56 ÉVE FEDEZTE FEL TÓTH TIBOR ANTROPOLÓGUS AZ „ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁNAK" EGY CSOPORTJÁT ÉSZAK-KAZAHSZTÁNBAN

2021. április 19. - Benkő István

Immár 56 éve, 1965 áprilisában történt, hogy Tóth Tibor antropológus - Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján - felfedezte a keleten maradt magyarok egy csoportját az Észak-kazahsztáni Torgaj vidéken. Ezt a munkáját, amelyet a rendszerváltás előtt sem idehaza, sem a Szovjetunióban nem támogattak, Kazahsztán függetlenné válása után Benkő Mihály keletkutató, történész és Bíró András Zsolt humánbiológus folytatta, további magyar néptöredékek felfedezésével, adatok gyűjtésével és az antropológiai-genetikai vizsgálatok végzésével. A kutatás jelenlegi szakaszának lezárásaként jelent meg a múlt év novemberében Benkő Mihály „Őseink nyomában Ázsiában – egy 18 évig tartó terepkutatás eredményei” című könyve, a szerző 80. születésnapjára, a székelyföldi Tortoma Kiadó gondozásában.

A magyarok kettéválásáról, egy részük kelet, másik részük nyugat felé vándorlásáról és egymással fenntartott rendszeres kapcsolataikról először Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár írt 950-ben, „A birodalom kormányzása” című művének 38. fejezetében. A keleti magyarok emléke a 13. század elejére már elhalványodott Kárpát-medencében élő testvéreik között. Julianus barát és dominikánus rendtársai a „keresztény Magyarok történetében” olvasták, hogy keleten van egy másik, „Nagyobb Magyarország ahonnan népével együtt a hét vezér kiköltözött,” de hogy hol van, „még csak nem is sejtették”. Végül Julianus barát 1236-ban – sok viszontagság után – megtalálta a (az egyik?) tartományukat. A mongol kor vérzivataros korszakában azonban nem volt lehetőség a rendszeres kapcsolatok felújítására. A 15. században Mátyás király udvarába még érkeztek hírek arról, hogy a Don forrásvidékén egy magyarul beszélő nép található. Ezt követően azonban a keleti magyarokra vonatkozó információk hosszú évszázadokra csaknem teljesen megszűntek. Elmondhatjuk, hogy Dr. Tóth Tibor (1929-1991) antropológus nevéhez a magyarságkutatás szempontjából a XX. század legjelentősebb felfedezése fűződik, mivel Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után 1965-ben ő találkozott először olyan személyekkel, akik magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják.

Tóth Tibor 1964-1965-ben a tanulmányúton járt a Szovjetúnióban. A tanulmányút elsődleges célja: „A magyar nép származásával kapcsolatos összehasonlító embertani adatok gyűjtése kb. 4000 felnőtt egyénről”. Végül 3100 egyénnél végzett mérést „Baskíriában, Tatáriában, Kazahsztánban és Grúziában”. Mint írja: „...váratlanul kiderült, hogy a [Kazah] köztársaság Kusztanaj területén egy magyar csoport él, a szervezést ez irányban szorgalmaztam. … 1965. április 7-29. között folytathattam az adatgyűjtést a kusztanáji terület (200.000 km2) Dzsangildi és Tobol-i járásaiban a magyarok, a kipcsakok és más törzsbeliek között, összesen 400 felnőtt egyénnél. … a gyűjtőmunka teljes befejezését az időjárási viszonyok lehetetlenné tették … Mégis, a természeti nehézségeket jelentős mértékben ellensúlyozta az a tény, hogy kísérőm a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa Seitbek Nurhánov maga is kipcsak származású, korábban hosszú ideig tanítóként dolgozott a szárükopa-i magyarok között, kitűnően ismerve a helyi adottságokat. A Kazahsztán területén megtett út kb. 8.000 km volt.” Felfedezéséről dr. Tóth Tibor 1966. április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián az antropológiai témabizottság kibővített ülésén számolt be, és előadásának szövegét „Az ősmagyarok mai relictumáról” címmel az MTA Biológiai Osztályának Közleményeiben (9., 1966) publikálta.

Dr. Tóth Tiborra is érvényes a megállapítás, melyet Harmatta János akadémikus egy későbbi kutatás kapcsán mondott: "...rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt." Dr. Tóth Tibor esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megőrzött etnikai név tette lehetővé. A kazak tudós elbeszéléséből tudjuk, hogy Dr. Tóth Tibor ismerte és tanulmányozta az etnikai nevet őrző bizonyítékokat, a sírfeliratokat, bár nem tett róluk említést. Nyilván reménykedett abban, hogy későbbi útján sikerül ezeket lefotóznia és közvetlen írásos bizonyítékként közzétennie, erre azonban nem nyilt lehetősége. Tóth Tibor felfedezését a korabeli magyar tudományos közélet közönnyel, esetenként gúnyos megjegyzésekkel fogadta. A felfedezés feledésbe merült. Ő maga soha nem térhetett vissza felfedezése helyszínére. A Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben megkísérelte a Magyar Tudományos Akadémián tudományos kutatásának folytatását elérni, azonban mielőtt célját elérte volna – éppen ebben a kérdésben folytatott volna a Magyar Tudományos Akadémián tárgyalást - az MTA főtitkárának előszobájában szívinfarktusban meghalt. [Erdélyi István közlése] Tóth Tibor kutatásait – ahogy fentebb említettük – a rendszerváltás előtt sem szovjet, sem, magyar részről nem támogatták. napjainkra kis híján teljesen elfeledték. Sírjára családja a következőket íratta: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de kitartó kutatói lelkesedéstől vezetve, bölcsőjét kereste és találta a magyaroknak.” Rosszkor volt jó helyen. Kutatásait a rendszerváltást követően - amikor a keleti magyarok kazahsztáni kutatása jelentősen könnyebbé, sőt, kazah részről kifejezetten támogatottá vált - Benkő Mihály történész, keletkutató és Bíró András Zsolt humánbiológus folytatta.

Benkő Mihály Dienes István régész és Mándoky Kongur István nyelvész kezdeményezésére az ősi temetkezési szokások párhuzamainak kutatása céljával 1989-ben indult terepkutatásra a ma is lovas-nomád életmódot folytató kazakok közé Nyugat-Mongóliába. Kutatásaival ezen a téren jelentős eredményeket ért el, amelyekről be is számol új könyvének a temetkezési szokásokról és a honfoglaláskori övek, nyergek ma is használt keleti párhuzamairól szóló részében. Amikor Benkő Mihály hetedik Mongol-altaji útja alkalmával europid kinézésű mazsar/magyar néptöredékkel találkozott az altaji kazahok között, érdeklődése feléjük fordult. Mondáikat, öltözetüket, életmódjukat kutatta, majd felkereste a hajdani hatalmas Mongol Birodalom egymástól távoli pontjain szétszóródott és máig fennmaradt néptöredékeiket. Keleti magyar kutatóútjai egyes szakaszairól könyveket jelentetett meg: „Julianus nyomában Ázsiában” (2001), „Torgaji madiarok” (2003), „Magyar kipcsakok” (2008) (Mindhárom a Timp Kiadó gondozásában), és ’A keleti magyarok írott emlékei (2007 Püski-Masszi Kiadó). Benkő Mihálynak az 2020. novemberében, 80. születésnapjára megjelent "Őseink nyomában Ázsiában” című, több mint száz színes képpel, műnyomó papíron készült életműkönyve a kutatások összegzését, kiegészítő információk közlését, az összefüggések és a kérdés antropológiai, genetikai vetületeit tanulmányozó más kutatók - Tóth Tibor, Bíró András Zsolt - eredményeinek feldolgozását tartalmazza.

A könyv egyaránt kapható Erdélyben és Magyarországon.

Az ősmagyarok mai relictumának felfedezésére és kutatására érvényesek Harmatta János szavai: "Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténetkutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye.”