Korábban foglalkoztam nemzeti jelképeink eredetével és Fóthi Erzsébet antropológusnak a honfoglaló magyarság vezető rétegére vonatkozó megállapításaival. Ezek szerint a honfoglaló magyarság leggazdagabb, vezető rétege szkíta (szaka/ázsiai v. királyi szkíta, utódai a tadzsikok) eredetű. Itt Magyarország és az ókori Pártus Birodalom alapítóinak közös gyökereivel foglalkozom.

AZ ÁRPÁD-HÁZ EREDETE

2020. júliusában MTI közlemény jelent meg, mely szerint: „Az archeogenetikai vizsgálatok alapján az Árpád-házi királyok dinasztiája a mai Afganisztán északi részén, az ókori Baktria területén alakult ki 4500 évvel ezelőtt - közölte az emberi erőforrások minisztere”.

Baktria (óperzsa Bāχtriš, újperzsa Balkh, görög Baktriané, Baktra, latin Bactriana regio, Bactriana terra) az ókori Belső-Ázsia történelmi régiója volt a mai Afganisztán, Üzbegisztán és Tádzsikisztán térségében. A mai Afganisztán északi területén ma is jelentős tadzsik és üzbég kisebbség él. A mai Tádzsikisztán területe i. e. 4000 óta folyamatosan lakott, az i. e. 2000-körül a BMAC (Bactria-Marginia Arheologiai Complex) elnevezésű bronzkori kultúra térségéhez tartozott. A régió később a Méd-, a Perzsa Birodalomhoz,– Nagy Sándor hódítását követően - a Seleukida Birodalomhoz, majd az önállóvá vált Greco-Baktriai Királysághoz tartozott. Ezt követően Kushán Birodalom, a Hephtalita-, majd a Türk Birodalom, az Omajjád- és Abbaszída Kalifátus idején a tadzsik vezetésű Szamanida Emírátus, végül Horezm (Hvárezm) államának része volt. A 13. században Dzsingisz kán vezetésével betörtek a mongolok, megsemmisítették Horezm államát és a lakosság jelentős részét lemészárolták. (Mongol hadjárat Horezm ellen 1219-1221.)

Kézai Simon krónikájában megemlíti a korezmi (horezmi) kapcsolatot: „…Midőn hát Csaba Scythiába visszamenvén a község előtt anyja nemes voltával hánykolódott, a húnok nemessége megveti vala, azt állítván, hogy nem igaz növendéke Scythia országának, hanem csak olyas jöttment idegen fajta. Miért is Scythiából nem kapott, hanem a korozmin nemzetből vett feleséget...”

Fóthi Erzsébet, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának munkatársa jellemezte a Magyarországon előforduló fő embertípusokat, melyek között megemlítette a Pamíri típust:

„Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben."[www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0104/kultur/kultur.html, 2001-04-05]

Figyelemre méltó, hogy Tadzsikisztán az egyetlen ország, melynek zászlóján piros, fehér, zöld sáv található. Tadzsikisztán címerében megtalálható a magyar címerben is szereplő hármas halom is (három hófödte hegycsúcs), a székely címerben szereplő Nappal együtt.

A Pallas lexikon szerint: „Hazánk zászlója s illetőleg színeire nézve, épp ugy mint címerére régibb törvényeink határozott intézkedést nem tartalmaznak. A bécsi Képes Krónikában több helyen a magyar sereg vörös zászló alatt harcol, melyen fekete karvaly (turul) madár képe látható. De ugyancsak a Képes krónikában egy helyen vörös-fehér csíkos zászló fordul elő. Nagy Lajos fegyverzetében szintén a vörös-fehér szín fordul elő. II. Endrének egy 1222. kelt okmányán a pecsét vörös-fehér-zöld selyemzsinóron függ. Ilyen szinü zsinórt még számos más hivatalos személyek által kiadott okmányon találunk, úgy a vegyes, mint a Habsburg-házból származó királyok alatt. Magyarország színei gyanánt tehát a vörös-fehér-zöld szerepelt. Az 1848. XXI. t.-c. 1. §-a pedig elrendelé, hogy a nemzeti szin ősi jogaiba visszaállíttatik, s a háromszinü rózsa polgári jelképül fölvétetik s minden középület s közintézetnél nyilvános ünnepek alkalmával s a magyar hajókon a magyar nemzeti lobogó és országos címer használtatik. Hogy a magyar zászló szinei a címer színeivel megegyeznek, az jele annak, hogy ez utóbbiból vétettek, s mint már ezt Schwertner is megjegyezte volt. (Statistik des Königreichs Ungarn II. 59-60.) V. ö. Ivánfi Ede. A magyar birodalom címerei és szinei (Budapest 1874).”[1] A Habsburgok magyarországi uralmának első kétszáz esztendejében inkább rendkívüli alkalmakkor, királykoronázásokon, tornajátékon volt használatos. II. Mátyás pozsonyi koronázásakor, 1608-ban a Szent Márton-templom és a ferencesek temploma közötti utat padozattal fedték be, és erre piros, fehér és zöld posztó került. Ekkor jelentek meg a magyar királyok koronázásán először a magyar nemzeti színek.[2]

Kép: Kun László (1262-1290) címere.

A magyar és tadzsik (és kurd) nemzeti színek párhuzama arra utal, hogy nemzeti színeink nagyon régiek, közös eredetűek.

Kép: Tadzsik zászó párhuzamai: színek, hetes szám (hét csillag), hármashalom.

PÁRTUS BIRODALOM

A Pártus Birodalom, vagy Arszakida Birodalom a Kr. e. 3. századtól a Kr. u. 3. századig, részben a mai Irán és Irak területein állt fenn. A birodalom alapítója, a szkíta Arszakész a baktriai nyomás elől menekülve a masszagéták egyik tözse, a dahák élén i. e. 238-ban elfoglalta - a korábban a Szeleukida Birodalomhoz tartozó - Partiát.

Szergej Pavlovics Tolsztov szerint „minden okunk megvan annak feltevésére, hogy az Arsakida monarchia kialakulásának korai szakaszában Chorezm áll annak a mozgalomnak a háta mögött, amelyet Dél-Turkménia sztyeppelakó törzsei a Szeleukidák ellen indítottak. Chorezm ezeket éppúgy támogatta, mint annak idején Szpitamenészt. Emellett szól az, hogy először is, (igaz, hogy csak későbbi adatok, különösen al-Bírúni szerint) az Arsakidák Choszrov legendás fia , Ask (Arsak) révén családfájukat szintén Szijávusra (az Aveszta Szijávarsan néven ismeri) vezették vissza. Ha ez nem is bizonyítja azt, hogy I. Arsak közvetlenül a chorezmi dinasztia tagja volt, (ezt lehetetlen kimutatni), mégis arra mutat, hogy az Arsakidák és a chorezmi Szijávusidák uralkodóháza között közvetett dinasztikus kapcsolatok álltak fenn. [Pártus Birodalom – Wikipédia (wikipedia.org), letöltve 2023-05-05]

Kép: A Görög-Baktriai Királyság i. e. 250 körül.

Strabón (i. e. 1. sz.) így ír Geographia című munkájában a Pártus Birodalom megalapításáról (XI. 9.): „Amikor a Tauros hegységen túli területeken felkelések törtek ki amiatt, mert Syria és Média királyai, akik akkor e területek urai voltak, egymás elleni harcukkal voltak elfoglalva – először Bactrianét és az egész vele szomszédos vidéket szakították el helytartói, Euthydémos és társai.

Ezután Arsakés, egy skytha férfiú a Daai (lat. Dahae) törzs élén (így nevezik az aparnosok népének nomádjait, akik az Óchos mentén laknak) megtámadta Parhyaiát és meghódította. Állama eleinte gyenge volt, mert szüntelen harcot kellett folytatnia neki is és utódainak is azok ellen, akiknek a földjét meghódították. Az idők folyamán különböző harci sikerek eredményeként egyre újabb szomszédos földeket hódítottak meg, így erőre kaptak, és végül az Euphratésen túl fekvő valamennyi terület uraivá lettek. Így a skythák feletti győzelem eredményeként meghódították Baktriané egy részét is és már korábban elfoglalták Eukratidás országát. Most már akkora föld és annyi nép felett uralkodnak, hogy birodalmuk nagyságát tekintve mintegy a rómaiak vetélytársává lettek.” (ford.: Hahn István)

Hatalma csúcspontján, az Kr. e. 1. században a Pártus Birodalom az Eufrátesztől a mai Afganisztánon keresztül az Indusig, illetve az Amu-darja (latin Oxus) folyótól az Indiai-óceánig terjedt. A carrhaei csata – Marcus Licinius Crassus római politikus és hadvezér legyőzése Kr. e. 53-ban – után a pártusok Szíriát és Kis-Ázsiát fenyegették, de Ventidius visszavonulásra kényszerítette őket Kr. e. 39 – 38-ban. Ezután a birodalom hanyatlani kezdett, végül I. Ardasír (Artaxerxész), a perzsa Szászánida Birodalom megalapítója 226-ban elfoglalta a Pártus Birodalmat.

Kép: Pártus Birodalom i. e. 1. században

Képek: Övdísz sassal és zsákmányával, i. sz. 1–2. század, pártus vagy kushan, a Metropolitan Művészeti Múzeumban. Ugyanebből a leletből származó társa egy Dailaman arany nyaklánc mentén található a British Museumban, a Wikimédia Commons munkatársa, Dominique Collon jóvoltából. Kicsit meglepődtem, hogy a madárszerű alakot kiemelkedő fülei miatt sasként azonosítják. A Met kurátorai rámutatnak az eurázsiai sztyeppék nomád kultúráival fennálló pártus kapcsolatokra. A pártus művészet jellemzően a hellenisztikus és a korábbi közel-keleti hagyományok keverékét mutatja. Talán az alak Garuda, egy legendás madár vagy madárszerű lény zoomorf ábrázolása a hindu, buddhista és dzsaina hitekben. Garuda általában védelmező, akinek hatalmában áll gyorsan bárhová eljutni, mindig éber és a kígyó ellensége.

További információ a pártus művészetről itt:

https://www.metmuseum.org/toah/hd/part/hd_part.htm

Forrás: Római idők: pártus diplomácia (ancientimes.blogspot.com)

PÁRTUS BIRODALOM BUKÁSA

Tabari Világkrónikájában így ír a Pártus Birodalom bukásáról: [Ardasir] „… levelet küldött Ardavanhoz, amelyben felszólította, válasszon ki egy helyet, ahol ketten harcba szállhatnának egymással. Ardavan így válaszolt: „Várlak téged Hurmuzgan síkságán, Mihr havának utolsó napján.” Ardasir a kitűzött időpont előtt ott volt már, elfoglalta a síkság egy részét, körülárkolta magát és seregét, majd egy ottani forrás mellett ütött tábort. Itt szállt szembe vele Ardaván. A sereg harcra sorakozott.

Sabur, Ardasir fia, már a csata elején előre nyomult, hogy apjától az ellenséget távoltartsa, s amikor fellángolt a harc a két tábor között, Sabur megölte Dadbundádot, Ardavan zsarnokát, saját kezével. Ekkor Ardasir is előrenyomult táborhelyéről Ardaván felé, megölte, nagy öldöklést rendezett társai között is.”[3]

A pártusok kultúrájáról régebben Georgina Herrmann írt kimerítően, míg e nagy múltú nép néhány jellemző sajátosságát, viselkedését, tulajdonságát magyar részről Tábori László foglalta össze.[4]

PÁRTUS-MAGYAR KÖZÖS GYÖKEREK NÉHÁNY BIZONYÍTÉKA

Itt néhány régészeti, néprajzi, történeti párhuzamot ismertetek, melyek a pártus és a magyar történelem kapcsolatára utalnak.

Lovas kultúra

A pártusok szinte egész életüket lovon töltötték, noha városaik (is) voltak. Justinus így ír róluk: „Minden idejüket lóháton töltik: lovon harcolnak, lovon lakomáznak, lóháton intézik a közügyeket és magánügyeket, lovon utaznak és pihennek, lóháton kereskednek és társalognak.”[5]

Egy, az I. századból származó és a grúziai Boriban előkerült ezüstedény alján levő véseten egy pártus mén látható. Az ábrázolás viszonylag arányos termetű, bár törzséhez képest némiképp hosszú lábú, magas és izmos termetű, kis fejű, ívelt, ám kissé rövid nyakú állatot mutat. Jól tudjuk, hogy a lovas népek nem csak egyfajta lovat használtak. Az azonban jól kivehető, hogy a véseten látható pártus mén nem egyezik a későbbi lovaskultúrák népeinél általános „taki”-féle (Equus caballus przewalskii) lóval, sem pedig a szintén kisebb termetű tarpánra (Equus caballus gmelini) emlékeztető típusokkal. Herrmann azt is említi, hogy a kínai források is megemlékeznek a közép-ázsiai (talán pártus) lovakról. „Az i. e. II. század vége felé a pártusok Közép-Ázsiában közvetlen kapcsolatba kerültek a nagy Han-dinasztia uralma alatt álló Kínával. … A Han-császár, Vu-ti (i. e. 141–87) követét Csang Csient Közép-Ázsiába küldte.”

Zhang Qian (kiejtése megközelítőleg: Dzsang Ty[s]hien) — többek közt — kiváló lovakról számolt be. „A fergánai lovak messze felülmúlták a Kínában tenyésztetteket; Vu-ti [helyesen írva: Wu Di] messze nyugatra, Szogdiába vezetett hadjáratot, csak hogy szert tehessen rájuk.”

A Kínában »mennyei« vagy »vért izzadó« néven ismert lovak erősebbek és gyorsabbak voltak, mint azok, amelyeket a kínaiak korábban ismertek, s majdnem biztosra vehető, hogy a pártusok ezt a fajtát tartották.

Ehhez kapcsolódik egy a Múlt-kor történelmi magazinban a honfoglalók lovairól megjelent cikk:

„A vizsgálat során az úgynevezett klasszikus honfoglalás kori temetkezési helyeket kutatták, amelyekre a gazdagon díszített régészeti leletanyag és lócsontvázak jelenléte volt jellemző. Emellett feltártak ugyanezen korból, de átlagos, köznépi temetőből származó sírokat is.

Úgy gondoltuk, hogy ha genetikailag elemeztük a lovasokat, vétek lenne kihagyni a lovaikat, annál is inkább, mert a korabeli nyugati írásos források szerint a magyarok alacsony termetű póniszerű lovakat lovagoltak, és meg akartuk nézni, hogy ezek milyen típusú lovak voltak. A lovakkal is el lehet ugyanis végezni ugyanazt a vizsgálatot, amelyet az embereknél, és megnézni, hogy milyen anyai vonalból származnak a lovak” – magyarázta Raskó István. A tudósok összesen 26 olyan lócsontvázat vizsgáltak meg, amely a honfoglaló magyarok sírjaiból került elő. Ezenkívül vizsgáltak avar kori lovakat, valamint a modern hucul és akhal teke fajtákat.

Mint kiderült, a honfoglaló magyarok távolról sem póniszerű lovakat lovagoltak. „Voltak olyan lovaik, amelyek a ma élő, Türkmenisztánban kinemesített akhal teke fajtával mutatnak leginkább genetikai hasonlatosságot. Ezek voltak a csúcslovak, ma is azok” - mondta Raskó. „Az akhal teke lovakat úgy edzik, hogy vastag nemeztakarót helyeznek rájuk. A sivatagban magas a hőmérséklet, s a nemeztakarónak köszönhetően ezeknél a lovaknál egy specifikus élettani változás megy végbe, a bőrük alatt lévő hajszálerek nagyon kitágulnak, ami biztosítja a megfelelő hőleadást. Ezzel az edzésmódszerrel kiválogatják azokat a lovakat, amelyek hihetetlenül nagy távolságokat képesek megtenni, akár ügetve is. Lovas szakemberek szerint naponta akár 100-130 kilométert is képesek haladni.” Az avarok lovai sokkal inkább keveréklovak voltak. Voltak keleti származású lovaik, de európai lovak is voltak a birtokukban.” [Csúcslovakkal hódítottak a honfoglaló magyarok 2009. október 6. 08:02 MTI, https://mult-kor.hu/20091006_csucslovakkal_hoditottak_a_honfoglalo_magyarok]

Pártus lövés

Sztrabón a Geógraphika című műve XI. könyv 9-ik fejezetében így ír a pártusokról: „I. Arsaces, scytha férfiú, a parnoknak nevezett s Ochus mellékén lakó nomád dáák-kal Parthia ellen indult és hatalmába kerítette. Eleinte ugyan gyönge volt a folytonos háborúskodásban azok ellen, akiket országuktól megfosztott, mind maga, mind az ő utódai, de azután annyira erősödtek, elvevén egymásután jeles haditettek által a szomszéd vidékeket, hogy vége urai lettek az Euphrathon inneni egész tartománynak. Bactriának egy részét is elvették erőszakkal scítháktól s még előbb Eucratidastól. Most pedig annyi földeken s annyi népeken uralkodnak, hogy birodamuk nagysága miatt némileg a rómaiakat is ellensúlyozzák. Ennek oka életmódjuk és erkölcseik, melyekben sok barbár és scytha van, több mégis olyan, a mi hasznos az uralkodásra és a háborúban való kitüntetésre.”

Itt és ekkor vált híressé az úgynevezett „Pártus lövés”, amikor a vágtázó lóról adták le a harcosok a lövéseket, sokszor hátrafele nyilazva. A párthus hadseregnek egy különleges harci alakulata volt a csatadöntő tényező azokban az időkben, amikor amúgy a párthus hadseregnek nehéz, páncélpikkelyes lovassága is számottevő volt. Mellesleg ezen harci egységek összehangolásával voltak képesek megállítani több évszázadon keresztül a rómaiak keleti hódításait. Ha jól belegondolunk, ez a harcművészeti fogás, egyedi taktika állandó gyakorlást és nagy összehangolást igényelt, amit csakis egyetlen népesség lovas harcosai voltak képesek hatékonyan alkalmazni, éspedig a hun-szabír elődeink. Ezért a Pártus Birodalom felbomlása (Kr. u. 226) után, az egyedi taktikát tovább éltető hunokra, de még inkáb az Árpád-i magyarokra jellemző.

A pártus lövés azt jelentette, amikor a lovas, menekülést színlelve, hátrafelé nyilaz a ló hátáról. Justinus ezt írta: "Saepe etiam fugan simulant, ut incantiores adversum vulnera insequentes habeant." ("Gyakran színlelnek menekülést, hogy üldözőik közömbössé váljanak a sebekkel szemben." - ford.: Hahn István) [In: Iustinus: A világkrónika. Budapest, 1992. XLI. könyv: A parthusok]

(Lásd még: M. Rostovtzeff: The Parthian Shot, in: American Journal of Archeology April-June 1943 (47.2), pp. 174-187.)

Kép: Freskó Aquilea altemplomából: magyar lovas

Temetkezés

Benkő Mihály így ír az ősi magyar temetkezési szokás párhuzamáról: „ Rostovtseff bőséges jegyzetanyaggal bizonyítja, hogy az Elő-Ázsiában a párthus időkben ismét szokássá vált szem- és szájlemezes temetkezés …” Valószínűnek látszik, hogy a „szem és szájlemezes temetkezési szokást széles körben a párthusok terjesztették el a Közel-keleten és a birodalmuk határain kívül élő, velük kapcsolatba kerülő népek között. A párthus korszakból származó szemlemezek feltárási helyei: Warka, Babylon, Nippur, Seleuceia, Assur, stb)[6]

László Gyula pedig a következőket írja: „A szemlemezes, arcmaszkos temetkezés szokása magyar olvasót különösen érdekelni fogja, ugyanis honfoglaláskori fejedelmi sírokban is találtak ezüst (és arany - B. I.) szemlemezeket!”[7]

Kép: Szem- és szájlemezek – Gorbujata (Káma vidék), és Rakamaz (Forrás: Ősi halotti szemfedők 2013: 33. és 44. kép)

A FÜLES ÁBRÁZOLÁS

Nap és hold

A régi magyarok hitvilága, a Napisten és Holdisten között vallástörténeti összefüggés is van.

A Xiongnu (hun) Enciklopédia szerint: „... A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”. „A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.”[ Xiongnu Encyclopaedia, Ulan Bator 2015: 169-170.]

Egybehangzó írásos bizonyítékok a hun-magyar folyamatosságra, és arra, hogy a hunok - akiket később magyaroknak neveztek - Jugrából, a Szargatkai régészeti kultúra területéről jöttek. Megj.: legközelebbi nyelvrokonaink ma is Jugrának nevezik a Hanti-Manysi Autonóm területet.

Szevillai Szent Izidor (556 – 636)

„…A magyarokat (ugrios) azelőtt hunoknak hívták, és utána – királyuk neve után – avaroknak, és ezelőtt ezek a távoli Maeotis és a jeges Tanais (Don) a masszagéták vad népe között éltek. Aztán a fürge lovaikon kitörtek a Kaukázus sziklái közül, ahol Nagy Sándor Kapui visszatartották a vad népeket. A keletet húsz évig tartották rabságban, az egyiptomiaktól és etiópoktól pedig évi adót szedtek...”

/A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk, Migne Patrologia latina Tomus 82. page 334. S. Isidori: Originum sive Etymologiarum liber. IX. caput II. § 66, Ford: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, 1911., reprint 2001./

Rubruk (1255):

„…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak (hungari) neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….”

/A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona T. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy./

S. Herbenrstein (1549)

Siegmund (Sigismund) Freiherr von Herberstein[1] (or Baron Sigismund von Herberstein; 23 August 1486 – 28 March 1566) was a Carniolan diplomat, writer, historian and member of the Holy Roman Empire Imperial Council. He was most noted for his extensive writing on the geography, history and customs of Russia, and contributed greatly to early Western European knowledge of that area.

S. Herberstein térképe. Jobb felső sarokban a felirat: IVHRA inde ungarorum origo (=Jugra, ahonnan a magyarok (ungari) származnak).

Összegezve:

A történeti, régészeti, néprajzi, antropológiai és archeogenetikai adatok alapján mind a Pártus Birodalom, mind pedig Magyarország alapítóinak vezetői Baktria történelmi régiójából származó szakák (ázsiai/királyi szkíták) voltak.

[1] Pallas Nagy Lexikon, Budapest 1894.

[2] Magyarország nemzeti jelképei, www.ohb.hu/guide/national_symbols.hu.html, letöltve: 2023-05-03

[3] Tabari (839-923): Világkrónikája, (részlet) in: Tábori László: : Egy ókori válágbirodalom Párthia (bővített kiadás), Budapest, 2015,  80.

[4] Tábori László: Egy ókori válágbirodalom Párthia (bővített kiadás), Budapest, 2015

[5] Iustinus: A világkrónika. Budapest, 1992. XLI. könyv (részlet): A parthusok,  in: Tábori László: : Egy ókori válágbirodalom Párthia (bővített kiadás), Budapest, 2015.

[6] Benkő Mihály: Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tan. 33. (1987-88), 191. o.

[7] László Gyula: Árpád népe, Budapest, 1986.