HUNOK, AKIKET KÉSŐBB MAGYAROKNAK NEVEZTEK

0

2021. március 10. - Benkő István

Hun-Magyar folyamatosság

A magyar népnév legrégebbi fennmaradt említése 6. századi bizánci forrásban szerepel. Malalas bizánci krónikaíró „Muagel”, Theophanes pedig „Muagerisz” hun királyról ír, ami megfelel az Anonymusnál a magyar nép önelnevezéseként szereplő „Moger”-névnek. [MORAVCSIK 1927: 257. skk.] Ugyanakkor történeti források utalnak a hunok megnevezésének megváltozára. Rubruk 1255-ben útleírásában a következőket írja: „Pascatir, qui est Major-Hungaria. De illa regione Pascatir exierunt Huni, qui postea Hungari, unde est ipsa major Bulgaria. Et dicit Isidorus, quod perniciosis equis claustra Alexandri rupibus Caucasi feras gentes cohibentia transierunt, ita quod usque in Egyptum solvebatur eis tributum.” [Némäti 1911: 10. skk.] [1]

Sudár Balázs így ír a Muagerisz király (528-530) és a magyar népnév közötti lehetséges összefüggésről: „A sztyeppei népek nagyon sokszor korábbi jeles vezetőktől származtatják a nevüket: az özbegek Özbeg kántól, a nogájok Nogáj emírtől, az edigék Edigétől. E példák mongol koriak, de ismerünk jóval korábbi elképzeléseket is: a Karlukok birodalmát egy Karluk nevű vezér hozta létre – legalábbis a legendák szintjén. A bolgárok esetében egy Bulgár nevű vezérről szól a történet, és a baskírokat is visszavezetik egy Baskurd nevű főemberre. A magyar hagyományok szintén ismerik ezt a logikát: első krónikáink szerint a magyarokat Magyarról, a hunokat Hunorról nevezték el. Elméletileg tehát semmi akadálya, hogy népnevünk egy hajdanvolt uralkodóról nyerje eredetét. A történeti forrásokban fel is bukkan egy ilyen személy: Muagerisz király, aki az Azovi-tenger (az ókori Meotisz, melynek mocsarain keresztül vezette őseinket a Kézai-krónikában szereplő csodaszarvas – B. I.) környékén élt a 6. században. A bizánci történetírók hun királyként említik. Uralma viszonylag rövid ideig állt fenn: testvére, a kereszténységet felvevő Gordasz megölése után átvette a hatalmat, de a bizánci büntetőhadjárat elől menekülnie kellett.” [Sudár 2012: 122.]

Muager(isz) népe a Bizánccal kialakult konfliktus után Bizánc legfőbb vetélytársa, a Szasszanída perzsa birodalom szolgálatában tűnik fel. I. Huszrau Anósírván (531-579) perzsa uralkodó két erődvárost is épített „magyar” megnevezéssel: Kicsi Madzsart, és Ulu (Nagy) Madzsart, melyek Derbent körzetében a kaukázusi átjáró védelmét szolgálták. Az erődvárosok elnevezése az őket védő helyőrség nemzetiségére utal. A Kaukázus távolabbi előterében volt található a Julianus barát által a Volga mellett felkeresett „Nagyobb Magyarország” (=Ungaria Maior) és az Ibn Battuta arab utazó által felkeresett Kuma folyó menti Al Madzsar város is.

Amikor Benkő Mihály 2003-ban felkereste a Torgaj vidéki (Kazakisztán-Oroszország) és nyugat- szibériai magyar törzsi területeket, azt tapasztalta, hogy az ott lakó magyar néptöredékek saját temetőkkel rendelkeznek, melyekben a sírokra felírják népnevüket a következő formákban: Мадиaр, Мадияр vagy Мадъяр. [Benkő 2001, 2003, 2004, 2007a-b, 2008a-b] Ennek olvasata a cirill betűs írás olvasásának szabályai szerint mindhárom esetben Magyar. A Kazak értelmező szótár szerint ez a magyarok neve, mely a mongol korban „Maжар” volt. [Kazak 1999, 447. o., 5-6. Kép, 11. lábjegyzet.]

Ezek után fennmarad az a kérdés, hogy honnan származhatott Muageris (Magyar) király neve. Több adat utal arra, hogy ez a név a médek önelnevezéséből eredhet. Népek közötti szövetségek kötése és annak dinasztikus házasságokkal történő megpecsételése, továbbá egy királynak anyja származása utáni megnevezése a magyar történelemben nem példa nélküli. Kun-nak nevezték például egyik Árpád házi királyunkat, IV. Lászlót, akinek az édesanyja kun hercegnő volt. Lehetséges, hogy a Muageris név is édesanyjának származására utal. A hunok és a médek közötti szoros, szövetségi kapcsolatot jelzi, hogy Attilát a Képes Krónika és a Thuróczi Krónika is a hunok és médek királyának nevezi. [Thuróczi, Képes] Kézai Simon Magyar Krónikája szerint Attila és népe a médek ruházatát viselte. [Kézai: „A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médek módját tartja vala.”] A hunok megjelenése előtt a Római Birodalmon kívüli térséget Európai és Ázsiai Sarmatia-nak hívták. A szarmatákat Diodorosz szerint a szkíták telepítették Médiából a Don mellé. [Diodorosz] A szarmaták később hatalmas néppé váltak, megszállták a korábbi szkíta területeket.[2] 370 körül a hunok átlépték a Volgát, az itt lakó szarmatákkal szövetséget kötöttek, és megalapították az Uraltól a Dunáig kiterjedő európai Hun Birodalmat. Attila halála után a hunok fő ereje visszahúzódott a Fekete-tenger északi partvidékére. Ott született Attila fiától, Irniktől (Ernák) Muagerisz király. A méd-magyar kapcsolatra utal, hogy napjainkban a magukat a médek utódainak tartó kurdok zászlajának színe megegyezik a magyar zászló színeivel, közepén a székely címerben szereplő arany színű nappal.

Hunok, médek, magyarok

A Nyugat-Szibériában, pontosabban a Turáni Alföld – Oroszországba átnyúló - északi részén található Szargatkai régészeti kultúrát több magyar tudós a magyarok őshazájának tartja. Felmerült bennem a kérdés, lehet-e összefüggés a Szargatkai kultúra i. e. V. századi létrejötte és a hatalmas kiterjedésű ókori Méd Birodalom ezen időszakban történt bukása, illetve a perzsa-méd hatalomváltás között. A kérdés tanulmányozása közben több olyan, egymástól független, egybehangzó adatra bukkantam, melyek alátámasztják a médek önelnevezése és a “magyar” népnév egymáshoz fűződő kapcsolatát.

A médek önelnevezése “mada”, héber nyelven maday (ידמ= Mâday), asszír nyelven “madai” (jelentése sumer nyelven: föld, középső ország), továbbá a másik önelnevezésük “arii” volt. A kétféle elnevezés az Ókori lexikon szerint a vezető réteg és a köznép közötti etnikai különbséget fejezte ki. Kiss Bálint szerint a „magyar” népnév a médek önelnevezéséből ered. [Kiss 1839: 10. o.[3]] Az Európában különböző nyelvekben található méd, Média szavak a görögök (Μηδος= Me'dos) és rómaiak által használt külső elnevezésre vezethetők vissza (jelentésük szemantikailag összefügg a médek önelnevezésével: középső).

Média, az ókor mezopotámiai óriásbirodalma az asszír uralom lerázása után az i. e. 8. század végén jött létre. A médek i. e. 612-ben bevették Ninivét, Asszíria fővárosát. A Szentírás a médeket Isten ostorának nevezi (“felemelem ostoromat”) amellyel lesújt Asszíriára, illetőleg “felkent vitézeim”-nek, amelyeket Babilon ellen küld: “Imé, én feltámasztom ellenük a Médiabeieket, a kik ezüsttel nem gondolnak, és aranyban nem gyönyörködnek”. Leírja hadseregüket is: “Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket … hozzátok ki a lovakat, mint rettenetes sáskasereget”. A vazallus perzsák lázadása, a perzsa apától, de az utolsó méd király lányától született II. Kürosz hatalomátvétele következtében Média az ie. 6. század közepén szünt meg. Babilon ezt követően i. e. 539-ben esett el méd és perzsa csapatok ostroma következtében. A Kürosz halála utáni trónutódlási viszály etnikai konfliktussá fajult, a méd nemesség (egy része) elhagyta Média területét és új hazát keresett.

Nézetem szerint joggal feltételezhető az összefüggés a médek és a korábbi szkíta világot elfoglaló szarmaták között.[4] A Kaspi tengerig terjeszkedő hun birodalom létrejötte az i. e. 2. században a korábbi, a Kárpát-medencétől az Altájig terjedő szkíto-szarmata világot kettészakította. A keleten élő médek (szkíták, szarmaták, szauromaták) a hun birodalom részévé váltak.

Erre a tényre szolgálnak bizonyítékokkal az un. szargatkai kultúra régészeti leletei. Mogilnyikov szerint a i. e. 5. században létrejött, és a hunok i. e. 3. századi megjelenésével hun befolyás alá került Szargatkai kultúra leletei megfelelnek a Kárpát-medencétől az Belső Mongóliáig[5] terjedő szkíto-szarmata világ leletanyagának. Véleménye szerint a szargatkai kultúrát az új hazát kereső médek hozhatták létre, akiknek nyelvét ezen a területen jelentős ugor illetőleg türk hatás érhette. A méd főhatalom mintegy 600 éven keresztül fennmaradt., egészen addig, amíg a népvándorlás újabb hulláma következtében az i. sz. II-III. században megszűnt létezni. Lakosságának egy része megsemmisült, más része északra menekült, harmadik része pedig a hunokkal együtt nyugatra vonult, majd feltehetőleg részt vettek a magyar etnogenezisben. [Mogilnyikov 1992, 311]

Bár a Pallas Nagylexikon szerint i. sz. 36-ban a médek végképpen eltüntek a történelem szinpadáról, több középkori magyarországi krónika szerint az i. sz. 36-nál jóval később élő és uralkodó Attila a hunok és médek királya volt. [Képes Krónika, Thuróczi János Krónikája]

A “magyar” etnikai név első írásban történő említését Ptolemaiosznak tulajdonítják. Claudiosz Ptolemaiosz (görög: Κλαύδιος Πτολεμαιος, latin: Claudius Ptolemaeus) (Ptolemais Hermiou, isz. 85/90 körül –Alexandria, 168 körül), görögül író, Egyiptomban élő, római polgárjoggal rendelkező matematikus, csillagász, geográfus, asztrológus és költő. Ő alkotta meg a 17. századig meghatározó ptolemaioszi világképet. Ptolemaiosz Geográfiájában - mely részben a Kr. u. 100 körül élt Türoszi Marinus adatain alapszik - találunk olyan népneveket, melyek a magyar nép előtörténete szempontjából is jelentőséggel bírhatnak: a III. könyv 5. és az V. könyv 9. fejezet (Európa Nyolcadik Térképe) foglalkozik Európai Szármáciával, melynek területén szerepel Materoi népnév (a Volga-könyöknél laknak, a Suardeni szomszédságában; a két név az V. könyv 9. fejezetének 16 és 17. részében szerepel). A Souardenoi és a Materoi nevek jól azonosíthatók a szavárd és a magyar népnevekkel.

A „magyar” név ezt követő említése már az európai hun birodalom bukása utáni időszakra adatolható. Ennek forrásai az előzőekben említett 6. századi bizánci krónikák, majd az un. Dzsajháni hagyomány. Dzsajháni:(i. sz. 9. század – Buhara, 941?): vélhetően perzsa anyanyelvű, arabul író buharai tudós és államférfi. Egykori földrajzi könyve az Árpád-kor előtti magyar történelem egyik legbecsesebb forrása volt, ezért munkássága meghatározó a magyar történettudomány számára. „Az Utak és Országok Könyvének” „Az északi népekről” szóló fejezete az eddig ismert legrégebbi összefüggő tudósítást tartalmazza a magyar népről. A szöveg népünket madzsgarnak (más olvasatok: modzsgar, madzsfar, mudzsfar, makhfar, madzsgir stb.) nevezi. Dzsajháni leírása azon kevés idegen középkori források egyike, amelyek a magyarok etnikai önelnevezését, a „magyar” szót használják. „Az Utak és Országok Könyve” összefoglaló igényű leíró földrajzi munka volt. Mint a középkori iszlám szerzői általában, Dzsajháni is korábbi keleti tudományos tekintély munkájához nyúlt vissza; Ubajdallah ibn Khurdádzbih (Khordádzbeh) hasonló című, a 870-es-880-as években írt művét dolgozta át, illetve bővítette ki jelentősen. Meríthetett továbbá többek között Ibn Fadlán szóbeli közléséből, esetleg Hárún ibn Jahjá szintén 870-es évekbeli munkájából is.

Dzsajháni eredeti írásműve elveszett. Ám számos muszlim földrajz- és történettudós, példáuk az arabul író Ibn Ruszta (930 táján), al-Bakri, al-Makdiszi, al-Mukaddaszi, al-Birúni, Idríszi, Marvazi vagy a perzsául író Gardízi (1050-1053 közötti időszakban) felhasználta a Dzsajháni szövegének kisebb-nagyobb szakaszait saját munkájában. Közülük Ibn Ruszta kivonatolása a legjelentősebb, mert terjedelemben ő vette át Dzsajháni szövegéből a legtöbbet „Az Utak és Országok könyvéből”, s időben is legközelebb áll hozzá. A „madzser” nevet használta a 982-983 között készült Hudúd al-álam című perzsa munka is.

A „magyar” önelnevezés első, minden kétséget kizáró magyarországi említése Anonymusnál található „hetumoger” formában (i. sz. 13. sz. eleje körül.) [Anonymus]. Kézai Simon (isz. 13. század második fele) Szkítia leírása szerint Szkítia három részre oszlik melyek neve Barsac, Dent és Mogoria. [Kézai] A Mogoria szóban szintén a magyar név tükröződik.

A magyarok önelnevezését a hajdani szkíto-szarmata világ területén nagyszámú földrajzi-, település-, személynév, sőt etnikai név is őrzi. Erről először a 18. század elején Turkoly Sámuel adott hírt, aki a Kaukázus előterében Magyar (Madzsar) nevű romvárost, a Krim félszigeten pedig hét olyan falut talált, amelyeknek lakosai magyarul beszéltek.. [Turkoly]

Róna Tas András publikált tanulmányt az 1311-ben készült, magyar személynevet tartalmazó csisztopoli sírkőről. [Róna 1986: 78-81.] Vásáry István több tucat – a magyar nevet tükröző, Oroszország európai részén és az Orosz Föderációhoz tartozó Tatárföldön, Baskíriában, továbbá a hajdani Kaszimovi Kánság területén található – településnévről készített tanulmányt. [Vásáry 2008.] K. Konkobajev kirgiz nyelvész Budapesten tartott előadást a kirgizisztáni „мадияр” (magyar) földrajzi, település-, személy- és etnikai nevekről. [Konkobajev 2013] Mándoky Kongur István és Kakukk Zsuzsa turkológusok szerint a Baskíriában és Tatárföldön élő miser/misar tatárok neve is a magyar önelnevezésből származik. [Mándoky] M. Z. Zakijev a misarok etnogenezisét a 9-10. századi majar-madzsarokkal kapcsolja össze. Ezt nyelvészeti adatok is alátámasztják, a miser tatárok ma már török nyelven beszélnek, de ők is a szavak első szótagját hangsúlyozzák, ahogy mi is. A. H. Halikov tatárföldi történész terepkutatás alapján közölte, hogy a Zsiguli hegyeket korábban Magyar hegyeknek nevezték. [Kréneisz] Ez történeti-filológiai adatokkal is összhangban van. Ugyanis ebben a térségben, a Volga középső folyása mellett találta meg Julianus a 13. században a Riccardus jelentésben hivatkozott, ma már elveszett krónika szerinti „Nagyobb Magyarország”-ot (=Ungaria Maior) [Riccardus], a 15. században pedig kereskedők hoztak hírt Mátyás király budai udvarába egy, a Don forrásvidékén élő népről, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, mint amit Pannoniában beszélnek. [Bonfini 1995[6]] Ezek szerint a keleti magyaroknak a tatárok, kazakok, oroszok közé történt beolvadását, nyelvének eltűnését nem a 13. század első felében bekövetkezett mongol támadás, hanem a 15-19. századi tatár-orosz-oszmán háborúk pusztító hatása okozta. Az Abulhair kán és unokája, Sejbani kán Mogulisztán elleni háborújáról beszámoló krónikák még említik a seregeikben harcoló magyar katonák vitézségét. Ezeknek a háborúknak az eredménye a kazak és üzbég kánságok megalapítása lett –.

1965-ben Tóth Tibor 8000 km-es tanulmányútja során olyan máig fennmaradt néptöredékeket talált Kazahsztánban és Üzbegisztánban, amelyek elnevezése „magyar” volt. [Tóth 1966, Aczél 1968.] Tardy Lajos 1980-ban publikált adatokat az I. Világháborúban az orosz hadseregben szolgáló mozsarokról (magyarokról). [Tardy 1980: 149-150.] Tóth Tibor nyomán Benkő Mihály is járt a kazak-magyarok között, majd az ő útmutatásuk alapján felkereste a Nyugat-Szibériában, az Omszki Területen élő magyar-kipcsakokat, korábban pedig a nyugat-mongóliai kazakok között bukkant rá magyar néptöredékre. [Benkő 2001, 2003, 2004, 2007a-b, 2008a-b] A nyugat-szibériai és kazahsztáni magyarok temetőiben a sírfeliratok utalnak az elhunyt személy magyar nemzetiségére. Az ugyanitt gyűjtött sezserék (nemzetségtáblák) is tartalmazzák a „magyar” etnikai nevet. Bíró András genetikai vizsgálatokkal bizonyította a kazahsztáni és kárpát-medencei magyarok vérrokonságát. 19. századi orosz néprajzi könyv pedig tartalmazza a hajdani Nogaj Kánság területén élt magyar nép felségjelét (tamgáját). [Szemenov 1895.] A közelmúltban jelent meg H. Haszanov könyve azerbajdzsáni magyar településnevekről [Haszanov 2010.]. Ezeket a szovjet időkben, a II. Világháború során átnevezték, mivel Magyarország ellenséges állam volt. „Мадьяр” nevű helyiségek voltak Üzbegisztánban, a Szir-Darja folyó partján, és Munkácsi Bernát szerint Oroszországban, a Volga-vidéken is.

Mindezek arra utalnak, hogy

a „magyar” etnikai név a médek önelnevezéséből származhat,
a „magyar” etnikai nevet tükröző földrajzi-, személy- és etnikai nevek nagy száma az eurázsiai sztyeppeövezet hatalmas területén magyar jelenlétre vezethető vissza (tehát a hét vezér valóban „Nagyobb Magyarországról” jött ki, ahogy azt a Julianus útjáról készült Riccardus jelentés bevezetője tartalmazza),
a magyarok (részben!?) a Kaspi-tengerig előnyomuló hunok főhatalma alá kerültek, fegyvertársaikká váltak,
Attila Uraltól a Kárpát-medencéig terjedő többnemzetiségű királyságában a médek/magyarok - a hunok után - a második legjelentősebb hatalmi tényezőt jelentették, ezért szerepelnek a hunok után közvetlenül a második helyen Attila népeinek felsorolásában,
az európai hun birodalom felbomlása után – Muagerisz (Magor) király vezetésével - önálló hatalmi tényezővé váltak, majd a honfoglalás idején visszatértek a Kárpát-medencébe és a mai napig fennálló államot hoztak létre.

Képek:

Kép: Média, i. e. 600.

Kép: Szkíto-szarmata világ. I. e. 5-3. század.

Kép: Hunok Ázsiában i. e. 204 – i. sz. 216.

Kép: A hun Attila Birodalma
Kép: Sírkő a szagai magyar temetőben. A felirat a következő szöveget tartalmazza: „ruü Madijar” (magyar nemzetség). Fotó: Benkő Mihály [Lásd még: 11. lábjegyzet]

Kép: A magyarok tamgája és középkori önelnevezésének ciril betűs írásképe [Szemenov 1895., lásd még 10-11. lábjegyzet]

Kép: A majar nevet tartalmazó sírkő 1311-ből a csisztopoli temetőben. Forrás: Róna Tas András, a szöveg: Ebubekir Ferenczi. (Megjegyzés: A mellékelt térképen látható Bolsije Tiganiban van a keleti magyarok legnagyobb feltárt IX–XII. századi temetője. Vö.: J. A. Halikova-A. H. Halikov: Altungarn in der Kama Im ural. Régészeti Füzetek, Ser. II,m No. 21, 1981).

Kép: A Kazak értelmező szótár címlapja, 447. oldalán a MADYJAR, MAZSAR szócikk. [Kazak 1999. 447.]

Kép: a) Egy terepkutatás képei Fotó: Benkő Mihály
b) A kaukázusi 'Magyar' várának képi ábrázolása

Kép: A kurdok (médek?) zászlaja.

A MAGYAR NÉPNÉV TÖRTÉNETI FORRÁSOKBAN

	Bizánci/Görög	Latin	Arab	Cirill
6. század Hun király neve[7], [8] -Malalas -Theophanes	Μουγελ Μουαγερις
12. század Népnév[9]				Магεр
13-15. század Népnév -Anonymus[10] -Volgai bolgár sírkő [11] -Kazak ért. Szótár [12][10]		mogerii	مجر	Maжар

[1] RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL, XXI. (2): „Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok.” http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

[2] A szkíták egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „Médiából szállították el a Tanaiszhoz (Don folyó - B. I.), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták." [DIODORUS 1967: 28-29. Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.]

[3] "Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Maddj és Ar összetesszük, és a középső "a" betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a "dj"-t "gy"-nek szoktuk mondani, mint ezekben a szókban is: mondja - mongya; térdje - térgye, rendje - rengye...[Kiss Bálint: Magyar régiségek, Pest 1839. 10. o.]

[4] Lásd: 3. lábjegyzet.

[5] A lovas-nomád népek i. e. 700 körül özönlöttek Aszkániába, a mai Azerbajdzsán területére, egy évszázad múlva pedig már uralták a kelet-európai sztyeppéket. Ezt igazolja az is, hogy például szkíta triádot, vagyis kétélű kardot, lószerszámot és a szkíta állatstílusú díszítő motívumokat őrző tárgyakat Belső-Mongóliától egészen a Kárpát-medencéig találtak a régészek.

[6] „Pius pápa… tanúságul hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásvidékén járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről. Követeket és kutatókat küldött oda, hogy ezt a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul.”[BONFINI 1995: I. tized, II. Könyv, 39.]

[7] Moravcsik Gy.: Muagerisz király. Magyar Nyelv 23 (1927) 258–271.

[8] Hun király (528-530) a bizánci krónikairodalomban. Szabó Károly volt az első, aki e királyban a magyarság névadó ősét látta, Lásd: Szabó Károly: Kisebb történelmi munkák. Bp., 1873. I, 155-6.

[9] Egy 12. századi bizánci eredetiből fordított szláv szöveg megemlékezik a peonokról, „kik ugroknak neveztetnek, kik magokat mageroknak (Магεр) mondják. [Thallóczy Lajos, Adalék az ó-hit történetéhez Magyarországon. Századok XXX (1896) 200.]

[10] Anonymus szavaiból világosan kitűnik, hogy így a magyarság nevezte önmagát.

[11] A magyar népnév egy 1311-ik évi volgai bolgár sírfeliraton [Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.], a 6. században épült Madzsar/Mazsar város neve a Derbentname című, 11. századi perzsa kódexben. [Дербент-Наме, Махачкала 1993б 61ю]

[12] MAZSAR Madijar (Venger) Aranyhorda idejében való elnevezésének egyik változata. A hős mazsar nép fia, Kojan vitéz is itt van. (Salkiiz zsürau) [Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999. 447.]

10 komment

AZ ŐSMAGYAROK SZERENCSE ISTENNŐJÉNEK JELKÉPE

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

1

2021. március 09. - Benkő István

A magyar krónikák, régészeti leletek és mesék megőrizték az ősmagyar mitológia több alakját és az ezekhez kapcsolódó történeteket. Van azonban egy szimbólum, amelynek jelentéséről semmilyen ismeretünk nem maradt: a főleg hajkorongokon szereplő elnövényesedett lóábrázolás. Egy nyugat-szibériai körzet és település címerének vizsgálata közelebb vihet a szimbólum jelentésének megoldásához.

Katona Evelin a következőket írja a hajfonatkorongok szerepéről a honfoglalás kori öltözködésben: „A hajfonatkorongok a női viselet egyik legjellegzetesebb darabjai. A férfiak és nők varkocsokban hordhatták a hajukat, a nők ezekbe a varkocsokba bőrből vagy textilből készült szalagokat fontak. A szalagokat különbféle alakú veretekkel díszíthették majd a végükhöz erősítették a hajfonatkorongokat. A fiatal, még házasság előtt álló lányok egy hajfonatkorongot viseltek, a férjezett asszonyok kettőt. Olykor gyöngyfüzérrel, csigaházakkal, kagylókkal is változatosabbá tették ezeket a szalagokat. Sírban végzett megfigyelések alapján a szalagok a mellkasig is leérhettek. A mesterek öntött és kalapált lemezes korongokat készítettek. Leggyakrabban ezüstből készültek, aranyozhatták őket. Díszítésül figurális (gyakran lóalak) vagy ornamentális motívum szolgált. Ezeknek a motívumoknak a megjelenésében szerepet játszott a honfoglaló magyarság hiedelemvilága.” [Katona Evelin: Hajfonatkorongok Északkelet-Magyarországon, Miskolc, 2018. 5.]

Kép: Hajfonatkorong, Balatonújlak-Erdődűlő.

Forrás: Szinyéri Péterné: Az Ibrányi-Esbó-halmi honfoglalás kori, un. hajfonatkorong restaurálása, in: Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1993/4., http://josamuzeum.hu/regeszet/wp-content/uploads/2013/05/ibranyikorong.pdf

Révész László írja: „A magyar régészetben vannak hagyományai a leletek művészettörténeti és folklorisztikai megközelítésének. Bálint Csanád a honfoglalás kori áttört, illetve lemezes korongok lóábrázolásait elemezve azt a véleményt fogalmazta meg, hogy a ló hátából kisarjadó növényi ornamentika esetleg egy mitikus lovas szimbólumaként értelmezhető.” [Révész László: Honfoglalás kori áttört állatalakos hajfonatkorongok a Kárpát-medencében, https://dtk.tankonyvtar.hu/xmlui/bitstream/handle/123456789/7309/12_revesz_laszlo.pdf?sequence=1&isAllowed=y, hozzáférés: 2021-03-09]

Révész László tanulmányának összefoglalójában megállapítja: „....nem kerülhetjük meg a kérdést: megfejthető-e számunkra az, hogy mit ábrázoltak valójában a mitikus állatalakot és palmettát megjelenítő hajfonatkorongok? E kérdésre már született határozott válasz. Fodor István szerint a bashalmi korongpár esetében „Nem kétséges, hogy az életfa és a táltos ló megjelenítése ez. A táltos e csodalény lovon fut fel a felső szellemek birodalmába az életfa levelei-ágai közt.” (FODOR 1996, 189) E lelet kapcsán azonban Dienes István jóval körültekintőbben fogalmazott. Az ugyan számára sem volt kétséges, hogy a fém varkocskorongon életfa előtt ábrázolt mesés állatfigura látható (DIENES 1975, 94–95), utóbbi mibenlétét illetően azonban óvatosan foglalt állást: „Sokkal inkább mesés-csodás lények ezek, mintsem fajtájukra nézve meghatározható állatok, semmiképpen sem olyan lovak (se nem táltos lovak vagy lovon ülő táltosok), mint amilyenek a szaltovói műveltség korongjain feltűnnek.” (DIENES 1978, 109) Véleményem szerint Dienes István figyelmeztetését mindenképpen tanácsos megszívlelnünk. Főképpen azért, mert a magyarság honfoglalás előtti, valamint 10. századi epikus hagyományainak csak elenyésző töredékei maradtak ránk. Ahhoz mindenképpen kevés, hogy konkrét tárgyakon megjelenő, eleve nehezen értelmezhető ábrázolásokat valamely mitikus elemhez kapcsolhassunk. Nem ismerjük az ábrázolt állatalak mibenlétét, nem tudjuk igazolni, hogy az állattal együtt megjelenő (mögötte álló?, hátából kinövő?) növényi motívum valóban az életfát ábrázolja-e. Ebből következik, hogy — mivel a szimbólum mindkét eleme ismeretlen — együttes jelentésüket, s főként azt, hogy készítőik, viselőik számára valójában mit jelentettek, nem tudjuk megnyugtatóan megfejteni. Nagy ívű hipotézisekkel kísérletezni lehet ugyan, ezek érvényessége és valóságtartalma azonban, legalábbis egyelőre, erősen megkérdőjelezhető.” [Révész László: Honfoglalás kori áttört állatalakos hajfonatkorongok a Kárpát-medencében, https://dtk.tankonyvtar.hu/xmlui/bitstream/handle/123456789/7309/12_revesz_laszlo.pdf?sequence=1&isAllowed=y, hozzáférés: 2021-03-09]

Klíma László a következőket állapítja meg: „A magyarság elődeinek vallási elképzeléseiben egymás mellett élhettek a saját és idegen eredetű hiedelmek. Feltételezhető, hogy az állatábrázolások és a növényi ornamentika egyes elemei is a mitológia körébe tartozó történetekre utaltak.” [Klíma László: Keleti vallási motívumok a korai magyarsággal kapcsolatba hozható régészeti kultúrákban, in: Archaeologiai Értesítő 144 (2019) 121–135, 131., http://real.mtak.hu/106562/7/0208.2019.144.5.pdf]

Mindebből látható, hogy az elnövényesedett lóábrázolások konkrét jelentése mindezideig a szakirodalomban nyitott kérdés. A kérdés megoldására nyújt reményt e nyugat-szibériai körzet, a Vengerovo rayon 2006-ban elfogadott címerének dokumentációja.

Kép: Vengerovo rayon és város címere (Orosz Föderáció, Nyugat-Szibéria) és honfoglalás kori párhuzamai. Forrás: https://m.blog.hu/ju/julianusbaratai/postimage/vengerovo2-8_1473504552.JPG, hozzáférés: 2021.03.09.

„Mi motiválhatta az orosz címerkészítőt. A fő (hivatalos) vonal ismert: „A járás címerének indokaként hivatalosan az állattenyésztés és növénytermelés egységét jelölték meg.” De ennél több van benne! Itt a régészeti leletek segítenek. Az orosz 11-13. századi ékszereken, függőkön a Szenmurv és Szimarrgl (Сэнмурв, Симаргл) ábrázolások, valamint az életfa motívumok, a végtelen csomó és az ornamentika párhuzama megtalálhatók a magyar artefaktumokban is. A forrás közös: perzsa. Ebből fejlődött ki a szlávoknál a Pereplut isten (démon) kultusz, nálunk a Turul, az életfa a végtelen csomó és az ornamentikus motívumok.

A címer jelentésének leírása egyértelműen Pereplutra, a sors ősi szláv istenére utal: „A ló képe az ókori orosz isten, Pereplut képévé válik összefonódó gyökerek formájában, amely szimbolizálja a kapcsolatot a földdel, a családdal, a hagyományok megőrzését és az ősök emlékének tiszteletét.” [Nakika internetes hozzászólása, https://julianusbaratai.blog.hu/2016/09/08/vengerovo_ny-sziberia_cimere_es_a_honfoglalo_magyarok c. cikkhez, amit ezúton is köszönök.]

Mindezt ki kell egészíteni a Pereplut istennőre vonatkozó további ismeretekkel:

„Pereplut: szláv szerencse istennő. Rendelkezik a végzet és a jószerencse felett. Ő az, aki az emberiség számára kiosztja a jó és rossz sorsot, boráldozattal hívják elő, melyet lehetőleg üreges szarvból isznak.” [Priestess Brandi Auset: The Goddess Guide: Exploring the Attributes and Correspondences of the Divine Feminine, Llewellyn Worldwide, 2009., 64. o.]

A szláv Pereplut istennőt a perzsa Szimurg istennel azonosítják. E szerint a Pereplut kiméra (különböző állati- vagy állati- és növény elemeket ötvöző) vagy sárkányos ábrázolás, hasonlóan a Szimurghoz… Ő a szerencse, az italozás, bőség és növényzet, vagy gyakrabban matrózok segítő istensége. [Mathieu-Colas, Michel (2017). "Dieux slaves et baltes" (PDF). Dictionnaire des noms des divinités. France: Archive ouverte des Sciences de l'Homme et de la Société, Centre national de la recherche scientifique. Archived from the original (PDF) on 4 August 2017. Retrieved 24 May 2017.]

Kép: Pereplut ábrázolása, forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Deities_of_Slavic_religion, hozzáférés, 2021-03-09

A Pereplut istennőre vonatkozó ismeretek párhuzama alapján elképzelhető, hogy a hajkorongokon vagy karkötőkön látható elnövényesedő lóalak az ősmagyarok Szerencse istennőjének szimbóluma, melyet a hölgyek a 9-10. században talizmánként, védő, oltalmazó, szerencsehozó jelképként hordtak. Ugyanakkor a jelenlegi ismereteink önmagukban nem elegendők ennek az értelmezésnek az egyértelmű bizonyítására. Remélhetőleg a jövőben az értelmezést további adatok is megerősítik, vagy cáfolják.

8 komment

ATTILA A HUN KIRÁLY

Forrás: http://historia-cronologia.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1201071

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2021. február 14. - Benkő István

Attila ábrázolása a Képes Krónikában

Uralkodási ideje: (434/)444 – 453

Elődje: Bleda

Utódja: Ellák

Életrajzi adatok

Született: 410, Kaukázus

Elhunyt: 453, Tiszántúl ?

Gyermekei: Ellák

Dengitzik hun király

Ernakh

Csaba királyfi

Édesapja: Bendegúz (Mundzsuk)

Attila (névváltozatai: gyakran Atilla, ritkábban Atli, Etzel, Etel, Etele) (410 körül – 453) az európai hunok leghíresebb uralkodója. Az időszámításunk szerint 410 körül született Bendegúz (más néven Mundzsuk vagy Mundluk) fiaként. Attila kora egyik leghatalmasabb birodalmát uralta 434-től haláláig. Birodalma Közép-Európától a Kaszpi-tengerig és a Dunától a Balti-tengerig terjedt. A 440-es években két hadjáratot vezetett a Balkán-félszigeten a Keletrómai Birodalom ellen, magát Konstantinápolyt is fenyegetve. 451-ben a korábban szövetséges Nyugatrómai Birodalom ellen fordult, egészen Orléans-ig törve előre. A fővárosából, Ravennából űzte el III. Valentinianus nyugatrómai császárt, 452-ben. Bár a birodalma halála után szétesett, mégis Európa történelmének legendás alakjává vált. Nyugat-Európában a vad barbárság szimbóluma lett és az "Isten ostora" névvel illették. Történetíróink viszont művelt és nemes uralkodóként tartják számon, ezt támasztja alá az egyetlen korabeli beszámoló szerzője, Priszkosz rétor is. Három viking sagában is fontos szerepet játszik.

Tartalomjegyzék

1 Nevének eredete
2 Élete

2.1 Ifjúkora

2.2 Közös királysága Budával

2.3 Az egyeduralkodó

2.4 Attila hadjárata Nyugat-Európában

2.5 Itália megszállása

2.6 Attila halála

3 Attila személyisége

4 Attila a krónikákban és az irodalomban

5 Attila a filmművészetben

6 Attila képzőművészeti ábrázolása

Nevének eredete

At+ila (atya+kicsinyítő képző) összetételének tartják általában, jelentése a gót nyelvben atyácska, tiszteletreméltó apa, uralkodó. Ez a névetimológia Iordanestől származik, aki maga is gót származású volt és munkáiban mindent a gótoktól eredeztet. Iordanes névmagyarázata azonban nem indokolja az Atilla, Atli, Etzel és Etel(e) névvariációkat forrásokban. Lehet ótörök eredete is. Más nézetek szerint a hun király neve nem lehetett török eredetű, mert a török nyelvekre jellemző a hosszú mássalhangzók hiánya. Egy másik elmélet pedig az Attila név török eredetét próbálja bizonyítani, ugyanis elképzelhető, hogy az „atta” (atya) és az „il” (föld) szóból származik – neve így „föld atyát” jelent (de magyarul értelmezve (él - az első élő az Isten), az Atya földi helytartója, tehát Isten Ostora). Etil (ill. Itil, Idil, Adil) volt az ótörök neve a mai Volga folyónak; innen is származhat az Atil (Etel) név, amelynek későbbi, germán hatásra megtoldott alakja lehet az Atilla. A gót eredet hiedelme lehet az oka az Attila helyesírási formának, amelyet a magyar kiejtés máig sem követett. „Két nagy folyóvíz is ered benne: egyik neve Etöl másiké Togora”. (…) „A Don folyó, melyet a magyarok Etölnek neveznek…”.

Élete

2.1. Ifjúkora

A 418-as béketárgyalásokat követően a tizenkét éves Attilát cseretúszként Honorius császár római udvarába küldték. Cserébe a hunok megkapták Flavius Aëtiust, Honorius lovassága vezetőjének (Flavius Gaudentius) a fiát, a rómaiak által megrendezett fogolycsere keretében. Attilát valószínűleg a birodalom udvaraiban, saját szokásaik és hagyományaik alapján és saját fényűző életstílusukban nevelték, abban a reményben, hogy ezeket a dolgokat visszaviszi majd saját nemzetéhez, így növelve Róma befolyását. A hunok talán azt remélték, hogy Attila segítségével javíthatják kémkedési lehetőségeiket. Az ifjú Attila római tartózkodása alatt megpróbált elszökni, de kísérlete nem sikerült. A birodalom intenzív megismerésére fordította figyelmét, miközben látszólag feladta küzdelmét helyzete ellen. A rómaiak bel- és külpolitikai elveit tanulmányozta. Gyakran titokban megfigyelte őket diplomáciai tanácskozásokon külföldi miniszterekkel. Tanult a vezetésről, protokollról és más lényeges, a későbbi uralkodónak és diplomatának fontos dolgokról. Csak felnőttkorában tudott visszatérni népéhez.

A Hun Birodalom egyes feltételezések szerint Közép-Ázsia sztyeppéitől a mai Németországig, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedt

2.2. Közös királysága Budával

A hunok Ruga vezetésével 432-re egyesültek. 434-ben támadást indítottak a Bizánci Birodalom ellen, ami félbeszakadt Ruga halála miatt. Az uralom unokaöccseire, Bendegúz fiaira, Attilára és Budára szállt. A hun uralkodói székhely 434–445 között a mai Buzau folyó völgyében volt. Ebben az időben a hunok II. Theodosius császártól követelték a Bizánci Birodalomba menekült néhány „renegát” törzs kiadatását. A következő évben Attila és Buda a Duna északi partján, Castra Constantia erődjénél, Margus (ma Pozsarevác) városával szemben fogadta Bizánc küldöttét, és hun szokás szerint mindannyian lóháton ülve szerződést kötöttek: a keletrómaiak nemcsak a menekült törzseket (akiknek jó hasznát vették a vandálok ellen) fordították vissza, hanem meg is duplázták 350 római fontnyi (kb. 114,5 kg) aranyra az adójukat (tributum), megnyitották a piacaikat a hun kereskedők előtt, és a hunok által ejtett valamennyi fogolyért 8 solidust fizettek váltságdíjként. Theodosius felhasználta az alkalmat Konstantinápoly falainak megerősítésére, és felépíttette a tenger felől védő első falat is, illetve a birodalom Duna menti határának védvonalát is megerősítette. A következő öt évre a hunok eltűntek a rómaiak szeme elől, de 440-ben újra felbukkantak a birodalom határainál, megtámadva a szerződés alapján a Duna északi partján működő piac kalmárait. Attila és Buda további háborúval fenyegetőzött, azt állítva, hogy a rómaiak nem tartották be a szerződést, továbbá Margus püspöke átkelt a Dunán, hogy kifossza és meggyalázza a hun királysírokat a Duna északi partján. A hunok a folyón átkelve nagy illír városokat és erősségeket romboltak le, köztük (Priscus szerint) Viminaciumot is, Moesia római tartomány fővárosát. A támadást Margusnál kezdték, mivel a püspök, akit a rómaiak átadni terveztek, titokban átszökött a barbárokhoz, és elárulta, feladta a városát. Theodosius a folyómenti véderőit visszavonta, hogy válaszolhasson a 440-ben Karthágót elfoglaló vandál Geiserich (Geiseric, Gaiseric, Genseric) és az Örményországot 441-ben megszálló szászánida II. Jazdagird (Izdegerdes) támadásaira. Így Attila és Buda előtt nyitva állt az út Illírián keresztül a Balkánra, amit 441-ben el is özönlöttek. A hun sereg megsarcolta Margus és Viminacium városát, elfoglalta Sigindunumot (a mai Belgrádot) és Sirmiumot. Fordulat állt be 442-ben, amikor Theodosius kivonta a csapatait Észak-Afrikából, és nagy mennyiségben új pénzt veretett a hunok elleni hadjárat finanszírozására. Attila és Buda válaszul 443-ban újraindították hadjáratukat. A Duna mentén haladva legyőzték Ratiara katonai központjait és sikeresen megostromolták Naissus városát (a mai Ništ). A Nisava mentén előrenyomulva elfoglalták Serdica (Szófia), Philippopolis (Plovdiv) és Arcadiopolis (ma Lüleburgaz, Törökország) városát. Konstantinápolynál körbefogták és megsemmisítették a római erőket, és csupán azért kényszerültek megállásra, mert a város masszív falaihoz nem volt megfelelő ostromeszközük. Theodosius elismerte vereségét, és Anatoliust, egy udvari tisztségviselőjét küldte a béketárgyalásra, amely a korábbiaknál is keményebb volt: a császár átad 6000 római fontnyi (kb. 1963 kg) aranyat, büntetésül a korábbi egyezség megszegéséért, az éves adót megháromszorozza, így az 2100 font arany lesz (kb. 687 kg), és minden egyes hadifogolyért 12 solidus váltságdíjat fizet. A sikeres hadjárat után a hunok visszahúzódtak birodalmuk belsejébe. A Priscust követő Iordanes írása szerint nem sokkal a távozásuk után, 444 végén vagy 445 elején körül Attila maga ült a trónra. Katonai kísérete és germán vazallus fejedelmek segítségével erőszakkal foglalta el a nagykirályi méltóságot. Budát egyes források szerint saját kezűleg ölte meg.

Európa 450-ben

2.3 Az egyeduralkodó

Attila személyében a hun vezető rétegen belül a háborús párt került uralomra, így a viszony a hunok és a két római birodalom között hamarosan feszültté vált. Flavius Aëtius 446-ban magas jövedelemmel járó nyugatrómai katonai főparancsnoki címmel és Savia tartomány átengedésével igyekezett Attila jóindulatát megnyerni. 447-ben Moesián keresztül Attila összevont erőkkel ismét bevonult a bizánci birodalomba. A keletrómai hadsereg a gót Arnegisclus magister militum vezetésével a Vid folyónál csatát vesztett, így a hunok ellenállás nélkül benyomulhattak a Balkánra, egészen Thermopüléig. Konstantinápolyt csak Flavius Constantinus prefektus közbelépése mentette meg: a városlakókkal újra felépíttette és kiegészíttette a földrengésben leomlott, meggyengült védőfalakat. Attila aranyban fizetendő adót követelt, és azt, hogy Sigindumtól (Belgrád) keletre 300 mérföldre, a Dunától délre pedig 100 mérföldre húzódjon vissza a birodalom. A béketárgyalások mintegy három évig folytak. 449 őszén követként a görög történetíró Priscus is járt Attila táborában, úgynevezett ordujában, a mai Tiszántúl területén. A bizánciak Attila túlzó területi követeléseit nem fogadták el. Nyugati irányú háborús tervei miatt Attila engedni kényszerül Konstantinápolynak. A 450 elején megkötött úgynevezett „Anatolius második békéje” a 443. évi békeszerződés megismétlése lett, amelyet azonban II. Theodosius bizánci császár halála (450. július) után az új keletrómai császár, Marcianus (450–457) nem is hagyott jóvá, és végleg megszüntette az adók fizetését a hunoknak, kitiltotta őket a birodalmi piacokról.

Attila Galliában - 451

2.4. Attila hadjárata Nyugat-Európában

450-ben Attila bejelentette, hogy támadást kíván indítani a vizigótok toulouse-i királysága ellen III. Valentinianus római császárral szövetségben. Előzőleg jó kapcsolatban állt a Nyugatrómai Birodalommal és uralkodója, II. Valentinianus római császár (425-455) helyett a tényleges hatalmat gyakorló Flavius Aëtiussal, aki korábban 433-ban a hunok között is élt rövid ideig. A vizigótokkal szembeszálló és tőlük tartó Geiserich ajándékai és diplomáciai törekvései is befolyásolhatták Attila terveit. Honoria, III. Valentinianus nővére azonban 450 tavaszán – hogy elkerülje kényszerített házasságát egy szenátorral – elküldte a hun királynak segítségkérését és gyűrűjét. Bár Honoria valószínűleg nem házassági ajánlatot kívánt tenni, Attila mégis így értelmezte az üzenetet. Elfogadta, s a nyugati birodalom felét kérte hozományul. Amikor III. Valentinianus felfedezte a tervet, csak anyja, Galla Placidia győzte meg, hogy halál helyett csak száműzetésre ítélje Honoriát; Attilának pedig levelet küldött, melyben nyomatékosan tagadta a házassági ajánlat törvényességét. Attilát a levél nem győzte meg. Követet küldött Ravennába, hogy kihirdesse Honoria ártatlanságát és hogy kinyilvánítsa, Honoria ajánlata törvényes volt, ő pedig el fog jönni, hogy elfoglalja, ami jog szerint megilleti. 451 tavaszán Attila hun seregeivel és a számos szövetséges germán nép csapataival (gepidák, osztrogótok, rugiak, szkírek, türingek, a frankok egy része és mások) Gallia ellen támadt és a Liger folyó mellett fekvő Aureliani (Orléans) városerődjét, egy fontos hídfőt kezdte ostromolni. Aetius és I. Theuderich nyugati gót király hadai azonban visszavetették Attilát. Csatára végül az antik Tricassis (Troyes) város előtti mauriacumi mezőkön (catalaunumi csata) került sor, s bár a küzdelem döntetlenül végződött, Attila végleg visszavonult.

2.5. Itália megszállása

Attila és Leó pápa találkozása („D” iniciálé a Képes krónikában)

452 elején Attila Észak-Itália ellen fordult, hosszú ostrommal bevette az addig még soha el nem foglalt Aquileiát, majd Mediolanumig (Milánó) tört előre. A hadait pusztító pestis és az itáliai szárazság miatti éhínség miatt azonban a Mincio folyónál kénytelen volt fegyverszünetet kötni a nyugat-rómaiakkal. Ekkor Róma város követségének tagja volt I. Leó pápa (Nagy Szent Leó) is, akinek Attilával való találkozását és szerepét a legendák később felnagyították. Az itáliai hadjárat idején Marcianus bizánci császár csapatai hátba támadták a hunokat, Attila kétfrontos háborúra kényszerült. Kísérletet tett béketárgyalásokra, majd újabb keletrómai hadjárattal fenyegetőzött, erre azonban már nem került sor.

2.6. Attila halála

453 tavaszán Attila székhelyén halt meg - a hagyomány szerint nászéjszakáján orrvérzése lett és belefulladt kábulatában. Más feltételezések szerint a rengeteg alkoholtól és ún. nyelőcső visszérbetegségtől kapott belső vérzést. Egy harmadik legenda úgy véli, hogy germán felesége, Ildikó (Krimhilda) ölte meg, fülébe cseppentett méreggel. Temetéséről Priscus nyomán Iordanes ír. Az ázsiai jellegű, a későbbi türk nagyfejedelmek temetéséhez hasonló temetési szertartás szerint ott, ahol a Tisza kétfelé ágazott, a folyó egyik ágát elzárták, hogy a víz mind a másik ágba folyjon. A hagyomány szerint hármas, arany, ezüst és vas koporsóba (ferculum) temették el, valójában azonban valószínűleg hármas szemfedőt (coperculum) téve a halott arcára, egyetlen koporsóban temették el. Már a 19. századi magyar történetírás sem adott hitelt az Attila temetéséről szóló legendának, a 20. századi történészek pedig azt is felismerték, hogy a hármas koporsó és a szolgák legyilkolása Iordanes osztrogót történetíró VI. századi munkájából származik. Iordanes nem koporsóról, hanem arany, ezüst és vas szemfedőről írt. Bóna István régész úgy vélte, hogy a ferculum (szemfedő) és a coperculum (koporsó) szavakat cserélte fel az utókor. A folyóba történő temetés Alarik vizigót király temetésének leírásánál jelenik meg. Németh György történész a hun temetkezési szokások alapján cáfolja a temetését övező mondát, ugyanis a hunok nem használtak fémből készült koporsókat, csak fakoporsókat. A temetési szertartásban segédkező szolgák legyilkolása több középkori munkában is megjelent, egyfajta vándormotívumként. A tényleges temetésre hagyományos hun halotti szertartás után, alkalmasint a Duna–Tisza köze homokbuckái között kerülhetett sor. A nagykirályi méltóságot Arikantól született legidősebb fia, Ellák örökölte. Attila halála után fiai között testvérháború robbant ki a hatalomért, amit az alávetett germán népek azonnal kihasználtak és fellázadtak a hun uralom ellen. A folyamat a Hun Birodalom széteséséhez vezetett. 455-ben a Nedao folyó mellett a lázadók nagy győzelmet arattak egykori uraikon, a központi hun területeket a gepidák szerezték meg. A hunok maradékai az Al-Duna vidékére (egyes feltételezések szerint Erdélybe), nagy részük pedig kelet felé, a Dnyeper és a Don folyók térségébe húzódott vissza, részt véve a bolgár-törökök etnogenezisében. Ernák feltételezhetően 503-ban történő halálával lett vége Attila dinasztiájának.

Attila személyisége

Az Attiláról szóló tudásunk fő forrása Priszkosz rétor (Priscus) leírása. A történetíró tagja volt II. Theodosius bizánci császár 448-ban a hunokhoz küldött, Maximos által vezetett diplomáciai küldöttségnek. A nomád hunok falvát a kor nagyvárosaival megegyező méretűnek mutatta be, tömör fa falakkal. Jelentéseinek töredékei bemutatják Attila személyét: mértékletes és egyszerű, körötte díszes udvaroncok, számos feleség, mellette szkíta udvari bolondja, mór törpéje…

„Fenséges étkeket szolgáltak fel nekünk és a barbár vendégeknek ezüst tálakon, de Attila nem evett mást, csak sültet, egyszerű, fa tálcáról. Minden másban hasonlóan mértékletes volt; fakupából ivott, míg vendégei arany és ezüst serlegből. Ruházata is egyszerű volt, csupán a tisztaságát igényelte. Sem az oldalán viselt kard, sem szkíta lábbelije, sem lova kantárja nem volt díszített, eltérően más szkítákétól, akik arannyal, ékkővel vagy bármi értékessel ékesítették azokat. A földet gyapjú szőnyegek borították. (Priszkosz rétor feljegyzése)”

A bizánci történetíró leírása Attila alázatosságáról és egyszerűségéről Priszkosz félreérthetetlen csodálatát fejezi ki. Priszkosz megemlíti Attila és környezete műveltségét. Attila korának hunjai folyamatos kapcsolatban voltak a római civilizációval, leginkább a római határvonal (Limes) dunai, a germánokkal határos területén, ill. a gyakori diplomáciai követjárások eredményeképpen. Theodosius 448-as küldöttsége idején Priszkosz a hunt, a gótot és a latint nevezte meg a hun birodalom fő nyelveiként. (Priszkosz többek között beszámol találkozásáról egy keletrómai fogollyal, aki annyira hozzászokott a hunok életéhez, hogy már nem kívánt hazatérni régi hazájába.)

Iordanes itáliai történetíró, aki egy évszázaddal később élt, Attilát érezhető ellenszenvvel így írta le:

„A népek megrendítésére, a földkerekség réméül jött a világra.

… Dölyfösen járt, szemeit ide-oda járatta, hogy ily módon büszke testének ereje már mozgásán szembetűnjék. Noha a harcot igen kedvelte mégis megfontoltan cselekedett és a legtöbbet az eszével érte el. Az esdeklőkkel szemben könyörületesnek mutatkozott és kegyesen bánt azokkal akik neki meghódoltak. Alacsony termetű, melle széles. Nagy fejéhez képest szemei aprónak látszottak. Ritkás szakálla már őszbe vegyült, lapos orra, ocsmány arcszíne származásának bélyegét viselte magán.”

Kézai Simon a 13. századi Magyarok Krónikájában így ír Atilláról:

„Ethele király ugyanis barna szinű, fekete s villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala; szakállát mint a húnok megeresztve hordja vala. Vakmerőségben magamérséklő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala. Szekrényében pénzt tartani nem szeretett; miért is az idegen nemzetek szerették, minthogy bőkezű és barátságos vala, szerfölött nagy keménységéért pedig húnjai csudálatosan félnek vala tőle. Azért is az egész föld kerekségéről különféle országok nemzetei tódúlnak vala hozzá, kikhez tehetsége szerint bőkezűen viseli vala magát.”

1864-ben írta az alábbiakat Amédée Thierry francia történész, aki a mai napig az egyik legnagyobb Atilla kutatónak számít:

„Attila-, Árpád- és Szent Istvánban van megtestesülve a három korszak, melyre a magyar nép hős története oszlik, s e jellemmel tűnnek ők fel a hagyományban, hogy az idők különbözése daczára is egy közös cselekvényre összeműködnek, s egymás fiai nem csak test, hanem lélek szerint is.”

Éric Deschodt kortárs francia író pedig így méltatja:

„Atilla, a kor legnagyobb egyénisége volt, sok tekintetben az élete azonban a mai napig misztérium maradt. A IV. század végén, Ázsiából Európába érkező lovaskultúrájú nép uralkodójaként, az Uráltól a Dunáig terjedő hatalmas birodalmat alapított és térdre kényszerítette a dicső Római Birodalom örököseit, a kor két nagyhatalmát, Konstantinápolyt és Rómát. Ötvennyolc éves korában váratlanul meghalt, mielőtt elindította volna végső hadjáratát Nyugat ellen. Sikerei és tettei ismertek, az igazi személyisége azonban kevésbé. Korabeli hiteles források szerint beszélt latinul és görögül, nyitott és kíváncsi volt mindenre. Pontosan az ellentéte egy primitív és brutális embernek. Kíméletlen és kegyetlen is tudott lenni, de kíméletlenségben és kegyetlenségben a római császárok magasan felülmúlták, anélkül, hogy megközelítették volna bravúros tetteit és zsenialitását. Tudjuk, hogy sok embert megöletett, de senkit sem üldözött a hite miatt, minden vallást tiszteletben tartott. Nagy politikus volt? Ez nem megfelelő kifejezés kivételes személyiségére. Elbűvölő, ellenállhatatlan tárgyalófél volt. Ugyanakkor képes volt egyesíteni, megszervezni, irányítani több ezer kilométeres távolságú területeken élő, függetlenségre szomjazó népeket, és Ázsiától Európáig győzelmes hadjáratokra vezetni a kor nagyhatalmai ellen. Ezt a teljesítményt későbbiekben, soha senki más nem volt képes túlszárnyalni.”

Zrínyi Miklós Atillát mint magyar királyt méltatja (1651):

„Én vagyok a magyarok legelső királya utolsó világrészről én kihozója! Én lehetek tehát magyarnak példája Hírét, birodalmát, hogy nyújtsa szablyája.”

Kölcsey Ferenc még a Himnuszban is megemlékezik a hun ősökről (1823):

„Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.”

Benedek Elek Atilla siratása című verse:

„Attila, Attila, hunok nagy királya,
Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!
Te ura, királya szittyák s germánoknak,
Valál hódítója a rómaiaknak:
(...)”

Attila korának történelmi háttere nagy hatással volt a később róla kialakult képre. A Nyugatrómai Birodalom utolsó éveiben összeütközései Aëtiussal (akit gyakran az „utolsó rómainak” neveztek), és a hunok eltérő kultúrája is segített Attilát a vérengző barbár és minden civilizáció ellenségének szerepébe állítani. Majd minden nyugat-európai művészeti alkotásban ennek megfelelően tűnt fel. A fenti felfogás azonban túlzottan leegyszerűsítő: a hun-római összecsapásként jellemzett és szimbólum-értékűvé emelt 451-es hadjáratban lényegében a késő antik szövetségi rendszerek csaptak össze, s mindkét fél elsősorban germán fegyvereseket vonultatott fel. A nyugati kultúrában és hagyományban Attilát ma is „Isten ostoraként” ismerik, akinek neve a barbárság és a kegyetlenség szinonimájává vált. Ez részben annak eredménye, hogy vonásait azonosították a sztyeppék későbbi hadvezéreinek vonásaival – ilyen például a mongol Dzsingisz kán és Timur Lenk. Őket mint kegyetlen, okos és vérszomjas, harcra és rombolásra áhítozó vezérekként ismerte a köztudat. Még kannibalizmussal is megvádolták, a borzalmas legenda szerint a neje két, mézben párolt saját gyermekét szolgálta föl neki. A hunok démonizálására jó példa Szent Efraim beszámolója:

„(...) gyermekek húsát eszik, asszonyok vérét isszák. Kiabálásuk oroszlán bőgése. Paripákon szélvészkényt repülnek tova az ég és a föld határai között. Félelmet keltenek az egész földkerekségen, melyet özönvíz módjára borítanak be hadaikkal.”

Fennmaradt a balkáni invázió elbeszélése is:

„A hunok barbár nemzete, mely Thrákiában lakott, olyan hatalmassá vált, hogy több mint száz várost foglaltak el és Konstantinápoly majdnem veszélybe került és a legtöbben elhagyták azt... És annyi gyilkolás és vérontás volt, hogy a halottak száma megszámlálhatatlan volt. Elfoglalták a templomokat és kolostorokat és nagy számban ölték meg a papokat és szűzeket. (Callinicus: Szent Hypatius élete)”

„Mikor az este közeledett, fáklyákat gyújtottak, és két barbár jött előre Attila előtt és dalokat énekeltek, amiket írtak, megénekelve győzelmeit és háborús tetteit. És az ünneplők nézték őket, és voltak, akik örvendeztek a dalokon, mások szíve izgatott lett, ahogy emlékeztek a háborúkra, de mások könnyekben törtek ki – azok, akik testét meggyengítette az idő és akik lelke megpihenni kívánt.”

E három év alatt, egy Iordanes által feljegyzett legenda szerint Attila felfedezte „Mars Kardját":

„A történész Priscus azt írja, a következőképpen találták meg: „Mikor egy bizonyos juhász bicegni látta az egyik üszőt a nyájában és nem talált magyarázatot a sebére, kíváncsian követte a vérnyomokat és végül egy kardhoz ért amire az ügyetlenül rálépett legelés közben. Kiásta és egyenesen Attilához vitte. Ő megörült ennek az ajándéknak, és nagyravágyó lévén, azt gondolta, hogy az egész világ vezetőjévé nevezték ki, és hogy a győzelem Mars kardján keresztül biztosítva volt számára. (Jordanes: A Gótok Származása és Tettei XXXV fej.) ”

A germán mondák árnyaltabb leírással szolgálnak: Etzel a Nibelung-énekben, illetve Atli a Völsunga Sagában és az Edda-énekekben is nemes és nagylelkű szövetséges. Attila alakja több ország népmondáiban is szerepel. Egy olaszországi helyi legenda szerint ő építtette az udinei várhegyet, hogy lássa, amint csapatai győzelmet aratnak. Néhány nemzet történetírása mindig kedvező színben ábrázolta: a magyarok között és Törökországban az Attila név (Törökországban és Magyarországon egyaránt Atilla alakban is), valamint utolsó felesége, Ildikó (Krimhilda) neve mindmáig kedvelt maradt. Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című művében, mely nagyrészt Priszkosz rétor leírásaira alapoz, rokonszenves képet fest Attiláról, bölcs és kedvelt vezérként láttatja alakját.

Attila a krónikákban és az irodalomban

Attila szövetségesévé emelte a hun birodalom különböző népeinek királyait, emléke ezért számos nép, valamint főleg uralkodó dinasztia körében legendássá, sőt mitikussá vált, sok uralkodó igyekezett ősének beállítani őt. Ugyanakkor Gallia és Itália elleni háborúi miatt Nyugat-Európában a „keleti barbarizmus” jelképe lett. Későbbi keresztény legendákban tűnt fel az „Attila, Isten ostora” elnevezés is.

Zrínyi Miklós Atillát mint magyar királyt méltatja (1651):

„Én vagyok a magyarok legelső királya utolsó világrészről én kihozója! Én lehetek tehát magyarnak példája Hírét, birodalmát, hogy nyújtsa szablyája.”

Kölcsey Ferenc még a Himnuszban is megemlékezik a hun ősökről (1823):

„Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.”

Benedek Elek Atilla siratása című verse:

„Attila, Attila, hunok nagy királya,

Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!

Te ura, királya szittyák s germánoknak,

Valál hódítója a rómaiaknak:

(...)”

Attila korának történelmi háttere nagy hatással volt a később róla kialakult képre. A Nyugatrómai Birodalom utolsó éveiben összeütközései Aëtiussal (akit gyakran az „utolsó rómainak” neveztek), és a hunok eltérő kultúrája is segített Attilát a vérengző barbár és minden civilizáció ellenségének szerepébe állítani. Majd minden nyugat-európai művészeti alkotásban ennek megfelelően tűnt fel. A fenti felfogás azonban túlzottan leegyszerűsítő: a hun-római összecsapásként jellemzett és szimbólum-értékűvé emelt 451-es hadjáratban lényegében a késő antik szövetségi rendszerek csaptak össze, s mindkét fél elsősorban germán fegyvereseket vonultatott fel. A nyugati kultúrában és hagyományban Attilát ma is „Isten ostoraként” ismerik, akinek neve a barbárság és a kegyetlenség szinonimájává vált. Ez részben annak eredménye, hogy vonásait azonosították a sztyeppék későbbi hadvezéreinek vonásaival – ilyen például a mongol Dzsingisz kán és Timur Lenk. Őket mint kegyetlen, okos és vérszomjas, harcra és rombolásra áhítozó vezérekként ismerte a köztudat. Még kannibalizmussal is megvádolták, a borzalmas legenda szerint a neje két, mézben párolt saját gyermekét szolgálta föl neki. A hunok démonizálására jó példa Szent Efraim beszámolója:

„(...) gyermekek húsát eszik, asszonyok vérét isszák. Kiabálásuk oroszlán bőgése. Paripákon szélvészkényt repülnek tova az ég és a föld határai között. Félelmet keltenek az egész földkerekségen, melyet özönvíz módjára borítanak be
hadaikkal.”

Attila a filmművészetben
Attila, 1954, film, Attila szerepében Anthony Quinn[9]
Attila, Isten ostora (eredeti Attila, the hun), amerikai-litván kalandfilm,
2001, Attila szerepében Gerard Butler[10]

Attila képzőművészeti ábrázolásai

A középkorban Attila ábrázolásain feltűnő attribútuma a fejen látható két szarv. Ez, akárcsak Mózes vagy olykor Ádám ábrázolásain, arra utal, hogy Attilát az ősöknek megillető tisztelet illette. Máskor díszes koronát is visel, ekkor azonban szarva nem látszik.

Források

100 tévhit: Hahner Péter. Újabb 100 történelmi tévhit avagy Amit biztosan tudsz a történelemről - és mind rosszul tudod. Animus Kiadó, 20–21. o. ISBN 978-963-324-029-8 (2011)

Zolnay: Pokoljárás: Zolnay Vilmos: A művészetek eredete – Pokoljárás. Budapest: Corvina Kiadó.

Kézai: Gesta Hunnorum et Hungarorum: Kézai Simon: Gesta Hunnorum et Hungarorum 5. §. Hunor és Mogor Scythiába költöznek. Scythia leírása. vmek.oszk.hu Fordította: Szabó Károly.

Attila (film, 1954): Attila (film). (1954) Hozzáférés: 2014. aug. 20.

Isten ostora (film, 2001): Isten ostora. (2001) Hozzáférés: 2014. aug. 20.

Magyar királyok ábrázolása a Nádasdy Mausoleumban: Magyar királyok ábrázolása a Nádasdy Mausoleumban. toldyferenc.elte.hu Hozzáférés: 2014. aug. 20.

Bóna enciklopédia: Bóna István – Cseh János – Nagy Margit – Tomka Péter –Tóth Ágnes – Zimonyi István (sorazatszerkesztő): Hunok – gepidák –langobardok. Balassi Kiadó (1993) 21. o. Hozzáférés: 2015. jan. 08. (pdf)

Magyar régészet: Visy Zsolt (főszerk): Magyar régészet az ezredfordulón. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Teleki László Alapítvány (2003) Hozzáférés: 2015. jan. 10. (pdf)

Amédée Thierry, Attila – Történelmi kor- és jellemrajz, 1855
Szász Béla, A húnok története Atilla nagykirály,1943

Wess Roberts, Leadership Secrets of Attila the Hun,1990

Grandpierre K. Endre - Grandpierre Attila, Atilla és a hunok – A szkíta-hun-magyar folytonosság, ISBN 978-963-770-701-8, Napút kiadó, 2012

Monda-e vagy történelem? ISBN 978-973-622-503-1, Corvin kiadó, Déva

Michael A. Babcock, Attila utolsó éjszakája: Hogyan halt meg a hun király? ford. Varga Benjámin, Budapest, Európa, 2008, ISBN 978-963-07-8296-8

Csillagösvényen - Világnak királya: Atilla, YouTube-videó Duna TV – „Őstitkaink" című műsor, interjú prof. dr. Kiszely István antropológussal - 2:51,

YouTube-videó Priscus of Panium: fragments from the Embassy to Attila Priszkosz rétor leírása Attila udvaráról (angolul)

Hun.lap.hu Attila a hun és Csaba királyfi

Kapcsolódó cikkek:

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/05/23/attila_harmas_koporsojanak_belso-azsiai_parhuzamai

https://julianusbaratai.blog.hu/2016/06/24/attila_a_hunok_es_medek_kiralya

1 komment

TURUL NEMZETSÉG

Hun-magyar folyamatosság

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2021. január 22. - Benkő István

Régészeti leletek, krónikáink és keleti mondák bizonyítják, hogy a hun uralkodócsalád és az Árpád ház ugyanabból a nemzetségből, a Turul nemzetségből származik. Az alábbiakban áttekintjük ezeket a bizonyítékokat.

AZ ALUCSAJDENGI HUN KORONA

A Kínához tartozó Belső-Mongólia Autonóm Tartományban, Höhhot tartományi székhely közelében 2006-ban nyílt egy hun múzeum. Itt őrzik az Ordoszban, Aluchaideng (Alucsajdeng) lelőhelyen 1972-ben talált „alucsajdengi” hun koronát. A korona az i. e. V-III. századból való. Ez a csodálatos lelet egy arany spirál korona, amely két részből áll. Az alsó, arany spirális körpánton szkíta szarvas és oroszlán, míg a pajzson liliom motvum látható, mely motívumok mind a hun, mind a magyar régészeti leleteken megtalálhatók. Súlya 1022 gramm. Tetején, a fej felett egy ragadozó madár ül. Az arany körpajzson álló türkizfejű aranytestű madár súlya 192 gramm. A körpántot és a madarat a süvegre rögzítve viselték. A türkizből készített fejet és a farktollat úgy illesztették a madár testéhez, hogy az uralkodó fejének biccentésére a madár feje és farka is megbillent, így követte az uralkodó mozdulatát.

Kép: Az alucsajdengi hun korona

A TURUL HÁZ EREDETMONDÁJA

Az Árpád-ház kifejezés XIX. századi eredetű, korábban nem használták. Kézai Simon Magyar Krónikájában Árpád első kapitányra és Géza fejedelemre vonatkozóan a „de genere Turul” kifejezést alkalmazza, ami azt jelenti, hogy „a Turul nemzetségből”. E szerint az un. Árpád-házi királyok a Turul nemzetségből származtak.

A magyar nyelvűként megjelölt „turul” szó Kézai Simon Magyar Krónikájában háromszor szerepel, egyszer mint hadijel, két alkalommal nemzetségnévként. Ugyanennek a madárnak a latin neve a többi krónikában „astur”, melynek jelentése ölyv, héja vagy bóbitás sólyom. Az astur szónak a turullal történő helyettesítésével kapcsolatos álláspontját Ligeti Lajos A magyar nyelv török eredetű nevei című cikkében részletesen kifejtette. Írása mindenképpen tanulságos, mert tudományos alapossággal ismerteti az astur (turul) megnevezésre vonatkozó különböző állásfoglalásokat. Ligeti cikkének megfelelő részét jegyzetben közlöm.[1]

Mivel dinasztikus turul mondája a kirgizek egyik legendás vezérének és az Oszmán Török uralkodócsaládnak is van, felmerül ezek és az Árpád-ház közös eredetének lehetősége. Ez a kérdés túlmutat a jelen cikk keretein. [TURULa, SOMFAI]

EMESE ÁLMA MONDA

Anonymus

„De Almo primo duce

Anno dominice incarnationis DCCC-o XVIIII-o Vgek, sicut supra diximus, longo post tempore de genere Magog regis erat quidam nobilissimus dux Scithie, qui duxit sibi uxorem in Dentumoger filiam Eunedubeliani ducis, nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divina visio in forma asturis, quae quasi veniens eam gravidavit et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra. Quia ergo sompnium in lingua Hungarica dicitur almu et illius ortus per sompnium fuit pronosticatum, ideo ipse vocatus est Almus. Vel ideo vocatus est Almus, id est sanctus, qiua ex progenie eius sancti reges et duces erant nascituri. Quid ultra!”

Magyarul:

„Álmos az első vezér.

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Önedbelia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg madár (az eredeti latin szöveg szerint astur=ölyv, héja – B. I.) képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, azért hívják őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!”[ANONYMUS]

Kép: Héja (Astur palumbarius) [Herman 2003] Fotó: Benkő Mihály

Kép: 2. korsó a nagyszentmiklósi kincsben. Nézetem szerint az Emese álma monda képi megjelenítése. [NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS 2. sz. korsó]

„Érdekességként megemlítendő Dúcz László gondolata, mely szerint kis-ázsiai útján Philot ezredes angol solymász talált valódi füles ragadozó madarat is, mégpedig a fehér tollazatú bóbitás sólyom személyében (Astur trvirgatus).[2] Felfedezése azért is lényeges, mert az „Astur” név Anonymusnál is előfordul annak a „bizonyos madárnak” a megnevezésére, és ennek a madárnak valóban van olyan tollképződmény a fején, ami stilizált koronának nézhető.” [TURUL]

Képes Krónika (megegyezik a Budai Krónikával)

„Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma asturis veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederentur torrens ac in terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus qui fuit Eleud, qui fuit Vgeg, qui fuit Chaba, Qui fuit Ethele […]”.

Magyarul:

Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy méhéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek, ki volt Ed, ki volt Csaba, ki volt Ethele […]” fia. (Geréb László fordítása, Dümmerth Dezső által módosítva.) [KÉPES KRÓNIKA]

HUN-MAGYAR HADIJEL

Kézai Simon Magyar Krónikája

Az Anonymusnál szereplő astur (héja, ölyv) Kézai Simon 1280-as években keletkezett gesztájában „turul”-ként jelenik meg, de kétség kívül ugyanarról a madárról van szó.

„Banerium quoque regis Ethelae, quod in proprio scuto gestare consueverat, similitudinem avis habebat, quae Hungaricae turul dicitur, in capite cum corona. Istud enim banerium Hunni usque tempora ducis Geichae, dum se regerent pro communi, in exertcitu semper secum gestavere”

„Ethele király címerén is, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a címert hordták volt magokkal a hunok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták.” (Szabó Károly fordítása) [KÉZAI]

Ugyanez a Képes Krónika (és a Budai Krónika) szövegezésében ismét „astur”-ként tűnik fel: (Banerium) „quoque regis Atile, quod in suo scuto gestare consueverat, similititudinem asturis in capite habebat cum corona. Quod signum Hungari, dum se regerent per communitatem, usque tempora ducis Geyche filii Toxun, in exercitu semper communium gestavere.”

Magyarul: „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” (Geréb László fordítása.)

Kép: A Turul nemzetség hadijelvényei a Képes Krónikában. Az ábrázolás a 13-14. századi állapotot tükrözi. A 7-10. századi magyar hadijelvényt zászlóra festhették.

HUN-MAGYAR URALKODÓ CSALÁD NEMZETSÉGNEVE

Kézai Simon nemzetségnévként is megjeleníti a Turul szót: A magyar történet 27. capitulumában Árpádról, a primus capitaneusról ez áll: „Arpad, filius Almi, filii Elad, filii Vger de genere Turul.” Vagyis Attilán át Ménrótig visszavezetett dinasztiát Turul nemzetségnek nevezte. Majd a magyar történet 76. fejezetében ezt megerősti Géza fejedelemmel kapcsolatban is: „Dux namque Geicha de genere Turul”.

Kézai Simon gesztája alapján az Anonymus által használt latin astur szó magyar megfelelője a turul volt, mely szó jelentése a magyar nyelvben később elhalványult.

Megállapítható, hogy a turul szó krónikáink közül egyedül a Kézai krónikában tűnik fel magyar szórványkifejezésként a többi krónikában latinul „astur”-nak nevezett ragadozó madár helyett. A hun uralkodó koronáján található madár, az Emese álma monda, a Kézai krónikában szereplő hun-magyar hadijel, és Turul nemzetségnév arra utal, hogy Árpád fejedelem és leszármazottai a hun uralkodó családhoz, a Turul nemzetséghez tartoztak.

Irodalom

ANONYMUS: Anonymus: Gesta Hungarorum, Fordította: Pais Dezső, http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.pdf, hozzáférés: 2021-01-18

FEHÉRLÓFIA: Magyar néprajzi lexikon, Fehérlófia, https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-154.html, hozzáférés: 2021-01-19

HERMAN 2003: Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága, Budapest : Neumann Kht., 2003, http://mek.oszk.hu/04700/04761/html/herman0033.html, hozzáférés: 2021-01-17

KÉPES KRÓNIKA 1993: Képes Krónika, (régebbi nevén Bécsi Képes Krónika), Fordította: Geréb László, Budapest, 1993, hozzáférés: 2021-01-17

KÉZAI: Kézai Simon A magyarok viselt dolgai (1282-1285) Prológus, http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=103_125_KezaiSimon, hozzáférés: 2021-01-17

KISZELY: Kiszely István: A magyar nép őstörténete, https://mek.oszk.hu/06400/06403/html/#92, hozzáférés: 2021-01-17

LIGETI 1978: Ligeti Lajos: Régi török eredetű neveink 1., in: Magyar Nyelv 74 évf. (1978), pp. 257-274.

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON: Magyar néprajzi lexikon, Fehérlófia, https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-154.html, hozzáférés: 2021-01-19

NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS: Nagyszentmiklósi kincs, https://hu.wikipedia.org/wiki/Nagyszentmikl%C3%B3si_kincs, hozzáférés: 2021-01-18

SOMFAI: Somfai Kara Dávid: A jövendőmondó turul madár, Solymász évkönyv 1966, https://julianusbaratai.blog.hu/2020/11/27/somfai_kara_david_a_jovendomondo_turulmadar, hozzáférés: 2021-01-19

TURULa: A turulmadár nyomán 1.3, A turul név, https://turul.info/turul/nev, hozzáférés: 2021-01-17

TURULb: Milyen madár volt a turul 1.4, https://turul.info/turul/milyenmadar, hozzáférés: 2021-01-17

WIKIPEDIA: Wikipédia: Kerecsensólyom, https://hu.wikipedia.org/wiki/Kerecsens%C3%B3lyom#/media/F%C3%A1jl:Falco_cherrug_1_(Bohu%C5%A1_%C4%8C%C3%AD%C4%8Del).jpg, hozzáférés: 2021-01-19

Kapcsolódó cikk:

Somfai Kara Dávid: A JÖVENDŐMONDÓ TURUL MADÁR

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/11/27/somfai_kara_david_a_jovendomondo_turulmadar

[1] „5. Az astur-nak turul-lal való helyettesítése Kézaitól származik; vö. GYŐRFFY GYÖRGY, Krónikáink és a magyar őstörténet 46. GYÖRFFY (42) GÁLDI LÁSZLÓ egyik jeles dolgozatára támaszkodva hangsúlyozza, hogy astur a latin accipiter 'ölyv, héja' szónak francia—olasz ihletésű vulgáris latin változata. A. DAUZAT szerint (Dictionnaire étymologique de la langue française. 1938. 62) a mai fr. autour valóban a vulg. lat. auceptor-ra vezethető vissza (lat. accipiter), ebből acceptor lett, amely később keveredett a fr. auceptor 'madarász' szóval. A francia szó, melyet korán kiszorított szinonimája (épervier, faucon), csak a költői nyelvben maradt fenn és a természettudományi terminológiában, ahol az astur palumbarius megjelölésére foglalták le. A francia szó története jól példázza sorsát máshol is, így a törökben és a magyarban is. A latin szó régen a magyarban kétségtelenül egyfajta ragadozó, solymászmadarat jelentett. A XIV. századi krónikaíró astur alakja (Scriptores I, 263 [Attila pajzsán], 284 [Emesu álmában]) nem szükségszerűen szövegromlás. Ä mai francia szó jelentése: 1. 'karvaly (Accipiter)'; 2. 'vándorsólyom, galambászhéja (Falco peregrinus)' (ECKHARDT, modern madártani precizitással). A latin szó különben előfordul a Codex Cumanicus első, olasz részében is, mégpedig astor alakban (109); KUUN GÉZA (Codex Cumanicus 377) a ritka latin szavak közt így értelmezi: '„astur", accipiter major, ital. astore'. A lat. astor perzsa és kun megfelelője a CC.-ban Çarçiga, helyesen Carçiga, azaz qarčiga. A perzsa szó MONCHI-ZADEH szerint (122) 'Habicht; héja', BODROGLIGETI értelmezésében (182) 'windhover; vörös vércse', a kun szót pedig GRÖNBECH (194) 'Habicht'-nak fordítja. A török qarčiya megfelelőit G. DOERFER (TMEN. I, 404 — 5, no. 278 és IV, 392, no. 278) összeállította a török, mongol, iráni, kaukázusi, finnugor és szamojéd nyelvekből. Az egyes adatok változatos jelentésárnyalatokat mutatnak. Á török nyelvek többségében jelentkező értelmezés alapján DOERFER e madarat héjának: astur palumbarius-riak tartja. Hogyan lett Kézainál az astur palumbarius-hól turul? SCHENK JAKAB „Magyar solymászmadárnevek" (Aquila XLIII —XLVI) című érdemes tanulmányában sajnos nem nyújt a kérdéshez használható madártani útmutatást. A turul szintén török eredetű szavaink közé tartozik. DOERFER (TMEN. III, 346-8, no. 1345) ezúttal is összegyűjtötte megfelelőit a törökben, perzsában, mongolban; a régi adatokat megtaláljuk CLAUSONnál (EtvmDict. 172; ezek a IX. századdal kezdődnek). Pontos meghatározásuk körül itt is sok a bizonytalanság, így Kášgari csak annyit mond róla, hogy nagyobb a singqur-nál (ez a magyar szongor- -sólyom). A török-perzsa sólvmászati könyvekből azonban kiderül, hogy ez is egy astur-fajta solymászmadarat jelent, PHILLOT szerint pontosabban: 'Crested Goshawk; Astur Trivirgatus'. Ezzel el is jutottunk a kérdés nyitjához. Az asturnak a középkorban szélesebb jelentéstani skálája volt: a török nyelvek egy részében qarčiga-t jelentett, más részében pedig togril-t….” [Ligeti Lajos: Régi török eredetű neveink 1., MNy 74 évf. (1978), pp. 260-261.]

[2] Lásd még: 1. sz. lj.

Szólj hozzá!

A SASOK FÖLDJE ÉS KRÓNIKÁINK MADARAI

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2021. január 19. - Benkő István

Benkő Mihály keletkutató, történész tizennyolc évig folytatott terepkutatást Belső- és Közép-Ázsiában. Kezdetben a nyugat-mongóliai kazakok között az ősmagyarok temetkezési szokásainak keleti párhuzamait kutatta, majd figyelme a hajdani hatalmas Mongol Birodalom területén szétszórva megtalálható magyar néptöredékek felé fordult. Kutatásairól több, fényképekkel illusztrált könyvet adott ki.[1] A honfoglalás kori régészeti leletek napjainkban is használt néprajzi párhuzamai mellett fényképeket készített krónikáink madarainak mai példányairól is. A cikkben szereplő fotók másik forrása Jimmy Nelson fotós, akinek a célja az egyre inkább visszaszoruló nomád életformát követő népek megörökítése volt, „amíg ez lehetséges”. Így jutott el Nyugat-Mongóliába is. Míg Benkő Mihály fotói a nyári, addig Jimmy Nelson fotói a téli időszakban készültek, így egymást kiegészítik.

Bajan Ölgij, a sasok földje. A tartomány címerében egy kiterjesztett szárnyú szirtisas látható. A tartomány területe nagyjából akkora, mint Magyarország területének a fele, lakossága pedig Magyarország lakosságának csupán egy százaléka, mintegy 100 000 fő. A lakosság 90%-a kazak nemzetiségű. Itt húzódnak a Mongol-Altaj hegyvonulatai. A tartomány lakosai félnomád állattenyésztők. Állataikat nyáron a magas hegyi legelőkre terelik, télen visszavonulnak téli szállásaikra. Ekkor kezdődik a vadászidény. A helyi lakosok idomított vadászsasokkal prémes állatokra vadásznak. A prémeket téli ruháik elkészítéséhez használják fel.

A krónikáinkban szereplő madarak a következők:

- astur (ölyv, héja vagy bóbitás sólyom),

- sas.

- vadászsólyom, amelyet Kézai idejében magyarul kerecsetnek neveztek,

- griff, amely nézetem szerint az altaji saskeselyűvel azonosítható.

A következőkben ismertetjük krónikáknak az egyes madarakra vonatkozó részeit és a mai példányaikról készített fotókat.

Astur/turul - ölyv/héja (Astur palumbarius) vagy bóbitás sólyom (Astur trvirgatus)

A turul szó - magyar szórványkifejezésként - krónikáink közül egyedül Kézai Simon Magyar Krónikájában szerepel, ott azonban háromszor is: egyszer mint hadijel, két alkalommal nemzetségnévként. Ugyanez a madár a többi krónikában latin nyelven astur-ként szerepel, melynek jelentése ölyv, héja vagy bóbitás sólyom. Az astur szónak a turullal történő helyettesítésével kapcsolatos álláspontját Ligeti Lajos A magyar nyelv török eredetű nevei című cikkében részletesen kifejtette. Írása mindenképpen tanulságos, mert tudományos alapossággal ismerteti az astur (turul) megnevezésre vonatkozó különböző állásfoglalásokat. Ligeti cikkének megfelelő részét jegyzetben közlöm.[2]

Mivel dinasztikus turul mondája a kirgizek egyik legendás vezérének és az Oszmán Török uralkodócsaládnak is van, felmerül ezek és az Árpád-ház közös eredetének lehetősége. Ez a kérdés túlmutat a jelen cikk keretein. [TURULa, SOMFAI]