzsingiszidák nyugati hadjáratának (1236‒1242) kezdetéig. A 13‒15. században a keleti magyarok, miként a többi alávetett nép, bekerültek az Arany Horda dzsingiszida törzsi rendszerébe. A késő középkor folyamán a keleti magyar népesség véglegesen asszimilálódott a Desti Kipcsakban domináns török nyelvű népességébe. Ilyen módon bekerültek és részt vettek az ott kialakuló új etnopolitikai közösségek (nogajok, üzbégek, tatárok és kazahok) kialakulásában.

Továbbiak:

http://arpad.btk.mta.hu/images/aktualis/2019/2019_01_konyvek/III.pdf

 

Ajbolat Kajrszljamovics Kuskumbajev

 (Профессор кафедры Регионоведение факультета международных отношений, Евразийский национальный университет им. Л. Н. Гумилева (г. Астана); (1969) a történettudományok akadémiai doktora, a kazak Al-Farabi Egyetemen végzett 1993-ban. 1993–98 között a Kazak Tudományos Akadémia Keletkutató Intézetében dolgozott. 1998-ban védte meg kandidátusi disszertációját a XVII–VIII. századi kazak fegyvertörténetről, nagydoktoriját az Aranyhorda politikai vezetéséről és hadügyeiről írta. Egyetemi tanár volt – egy ideig tanszékvezető is – Asztanában és Koksetauban. Jelenleg az Astanai Gumiljov Egyetem professzora. A kazak–magyar kutatócsoport tagja, amely a kazak–magyar etnogenetikai kapcsolatokat vizsgálja, résztvett a kutatócsoport 2006. és 2008. évi szibériai expedíciójában. Hatvan tudományos dolgozata jelent meg, közöttük három könyv és két egyetemi oktatási segédkönyv.

Szentpéteri József a következőket írja: „Idehaza a kutatókat régóta foglalkoztató avarkérdés … sokáig úgy gondolták, hogy a VI-VIII. században még erős kaganátus a frankok általi legyőzése után kipusztult. Szentpéteri József régész, a témacsoport (MTA BTK Őstörténeti Témacsoport) egyik titkára szerint ezt az álláspontot alighanem felül kell vizsgálni. "A temetők leletanyaga alapján ma már valószínűbb, hogy az avar kori népesség tekintélyes része megérte a honfoglalást" - mondja. … Benkő Elek régész a középkori Székelyföldről szóló monográfiájában arra jutott, hogy a korai székelység embertani szempontból a Kárpát-medence honfoglalás előtti népességéhez állt közel. Az avaroktól való származás bizonyítása régi problémát oldana meg: a székelyek különállástudata megmaradt, bár kulturális értelemben nem lehet elválasztani őket a magyaroktól. De a honfoglalás után a meghódított népekre jellemző módon katonai segéderőként alkalmazták őket.” AVAR-SZÉKELY-MAGYAR INTEGRÁCIÓRÓL /Szentpéteri József/ "A 8–11. századi temetkezési helyek …ahol … felmerült az azonos temető közös használatának kérdése…: Győr–Téglavető-dűlő (Győr-Moson-Sopron megye, 1901–1905); Prsa/Perse II. Bérc (Szlovákia, 1930-as évek, 1941–1942, 1948–1950, 1954); Visznek–Kecskehegy (Heves megye, 1939–1940, 1942, 1968); Szarvas–Kákapuszta–Kettőshalmi-dűlő(Békés megye,1954–1955, 1963–1964); Balmazújváros–Hortobágy–Árkus (Hajdú-Bihar megye, 1959); Gyönk–Vásártér (Tolna megye, 1968–1983); Vörs–Papkert B (Somogy megye,1983–1985, 1987–1993). Ami közös bennük: mindegyik olyan késő avar kori leletanyaggal is rendelkezik, amelynek tanúsága szerint az adott népesség megélhette a magyarok letelepedését. …A betelepülők egyes –számukra azonos –társadalmi rétegeihez tagozódhattak: a) a lakosság zöme a „nincstelenek” táborát szaporította … b) a köznép vezetői pedig –a saját népességükből verbuvált katonai segédcsapatok élén – a honfoglaló magyarok társadalmának középszintű vezetőihez integrálódhattak. … A középkori Székelyföldről szóló monográfiájában Benkő Elek – összhangban az antropológusok (Fóthi Erzsébet, Bernert Zsolt, Hajdu Tamás, Kővári Ivett) ez irányú kutatási eredményeivel úgy összegzi a korai székelyekről szóló kutatásait, hogy: „a székely kapcsolatokkal gyanúba fogott népesség embertani szempontból a Dunántúl és az Alföld népességéhez, jellemzően a Kárpát-medence honfoglalás előtti népességéhez áll közel” (Benkő 2012, 69.).” SZENTPÉTERI JÓZSEF Kritikai megjegyzések az avar–magyar asszimiláció kérdésköréhez In: MAGYAR ŐSTÖRTÉNET Tudomány és hagyományőrzés, Budapest, 2014. 43-54. o.

 

Kapcsolódó cikkek:

 

A MAGYAR ÉS HORVÁT NEMESSÉG SZÉKELY EREDETE

https://julianusbaratai.blog.hu/2019/03/21/a_magyar_es_horvat_nemesseg_szekely_eredete

 

A MAGYAR ÉS SZÉKELY NEMZETI JELKÉPEK KÖZÖS EREDETRE UTALNAK

https://julianusbaratai.blog.hu/2019/10/22/a_magyar_es_szekely_nemzeti_jelkepek_kozos_eredetre_utalnak

 

Benkő Mihály - Benkő István: SZÉKELYEK EGY CSALÁDTÖRTÉNETI KUTATÁS TÜKRÉBEN

https://julianusbaratai.blog.hu/2018/02/11/benko_mihaly_benko_istvan_szekelyek_egy_csaladtorteneti_kutatas_tukreben

 

A SZÉKELY-AVAR-MAGYAR TITOK

Közös szaka (ázsiai szkíta), szaszanida (perzsa), magyar szimbólumok

https://julianusbaratai.blog.hu/2019/08/12/a_szekely-avar-magyar_titok

 

ANONYMUS ÉS A SZÉKELYEK CSATLAKOZÁSA

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/12/21/anonymus_hitelessege

 

BENEDICTUS

Egy székely katonacsalád ezer éve a haza szolgálatában

 

Kázmér Miklós: A BENKŐ CSALÁDNÉV XV-XVII. SZÁZADI NYELVFÖLDRAJZA

In: Emlékkönyv Benkő Lóránd hetvenedik születésnapjára, Budapest, 1991. 327-331. o.

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/03/20/kazmer_miklos_a_benko_csaladnev_xv-xvii_szazadi_nyelvfoldrajza

 

Kép: Benkőfalva és Benkőfalva címere (történelmi Zemplén megye Varannói járás)

A Benedek már az egyelemű magyar névrendszerben a gyakori nevek közé tartozott (az ÁÚO. mutatója közel hat hasábon utal a Benedictusokra), nem meglepő tehát, hogy a két elemű nevek kialakulásában is jelentős szerepe volt: családnévként mindmáig sűrűn előfordul (1. például a mindenkori budapesti telefonkönyvek adatait), keresztnévként - legalábbis a XIX. sz-ig - ugyancsak (1. Karácsony Sándor Zsigmond: MNyTK. 28. sz. 13). A Benedek "népszerűsége" nyilván összefügg a Benedek-rend működésével: a bencéseknek a középkori Magyarországon 81 monostoruk volt. A gyakori személyneveknek rendszerint számos becéző formája alakult ki, ez alól a Benedek sem kivétel. Ezek jelentős része családnévként szilárdul meg, történeti adataik is gyakran csak ilyen funkcióban lelhetők fel. Az EtSz. a Benedik szócikkében a következő becéző alakokat sorolja: Bene, Benécs, Bencs, Bencse, Bense, Bencső, Benk, Benke Benkő, Benkes, Benő, ? Bena, ? Bence. Közéjük  tartozónak tekinti a Beda, Bede, Bedécs, Bedő neveket is, besorolásuk azonban Benkő Loránd szerint (MNy. XLIV, 55) aligha fogadható el: a régi adatokban a Benedeknek Bedenek hangátvetéses alakja egyszer sem fordul elő.

A Benkő kétségtelenül a Benedek becéző alakja, ezt igazolják a tipológiai összefoglalások (Melich: MNyTK. 15. sz. 21; Benkő Loránd: Msn. XVII, 71) és a becézőnév rendszertani viselkedése is: a -ká, -kő képző a megrövidült tő zárt szótagjához csatlakozik (Rácz Endre: MNy. XLII, 52). Ugyanezt bizonyítják a kővetkező történeti adatok is: "1653: En Colosvarat lako Feyervari Benedek ...adom tuttara mindeneknek, hogy Fwlep Marton felesegeuel, Smelczer Borkaual egyűtt, jeőttek uolt ...hozzam, kiuanuan Smelczer Borka, hogy miuel az en felesegem, Istenben el nyugutt Ombozi Kata aszony ...nekys edes Annya volt volna, mind szinten az eő teőlle ualo gyermekinek Feieruari Istoknak es Benkeönek, ergo eötetis illetne valami Jus" (Szabó T. Attila: NyTudÉrt. 59. sz. 75). 1727: Réz benedeknén~k",Rez Benkőne (Schram Ferenc, Magyarországi boszorkányperek. II. 316). Az EtSz. szerint "a Benkezdetű régi szn.-ek esetleg Benjámin-ból valók is lehetnek": A magyárázatot Ladó János Magyar Utónévkönyve már biztosnak tekinti. Ez a származtatás aligha megalapozott. Az EtSz. a Benjamint ugyan gyakori régi keresztnévnek tartja, azonban az ÁÚO.-ban mindössze négy adat van (L. Kovács, Index), a VárReg.-ban három, Karácsony Sándor Zsigmond nagy XVI-XVIII. sz.-i gyűjtésében (NytudÉrt. 28. sz. 14) is csak nyolc. Nyilvánvaló, hogy családneveink kialakulásában - a BenedekéveI ellentétben - csekély szerepe volt, s így becéző alakjainak is ilyenfajta felhasználásával aligha számolhatunk.

Benkő Loránd "A tőrténeti személynévvizsgálat kérdései" cimű tanulmányában a számos elvégzendő feladat kőzőtt említi a névtípusok, kűlőnösen a családnévtípusok feltérképezésének fontosságát (MNy. XLV, 252). Ehhez a programhoz kapcsolódik az alábbi adattár és a mellékelt térkép, amely a Benkő családnév XV-XVIII. sz.-i elterjedését (és – valószínüleg csak megközeIítően - a gyakoriságát) mutatja be. Az Országos Levéltár XVIII. sz. eleji adatait XVII. századinak tekintem, az összeírt családfők nyilván ebben a században születtek).

Bihar megye. 1588: Benkeő ~1 (Felsőábrány; Jakó 199), 1720: Demetrius BenkO (Esztár; OL. 3142. sz. 199).

Csíkszék. 1559: Benkő Ferencz (Csíkrákos; Kempelen II, 95), 1569 k.: Benkein Damokos (uo.; SzékelyOkI. II, 270), 1589: Benkő 0 (uo.; Kempelen II., 95), 1602: Benkő Imre (Szentdomonkos; SzékelyOkI. V, 221), Benkő Máté (Csíkrákos; i. m. V, 224), Benkeő János (Szépviz: i. m. V, 228), Benkő István (Szentkirály; i. m. V, 233), 1713: Benkő Mihály (Szentsimon; OL. 8652. sz. 30).

Gömör megye. 1720: Georgius Benkő (Felsőbalog; OL. 3132. sz. 71).

Györ megye. 1626: Michael Benkő (Csanak; Úriszék 332), 1720: Stephan(us) Benkő (Győr; OL. 3146. sz. 176).

Háromszék. 1500: Paulo Benko (Mátisfalva SzékelyOkI. V, 33), 1538: Lazaris Benkew (Dálnok;i. m. Ill, 267); 1563: Stephan( us) Benkeo (Bőlön; TörtTár. 1881. 360), 1589: Benkő Demeter (Albis; Kempelen II, 95), 1602j Benkő Tamás [Maksa: SzékelyOkI. V, 177), Benkő László (Dálnok; i. h.), Benkő Péter (Albis; i. m. V, 179), Benkő Máté, Benkő Pál, Benkő János (Altorja; i. m. V, 182), Benkő Péter (Lemhény; i. m. V, 186), Benkő Péter, Benkő Gergely (Kézdivásárhely; i. m. V, 191), Benkő Bálint [Szentiván; i. m. V, 202), Benkő Tamás, Benkő Antal (Illyefalva; i. m. V, 205), Benkő Gergely (Kilyén; i. m. V, 207), Benkő János (Középajta; i. m. V., 213), 1610: Benkeo János (Kézdivásárhely; ErdSzT. Ill, 1147), 1617: Benkő Balázs (Maksa; Kempelen II, 95), 1623: Benkeő Gieőrgi (Márkosfalva; ErdSzT. Ill, 14, 501), 1641: Benkeő Gaspar (Altorja; i. m. II, 327), 1655: Benkő Márton (Kőpec; Kempelen II, 97), 1685: Benkő Sámuel (Altorja; ErdSzT. 1,386),1698: Benkő János (Kilyén: i. m. IV, 1037),1713: Stephan(us) Benkö (Kézdivásárhely; OL. 8652. sz. 17, 21).

Heves megye. 1548: Stephanus Benkeo (Szentgyörgy; Heves m. It. 58), 1576: Ben( e)d(ictus) Benkeo (Vezekény; N. Kiss 964').

Kolozs megye. 1623: Benkeő Gieörginek, Benkeő Gasparnak (Kolozsvár; ErdSzT. Ill, 251),1648: Benkeo Balint (uo.; i. m.I, 639), 1656: Benkeo Balint (uo.; NyTudÉrt. 59. sz. 75), 1703: Benkő~ (uo.; Kempelen II, 99), 1714: Benkő Bálint, 1721: Benkő János (uo.jNyTudÉrt. 59. sz. 75).

Máramaros megye. 1600: Andr(eas) Benkeo (Visk; Bélay 215).

Marosszék. 1602: Benkő györgy (Lukafalva; SzékelyOkI. V, 278), 1603: Georgius Benkő, Stephanus Benkő (uo.; i. m. V, 262), Georgius Benkő (Koronka; i. m. V. 263), 1606: Benkő 0 (Lukafalva; Kempelen II, 95), 1637: Benkeo Janos, 1640: Benkő Janos (Marosvásárhely: NyIrK. 15 : 236).

Nógrád megye. 1720: Lucas Benkő (Tarnóc; OL. 3137. sz. 92).

Pest megye. 1720: Jacobus Benkő (Visegrád; OL. 3138. sz. 132), Stephan( us) Benkeő (Kecskemét; i. m. 321).

Sopron megye. 1620: Michelem Benkő (Úriszék 407), 1720: Steph(anus) Benkő (Keresztény; OL. 3131. sz. 291).

Szabolcs megye. 1720: Benkő ~ (Tomyospálca; OL. 3134. sz. 44).

Szörény megye. 1572: Nicolaus Benkeo (?; Pesty F. Ill, 394).

Torda megye. 1602: Benkő Mihály (Bölön; SzékelyOkI. V, 212), 1619: Benkő János (Újtorda; Kempelen II, 96), 1713: Benkö Márton (Torda; OL. 8649. sz. 169).

Udvarhelyszék. 1590: Joannes Benkő (Szombatfalva; Új SzékelyOkI. 1, 138), Benkeo Imreh (Bögöz; i. m. 1, 155), 1591: Benkeő Marthon (Kissolymos; i. m. 1, 242), 1592: Benkő Imre (Bögöz; i. m., 56), Gregorius Benkeo (Szombatfalva; i. m. II, 87), Benko Janosne (uo.; i. m. II, 232), Benkeő Janos (uo.; i. m. II, 331), 1597: Benkeo Janos (uo.; i. m. II, 330), Joannis Benkeo (uo.; i. m. II, 348), 1602: Benkő Jánosf Ábrahámfalva; SzékelyOkI. V, 291), Benkő László (Kisbacon; i. m. V, 292), Benkő András (Abásfalva; i. m. V, 294), Benkő Péter (Oklánd; i. m. V, 300), 1607: Benkő András (Bögőz: Kempelen II, 95), 1654: Benkő János [Oklánd; i. m. II, 97), 1721: Samuel BenkO (Kisbacon: OL. 8654. sz. 18).

Ugocsa megye. 1509: Benkew 0 (Alsókaraszlő; Szabó 1. 275).

Vas megye. 1554: Benkew Gergely (Vönöck; Baán K. 18), Benkew ~ (Felsőőr; Kovács M. 79), 1582: Benkeo ~ (uo.; i. h.), 1598: Benkő ~ (Náraj; Kempelen II, 100), 1648: Benkeő Bálint [Ostffyasszonyfa; Úriszék 705), 1696: Gasparus Benkő (Vönőck; Schneider 6), Paulus Benkő [Alsóőr; i. m. 18),1720: Benkeő ~ (Felsőőr: Kovács M. 82), And(reas) Benkő (Németgencs; OL. 3145-3146. sz. 74), And(reas) Benko (Széplak; i. m. 169).

Zala megye. 1720: Stephanus Benkő (Ederics; OL. 3148. sz. 206).

Zemplén megye. 1476: Thoma Benken (Kasó; ZichyOkm. XI, 193), 1596: Benkő Antal (Rátka; NyK. VI, 334).

 

Az adattárban. illetőleg a mellékelt térképen (ezen az adatok számát is jelölöm ) a Benkő családnév nyelvfőldrajzában - az előfordulások arányát is figyelembe véve - két góc élesen elhatárolódik: a Székelység (a négy székely szék: Csík, Háromszék, Marosszék, Udvarhelyszék) és Vas megye.

Az a tény, hogy az adatok több mint 60%-a ezen a két területen lokalizálható, azt igazolja, hogy a Benedek személynév Benkő becéző alakja elsősorban e két területen volt használatban és családnévi funkciójaban is itt szilárdult meg. Az egyebütt felbukkanó szórványos adatok megjelenésének okaként valószínüleg a XV-XVII. sz.-i erős migrációt jelölhetjük meg.

A felvázolt nyelvföldrajzi kép - mint minden történeti elemzés - nyilván relatív értékű, hiszen további források vizsgálata esetleg módosítaná a megjelölt határokat. Ha számbavesszük azonban, hogy nagyméretű ősszeírásokban. mint a Bács, Bodrog, Csengrád megyei dézsmalajstromban (MNyTK. 105. sz.), Maksaí Ferenc A középkori Szatmár megye c. munkájában, a baranyai, zalai stb. forrásokban (1. MNy. LXXXIII, 480) egyetlen adat sincs a Benkő családnévre, nagyon valószínű, hogy a valóságot sikerült megközelíteni.

A Benedek, a Benke, [Benkovics], Benkes, Bencse, Bencső, Benő stb. családnevek nyelvföldrajzi határainak kijelölése további vizsgálatok feladata.

 

Forrásjelzések (a Magyar Nyelvben szokásos rövidítések kivételével).

Baán K. = Baán Kálmán, Vas vármegye 1554. évi nemesi összeírása. Kny. a Magyar Családtörténeti Szemle 1940. V-X. sz.-ából.

Bélay = Bélay Vilmos, Máramaros megye társadalma és nemzetiségei. Bp., 1943.

ErdSzT. = Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Szerk. Szabó T. Attila. I-IV. Bukarest, 1975-1984.

Heves m. lt. = A Heves Megyei Levéltár forráskiadványai. 1. Dézsmajegyzékek. 1. Heves és Külsö-Szolnok vármegye. 1548. Szerk. Kovács Béla. Közzéteszi Bán Péter. Eger, 1981.

Jakó = Jakó Zsigmond, Bihar megye a török pusztítás elött. Bp., 1940.

Kempelen = Kempelen Béla, Magyar nemes családok. I-XI. Bp., 1911-1932.

16. Kiss = N. Kiss István, 16. századi dézsmajegyzékek. Bp., 1960.

Kovács M. = Kovács Márton, A felsőőrl magyar népsziget. Bp., 1942.

1720. OL. + a mikrofilmszalag száma. = Magyar Országos Levéltár. Archivum regnicolare: az évi összeírás, ill. Gubernium Transylvanicum: Vegyes conscriptiok.

Pesty F. = Pesty Frigyes, A szörényi bánság és Szörény vármegye története. 1-111.Bp., 1877-1878.

Schneider = Schneider Mikós, Vas vármegye 1696. évi nemesi összeírása. Szombathely, 1943.

Szabó 1. = Szabó István, Ugocsa megye. Bp., 1937.

Új SzékelyOkl. = Új Székely Oklevéltár. Új sorozat 1-11. Udvarhelyszéki törvénykezési jegyzökönyvek. Közzéteszi Deruény Lajos és Pataki József.

Úriszék = Úriszék. XVI-XVII. századi perszövegek. Szerkesstette Varga Endre. Bp., 1958.

1 A családnév utáni ~ itt és a továbbiakban azt jelzi, hogy a forrás a keresztnevet nem közli.

 

 

Az alábbi újságcikk  szerzője, és azt köveető interjú alanya a nemrég elhunyt Khaliakpar Amirzsanov Kushkumbajev (1926 Karatomar, Omszki Terület, Cserlaki járás - 2015 Almati) akszakal; kiemelt nyugdíjas újságíró, a Kazak SZSZR egykori kulturális miniszterhelyettese, haláláig az almati környéki magyar-kipcsakok vezetője. Ő volt a  magyar-kipcsak csúcs- értelmiségi Kushskumbajev  család feje, és a 2003-2007-es években  kazakhsztáni és nyugat-szibériai kutatásaim egyik legfőbb támogatója. Amirzsanov Khaliakpar és családja útmutatásával és segítségével jutottam el három alkalommal a nyugat-szibériai Russzkaja Poljanai járásba, a magyar kipcsakokhoz. 
 A Kushkumbayev családdal történt megismerkedésem története a következő:
Jaczkovits Miklós, korábbi mongóliai, majd kazakisztáni magyar nagykövet támogatásával 2002-ben meglátogattam a Tóth Tibor antropológus által 1965-ben  felfedezett Torgaji magyarokat. Ekkor már egy évtizedes terepkutatás volt mögöttem, melyet a mongol-altaji kazakok között folytattam. Torgajban sikeres utam volt: Magyar temető sírköveit, embereket, tájat, életképeket  fotóztam, nemzetségtáblákat, mondákat, legendákat gyűjöttem. Amikor 2002-ben a torgaji út után visszatértem Almatiba, hazautazásom előtt meg akartam köszönni a Kazak Akadémia Keletkutató Intézetének támogatását. Az igazgatónő, Meupert Abuszeitova éppen külföldön tartózkodott, ezért bementem a helyetteséhez, Szanat Kushkumbajev igazgatóhelyetteshez. Őt többször láttam már, megfigyeltem, hogy valamit szeretne mondani nekem, de aztán mégis hallgatott. Kifejeztem neki hálámat az Intézet segítségéért torgaji utazásom támogatásával kapcsolatban. Ekkor így szólt: „Én kipcsak-magyar vagyok. Szívesen szervezek Önnek egy utat szülőhelyemre, a nyugat-szibériai Kara-Talba.” Ő mondta el, hogy a magyar-kipcsakoknak négy ága van: Kondbáj, Kendebáj, Szarü Kul (sárga hajú, vagy fehér magyar), Kara Kul (fekete hajú, vagy fekete magyar). Ő fekete magyar. Szanat Kushkumbajev a szavát megtartotta. Segítségével vettem fel a kapcsolatot Aibolat Kushkumbajev történésszel, a Köksetau-i majd az Astanai Gumiljov Egyetem történész professzorával és magával a cikk írójával is. Nagy megtiszteltetés, hogy Amirzsanov Khaliakpar ebben a Magyarországról szóló cikkében személy szerint engem is megemlít.
Amirzsanov ebben a cikkében tanúságot tesz arról a barátságról és érdeklődésről, mellyet a Magyarországhoz, a magyar történelemhez és kultúrához viszonyul. Ez nem véletlen. Első találkozásunkkor a következőket mondta nekem: „Mi, kipcsak magyarok, Julianus barát magyarjainak leszármazottai vagyunk.” Majd amikor együtt ültünk egy jurtában: „Tessék egyenesen ülni, ahogy őseink tették.” Amirzsanov Khaiakpar Testvére vagy unokatestvére, Aibolat apja pedig a következőket mondta Aibolatnak: „Mi nem vagyunk kipcskakok,mi  nem vagyunk kazakok, mi magyarok vagyunk.” Ez a megjegyzés fordította Aibolat érdeklődését népének története felé, ezért lett történész.

(Benkő Mihály)

Kép: Kaliakpar Amirzsanov Kushkumbayev

 A mai Magyarország Európa központi részén terül el, a Duna osztja két részre. Területe 93 ezer négyzetkilométer, lakosainak száma 10 millió. Magyarország egy nemzetiségű országnak tekinthető. Lakosainak 97 százaléka magyar, Az országot érintő legfontosabb történeti eseményeket néhány szóval összefoglalhatjuk. Az egykori római tartomány, Pannónia  a kora középkor első századaiban több nép kezére került,egészen addig, amíg a IX. században a Keletről, Árpád vezetésével érkező magyarok meg nem telepedtek benne. A XIII. században a magyarokkal egyesültek a velük rokon kipcsakok. Pogány elődeik, akik valaha itt Keleten éltek a bőséges füvet nyújtó pusztákon, felvették a kereszténységet. A századok során a magyarok a szláv, német, mongol nemzetekkel vették fel a kapcsolatot. Volt, akivel háborúztak, másokkal barátkoztak. Beléptek az európai nemzetek családjába, ugyanakkor azonban megőrízték ősi nemzeti jellegüket is. Népnevük, a „magyar” „embert” jelent. Egyes források (B. A. Ribakov) a magyar őshazát a z Urál-hegység nyugati oldalán keresik, mások a Káspi-tenger partvidékén

A magyar királyok népük új lakóhelyén erős államot létesítettek, amely fennállt egészen a XVI. századig, amikor is a magyar területet a törökök és a Habsburgok osztották fel maguk között. A XIX. században Magyarország a  később, 1918-ban széthulló osztrák-magyar monarchia része lett. A második világháborúban Magyarország Németország szövetségese volt, majd a háború után a szocialista tábor része lett. A magyarok 1956-os kísérlete arra nézve, hogy országuk semlegessé váljon, azzal végződött, hogy a szovjet hadsereg bevonult Magyarországra, és sok ezren elmenekültek az országból.

Kis gazdasági kiegészítés: Az ország nyersanyag kincse: bauxit, szén, vas- és acél-kombinát Dunaújvárosban, alumínium-gyár Székesfehérvárott, az Ikarusz autóbusz-gyár Budapesten. Magyarország az egyik legnagyobb gép-, gyümölcs- és bor-exportőr Európában. 2007-ben az  export az ország gazdasági tevékenységének 12 százalékát tette ki, míg az import 7,2 százalékát.

A kulturális együttműködés a nemzetek együttműködésének egyik legfontosabb láncszeme. A kazakok többsége keveset tud Magyarországról, pedig közösek a gyökereink. A kazahoknak van magyar nemzetsége. Ennek képviselőivel elsősorban a kipcsákok és más nemzetségek között találkozhatunk. Pontosan ők, a mi távoli őseink, jöttek ide a Káspi-mélyedés sztyeppéiről, a tudományos kutatások eredményei szerint. (Kiemelés tőlem - a szerk.)

Kazahsztán egyik legjobb írója, Muhtar Magauin a következőket mondja: „ Ó, Magasságos,  a világon minden előrehalad és változik, azonban mégis, ameddig él egy nemzet, nem halnak ki szokásai sem, amelyeket őseitől örökölt”. Valóban, a magyaroknak és a kazakoknak sok közös vonása van, elsősorban a filológia és a kultúra, az életmód, a népi művészet terén. A magyarok éppen olyan jóindulatúak és vendégszeretők, mint a kazakok.

Ismeritek a hortobágyi pusztát, ménesekkel, csikósokkal, fehér subákkal, és fekete gyapjú sapkákkal, amelyek elbűvölik az arra utazókat? A magyarok színes női kendőit, fejfedőit? Mindez nagy érdeklődést kelt a néprajzosokban. Fennmaradtak a régi állattenyésztési szokások – a magyar nomádok hagyományos tudása, amit megőriztek egészen addig, amíg a Dunához nem költöztek, és még a Duna-Tisza partján is, sokáig.  A magyar konyhának keleti vonásai vannak. A kazakokhoz hasonlóan, a magyarok is sok húst esznek, gyakran készítenek lapos kenyeret, magyar néven lángost. 

A magyarok családi életében mindmáig élnek régi szokások és hagyományok: náluk is van családfő, akinek a parancsait teljesíteni kell. A falusi családok többségében a nők nem ülnek egy asztalhoz a férfiakkal. A magyaroknál is megvan az a szokás, hogy a férj halála esetén a feleség, gyermekeit és a családi vagyonát magával víve hozzámegy férje egyik rokonához. Nem hasonlít ez a máig fennmaradt kazak népi szokásokhoz? Mindez persze nem jelenti azt, hogy akár a magyaroknál, akár a kazakoknál sérülnének a nők jogai.

A magyar népzene különbözik a a magyarokkal szomszédos népek zenéjétől, keleti  eredetű. Jellemzőek rá a pentatón dallamok. Ugyanez a típusú zene jellemző Kazahsztánra és Szibériára. A. P. Borodin, amikor az „Igor herceg” operát alkotta meg, nem egyszer járt Szibériában azért, hogy tanulmányozza az ottani népek zenei kultúráját. Utazásai eredményeként alkotta meg az operában a „polovec (kipcsak) lányok kórusát”. Ami a pentatón dallamokat illeti, ezek tipikusak voltak Szibéria és az Urál népeinél, vagyis azokon a területeken, ahonnan a magyarok vitték ezt a zenei motívumot Európába.. Ezeket a gondolatokat megerősítette Sípos János zenetudós és turkológus könyvének bemutatója, a kazakok és magyarok melódiáinak fonetikai hasonlóságáról 2004-ben, a kazahsztáni magyar nagykövetségen. Ez a mű komoly érdeklődést keltett tudományos körökben.

A kulturális közelség is ősi a magyarok és kazakok között. Hogy ne legyek túl tendenciózus és elfogult, harmadik személyre hivatkozom –az egyik new-yorki zsinagóga vezetőjére, Artur Schneiderre, aki járt Almatiban:  A Második Világháború idején Magyarországon találtunk menedéket. Önök nálam jobban ismerik a kazak-magyar rokonságot. Gyermekként Budapesten vettem kezekbe almát, azt a gyümölcsöt, amelynek magyar és kazak nyelven ugyanaz a neve.”

A híres magyar tudós, Almásy György „Vándorutam Közép-Ázsiában (1900) című könyvében leírja, hogy felfigyelt számos magyar és kazak szó fonetikai hasonlóságára. Például: ursik-orsó, kendir-kender, szakáll-szakáll, sátor-satir, eski-kecske, kos-kos, tezek-tőzeg. Ezek után a példák után Almásy felhoz ulyan példákat is, mint az „alma”, „árpa”, balta”, amelyek pontosan ugyanúgy hangzanak a két nyelven. Még folytathatnánk.

A magyar folklór fontos része a népmesék és népdalok területe, amelyen egyaránt érezhető keleti (a sámánizmus nyomai), és európai hatás. Sok dal szól a Robin Hoodhoz hasonlóan a szegényeket védő betyárokról, akik a szabad ég alatt, erdőkben, mocsarakban, nehéz körülmények között élnek. Ha a „betyár” szó rablót jelent, ugyanez vonatkozhat az orosz „Kudjar” szóra is.

A népi költészet jelentős részét képezik a hétköznapi mesék és a humoros rigmusok. Akaratlanul is ezekre emlékeztetnek a tradíció folytatójának, a nagy költőnek, a magyar nemzet kedvencének, Petőfi Sándornak a versei:

„Szeret a lány? Iszom örömömben!
Nem szeret? Kell innom keservemben!”
(Petőfi: Dalaim).

Pál mester ilyformán okoskodott,
És félrecsapta
Szilajhetykén a kalapot:
"Eh, aki adta!
Mire való a feleség nekem?
Nélkűle szabadabb lesz életem”
(Petőfi: Pál mester)

Fontos megemlítenünk, hogy a mi költő-forradalmárunk, Petőfi fordítója, a magyar-argün nemzetségből származó Mirzsakip Dulatov a „Magyar” írói álnevet használta.

A magyar falvak alaprajza kör alakú, a házak vályogfalúak, három részesek, nádtetővel borítottak. Mindez egyértelmű maradványa a nomád életnek. Mi, idősebb kazakok, akik a XX. század első felében születtünk, valamikor hasonló házakban éltünk.

Az igazi férfi tiszteli őseit. Ez régi igazság, azonban valóban nagyon fontos, hogy fenntartsuk és megismerjük őseink  hagyományait, és ezzel az ő emlékezetüket. A kazakokra nem lehet ráfogni, hogy nem veszik figyelembe ezt a szempontot. Ennek bizonyítéka a Bolat Kumekov akadémikus által vezetett Kipcsak Intézet is. Azonban nálunk nem látni ezen a téren akkora lelkesedést, mint a magyaroknál. Ennek prózai objektív okai lehetnek: eszközök és szponzorok hiánya. Mindez természetesen megvan a magyaroknál is. Azonban ők mégis talpraesettebbek és érdeklődőbbek is nálunk a saját népük múltjának kutatása terén.

Napjaink egyik magyar kutatója, Benkő Mihály a következőket írja: „Nem csoda, hogy elődeink Keleten keresték testvéreinket már a XIX. században, és hogy az ázsiai sztyeppék felé indultak útnak.”.Nyilvánvaló a lángoló lelkesedés egy sor magyar kutatóban arra, hogy hogy a keleti rokon népek életmódját és kultúráját kutassák. Az ősei földjén elhunyt Mándoky Kongur Istvánt Almatiban, a kazak hősöknek, tudósoknak és művészeknek  nyugvóhelyet adó Kensai temetőben helyezték sírba. Kőrösi Csoma Sándor kutatóútját és életét Indiában fejezte be, nem sikerült eljutnia oda, ahová készült: Turkesztánba. Petőfi Sándor,  nagy magyar költő sírja Szibériában, a Bajkál-tó partján, Barguzinban van. (Egyik változata a költő halálának – a szerk.).A XIX–XX. századok során a magyarok hatalmas lelkesedéssel próbálták visszaállítani keleti rokonaikkal a kapcsolatot. Itt megemlítenénk Vámbéry Ármin, gróf Almásy György,Mándoky Kongur István és Tóth Tibor nevét. Tanulmányozták a nyelvészetet, a szokásokat, hagyományokat, a népi iparművészetet, a zenei örökséget, stb. Kiemeljük itt közülük Vámbéry Ármint, aki útjai során járt a kazakok között is. 1892-ben megjelent „Közép-ázsiai utamról” című könyvében leírja, hogy a kazakok mennyire szeretik a költészetet és a zenét. Ismerik családfájukat. Náluk (és valószínűleg a magyaroknál is) fennmaradt az a szabály, hogy egy férfinak hét nemzedéken át ismernie kel elődeit, ha nem akarnak tudatlannak látszani.

A XX. században sem a cári Oroszország, sem a Szovjetunió nem engedélyezte külföldieknek sem a kazakok tanulmányozását, sem Kazahsztán eldugottabb sarkainak meglátogatását. A fentebb említett kutatók közül többé-kevésbé sikerrel járt Tóth Tibor, aíki  Kazakisztán végtelen sztyeppéin, a kosztanáji területen, eredményes kutatást végezhetett magyar törzsek között. Tóth Tibor antropológiai munkájáról, és annak jelentőségéről a következőket mondja Erdélyi István: „Egyikünk sem gondolt arra, hogy néhány évvel később olyan felfedezést tesz, amely megértőbb tudományos fogadtatás esetén idehaza akár korszakalkotó is lehetett volna”.

A tiltások ideje elmúlt. Kazakisztán nyílt,önálló köztársaság lett. És íme, folytatva a be nem fejezett sikeres expedíciókat, amelyeket még Julianus barát kezdett meg a XIII. század elején, a Kazak Köztársaságba utazott Benkő Mihály. Eddig már háromszor járt nálunk. Először a kosztanáji terület magyarjaihoz vezetett az útja, amelyről 2003-ban jelent  meg „A torgaji madiarok” című munkája. Másodszor és harmadszor nagy könyvének, a „Magyar kipcsakoknak” a megjelenése előtt, 2005-ben, majd 2007-ben. Ekkor Nyugat-Szibériában és Kazakisztán déli részén, az almati területen vett részt expedíción. Nem kétséges, hogy rövidesen publikálásra kerülnek újabb érdekes megjegyzései a sztyeppei nomádokról, a mai türk népek életére jellemző kultúrájukról, életmódjukról, szokásaikról.

 

Kép: Kaliakpar Amirzsanov Kushkumbayev (középen), Benkő Mihály (balra) és Aibolat Kushumbayev (jobbra)

Kiket ismerünk a magyar tudomány, irodalom és kultúra klasszikusai közül?

A magyar irodalom felvirágzása idején (XVIII–XIX. század) adta a világ számára Petőfi Sándort, Arany Jánost, Ady Endrét, Mikszáth Kálmánt és másokat, akik műveikben szépítés nélkül ábrázolták a magyar nép életét. A magyar zenei iskola megalapítói között feltétlenül meg kell nevezni Liszt Ferencet, és korszakalkotó műveit,. a „Magyar Rapszódiákat”, a „Hungáriát”, az operettszerzők között Lehár Ferencet, Kálmán Imrét, a változatos nemzeti táncot, a „Csárdást”. Mindezek a világ valamennyi színpadának repertoárjában megtalálhatók. Magyarország kiemelkedő tudósokat, kutatókat adott a világnak, közülük tizenhárman kaptak Nobel-díjat. Sport terén 260 olimpiai érmet kaptak magyarok. Magyarországon 1260 múzeum, kiállító helyiség, galéria van, közülük 225 Budapesten. És ismerjük-e vajon kellőképpen a magyar színművészetet, film-művészetet, játszanak-e színházainkban magyar színdarabokat?

Nálunk Almatában volt Zalka Máté utca. Ha kérdeznénk a szemben jövőket, talán száz közül egy tudna arról, hogy kiről van szó. Pedig ő neves magyar író, aki 1919-ben emigrált hozzánk. És ismerjük-e vajon kellőképpen a magyar színművészetet, film-művészetet, játszanak-e színházainkban magyar színdarabokat?

Párhuzamosan felvetődik egy másik kérdés is. Ismerik-e vajon a magyarok Abajev, M. Auzov, Sz. Mukanov, Sz. Szejfullin és mások műveit?

Úgy vélem, hogy a  hivatalos találkozókon nemcsak a barátságról, gazdasági és kulturális együttműködésről, hanem a rokonnemzetek egymáshoz közelítéséről is beszélnünk kellene. A kutatók munkájának végső soron a közös kultúra, a népeink régi időktől fennálló kapcsolatainak alapvető tanulmányozására kellene vezetni. A tudományok különböző ágazatainak Magyarországról Kazahsztánba és Kazahsztánból Magyarországra utazó képviselőinek találkozásai,véleménycseréi fontosabbak a protokolláris diplomáciai találkozóknál.

Kívánok boldogságot, jóllétet, virágzást az egész magyar népnek.

Egy magyar-kipcsák akszakal visszaemlékezései

Az adatgyűjtés körülményei:

            Audiofelvétel lejegyzése

Felvétel helyszíne: Almati egyik kávéháza

Idő: 2007 augusztus

Adatközlő: Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajev

Adatgyűjtő(k): Benkő Mihály, Babakumar Khinayat

Az alább leírtak adatközlője a nemrég elhunyt Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajev akszakal volt; kiemelt nyugdíjas újságíró, a Kazak SZSZR egykori kulturális miniszterhelyettese, haláláig az almati környéki magyar-kipcsak kolónia vezetője. Ő volt a magyar-kipcsak csúcs-értelmiségi Kuskumbajev család feje, és a 2003–2007-es években kazakisztáni és nyugat-szibériai kutatásaim egyik legfőbb támogatója. Amirzsanov Khaliakpar és családja útmutatásával és segítségével jutottam el három alkalommal a nyugat-szibériai Russzkaja Poljanai járásba, a magyar-kipcsakokhoz. A vele folytatott beszélgetést 2007-ben, utolsó nagy kazakisztáni utamon, Almatiban vettük magnóra. A szöveget nemrégiben – amikor értesültem Amirzsanov Khaliakpar haláláról – leírattam és lefordítottam oroszról magyarra. Közzétételével ennek a nagy embernek kívánok emléket állítani.

„Sűrű sötét homály fedi a múltat,

Az emlékező sokszor jobb, ha hallgat.

A porból lett ember porrá is lészen.

Csak a Föld és Ég maradnak tanúnak.”

(Kudajbergen Ordabajev: Szarübáj Batür)

• A nevem Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajevics. 1926-ban születtem Karatomar faluban, az Omszki terület Cserlaki járásában, amelyet később három részre osztottak. Szülőhelyemet jelenleg Russzkaja Poljanai járásnak nevezik, korábban hívták Novovarsavszkajai járásnak is.

 Ön a magyar nemzetségből származik?

•  Igen, a magyar nemzetségből származom, tudom, hogy a nevünk legalább hat-nyolc nemzedék óta – vagyis száznyolcvan-kétszáznegyven éve – „magyar”. Azonban ez a viszonylag rövid idő nem jelenti azt, hogy mi nem lennénk magyarok. Őseink úgy döntöttek, hogy „Magyarnak” nevezik el gyermekeiket, azért, hogy fennmaradjon nevünk, amely nyilvánvalóan a távoli múltból maradt ránk. A mi családunkban a harmadik lányom nevezte el fiát Magyarnak, azért, hogy a gyerek ne felejtse el, mely nemzetség tagja. A bátyám az unokájának adta a Magyar nevet, ami azt jelenti, hogy jelenleg Almati környékén legalább két Magyar nevű gyerek él.

 És eredeti szülőhelyükön, Oroszországban?

•  Ott nyilván jóval több Magyar nevű ember van.

 Ön magyar faluban született Nyugat-Szibériában?

• Karatomar faluban nőttem fel, aztán a családom átköltözött az újonnan szervezett cserlaki szovhozba, 1936-ban. Ezután orosz iskolába iratkoztam be, és ott tanultam. Befejeztem három évfolyamot, aztán nem volt módom tovább tanulni, mert kitört a háború. Abban az időben minden felnőttet elvittek a hadseregbe. Ekkor történt, hogy Jaszinbajev, a Faluszovjet elnöke magához vett engem, és oroszul tudóként kinevezett a Faluszovjet titkárának. Minden felnőtt harcolt, senki nem volt odahaza, aki dolgozhatott volna.

 Ön akkor 14 éves volt?

• Igen, tizennégy éves lehettem. Senki nem tudott írni orosz nyelven az ott élők közül, sokan nem is ismerték ezt a nyelvet, én viszont orosz iskolában tanultam. Így lettem a falu, vagy az aul tanácstitkára. Később ez az aul-szovjet a Nyikolajevkai aul-szovjet nevet kapta. Mellettünk volt a négyes számú aul, az iszajevkai.

 Iszajevkán kulan-kipcsakok éltek?

• Igen, kulan-kipcsakok. És mellette, a negyedik aulban szagal-kipcsakok.

 E szerint az adminisztratív felosztás nemzetségek szerint történt?

•  Igen, pontosan úgy. Annak ellenére, hogy a szovjethatalom, hogy úgy mondjam, diktatórikus volt, nálunk megőrizte a nemzetségi kapcsolatokat, és egyesítette a nemzetségeket, akik aztán egymás mellett éltek a falvakban, aulokban. A szagal-kipcsakok a négyes aulban, a magyar-kipcsakok az ötös aulban, a kulan-kipcsakok pedig a hatos aulban laktak. Később, miután 1934-ben Kirovot megölték, az ő tiszteletére a mi aulunk a Kirov aul nevet kapta. A kirovi Falutanács alá hat kolhoz tartozott: a Petrov kolhoz, a Jaroszlavszkij kolhoz – ezek orosz forradalmárok nevei –, a Sztálin kolhoz, a Március 8 kolhoz, a Khojandy kolhoz. Ezekben a kolhozokban dolgoztak a magyar-kipcsakok.

 Ezek a kolhozok mind azonos járásban voltak?

• Nem, nem mind. Kazak neve közülük csak a Khojandü kolhoznak volt. Khojandü kazakul nyulat jelent. A környékén nyilván gyakran vadásztak nyulakra. Ebben az aulban szagal-kipcsakok is éltek, azonban ők nem az egész falut birtokolták, a helység másik felében magyarok laktak. A szagal-kipcsakokat valamikor elüldözték eredeti lakóhelyükről, az Irtis mentéről, onnan költöztek a mi környékünkre.

 Tehát egy kolhozban különböző nemzetségek tagjai dolgoztak?

• A kirovi Falutanácsnak magyarok és kipcsakok voltak alávetve, a Falutanács elnöke Muszabajev volt. A területi egység ellenére, a Falutanács alá tartoztak orosz kolhozok és falvak is – Grobyseva, Kremnevo, Scsukino.
• Korábban azon a vidéken, ahol a magyarok és kipcsakok éltek, minden aulnak és falunak kazak neve volt. Napjainkra ezek orosz falvakká lettek, orosz forradalmárok, irodalmárok, művészek stb. neveit kapták. Azonban ott, ahol a magyarok éltek, az egyik falunak egy részét Surtanbajnak nevezték. Kazakul a surtan csukát jelent, a „baj” gazdag urat. Ez a név nyilván hallal kapcsolatos. Az ott lakók elődei korábban nyilván vízparton laktak. Hasonló ez ahhoz, ahogy a bazáros Bazarbajnak, a farkasvadász Arszkbajnak nevezi el fiát. A falu dombon túli részét Etilnek hívták. A terület 50 kilométer távolságnyira van az Irtis vizétől. Abban az időben még nem értettem, de felnőttként ma már tudom, hogy az „Etil” szó oroszra fordítva a Volgát jelenti. Más jelentése nincs is. Felteszem, hogy azoknak az ősei, akik ott élnek, ahová nálunk letelepítették a magyarokat és kipcsakokat, a dombon túli terület elnevezésével visszaemlékeztek őshazájukra.

Sokan azt mondják, hogy ők egykor az Irtis partján éltek?

• Az Irtistől ezek a falvak nincsenek nagy távolságra, mindössze 50 kilométernyire.
  Ami a társadalmi életformát illeti, ott a családfő és a családtagok, akik mind engedelmeskednek a családfőnek. Általában véve, a fiataloknak engedelmeskedniük kell az idősebbnek. Öregebbre nem szabad kezet emelni, ez nemzeti hagyomány. A népi iparművészetről annyit, hogy a kazakok nomád állattenyésztők voltak, szépen feldíszített jurtákat állítottak fel.

 A régi magyarok jurtákban éltek?

•  Majdnem minden családnak volt jurtája, de télen földkunyhókban éltek.
• Háromrészes, illetve háromszobás, földbe vájt épületek voltak ezek, konyhával, amelyben ebédelni lehetett. A tetők nádfedelűek voltak. A Kárpát-medencei magyaroknál az ilyen tetőket tudomásom szerint sással fedik – nálunk náddal és tőzeggel.

 És miért volt ez a nemzetség erősebb a többinél, talán azért, mert náluk volt az egyetlen középiskola?

•  Nem, az egyetlen középiskola Omszkban volt.

 A faluban kazak nyelven tanultak?

• És az összes többi aulból, sőt, más falusi szovjetek területéről is, például Kulanovóból is ebbe az iskolába jöttek tanulni. Hogyan sütöttek? Élesztőt nem használtak, édeskés kenyeret sütöttek. Nád és tőzeg hamujában sütötték. A tetők laposak voltak, nem voltak még a mostaniakhoz hasonló drága, ferde tetők.

 A magyarok nősültek egymás között?

• Igen, de csak a hetedik nemzedéktől. Arra törekedtek abban az időben, hogy minél távolabbi legyen a rokonság, hogy elkerüljék a belterjességet. Az ünnepeken egyszólamú énekeket énekeltek. A fő zeneszerszám a négyhúros dombra volt.

 A temetkezési szokások?

• Az Irtis-vidéki, nyugat-szibériai temetkezések különböztek és különböznek a dél-kazakisztániaktól. (Jelenleg az Almati körzetben élek.) Nyugat-Szibériában két méter mély gödröt ástak, annak mélyén hagytak egy kis kiemelkedést, a mellé eresztették le a földi maradványokat, miután speciális nemezszőnyegbe tekerték őket. Nem volt sírhalom, deszkákat vagy nádat helyeznek a gödörre, és beszórták földdel.

 Állítottak a halottnak emléket, voltak „magyar” feliratok?

•  Akkoriban még nem voltak.

 

Kép: Sír a Kara Tal-i magyar temetőben. (Nyugat Szibéria, Omszki Terület, Russzkaja Poljanai Járás).

A szájhagyományban megőrződött a magyar mentalitás? Hogy mi magyarok vagyunk, legendák, hagyományok a magyarokról? 

• Persze, voltak ilyenek, például Szarübáj Batir legendája is ilyen. Azonban a legendákat a tanultabb emberek őrizték meg, és a nagy többség nem volt ilyen, csak a gazdagabbak. Őket viszont a forradalmi időszakban elűzték, agyonlőtték, senki nem maradt közülük, akiknek akárcsak a nevét említhetnénk. Megtiltották azt is nekik, hogy jót egyenek és igyanak, pusztán azért, mert gazdagok voltak.

 Érintette Önöket a terror?

• A terror mindenkit érintett, az én nemzetségemet kevésbé, de mások nagyon sokat szenvedtek.

 Az adott járásban harminc családot semmisítettek meg?

• Harmincat? Aulonként semmisítettek meg harminc családot!

 Ön azt mondja, hogy a falusi tanács hatókörébe tartozó területen 300 magyar család élt?

• A hat kolhozban a falusi tanács által ellenőrzött területen összesen 360 magyar család dolgozott.

Ezek magyarként határozták meg önmagukat?

• Igen, magyarként. Magyarként és kipcsakként. Számomra azonban érdekes a következő kérdés: Anatolij Ribakov szerint a ma „Vengrijában” élő magyarok az Urál középső szakaszáról indultak el, mások szerint viszont a ma Oroszországhoz tartozó Káspi-vidékről. Az általam ismert adatok, az öregek, korábbi nemzedékek elbeszélése alapján úgy vélem, hogy őseink a mai aktöbei Káspi-mélyföldről indultak el a mai Kosztanáji terület felé, és onnan kerültek az Omszki területre. Az ilyen vándorlások természetesek, hiszen voltak éhínségek, nemzetségek közötti összetűzések, apám is mesélte, hogy sok magyar elvándorolt a háború és a terror éveiben, különböző okokból. Én egyetlen fiú voltam, anyám neve Arnaus volt, az apámé Anspaj. Amikor anyám rokonait kerestük, kiderült, hogy anyámnak voltak leánytestvérei, akik szintén magyarokhoz mentek férjhez, és férjükkel együtt elvándoroltak valahová – ahogy később megtudtam, a Baraba sztyeppére.

 Mennyire erős a magyar eszme, a magyar mentalitás az összegyűjtött legendák és hagyományok alapján?

• Erről nem sokat hallottam, de egyet el tudok mondani a magyarokról, hogy nagyon tisztelték a dzsingiszidákat.

 Voltak a magyaroknak dzsingiszida vezetőik, más néven töréik?

• Nem voltak, de szerették volna, hogy legyen ilyen vezetőjük, aki irányítja őket. Ezért eldöntötték, hogy szereznek egyet maguknak. Ez a 19. század elején történt, úgy 1820 körül. Átmentek a mai Kazakisztán területére, és elhoztak egy Szamai nevű dzsingiszida fiút. Adtak neki állatokat – teheneket, lovakat, bárányokat, és dolgoztak neki. Így nekik is lett töréjük.[1] A kulan-kipcsakok és szagal-kipcsakok nevettek rajtunk. Azt mondták: Itt éltek már kétszáz évig töre nélkül. Most miért lett ily hirtelen szükségetek egyre?
  
  Én azt hiszem, hogyha nem jöttek volna az októberi szocialista forradalom okozta változások, az Omszki területen élő kazakoknál feltehetőleg jobban megőrződött volna a nemzetségek alapján történő letelepedés, nem mentek volna el olyan sokan, nem lettek volna szovhozok és kolhozok. Az a terület, amelyen a magyar-kipcsakok élnek, Uszty-Kamenogorszkig, az Irtisig, a karkaralini terület, mind Nyugat-Szibéria része volt. Azoknál, akik 1910-ig ezeken a tájakon születtek, az útlevelükben szülőhelyként a nyugat-szibériai kormányzóságot határozták meg. Azonban 1924-től, amikor megalakult a Kazak Autonóm Köztársaság, azok a területek, ahol a magyarok éltek, a Kazak Autonóm Köztársaság Petropavlovszki területéhez kerültek. Aztán amikor megalakult a Kazak Szovjet Szocialista Köztársaság, a moszkvaiak maguk rajzolták a térképet, és így szóltak: ez a típusú vidék a tietek, ez az oldal pedig a miénk, Oroszország része lesz. És ez az óta is úgy maradt.
  
  Természetesen szükség van jó kutatómunkára a magyarok között. Volt, aki szerint az igazi kipcsakok az Irtis-vidéken élnek, de még nem tudjuk, hol találhatók a többiek. A csimkenti vidékről a magyarok többsége a kosztanáji területre érkezett, oda, ahol nagy szabad térségek vannak, feketeföld, amelyen jól legeltethetők a lovak. A ló nem szaporodik a tajgában, széles térségekre, árvalányhajas sztyeppére van szüksége. Mindezt meg is találták őseink a kosztanáji területen, és onnan jöttek oda, ahol most élnek a magyarok. Azért mentek el az aktöbei sivatagos területről, mert ott nem találtak az állataik számára elegendő takarmányt.

 Az Omszk-vidéki magyarok tudatában él, hogy más országokban is élnek magyarok?

• Igen, tudtak erről. Ezt az öregektől hallottam.
  Ami az argün-magyar és magyar-kipcsak nemzetségek keletkezését illeti, úgy vélem, hogy valamikor magyarok és kipcsakok, magyarok és argünök összeházasodtak egymással, természetesen gazdag a gazdaggal és szegény a szegénnyel. Minden nemzetség azt kereste, hogy elkerülje a belterjességet, ne legyen túl közeli rokonság, hogy egészségesek legyenek a gyermekek. Ez okból távolabb kerestek maguknak feleséget. Tehát a magyarok a kipcsakok közül, a kipcsakok pedig a magyarok közül választottak menyasszonyt. Ilyenformán vegyült a két etnikum. Az argün-magyarok között ugyanez történhetett.[2]
  
  Nagy örömöm telt az Önnel folytatott beszélgetésben. Adja át legszívélyesebb üdvözletemet Jaczkovits úrnak és kedves nejének. Nemrég, júniusban itt volt Bíró András antropológus, sokat beszélgettünk, tetszett nekem, felelősségteljes, aktív ember. Megvitattuk, hogyan lehetne folytatni Tóth Tibor munkáját. Itt van Benkő Mihály, aki igen aktív, egyike a legaktívabbaknak azok közül, akik tanulmányozzák a kazak–magyar rokoni kapcsolatokat, és ez nagyon jó dolog. Nagyra értékeltem Sipos János zenekutató munkáját, ő Jaczkovits úr követsége idején járt nálunk. Remélem, az itt említettekkel még sokszor találkozunk.

 Mit tud mondani a szibériai magyar-kipcsakok vallásáról?

• Tudomásom szerint az iszlám vallás csak az 1850-es évek után érkezett meg hozzánk, amikor Oroszország úgy döntött, hogy kiválaszt támogatásra mindenütt egy-egy vallást. Akkor tatár mullahok érkeztek hozzánk Kazanyból és Baskíriából, és írni-olvasni tanították a gyermekeket. Az iszlám szerintem éppen az Omszki területre érkezett meg legkésőbb. Addig nálunk sámánok voltak, akik gyógyítottak, varázsoltak és jósoltak. Azonban ők is Istenben hittek, ahogy ez természetes minden ember számára.

 

Kép: Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajev és szibériai útjaim egyik kísérője: Babakumar Khinayat Zsambul Zsaaba kazak költő sírjánál (Almati környéke)

Az interjú Benkő Mihály Őseink nyomában Ázsiában, Barót 2020 című könyvében jelent meg.

 

[1]A törével (dzsingiszida vezetővel) rendelkező etnikai csoportok önálló egységnek számítottak a mai Kazakisztán és Nyugat-Szibéria területén.

[2]Ugyanezt mondta el nekünk 2002-ben Csingisz Baszilov magyar-kipcsák akszakal Asztanában. Szerinte a magyarok egy része Turkesztán városának környékéről, a Kara Tau hegységből költözött fel az északi sztyeppékre, ahol kipcsák lányokat vettek feleségül. Testvéreik nyugat felé vonultak.

 

 

[*] Az eredeti cím: Magyarország és a kelet

Kép: A sepsizoltáni Benkő-kúria Fotó: Benkő Mihály

Az Olt folyó völgyében, a Gidófalva és Sepsibodok között rejtőzködő kis székely falu, Sepsizoltán értékes műemléke a Benkő-kúria. Mai tulajdonosa, a Zágoni család az épületet helyre kívánja állítani, és múzeumot szeretne berendezni benne. Ugyanis a kúria fontos események színhelye volt az 1850-es évek elején, a Bach-korszakban. Úrnője, Benkő Rafaelné e házban rejtegette a Makk-féle összeesküvés háromszéki vezetőjét, Várady Józsefet, és támogatta őt hálózata kialakításában.

Az országos műemlékké nyilvánított, 1832-ben épült kétmenetes kúia arányaiban, formavilágában még jelenleg, kissé romos állapotában is legteljesebben képviseli a háromszéki udvarház-építkezés hagyományait a klasszicizmus korában. Építtetői – egy keresztgerendába vésett felirat alapján – nemes altorjai Benkő János, felesége, Bara Mária és fia, Benkő Rafael voltak.

Kép: Gerendába vésett felirat az építtetőkről és az építés idejéről [A keresztgerendába vésett feliratnak és Várady József rejtekhelyének fényképezését a sepsizoltáni Benkő-kúria belsejében nekünk engedélyezte először a jelenlegi tulajdonos Zágoni család, amiért e helyen mondunk köszönetet (Benkő Mihály)]

Altorjai Benkő Rafaelné, leánynevén dálnoki Lázár Rozália, Lázár Mihály huszárszázados húga, rajongott a 48–49-es eszmékért, Magyarország és Erdély szabadságáért. Az 1849-es háromszéki harcok idején zászlót hímzett a 85. székely zászlóaljnak – ezt ma a Hadtörténeti Múzeumban őrzik. 1852-től bátran vállalt szerepet a Makk-féle összeesküvésben is.

Kép: A 85-ös székely zászlóalj zászlaja. Hímezte: altorjai Benkő Rafaelné dálnoki Lázár Rozália Fotó: Benkő Mihály

Rejtekhely a kúria a falában

Várady József 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvédet, huszárszázadost Kossuth Lajos megbízottja, Makk József volt honvéd ezredes küldte bukaresti székhelyéről Háromszékre, az osztrák uralom megdöntésére irányuló székelyföldi összeesküvés ottani hálózatának kialakítására. Tevékenységét Várady a marosvásárhelyi központi összeesküvés lebukása után, 1852-ben kezdte. Ehhez nagy vakmerőségre és makacsságra volt szükség, amivel ő rendelkezett is. Sepsizoltáni tevékenységéről a következőket írja Bálint Áron 48-as honvéd, akit Benkő Rafaelné adott Várady mellé segítőnek, szolgának:

Kép: Rejtekhely a kúria falában, amelyben Várady József rejtőzött [A keresztgerendába vésett feliratnak és Várady József rejtekhelyének fényképezését a sepsizoltáni Benkő-kúria belsejében nekünk engedélyezte először a jelenlegi tulajdonos Zágoni család, amiért e helyen mondunk köszönetet (Benkő Mihály)]

„1852 július utolsó napjainak egyikén… az öreg udvarbíró bejött hozzám, és így szólt: – Te Áron, én az éjszaka egy magyar tisztet vezettem be az udvarba, a kenderesen át. – Látta magukat valaki? –kérdeztem. – Senki sem. – Jól van – folytattam, nekem kend megmondhatja, hogy kit vezetett be, de másnak ki ne fecsegje, mert asszonyostól együtt felakasztják. Harmadnap Benkő Rafaelné hozzám jött az istállóba, és így szólott: Áron, a kapukat ezután este 9-kor magad zárd be, és a kulcsokat hozd fel hozzám, hogy hírem nélkül senkit be ne bocsássatok. Így is történt. Pár nap múlva felhívatott az asszony, és azt parancsolta, hogy csináljak egy jó rejtekhelyet. – Minek azt? – kérdezém kíváncsian. – A szegény Várady itt van – mondá az asszony –, mint emisszárius jött be Törökországból, és nekünk jutott a feladat, hogy gondját viseljük. – Hát kicsoda ez a Várady? – kérdezém. – Egy előkelő családból való fiú Hunyad megyéből, Bányapatakáról, aki mint huszárszázados szolgált a magyaroknál.

Ezt megtudva, többet nem kérdezősködtem, hanem hozzáfogtam a rejtekhely kialakításához, mégpedig kettőnek, melyeknek később hasznát is vettük. Az egyiket az árnyékszékbélés mögötti falba, jobb és bal felől, a másikat egy ágy alatti padló alá. A két rejtekhely elkészülvén, Várady elkezdte hálózatépítő tevékenységét. Mindenekelőtt egy biztos levélhordó embert kellett szereznünk, és bibarcfalvi Borbáth László úr közbenjárására nem egyet, hanem hármat is kaptunk, úgy mint bibarcfalvi Szabó Áront, Bartalis Ferencet (ez utóbbit később Váradyval együtt Sepsiszentgyörgyön végezték ki) és Bogyor Sámuelt, kiknek feladatuk volt a leveleket Bukarestbe Makk ezredeshez szállítani… Ezzel a levelezés Várady és Makk között megkezdődött. Makk arra buzdította Váradyt, hogy mindenáron pénzt teremtsen, és küldjön neki. Akkoriban azonban mindenhez lehetett jutni, csak pénzhez nem. Annyira, hogy Váradynak nem volt egyetlen krajcárja, hanem Benkőné asszony tartotta benne a lelket…”

Szabadcsapat szerveződik

Később Várady beteg lett, és Baróton gyógyították meg. Majd visszatért Sepsizoltánba, de addigra az egyik beszervezésre kiszemelt személy feljelentette. Egy nap, amikor Benkő Rafaelné éppen Dálnokra kocsizott, Kovács sepsiszentgyörgyi rendőrkapitány razziát tartott a kúriában. Bálint Áron így ír erről:

„A rejtekünkbe szépen becsúsztunk. Onnan hallottuk jól, hogy Kovács kapitány a törvény nevében az egész épületet felkutatni szándékozik. Össze is kutattak mindent, még a párnákat is egyenként kikutatták, de eredmény nélkül. Éppen közvetlen a rejtekünket takaró ajtó között megállván, Kovács kapitány így szólott: – Itt valahol rejteknek kell lenni! Igaza volt, mert ha hosszadalmasabban állott volna az ajtó között, még a szívünk veréséről is észrevehetett volna minket az ajtó bélése között. Kovács kapitány nem találván meg, akit keresett, a csendőrökkel eltávozott, és mi előjöttünk rejtekünkről. Azonban néhány óra múlva hallottuk, a szakácsné és a cselédek keservesen sírnak, hogy a nagyságos asszonyt a csendőrök elfogták, és Kézdivásárhelyre vitték, ami valószínűleg Dálnokról jőve, útközben történhetett”.

Így aztán Várady és Bálint Áron a továbbiak során még rejtekükben sem érezhették magukat többé biztonságban. Kénytelenek voltak távozni Sepsizoltánból. A szervezés Bibarcfalván folyt tovább. 1853. október 2-án Várady József ötvenfőnyi szabadcsapata élén Bibarcfalváról Csíkba indult. A terve az volt, hogy a csíkszentkirályi erdőben bevárja a reményei szerint Háromszékről és Csíkból érkező csatlakozókat, majd megtámadja a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat, a pénztárakból szerzett pénzzel növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, amit aztán egyesít a külföldről várt, Makk ezredes által vezetett sereggel.

Útban az Őrkő felé

Azonban mindez csak vágyálom volt. A csapat tagjai egy élelmezési célból történt ökör-rekvirálás miatt összetűzésbe keveredtek a csíkszentkirályiakkal, akik számára ismeretlenek voltak az ő céljaik, és közönséges rablóknak nézték őket. A csíkszentkirályi bíró jelentette az esetet, így a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága tudomást szerzett a portyázók jelenlétéről. 1853. október 6-án katonaság vonult fel a szabadcsapat ellen, amely a meglepetésszerű, nagy túlerejű támadás nyomán feloszlott. Várady és bajtársai fejére az osztrák hatóságok magas vérdíjat tűztek ki. Hamarosan kézre is kerültek.

Kép: Az őrkői vesztőhelyen álló emlékmű felirata Fotó: Benkő Mihály

Őt és elfogott társait több hónapos vizsgálat nyomán, 1854. április 6-án a marosszéki törvényszék halálra ítélte. Az elítéltek közül többnek –így az eseményeket később leíró Bálint Áronnak is – a bécsi udvar kegyelemből 18 év sáncfogságra változtatta az ítéletét, ezt a büntetést nehéz vasban kellett letölteniük. Négy halálos ítéletet végrehajtottak. Várady Józsefet 1854. április 29-én Sepsiszentgyörgyön végezték ki. Az őrkői vesztőhelyre vezető út során az egykori huszárkapitány vidáman beszélgetett a mellé adott pappal. Egy szemtanú szerint katonás léptekkel felment a bitófához vezető lépcsőn, és szorosan a faoszlop alá állva várta, hogy a hóhér a kötelet a nyakába tegye.

Kép: Váradi József kopjafája és emlékköve a nevét viselő sepsiszentgyörgyi általános iskola udvarán Fotó: Mikó Áron

Benkő Rafaelné három év fogságot szenvedett. Várady és Bálint Áron elfogásukkor még idejében össze tudtak beszélni, és mindketten hallgattak róla a vizsgálat során. Ha nem így cselekszenek, az asszonyra sokkal súlyosabb büntetés várt volna. Akár veszélybe kerülhetett volna élete is, hiszen komoly szerepet vállalt az összeesküvésben.

Benkő Rafaelné a szabadulása után is mindvégig a magyar szabadság híve maradt. Élete vége felé bátyjával, dálnoki Lázár Mihály negyvennyolcas huszárszázadossal együtt Aldobolyba költözött, de halála után visszaszállították Sepsizoltánba, és a családi sírboltba, férje mellé temették.

---

Benkő Rafaelnéről, illetve a tragikus történetről, a huszárszázados és a szabadsághős nemesasszony kapcsolatáról a nép körében romantikus elképzelések is születtek, amelyek balladák formájában terjedtek. A székely lányok többek között a következő szomorú dalokat énekelték egymás között:

Rofajiné (Benkő Rafaelné)

„Várom, várom, addig várom,

Míg szememre jön az álom, 

Ha szememre jön az álom, 

Ajtóm-kapumat bezárom. 

Váradit is kieresztem, 

Széket adok, leültetem,

Míg panaszim elmesélem,

Jó hajnalban felserkentem,

S egy pár csókkal eleresztem.”

 

Ballada Várady József elfogásáról

Tüzet fúj a pejparipa,

Úgy vágtat egy tiszt úr rajta.

„Hová, hová, hadnagy uram?”

„Lovagolok, édes fiam!”

„Ez sem igaz, hadnagy uram,

Aki megyen lovagolni,

Egy-két legényt viszen az csak,

Itt pedig van tizenkettő.”

„Egy pajtásom bujdokol itt,

Azt indultam megkeresni. 

Nagyot vétett urak ellen, 

De én hozom a kegyelmet. 

Nem tudod-e, merre leve?

Váradi az igaz neve.”

„Hogyne tudnám, hogyne tudnám!

Ott, a falu felső végén,

Lakik az ő violája,

Leghamarabb ott találja.”

Hadnagy uram tovább halad, 

Pásztorlegény úton marad.

A kicsi ház ott fehérlik,

Abban lakik Rofajiné,

A Váradi szeretője,

Most is ott vagyon mellette.

 

„Szép jó estét, Rofajiné!”

„Adjon Isten, vitéz uram”!

„Udvarodon van-e vállú?

Ihatnék a kis pejlovam!”

„Ha ihatnék, megitatom, 

Ha ehetnék, megetetem.”

Megy a hadnagy a szobába,

A Váradit ott találja.

„Add meg magad, te gazember!”

A katonák megrohanják,

Kezét-lábát megvasalják.

Hát ez a fa miféle fa,

Hogy betűjel sincsen rajta?

Ez a fa bíz aféle fa,

Váradit akasztják rajta.

Fiúk, lányok, ügyeljetek,

A németnek ne higgyetek!

Mert a német csúffá teszen,

Akasztófa alá viszen.”