A magyarság és törökség kapcsolatáról Mándoky Kongur István turkológus a következőket írta: „A magyarok irányában vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágánál, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkméniában, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is.”[Benkő 2008: 78-83. o.]

Ez a vendégszeretet annak a hírnévnek köszönhető, melyet – akár harcostársként, akár ellenségként – a magyarok a törökség – és más nomád népek – körében kivívtak. A következőkben olyan válogatott írásokat ismertetünk, melyek a fentieket alátámasztják.

A magyarok hősi hírnevének eredete még a hun korba nyúlik vissza:

A HUNOK, AKIKET KÉSŐBB MAGYAROKNAK NEVEZTEK

Rubruk, középkori utazó, aki 1253-54-ben bejárta az akkor még egységes Mongol Birodalmat, a következőket írja:

Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak (=Magna Hungaria). Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok. Velük együtt jöttek a blakok, bolgárok és vandálok. [Győrffy 1986, 259.]

HUNOK HATALMÁT ÉS KAPCSOLATÁT A MAGYAROKKAL LEGRÉGEBBI FENNMARADT GESZTÁNK IS MEGEMLÍTI

…Szcítiának első királya Mágóg volt [Mágóg az íjfeszítő népeket i. e. 2. században egyesítő Mao Tun királlyal (i. e. 209 – i. e. 174) azonosítható – B. I.]… Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Ő az Úr megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette. … Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai….” [Anonymus: Gesta Hungarorum]

AZ 1999-BEN MEGJELENT KAZAK ÉRTELMEZŐ SZÓTÁR A MAGYAROKRÓL

Kép: A MAGYAR/MAZSAR (Venger) népnév az etimológiai szótárban.

A szócikkben a példamondat a következő:

"A hős magyar nép fia, Kojan vitéz is itt van". (Salkiiz zsürau)

Igazmondó Salkiiz 15-16. században élő nogaj-kazak regős volt. Az El Soban című hőskölteményében szereplő mondat jól tükrözi a törökségnek a (keleten maradt) magyar néprésszel kapcsolatos véleményét. A teljes versszak így szól:

”Van még egy vitéz, ki csak a harcban él,

Zászlaját szilárdan tartja lovasaink élén,

Ha ellenséggel küzdünk, ő első a harcban,

A hős magyar nép fia, Kojan vitéz is itt van”

[POETY 1993: 50]

A magyaroknak a közép-ázsiai törökségben mai napig fennmaradt hírnevét Benkő Mihály keletkutató személyes élményei is alátámasztják. Itt egy Kirgizisztánban folytatott beszélgetését ismertetjük:

Benkő Mihály: A MAGYAROK EMLÉKE KIRGIZISZTÁNBAN

1986-ban, a Kirgiz Szovjet Köztársaság fővárosában, Frunzéban a Történeti Múzeumban idegenvezetőként a múzeum egyik dolgozója magyarázta nekem a kiállításokat. Váratlanul a következőket mondta el nekem:

„Nagyanyám mesélte, hogy valamikor régen élt itt a mi országunkban egy nagyon erős, merész, harcias nép, a mongoloknál is kegyetlenebb madzsarok” Arra gondolva, hogy eszerint nemcsak Nyugat-Európában, de Ázsiában is rettegést keltő hírünk volt, megkérdeztem: „Eszerint a kirgizeknek rossz emlékeik vannak rólunk?” Megijedt, hogy megsért engem, ezért így válaszolt: „Nem, nem, én csak azt akartam mondani, hogy nagyon bátrak, nagyon harciasak voltak!” [Benkő Mihály közlése.]

A magyarok hírnevet szereztek a 7-8. századi arab-kazár háborúk során is. A Kaukázuson átvezető Derbenti átjáró védelmében 728-ban elesett negyven magyar hőst Dagesztánban szentként tisztelik, emlékükre a „Kirk lar” (=Negven hős) emlékműnél évente gyertyákat gyújtanak:

NEGYVEN MADSAR – NEGYVEN HŐS

A neves 19. századi keletkutató, Vámbéry Ármin írja: „a tatároknál még ma is dívó kirk-madsar elnevezés (=negyven magyar – B. I.) nem jelenthet egyebet, mint negyven madsar-t vagy negyven hőst” [mert]” a moszlim keleten e számot sűrűen alkalmazták a tisztelet és bámulat tárgyainak megjelölésénél.” [Vámbéry 1882: VIII, [4], 705 p.]

A Kaukázus és Kaszpi-tenger között vezető átjáróban, a Derbent-kapuban található Derbent város. Ettől északra van egy emlékmű, melyet annak a „negyven hős”-nek (=Kirk-lar) a tiszteletére állították, akik az átjáró arabok elleni védelmében, i. sz. 728-ban estek el. A „negyven hőst” Dagesztánban szentnek tartják, tiszteletükre évente gyertyát gyújtanak.

Kép: Kirk-lar (negyven hős) emlékmű Forrás: The project: „Dagestan”, https://slideplayer.com/slide/4360416/

Az emlékműtől délre találhatók a Kaukázusi Fal, más néven Nagy Sándor kapuinak maradványai. Ezt a falat a hagyomány szerint Nagy Sándor építette, hogy megvédje a déli földeket az északi népek támadásaitól. A fal eredetileg 9 méter magas és körülbelül 3 méter vastag volt, és vaskapuk és őrtornyok tagolták.

A Derbent-kapu történetéről a 11. században készült egy számos kéziratban, törökül és perzsául is fennmaradt krónika. A terület nevéről a munka a Derbend-náme címet kapta. A krónika leírja, hogy a 6.. században Hoszrau Anósírván szászánida király (531-579) a turániak ellen számos erődített várost építtetett, köztük Ulu (’Nagy’) Madzsart és Kicsi (’Kis’) Madzsart, amelyek önálló uralkodókkal rendelkeztek, és a Szasszanída Perzsa Birodalom vazallusai voltak. Legközelebb még egyszer és utoljára a 722-es nagy kazár-arab háború kapcsán írnak a két magyar városról, amikor már a kazár kagán szövetségesei voltak [Mübariz 2008] A két város neve értelemszerűen az oda telepített lakosság illetőleg helyőrség nemzetiségére, a „negyven hős” (Kirk-lar) kifejezés pedig ezekből a városokból származó katonákra utalhat. A Derbent-kapu a második arab-kazár háború során többször gazdát cserélt, végül 728-ban elfoglalták az arabok. Ekkor esett el az átjáró védelmében a negven hős, akiknek tiszteletére az említett emlékművet emelték, és ez lehet a magyarázat a „kirk madsar” kifejezésre.

Kép: A Kaukázus

Kép: Derbent

A hét vezér Szkítiából történt kijövetele után jelentős számú magyar maradt az Ural, Volga és Don folyók alsó folyása és a Kaukázus térségében. Vitézségükről a Julianus barát 1236-oes nevezetes útjáról készült Riccardus jelentés is ír.

JULIANUS BARÁT A KELETEN MARADT MAGYAROK VITÉZSÉGÉRŐL

„…Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok (A Kárpát-medencei magyarok – B. I.) tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla. A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak…” [Riccardus]

MAGYAROK KELETI KRÓNIKÁKBAN

Abu Muhammad Musztafa al-Dzsallabi a magyarokról

Abu Muhammad Musztafa al–Dzsallabi arab krónikás a következő leírást közli Timurnak, más néven Tamerlánnak, a Dzsagatáj-ulusz világhódító uralkodójának, Toktamis, az Arany Horda kánja ellen indított nagy hadjárata idejéből:

„A hétszázkilencvenhetes (1394–95) évben Timur (Tamerlán – B. M.) tudomást szerzett arról, hogy Toktamis kán, a Dast-i Kifdžak uralkodója visszatért Szarájba. Timur nyomban követte őt, egészen addig, amíg el nem foglalta Toktamis országát, és maga Toktamis nem menekült Bulgarba. Timur olyan mélyen behatolt Toktamis országába, hogy eljutott az oroszokig, cserkeszekig, madzsarokig, és Azakig, ahol nagy mészárlást vitt végbe, foglyokat és rabokat ejtett, rabolt és pusztított. Pontosan ebben az időben történt, hogy a madzsarok a keleti oldalról átmentek a nyugatira, és letelepedtek a Don mentén, ahol bevettek számos várost, erődített települést, amelyek közül a legnagyobb Bidzs városa volt. Ők a legfigyelemreméltóbb hitetlenek, híresek nagy számukról, bátorságukról, erejükről.”[1]

Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name

Sejbani Muhammad kán (1499–1510) hadjáratainak története. P. A. Jugyin szerint, aki a művet közép-ázsiai törökről oroszra fordította, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme-t maga Sejbani Muhammad kán, vagy legalább is a kán udvarában, hozzá közel álló személy írta.

„Annak a találkozásnak idején Szujuics-Hodzsa szultán Musza-Mirza sógora lett. Ezután, hadjáratra indulva, a Szulak völgyében, száz emberükkel szétzúzták Dzsenibek kán fiának, Mahmud szultánnak a seregét. Ezután, ismét összegyűlve, harcra kényszeríttették Szuzak és Kara-Köz valamennyi lakóját, valamint Burunduk kánt, és a Szogunluk hágón kegyetlen csata dúlt. Azt mondják, úgy harcoltak ott, mint azelőtt soha senki sehol.

„Nem lévén képesek támadni, szétfutottak minden irányba.
Madárként repülve, átkeltek a hegyeken.

Ennek a támadásnak a során Sahbaht kán fiatalabb testvére szétzúzta Mahmud szultánnak, Dzsenibek kazak kán fiának az arcát.

Hogy milyen nagyszámú volt az ellenség, azzal kapcsolatban a Korán következő sorait idézzük:

„Milyen kis sereg győzött le egy hatalmas ellenséges sereget Allah nevében! Allah a türelmesek oldalán áll.”

A harcban kitűnt hősök /bagaturok/ nevei: Mahmud-szultán bagatur, Samun Szeid Kara Szeid fia; Bajan-Kara oglan, valamint Karacsin bagatur fiatalabb testvére, Jakup bagatur, a kuscsi törzsből.

Amikor valamennyien megérkeztek, és visszaverték az ellenség támadását, Saikh Mazid bagatur a madzsar (omakból) (törzsi területről) két nyílvesszővel leterítette magát Burunduk kánt. Ali-Mardan bagatur az ujsun törzsből szintén sok dicső tettet hajtott végre. Mamas-bagatur a tatár törzsből jól hadakozott szablyával.

Ebben a csatában esett el Hodzsamkuli, Hudankuli fia, Burunduk kán rokona, valamint Szadri Maulana Harun. Részt vettek még az ütközetben Mikaj-divan az ujgur törzsből, Mirsza-Ali bagatur a kongrat törzsből. A turkesztáni dzsigitek közül való Bek-ata bagatur is szereplője volt ezeknek a dicsőséges eseményeknek. Idősebb testvérével, Aba-Bakr bagaturral együtt bátran vetette magát a harcba. A hősök közé tartozott még Ahmed fia Jav-Böri bagatur, az ujgur Jav-bek bakatur, valamint Szignak városából Csakmag jüzbegi. [Materialy 1969: 21-22. o.]

Az Arany Horda utódállamainak harcaiban is részt vettek magyar csapatok. A kazak-kalmük háborúban harcoló magyarok vezéréről szól egy kazak-magyar költő verse:

Kudajbergen Ordabajev: SZARÜBÁJ VITÉZ

(kiseposz, részlet)

Magna Hungaria magyarjai Batu kán nagy nyugati hadjárata idején bekerültek minden idők legnagyobb nomád birodalmába: az Irtistől a Kárpátokig terjedő Aranyhordába. Az óriásbirodalom hanyatlásának idején, a XV. század közepétől részt vettek az Aranyhorda utolsó kánjának, Abulhair kánnak a Volga mellől Mogulisztán ellen indított hadjáratában. Ezt a háborút Abulhair kán halála után unokája, Sejbani kán fejezte be. Eljutottak a mai Üzbegisztánig, Kirgizisztánig és Tadzsikisztánig. A későbbi századok során részt vettek a 200 éves (1525 körül – 1754 ősze) kazak-kalmük háborúban ezt említi a Szarübáj vitézről írt kiseposz.

A hős Szarübáj vitézről mesélek,
Nagy volt az ereje, s szerencse kísérte.
Mikor is élt ő? Száz, vagy ezer éve?
A Múltnak köde őt csaknem elnyelte.

Sűrű, sötét homály fedi a múltat,
Aki még emlékszik, az is csak hallgat,
A porból lett ember porrá is lészen,
Csak a Föld és az Ég maradtak tanúnak.

Múltunk tanúja, ím, ez a szép tó is,
Történt a partjain sok rossz is, jó is,
A vízparton élt egykor a hős Szarübáj,
Legendákat suttog róla a még a nád is.

Tavasszal a tó vize ki is árad,
A sás búvóhelyet nyújt sok madárnak,
A meredek partot hullámok mossák,
A vízen fehér hattyúk ringatódznak.

Ülve hallgatom a víz csobbanását,
Tó felett a szélnek suttogását.
A friss levegő mintha gyógyír lenne,
Nézem az ugráló fiúk játékát.

Érzem a friss szellő simogatását,
Újra felébreszti múltunknak sok titkát.
Ábrándozom, szemem könnyel telik,
Látomásként látok egy régi szép mondát.

Hajdani időket idéz a gyenge szél,
Lehunyt szemem előtt a Múlt újra él.
A víztükör fölött ugrándozó halak.
A mélyből őseink lépnek most elém.

A parton jurta ködalakja rémlik,
Felette múltunk glóriája fénylik.
Fejem a zsombékok felé fordítom,
Ahonnan holtak zokogása hallik.

Lelkem messze száll, vissza a régmúltba,
Fejem felkapom a vad csatazajra.
Délceg lovag testén ragyogó páncél,
Ráismerek nyomban nagy Ablai kánra.

Éltünk magunk között, békében, csendesen,
Védtük magunkat a kalmükökkel szemben.
Állatot, gyermeket, mindent raboltak,
Küzdenünk kellett e lányrablók ellen.

Megvédtük ellenük jurtunk és családunk,
De dúltak tovább köztünk a belviszályok,
Rossz évek voltak, nehéz idők jártak,
Egyre távolabb tűnt régi boldogságunk.

De ha Szarübáj vezette hadunkat,
Harcaink mindig sikeresek voltak,
Ha ő húzta ki győzedelmes kardját,
Elébe mentünk már a diadalnak.

Gyakran került népünk nehéz helyzetbe,
Szarübájtól vártunk olykor segítségre.
Ha lóra szállt, a győzelem miénk volt,
Bátran küzdöttünk, bíztunk a vezérben.

Ha vad ellenség földjeinkre támadt,
Szarübáj felpattant vörös pejlovára,
Meghalni a népért – így szokta mondani
Legszebb halála a vitéz katonának.

Éles volt szablyája, rettegett az íja,
Pontosabban senki nem célzott őnála.
Nyilának más nem állhatott útjába,
Csak a nagy távolban Ég és Föld határa.

Ő volt a magyar-kipcsak törzs vezére,
Hatalma kiterjedt sok földre, vízre,
Ha karddal kézben ült paripájára,
Biztosak lehettünk a győzelemben.

…

Ellenségként szerzett hírnevet a törökség körében a „törökverő”: Hunyadi János:

A DÉLI HARANGSZÓ TÖRTÉNETE

Kép: Páncélos vitéz a Vajdahunyadi-vár tornyán. Fotó: Benkő Mihály

1453. május 29-én az oszmánok alig 21 éves uralkodója, II. Mehmed (1451-1481) elfoglalta Konstantinápolyt, a Bizánci Birodalom fővárosát, a „városok városát". Az ifjú uralkodó felvette a Hódító melléknevet, és a várost hamarosan birodalma fővárosává tette, szimbolikusan is kifejezve politikai ambícióit: ő a bizánci császárok örököse, aki igényt formál azok hajdani világuralmára.

Európa alig ébredt fel a döbbenetből, amikor Mehmed szultán félelmetes serege 1456-ban Magyarország ellen, a térség egyetlen számottevő hatalma, az oszmánok régi balkáni riválisa ellen indult.

III. Kallixtusz pápa (1455-1458) keresztes hadjáratot hirdetett, és június 29-én imabullájában elrendelte, hogy napi háromszori harangszó szólítson imára minden hívőt a kereszténység védelmében. Így buzdítsák mindazokat, akik a hódítók ellen küzdenek! A pápa felhívása szokatlanul nagy visszhangra talált. 1456 nyarán minden eddiginél nagyobb – főként csehekből és németekből álló – keresztes had gyülekezett Bécs környékén.

A keresztesek azonban soha nem találkoztak a Hódító seregével. Azokat Hunyadi János, Magyarország főkapitánya és a hetvenéves itáliai ferences szerzetes, Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano), valamint az általuk toborzott zsoldosok és a környék felkelt keresztesei, „parasztok, kézművesek, szegény emberek" állították meg Nándorfehérvár falainál 1456 júliusában.

A Konstantinápolyt meghódító szultánra az utolsó összecsapás napján, július 22-én Hunyadiék súlyos vereséget mértek. Sokan az ima erejének tulajdonították, hogy a túlerőben lévő oszmán hódítók ellen a Hunyadi János és Kapisztrán János által vezetett sereg győzelmet aratott.

A pápai rendelkezésnek és Hunyadi győzelmének híre közel egy időben érkezett meg Budára és Bécsbe. Így nem véletlen, hogy a déli harangszó mindennapossá váló gyakorlata rövidesen átértelmeződött, és a köztudatban ma már inkább a győzelem emlékeként él. Igaz, maga a pápa, amikor augusztus 6-án, az Úr színeváltozásának napján értesült a győzelemről, elrendelte, hogy e napot az egész kereszténység ünnepként tisztelje.

A pápa később számos más oklevélben is úgy említi a déli harangszót, mint a nándorfehérvári csodáért szóló hálaadást. A korábbi pápai bulla megújításával VI. Sándor pápa a jubileumi Szentév kellős közepén, 1500. augusztus 9-én már arról rendelkezett, hogy a harangszó az egész keresztény világban minden délben szólaljon meg jelezve, hogy a kereszténység védelme, az összetartás minden időben és minden helyen fontos kötelesség.

Szöveg forrása: www.kapocs.org (Vajdasági Könyvtári Hírlevél)

Czuczor Gergely: HUNYADI

Ki áll amott a szirttetőn.
    Hunyad magas falánál,
S körül tekint a sík mezőn
    Az esti fénysugárnál?
Hunyadi ő, az ősz vitéz,
Hazáját most nem űzi vész,
    Várába száll nyugonni.

De hírnök jő s pihegve szól:
    «Uram, hatalmad eldűlt,
Hazádon nem kormánykodol,
     A polcra már Ulrik ült.»
«Ha úgy akarta a király,
Hunyadi akkor félre áll.»
     Mond és marad nyugodtan.

Más hírnök is jő csakhamar:
     «Törnek reád, uram, félj,
A főnemesség nyelve mar,
     Előlök, mint lehet, térj.»
«Hogy törnek rám, hihetni bár,
De úgy nem, mint török, tatár.»
     Mond és marad nyugodtan.

«Uram, hős vajda, véredet
     Szomjazza egy gonosz szív
S hogy oltsa fényes éltedet,
     Külföldre álnokul hív.»
«Rém célza már nem egy halál,
S ha Isten hagyja, eltalál.»
     Mond és marad nyugodtan.

S a mint fennáll, a mint lenéz
     Nyugalmasan szívében,
Habos lovon fut egy vitéz,
     S vérlobogó kezében,
S kiált: «édes hazánk oda,
Nyakunkon a török hada.
     Siet kivívni Nándort.»

«Pogány jő? hah! nem tűrhetem
     – Mond és tűnik nyugalma –
Magyar hazán és nemzeten,
     Nem dúl pogány hatalma!»
S acélt ragad, lovára kap,
Csatáz, vív, izzad éj és nap,
     S míg nem győz, nincs nyugalma

A kazahsztánban élő magyar néptöredék testvérként tekint a magyarokra. Erről szól egy kazak-magyar költő verse.

Djuszenbek Nakipov: MAGYARHON

Djuszenbek Nakipov, uzletember és költő (Almati), a torgaji magyar (Kazakisztánban fennmaradt keleti magyar néptöredék)  küldöttség tagjaként részt vett a 2008. augusztus 8-10-én a bösztörpusztai kurultájon. Fordította: Benkő Mihály Mándoky Ongajsa nyersfordítása alapján. A költemény az 1200 éve kettészakadt magyarság 20. századi újra egymásratalálása tiszteletére készült.

„Óh, de akkor, akkor nem veszünk el,
Akkor élet és dicsőség vár ránk”
(Petőfi Sándor: A Nemzethez)

Petőfi Sándor, a nagy költő,
Kitől ihletem kapom,
Hogy méltón szólhassak Terólad,
Ó, én Magyarhonom.

Kikben a nomád utódok
Ma is hisznek, vakon,
Közös őseink szelleme
Lebeg pusztáidon,

Lelkem a Múltba visszaszáll
S a véres csatákon
Hős Árpáddal ontom vérem
Földedért, Magyarhon.

Jó szellemekhez fordulok,
S hozzád szól a dalom,
Hisz sokan estek el közülünk
Érted, Magyarhonom

Lovas őseinknek vére
Pezsdül fel szabadon,
Ereimben, hogyha járok
Füves pusztáidon.

A Kék Ég Ura, Tengri az,
Kihez imádkozom,
Hogy örökre legyünk egyek,
Véled, óh, Magyarhon.

Duna partján Buda és Pest
Összeforrt egykoron,
Budapest, egységed jelképe,
Mint a miénk szép Asztanánk,
Óh, modern Magyarhon.

Ősi ösztöneim mégis
Azt suttogják titkon:
Ugyanazok vagyunk ma is,
Mint egykor lóháton.

Évszázadok után, végre
Élhetünk szabadon,
Jó lovasok, fej-fej mellett
Ügetünk az úton.

Mintha apám, s anyám szólna:
Ez végakaratom:
Szeretettel nézz ott végig
Házon, s templomokon.

Míg egyedül kóboroltam
Honi pusztáinkon,
Távoli nővérre leltem
Benned, óh, Magyarhon.

Szívünkben mi egyek vagyunk,
Ősi módon, s fiatalon,
Dunád világfolyammá lett,
Csodás Magyarhonom.

Új évszázad. A tiéd és miénk.
Élhetünk szabadon,
Közös nevünket kimondom:
Fenséges Magyarhon.

Testvérként vágtattunk valaha
Pusztai tájakon,
Hiszek Benned, Kazahsztánom,
S Benned. Magyarhonom.

Tengri isten, ki uralkodsz
Havas ormainkon,
Ne feledkezzél meg rólunk,
Tartsd mindent látó szemedet,
Kazakon, s magyaron.

Magyar, kazak. Fény és vad szél.
Uram, halld sóhajom:
Segítő kezedet kéri,
Kazahsztán s Magyarhon.

Mándoky Kongur István szerint egy nép sorsában nem történhet nagyobb katasztrófa, mint nyelvének elvesztése. Még nagyobb katasztrófa, ha elveszíti az országát. A keleten maradt magyar néptöredékek sorsa – vitézségük és hírnevük ellenére - mindkettő elvesztése volt. Ez arra figyelmeztet, hogy becsüljük meg, védjük hazánkat, nyelvünket. Erre figyelmeztet Vörösmarty Mihály a Szózat c. versével:

Vörösmarty Mihály: SZÓZAT

Hazádnak rendületlenûl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsõd az s majdan sírod is,
mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hõs
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hû kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erõ
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jõni kell, még jõni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jõni fog, ha jõni kell,
A nagyszerû halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sûlyed el,
Népek veszik körûl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny ûl.

Légy híve rendületlenûl
Hazádnak, oh magyar;
Ez éltetõd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Jó hírünk Eurázsia keleti részén mindmáig fennmaradt, amiben szerepet játszanak a hajdani Hun-, Türk-, Mongol Birodalom területén szétszórva ma is élő magyar néptöredékek. A török és egyéb nomád és nem nomád népek – így például a mongolok, kínaiak és japánok  – között a magyarokat ma is tisztelik bátorságukért, kitartásukért, és egyéb jó tulajdonságaikért: Mindez egyértelműen kiderül, ha közöttük járunk. Éppen ezért, identitástudatunk megőrzése, fenntartása szempontjából is fontos feladat a keleti magyar néptöredékek kutatása az Urál-vidéken és Ázsiában. Különösen fontos feladat a magyarok hősi tetteit bemutató legendák gyűjtése. Hagyományaik, történeteik fényt vethetnek múltunkra, és ez erőt adhat a jelenkor problémáinak megoldásához.

Irodalom:

Anonymus:
Gesta Hungarorum (Ford: Paizs Dezső), http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, letöltve: 2019-04-04, Anonymus: A magyarok cselekedeteiről.  In:A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (Szerk.: Győrffy György. 133 sk.)

Benkő 2008:
Benkő M., Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam (2008), 2. szám(14.)

Charmoy 1836:
Charmoy F. B., Expédition de Timour Lenk ou Tamerlan contre Toktamishe, Khan de Oulous de Djouchy en 793 de’hégire de notre ére, par M. Chamroy. In: Mémoires de l’Académie imperiale des sciences de Saint Petersbourg. Síxiéme série, sciences politiques, histoire et philologie. Tome III. St. Petersburg, 89–505.

Kazak 1999:
Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

Kushkumbajev 2011:
Kushkumbajev, A. K.: Magyarok Keleten és Nyugaton, (Ford: Benkő Mihály) Budapest 2011

Kushkumbajev 2018:
Кушкумваев, А. К.: Источники о восточных мальярах в улусе Джучи. // Международный Мадьярский Симпозиум. Казань, 2018, 127–137.

Materialy 1969.
Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.

Mübariz 2008:
Mübariz Helilov - Nyitray Szabolcs (2008): ŐSMAGYAROK AZERBAJDZSÁNBAN, Budapest, http://tdyweb.wbteam.com/OsmagyarokAzerbajdzsanbam.htm

Riccardus:
Riccardus jelentés Julianus barát 1235-1236-os útjáról (1237), in: Katona, T. (szerk.): A tatárjárás emlékezete, Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy.

Győrffy 1986:
Rubruk útleírása 1255-ből. In: Győrffy György, Julianus barát és a Napkelet felfedezése. Budapest, 1986.

Vámbéry 1882:
Vámbéry Ármin: A magyarok eredete : ethnologiai tanulmány, Budapest : A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, 1882. – VIII, [4].

Jegyzet

[1] Kushkumbajev 2018, 132 sk.; Charmoy 1836,  359–360. Az arab szöveget arabról oroszra fordította A. K. Kushkumbajev kérésére R. B- Szulejmenov, a fordítást ellenőrízte: A. Sh. Nurmanova, A. K. Muminov.