BENKŐ Mihály egyetemi diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK történelem szakán szerezte. Munkahelye 1979 óta nyugdíjazásáig a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtára volt. Írt népszerű és más újságcikkeket, ifjúsági történelmi regényeket. 1988–2007 között évente járt Közép- és Belső-Ázsiában, elsősorban a mongol Altaj kazaklakta területein és a Kazak Köztársaságban. A magyar őstörténet néprajzi-történeti-régészeti párhuzamait, a keleti magyar néptöredékek emlékeit kutatja. Kutatóútjairól több fotókkal illusztrált utikönyvet jelentetett meg. Tudományos cikkeit magyar és külföldi akadémiai és más tudományos folyóiratokban tette közzé. (Antik Tanulmányok; Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae; Information Bulletin of the Russian Academy of Sciences, the Institute of Oriental Studies).

2011-ben a keleti magyarok, a magyar őstörténet kutatása, a magyar-kazak kulturális kapcsolatok fejlesztése területén végzett több évtizedes tevékenységéért a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének polgári tagozatával tüntették ki.^[1]

KÖNYVEI

A szerző 80. születésnapjára kiadott könyv

Találhatók-e magyarok keleten Julianus barát magyarjainak 1237-es elpusztítása után. Ez a kérdés régóta foglalkoztatta a magyar tudományos életet és közérdeklődésre is számot tarthat. A Mátyás király udvarába érkező hírek, majd Turkoly Sámuel "Asztrahán"-ból címzett 1725. évi levele után az első hírt 1965-ben Tóth Tibor antropológus hozta, amikor Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján É-Kazakisztánban magukat magyarnak nevező néptöredéket talált . Fotózni azonban nem engedték, felfedezésének további kutatását nem támogatták, ezért kézzelfogható bizonyítékokat nem tudott felmutatni. Munkáját Benkő Mihály folytatta, amikor a Szovjetúnió 1991. évi felbomlása után megnyíltak az utak kelet felé.
Benkő Mihály először Nyugat-Mongóliában, a kazak kisebbség által lakott Bajan-Ölgij tartományban, majd - Tóth Tibor antropológus nyomán - Észak-Kazakisztánban, az ott élő argün-magyar törzs szállásterületén továbbá Nyugat-Szibériában, az Omszki Terület Kazakisztánnal határos Russzkaja Poljana körzetében, a kipcsák-magyar törzs szállásterületén végzett terepkutatást. Kutatásainak célja kezdetben az ősmagyar temetkezési szokások keleti párhuzamainak feltárása, majd - amikor tudomására jutott, hogy a keleten maradt magyarok reliktuma a hajdani Mongol Birodalom roppant kiterjedésű területén szétszóródva ma is megtalálható - figyelme a magukat magyarnak nevező keleti néptöredékek felé fordult. Kutatásairól több, színes fotókkal illusztrált könyvet adott ki. Új könyve, az Őseink nyomában Ázsiában a 18 évig tartó terepkutatás eredményeinek összegzése. A keleti és nyugati magyarok közös eredetét történeti, régészeti, néprajzi és antropológiai adatok ismertetésével igazolja.

Kiadó: TORTOMA KIADÓ

Oldalak száma: 200

Borító: CÉRNAFŰZÖTT, KEMÉNYTÁBLÁS

Súly: 670 gr

ISBN: 9789738995864

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2020

Illusztráció: KÉPEKKEL

Magyar-kipcsakok

Benkő Mihály

Budapest, 2008

Benkő Mihály legújabb képeskönyve Oroszország és a Kazak Köztársaság határvidékére, az Irtis-vidéki nyugat-szibériai síkságokra visz el minket. Több tudósunk feltételezte, hogy egykor ott volt a magyar őshaza. Napjainkban ott élnek a kara-kipcsakok törzsei, köztük a magyar kipcsakok. A képeken láthatjuk a magyaros antropológiai vonásokkal bíró embereket, az idegenek által eddig sohasem látogatott Kara Tal-i magyar kipcsak temetőben a "Magyar-kipcsak törzs" feliratú sírokat, a régi fasírokat, vályogkriptákat. Láthatjuk a kazak fővárost, Asztanát, amelynek környékén valaha szintén éltek magyar kipcsakok és az almati magyar kipcsak kolóniát. Szép képeket nézhetünk Almásy György Ázsia-kutató 1900-as útjának helyszínéről: a Hétfolyóközről és a Tiensánról is. A szövegből megtudjuk, hogy a magyar kipcsak legendák napjainkig őrzik az egykor Nyugatra távozott magyarok emlékét. A könyv olyan páratlan értékű dokumentumokat is közread, amelyek őrzése korábban tiltott volt, így most kerülnek először a tudományos és érdeklődő nagyközönség elé. Ilyenek a muzeális értékű, 1930-35 között, művészi, kalligrafikus arab írással íródott ún. omszki magyar kipcsak sezsere (genealógiai táblázat) és egy 1971-ben írt kazak nyelvű elbeszélő költemény műfordítása Szarübáj vitézről, a magyar kipcsakok XVIII. században élt hős vezéréről.

Kiadó: TIMP KIADÓ KFT.

Oldalak száma: 128

Borító: CÉRNAFŰZÖTT, KEMÉNYTÁBLÁS

Súly: 710 gr

ISBN: 9789639614468

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2008

Árukód: 2101422 / 1014753

Illusztráció: SZÍNES KÉPEKKEL

A keleti magyarság írott emlékeiből

Benkő Mihály - Babakumar Khinayat

Budapest, 2007

Benkő Mihály és kazah szerzőtársa, Babakumar Khinayat könyvének célja bemutatni a keleti magyarság Kazahsztánban fennmaradt törzseinek, nemzetiségeinek írott emlékeit: az argün-magyar és a magyar-kipcsak törzs genealógiai táblázatait - az ún. sezseréket, a kazahsztáni magyar törzsek temetőinek, "Rui Madiar" (Magyar törzs, nemzetség ) feliratú sírköveit.

Kiadó: MASSZI KIADÓ

Oldalak száma: 148

Borító: PUHATÁBLÁS, RAGASZTÓKÖTÖTT

Súly: 260 gr

ISBN: 9789639454934

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2007

Árukód: 2112592 / 1018622

Illusztráció: FEKETE-FEHÉR KÉPEKKEL

Formátum: B 5 250 X 175

A torgaji madiarok - Keleti magyar néptöredék Kazakisztánban

Benkő Mihály

Budapest, 2003

Benkő Mihály fotóalbuma, A torgaji madiarok, a szerző 2002. szeptemberi kutatóútját foglalja össze, a Kazak Köztársaság északnyugati tájaira, a Torgaj-vidék ősi mocsaraiba és pusztáira kalauzol bennünket. Ezen útján Tóth Tibornak, az életében közismert, de napjainkra szinte teljesen elfelejtett antropológusnak, a Természettudományi Múzeum Embertani Tára egykori igazgatójának 1965-ös torgaji expedícióját szándékozott megismételni. Egyben előde elfelejtett felfedezését: a Torgaj-Kosztanaj környéki argün-madijarok (madijar régies kazak nyelven magyart jelent) létezését kívánta alátámasztani fényképek és az argün-madijarok körében gyűjtött legendák segítségével. A fényképek többek között bemutatják a hatalmas torgaji pusztákat, mocsarakat és lakóikat, az argün-magyarokat, a Tien-san gyönyörű hegyeit és a Hét folyó-közt. Különös érdeklődésre tarthat számot a Szagában, a torgaji mocsárvidék központjában, a madijar temetőben fényképezett kilenc sírkő "madijar" vagy "madiar törzsbéli" felirattal. Ez a szó kazak nyelven azt jelenti - így is ejtik -, magyar.

Kiadó: TIMP KFT.

Oldalak száma: 132

Borító: KÖTVE

ISBN: 9632107691

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2003

Árukód: 2101909 / 1123293

Illusztráció: SZÍNES KÉPEK

Julianus nyomdokain Ázsiában - Fényképezőgépes barangolások Mongóliában

Benkő Mihály

Budapest,2002

Benkő Mihály elsősorban a Mongol-Altajban élő mazsar néptöredék életét mutatja be ebben a fotóalbumában. A tudomány számára szinte feltáratlan területekről készült színpompás képeknek és a hozzájuk fűzött kísérőszövegnek egyaránt van ismeretterjesztő és tudományos értékük, és a magyar identitástudat fejlesztését is segíthetik.

Kiadó: TIMP KIADÓ KFT.

Oldalak száma: 132

Borító: KÖTVE

Súly: 730 gr

ISBN: 963006961X

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2002

Árukód: 2109885 / 1017577

Nomád világ Belső-Ázsiában-Nomadic life in Central Asia

Benkő Mihály

Budapest, 1998

Timp Kiadó, 1998

Benkő Mihály több év óta kutatja a Mongol Altájban a mongóliai kazakok között a sámánikus hagyományokat, az ősmagyarokéhoz hasonló temetkezési szokásokat. Terepmunkája során fényképezi mindazt, amit maga körül lát. Fotóin bemutatja az állatok terelését, legeltetését, fejését, a lovas nomád életmódot, a téli-nyári szállásokat, a jurtok lakóinak mindennapjait, a népművészetet, a sámánikus szertartásokat és temetkezési szokásokat, a magashegyi tájakat, a történeti és régészeti emlékeket. Szép, sok esetben témájuk különlegességében egyedülálló fényképeken örökíti meg a múltunk egy darabját: az egykor Eurázsia keleti részén széles körben elterjedt, de ma már csak Belső-Ázsiában létező, és rohanó világunkban gyorsan eltűnő lovas nomád életmódot. Ezt az életformát élhették egykor őseink, a IX. század végén a Kárpát medencébe Kelet felől érkező honfoglaló magyarok is. Ajánljuk e fotóalbumot az orientalista szakembereknek, a magyar őstörténet kutatóinak és az érdeklődő nagy közönségnek.

• 131 oldal
• Kötés: kemény kötés
• ISBN: 9630359928

Nomadic Life in Central Asia - Sztepnüje kocsebnyiki centralnoj Azii

Benkő Mihály

Budapest, 1998

ISBN: 9630359936

Magyarok keleten és nyugaton

Ajbolat Kuskumbajev

Fordította: Benkő Mihály

Budapest, 2011

Nemigen vitatja senki, hogy a magyarságba török ajkú közösségek különböző időszakokban beolvadtak. Gondoljunk csupán a honfoglalás korban a kabarokra, és az ezt követő évszázadokban például az úzokra, besenyőkre, majd a kunokra. A kunok esete korántsem elszigetelt jelenség, hasonló népességtörténeti folyamatok mindig is voltak, és ma is vannak. Ezzel párhuzamosan joggal merül fel a kérdés: vajon hova lettek a keleten maradt magyarok? A Julianus utazásáról szóló Ricardus-jelentés és más középkori források ugyanis tanúskodnak róla, hogy kisebb-nagyobb tömbökben maradtak magyarok Kelet-Európában, sőt akár Ázsiában (például a Kaukázusban) is. Tekintélyes részük a népvándorlás során a sztyeppeövezetet és az attól északra eső erdőövezet nagy térségeit benépesítő törökségben oldódhatott fel. Így tehát a kipcsakok között is méltán kereshetünk asszimilált magyar néprészeket. Az utóbbi időben heves tudományos vitát kavart a kazakisztáni madijarok és más, a magyarsággal összefüggésbe hozott közösségek kérdése. A vita ma is folyik, de még a turkológusok és a történészek sem képviselnek egységes álláspontot. A keleti magyarok kérdéskörének ered nyomába a szerző, aki a kipcsakok és a magyarok középkori etnokulturális kapcsolatait hangsúlyozza és elemzi. A magyar szakirodalomban sokszor máshogy interpretálunk problémákat és máshogy válaszolunk meg kérdéseket, mint az orosz nyelvű szakirodalom nagyjai. Ajbolat Kuskumbajev nemzetközi hírű kazak történész, aki főleg oroszul és kazakul publikál. Bár néhány kérdésben más véleményen van, mint sok magyarországi kollégája, de már csak az Audiatur et altera pars! elve alapján is meg kell ismerni az érintett másik fél, jelen esetben a kazakság tudományos vélekedését. Ott ugyanis tényként kezelik, hogy magyar csoportok tagozódtak be a kazak népbe, és ezt etnikus és kulturális kapcsolataink legfőbb alapjának tekintik. A kötethez Erdélyi István írt előszót a kérdés legújabb magyar szakirodalmát felvázolva.

Kiadó: NAPKÚT KIADÓ KFT

Oldalak száma: 86

Borító: PUHATÁBLÁS, RAGASZTÓKÖTÖTT

Súly: 100 gr

ISBN: 9789632632230

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2011

Árukód: 2224555 / 1080435

Fordító: Benkő Mihály

Hunok és székelyek - Tanulmányok Benkő József halálának 200. évfordulójára

Benkő Mihály (szerk.)

Barót, 2014

Ez a tanulmánykötet Benkő József (1740-1814) erdélyi történetíró, botanikus, református lelkész emlékére, halálának 200-ik évfordulójára készült. Olvashatunk benne a hun-székely kapcsolatokról, a középkori és késő középkori magyar krónikák "erdélyi" vonalának nyomairól Benkő József műveiben, valamint a Magyarország és Háromszék történetében egyaránt nevezetes szerepet játszó Benkő család történeteiről. A mű érdekessége, hogy szerzői magának az erdővidéki nagy tudósnak vagy közvetlen rokonainak leszármazottai.

Kiadó: TORTOMA KIADÓ

Oldalak száma: 168

Borító: PUHATÁBLÁS, RAGASZTÓKÖTÖTT

Súly: 282 gr

ISBN: 9789738995147

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2014

Árukód: 2698607 / 1165491

Csata Nikápolynál

Benkő Mihály

Budapest, 1987

1396. június. A színhely Buda. Itt gyülekeznek Európa számos országából a lovagok, hogy Zsigmond magyar király vezetésével kiűzzék a törököt Nikápolyból. Hiába harcoltak hősiesen a lovagok, Bajazid szultán győzött.

      Ugyanebben az időben Közép-Ázsiában egy másik uralkodó, Timur Lenk a régi mongol-török birodalom feltámasztásán munkálkodott, de útjában állt Bajazid szultán. 1402. július 28-án, Ankaránál Timur Lenk legyőzte Bajazid szultánt, a nikápolyi győzőt. Még négy évtized volt Nándorfehérvárig.

Méret: 16 x 23 cm

Kiadó: MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ ZRT

Oldalak száma: 72

Borító: PUHATÁBLÁS

ISBN: 9631152790

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 1987

Árukód: 6169843 / 5169435

Illusztráció: Rajzok

Új törvény Spártában

Benkő Mihály

Budapest, 1983

Móra Ferenc Könyvkiadó 1983

Spárta az i.e. 3. századra elvesztette korábbi nagyhatalmi helyzetét, és ennek egyik fő oka volt, hogy a szabadok hajdani szigorú erkölcsű katonai demokráciája szétzüllött, kiéleződtek a társadalmi ellentétek, és a gazdagok fényűzése aláásta a harci szellemet. Ágisz és később Kleomenész radikális reformokkal igyekeztek visszaállítani a spártai hegemóniát……

SZERZŐ: Benkő Mihály

SZERKESZTŐ: Tótfalusi István

GRAFIKUS: Lipták György

LEKTOR: Dr. Hahn István

Dr. Tóth Tibor antropológus (1929. jan. 5., Szolnok – 1991. okt. 3., Bp.) neve Magyarországon nem közismert, annak ellenére, hogy nevéhez a magyarságkutatás szempontjából a XX. század legjelentősebb felfedezése fűződik. Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után 1965-ben ő találkozott először Közép-Ázsiában olyan személyekkel, akik magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják. Felmerül a kérdés, mi lehetett az oka a szenzációs felfedezés elsikkadásának.

ÉLETÚT: Dr. Tóth Tibor a mezőtúri Református Gimnáziumban érettségizett. Érdeklődése az emberi evolúció és a magyar nép származása iránt már gimnáziumi tanulmányainak utolsó évében kialakult. 1947 és 1952 között az ELTE Természettudományi Karának hallgatója. A harmadik évfolyamot a bukaresti C. I. Parhon Tudományegyetemen végezte. 1952-ben muzeológusi oklevelet kapott ősrégészet-ősembertan tárgyakból. 1951 februárjától 1952. novemberig a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának előadójaként dolgozott. 1954–1958 között a moszkvai Lomonoszov Egyetem Embertani Tanszékének aspiránsa. 1958-ban Magyarország régi és jelenkori lakossága arckoponyájának horizontális profilozottsága (a magyar nép származásának problémái) c. értekezésével kandidátusi fokozatot ért el. 1958-tól kezdett dolgozni a Természettudományi Múzeum Embertani Tárában tudományos főmunkatársi beosztásban. 1960-ban az ELTE-n természettudományi egyetemi doktori címet szerzett. 1962 októberétől osztályvezető-helyettes, 1965-től 1990. december 31-ig a Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) Embertani Tárának igazgatója. 1978-ban védte meg Magyarország lakosságának szomatológiája és paleoantropológiája c. akadémiai doktori értekezését, Moszkvában. A dolgozat a La Manche csatornától a Sárga-tengerig terjedő megakontinensről publikált mintegy 13000 koponya adatainak komplex biometriai értekezését, valamint a Közép-Duna-medence, az Ural-vidék, a Kaukázus és Közép-Ázsia recens populációcsoportjainak szomatológiai, részben dermatoglíf valamint etnikai-odontológiai adatait tartalmazza.

126 tanulmánya, cikke jelent meg magyar, orosz, angol, francia és német nyelven, részben hazai, részben szovjet, mexikói, finn, német és olasz folyóiratokban. 1960-ban kezdeményezte a Természettudományi Múzeum tárain belüli szakkörök elindítását.

TAGSÁGAI: MTA Antropológiai Biz. (1959–1990), a MTA Magyar Őstörténeti Munkaközösség (1980-tól haláláig), az Anthropologiai Közlemények c. folyóirat szerkesztőbizottság (1959-től haláláig), a Természettudományi Dokumentáció szerkesztőbizottság (1960–61), a Természettudományi Múzeum Évkönyve (Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici) szerkesztőbizottság (1965–1990), a Magyar Biológiai Társ. Embertani Szakosztálya (1980-tól haláláig), a Magyar Biológiai Társaság Őslénytani Szakosztálya (1966–1972), a Tudományos Minősítő Bizottság Általános Biológiai Szakbizottság (1969–1984), az International des Sciences Anthropologiques et Ethnologiques (UISAE) állandó bizottság (1978-tól haláláig), az UISAE Magyar Nemzeti Bizottság (1980-tól haláláig). 1965–1991 között szerkesztette az Anthropologia hungarica c. folyóiratot.

EXPEDÍCIÓK: Négy nemzetközi expedícióban vett részt az Ural-vidéken, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában (1959, 1962, 1964–65, 1967–68)."

------------------------------------------------------------------------------

FELFEDEZÉSE: Dr. Tóth Tibor az 1960-as években Moszkvában készült akadémiai doktori disszertációjának megvédésére. Több mint háromezer mérést végzett sokkötetes, máig kiadatlan disszertációjához a Szovjetunió több köztársaságában. 1964 tavaszán Baskíriában megkezdett munkáját, a kipcsakok felmérését szerette volna folytatni a Kazak Szovjet Köztársaság területén. Almatiban, a Kazak Akadémia ülésén Szeitbek Nurhanov torgaji származású nyelvész hívta fel Tóth Tibor figyelmét a torgaji madijar törzsre. 1965-ben ők ketten el is jutottak a torgaji területre, ahol Tóth Tibor számos antropológiai felmérést végzett a magát madijarnak nevező törzs tagjai között.

Kép: Balról jobbra - Tóth Tibor, Szeitbek Nurhanov és egy helybéli tisztviselő 1964 áprilisában, Kazahsztán, Turgaj vidék, Kosztanaj megye, Szaga.

Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész, aki évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében 2002-ben, 75 éves korában a következőket mondta a neves antropológussal kapcsolatos emlékeiről az őt felkereső Benkő Mihály történésznek: "Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fővárosa környékén élő kazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után előadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisről. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Előadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, megválaszolja őket. Két kérdést tettem elé: 1.) Hogy nevezik a különböző európai nyelveken "Hungarian, Ungarn, Vengr" és más elnevezéssel emlegetett magyarok saját magukat? 2.) Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Torgaji-medencében élő madijaroknak az önök népével? Ugyanis jó magam a Torgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950-51-ben tanító voltam odahaza, és argün-madijar gyermekeket oktattam kazak nyelvre. Tóth Tibor első kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdéssel kapcsolatban mindössze ennyit mondott: "Kérem, aki ezt a kérdést tette fel, maradjon tovább, hogy szót válthassunk róla." Az előadás végeztével odaléptem hozzá. Izgatottan kérdezte, hány argün-madijar élhet a szülővidékemen. "Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren" - válaszoltam. "Kérem, hogy ne beszéljen erről senkinek! Most nagyon kevés itt az időm, de jövőre, ha megérem, visszatérek." Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Kosztanajba és Torgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Elhúzódott az ügy. Pár nappal Tóth Tibor fővárosunkba érkezése után magához hivatott a Kazak Tudományos Akadémia káderpolitikai osztályának vezetője, egy titkos állományú KGB-ezredes. Mellemnek szögezte a kérdést:

"Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanajba?"

"Igen."

 "Van kettejüknek közös kutatási témájuk?" - A kérdés hallatán már le is tettem az útról.

"Nincs"

"Semmi baj, csak érdeklődtem. Menjenek nyugodtan. Jó munkát kívánok!"

Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj-Torgaj-vidék egyike volt Kazakisztán külföldiek előtt szigorúan zárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsőbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, de Tóth Tibor Moszkvában készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy a Kazak Tudományos Akadémia elnöke is szilárdan pártunkat fogta. Ekkoriban találkozott az Akadémia tudományos titkárával. "Segítsünk vendégünknek!" - győzködte. Végül is április 7-én útnak indulhattunk. Emlékszem, a repülőgép a rossz idő miatt nem szállt fel időben. Ott aludtunk az alma-atai repülőtéren, a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaj terület titkárához, akivel megtanácskoztuk a teendőket. Torgaj vidékén akkor éppen olvadás és áradás volt, a terültet autóval nem lehetett megközelíteni. Végül U-2-es kis repülőn mentünk Torgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarikopa-tavak melletti központi településre, szintén repülőn. Tóth Tibor itt gyűlést hívatott össze, és ezen a gyűlésen ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madijar törzsbélit mért meg a Szarikopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrméreteiket, leírta szemük vágását, színét, hajuk, szőrzetük színét, sűrűségét. Felhívta a figyelmemet arra, hogy egyes ott fellelt helységnevek és nemzetségnevek Magyarországon is ismerősen csengenek. Ilyen például Sümegti és Tomaj. Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevű város és egy Badacsonytomaj nevű falu. A szagai temetőben meglátogattuk egy nagyon híres madijar személyiség cseréptetős sírját, és a helyi mullahhal beszédet mondattunk a sír felett. Sajnos, sem jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetőről, sem a leírt személyekről nem készíthettünk fényképeket, merthogy a fényképezést nem engedélyezték Tóth Tibornak. A torgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondták, ha legközelebb jövünk, repülőt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Torgaj-vidéki kipcsakok körében is. Köztük is akadt néhány madijar. Ezután Kosztanajba utaztunk. A város közelében élt néhány madijar Mirzsakip Dulatov rokonságából. Tóth Tibor közöttük is végzett méréseket. Egyikük kérte, hogy az Alma-Atában mezőgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel ezzel rá a hatóságok figyelmét. A következő évben Tóth Tibor hiába repült Almatiba, nem utazhattunk el Kosztanaj-Torgaj vidékére, sőt, később nekem magamnak is támadtak kellemetlenségeim. Az nem a Kazak Tudományos Akadémián múlott. Ők minden megtettek, ami tőlük tellett. Például elküldtek valakit anyagot gyűjteni egy Nyugat-Szibéria határán, az Irtis partján élő madijar akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét."

Szeitbek Nurhanov elbeszéléséből tudjuk, hogy Dr. Tóth Tibor ismerte és tanulmányozta az etnikai nevet őrző bizonyítékokat, a sírfeliratokat, bár nem tett róluk említést. Nyilván reménykedett abban, hogy későbbi útján sikerül ezeket lefotóznia és közvetlen írásos bizonyítékként közzétennie, erre azonban nem nyilt lehetősége. Rosszkor volt jó helyen.

Kép: Sírfelirat a szagai magyar temetőben. A sírfeliraton szereplő madiar (ejtsd: magyar) népnév az elhúnyt származását jelzi. Fotó: Benkő Mihály

Egy helybéli 2009-ben így emlékezett Tóth Tibor útjára:

„[Szagai szállásadónk] a búcsú előtt eldicsekszik, hogy ő látott ám már magyart régebben is, mivel a legelőször idelátogató kutatónak, Tóth Tibornak volt a sofőrje 1964 novemberében. Döbbenetünket látva visszahív házába, kumiszt, tejes teát tesz elénk, és csöndesen felelget kérdéseinkre Kolsvai Ergazi:

– Több mint negyven éve történt, fiatal voltam. Megértettem, hogy Tóth Tibor a madjar és a magyar nép rokonságát kutatja. Akkoriban még nem voltak hidak a Sárga-folyón, igen nehéz volt a közlekedés, csónakokon mentünk át egyik partról a másikra. Szagában a tudós összegyűjtötte az embereket, és fejméréseket végzett: a hajszínt, a szemszínt is külön vizsgálta. A temetőben leírta a feliratokat. Két napon keresztül fuvaroztam őt az aulokba (telepekre – M. G.).

Hogyan fogadták őt a madjarok?
– Az aulok népe lelkesen fogadta Tóth Tibort, mert a származásunk egy; és mindennap hajnalig a kutató rendelkezésére álltak.
– Tóth érkezése előtt is úgy gondolták, hogy rokonok vagyunk?
– Az ő megérkezéséig nem tudtunk erről. Tóth Tibor újságokat is hozott otthonról, abból tájékozódtunk.” [Margittai Gábor: Jutaégetők, MN 2009. okt. 12.]

Felfedezését Tóth Tibor publikálta:

• Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139-143.; Ebben ír az Alma Atában 1964 december 12-én Az ősmagyarok eredetének problémája címmel tartott előadásáról, melynek részletes ismertetése a KTA Közlönyének Társadalomtuddományi sorozatában, annak 1965 évi 2. kötetében jelent meg.
• Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.; https://julianusbaratai.blog.hu/2018/09/03/toth_tibor_az_osmagyarok_mai_relictumarol ,
• Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. A Magyar Tudományos Akadémia filozófiai és történettudományi osztályának közleményei (1969) 18 (1): 85–95.

Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Torgaj-mélyedésben élő madijar törzse száznyolcvan családból, mintegy kilencszáz-kilencszázötven főből áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfőjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép Középső és Kis Hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel. Később szeretett volna Magyarországról visszamenni a Torgaj-vidékre magyarokbó álló néprajzos, nyelvész-, régészexpedícióval. Szenzációs felfedezéséről népszerű formában a Magyar Nemzetben írt Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Azonban a megálmodott expedíció nem jött létre. Már az is csoda volt, hogy Tóth Tibor egyáltalán eljutott a külföldiek számára szigorúan zárt területre. Fényképezésre nem kapott engedélyt. Idehaza irigység és közöny, az értetlenség sodorta eredményeit a teljes feledésbe. Tóth Tibor meg nem értett, csalódott emberként halt meg 1991-ben - éppen abban az évben, amikor megalakult a független Kazak Köztársaság, és ezzel elhárultak az adminisztratív akadályok a kazak földön folyó elfogulatlan néprajzi, történeti, régészeti kutatások elől. Emlékét Magyarországon szinte teljesen elfeledték. Kazak földön viszont mindmáig jól emlékeznek rá mind tudományos körökben, mind a torgaji, szarikopai madijarok között. Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy a kazak tudományos körökben - az akadémiai intézetekben és múzeumokban - minden kutató ismeri Tóth Tibor nevét, utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek, néprajzosok körében nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott kazakisztáni madijarokkal. Számukra létezésük köztudott, nem megy felfedezésszámba.

Orazak Iszmagulov antropológus professzor, a Kazak Tudományos Akadémia levelező tagja - aki 1964-ben Tóth Tiborral vézett felméréseket Alma-Ata környékén, 2002-ben a következőket mondta arra a kérdésre, miért nem folytathatta Tóth Tibor kutatásait a Torgaj-medence madijarjai között: "1965-ben Tóth Tibor csak véletlenül jutott el a Torgaj-medencébe. Oda küföldinek nem adtak utazási engedélyt a cári és a szovjet uralom idején, sem a magyar antropológus előtt, sem utána. Tóth Tibor szerencséjére valami hba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát időközben kijavították."

Kép: Tóth Tibor sírja az Óbudai temetőben.

Dr. Tóth Tiborra is érvényes a megállapítás, melyet Harmatta János akadémikus egy későbbi kutatás kapcsán mondott: "...rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt." Dr. Tóth Tibor esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megőrzött etnikai név tette lehetővé.

FŐBB MŰVEI:

Profilation horizontale du crane facial de la population ancienne et contemporaine de la Hongrie – Problème de l'origine des Hongrois Crania hungarica 3, 1958, 3–126. o.

Magyarország régi és jelenkori lakossága arckoponyájának horizontális profilozottsága – Horizontal profilization of the splanchnocranium of ancient and recent populations of Hungary Anthropologiai Közlemények 2, 1958, 87–92. o.

Az embertani szisztematika alapvető kérdései – The principal questions of anthropological taxonomy Anthropologiai Közlemények 6, 1962, 107–116. o.

Le cimetière de Csákberény provenant des débuts de l'époque avare (VIe et VIIe siècles) – Esquisse paléoanthropologique Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 54, 1962, 521–549. o.

The German cemetery of Hegykő (VIth c.) – A paleoanthropological sketch Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 56, 1964, 529–558. o.

A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Problèmes de l'ethnogenèse des Hongrois Conquérants) Anthropologiai Közlemények 9, 1965, 139–149. o.

The Variability of the Weight of the Brain of Homo In: Homenaje a Juan Comas en su 65 aniversario, Mexico, 1965, 391–402. o.

The period of transformation in the process of metisation – A paleoanthropological sketch Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 58, 1966, 469–487. o.

Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.

Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.

On the diagnostic significance of morphological characters I. – A methodological study Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 59, 1967, 443–454. o.

Data to the anthropology of the Bronze age population in the Azov-Area Anthropologia hungarica 8, 1968, 3–29. o.

On the diagnostic significance of morphological characters II. – A methodological study Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 60, 1968, 293–296. o.

On the diagnostic significance of morphological characters III. – A methodological study Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 61, 1969, 401–412. o.

On the morphological modification of anthropological series in the Lithic and Paleometallic Ages I. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 62, 1970, 381–392. o.

Antropologicheskie dannye k voprosu o velikom pereselenii narodov avary i sarmaty (Avars and Sarmatians) Nauka, Leningrad, 202 pp. (B. V. Firsteinnel)

On the morphological modification of anthropological series in the Lithic and Paleometallic Ages II. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 63, 1971, 401–408. o.

The cemetery of Környe (6th–7th c.) – A paleoanthropological sketch In: Salamon Ágnes–Erdélyi István: Das Völkerwanderungszeitliche Gräberfeld von Környe; Studia Archaeologia 5, 1971, 153–184. o.

Twenty-five years (1945–1970) of the Anthropological Department Hungarian Natural History Museum Anthropologia hungarica 10, 1971, 5–30. o.

On the morphological modification of anthropological series in the Lithic and Paleometallic Ages III. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 64, 1972, 387–400. o.

Somatologiya i paleoantropologiya-naseleniya Vengrii (v svyazi s problemoi proiskhozhdeniya vengerskogo naroda) – Somatology and paleoanthropology of the Hungarians (to the problems of their origin) Dissert. (Doct. of Biol. Sci.), Bp., I–II. 649 pp.

Morfogenetikai trendek az őskori Közép-Duna medencében – On the morphogenetic trends in the Central Danube Basin during the Prehistoric age Anthropologiai Közlemények 21, 1977, 31–42. o.

Neolithic and Paleometallic populations in the Central Danubian Basin Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 69, 1977, 347–356. o.

Some anthropological problems of the early postglacial and historic Europoids Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 72, 1980, 295–307. o.

Anthropological results concerning the ethnogenesis of Hungarians Anthropologia hungarica 17, 1981, 5–22. o.

The odontological aspect in the ethnogenesis of Hungarians I. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 73, 1981, 305–312. o.

The odontological aspect in the ethnogenesis of Hungarians II. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 74, 1982, 351–357. o.

Dermatoglyphics and ethnogenesis of Hungarians Anthropologia hungarica 18, 1983, 3–52. o. (T. D. Gladkovával)

Some anthropological problems of the Mesolithic Europoids I. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 76, 1984, 323–334. o.

Spatial differentation of dermatoglyphic traits on the territory of Hungary Voprosy Antropologia 73, 1984, 72–80. o. (V. M. Kondikkal, T. D. Gladkovával)

Some anthropological problems of the Mesolithic Europoids II. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 77, 1985, 269–279. o.

Homo sapiens' groups in the Palaeometallic and Neometallic biosphere Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 78, 1986, 319–328. o.

Men and nutrition in the Carpathian postglacial millennia Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 79, 1987, 281–292. o.

Ethnic dermatoglyphics of Hungarians In: Abstracts of 6th EAA Congr., Bp., 1988, p. 51. (T. D. Gladkovával)

Morphological modification, its causality: the case of Carpathian Basin from Neolithic to Modern times Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 83, 1991, 301–310. o.

The human paleonutrition in the Carpathian Basin from the Neolithic to Mediaeval times based on osteochemical analysis Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 83, 1992, 285–299. o. (Pais Istvánnal)

IRODALOM:

Farkas L. Gy. Dr. Tóth A. Tibor 1929–1991 Anthropologiai Közlemények 33, 1991, 40. o.

Pap I. In memoriam Dr. Tóth Tibor (1929–1991) Anthropologia hungarica 22, 1992, 5–6. o.

Farkas L. Gy.–Dezső Gy. A magyar antropológia története a kezdetektől napjainkig Szeged, 1994, pp. 123

Makra Sz. Tóth Tibor – Magyar Múzeumi Arcképcsarnok Bp., Pulszky Társ.–Tarsoly K., 2002, p. 901–902.

• Admin

 Kép: Az ősi hun-türk-magyar temetkezési szokás - selyem vagy bőr szemfedőre varrott nemesfém halotti maszk - útja a Pamir hegységtől, Baskírián keresztül a Kárpát-medencéig. Forrás: Benkő Mihály

Magna Hungaria c. cikkemben idéztem Rubruk középkori utazót a következők szerint:

"Rubruk, aki 1253-54-ben bejárta az akkor még egységes Mongol Birodalmat, a következőket írja: Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak (=Magna Hungaria). Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok. Velük együtt jöttek a blakok, bolgárok és vandálok.  Anatolij Ribakov orosz író , aki éveket töltött Ufában, Baskíria fővárosában, a következők szerint tolmácsolja a baskírok mai véleményét önmagukról: "A baskírok nem tekintik önmagukat tatárnak. "Ti törökök vagytok" - mondják, "mi pedig olyanok vagyunk, mint a magyarok". A Magna Hungariaval kapcsolatos megállapításokat a középkori források és a régészeti leletek is alátámasztják..."

[https://julianusbaratai.blog.hu/2019/05/13/magna_hungaria]

A régészeti források:

A HUN SÁRKÁNY ÚTJA

A HUN SÁRKÁNY ÚTJA - Julianus barátai (blog.hu)

NAP ÉS HOLD

NAP ÉS HOLD - Julianus barátai (blog.hu)

MAGNA HUNGARIA - BASKÍRIA

MAGNA HUNGARIA - BASKÍRIA - Julianus barátai (blog.hu)

A történeti és régészeti forrásokat most genetikai bizonyítékokkal is alátámasztották:

https://www.nyest.hu/renhirek/magyar-dns-az-uralban

MAGYAR DNS AZ URÁLBAN

A Scientific Reports magyar vonatkozású genetikai tanulmányt publikált a múlt héten (Y-chromosomal connection between Hungarians and geographically distant populations of the Ural Mountain region and West Siberia). A tizennyolc szerzős cikk alapvetően észt‒magyar koprodukcióban készült. A nem észt nemzetiségű szerzők egy része is kötődik a tartui egyetemhez, de a cikk fejlécében szereplő adatok szerint az együttműködésben jereváni és ufai szakemberek is részt vettek. Magyar részről Németh Endre és Székely Gábor informatikus, Fehér Tibor történész, valamint Klima László és Türk Attila őstörténetkutató vett részt a közös munkában. A kutatási eredmények megszövegezése Németh Endre, Helen Post, Siiri Rootsi, Richard Villems és Kristiina Tambets közös munkája….

A cikk további részét nem idézem, az a hivatkozott linken elolvasható. Egy hozzászólást azonban részletesen ismertetek a kiegyensúlyozott tájékoztatás érdekében.

Hozzászólás

5 tkis 2019. június 10. 17:28

"Mivel a Genetika és őstörténet c. könyv és a szerzőinek makacsul obi-ugor genetikai kapcsolatokat bizonygató egyéb munkái (pl. az Antropológiai Közleményekben megjelent tanulmányuk) kapcsán még a prekoncepció gyanúja is felvetődött némely szakemberekben, saját kíváncsiságom megbízható forrásból történő kielégítése céljából megkérdeztem Török Tibort az itt ismertetett tanulmányról. Mivel a sajtónak szánt, nekem is elküldött reagálását nem látom sehol sem feltűnni, teljesen önkényesen bemásolom ide, hogy a témakör iránt érdeklődők olvashassák."

* * *

Figyelemre méltó, hogy az összes magyar vonal jelentősen közelebbi rokonságot mutat a baskírokkal és tatárokkal, mint az obi-ugorokkal, ezért az eredményt a Julianus barát keleti magyarjainak genetikai nyomaként értékelik, akik beolvadtak a baskírokba és a volgai tatárokba. (Kiemelés tőlem - B. I.)

"A Scientific Reports lapban észt genetikusok magyar társszerzőkkel megjelent friss tudományos közleménye a mai magyarok, és legközelebbi nyelvrokonaink, a hantik és a manysik között kimutatott genetikai kapcsolatról számol be. Ez a kapcsolat egyetlen Y kromoszóma vonalra (N-B539) korlátozódik, melynek gyakorisága a mai magyarokban kevesebb mint 1%, a székelyekben 4%, míg a hantikban 7,5%, a manysikban pedig 24% körüli érték. Ugyanezt az apai vonalat számottevő gyakorisággal csak a baskíroknál (15%) és a velük szomszédos volgai tatároknál (7%) találták meg. Figyelemre méltó, hogy az összes magyar vonal jelentősen közelebbi rokonságot mutat a baskírokkal és tatárokkal, mint az obi-ugorokkal, ezért az eredményt a Julianus barát keleti magyarjainak genetikai nyomaként értékelik, akik beolvadtak a baskírokba és a volgai tatárokba. (Kiemelés tőlem - B. I.) Az eredményről a qubit.hu internetes portál „genetikai bizonyítékot találtak a magyarság ugor eredetére” címmel számolt be, mivel az eredmények jól illeszthetők a közismert nyelvi családfa modellhez, és az MTA is érdemesnek tartotta honlapján valamint MTI közleményben közzétenni az eredményeket. Szögezzük le, hogy a lelkesedés helyénvaló, mert az őstörténetünk tisztázását segítő bármely tudományos eredmény üdvözlendő. Mégis elgondolkodtató, hogy a honfoglalók belső-közép-ázsiai kapcsolatait kimutató, szintén nemzetközi tudományos lapban megjelent szegedi genetikai eredmények épp ellenkező fogadtatásban részesültek. A tudomány.hu „Nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a nyelvünk” címmel nyelvész, régész és antropológus közreműködésével sietett összefoglalni a „tudományosan alátámasztott állításokat és tényeket”, miközben az általunk írt archeogenetikai válaszcikk megjelenését nem tette lehetővé, pedig az egykori népességek acheogenetikai vizsgálata pontos választ ad azok származására, míg a ma élő emberekből a folyamatos keveredések miatt csak bizonytalan következtetések vonhatók le.

Felmerül a kérdés, hogy mennyiben mond ellent egymásnak a kétféle genetikai eredmény? Szerintünk az adatok jól illeszthetők, de azok értelmezése több óvatosságot követel. Az észtek által vizsgált apai vonal az általunk vizsgált honfoglalókban 10%-ot képvisel, ezért a mai magyarokban fellelt párhuzamaik tényleg származhattak Árpád népétől, ami jól illik a „Julianus keleti magyarjai” magyarázathoz. Azonban a honfoglalók összességéhez leghasonlóbb népességként is a volgai tatárokat és a velük szomszédos baskírokat azonosítottuk, vagyis nem csupán az egyetlen B539 „ugor migrációs marker” vonala mutat a baskírok-tatárok felé, hanem az egész honfoglaló népesség „nem ugor” vonalainak összessége is. Úgy tűnik, mintha a baskírok jelentős része Julianus keleti magyarjainak leszármazottja lenne, ami már sokkal nehezebben illeszthető a fenti képbe, mert török nyelvükben nem találtak finnugor nyomokat. Ráadásul a baskírok heterogén dél-szibériai, közép-ázsiai származása, (altáji, tuvai, mongol, burját, evenk rokonság) is tökéletesen ráillik arra amit a honfoglalóknál találtunk. Ha a fenti tanulmány történetesen az R1a-Z2124 markert vizsgálta volna amely szintén 1% alatti a mai magyarokban, de 7%-ban mutattunk ki a honfoglalókból és hasonló gyakoriságú a baskíroknál is, akkor kirgiz, afgán, kaukázusi török kapcsolatot talált volna. Ne is említsük a Q1a apai vonalat, amely Európában jószerével csak a székelyek körében van jelen kis gyakorisággal, de honfoglaló és hun kori mintákból is kimutattuk, a szakirodalom pedig egyértelműen a hunokhoz köti az itteni megjelenését. Mindhárom fenti vonal a népvándorlás korában került a Kárpát-medencébe, de egyelőre korántsem tisztázott, hogy melyik vonal pontosan mely népességekkel jött, mert ezekről a népekről a honfoglalókon kívül alig van adatunk. A genetikai kép tehát csak akkor fog összeállni, ha a népvándorlás kor mindegyik régészeti kultúráját minél alaposabban megismertük.

Ettől függetlenül az N-B539 tényleg összeköti a magyarokat a baskírokkal, tatárokkal, és távolabbról a manysikkal és hantikkal sőt tudjuk, hogy egy kazah mintában is megtalálták. A honfoglalók eredetének megválaszolásához azonban az összes meglévő adatot figyelembe kell venni, és a modellbe nehezen illeszthetőket sem ildomos félresöpörni. Egy-egy speciális komponens kiemelése és analízise eleve meghatározza az adott kérdésre adható válaszokat, de ha az egész képnek csak egy icipici töredékét értelmezzük az alapján nem lehet megmondani az összképet. Mint bemutattam, ha több komponens filogenetikai kapcsolatát vizsgáljuk, akkor nagyon sok eltérő helyre mutató, sokszor egymásnak ellentmondó rokonsági kapcsolatot is azonosíthatunk, ezért egyetlen vonal analízise félrevezető lehet. Csak az összes genetikai komponens populációgenetikai vagy teljes genom analízise képes megmondani, hogy milyen mértékű, és pontosan kikkel a legszorosabb egy adott népcsoport rokonsági kapcsolata.

Az archeogenetika természetesen önmagában nem tudja megoldani a magyar etnogenezis problémáit, a megoldáshoz csak az összes érintett szakterület párbeszéde vihet közelebb. Bizakodásra ad okot, hogy az észt közlemény magyar társszerzői között nyelvészt is találunk mert azt jelzi, hogy a magyar nyelvészek is elmozdulnak abból a dogmatikus álláspontból mely a nyelvészet és genetika viszonyát korábban úgy értékelte, hogy „semmivel sincs több közük egymáshoz, mint a biciklinek a szemüveghez” ami nem csak abszurdum, de minden párbeszédet eleve ellehetetlenít."

BASKÍRIA A PALLAS NAGYLEXIKONBAN

Baskardia

A magyar krónikák által említett név, amelyek szerint Scythia három országra oszlott: Bascardiára (vagy Barsaciára). Dentiára és Mogoriára. Baskardia a mai baskir föld, vagyis a Volgai Bolgárországtól keletre eső terület, melyet a középkorban Nagy-Magyarországnak is neveztek; l. Baskir.

Báskir

az Ural hegység. déli részén (Számára és Ufa kormányzóság területén) lakó; a tatár nyelv egyik tájszólamát beszélő nép, amely testi és erkölcsi jellemvonásaira nézve egyaránt igen nagy hasonlatosságot mutat fel a magyarokkal. Némely tudós a baskirokat (Strabo) aorszai, mások ismét a hunok utódainak tekintik. A báskir név az arab és a persa iróktól ered, amely irók őket mindig a magyarokkal együtt említik és egymással összevetve mint: mádj-yárdokat vagy bádg-járdokat említik. Ibn Foszlán szerint a baskirok magukat báskurdoknak nevezték. Annyi tény, hogy ők ma is azon a vidéken laknak, a melyet a XIII. század utazói (Plan Carpin és Rubruquis) Pascatir vagy Magna Hungaria néven említenek s ahol a magyarok testvéreit Julian barát fel is kereste s velök magyar nyelven értekezett. A baskirok a régi időkben pogányok voltak s amint a tudósok mondják, az iszlámra való áttérésükkor a hittérítő töröktatárok nyelvét vették fel. Érdekes, hogy a nyelvészek egy része őket: finn-ugor, másik része: török-tatár eredetüeknek mondja, de abban mindnyájan megegyeznek, hogy a magyarokkal rokonságban vannak. A baskirok átlag 1,6 méter magasak, egyik részök a mongolok, másik részök pedig a kaukázusiak (cserkeszek) tipusával bir, tehát keverék tipusuak. Jellemök: hallgatag; büszke és méltóságteljes vitéz nép, miért is kitüntetéskép az orosz hadseregben egy külön csapatot képeznek. Igen érdekes, hogy a baskirok éppen úgy mint a magyarok a gazdálkodásban a tanya-rendszert követik. Lóratermett népség, kitünő vadászok s általában ügyes kézfogásuak. Bővebben olvashatni róluk Dr. Török Aurél: Az uralvidéki baskirokról, Antropologiai Füzetek, I. Budapest, 1882. 67-106. 1.

http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/011/pc001100.html#1

A vár, vagy ahogy ma nevezik: a Kalemegdán a Duna és a Száva találkozásánál fekszik, az északi szélesség 44° 48', a keleti hosszúság 20° 28' fokánál. Nándorfehérvár napjainkban Belgrád néven a Szerbia fővárosa. Nándorfehérvárral kapcsolatban Giovanni da Tagliacozzo a következőket írta: "Ez a vár végvára az országnak, s mintegy főkapuja a magyar földnek, melyen legkönnyebben juthatni az országba. Két részről óriási folyók: a Duna és Száva veszik körül. Többször akarták már a törökök ezen várat hatalmukba ejteni, hogy így nyitva legyen előttük az út Magyarországba be és Magyarországból ki." E rövid idézet is jelzi, hogy egy stratégiailag különösen fontos végvárral van dolgunk, mely 1427-ben került vissza Magyarországhoz a Luxemburgi Zsigmond és Lazarević István szerb despota között megkötött 1426-os tatai szerződés értelmében.

Kép: Hunyadi János

Nándorfehérvár váráról a XV. században több leírás is készült. Ezek közül először Jó Fülöp burgundi herceg tanácsosának a munkájából idéznék. Bertrandon de la Brocquiere lovag 1433-ban utazott át Magyarországon a Szentföldről hazafelé tartva. Nándorfehérvárról ezt írta: "Belgrád Ráczországban van és ezelőtt a despotáé volt, ki azt négy évvel ezelőtt a magyar királynak engedte át, nehogy a török hatalmába jusson, mint Galambócz (Coulumbach). Ez nagy veszteség volt a kereszténységre nézve. Belgrád elveszítése azonban még sokkal nagyobb volna, mivel az utóbbi mintegy 5-6000 lovat fogadhat magába. A falak mellett az egyik oldalon, a Boszniából jövő Száva (Sanne), a másik oldalon pedig vár van, melynek közelében a Duna (Dunoe) folyik. Ez utóbbiba ömlik a Száva. A két folyó által képzett csúcsban vagy szögletben terül el a város. Körfala körül a talaj némileg emelkedett, kivéve a szárazföld felé eső oldalát, hol annyira egyenes, hogy szépen, simán egész az árok partjáig lehet haladni. Ezen az oldalon a Szávától a Dunáig terjedő és a várost mintegy nyíllövésnyire körülvevő falu van." Ezután a lovag rátér a vár ismertetésére: "A fekvésénél fogva rendkívül erős várat árok és kettős fal veszi körül, mely pontosan követi a talaj vázlatát. Öt erősségből áll, közülök három az említett magaslaton, kettő pedig a víz mellett emelkedik. A két alsó is jól meg van erősítve, azonban a három első uralkodik fölöttük. A mintegy 15-20 gálya befogadására képes kis kikötőt két torony védi, az egyik toronytól a másikig húzódó lánczczal az egész könnyen elzárható. Ezt azonban csak hallomásból tudom, mivel a két part oly távol van egymástól, hogy én nem láthattam azt. A Száván hat gályát és öt naszádot láttam. Ezek az öt erőd leggyöngébbikének közelében voltak."

Kép: Nándorfehérvár

A másik leírás Giovanni da Tagliacozzo munkájában szerepel, amit az 1456-os ostrommal kapcsolatban írt. "Nándorfehérvár vára 3 részből állott; az első vár körülzárt egy nagy teret, a várudvart; ezen a téren, síkságon több ház volt, melyben a nemesek laktak; ennek az első várnak a falai romokban hevertek; minthogy ezen várból vezetett le az út a városba, s a bejárat a belső két várba, először ezek birtokába kellett jutnia a töröknek, ha a többit is el akarta foglalni, azért iparkodott a török mindenáron e teret elfoglalni. A másik vár kisebb, de nagyon jól volt elsáncolva az első vártól és mély sáncokkal s erős bástyákkal erősítve; az első vár teréről csak egyetlen kapun s felvonható hídon lehetett a másodikba jutni; a második várból volt a bejárat a harmadik várba, ez sokkal kisebb volt a másodiknál, de még jobban meg volt erősítve. Ebben a várban volt a "Ne félj" nevezetű torony… Itt volt a királyi lakosztály is, minthogy ez volt a legbiztosabb hely; a város felé igen magas ablakai voltak; innen nyílott a hátsó ajtó, honnan a városba és a Dunára lehetett ereszkedni; itt voltak János atya (Kapisztrán János) könyvei, itt őrizték az ereklyéket, itt voltak elhelyezve a legnagyobb ágyúk, ha a várat elfoglalják, ezen a kapun menekülhettek az emberek; ezen a kapun át, ha a város nem ellenzi, az ostromlott várbelieknek segítség volt nyújtható."

Kép: Nándorfehérvár

Forrás: Cseh Valentin, http://duna.atw.hu/duna/nfvcsv/nfv1456.html, letöltve: 2019-06-10 (Kivonat)

Képek forrása: www.belgradexv.com

A magyarság és törökség kapcsolatáról Mándoky Kongur István turkológus a következőket írta: „A magyarok irányában vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágánál, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkméniában, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is.”[Benkő 2008: 78-83. o.]

Ez a vendégszeretet annak a hírnévnek köszönhető, melyet – akár harcostársként, akár ellenségként – a magyarok a törökség – és más nomád népek – körében kivívtak. A következőkben olyan válogatott írásokat ismertetünk, melyek a fentieket alátámasztják.

A magyarok hősi hírnevének eredete még a hun korba nyúlik vissza:

A HUNOK, AKIKET KÉSŐBB MAGYAROKNAK NEVEZTEK

Rubruk, középkori utazó, aki 1253-54-ben bejárta az akkor még egységes Mongol Birodalmat, a következőket írja:

Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak (=Magna Hungaria). Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok. Velük együtt jöttek a blakok, bolgárok és vandálok. [Győrffy 1986, 259.]

HUNOK HATALMÁT ÉS KAPCSOLATÁT A MAGYAROKKAL LEGRÉGEBBI FENNMARADT GESZTÁNK IS MEGEMLÍTI

…Szcítiának első királya Mágóg volt [Mágóg az íjfeszítő népeket i. e. 2. században egyesítő Mao Tun királlyal (i. e. 209 – i. e. 174) azonosítható – B. I.]… Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Ő az Úr megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette. … Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai….” [Anonymus: Gesta Hungarorum]

AZ 1999-BEN MEGJELENT KAZAK ÉRTELMEZŐ SZÓTÁR A MAGYAROKRÓL

Kép: A MAGYAR/MAZSAR (Venger) népnév az etimológiai szótárban.

A szócikkben a példamondat a következő:

"A hős magyar nép fia, Kojan vitéz is itt van". (Salkiiz zsürau)

Igazmondó Salkiiz 15-16. században élő nogaj-kazak regős volt. Az El Soban című hőskölteményében szereplő mondat jól tükrözi a törökségnek a (keleten maradt) magyar néprésszel kapcsolatos véleményét. A teljes versszak így szól:

”Van még egy vitéz, ki csak a harcban él,

Zászlaját szilárdan tartja lovasaink élén,

Ha ellenséggel küzdünk, ő első a harcban,

A hős magyar nép fia, Kojan vitéz is itt van”

[POETY 1993: 50]

A magyaroknak a közép-ázsiai törökségben mai napig fennmaradt hírnevét Benkő Mihály keletkutató személyes élményei is alátámasztják. Itt egy Kirgizisztánban folytatott beszélgetését ismertetjük:

Benkő Mihály: A MAGYAROK EMLÉKE KIRGIZISZTÁNBAN

1986-ban, a Kirgiz Szovjet Köztársaság fővárosában, Frunzéban a Történeti Múzeumban idegenvezetőként a múzeum egyik dolgozója magyarázta nekem a kiállításokat. Váratlanul a következőket mondta el nekem:

„Nagyanyám mesélte, hogy valamikor régen élt itt a mi országunkban egy nagyon erős, merész, harcias nép, a mongoloknál is kegyetlenebb madzsarok” Arra gondolva, hogy eszerint nemcsak Nyugat-Európában, de Ázsiában is rettegést keltő hírünk volt, megkérdeztem: „Eszerint a kirgizeknek rossz emlékeik vannak rólunk?” Megijedt, hogy megsért engem, ezért így válaszolt: „Nem, nem, én csak azt akartam mondani, hogy nagyon bátrak, nagyon harciasak voltak!” [Benkő Mihály közlése.]

A magyarok hírnevet szereztek a 7-8. századi arab-kazár háborúk során is. A Kaukázuson átvezető Derbenti átjáró védelmében 728-ban elesett negyven magyar hőst Dagesztánban szentként tisztelik, emlékükre a „Kirk lar” (=Negven hős) emlékműnél évente gyertyákat gyújtanak:

NEGYVEN MADSAR – NEGYVEN HŐS

A neves 19. századi keletkutató, Vámbéry Ármin írja: „a tatároknál még ma is dívó kirk-madsar elnevezés (=negyven magyar – B. I.) nem jelenthet egyebet, mint negyven madsar-t vagy negyven hőst” [mert]” a moszlim keleten e számot sűrűen alkalmazták a tisztelet és bámulat tárgyainak megjelölésénél.” [Vámbéry 1882: VIII, [4], 705 p.]

A Kaukázus és Kaszpi-tenger között vezető átjáróban, a Derbent-kapuban található Derbent város. Ettől északra van egy emlékmű, melyet annak a „negyven hős”-nek (=Kirk-lar) a tiszteletére állították, akik az átjáró arabok elleni védelmében, i. sz. 728-ban estek el. A „negyven hőst” Dagesztánban szentnek tartják, tiszteletükre évente gyertyát gyújtanak.

Kép: Kirk-lar (negyven hős) emlékmű Forrás: The project: „Dagestan”, https://slideplayer.com/slide/4360416/

Az emlékműtől délre találhatók a Kaukázusi Fal, más néven Nagy Sándor kapuinak maradványai. Ezt a falat a hagyomány szerint Nagy Sándor építette, hogy megvédje a déli földeket az északi népek támadásaitól. A fal eredetileg 9 méter magas és körülbelül 3 méter vastag volt, és vaskapuk és őrtornyok tagolták.

A Derbent-kapu történetéről a 11. században készült egy számos kéziratban, törökül és perzsául is fennmaradt krónika. A terület nevéről a munka a Derbend-náme címet kapta. A krónika leírja, hogy a 6.. században Hoszrau Anósírván szászánida király (531-579) a turániak ellen számos erődített várost építtetett, köztük Ulu (’Nagy’) Madzsart és Kicsi (’Kis’) Madzsart, amelyek önálló uralkodókkal rendelkeztek, és a Szasszanída Perzsa Birodalom vazallusai voltak. Legközelebb még egyszer és utoljára a 722-es nagy kazár-arab háború kapcsán írnak a két magyar városról, amikor már a kazár kagán szövetségesei voltak [Mübariz 2008] A két város neve értelemszerűen az oda telepített lakosság illetőleg helyőrség nemzetiségére, a „negyven hős” (Kirk-lar) kifejezés pedig ezekből a városokból származó katonákra utalhat. A Derbent-kapu a második arab-kazár háború során többször gazdát cserélt, végül 728-ban elfoglalták az arabok. Ekkor esett el az átjáró védelmében a negven hős, akiknek tiszteletére az említett emlékművet emelték, és ez lehet a magyarázat a „kirk madsar” kifejezésre.

Kép: A Kaukázus

Kép: Derbent

A hét vezér Szkítiából történt kijövetele után jelentős számú magyar maradt az Ural, Volga és Don folyók alsó folyása és a Kaukázus térségében. Vitézségükről a Julianus barát 1236-oes nevezetes útjáról készült Riccardus jelentés is ír.

JULIANUS BARÁT A KELETEN MARADT MAGYAROK VITÉZSÉGÉRŐL

„…Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok (A Kárpát-medencei magyarok – B. I.) tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla. A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak…” [Riccardus]

MAGYAROK KELETI KRÓNIKÁKBAN

Abu Muhammad Musztafa al-Dzsallabi a magyarokról

Abu Muhammad Musztafa al–Dzsallabi arab krónikás a következő leírást közli Timurnak, más néven Tamerlánnak, a Dzsagatáj-ulusz világhódító uralkodójának, Toktamis, az Arany Horda kánja ellen indított nagy hadjárata idejéből:

„A hétszázkilencvenhetes (1394–95) évben Timur (Tamerlán – B. M.) tudomást szerzett arról, hogy Toktamis kán, a Dast-i Kifdžak uralkodója visszatért Szarájba. Timur nyomban követte őt, egészen addig, amíg el nem foglalta Toktamis országát, és maga Toktamis nem menekült Bulgarba. Timur olyan mélyen behatolt Toktamis országába, hogy eljutott az oroszokig, cserkeszekig, madzsarokig, és Azakig, ahol nagy mészárlást vitt végbe, foglyokat és rabokat ejtett, rabolt és pusztított. Pontosan ebben az időben történt, hogy a madzsarok a keleti oldalról átmentek a nyugatira, és letelepedtek a Don mentén, ahol bevettek számos várost, erődített települést, amelyek közül a legnagyobb Bidzs városa volt. Ők a legfigyelemreméltóbb hitetlenek, híresek nagy számukról, bátorságukról, erejükről.”[1]

Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name

Sejbani Muhammad kán (1499–1510) hadjáratainak története. P. A. Jugyin szerint, aki a művet közép-ázsiai törökről oroszra fordította, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme-t maga Sejbani Muhammad kán, vagy legalább is a kán udvarában, hozzá közel álló személy írta.

„Annak a találkozásnak idején Szujuics-Hodzsa szultán Musza-Mirza sógora lett. Ezután, hadjáratra indulva, a Szulak völgyében, száz emberükkel szétzúzták Dzsenibek kán fiának, Mahmud szultánnak a seregét. Ezután, ismét összegyűlve, harcra kényszeríttették Szuzak és Kara-Köz valamennyi lakóját, valamint Burunduk kánt, és a Szogunluk hágón kegyetlen csata dúlt. Azt mondják, úgy harcoltak ott, mint azelőtt soha senki sehol.

„Nem lévén képesek támadni, szétfutottak minden irányba.
Madárként repülve, átkeltek a hegyeken.

Ennek a támadásnak a során Sahbaht kán fiatalabb testvére szétzúzta Mahmud szultánnak, Dzsenibek kazak kán fiának az arcát.

Hogy milyen nagyszámú volt az ellenség, azzal kapcsolatban a Korán következő sorait idézzük:

„Milyen kis sereg győzött le egy hatalmas ellenséges sereget Allah nevében! Allah a türelmesek oldalán áll.”

A harcban kitűnt hősök /bagaturok/ nevei: Mahmud-szultán bagatur, Samun Szeid Kara Szeid fia; Bajan-Kara oglan, valamint Karacsin bagatur fiatalabb testvére, Jakup bagatur, a kuscsi törzsből.

Amikor valamennyien megérkeztek, és visszaverték az ellenség támadását, Saikh Mazid bagatur a madzsar (omakból) (törzsi területről) két nyílvesszővel leterítette magát Burunduk kánt. Ali-Mardan bagatur az ujsun törzsből szintén sok dicső tettet hajtott végre. Mamas-bagatur a tatár törzsből jól hadakozott szablyával.

Ebben a csatában esett el Hodzsamkuli, Hudankuli fia, Burunduk kán rokona, valamint Szadri Maulana Harun. Részt vettek még az ütközetben Mikaj-divan az ujgur törzsből, Mirsza-Ali bagatur a kongrat törzsből. A turkesztáni dzsigitek közül való Bek-ata bagatur is szereplője volt ezeknek a dicsőséges eseményeknek. Idősebb testvérével, Aba-Bakr bagaturral együtt bátran vetette magát a harcba. A hősök közé tartozott még Ahmed fia Jav-Böri bagatur, az ujgur Jav-bek bakatur, valamint Szignak városából Csakmag jüzbegi. [Materialy 1969: 21-22. o.]

Az Arany Horda utódállamainak harcaiban is részt vettek magyar csapatok. A kazak-kalmük háborúban harcoló magyarok vezéréről szól egy kazak-magyar költő verse:

Kudajbergen Ordabajev: SZARÜBÁJ VITÉZ

(kiseposz, részlet)

Magna Hungaria magyarjai Batu kán nagy nyugati hadjárata idején bekerültek minden idők legnagyobb nomád birodalmába: az Irtistől a Kárpátokig terjedő Aranyhordába. Az óriásbirodalom hanyatlásának idején, a XV. század közepétől részt vettek az Aranyhorda utolsó kánjának, Abulhair kánnak a Volga mellől Mogulisztán ellen indított hadjáratában. Ezt a háborút Abulhair kán halála után unokája, Sejbani kán fejezte be. Eljutottak a mai Üzbegisztánig, Kirgizisztánig és Tadzsikisztánig. A későbbi századok során részt vettek a 200 éves (1525 körül – 1754 ősze) kazak-kalmük háborúban ezt említi a Szarübáj vitézről írt kiseposz.

A hős Szarübáj vitézről mesélek,
Nagy volt az ereje, s szerencse kísérte.
Mikor is élt ő? Száz, vagy ezer éve?
A Múltnak köde őt csaknem elnyelte.

Sűrű, sötét homály fedi a múltat,
Aki még emlékszik, az is csak hallgat,
A porból lett ember porrá is lészen,
Csak a Föld és az Ég maradtak tanúnak.

Múltunk tanúja, ím, ez a szép tó is,
Történt a partjain sok rossz is, jó is,
A vízparton élt egykor a hős Szarübáj,
Legendákat suttog róla a még a nád is.

Tavasszal a tó vize ki is árad,
A sás búvóhelyet nyújt sok madárnak,
A meredek partot hullámok mossák,
A vízen fehér hattyúk ringatódznak.

Ülve hallgatom a víz csobbanását,
Tó felett a szélnek suttogását.
A friss levegő mintha gyógyír lenne,
Nézem az ugráló fiúk játékát.

Érzem a friss szellő simogatását,
Újra felébreszti múltunknak sok titkát.
Ábrándozom, szemem könnyel telik,
Látomásként látok egy régi szép mondát.

Hajdani időket idéz a gyenge szél,
Lehunyt szemem előtt a Múlt újra él.
A víztükör fölött ugrándozó halak.
A mélyből őseink lépnek most elém.

A parton jurta ködalakja rémlik,
Felette múltunk glóriája fénylik.
Fejem a zsombékok felé fordítom,
Ahonnan holtak zokogása hallik.

Lelkem messze száll, vissza a régmúltba,
Fejem felkapom a vad csatazajra.
Délceg lovag testén ragyogó páncél,
Ráismerek nyomban nagy Ablai kánra.

Éltünk magunk között, békében, csendesen,
Védtük magunkat a kalmükökkel szemben.
Állatot, gyermeket, mindent raboltak,
Küzdenünk kellett e lányrablók ellen.

Megvédtük ellenük jurtunk és családunk,
De dúltak tovább köztünk a belviszályok,
Rossz évek voltak, nehéz idők jártak,
Egyre távolabb tűnt régi boldogságunk.

De ha Szarübáj vezette hadunkat,
Harcaink mindig sikeresek voltak,
Ha ő húzta ki győzedelmes kardját,
Elébe mentünk már a diadalnak.

Gyakran került népünk nehéz helyzetbe,
Szarübájtól vártunk olykor segítségre.
Ha lóra szállt, a győzelem miénk volt,
Bátran küzdöttünk, bíztunk a vezérben.

Ha vad ellenség földjeinkre támadt,
Szarübáj felpattant vörös pejlovára,
Meghalni a népért – így szokta mondani
Legszebb halála a vitéz katonának.

Éles volt szablyája, rettegett az íja,
Pontosabban senki nem célzott őnála.
Nyilának más nem állhatott útjába,
Csak a nagy távolban Ég és Föld határa.

Ő volt a magyar-kipcsak törzs vezére,
Hatalma kiterjedt sok földre, vízre,
Ha karddal kézben ült paripájára,
Biztosak lehettünk a győzelemben.

…

Ellenségként szerzett hírnevet a törökség körében a „törökverő”: Hunyadi János:

A DÉLI HARANGSZÓ TÖRTÉNETE

Kép: Páncélos vitéz a Vajdahunyadi-vár tornyán. Fotó: Benkő Mihály

1453. május 29-én az oszmánok alig 21 éves uralkodója, II. Mehmed (1451-1481) elfoglalta Konstantinápolyt, a Bizánci Birodalom fővárosát, a „városok városát". Az ifjú uralkodó felvette a Hódító melléknevet, és a várost hamarosan birodalma fővárosává tette, szimbolikusan is kifejezve politikai ambícióit: ő a bizánci császárok örököse, aki igényt formál azok hajdani világuralmára.

Európa alig ébredt fel a döbbenetből, amikor Mehmed szultán félelmetes serege 1456-ban Magyarország ellen, a térség egyetlen számottevő hatalma, az oszmánok régi balkáni riválisa ellen indult.

III. Kallixtusz pápa (1455-1458) keresztes hadjáratot hirdetett, és június 29-én imabullájában elrendelte, hogy napi háromszori harangszó szólítson imára minden hívőt a kereszténység védelmében. Így buzdítsák mindazokat, akik a hódítók ellen küzdenek! A pápa felhívása szokatlanul nagy visszhangra talált. 1456 nyarán minden eddiginél nagyobb – főként csehekből és németekből álló – keresztes had gyülekezett Bécs környékén.

A keresztesek azonban soha nem találkoztak a Hódító seregével. Azokat Hunyadi János, Magyarország főkapitánya és a hetvenéves itáliai ferences szerzetes, Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano), valamint az általuk toborzott zsoldosok és a környék felkelt keresztesei, „parasztok, kézművesek, szegény emberek" állították meg Nándorfehérvár falainál 1456 júliusában.

A Konstantinápolyt meghódító szultánra az utolsó összecsapás napján, július 22-én Hunyadiék súlyos vereséget mértek. Sokan az ima erejének tulajdonították, hogy a túlerőben lévő oszmán hódítók ellen a Hunyadi János és Kapisztrán János által vezetett sereg győzelmet aratott.

A pápai rendelkezésnek és Hunyadi győzelmének híre közel egy időben érkezett meg Budára és Bécsbe. Így nem véletlen, hogy a déli harangszó mindennapossá váló gyakorlata rövidesen átértelmeződött, és a köztudatban ma már inkább a győzelem emlékeként él. Igaz, maga a pápa, amikor augusztus 6-án, az Úr színeváltozásának napján értesült a győzelemről, elrendelte, hogy e napot az egész kereszténység ünnepként tisztelje.

A pápa később számos más oklevélben is úgy említi a déli harangszót, mint a nándorfehérvári csodáért szóló hálaadást. A korábbi pápai bulla megújításával VI. Sándor pápa a jubileumi Szentév kellős közepén, 1500. augusztus 9-én már arról rendelkezett, hogy a harangszó az egész keresztény világban minden délben szólaljon meg jelezve, hogy a kereszténység védelme, az összetartás minden időben és minden helyen fontos kötelesség.

Szöveg forrása: www.kapocs.org (Vajdasági Könyvtári Hírlevél)

Czuczor Gergely: HUNYADI

Ki áll amott a szirttetőn.
    Hunyad magas falánál,
S körül tekint a sík mezőn
    Az esti fénysugárnál?
Hunyadi ő, az ősz vitéz,
Hazáját most nem űzi vész,
    Várába száll nyugonni.

De hírnök jő s pihegve szól:
    «Uram, hatalmad eldűlt,
Hazádon nem kormánykodol,
     A polcra már Ulrik ült.»
«Ha úgy akarta a király,
Hunyadi akkor félre áll.»
     Mond és marad nyugodtan.

Más hírnök is jő csakhamar:
     «Törnek reád, uram, félj,
A főnemesség nyelve mar,
     Előlök, mint lehet, térj.»
«Hogy törnek rám, hihetni bár,
De úgy nem, mint török, tatár.»
     Mond és marad nyugodtan.

«Uram, hős vajda, véredet
     Szomjazza egy gonosz szív
S hogy oltsa fényes éltedet,
     Külföldre álnokul hív.»
«Rém célza már nem egy halál,
S ha Isten hagyja, eltalál.»
     Mond és marad nyugodtan.

S a mint fennáll, a mint lenéz
     Nyugalmasan szívében,
Habos lovon fut egy vitéz,
     S vérlobogó kezében,
S kiált: «édes hazánk oda,
Nyakunkon a török hada.
     Siet kivívni Nándort.»

«Pogány jő? hah! nem tűrhetem
     – Mond és tűnik nyugalma –
Magyar hazán és nemzeten,
     Nem dúl pogány hatalma!»
S acélt ragad, lovára kap,
Csatáz, vív, izzad éj és nap,
     S míg nem győz, nincs nyugalma

A kazahsztánban élő magyar néptöredék testvérként tekint a magyarokra. Erről szól egy kazak-magyar költő verse.

Djuszenbek Nakipov: MAGYARHON

Djuszenbek Nakipov, uzletember és költő (Almati), a torgaji magyar (Kazakisztánban fennmaradt keleti magyar néptöredék)  küldöttség tagjaként részt vett a 2008. augusztus 8-10-én a bösztörpusztai kurultájon. Fordította: Benkő Mihály Mándoky Ongajsa nyersfordítása alapján. A költemény az 1200 éve kettészakadt magyarság 20. századi újra egymásratalálása tiszteletére készült.

„Óh, de akkor, akkor nem veszünk el,
Akkor élet és dicsőség vár ránk”
(Petőfi Sándor: A Nemzethez)

Petőfi Sándor, a nagy költő,
Kitől ihletem kapom,
Hogy méltón szólhassak Terólad,
Ó, én Magyarhonom.

Kikben a nomád utódok
Ma is hisznek, vakon,
Közös őseink szelleme
Lebeg pusztáidon,

Lelkem a Múltba visszaszáll
S a véres csatákon
Hős Árpáddal ontom vérem
Földedért, Magyarhon.

Jó szellemekhez fordulok,
S hozzád szól a dalom,
Hisz sokan estek el közülünk
Érted, Magyarhonom

Lovas őseinknek vére
Pezsdül fel szabadon,
Ereimben, hogyha járok
Füves pusztáidon.

A Kék Ég Ura, Tengri az,
Kihez imádkozom,
Hogy örökre legyünk egyek,
Véled, óh, Magyarhon.

Duna partján Buda és Pest
Összeforrt egykoron,
Budapest, egységed jelképe,
Mint a miénk szép Asztanánk,
Óh, modern Magyarhon.

Ősi ösztöneim mégis
Azt suttogják titkon:
Ugyanazok vagyunk ma is,
Mint egykor lóháton.

Évszázadok után, végre
Élhetünk szabadon,
Jó lovasok, fej-fej mellett
Ügetünk az úton.

Mintha apám, s anyám szólna:
Ez végakaratom:
Szeretettel nézz ott végig
Házon, s templomokon.

Míg egyedül kóboroltam
Honi pusztáinkon,
Távoli nővérre leltem
Benned, óh, Magyarhon.

Szívünkben mi egyek vagyunk,
Ősi módon, s fiatalon,
Dunád világfolyammá lett,
Csodás Magyarhonom.

Új évszázad. A tiéd és miénk.
Élhetünk szabadon,
Közös nevünket kimondom:
Fenséges Magyarhon.

Testvérként vágtattunk valaha
Pusztai tájakon,
Hiszek Benned, Kazahsztánom,
S Benned. Magyarhonom.

Tengri isten, ki uralkodsz
Havas ormainkon,
Ne feledkezzél meg rólunk,
Tartsd mindent látó szemedet,
Kazakon, s magyaron.

Magyar, kazak. Fény és vad szél.
Uram, halld sóhajom:
Segítő kezedet kéri,
Kazahsztán s Magyarhon.

Mándoky Kongur István szerint egy nép sorsában nem történhet nagyobb katasztrófa, mint nyelvének elvesztése. Még nagyobb katasztrófa, ha elveszíti az országát. A keleten maradt magyar néptöredékek sorsa – vitézségük és hírnevük ellenére - mindkettő elvesztése volt. Ez arra figyelmeztet, hogy becsüljük meg, védjük hazánkat, nyelvünket. Erre figyelmeztet Vörösmarty Mihály a Szózat c. versével:

Vörösmarty Mihály: SZÓZAT

Hazádnak rendületlenûl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsõd az s majdan sírod is,
mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hõs
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hû kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erõ
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jõni kell, még jõni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jõni fog, ha jõni kell,
A nagyszerû halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sûlyed el,
Népek veszik körûl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny ûl.

Légy híve rendületlenûl
Hazádnak, oh magyar;
Ez éltetõd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Jó hírünk Eurázsia keleti részén mindmáig fennmaradt, amiben szerepet játszanak a hajdani Hun-, Türk-, Mongol Birodalom területén szétszórva ma is élő magyar néptöredékek. A török és egyéb nomád és nem nomád népek – így például a mongolok, kínaiak és japánok  – között a magyarokat ma is tisztelik bátorságukért, kitartásukért, és egyéb jó tulajdonságaikért: Mindez egyértelműen kiderül, ha közöttük járunk. Éppen ezért, identitástudatunk megőrzése, fenntartása szempontjából is fontos feladat a keleti magyar néptöredékek kutatása az Urál-vidéken és Ázsiában. Különösen fontos feladat a magyarok hősi tetteit bemutató legendák gyűjtése. Hagyományaik, történeteik fényt vethetnek múltunkra, és ez erőt adhat a jelenkor problémáinak megoldásához.

Irodalom:

Anonymus:
Gesta Hungarorum (Ford: Paizs Dezső), http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, letöltve: 2019-04-04, Anonymus: A magyarok cselekedeteiről.  In:A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (Szerk.: Győrffy György. 133 sk.)

Benkő 2008:
Benkő M., Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam (2008), 2. szám(14.)

Charmoy 1836:
Charmoy F. B., Expédition de Timour Lenk ou Tamerlan contre Toktamishe, Khan de Oulous de Djouchy en 793 de’hégire de notre ére, par M. Chamroy. In: Mémoires de l’Académie imperiale des sciences de Saint Petersbourg. Síxiéme série, sciences politiques, histoire et philologie. Tome III. St. Petersburg, 89–505.

Kazak 1999:
Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

Kushkumbajev 2011:
Kushkumbajev, A. K.: Magyarok Keleten és Nyugaton, (Ford: Benkő Mihály) Budapest 2011

Kushkumbajev 2018:
Кушкумваев, А. К.: Источники о восточных мальярах в улусе Джучи. // Международный Мадьярский Симпозиум. Казань, 2018, 127–137.

Materialy 1969.
Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.

Mübariz 2008:
Mübariz Helilov - Nyitray Szabolcs (2008): ŐSMAGYAROK AZERBAJDZSÁNBAN, Budapest, http://tdyweb.wbteam.com/OsmagyarokAzerbajdzsanbam.htm

Riccardus:
Riccardus jelentés Julianus barát 1235-1236-os útjáról (1237), in: Katona, T. (szerk.): A tatárjárás emlékezete, Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy.

Győrffy 1986:
Rubruk útleírása 1255-ből. In: Győrffy György, Julianus barát és a Napkelet felfedezése. Budapest, 1986.

Vámbéry 1882:
Vámbéry Ármin: A magyarok eredete : ethnologiai tanulmány, Budapest : A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, 1882. – VIII, [4].

Jegyzet

[1] Kushkumbajev 2018, 132 sk.; Charmoy 1836,  359–360. Az arab szöveget arabról oroszra fordította A. K. Kushkumbajev kérésére R. B- Szulejmenov, a fordítást ellenőrízte: A. Sh. Nurmanova, A. K. Muminov.

Rubruk, középkori utazó, aki 1253-54-ben bejárta az akkor még egységes Mongol Birodalmat, a következőket írja: Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak (=Magna Hungaria). Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok. Velük együtt jöttek a blakok, bolgárok és vandálok[1].  Anatolij Ribakov orosz író , aki éveket töltött Ufában, Baskíria fővárosában, a következők szerint tolmácsolja a baskírok mai véleményét önmagukról: "A baskírok nem tekintik önmagukat tatárnak. "Ti törökök vagytok" - mondják, "mi pedig olyanok vagyunk, mint a magyarok".[2] A  Magna Hungariaval kapcsolatos megállapításokat a középkori források és a régészeti leletek is alátámasztják.

Szkítia

Anonymus a következőképpen írja le Szkítiát, ahonnan előbb „a roppant hatalmú Attila király”, majd leszármazottja, Álmos vezér „Pannónia földjére jött”.

 „…Szcítia tehát igen nagy föld, melyet Dentü-mogyernak hívnak. Kelet felé határa az északi tájtól egészen a Fekete-tengerig terjed. Mögötte pedig ott van a Don nevű folyam nagy mocsaraival … A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Mágóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól…. A szittya földnek széle-hossza igen nagy. Az embereket meg, akik rajta laknak, közönségesen dentü-mogyeroknak nevezik a mai napig…A szcítiaiak ugyanis jó régi népek, s van hatalma Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk. Szcítiának első királya Mágóg volt… Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Ő az Úr megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette. … Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai.”[3]

Anonymus tehát az északi tájtól a Fekete-tengerig terjedő területet nevezi Szkítiának, melyet keletről a Don folyam határol. Ez a terület az i. u. IV–V. századokban az Európai Hun Birodalomhoz tartozott, majd – az i. u. IX. században Etelköz néven a magyarok vándorlásának utolsó állomása volt a Kárpát-medencébe történő bevonulás előtt [DAI 38.]. Anonymus korában a Don folyót (Tanais) tekintették Európa és Ázsia határának. Leírása szerint ettől keletre is volt hatalmuk a szkítáknak, ott voltak Góg és Mágóg nemzetei. Szkítia első királya Mágóg[4] volt, akinek az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király és Ügyek, Álmos vezér apja is. Góg és Magóg nemzeteit egy középkori regény hunoknak nevezi, akiket Nagy Sándor egy Kaukázusi átjárónál épített vaskapuval zárt el, hogy ne hatolhassanak be a Kaukázustól délre eső területekre.[5] (Ilyen behatolás történt i. sz. 395-ben, amikor a hunok a Kaukázuson keresztül a Római Birodalom keleti tartományai elleni támadtak.[6]) [Horváth, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen] Anonymus nem tesz említést hunokról, csak szkítákról illetőleg magyarokról. Leírásából egyértelmű, hogy mind Attilát, mind annak ősét Mágógot, mind pedig Attila leszármazottját, Álmost szkítának tekinti.

A Julianus barát 1235-6-os útjáról készült Riccardus jelentés (1237) azokról a magyarokról ír, akik a hét vezér kijövetele után „Ungaria Maior”-ban (=Nagyobb Magyarország) maradtak.

„A keresztény Magyarok Történetében azt találták, hogy van egy másik, Nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiköltözött[7], hogy lakóhelyet keressen magának, minthogy földjük a lakók sokaságát eltartani nem tudta. Miután sok országon áthaladtak és pusztítottak, végül elérkeztek arra a földre, melyet most Magyarországnak neveznek… A domonkos barátok, miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegnek. Elküldtek hát négy barátot keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják őket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették. Az említett szerzetesek, akiket kiküldtek, sok fáradságnak kitéve magukat tengeren és szárazföldön, több mint három esztendeig keresték őket, de az utak sok veszedelme miatt nem tudtak nyomukra akadni, kivéve közülük egy papot, Ottó nevűt, aki csak úgy utazhatott, hogy kereskedőnek adta ki magát. Ő egy pogány országban talált néhány azon nyelven beszélőt, akik révén megbizonyosodott a felől, hogy mely vidéken laknak, de tartományukba nem jutott el. Visszatért hát Magyarországra, hogy több barátot vegyen maga mellé, akik vele visszamenve a keresztény hitet hirdessék közöttük. De a sok fáradságban eltörődve, visszaérkezése után nyolcadnapra, miután megkeresésük minden útját–módját elmagyarázta, Krisztushoz költözött.”

A jelentés szerint a domonkos barátok „még csak nem is sejtették”, hogy hol találhatók azok a magyarok, akiktől származnak. Először Ottó barát három évig kutatta őket, magyarul beszélőket talált, de tartományukba nem jutott el, majd Julianus barát három társával együtt indult útnak. Julianus két társa visszafordult, egy meghalt. Sok viszontagság után végül barát megtalálta a magyarok tartományát egy nagy bolgár várostól kétnapi járóföldre, a Volga mellett.

[Nagy Bolgárországnak] „egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt. Megtalálta pedig őket a nagy Etil (Volga – B. I.) folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. … Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok (A Kárpát-medencei magyarok – B. I.) tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla. A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak.”

Magát a területet a Riccardus-jelentés nem nevezi meg. Ugyanakkor néhány évtizeddel később Rubruk barát – „domonkos barátoktól, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda” szerzett információra hivatkozva - Magna Hungaria-ról ír, amit Baskíriával azonosít.[8]

Rubruk, Wilhelmus: IX. Lajos francia király levelével 1252. április 12-én indult útnak Konstantinápolyból a kereszténynek vélt Szartach mongol vezérhez, ki apjához, Batu kánhoz, az pedig az uralkodó Möngke kánhoz küldte. Féléves mongóliai tartózkodás után Elő-Ázsián át tért haza, és 1255. június 16-án érkezett Ciprusba. Provinciálisa Akkonba rendelte, s nem engedte meg, hogy személyes jelentéstételre az időközben hazatért IX. Lajoshoz Párizsba utazzon. Ezért Wilhelmus fráter útjáról hosszú levél formájában számolt be a királynak. Ebben említi a bevezetőben már említett Magna Hungaria-t:

„(1) Miután az Etiltől kiindulva tizenkét napot mentünk, egy nagy folyóhoz értünk, melyet Jajiknak hívnak; északról jön a baskírok földjéről, s az említett tengerbe ömlik. A baskírok ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a magyarok; pásztorkodnak, városaik nincsenek; országuk nyugatról Nagy-Bolgárországgal érintkezik. Ettől a földtől kelet felé haladva az északi oldalon nem találni több várost, így Nagy-Bolgárország az utolsó tartomány, melynek városai vannak..[9]

5) Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda….”[10]

Rubruknak a bevezetőben idézett közlésével összhangban van a francia Vincent de Beauvais és az angol Roger Bacon Magyarországgal kapcsolatos leírása.

Vincent de Beauvais (latinul: Vincentius Bellovacensis, magyarosan Beauvais-i Vince; Beauvais, 1190 körül – Párizs, 1264 körül) latin nyelven író középkori francia dominikánus szerzetes, királyi nevelő és lexikoníró: „Európa egyik országa Magyarország, amelyet — mivel hajdan a hunok foglalták el, e népről — Hungariának neveznek és Orosius szerint két része van: Hungaria Maior és Hungaria Minor. A nagyobb Hungaria a távolabbi Szíria táján, túl a Meotisz mocsarain feküdt. Innen jöttek valaha azok a hunok, akik mocsarak meg földek végtelen területein vadászva, és szarvasok és vadállatok nyomait követve végül is ráleltek Pannónia földjére. Ezek azután saját népes seregükhöz megtérve Pannóniába visszajöttek, és kiűzve az itt lakókat saját ősi nemzetségük nevét adták a népnek és a hazának."[11]

Roger Bacon (1214 – 1292 vagy 1294 júniusa) középkori angol gondolkodó, Robert Grosseteste tanítványa volt, az Oxfordi Egyetemen tanított ferences rendi szerzetesként. Főként természetkutatással foglalkozott, és Grosseteste fényről szóló tanítását fejlesztette tovább. Bacon a következőket írja Magna Hungaria-ról: „[Nagy Bulgária után] keleti irányban terül el Pascatyr (=Baskíria – B. I.) földje, amely Magna Hungaria (=Nagy Magyarország – B. I.); ebből jöttek ki a hunok, akiket később hugrinak, most pedig hungarinak, vagyis magyaroknak neveznek; ezek maguk köré gyűjtve a bulgárokat és Észak más nemzeteit, megtörték [Nagy] Sándor határzárait – mint Isidorus mondja. És fizették nekik az adót egész Franciaországig; ezért letelepedett azon a földön, amelyet ma Hungarianak, vagyis Magyarországnak neveznek, túl Csehországon s Ausztrián, s a latinoknál ezt a földet most magyar királyságnak hívják.”[12]

Felmerül a kérdés: Rubruk, Beauvais és Bacon a magyaroktól kapta az információkat, vagy fordítva. Ez azért fontos, mert egyes történészek szerint Kézai előtt a magyaroknak nem volt hun tudata, azt Kézai külföldi történeti forrásokra alapította. Ezek a források viszont az említett történészek szerint tévedésben voltak, mert mindenkit, aki keletről jött hunnak néztek. A magyar krónikások célja ugyanezen történészek szerint az uralkodóház és a magyar nemesség részére dicső múlt keresése volt, vagyis idegen tollakkal ékeskedtek.[13]

A felmerülő kérdésekre a választ maga Rubruk adja meg. Ahogy úti jelentésében írja: „Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda….” Mint már említettük, a tatárok bejövetele előtt, Julianus barát járt IV. Béla magyar király megbízásából „Ungaria Maior”-ban, azaz a baskírok földjén. Ezt követően azonnal Rómába ment jelentéstételre. Rubruk tehát tőle szerezhetett tudomást arról, hogy honnan jöttek a hunok és a magyarok, Beauvais és Bacon pedig Rubruktól.[14] A Julianus barát 1236. évi első útjáról készült Riccardus jelentés közli, hogy a keleti magyarokról milyen forrásból tudtak a magyar dominikánus barátok. Julianus ismeretei tehát innen, valamint személyes tapasztalataiból származtak, ezeket adta tovább szerzetestársainak. A külföldi szerzők tehát a magyaroktól szereztek tudomást a hun-magyar kapcsolatról.

Baskíria - Magna Hungaria

Mint már említettük, Julianus barát a Volga mellett találkozott „Magna Hungariában” maradt testvéreinkkel. Kérdés, hogy ettől keletre milyen távolságra terjedt ki a keleten maradt magyarok szállásterülete. Erre a kérdésre egy olyan ősi temetkezési szokás alapján adhatunk választ, amelyet a hunok hoztak az eurázsiai sztyeppékre Távol-Keletről és Belső-Ázsiából a népvándorlás évszázadaiban.

A temetkezési szokás szerint az elhunytak arcára selyemből vagy bőrből készült kendőt terítettek, amelyre nemesfém, arany vagy ezüst „szemüveget” erősítettek. Ezek fölött lehetett még egy ovális alakú selyemkendő [Benkő: 1988-89, 1992, 1992-93, 2003.]. Ez a temetkezési szokás volt jellemző a honfoglaló magyar előkelőkre is egészen a kereszténység felvételéig a Kárpát-medencében, és jellemző volt rájuk korábbi szállásterületeiken, így Magna Hungáriában is. Az ősi temetkezési szokás alkalmazási területét ábrázoló alábbi térkép azt is bizonyítja, hogy Magna Hungaria kiterjedt az Urál-hegység mindkét oldalára, és magába foglalta a nyugati oldalon Baskíriát, a keleti oldalon pedig Cseljabinszk környékét és a Torgaj-vidéket: vagyis.a mai Tatárföldtől a több magyar és orosz kutató által a magyar őshazának tartott szargatkai régészeti kultúra területéig terjedt.

A szargatkai kultúra területe (az Isim-Tobol folyóköz és az Irtis partvidéke) az i. e. 3. század végén a Nyugat felé vonuló hunok befolyási övezetbe került, majd elnéptelenedett, Lakóinak egy része elpusztult, más része északra vonult, a harmadik pedig  a hunok soknemzetiségű egységében Nyugat felé távozott, és részt vehetett a magyar etnogenezisben.[15] 2010 óta S. G. Botalov régész végez ásatásokat Nyugat-Szibériában, Cseljabinszk mellett, az Ujelgi tónál. A régészeti leletek itt is magyar jelenlétre utalnak. [Botalov 2012]. Ezekbe az ásatásokba Türk Attila vezetésével magyar régészek is bekapcsolódtak.[16]

Kép: A selyem illetőleg bőr alapra helyezett nemesfém halotti maszkok, szem- és szájlemezek lelőhelyei Eurázsiában. 1. Belső-Ázsia i. sz. I-VIII.; 2. Nyugat-Szibéria, Kazakisztán és az Ural-térség i. sz. VI-XIII.; 3. Az Ukrán sztyeppe i. sz. IX-X.; 4. A Kárpát-medence i. sz. VII-X. Forrás: Benkő 1992-1993: 131.

Kép: Selyemre vagy bőrre varrt, nemes fémből készült halotti maszkok: a, b: Ezüst szemüveg Astanai temető (Turfan), c, d: Demionki (Ural vidék, Káma terület) e: Bolsije Tigani (Baskíria) ősmagyar temető. Forrás: Benkő Mihály 1992-93: 113–131.

Kép: Az Uelgi ásatás. 3. Stílus csoport, aranyozott ezüst. Forrás: Botalov 2012: 7. ábra

Kép: Leletek a korobcsinói ősmagyar vezérsírból: aranyozott ezüsttányér és csésze, Közép-Dnyeper vidéke. Forrás: Benkő 2003b.

Kép: Leletek a korobcsinói ősmagyar vezérsírból: a szablya hüvelyszájának palmettás díszítésű ezüstverete, Közép-Dnyeper vidéke. Forrás: Benkő 2003b.

Kép: Leletek a korobcsinói ősmagyar vezérsírból: arany maszk, szem és szájlemez, arany préselt övveretek, vas nyílhegyek, Közép-Dnyeper vidéke. Forrás: Benkő 2003b.

Összefoglalva: A középkori történeti források és a régészeti leletek egyaránt igazolják, hogy a mongol kor előtt két Magyarország létezett. A Nagyobb vagy Nagy Magyarország az Ural hegység mindkét oldalán terült el, kelet felé messze benyúlva Szibériába. A források szerint innen jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek.

Egyébként korábban feltárt régészeti adatok is szólnak arról, hogy a mai Baskíriának feltétlenül köze volt Magna Hungáriához. Az ismert kazanyi régész, J. P. Kazakov szerint a Tatárföld keleti területeitől az Urál nyugati lejtőiig terjedő csijakili kultúra is ugor jellegű lakossághoz (Baszkatir ország) kapcsolható a XIII–XIV. századokban. A terület északi része a kipcsakokkal volt határos. Később „ez a lakosság is átvándorolt a csijakili emlékek területére, és ott asszimilálta az ugor lakosság maradékát”[17] Kazakov a „baszkatirok országa” alatt itt Magna Hungaria érti. A. K. Kushkumbajev véleménye szerint „Mindez arra vall, hogy a keleti (Volga-Uráli) magyarok és a Dastben élő kipcsakok között hosszú időn keresztül fennálló kapcsolatok voltak a középkor derekán, pontosabban az Arany Horda korában.”[18] Ez a szoros kapcsolat végül is a keleti magyarok beolvadásához vezetett.

A magyar őstörténet kutatói közül többen is foglalkoztak és foglalkoznak a Pascatir-Baskíria – Magna Hungária azonosság kérdésének problémáival. Korábban általános volt a nézet, amely szerint Magna Hungária a Baskíriában élő magyarok lakóhelye volt.[19] Győrffy György szerint Ungaria Major kétségtelenül benne volt a régi Gestában”, de ő ennek területét a Maeotis mellékére, „a kazárok, belárok és alánok szomszédságába” helyezi, Szerinte „Maior, vagy Magna Hungária, illetve Major, vagy Magna Bulgária fogalma csak Julianus 1237-es útja, illetve a keleti magyarok és a volgai bolgárok jobb megismerése után tolódott át északra, baskír, illetve bulár földre.” [20]  Vásáry István szerint: „ A baskírokat a magyar őstörténetből teljesen kitenni nem lehet, a minimum, amivel mindenkinek számolnia kell: az egykori baskír–magyar szomszédság valahol a Volga-vidéken”.[21] Mándoky Kongur István konkrétabban, a következőket írja: „A mongol kor viharai a (keleti) magyarok töredékeit szétszórták, de nyomuk mégsem veszett el örökre. Egy részüket mocsar, mozsar, mozsarjan néven többször említik a források, eleinte az Arany Sereg, majd a Kazáni és Kaszimovi Kánság népei között… …másik részük pedig a baskírok török népébe olvadt bele. Ez utóbbiak emlékét a baskírok eredethagyományai a mai napig szívósan őrzik, egyes törzseik és nemzetségeik ugyanis a régen Nyugatra költözött „majarok”, „madjarok”, vagy „madijarok” népének baskír földön maradt törzseitől származtatják magukat”. „A baskír–magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában a történeti források adatain kívül e látszólag naivnak tetsző hagyományokat is komolyan kell vennünk”.[22]

A fenti adatok alapján a történelmi Baskíria azonos Magna Hungáriával.

Hazai és külföldi szerzők által írt tanulmányok sora foglalkozik Magna Hungaria lakosságának mongol kori és azt követő sorsával. Ezek közül jó néhány szerepel jegyzeteinkben és bibliográfiánkban. Ugyanakkor megállapítható, hogy a téma magyar állami támogatással folytatott tervszerű kutatása erre kijelölt tudományos intézetekben a mai napig sem indult el, vagy ahogy Sudár Balázs írja: „a madjarok történetének feldolgozása még nem történt meg”. [Sudár 2015: 120. o.], annak ellenére, hogy Tóth Tibor felfedezése óta több mint öt évtized eltelt.

Irodalom

Anonymus: Gesta Hungarorum (Ford: Paizs Dezső), http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, letöltve: 2019-04-04

Belavin, Andrej M. – Krilaszova, Natalja B. 2008-2010: Tarsolylemez Perm környékéről. Folia Archaeologica 54: 243–250.

Bendeffy 1937: Bendeffy László: Fontes authentici itinera( (1235-1238) fr. Juliani illustrantes. Budapest 1937.

Benkő 1987–88: Benkő Mihály: Halotti maszk és sírobulus. Antik Tanulmányok, 1987-88/2. (1990) 169–201.

Benkő 1992: Benkő Mihály, A halotti arctakaró történetéhez. Antik Tanulmányok, 1992/II, 106–108.

Benkő 1992-93: Benkő Nihály, Burial masks of Eurasian mounted nomad peoples in the migration period (1st millenium A. D.). Acta Orientalia XLVI/2-3: 113–131.

Benkő 2001: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001.

Benkő 2003a: Benkő Mihály, A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.

Benkő 2003b: Benkő Mihály, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír. A korobcsinói leletről (a Dnyeper középső folyásánál). Antik Tanulmányok 2003,, 111–125.

Benkő–Khinayat 2007: Benkő M. – Babakumar Khinayat ,A keleti magyarság írott emlékeiből, Budapest, 2007.

Benkő 2008a: Benkő Mihály, Magyar Kipcsakok Timp Kiadó, Budapest, 2008.

Benkő 2008/b Benkő M.: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 2008.

Botalov 2012: Botalov, S. G.: Uelgi and Sineglazovo burial grounds and certain issues of the cultural genesis of the population of South Zauralye, http://botalovs.narod.ru/articles.html, letöltve: 2019-04-04

DAI  (DAI=De administrando imperio) A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gyula. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.

Dienes 1963: Dienes István, Honfoglalóink halottas szokásainak egyik ugorkori eleméről. Archaeológiai Értesítő 90: 180–112.

Erdélyi-Benkő 2015: Erdélyi István - Benkő Mihály: The Sargatka culture and the Huns. In: Global Turcic (International Turcic Institute, Astana), 2015/3/4.

Fodor 1972: Fodor István 1972: Honfoglaláskori régészetünk néhány őstörténeti vonatkozásáról. Folia Archaeologica 24: 159–174.

Győrffy 1986: Győrffy György, Julianus barát és a Napkelet felfedezése. Budapest, 1986.

Győrffy 1948: Győrffy György, Krónikáink és a magyar őstörténet. Budapest, 1948.

Horváth Gábor: A hunok 395. évi ázsiai hadjárata a Római Birodalom keleti tartományai ellen, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen, letöltve: 2019-04-08

Kazakov 1997: Kazakov F. P. Volzhskaja Bulgarija  i finno-ugorskij mor. Fiunno-ugrica 1997.

Mándoky 2012: Mándoky Kongur István, Magyar eredetű törzsek a baskíroknál. In.: Mándoky Kongur István, Kunok és magyarok. Budapest, 2012.

Magyar Katolikus Lexikon, http://lexikon.katolikus.hu/R/Rubruk.html, letöltve: 2019-04-05

Makkay 2007: Makkay János, Szarvasok, lovak, szemfedők, üstök és tálak. Indoiráni (indoárja) sajátosságok a finnugor és a magyar régiségben, és keltezésük kérdései. Budapest, 2007..

Mogilnyikov 1992: Mogilnyikov G. A,  V. A.: Szargatszkaja kultura. In: Sztyepnaja polosza Aziatszkoj csasztyi SzSzSzR v szkifo-szarmatszkoje vremja. Moszkva, 1992. 292–311.

Némati 1911: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, Budapest, 1911 http://mek.oszk.hu/07200/07222/#, letöltve: 2018-12-23

Ősi halotti maszkok 2013: Ősi halotti maszkok. A honfoglaló magyarság keleti eredetű halottas szokása. Magyar Nemzeti Múzeum, kiállítási katalógus. Budapest.

Pallas nagylexikona (szerző: Bokor József), 16 kötet, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1893-1897

Ribakov, 1996: Ribakov A.: Dust and Ashes, Boston-New York-Toronto-London 1996

Riccardus jelentés Julianus barát 1235-1236-os útjáról (1237), in: Katona, T. (szerk.): A tatárjárás emlékezete, Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy.

Róna Tas 1986: Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

Róna-Tas András: Nép és nyelv: A magyarság kialakulása, elhangzott 2004. március 1-én a Mindentudás Egyetemén, http://real-eod.mtak.hu/1079/1/05%20R%C3%B3na-Tas%2073-92.pdf, letöltve 2016-11-14

Rubruk útleírása (1255), Rubruquis: Utam Tatárországban. Ford. Brózik Károly. Bp., 1881. - Napkelet felfedezése. Közread. Györffy György. Bp., 1965:118. (~ útleírása 1255-ből. Ford. Gy. Ruitz Izabella) http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

Sudár 2015: Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Magyar őstörténet sorozat 2., Budapest, 2015.

Tóth 1966: Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról, MTA Biol. Oszt. Közl. 9. (1966) 283-299.

Türk 2018: Türk Attila: A magyarság korai története a régészet szemszögéből, 2018. június 18., https://tudomany.hu/cikkek/a-magyarsag-korai-tortenete-a-regeszet-szemszogebol-108815, letöltve: 2019-04-05

Vásáry 2008: Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

Zergenyei 2013: Zergenyei: Halotti maszkok a Nemzeti Múzeumban, 2013. július 5., https://www.nyest.hu/renhirek/halotti-maszkok-a-nemzeti-muzeumban, letöltve: 2019-04-02

Lábjegyzetek

[1] Rubruk útleírása 1255-ből. In Győrffy 1986, 259. Szent Isidorus előkelő családból származott, némelyek szerint a nyugati Gótok fejedelmi sarja. Isz. 600-636 között sevillai püspök. Összes művei a latin Patrologia 81-84. köteteiben jelentek meg. A hivatkozott szöveg az „Eredetek vagy etimologiák húsz könyve” című 82. kötetben szerepel. A Nyelv és társadalom című kilencedik könyv második fejezete népnevekről szól, a 66-ik cikk tartamazza Rubruk ismeretforrását Nagy-Magyarországról, latin eredetiben: Magna Hungaria-ról.

[2] Ribakov 1996, 3. A 19. század végén készült Pallas nagylexikona a következőket írja a  baskírokról:

BASKÍR: az Ural hegység. déli részén (Számára és Ufa kormányzóság területén) lakó; a tatár nyelv egyik tájszólamát beszélő nép, amely testi és erkölcsi jellemvonásaira nézve egyaránt igen nagy hasonlatosságot mutat fel a magyarokkal. Némely tudós a baskirokat (Strabo) aorszai, mások ismét a hunok utódainak tekintik. A báskir név az arab és a persa iróktól ered, amely irók őket mindig a magyarokkal együtt említik és egymással összevetve mint: mádj-yárdokat vagy bádg-járdokat említik. Ibn Foszlán szerint a baskirok magukat báskurdoknak nevezték. Annyi tény, hogy ők ma is azon a vidéken laknak, a melyet a XIII. század utazói (Plan Carpin és Rubruquis) Pascatir vagy Magna Hungaria néven említenek s ahol a magyarok testvéreit Julian barát fel is kereste s velök magyar nyelven értekezett. A baskirok a régi időkben pogányok voltak s amint a tudósok mondják, az iszlámra való áttérésükkor a hittérítő török-tatárok nyelvét vették fel…. Bővebben olvashatni róluk Dr. Török Aurél: Az uralvidéki baskirokról, Antropologiai Füzetek, I. Budapest, 1882. 67-106. 1. [Pallas 1893]

[3] Anonymus: A magyarok cselekedeteiről.  In:A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (Szerk.: Győrffy György. 133 sk.

[4] Gógot és Magógot a Szentírás is említi (Ezék. 38, 39). Az Anonymus által megnevezett Magóg Maotun-nal (i. e. 209-174), a Xiongnu Birodalom királyával azonosítható, aki egyesítette az „íjfeszítő népeket”.

[5] A Nagy Sándornak macedonok győzhetetlen királyának históriája. Kolozsvár, év nélkül. (Fordítója ismeretlen, nyomtatója Heltai Gáspár.)

A szír Nagy Sándor legenda az i. sz. 3. században keletkezett korábbi források feldolgozásával. A késői hellenisztikus szerző egyesítette a kleitarchosi hagyományozási vonallal összefüggő, eredetileg is mesés elemeket is tartalmazó történeti elbeszéléseket (Kleitarchos antik görög történetíró volt, az ie. 4. század végén és az ie. 3. század elején élt.), valamint a Nagy Sándornak és kortársainak tulajdonított leveleket (az ún. ,,levél-regény"-t).  

A regényben Nagy Sándor eléri a világ térbeli végeit, ahol nagy zajt hall. Amikor megkérdezi kísérőt, hogy mi ez, azt a választ kapja, hogy a hegycsúcsokon túl él a hunok rettenetes népe, akik át fognak kelni a hegyszoroson és elpusztítják az ezen az oldalon lévő területeket. Nagy Sándor erre „Háromezer vasmunkás kovácsot és háromezer rézműves embert hozatott; ezek rezet és vasat öntöttek össze s összegyúrták, ahogy az ember agyagot szokott csinálni; elhozták és kaput csináltak (belőle). Egyik hegytől a másik hegyig küszöböt csináltatott; tizenkét könyök volt a hossza; a hegy szikláiba verette bele, rézbe és vasba foglalta… azután a sziklákba vasszegeket csináltatott és tizenkét fokkal bíró vaskulcsot kovácsoltatott és rézlakatot forgattatott rá.” (Kmoskó Mihály: Szír írók a steppe népeiről. Szerk. Felföldi Szabolcs. Bp. 2004. 72–81)

[6] Szent Jeromos 77. levele (399): „Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. A római hadsereg nem volt jelen akkor, mert a polgárháborúk Itáliában tartották. Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. Jézus óvja meg a római világot ezen vadállatok további támadásaitól! Mindenhol váratlanul bukkantak fel, jövetelük megelőzte hírük érkezését, nem kíméltek sem vallást, sem rangot, sem kort, még a csecsemők sírása sem keltett bennük szánalmat. Gyerekek voltak kénytelenek meghalni azelőtt – mondhatni -, mielőtt elkezdtek volna élni, a kicsik nem észlelve nyomorult végzetüket még mosolyogtak is ellenfelük kezére és fegyvereire. Általánosan elfogadott, hogy a megszállók célja Jeruzsálem volt, az arany iránti mohóság hajtotta őket ebbe a városba. Városfalai elhanyagoltak voltak a békeidő miatt, ezért rendbe hozták, Antiochia ostromállapotban volt. Türosz sóvárgott rá, hogy újra sziget legyen, elvágva magát a szárazföldtől. Mi is előkészítettük hajóinkat, és az emberek a tengerparton feküdtek le elővigyázatosságból ellenségeink érkezése miatt. Nem számított, hogy kemény szél fújt, mert jobban rettegtünk az barbároktól, mint a hajótöréstől. Mi azonban nem saját biztonságunk miatt voltunk idegesek, hanem a szüzek tisztasága miatt, akik velünk voltak. Abban az időben még nem voltak nézeteltérések közöttünk és a belküzdelmet árnyékba vetette a barbárokkal vívott csata. ”

[7] Bendefy 2019, 75–83. Az eredeti Riccrdus-jelentésben:  „Inventum fuit ing estis Ungarorum christianorum, quod esset alia Ungaria maior, de qua septem duces cum populis suis egressi fuerant, …”

[8] „Szkítia a magyar krónikás hagyomány szerint területileg egységes, de kormányzás tekintetében három részre oszlik, Bascardiára, Dentiára és Magoriára. Bascardiában Baskíria ismerhető fel, Dentia és Magoria pedig valószínűleg az Anonymus álal említett „Dentümogyer” területnévvel kapcsolható össze, ami e kettőt együtt jelölheti … a Közép-Európában hont foglaló néprészen kívül keleten még évszázadokig létezett két magyar néptömb…” [Sudár 2015: 130]

[9] Győrffy 1986, 259. 

[10] Györffy 1986, 260.]

[11] Speculum naturale, XXXIII. könyv, 12. pont., Idézi: Mészáros István: Ars, litteratura, philosophia. Tudomány- és tananyagrendszerek Alkuintól Erasmusig. In: Filológiai Közlöny, 1982. 1. szám, 15-19. old. Akadémiai Kiadó.

[12] Fratris Rogeri Bacon ord. Moin. Opus major ad Clementem Quartum. London, 1733. – Vö. Yule, H. – Cordier, H., Cathay and the way thither. III. London 1914. 246.

[13] Sándor Klára: „…Sem etnikai, sem politikai, sem kulturális folytonosság nem volt tehát a hunok és a magyarok között…” Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány – Rénszarvas vagy csodaszarvas, Typotex Kiadó, Budapest, 2011., interjú: http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/tenyek-es-mondak-osszhangja----sandor-klara, letöltve: 2019-04-08

[14] A Magyar Katolikus Lexikon szerint Rubruk a Mongol Birodalomból visszatérve kapcsolatba került Roger Baconnel. [Magyar Katolikus  Lexikon, Rubruk szócikk, http://lexikon.katolikus.hu/R/Rubruk.html]

[15] Mogilnyikov 1992, 254 sk; Erdélyi-Benkő 2015, 231.

[16] Türk 2018.

[17] Kazakov 1997, No1, 44., 10. rajz,  56.

[18] Kushkumbajev 2012, 60.

[19] Győrffy 1948, 53.

[20] Győrffy 1948, 54 sk.

[21] Vásáry  2008, 42.

[22] Mándoky Kongur István, Magyar eredetű törzsek a baskíroknál. In.: Kunok és Magyarok. Török-magyar könyvtár I. Budapest 2012, 227 sk.

Kép: Benkő Mihály a kazak-magyar Dulatov családtól kapott aranyhimzéses köntösben. Foto: Vollnhofer Artstudio 2012

TARTALOM

Életút
A keleti magyarok közötti kutatása
A Magyar-Mohammadjar (Mohamed barátja) háborúról
Lábjegyzetek

PUBLIKÁCIÓK
LINKEK
(magyar, angol, orosz nyelvű tanulmányok, cikkek szövege)

Életút

Egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte. Munkahelye 1979 óta nyugdíjazásáig a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtára volt. Írt népszerű és más újságcikkeket, ifjúsági történelmi regényeket. 1988–2005 között tizenhat alkalommal járt Közép- és Belső-Ázsiában, elsősorban a mongol Altaj kazaklakta területein és a Kazak Köztársaságban. A magyar őstörténet néprajzi-történeti-régészeti párhuzamait, a keleti magyar néptöredékek emlékeit kutatja. Tudományos cikkeit magyar és külföldi akadémiai és más tudományos folyóiratokban tette közzé. (Antik Tanulmányok; Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae; Information Bulletin of the Russian Academy of Sciences, the Institute of Oriental Studies).

2011-ben a keleti magyarok, a magyar őstörténet kutatása, a magyar-kazak kulturális kapcsolatok fejlesztése területén végzett több évtizedes tevékenységéért a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének polgári tagozatával tüntették ki.[1]

A keleti magyarok közötti kutatása

Benkő Mihály kutatásait a mongóliai majd kazakisztáni és nyugat-szibériai keleti magyarok között több, mint egy évtizedes terepmunkája előzte meg a Mongol Altajban. A kutató akkoriban történeti-régészeti-néprajzi kérdésekkel, pontosabban a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak máig fennmaradt, keleti párhuzamaival foglalkozott. 1986 óta kutatta a finnugornak tekintett ősmagyar halotti maszktípus (selyemre, bőrre varrott szem- és szájlemezek) belső-ázsiai (hun-türk) eredetét.[2] Kutatásait elsősorban Harmatta János, Mándoky Kongur István, László Gyula és Erdélyi István támogatták. 1990-ben Benkő Mihály Belső-Ázsiába utazott, azért, hogy ennek a temetkezési szokásnak a ma is élő formáit megismerje az északnyugat-mongóliai kazakok között. Ezt követően évente legalább egy hónapot töltött a Mongol Altajban. Kutatásainak eredményeiről „Nomád Világ Belső-Ázsiában” című, a korán elhunyt nagy turkológusnak, Mándoky Kongur Istvánnak szentelt könyvében számolt be.[3] A könyv ajánlását László Gyula régészprofesszor írta, az író tudományos konzultánsai László Gyula, Ecsedy Ildikó és Dmitrij D. Vasziljev voltak. Benkő Mihály a nyugat-mongóliai kazakok között élő mazsarokkal ennek a kutatásnak a kapcsán találkozott, és ezután írta meg róluk szóló, „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, 2001-ben megjelent könyvét.[4]

Benkő Mihály munkája neves alapítványok - például a British Academy Stein Arnold Exploration Fund-ja, - valamint a Kazak Akadémia Keletkutató Intézete és a Kazahsztáni Magyar Nagykövetség támogatásával 2001. után sikeresen folytatódott Újfalvy Károly és Tóth Tibor[5] nyomdokain Kazahsztánban és Nyugat-Szibériában is. Újabb eredményei is voltak: további keleti magyar néptöredékek felkutatása, létüket és múltjukat igazoló írásos bizonyítékok feltárása. Egymás után jelentek meg az eredményeket ismertető könyvei: A Torgaji Madiarok (Budapest, 2003) Erdélyi István régészprofesszor előszavával; Benkő Mihály-Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből (Budapest, 2007); Magyar-kipcsakok (Budapest, 2008), és tudományos publikációi az „Eleink” őstörténeti folyóiratban. Eredményeit kiegészítette a Kárpát-medencei magyarsággal fennálló genetikai kapcsolatok bizonyítása, amit dr. Bíró András Zsolt végzett [American Yournal of Physical Anthropology 189:805-810 (2009)]

A Magyar-Muhammadjar (Mohamed barátja) „háborúról”

Benkő Mihály személye ellen és kutatási eredményei megkérdőjelezése céljából 2006-ban koncentrált tudományos támadás indult, lejárató kampány kíséretében. Az utóbbi során vitairataikban többek között kétségbe vonták (diplomával bizonyítható) történészi egyetemi végzettségét, sőt, minden alap nélkül, határozottan kijelentették, hogy ilyennel nem rendelkezik. „Tudományos” állításuk szerint a kazak magyarok elnevezésének semmi köze a Kárpát-medencei magyarok népnevéhez, mivel az előbbi etnikai név a Muhammadjar (Mohamed barátja, híve) személynév név rövidített változatából, a Madjarból alakult ki. Elméletük alátámasztásaként úgy érveltek, hogy a közép-ázsiai törökök nem tudják kiejteni a "gy" betűt, így ők a magyar nevet kizárólag "mazsar" vagy "madzsar" formában ejthetik ki. Ezzel szemben valójában a közép-ázsiai törökök, így a kazakok és az üzbégek is, a palatizált "d"-t, vagyis a "gy"-t tökéletesen ejtik: ez a tény a kazakok esetében videofelvétellel is bizonyítható.[6] A kazak-magyarok elsődleges felfedezője, Tóth Tibor ellen az 1960-as évek végén hasonló típusú lejárató kampány folyt, olyan sikerrel, hogy a XXI. század elejére a közép-ázsiai (kazakisztáni és üzbekisztáni) magyarok léte tudományos körökben és az érdeklődő nagyközönség köreiben is, teljes feledésbe merült. A kérdést Benkő Mihály 2002-től, majd Bíró András 2005-től folytatott tudományos kutatóútjai támasztották fel. Benkő Mihály a személyével és kutatómunkájával szembeni érvekre tudományos cikkekben adott választ.[7] A vitában kazak részről többek között Aybolat Kushkumbayev, egyetemi tanár, a történettudományok doktora, az Arany Horda korának neves kazak kutatója, (származására nézve maga is kipcsak-magyar) is állást foglalt. A kazak tudós szerint kizárt a kazak-magyarok elnevezésének a Muhammadjar személynévből származtatása lehetősége. A török törzsi-nemzetségi nomenklatúrákban rövidített nevekből (becenevekből) kialakult törzsnevekre, nemzetségnevekre nincs adatolt példa. A hagyományőrző kazak-magyar öregek (akszakalok) a Muhammadjar nevet soha nem hallották. Önmagukra és nemzetségeikre kizárólag a „Magyar” nevet vonatkoztatják.[8]

Foto: Benkő Mihály 1995

[1] A köztársasági elnök 58/2011. (III. 16.) KE határozata kitüntetés adományozásáról

[2] (Vö.: Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples…Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XVI. (1992-93, 113-133.)

[3] Nomád Világ Belső Ázsiában – László Gyula ajánlásával, TIMP Kiadó, Budapest 1998

[4] Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;

[5] Tóth Tibor: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában) Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.; Az ősmagyarok mai relictumáról (Előzetes beszámoló) MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.;

[6] Benkő M., Az Omszki sezserék jelentőségéről. a YouTube-on

[7] A tudományos támadás és a lejárató kampány egyes részleteit, a publikációk adatait Benkő Mihály testvére, Benkő István ismertette Keleti Magyarok - Ellenszélben c. munkájában: Eleink IX/2, 2010, 67–74

[8] Eleink, IX/2, (2010) 8–20; Eleink, IX/4, (2010) 103–107.

Publikációk

Könyvek

Új törvény Spártában, Móra Kiadó, Budapest, 1983;
Csata Nikápolynál, Móra Kiadó, Budapest 1986;
Révész László – Siklódi Csilla –Hidán Csaba – Benkő M., A honfoglalók hétköznapjai. Szerk. Siklódi Csilla. Bp., 1996.,
Nomád Világ Belső Ázsiában – László Gyula ajánlásával, TIMP Kiadó, Budapest 1998;
Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;
A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.
Benkő M. – Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007.
Magyar-kipcsakok Timp Kiadó, Budapest, 2008
Hunok és székelyek. Tanulmányok Benkő József halálának 200. évfordulójára; szerk. Benkő Mihály; Tortoma–Háromszék Vármegye, Barót–Sepsiszentgyörgy, 2014
Őseink nyomában Ázsiában - Egy 18 évig tartó terepkutatás eredményei, Tortoma Kiadó, Barót, 2020

Akadémiai és egyéb tudományos folyóiratok

Benkő M., Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről: Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169–200.
Benkő, M., Burial masks of Eurasian mounted nomad peoples in the migration period. /1st millennium A. D./ = Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae. 46. (1992/93.) 2-3. 113-131. 1 térk. 6 t.
Benkő M., A halotti arctakaró történetéhez. = Antik Tanulmányok. 36. 1992. 1-2. 106-108.
Benkő M., Aranymaszkos ősmagyar vezérsír (a koropcsinói leletről a Dnyeper középső folyásánál) Antik tanulmányok 57. (2003.) 111-125.
Benkő M., Avagy vannak-e mazsarok a Mongol-Altajban? Válasz Kun Péternek Turán 2001. augusztus-szeptember 95-101.
Benkő M. - Erdélyi István: Néhány érdekes tudománytörténeti momentum a kazárok kutatása egykori lehetőségeiről Eleink II. évfolyam 1. szám (2003) 83-90.
Benkő M.- Babakumar Khinayat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben Eleink III. évfolyam 2. szám (2004) 5-20.
Benkő M., Egy ajándékba kapott könyv margójára Eleink III. évfolyam 2. szám (2004) 20-31.
Benkő M., Addenda Eleink IV. évfolyam 1. szám (2005) 94.
Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 18-29., Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink (tanulmánykötet) Kovászna, 2007.
Erdélyi István-Benkő M., Szargatkai kultura és a hunok Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 5-18.
Benkő M., Hozzászólás írásban. Eleink V. évfolyam 1. szám (9.) (2006) 92-96.
Benkő M., A turgaji madiar törzs. - In: Valóság, ISSN 0324-7228, 2003. (46. évf.), 1. sz., 44-56. p.
Benkő M., Az otrári katasztrófa. - In: História, ISSN 0139-2409, 1985. (7. évf.), 4. sz., 4-6. p.
Benkő M., Állam és hadsereg. - In: História, ISSN 0139-2409, 1984. (6. évf.), 5-6. sz., 61-63. p.
Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. - In: Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink, ISSN 1842-9645, 2007. Kovászna 139-151. p.
Benkő M., Beszámoló 2006 nyári nyugat-szibériai kutatóutamról Eleink VI. évfolyam 1. szám (11.) (2007) 27-37.
Benkő M., Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 78-83. o.
Benkő M., Nyugat-szibériai kutatóutamról 2006-ban - In: Kőrösi Csoma Sándor és a magunk keresése, 2008. Kovászna 103-112. p.
Benkő M., Keleti magyarok eredetmondáiból- In: Kőrösi Csoma Sándor - jelek térben és időben, 2009. Kovászna 61-64. p.
Benkő M., Még egyszer a kazak-magyarokról. (Hozzászólás Baski Imre cikkéhez). Eleink VIII/2, 2009, 30–43;
Benkő M., Az omszki sezserék és kapcsolataik. In: A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület III. Gödi Konferenciája. Őstörténeti füzetek, 8, 2009, 43–51;
Benkő M., Harmatta János és Julianus magyarjai. Eleink, IX./1, 2010. 6–13.
Benkő M., Magyar néptöredék Kazahsztánban? (Megjegyzések Bálint Csanád cikkéhez) Eleink, IX./2, 2010. 58-67. o.
Benkő M., A. K. Kuskumbajev a keleti magyarokról és Dast-i-Küpcsakról Eleink, IX./4, 2010. 106. o.
M. Benkő, The Omsk sezheres and their connections. In.: Научное творчество Л. Н. Гумилева и история народов Азии: современные подходы и перспективы. 2011. 79–82.
Benkő M, Julianus magyarjainak utódai Európa és Ázsia határvidékén, így Kazahsztánban is. Eleink  XII/4 (2013), 3–13.
Erdélyi István-Benkő M., The Sargatka Culture and the Huns. In: Global Turcic (International Turcic Institute, Astana), 2015/3/4.103-117
Erdélyi István-Benkő Mihály, A Hsziung-Nuk régészeti kutatása Mongóliában. Etnográfia 2017-2018/2-3, 282-320.
Benkő M., Antonio Bonfini Mátyás királyról. Kelet Kapuja, III. évfolyam, 1. szám (2019 január-március), 38–52.
Benkő M., A keleti magyarok történetéről. Kelet Kapuja, III. évfolyam, 2. szám (2019 április-július), 92–122.
Benkő I.-Benkő M., negyven magyar – negyven hős. Kelet Kapuja, III. évfolyam, 3. szám (2019 július-szeptember), 88–98.
Benkő M., In memoriam Dienes István. Kelet Kapuja, III. évfolyam, 4. szám, (2019 október-december), 84–106.

Könyvfordítás orosz nyelvből

Nurszultan Nazarbajev: A XXI század küszöbén. Budapest, 1997.,
Szaginbek Turszynov: Kazakisztán és Magyarország Történelmi kapcsolatok és az együttműködés napjainkban, Budapest, 2005.,

Könyv, folyóirat hivatkozások

László Gyula: Árpád népe Budapest 1988. 54. o. 106. sz. jegyzet
Kristó Gyula: A magyar állam megszületése Szeged 1995. 107. 36. sz. jegyzet
Dienes István: Benkő M. ajánlása Eleink 2003. 2. szám 101-103. o.
Makkai János: Türkmagyarok, Budapest 2005. 57-58. 236. sz. jegyzet
Babakumar Khinayat: Mazsarsztandük kazahsztanusü Benkö Mihaly, Altyn Beszik 2005/6 36-39. o.
Zsilinszky Éva: M. Benkő , On the Tracks of Friar Julian. Journeys across Mongolia, Magyar Nyelv 2003/1. szám 94. o.
Róna-Tas András: Kis magyar őstörténet, a magyarok korai története az államalapításig, Ballassi Kiadó Kft., Budapest, 2007. 36., 203. o.
Benkő István, Keleti magyarok (Ellenszélben), In: Kőrösi Csoma Sándor és az út, Kovászna 2010., 166-171. o.
Benkő István, Keleti magyarok (Ellenszélben). Eleink, IX/2 (18), 2010,67-74.

Linkek

Fotók:

Benkő Mihály keletkutató, történész fotói

Dokumentumok:

Interjú a szerzővel

Dr. Tóth Tibor, a keleti magyarok felfedezője

Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Anthr. Közlem. IX. évf., 1965. 4. sz. 139-149. o.)

Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról (MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.)

Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról

Benkő Mihály: Mádoky Kongur István a kazak-magyarokról /Egy levél margójára/

Benkő Mihály publikációinak listája

Halotti maszk és sírobolus

A halotti arctakaró történetéhez

Aranymaszkos ősmagyar vezérsír

Borzsák István: Serendipity

Egy ajándékba kapott könyv margójára

Makkay János: A finnugor halotti szemfedő

Erdélyi István - Benkő Mihály: A SZÁRGÁTKAI KULTÚRA ÉS A HUNOK

Omszki Sezsere

Az Omszki sezserék jelentőségéről

A KELETI MAGYAROK - ELLENSZÉLBEN

Hogyan ejtik ki Torgaj-vidéken a "magyar" etnikai elnevezést (video)

Benkő család

Publications on English language in connections with Eastern Hungarians

BENKŐ, Mihály: Burial masks of eurasian mounted nomad peoples in the migration period

KUSHKUMBAYEV, Aybolat: The Magyar (Madzar, Madiar) Ethnonym in Medieval Written Sources

BENKŐ, István: Dr. Tibor Tóth (1929-1991) - Discoverer of the Eastern Hungarians in Modern Times

Публикации на русском языке в сязи с восточными мадьярами

Кумеков Б.Е.: КАЗАХИ И ВЕНГРЫ ОБЩИЕ ИСТОРИЧЕСКИЕ КОРНИ

Бабакумар ХИНАЯТ: Великая степь и ее поклонник

Биография Кушкумбаева А.К.

Кушкумбаев А.К.: Взаимодействие охоты и оружия в кочевом обществе народов Центральной Азии

Кушкумбаев А.К.: стань, мадьяр, зовет отчизна!

The stylistic group number 3 contains objects bearing the Madyar graphic elements on them. Those elements include decorating the border with chain ornamentation – alternate ovals and circles (or in other variations) (Fig. 7 1, 5, 6, 27 – 32, 35); «the post-Sassanid style» (Fig. 7 5, 8, 25, 36). The key ornamental element here is the three- or, in most cases, the four-petal rosette (Fig. 7 6, 7 19, 26 – 31) or the blossoming flower-bud, trefoils (Fig. 7 1, 2, 24, 32, 33, 35). The belt decorations with borders set in alternate ovals and circles were found in the chronologically synchronous monuments everywhere from South Ural to Eastern Europe: the dispersed burial near Emba (Bisembayev, 2003, pp. 62–64), The Sineglazovo burial ground (Stokolos, 1962, p. 163, 167), the Bolshe-Tiganskiy burial ground (Khalikova 1976, p. 171), the Tankeyevskiy burial ground (Kazakov, 1972, p. 162–163), the burial near the Subbotitsa village (Bokiy, Pletneva, 1988, p. 106–108). According to E. P. Kazakov’s observations, this ornamental element was peculiar for the nomadic Ugor culture (including the Madyar) of Eastern Europe (Kazakov, 2001, p. 55).

Forrás: http://botalovs.narod.ru/articles.html, letöltve: 2019-04-04

The Uelgi burial complex was discovered in May, 2009. The monument is situated 8 kilometers to the north-east of the Kunashak village of the Chelyabinsk region. It takes up a number of outliers of a terrace between the lakes, namely the south-eastern shore of Lake Saygerly and the western shore of Lake Uelgi.

Up to 30 burial mounds can be visually observed on the monument’s territory   (Fig. 1).

The first excavations took place there between June and August 2010. Mounds number 1 and 2 were under research. Eight burials were discovered, with two burial methods used, them being inhumation (1, 2, 7 and 8) and cremation (3, 4, 5 and 6) (Fig. 2-4).

During the field works season of 2011, mounds number 3, 7 and 8 were researched (11 burials in total). Mound number 3 contained 2 burials, mound number 7 had six of them and mound number 8 contained 4 burials. All of them were performed in accordance with the inhumation rite, with the exception of one burial from mound number 3, when the rite of cremation was used. The grave pit 1 of mound number 3 had a horse buried in it. Three burials from mound number 8 were of children. All burials had been previously ransacked.

The material which has been obtained as a result of the surface gatherings and excavations allows us to come to certain conclusions on the cultural and chronological attribute of Uelgi’s burial monument. The inventory consists mainly of objects of belt mounting – the attachable boom sheets, belt caps, buckles. We need to state, however, that the majority of these items were found lying separately, not in some certain places of the monument – that being due to the fact that the burial mound had previously been destroyed and looted. Nevertheless, all the material has been subdivided into 5 stylistic groups. The first group (Fig. 5) represents mostly the non-ornamented boom sheets with the pseudo-mesh or the mesh offset (Fig. 5, 13 – 16, 22 – 25, 28), the dumbbell (Fig. 5, 51 - 55), the crescent-shaped and the boom sheets with double and triple offsets (Fig. 5, 67 – 74, 82), the boom sheets with a rib along the axis (Fig. 5, 4 – 7, 39, 41 – 42, 47), and also the boom sheets with a slot for the carrying strap (Fig. 5, 30 – 38) etc. They were widely spread in the beginning of the IX century (Mazhitov, 1993, pp. 131 – 132). We can also give here similar examples of famous monuments of the IX-X centuries in Bashkortostan and South Zauralye – the I and II Bekeshevskiy, Yamashi-Tauskiy, Khusainovskiy burial mounds, the burial ground of Graultry (Botalov, 2000, pp. 325-326; Mazhitov, 1981, pp. 37-38, 45, 54-57, 59-60, 64). The earliest samples were found in the layers of Pendzhikent from the first and until the third quarter of the VIII century (Raspopova, 1980, pp. 87 – 90). Also, it has to be noted that some direct analogies can be seen in the burial grounds situated quite far from South Ural, like the Subbotitsy monument in the Kirovograd region of the Ukraine (Fig. 5, 67 – 82) (see Bokiy, Pletneva, 1988, pp. 104 – 113). The stylistic group number two consists of belt, harness and other silver boom sheets, belt caps similar to objects found in separate burials of nomadic aristocracy of South Ural and Kazakhstan. These are sheets richly decorated with floret, caps and spreaders whose surface is amalgamated with gold. They correspond to the materials from the Lagarevskiy, Ishimbayevskiy, Staro-Khalitovskiy, Karanayevskiy burial mounds of South Ural (Mazhitov, 1981, pp. 87 – 113; Mazhitov, 1993, pp. 132 – 135). The group under consideration could possibly belong to the IX – X centuries. Certain decorative elements are similar to the Khazar (Saltov) style (Pletneva, 1981, pp. 62 – 75). The stylistic group number 3 contains objects bearing the Madyar graphic elements on them. Those elements include decorating the border with chain ornamentation – alternate ovals and circles (or in other variations) (Fig. 7 1, 5, 6, 27 – 32, 35); «the post-Sassanid style» (Fig. 7 5, 8, 25, 36). The key ornamental element here is the three- or, in most cases, the four-petal rosette (Fig. 7 6, 7 19, 26 – 31) or the blossoming flower-bud, trefoils (Fig. 7 1, 2, 24, 32, 33, 35). The belt decorations with borders set in alternate ovals and circles were found in the chronologically synchronous monuments everywhere from South Ural to Eastern Europe: the dispersed burial near Emba (Bisembayev, 2003, pp. 62–64), The Sineglazovo burial ground (Stokolos, 1962, p. 163, 167), the Bolshe-Tiganskiy burial ground (Khalikova 1976, p. 171), the Tankeyevskiy burial ground (Kazakov, 1972, p. 162–163), the burial near the Subbotitsa village (Bokiy, Pletneva, 1988, p. 106–108). According to E. P. Kazakov’s observations, this ornamental element was peculiar for the nomadic Ugor culture (including the Madyar) of Eastern Europe (Kazakov, 2001, p. 55). The fourth stylistic group (Fig. 8) includes objects having south and west Siberian decorative traditions of the second half – end of the I millennium AD (Mogilnikov, 1981, p. 43 – 52). They are characterized with florets of symmetrical composition in the shape of bines and curls. The fifth group (Fig. 9) represents objects typical for the Ural-Perm style.

The ceramic material, that consists mainly of pots and separate fragments, generally corresponds to the typological complex of the late Kushnarenkovskiy-Karayakupovskiy look (thin sides and the crested-drawn zonal orientation). The series’ presence of pots with cord ornamentation, vessels with eye-like handles and a large amount of talcum powder in the dough, proves strong influence of the forest – probably the Petrogromskiy – cultural habitat (Fig. 10).

The materials of the burial complex near Lake Sineglazovo, the research of which was begun in 1908 by the archaeologists and scientists involved in regional studies, N. K. Minko and S. A. Gatsuk, deserve much attention. In 1959, due to the stripping works of the lime-pit of the silicate factory, another mound was discovered and thus, endangered. The rescue works were undertaken by V. S. Stokolos the same year. The largest part of the materials was published in 1962 (Stokolos, 1961, 1962) (Fig. 11, 12). In 2009 the stocks of Chelyabinsk Museum of Regional Studies got hold of the collection that was obtained during the latest excavations of the Sineglazovo complex, which also includes some material that hasn’t been published before and that needs separate description. Apart from the iron and bone parts of harness (Fig. 13 6, 9 – 14), the collection includes the gold-plated cast belt cap of the roundish rectangular shape. Its front side is decorated with the ornament depicting a simurgh (Fig. 12 8). This pictorial motive has certain analogies with the post-Sassanid graphic traditions. The next complex contains 24 gilded cast metal plates of the subsquare shape with borders. Their cutset represents a rectangular geometrical shape. The border is decorated with alternate ovals and circles. In the center there is floral ornamentation depicting trefoils blossoming vertically. Thanks to the finding of two plates, attached to one fragment of a leather belt, it became possible to reconstruct the position of plates on the belt: the growing footstalk with tillers on the sides. The plates were the decoration for the head straps (Fig. 13 1 – 2). And, finally, 15 metal plates of rectangular shape, cast-made, with their front sides gilded. All the plates are similar. Their cutset, together with borders, represents the trapeze shape. The border is decorated with alternate rhombs and circles. Each rhomb has 4
”grapes” in it. The central element of the ornament is floral and symmetrical, it depicts the blossoming flower-bud (maybe the lotus). The plates served as a decoration for the breastplate belt (Fig. 13 3 – 5). We also must add that when the material from the Uelgi burial ground was being lifted up to the surface and collected, a similar plate was found, which was made in absolutely the same way (a completely similar drawing on it, as well as the typical bezel on the longer side of it, which makes the whole shape be trapeze-like) (Fig. 13, 15 – 16). Having studied this finding carefully, we can suppose that the two objects were made by one and the same craftsman and/or were made simultaneously, and later they got into different burial mounds. The fact itself that they were found in at least two of the burials in the forest-steppe of South Zauralye, can indicate that this region had some cultural center of the nomadic aristocracy of the IX – X centuries situated in it.

         Thus, in short, we see the whole picture of the ethnic cultural transformation that led to the appearance of the necropolis sites like Uelgi and Sineglazovo, the following way.

The groups of cattle-breeding semi-nomadic population, who were formed as a part of the Bakal historical and cultural layer (IV – VI centuries AD) and were the bearers of the Kushnarenkov-Karayakupov circle of ceramics, began migrating to the West, to the basin of the Belaya and the Kama rivers in the VI century. There, as a result of it, multiple monuments of this outlook appeared (Fig. 14). At the same time, the Kushnarenkov materials appeared far in the steppe of South Zauralye, on the short-period camp-sites and in mounds with ridges (Selentash, Kaynsay, Bersuat) (Fig. 14, 67, 70, 71).

We do believe that these facts were not accidental and that they illustrate the process of interaction between the proto-Madyar population and the nomads of the forming Western Turkic Chaganate. There is no doubt that today we can only make very vague assumptions about the role which this population played in the cultural and ethnic genesis of the nomads of the Ural-Kazakh steppe during the period of the Great Turkic Chaganate. Nevertheless, it is obvious, that approximately three hundred years after its formation (the end of the IX century), somewhere deep in the forest-steppe area of South Ural, nomadic complexes of the late Kushnarenkovskiy-Karayakupovskiy layout, like Sineglazovo, Uelgi, Lagarevo, Karanayevo and others appeared. These complexes were representing the nomadic cultural complex of the syncretic character, which also included elements of the central and east Kazakhstan, Altai layouts, along with certain features typical for the western nomadic complexes of Povolzhye (the Volga river region),  Podneprovye (the Dnepr river region) and Podunavye (the Danube river region). We hope that the reconstruction of the character, type and formation sequence of these cultural ties and similarities is a research to be implemented in connection with new perspectives, which are now facing the science after the Uelgi burial complex has been discovered.

Список литературы

Bissеmbаеv А.А. Slutchaynye nachodki rubezha I – II tysyatcheletiy s territorii Aktyubinskoi oblasti // Isvestiya NAN RK.Seriya obstchestvennych nauk, 2003.

Bokiy N.M., Pletneva S.A. Sahoronenie semyi kotchevnika X v.v basseyne Ingula // S.A. № 2, 1988. 

Botalov S.G. Posdnya drevnost' i rannyee srednevekovye // Drevnyaya istoriya Yuzhnogo Sauralya. - Chelyabinsk, 2000.

Botalov S.G. Оtchet o pereobsledovanyia archeologitcheskih pamyatnikov v doline reki Gumbeyka Agapovskogo rayona  i  razvedotchnykh issledovaniyakh v Kunachakskom rayone Chelyabinskoi oblasti v 2009 godu - Chelyabinsk, Yuzhno-Ural'ski filial IIA UrO RAN, 2010.

 Kazakov E.P. О lokalisazii madyar v IX v. // Voprossy drevnei istorii Volgo-Kamya: sbornik nautchn.tr. – Каzаn', 2001.

Kazakov Е.P. О nekotorykh vengerskick analogiyakh v vestchevom materiale Tankeevskogo mogilnika // Problemy archeologii i drevnei istorii ugrov: sbornik st.-  М., 1972.

Маzhitov N.А. Kurgany Yuzhnogo Urala VIII – XII vv. – М., 1981.

Маzhitov N.А. Мaterialy k khronologii srednevekovykh drevnostey Yuzhnogo Urala VII – XI vv. //Khronologiya pamyatnikov  Yuzhnogo Urala: sbornik st.-  Ufа, 1993.

Моgilnikov V.А. Kimaki. Srostkinskaya kultura// Stepi Evrasii v epokhu srednevekovya. – М., 1981.

Pletneva S.А. Saltovo-mayatzkaya kultura // Stepi Evrasii v epokhu srednevekovya. – М., 1981.

Raspopova V.I. Меtаllitcheskiye izdeliya rannesrednevekovogo Sogda.– L., 1980.

Stokolos V.S. Kurgan nа оzеrе Sineglasovo. // Аrkhеоlоgiya i etnografiya Bаchkirii. Т. 1.,  1962.

Stokolos V.S. Sоkrоvitschа оzеrа Sineglasovo. // Urаlskiy slеdоpyt. – № 4, 1961.

Erdélyi I. Régészeti kutatások Baskiriában és a Magyar őstörténet // AÉ. – Budapest. 1972. № 99.

Fodor I. Research on the Proto-Hungarians / The New Hungarian Quarterly. 1977.

László Gy. A  «kettős honfoglalás». – Bp.Magvető Kiadó. 1978. – 215 c.

Erdélyi I., Ojtozi E., Gening W. Das Gräberfeld von Newolino.- Budapest: Akadémiai Kiadó.1969.

Khalikova Е.А.  Bol'che-Tiganski  mogil'nik // SА. № 2, 1976.

Маzhitov N.А. Yuzhnyi Ural v   XII – XIVvv. – М.: Izdatelstvo Nauka, 1977. s. 228-232.

Barta Antal. Istoki vengerskoi kultury.// Problemy archeologii i drevnei  istorii ugrov: sb. st. – М., 1972. s. 118-127.

Erdélyi I. Оb archeologitcheskoi kulturе drevnich vengrov kоnzа IX – pеrvоi pоlоviny X v.n.e. // .// Problemy archeologii i drevnei  istorii ugrov: sb. st. – М., 1972. s.  128-144.

Khalikova Е.А.  Pоgrеbаlnyi оbryad Tankeevskogo mоgilnikа I ego vеngеrskiye pаrаllеli. // Problemy archeologii i drevnei  istorii ugrov: sb. st. – М., 1972. s.  145-160.

Kazakov Е.P. О nekotorykh vengerskick analogiyakh v vestchevom materiale Tankeevskogo mogilnika. // Problemy archeologii i drevnei  istorii ugrov: sb. st. – М., 1972. s.  161-167.

Khalikova Е.А.  Magna Hungaria. // Vоprosy istоrii.- № 7, 1975.

Gening V.F. Magna Hungaria és a régészeti emlékanyag.- Budapest: Különlenyomat az archeológiai Értesitő.1978.

Drevnyaya istoriya Yuzhnogo Zauralya. Tom II. Rаnnyi sheleznyi vеk I srednevekovye. Kоllеktivnaya mоnоgrаfiya.- Chelyabinsk: Izd-vо YurGU, 2000. – 494s.

Khalikov А.H. Kultura drеvnich vеngrоv  v Priuralye i Pridunaviyе v VIII-X vv. n.e. // Mаtеrialy simpoziumа  Nové vozokany 3-7 oktyabrya 1983g. – Nitra, 1984.

Bоtаlоv S.G. Gunny i tyurki (istoriko-arheologitcheskaya rеkоnstrukziya). – Chelyabinsk: ООО ZIKR  Rifei, 2008. – 672 s.

Bоtаlоv S.G., Tideman Е.V., Lukinych А.А., Vоchmеntchеv М.P. Nоvyе mаtеrialy issledovanyi Bоlschogo Bakalskogo gоrоdиtscha.// Problemy balalskoi kultury. Chelyabinsk: ООО ZIKR  Rifei,, 2008. S. 6-41.

Маtvееvа N.P.  Fоrmirovаniye kuchnarenkovskih  kоmplеksоv v Zаuralyе.// AB ORIGINE: Problemy gеnеzisа kultur Sibiri.- Тyumen'. S. 63-75.        

Márc. 27-én volt az évfordulója Kőrösi Csoma Sándor születésének (Csomakőrös, 1784. március 27. – Dardzsiling, 1842. április 11) nyelvtudós, könyvtáros, a tibetológia megalapítója, a Tibeti-Angol szótár megalkotója.

Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi síroszlopáról festmény készült, mely gróf Széchenyi István tulajdonában volt. A festményt Széchenyi haláláig az asztalán tartotta. A keretbe vésette bele Kőrösi Csoma Sándorral kapcsolatos gondolatait. A teljes szöveg a következő:

"EGY SZEGÉNY ÁRVA MAGYAR PÉNZ ÉS TAPS NÉLKÜL, DE ELSZÁNT KITARTÓ HAZAFISÁGTUL LELKESÍTVE – KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR – BÖLCSŐJÉT KERESTE A MAGYARNAK, ÉS VÉGRE ÖSSZEROSKADT FÁRADALMAI ALATT. TÁVUL A HAZÁTUL ALUSSZA ÖRÖK ÁLMÁT, DE ÉL MINDEN JOBB MAGYARNAK LELKÉBEN. AZ ITT ÁBRÁZOLT SÍRKŐ NYUGSZIK HAMVAIN. BRITT TÁRSASÁG EMELTE TUDOMÁNYOS ÉRDEMEIÉRT. NEM MAGAS HELYZET, NEM KINCS A NEMZETEK VÉDŐRE, HANEM TÖRETLEN HONSZERETET ZARÁNDOKI ÖNMEGTAGADÁS ÉS VAS AKARAT. VEGYETEK PÉLDÁT HAZÁNK NAGYAI ÉS GAZDAGAI, EGY ÁRVA FIÚN, ÉS LEGYETEK HŰ MAGYAROK TETTEL, NEM PUSZTA SZÓVAL, ÁLDOZATI KÉSZSÉGGEL ÉS NEM OLCSÓ FITOGTATÁSSAL: SZÉCHENYI ISTVÁN”

Kép: Festmény Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírjáról

Széchenyi István szavai megjelennek kissé módosított formában Tóth Tibor síremlékén is. Családja így emlékezett meg Tóth Tibor (Szolnok, 1929. január 5. – Budapest, 1991. október 3.) antropológus, igazgató, a biológiatudományok akadémiai doktora, a keleti magyarok felfedezője munkásságának jelentőségéről:

"EGY SZEGÉNY ÁRVA MAGYAR, KITARTÓ KUTATÓI LELKESEDÉSTŐL VEZETVE BÖLCSŐJÉT KERESTE ÉS TALÁLTA A MAGYAROKNAK”

Dr. Tóth Tibor ugyanis 729 évvel Julianus barát 1236-os útja után 1965 áprilisában először találkozott tudományosan dokumentált módon Turgaj vidéken, a mai Kazakisztánban magát magyarnak valló néptöredékkel, akik között antropológiai vizsgálatokat is végzett. Ahogy a felfedezését és vizsgálatait ismertető tanulmányában írja:

"... Összefoglalóan megállapítható, hogy a rendelkezésre álló embertani és auxiliáris leletek tanúsága szerint a turgáji magyar csoportban sikerült egy, az Eurázsiai határövezetben kb. másfélezer évvel ezelőtt élt nagyobb etnikai egység relictumát vizsgálni...."

 Tóth Tibor: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL

https://julianusbaratai.blog.hu/2018/09/03/toth_tibor_az_osmagyarok_mai_relictumarol

Dr. Tóth Tibor neve teljességgel feledésbe merült volna, ha Erdélyi István és Benkő Mihály a Torgaji madiarok című könyvben meg nem emlékezik róla [Benkő Mihály, A Torgaji Madiarok - Erdélyi István előszavával. Budapest, 2003.] Bár felfedezése a XX. század magyarságkutatásának legnagyobb eredménye, megfelelő elismerést halála után sem kapott.

Kép: Tóth Tibor a Turgaj vidéken kazak kutatótársával, Szeitbek Nurhanov nyelvésszel és egy helyi tisztviselővel. A képen idézett összefoglaló Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Problèmes de l'ethnogenèse des Hongrois Conquérants) Anthropologiai Közlemények IX., 1965, 4. sz. 139–149. o.) c. tanulmányában található.

Kép: Fiatal magyar lovas Ölgijből. Fotó: Benkő Mihály

Ami a szárükpai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A szárükopa-Ékhnraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat. Mint ismeretes a X. századi arab utazók: Ibn Ruszta és al-Maszudi madzsagárokról, illetve badzsgardokról írnak (Győrffy-Czeglédy 1958). Rendkívül fontos azonban a XII. századi al-Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9. § 13. pontjában nem madszarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959). Az arany Horda, majd a Fehér Horda szétesése után Nyugat-Kazahsztán területén megalakult az Üzbég fejedelemség, amelynek részét képezte a Turgáj-vidék is (Ahmedov 1965), Vosztrov 1962). Nem lehet véletlen épp ezért az, hogy a Bahr al-aszrarban Mahmud ibn Vali szerint Abu-l-Hair XV. századi üzbég fejedelem csapataiban nemcsak kipcsákok, hanem madzserok is szolgáltak (Ahmedov 1965). Figyelmet érdemel továbbá a Tavarigh-i Guzida-ji Nuszrat Náme című türk nyelvű anonim kézirat adata amely, Judin szerint valószínűen magától Muhammad Sejbani khántól, Abu-l-Hair unokájától származik s amelynek megfelelően a Burunduk fejedelem elleni kűzdelemben a madzsar-omakbeliek is részt vettek (Judin 1965) Megemlíthető továbbá, hogy Hanükovnak a múlt század első felében a buharai fejedelemségről írott munkájában madzsar törzsről si szó van, mint preüzbég finn-ugor (Tokarjev 1958) csoportról. Végül igen fontos Kazancev közlése a múlt század közepéről, amelyben az orenburgi tartomány keleti részén élő argün „nemzetségek” között a magyarok és simbolátok is szerepelnek, akik egyébként ma a Szárükopa-Khonraulö mentén egymás szomszédságában élnek (Arisztov 1896).

A fentiekkel kapcsolatban mindenekelőtt megjegyzendő, éhogy a történelmi körülmények figyelembevételével, amelyek évszázadokon keresztül a Káspi-Aral-Turgáj vidékére egyaránt jellemzőek voltak, a madzsar és magyar etnonimek valószínűen egy ugyanazon etnikai csoportra vonatkoztak. Tehát nincs kizárva annak lehetősége, hogy a felsorolt történeti forrásokban a turgáji magyarok elődeiről van szó. Igaz, hogy azt etnonim „magyar” változata csak két esetben szerepel, al-Marwazinál és Kazancevnél. A két forrás közötti hét évszázadban csupán a XV. századi forrásanyagban szerepel az etnonim „madzsar” változata. Lehetséges azonban tehát, hogy ez az üzbég fejedelemség fennhatósága alatt élő turgáji magyarok pontatlan átírása.

Mivel a rendelkezésre álló embertani adatok értékelése évezredes asszimilációra enged következtetni s mivel al-Marwazi már 100 évvel a mongol hódítás előtt tudósít a magyar csoportról, véleményünk szerint kizárnak tartható, hogy a Kusztanáji területen élő magyar relictumot olyan általánosan ismert történeti eseménnyel hozzuk kapcsolatba, mint a „tatárjárás”.

Fentiekkel kapcsolatban egyébként megemlíthető a a vallástörténeti vontatkozású feltételezés, mely szerint a mai turgáji magyar relictum távoli elődeit, mint a honfoglalással összefüggő széttelepedés keleten, a Káspi-Jaik zónájában maradt csoportját, találja az Iszlám tejeszkedése.

Összefoglalóan megállapítható, hogy a rendelkezésre álló embertani és auxiliáris leletek tanúsága szerint a turgáji magyar csoportban sikerült egy az Eurázsiai határben kb. másfélezer évvel ezelőtt ést nagyobb etnikai egység relictumát vizsgálni.

(Előadva 1966 április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián az Antropológiai Témabizottság kibővített ülésén).

Turgaj az I. Világháború előtt: