Családom történetét kutatva találkoztam egy Vas vármegyétől elcsatolt, ma Ausztriához tartozó település, a felső-eőri  Bertha család és 65 társa, köztük a Benkő család részére adományozott címerrel. A címerben a főalak, egy kardot tartó székely vitéz fejének két oldalán Nap és Hold jelkép található. Ugyanez a jelkép megtalálható Szombahely és Vasvár címerében is. Ezek után el kezdtem vizsgálni a történelmi Magyarország vármegyéinek, településeinek és nemeseinek címereit, a Vas vármegyével szomszédos Szlavónia, Horvátország és Szlovénia címereit, és kiderült, hogy a Nap és Hold jelkép nem csak Székelyföld címerében található meg. Továbbá kiderült az is, hogy a jelképek magyarázata az un. honfoglalást megelőző időszakra, a hun-avar kor etno-kulturális folyamataira vezethető vissza.

Felső-Őrről ezt írja 1851-ben Fényes Elek:
" Felső-Őr, Ober-Wart, magyar falu, Vas vmegyében, …Mind Alsó mind Felső-Őr sok tekintetben igen nevezetes helységek. Először a többi magyaroktól elszakadva csupa német faluktól vétetnek körül, még is nem csak MAGYAR nyelvünket, hanem a reformatusok hitüket is fentartották, holott ezen az egész vidéken reformatusok teljességgel nincsenek. Hogy Őrök voltak, s az ország határait a németek ellen védeni tartoztak, kitetszik I. Károly 1328-ki okleveléből, mellyben elismeri, hogy már Béla, István és Lásszló királyok alatt Őri nemes szabadsággal éltek. Különös az, hogy ez oklevélben az őriek Őrnagyság czimmel neveztetnek. Régi szabadságaikat Rudolf 1582. megerősitvén, jelenleg F. Őrben. 41 nemes család és 106 háznép, A. Őrben 26 nemzetség és 69 háznép találtatik. Jegyzésre való végre, hogy e nemzetségek többnyire vezeték nevökről neveztetnek, p. o. Ádám, Adorján, Albert, Andorkó, Balás, Bertha, Bertók, Fábián, Fülöp, Gál, Imre, Kázmér, Miklós, Orbán, Pál, Pongrácz, stb." [ Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betűrendben körülményesen leíratik. Pest: Fényes Elek. 1851.^]

Ugyanerről a címer és birtokadományról a következőket írja a Vasvármegye Nemes Családjairól szóló kötet: „Az Árpádház kihaltával támadt belzavarok lecsillapítása után I. Károly király az északról jövő támadások ellen törekedett a vármegyét biztosítani. E végből már a XIII. században Borostyánkő és Német-Ujvár között letelepített és megelőzőleg is szabadalmakkal bírt határőröket 1327-ben a királyi nemes szolgák sorába emelte és Miklós ispán vezetése alatt egy területre összevonta. Ezeknek az őröknek az utódai (65 különböző nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó- és Felső-Eőrre adományt nyertek. Ezen adománylevélben a következő családok vannak felsorolva:
1. Ádám, 2. Adorján, 3. Alberth, 4. Andorkó, 5. Balás, 6. Balla, 7. Barthomej, 8. Becsker, 9. Beökeös, 10. Benkő  11. Bertha,…”

Vas megye címere kék színű. Ugyancsak kék színű a szomszédos Szlavónia-, Szlovénia címere és a régi Horvát címer. A Horvát címerben és Zágráb címerében is megtalálható a Nap és Hold ábrázolás, Szlavónia címerében pedig a Nap. Ugyancsak kék színű Székelyudvarhely, Marosvásárhely címere és az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem, Székely Mózes zászlaja is.

Kázmér Miklós elkészítette a Benkő család XV-XVII-i nyelvföldrajzi térképét. Megállapítása szerint ebben az időszakban a Benkő név a legtöbbször a történelmi Magyarország legnyugatibb és legkeletibb határánál, Vas vármegyében illetőleg Háromszéken (Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék, 1867. után Háromszék vármegye, ma Kovászna megye) található.

A magyarázat a honfoglalást megelőző időkre vezethető vissza.

A neves XVIII. századi történetíró, Benkő József a magyar krónikák alapján azt írja, hogy Attila halála után a hunok nagyobb része elhagyta a Kárpát-medencét. A székelyek a hunok Kárpát-medencei maradékai. A székelyeket sem az avarok, sem a magyarok nem bántották, mivel mind eredetükre, mind nyelvükre nézve atyafiak (testvérek). 

 Az avar uralom a Kárpát-medencében alig több, mint száz évvel Attila halála (453) után, 568-ban kezdődött. Először a longobárdokkal szövetségben legyőzték a Kárpát-medence keleti felén található gepidákat, majd a longobárdok Észak-Itáliába távozása után kiterjesztették uralmukat az egész Kárpát-medencére.

Az avarok két fő alkotóelemének az uar és a chuni népeket tekintik, melyeket a fekete és fehér hunokkal azonosítanak. Az avarok hozták be Európába a vaskengyel használatát, amely akkoriban forradalmi változást jelentett a hadviselésben. A vaskengyel nem sokkal korábban a mai Észak-Kína területén jelent meg. Még sem Attila, sem Nagy Károly nem használta a vaskengyelt, ahogy az a róluk készült ábrázolásokból megállapítható. Egy a nyugati türk birodalomban járt bizánci követ adott hírt arról a türk-avar konfliktusról, amelynek eredményeként az avarok nyugatra távoztak.

A Frank Birodalom és az avarok között kitört VIII. század végi háborúk az avarokat (és a velük együtt élő székelyeket) a Tiszán túlra vetették vissza. Ezt követően 805-ben Krum bolgár fejedelem részéről érte déli irányból támadás az Avar Birodalom maradékát.

A Fuldai Évkönyv szerint ugyanebben az évben Theodorus kapkán, népével a korábbi ellenség, Nagy Károly oltalmát kérte. Aachenbe utazott, ahol tisztelettel fogadták. Aachenben a latin kereszténység szerint is megkeresztelkedett. Ajándékokkal küldték vissza és engedélyezték, hogy népével Sabaria és Carnuntum (Deutschaltenburg melletti, már elnéptelenedett település) között letelepedjen. A terület Avaria néven tagozódott be a Frank Birodalomba. Theodorus kapkán idős ember volt. Még 805-ben meghalt. Utóda Ábrahám kagán lett. Ábrahám az egyik székely tribus neve a Csiki Székely Krónika szerint.

A kapcsolat az avarok és a Frank Birodalom között azonban már kezdetben sem volt felhőtlen. A frankok megtiltották a fegyverek eladását az avaroknak. Több esetben konflikusuk támadt a szlávokkal, amelyeket a Frank Birodalmi Gyülés tárgyalt. Igaz, az avaroknak adtak igazat.

A 830-as évek elején frank őrgrófot neveztek ki a hűbéres terület élére, és azt betagolták az új szervezeti egység, az Oriens keretébe. Ez a kis Avaria tehát a 805-830-as évekig állt fenn avar előkelők igazgatása alatt, utána a frank birodalom őrgrófok vezette határvidéke volt. Bizonyos mértékig zárt avar közössége még 871-ben is létezett, ezt az itteni avar adófizetők említése igazolja. A frank birodalom 876. évi újraosztásakor az avarokat már meg sem nevezték.

Mi történhetett Avaria népével? Anonymus közlése alapján megállapítható, hogy keleti irányban kivonultak a Frank Birodalom Dunáig terjedő területéről és várták az akkor már Etelközben táboroztó magyarokat, majd azok bevonulása után csatlakoztak hozzájuk.

Anonymus azt írja, hogy „Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak.„ Bőd rév ma Szentes egyik városrésze, Kórógy ér pedig nem messze Szentestől folyik a Kurcába, az meg a Tiszába.

Az ősi, Napot és Holdat tartalmazó székely címer talán legrégebbi fennmaradt példánya Beszterce város Evangélikus templomának falán látható 1480-ból.

1. Kép: A székelyek ősi címere 1480-ból, Beszterce város (Beszterce-Naszód vármegye) evangélikus templomának falán

A székelység részére napot és ra­gyogó, növekvő holdat tartalmazó bélyegző készítéséről és használatáról Barcsay Ákos fejedelemsége idején, az 1659. május 24-e és június 25-e között Szászsebesen tartott ország­gyűlés rendelkezett, a következőképpen:

"Bizonyos négy pecsétek metszessenek az országnak négy nagyobb rendei szerént, melyéknek egyike ugy mint az erdélyi vármegyéké álljon, az ország présidensénél, avagy az erdélyi itélőmesternél. A másik mely a székelységé lészen az udvarhelyszéki főkapitánynál. Az harmadik mely a szász na­tióé a szebeni polgármesternél. A negyedik pedig mely az Erdélyhez incorporáltatott Ma­gyarország részéjé, álljon azon részben lévő itélőmesternél. (...) A pecsétek pedig ilyenek légyenek: az erdélyi vármegyéknek a pecsétre metszett insigniájok légyen egy fél sas. Környül való irása: Sigillum comitatuum Tran­sylvaniæ. A székelységnek légyen egy fél hold és nap. Környül való irása: Sigillum nationis Siculicæ. A szászságé légyen hét kolcsos város, környül való irása: Sigillum nationis Sa­xonicæ. A Magyarország Erdély­hez incorporáltatott részéjé légyen négy folyóviz s a kettős kereszt, környül való irása: Sigillum partium Hungariæ Transylvaniæ annexarum."
A bélyegzőn a latin felirat – SIGIL. NATIONIS SICULICAE, azaz a székely nemzet pecsétje – mellett magyar szöveg töredéke olvasható: LO ERDELIORSZAGÆ HA. Ennek kiegészítése a szász nemzet bélyegzőjére került. Azon a latin szöveg – SIGIL. NATIONIS SAXONICÆ – mellé került magyar felirat a következő: ROM NEMZETBOL AL. Összeol­vas­va, megfejtve: HÁROM NEMZETBŐL ÁLLÓ ERDÉLYORSZÁGÉ.
A bélyegzőt Udvarhelyszék főkirálybírája őrizte és használta a székely nemzet nevében 1865-ig. 1878-ban Kolozsvárra került /az Er­délyi Múzeum-Egyesület őrizetébe, ám a román államosítás után átkerült a kolozsvári történelmi múzeumba. 133 év után került haza Székelyudvarhelyre.

2. Kép: A székelyek pecsétje

A Nap és Hold megtalálható a Szentkorona felső részén a Pantokrátort - Krisztust, mint a Világ Urát - ábrázoló kép két oldalán is, mint hatalmi jelkép.

A Nap és a Hold imádata a hun hitvilág legfontosabb eleme.

A Xiongnu Enciklopédia szerint:

„ A kőkorszaktól kezdve a bronzkorig és a korai vaskorig a régi népek hittek a Napban és a Holdban, és imádták is ezt a két égitestet. Számos kép van a mongóliai sziklarajzokon, amelyek embereket ábrázolnak a Nappal és a Holddal. Szintén elterjedt ábrázolás a napé, a holdé és a csillagoké, sőt, ami több, szarvasé, ököré lóé és jávorszarvasé Nap fejjel vagy Nap szarvakkal (kör sok sugárral) különböző mongóliai lelőhelyeken. A mongóliai szarvasos kövek tetejére rendszerint felvésték a Napot és a Holdat. Egy Gobi-Altaji lelőhelyen különös szikarajz figura került elő: egy ember, összekapcsolva a Nappal, a Holddal és egy csillaggal. A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”.

A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.” [Encyclopaedia Xiongnu, Ulanbaatar 2015, 169–170.]

A mongóliai, egin goli  hun sírokból Napot és Holdat ábrázoló vas- és arany fejfedő díszek kerültek elő. A régészek rekonstruálása alapján az égitesteket ábrázoló jeleket – hatalmi jelképként – törzsi vagy közigazgatási vezetők varrták süvegükre.

3. Kép: Az egin goli hun sírok fejfedő díszei.

Anonymus szerint a székelyek Attila király népe voltak, ami azt jelenti, hogy korábban a hunok soknemzetiségű politikai egységéhez tartoztak, akárcsak az avarok.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a székelyek által megőrzött Nap és Hold jelképek megerősítik Anonymus közlését.

4. Kép: Nap és hold a székelydályai református templom freskóján látható ősi székely címerben

Az a tény pedig, hogy a székelyek mind Felső Eőrben, mind Székelyföldön megőrizték magyar nyelvüket annak ellenére, hogy idegen nyelvű népek vették őket körül, azt mutatja, hogy a hunok, legalábbis azok egy része magyarul beszélt.

Kálti Márk Képes Krónikája (1358) és Turóczy János Krónikája (1488) a következő szöveget tartalmazza:

„…Attila, rex hunorum, medorum, gotorum et danorum…”, azaz „… Attila, a hunok, médek, gótok és dánok királya …”

Kép: A Thuróczy Krónika egy lapja, kiemelve: Atila rex hunor:medor:gotor:danor...

Attila birodalma soknemzetiségű volt, melyben a krónikák szerint a hunok után közvetlenül a médek szerepelnek. Ez feltehetőleg azt is jelenti, hogy a birodalomban a második legerősebb szövetséges nép a méd volt. Ismert, hogy a keleti gótok a hunok szövetségesei voltak. A dánok talán a rusz varégokkal azonosíthatók. A médek szerepeltetése azonban első látásra meglepőnek tűnik.

A szibériai, közép- és kelet-ázsiai újabb régészeti felfedezések kapcsolatot mutatnak az ott élő lovas népek, a hunok, valamint Mezopotámia között, ezért alátámaszthatják a magyar krónikák hun-méd kapcsolatra utaló részeit.

Ennek számunkra azért van különleges jelentősége, mert a magyar eredetmondában, melyet Kézai Simon Magyar Krónikájában (1283) jegyzett le, Hunur mellett Mogur szerepel (akiknek leszármazottai a magyarok), ugyanakkor Média eredeti neve a különböző - későbbiekben ismertetett - források szerint Mad, vagy Madha, illetőleg Madai, melyek hangzása közel áll népünk nevéhez. Az eltérés a különböző írásmódokból is adódhat. További érdekesség, hogy a madjar (ejtsd: magyar) szó óperzsa nyelven méd szövetségként fordítható (mad=méd, jar=barát).

Média felemelkedése az i.e. VIII. században kezdődött, amikor a méd és perzsa tartományok lerázták az asszír igát és - méd vezetéssel - királyságot hoztak létre.

Alig száz évvel Média létérejötte után a méd csapatok rohama következtében esett el Ninive, Asszíria fővárosa i. e. 612-ben. Ekkor Média még a Babiloniak szövetségese volt. Babilon fénykora azonban nem tartott hosszú ideig. A médek és perzsák rövid időn belül Babilon ellen fordultak.

A Biblia elsősorban a médek Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásában játszott szerepéről közöl információkat. Ezekkel részletesebben foglalkozunk, mivel fontos ismereteket tartalmaznak a médekről, különösen harcmodorukról és a perzsákkal való kapcsolatukról.

A Biblia történeti hitelességét megerősítette az 1948-ban feltárt qumráni lelet, mely bizonyította, hogy a Biblia kétezer év óta semmit sem változott (hála a másolók elkötelezettségének). Így valószínűsíthető, hogy a qumráni lelet elrejtését megelőzően alig ötszáz évvel történt eseményekről is híven tudósít.

A Madai név már Mózes I. könyvében szerepel, mint Noé Jáfettől született unokája.

Ézsaiás próféciája szerint „mint szélvészek, délen tombolók, úgy jő a pusztából, rettenetes földről … és ímé, lovas csapat jött, páros lovagok … szálld meg Madai … elesett, elesett Babilon, s isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le.”

Babilon megszállását Jeremiás is megjövendöli a következők szerint: „Bevétetett Babilon,…Mert északról nép jön fel ellene …Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket, felindította az Úr a Médiabeli királyok lelkét, mert Babilon ellen van az ő gondolatja, hogy elveszesse azt.”

Belsazár lakomájának végét, Babilon elfoglalását Dániel könyve így írja le: „ugyanazon az éjszakán megöleték Belsazár, a Káldeusok királya. És a méd Dárius foglalá el az országot mintegy hatvankét esztendős korában.”

A médek és a perzsák viszonyát, illetőleg kapcsolatuk változását a Biblia a következőkkel érzékelteti. Dárius mondja: „Áll a szó! A médek és persák vissza nem vonható törvénye szerint.” Itt tehát még előbb szerepelnek a médek és csak utána a perzsák.

Ugyanez a fordulat Eszter könyvében, a persa Ashavérus idejében is előfordul, de már megfordítva: „Irattassék a persa-méd törvények közé, visszavonhatatlanul, …”

Ashavérus „uralkodásának harmadik évében lakomát szerze minden fejedelmének és szolgáinak: Persia és Média hatalmasai, főemberei és a tartományok fejedelmei előtte valának.” Itt is előbb van Persia, ezt követően Média.

A magyarázat a sorrend változására, hogy eredetileg a perzsák voltak a médek vazallusai, de a perzsa Czirus uralma alá vetette a médeket. A hatalomváltás még Czirus idején viszonylag vér nélkül zajlott. Czirus anyja méd volt, az utolsó méd király lánya. Czirus legyőzött apósát nem ölette meg, mélyreható belső reformokat sem hajtot végre, a méd papság és hadsereg még tovább szolgálta az új uralkodó házat. Utóda, Dárius, aki Czirus rokona volt, de nem leszármazottja,  mély közigazgatási reformokat hajtott végre, ami etnikai konfliktussal is járt. A méd nemesség északi, a papság keleti irányban hagyta el a birodalmat.

De térjünk vissza a Méd Királyságra. A Pallas Nagylexikon szerint:

„Média (ó-persa mada, a. m. középső ország), fontos ókori tartomány Belső-Ázsiában, melynek határai voltak északon a Kaspi-tó, keletre Pártusország és Hirkánia, délen Szuziána és Persis, nyugaton Assziria és Örményország. … Legnagyobb része termékeny volt, hiresek voltak lovai és déli gyümölcsei. Az árja eredetü lakosok a hagyomány szerint csak később kapták a médek nevét (amivel ellenkezik az országnak ótestamentomi neve, mely következetesen: Madai). …”

A médek korábban említett i.e. VIII. századi megerősödésében szerepet játszhatott, hogy közvetlenül a függetlenség elnyerése előtt az asszírok a méd és perzsa tartományokba telepítették át a Salamon halála után kettészakadt ókori zsidó állam északi királyságának lakóit, Izrael 10 törzsét. A függetlenségi háború sikeréből következtethető, hogy az újonnan betelepítettek összefogtak a méd és perzsa tartományok lakosaival, és együttesen léptek fel az asszír elnyomók ellen. Izrael 10 törzse a továbbiakban nem játszott önálló szerepet a történelemben. Az i.e. VIII-VI. század közötti időszakban feltehetőleg asszimilálódtak, és osztoztak a médek és perzsák sorsával. Babilon i.e. 539-ben történt. bukása után, Czrius rendeletére már csak az i.e. VII. század végén babiloni fogságba esett déli királyság, Juda lakói (Juda és Benjámin törzse) tértek vissza hazájukba a Biblia szerint.

A Pallas Nagylexikon i.e. 36-ig követi a médek történetét, majd azt írja, hogy „azóta nevét a történelem nem ismeri, s mint földrajzi fogalom is csak új-persa nyelvben (Maď) maradt fönn.”

A fentiek alapján megállapítható, hogy a médek fontos szerpet játszottak Mezopotámia történetében. Félelmetes lovas, íjász csapataik voltak, akik az ókori nagy birodalmak, Asszíria és Babilon elpusztításában részt vettek. Szerepük a perzsák i.e. V. századi hatalomátvétele után csökkent, majd kikerültek az európai történelemírók látóköréből. Eredeti nevük nem méd, hanem „mad”, illetőleg „madai” volt.

A következőkben ismertetett régészeti leletek alátámasztják a fenti megállapítást, mely szerint a méd nemesség  - nem kívánva perzsa uralom alatt élni - az i.e. V. században északi irányban elhagyta Mezopotámiát, és Közép Ázsia végtelen pusztáin keresett menedéket.

 A közép-ázsiai lovas népek, Mezopotámia valamint a hunok kapcsolata kimutatható a szidorovkai és ivolgiai (Szibéria), paziriki (Altaj), és ordoszi (Kina, Belső Mongólia) ásatások alapján.

Szidorovka az un. szargatkai kultúra területén található, mely a Turáni Alföld északi csücskében, az Irtis, Isim, Tobol és Om folyók vidékén, mintegy 180.000 km2-es területen helyezkedett el. Az első leletek az i.e. V. században, míg az utolsók az i.sz. III.-IV. században keletkeztek. A feltételezések szerint innen származnak az I. Péter cár kincse néven ismert arany tárgyak egyes darabjai.

A szargatkai kultúra kutatása rendkívül nehéz, mivel minden ezer sír közül csak egyen nem látszik, hogy kirabolták, de az utóbbiak közül is csak minden ezredik valóban érintetlen. Ezért van különös jelentősége a Szidorovkában az 1970-es években feltárt érintetlen sírleletnek.

Témánk szempontjából különös figyelmet érdemel a szargatkai kultúra mivel:

• Keletkezési ideje egybe esik a méd perzsa uralom-váltással.
• A vezető réteg egyes tudósok szerint iráni eredetű volt.
• A kultúra népe - a szidorovkai lelet tanúsága szerint - kapcsolatba került a hunokkal.
• Megszünésének ideje egybe esik a hunok nyugatra vonulásával.

A szargatkai kultúra már korábban felkeltette a magyar kutatók - Zichy István, később Ligeti Lajos, Molnár Erik - érdeklődését. Fodor István a kultúra hordozóiként a magyarokat jelölte meg. Ugyanakkor Matvejeva N.P. és V.A. Mogilnyikov iráni vezető réteg meglétére kövekeztetett.

Erdélyi István régész és Benkő Mihály történész a szargatkai kultúra és a hunok kapcsolatát elemezte. Megállapításuk szerint a szidorovkai leletek párhuzamot mutatnak az ivolgiai (Bajkálon túli), valamint az ordoszi (Belső-Mongólia) temetők hun leletanyagával. Ennek bizonyítékai például a pontos párhuzamot mutató övcsatok, melyek közül a szidorovkai és ordoszi aranyból, míg a bajkáli és észak-mongóliai övcsatok (pl.: Noin-Ula) bronzból készültek.

V.A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu (hun) birodalom bukása utáni eseményeket:

Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századokban, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentős népszaporulat a fent említett területek népeinek Nyugat felé vándorlásához vezetett. [6, 254 sk.] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szargatkai kultúra létének megszűntével kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: A szargatkai kultúra az i. sz. III század végén, vagy a IV. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált. [6, 310-311 o.].

A témánk szempontjából fontos bizonyítékokkal szolgáló másik lelőhely a Kelet-Altáj-i Pazirik. Az itt talált leletek népe és a déli, mezopotámiai - előázsiai kultúrák közötti szoros kapcsolat vitathatatlan.

A keleti Altáj itt 1600-2000 m magas, a jég és örök hó határa 2000 m. Ezért csodálatos épségben maradtak meg a nemesfém tárgyak mellett a jeges földből kiásott textil, fa és bőr leletek is. A paziriki 5. kurgánban talált textil faliszőnyeg ábrázolása pontos párhuzamot mutat a babiloni Istar kapu oroszlánjaival. Az itt talált lovak nem apró tarpánok, tehát mongol lovacskák, hanem magas (150 cm marmagasságú) un. arab mének.

Az ásatók által végzett C 14-es rádiókarbon korhatározás szerint a paziriki sírok kora i. e. V-IV. évszázad. A temetkezés kezdete tehát egybeesik a méd-perzsa hatalomváltással ugyanúgy, mint a szargatkai kultúra keletkezési ideje. Ebben az esetben is valószínűsíthető a hun kapcsolat, mivel igen erős a hasonlóság a biztosan hun Noin-Ula-i sírokkal, azonban eltérések is vannak.

Az ismertetett ásatások tudományos feldolgozása még nem fejeződött be. Az etnikai,  történeti kérdések vizsgálata még hátra van. A már eddig elért eremények is mutatják azonban, hogy ezek az ásatások nagy figyelmet érdemelnek a hunok, a médek és - ehhez kapcsolódva - a magyarok őstörténetének kutatása szempontjából.

A hun-méd kapcsolat szempontjából szükséges még egy tényező vizsgálata. Isz. 60-375-ig állt fenn a Kushan Birodalom, melyenek uralkodó népét fehér hunoknak nevezik. A birodalom kiterjedt a mai India felére, Pakisztánra, Afganisztánra, Irán keleti felére, Kina déli részére. Ebben az időben négy nagy birodalom létezett Eurázsiában: Római Birodalom, Pártus Birodalom, Kushan Birodalom és Kínai Birodalom. A Kushan Birodalom az ismétlődő gupta támadások miatt szünt meg. Ahogy ezt Indiában mondják: „Elmentek a hunok”. A hun fejedelem és népe kelet, majd észak felé távozott. Hozzájuk is csatlakozhattak méd csapatok. Több kutató véleménye szerint a fehér hunok egyesültek a fekete (északi) hunokkal és annak az - üstökösként feltűnő - támadó hadseregnek a részévé váltak, mely - Attila vezetésével - legyőzte a germánokat, majd úgy megtörte a Római Birodalom erejét, hogy az már soha nem állt helyre.

 A Közép-Ázsiában i.sz. II-III. századtól megtelepedett hunok - megfelelően Mogolnyikov előzőekben ismertetett megállapításával -valóban nagyon megszaporodtak - ami kiválthatta a hunok nyugatra távozását. Ennek, valamint a hunok félelmetes katonai erejének oka azonban valószínűleg nem a természetes szaporodás volt, hanem a fekete és fehér hunok, illetőleg az általuk vezetett szövetségek egyesülése.

Hasonlóan a méd perzsa viszony előzőekben ismertetett megváltozásához Attila i. sz. 453-ban bekövetkezett halála után a hun méd (madjar, magyar) szövetségben is történhetett vezető szerep váltás. Ezt egy közelmúltban Kazakisztánban lejegyzett legenda a következőképpen érzékelteti: volt két „testvér: Hudijar és Madijar. Hudijarnak kevés leszármazottja volt, beolvadtak a madijar ágba...”[8. 123-124.o.]. A legenda egy másik változata szerint Hudijart kettévágták, ami a kazak legendák szóhasználatában azt jelenti, részekre szakadt, majd beolvadt a magyar ágba. Ezt fejezi ki a magyar eredetmonda bevezetőben említett megállapítása is, mely szerint a hunok és magyarok utódai a magyarok.

Irodalom:

1. Fodor I. Hol készültek az I. Péter-gyűjtemény szibériai aranylemezei? In: Az Idő Rostájában III. (szerk: Andrásfalvy B. és mtsai.) Bp. 24. 145-161.
2. Erdélyi István - Benkő Mihály A szárgátkai kultúra és a hunok In: Eleink - Magyar Őstörténet 2005. IV. évf. 2. (8.) szám 5-15.
3. Molnár E. A magyar nép őstörténete. Budapest. 1953.
4. Bernsshtam A. N. Ocherk istorii gunnov. Leningrád 1951.
5. Sz. I. Rugyenko, Drevnyejsije v mire hudozsesztvennyje kovry i tkanyi (iz olegyenelyh kurganov Gornovo Altaja). Moszkva 1968.
6. Mogilnyikov V. A. Sargatszkaja kultura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chasti SSSR v skifo-sarmatskoje vremja. Moskva 1992. 292-311. (Serija Arheologija SSSR).
7. Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár (Budapest, 2001.) Ésa. 21, 1-10., Jer.51, 11., Dán. 5, 31., 6, 28.
8. Benkő Mihály: A torgaji madiarok (Budapest, 2003.)

Képek:

1. Kép: Kígyót marcangoló állatábrázolás (ordoszi motívum), Ordoszi hun arany övveret, Kina, Belső Mongólia

2. Kép: Arany övveret a szidorovkai temető 1. kurgán 2. sírjából, sárkányt marcangoló tigrisek

3. Kép: Hun överet az Ordosz-vidékéről, sárkányt marcangoló tigrisek

5. Kép: Sztyeppei aranyszarvas I. Péter szibériai aranykincséből, Ermitázs Múzeum, Szentpétervár, feltételezett lelőhely a szargatkai kultúra területe

6. Kép: Szarvas (fa) Pazirik (Altaj) 5. kurgán

7. Kép: Irán térképe a Méd (Madha) dinasztia idején (728-550 Kr. e.), Iráni Őstörténeti Tanulmányok Egyesület (CAIS  The Circle of Ancient Iranian Studies), A felirat szerint: A térkép a Méd és a második Babiloni (Káldeus) Birodalom viszonyát mutatja a nagy Nabukonodozor uralkodásának idején

8. Kép: A Méd Birodalom az i.e. VI. században.

„A zászlók bonyolult és még ma sem teljesen ismert, hosszú folyamat eredményeként alakultak ki. Az bizonyos, hogy eredetük az ősidőkre nyúlik vissza.” (Világ-Atlasz Nyíregyháza 2004.) Ez teszi alkalmassá a zászlókat őstörténeti összefüggések feltárására.

 A Világ-Atlasz 193 nemzetközileg elismert és 3 nemzetközileg el nem ismert, de függetlenként működő állam és 1 vitatott terület zászlóját ismerteti. Ezek közül a magyaron kívül mindössze egy zászló tartalmaz vízszintesen elhelyezkedő piros-fehér-zöld csíkot, Tádzsikisztán zászlója.

A Világ-Atlasz nem tartalmazza a világ legnagyobb népességű - négy ország, Törökország, Szíria, Irak és Irán északi részén, de összefüggő területen élő - kisebbségének, a cca. 36 milliós kurd nemzetnek a zászlóját. A kurd terület hajdan az ókori Méd Birodalom része volt. A kurdok magukat a médek utódainak tekintik. Az II. Világháború után rövid időre függetlenné vált, majd Irán által megszállt - a kurdok által alapított - Mahabad Köztársaság zászlaja pontos párhuzama a magyar zászlónak. A zászló közepén sugarakkal ellátott aranyszínű napkorong található.

 Mindkét esetben valószínűsíthető a történelmi kapcsolat a magyarsággal.

 Média eredeti neve a Pallas Lexikon szerint Mada, a Szentírás héber szövegének olvasata szerint pedig Madai volt. Itt meg kell említeni, hogy – tudomásom szerint - egyetlen nyelvben sem írják a „gy” hangot „g” és „y” kettősbetűvel a magyaron kívül. Ázsiában a köztörök-nyelvű, de a finnugor népeknél is a legkülönbözőbb írás ismert, úgy mint madjar, madiar, madyar. A közelmúltban Kazakisztánban és Nyugat-Szibériában felfedezett, magát magyarnak nevező törzs is így írja a nevét, de úgy ejti, ahogy mi. Ennek alapján feltételezhető, hogy a mada-nak, madainak írt név is magyar-nak hangzott. (A latin betűkkel író magyarság is sokáig kűzködött a speciális magyar hangok leírásával. A XV. századig pl. a magyar írásban sem volt „gy” betű).

A Méd Tartomány az i.e. VIII. század végén vált ki az Asszír Birodalomból és alakult meg a Méd Királyság. A Szentírás a médeket Isten Ostorának nevezi: „a seregek ura ostort emel ő ellenük...” (az asszírok ellen): i.e. 612-ben méd csapatok foglalják el Ninivét, Asszíria fővárosát. A Szentírás részletesen foglalkozik Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásával - „Parancsoltam felszentelt vitézeimnek...Pusztítsd el Madai”. Leírja félelmetes lovas-íjász hadseregüket. A Méd Királyságban az i.e. VI. század végén a hatalmat a korábbi vazallus perzsák vették át, megalakult a Perzsa Birodalom. Az Irtis és Ob folyók vidékén illetőleg az Altajban (Szargatka, Pazirik) feltárt régészeti leletek alapján feltételezhető, hogy a médek egy része - nem kívánva perzsa uralom alatt élni - ezt követően északi irányba, a Turáni Alföld végtelen síkságaira távozott.. Az i.e. III-i.sz. IV. században Közép-Ázsiában hun-méd (magyar) szövetség jött létre, mely később Nyugati irányba vándolt és megtámadta a Római Birodalmat. Ekkor újra említésre kerül az Istern Ostora kifejezés: „Attila, rex hunorum, medorum ... flagellum Dei”.

A Hun Birodalom széthullása után a hun-magyar utódnépek (avar, bolgár, kazár, magyar, tatár) a i.sz. VI-VIII. században fennálló hatalmas Türk Birodalom fennhatósága alá kerültek, majd a IX-XI. században zajlottak a magyar honfoglalás és államalapítás eseményei.

Az előzőekben említett Tadzsikisztán területe hajdan szintén a Méd Királyság része volt. A térség történelmi neve Tokarisztán. A tokárok a tadzsikok elődei voltak, egyes tudósok álláspontja szerint velük azonosítható a Pamir hegység vidékén az i.e. II. században megjelent, különböző neveken (jüecsi, kusán, heftalita, azaz fehér hun) említett nép. A tokárok egy része a türkök elől az i.sz. VI században - egyesülve a fekete hunokkal - nyugati irányba vándorolt és avar néven a Kárpát-medencében erős államot hozott létre, mely az i.sz. VI-VIII. század között állt fenn, és a VIII. század végén frank és bolgár háborukban omlott össze. Az avarok egy része a honfoglalás után feltételezhetően beolvadt a magyarokba.

 A Tadzsikisztán zászlóján látható stilizált korona és azon félkörben elhelyezkedő hét csillag a magyarok hét törzsével állítható párhuzamba. Hasonlóan a magyarhoz, a tadzsik címerben is található három halom, azonban ezek hófödte csúcsok.

További összefüggések feltárása érdekében a zászlók vizsgálatát indokolt kiterjeszteni a különböző formában megjelenő oroszlán ábrázolásokra is. A babiloni Istar kapun és az Altajban található paziriki ásatások lépegető oroszlája egymás pontos párhuzamai.

Az Esztergomi várkápolna-szentélyének falán - az 1930-as években folytatott ásatás során - találtak egy freskót, mely lépő oroszlánt ábrázol. Imre király hasított címerében, valamint II. András pecsétjén is megtalálhatók a lépő oroszlánok.

A zászlók és az oroszlánábrázolások alátámasztják a magyar krónikák és legendák állításait. Megalapozottan feltételezhető, hogy magyar nép az i.e. VI. században a méd-perzsa hatalomváltás után Mezopotámiából indult el északi irányba. Az i.e. III. században az iráni eredetű médek (magyarok) szövetséget kötöttek a hunokkal és az i.sz. IV. században velük együtt nyugatra indultak. Ezeket az eseményeket örökíti meg Hunur és Mogur legendája, melyet Kézai Simon krónikája rögzít. A jelképek térképi megjelenítése jól mutatja a magyarok illetve rokonnépek északi és déli vándorlási útját.

Végül –egy kandidátusi disszertációhoz fűzött opponensi vélemény alapján - egy adattal szeretnék hozzájárulni a magyarokkal kapcsolatba hozható színek kérdéséhez [Róna-Tas András opponensi véleménye Fodor István: A honfoglaló magyarság kultúrájának keleti gyökerei című kandidátusi értekezéséről, in: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 21-23 (1978-80), Nyíregyháza, 116-128.]. A csuvas irodalom legnagyobb alakja, K. Ivanov 1908-ban közölt egy népies balladát [Skazki i predanija íuvas. Cavas xallapesem. Simbirsk 1908], amelynek témája és részletei néprajzi gyűjtésből származhattak. A ballada rövid tartalma az, hogy hét testvér háborúba indul, a hét feleség otthon marad. A férjekért aggódó menyeknek anyósuk jósol, méghozzá kanállal, s a legfiatalabb fiú feleségének kanala vérrel lesz teli, ebből tudja meg, hogy férje halott. Elindul a csatatérre, s a szembe jövő sógoroktól érdeklődik, hel találja meg az urát.

A bátyák leírják:

„Látod ott a magas dombot
Magas dombon ház
Ott alszik öcsém
Vasderes lovával,
Lova bőre alatta
Fehér kendő arcán
Zöld buzogány kezében"

A többi testvér ugyanezt a szöveget mondja, de mindegyik valamit még hozzátesz, ezek a következők:

„nyerge a feje alatt", „Lándzsája a lába végénél" stb. Végül az asszony megtalálja a férjét, jön a siratás, a temetést stb.

Itt most szempontunkból az az érdekes, hogy az eddig elsősorban a magyarság török eredetű szavai kapcsán ismert csuvasok között a századfordulón részleges lovastemetkezés, az arcot borító lepel, a piros-fehér-zöld szín és a hetes szám szerepeltetése együtt található. Én nagyobb összehasonlító anyag nélkül most óvakodnék messzemenő következtetések levonásától, csak azt kívánom jelezni, hogy a régészek, nyelvészek, néprajzkutatók közös munkája számára még sok új adat várható.

Aki olvasott már könyveket a magyar őstörténetről, az tudja, mennyi benne a fehér folt. Aki figyelemmel kíséri az eredetünkkel kapcsolatos áltudományos irodalom egyre agresszívebb támadását, az gyanakvással tekint a vadonatújnak nevezett felfedezésekre. Nem könnyű ilyen körülmények között úttörő szerepre vállalkozni. Mégis vannak olyan emberek, akik nem félnek a nehézségektől.

Ül előttem Benkő Mihály, ez a mozgékony, zömök, fáradhatatlan ember és mesél. Az 1940-ben született tudós utazó az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett történész diplomát. Gyermekkora óta érdekli őt a Kelet - mondja. 1983-ban jutott el először az akkori Szovjetunióba, Szamarkand és Bokhara városába. Az forgott a fejében, hogy meg kellene ismételnie példaképe, a "sánta dervis" vagyis Vámbéry Ármin útját. Ez nem sikerült neki, ám 1988 és 2002 között tizennégy alkalommal járt Ázsiában. A magyar őstörténet néprajzi-történeti-régészeti párhuzamait, a keleti magyar néptöredékek emlékeit kutatta. Szerencsére Benkő Mihály támogatókra is talált. Egyebek között a TIMP könyvkiadóra, amely ez idáig három könyvét jelentette meg.

Benkő Mihály nagyon komolyan veszi azt, amit csinál. Ezért könyvét kiváló tudósokkal lektoráltatta, Harmatta Jánossal és Ecsedy Ildikóval. Egyébként is, a kazakisztáni madiarok felkutatására a nagy tekintélyű régész, Erdélyi István biztatta, aki a könyvéhez előszót is írt. Ebben Erdélyi professzor feleleveníti Tóth Tibor emlékét. Az 1991-ben elhunyt tudós az 1960-as években Moszkvában készült akadémiai disszertációjának megvédésére. A munkához több mint háromezer antropológiai mérést végzett Baskíriában és az akkori Kazahsztánban. Itt hívták fel rá a figyelmét, hogy a 200 ezer négyzetkilométeres Torgaj nevű területen - Alma Atától vagy kétezer kilométerre északra - él a madiarok törzse. Ez a vidék a cári gyarmatosítás óta mindig tiltott volt a külföldiek számára. Tóth Tibor azonban valamilyen adminisztrációs hiba folytán eljuthatott a madiarok közé, és antropológiai méréseket végezhetett, ám egyetlen fényképet sem készíthetett, így perdöntő tárgyi bizonyítékok nélkül volt kénytelen hazatérni. Mivel terve, hogy újabb expedíciót indít, amelyben néprajzos, nyelvész és régész is részt vett volna, a szovjet hatóságok ellenállása miatt nem valósulhatott meg, eredményeit az értetlenség és a közöny szinte semmissé tette. Benkő Mihály azt mondja, hogy Tóth Tibor illegális kutatóútja miatt Moszkvában gyanús személy volt, idehaza pedig úgy tekintettek rá, mint moszkovitára, így azután kudarcos, megkeseredett emberként halt meg.

1. Kép: Dr. Tóth Tibor antropológus

Ma már szerencsére mások a körülmények. Benkő azt meséli, hogy valahányszor kazak tudósokkal találkozott, mindig ösztönözték őt, hogy látogasson el a torgaji madiarokhoz. Ez az utazás szabadsága ellenére sem egyszerű dolog. A nagyobb kazak városoktól óriási messzeségben lévő Torgaj éghajlata rendkívül mostoha. Nyáron 40 fokos meleg van, s mivel a terület mocsaras, hihetetlen mennyiségű a szúnyog. Télen viszont 40 fokos a hideg. A két időszak között kell odautazni, amikor még nem kezdődik el az esőzés, és autóval járhatóak a földutak. Benkő Mihálynak szerencséje volt. Tavaly őszi kazakisztáni utazása alkalmával sikerült kifognia a kutatásra leginkább alkalmas időjárást. Ámde ez sem elég. További szerencsére is szükség van. Amint a kutató mondja, Keleten csak azt lehet megismerni, amit megmutatnak. Tehát nem a kutató személye a legfontosabb, hanem a kísérőé, aki képes felkelteni a bizalmat a kutató iránt. A torgaji madiarok még jól emlékeznek Tóth Tibor antropológiai méréseire. Azok nagy félelmet keltettek bennük, mert azt hitték, ki akarják őket telepíteni, ahhoz kell ez a hókuszpókusz. A Szovjetunióban kazaknak lenni sem volt könnyű, hát még kazakisztáni madiarnak. Egyébként is a torgaji területet már a cári időben is veszett farkasok földjének tekintették. Általában innen indult el a kazakok függetlenségi mozgalma. Így történt ez az első világháború idején, 1916-ban is, amikor kazakokat akartak hátországi szolgálatra toborozni. A mozgalom eredményeképp az 1917-es forradalom után, a polgárháború idején a Torgaj-vidéken független fejedelemség jött létre. A mozgalom egyik vezetője az 1885-ben született madiar, Mirzsakip Dulat Ulü költő, irodalmár, matematikus és újságíró volt. Írásait gyakran Madiar álnévvel jelentette meg. Bár az általa írt matematika tankönyvet a mai napig használják, 1930-ban a fehér-tengeri csatornaépítésre száműzték, ahol 1935-ben meghalt. Sztálin pedig a madiarokat miatta népellenségnek nyilvánította. A népvezér maradványait 1993-ban helyezték el Torgajban egy mauzóleumban.

2. Kép: Torgaj-kapu: Mirzsakip Dulatov, "a Magyar" mauzóleuma. Foto: Benkő Mihály

Benkő Mihálynak tehát valami nagy-nagy bizalmat kellett keltenie maga iránt ahhoz, hogy megnyíljanak előtte azoknak a madiaroknak az utódai, akik az 1843-as cári statisztikák szerint még 348 jurtát töltöttek meg. Szerencsére olyan kísérője volt, aki segített legyőzni a kezdeti erős fenntartásokat. Az is hozzájárulhatott a sikerhez, hogy keleti módra rótta le tiszteletét Dulat Ulü mauzóleumában a magyar nép nevében. Így történt meg Benkő Mihállyal az, ami idegennel szinte soha: elvitték a madiar temetőhöz. Maga a közösség idős vezetője – az akszakal – mutatta meg neki a legérdekesebb sírokat, amelyek közül kilencnek a sírkövét fényképezte le. Ezeken olvasható az, hogy az ott eltemetettek a madiar törzshöz tartoztak. Továbbá a madiarok – akik ugyanúgy ejtik nevüket, mint mi a magyar szót – a kezdeti ódzkodást feladva hirtelen emlékezni kezdtek olyan legendákra, amelyekről korábban tudni sem akartak. Ezek tükörlegendái a magyar Hunor és Magor legendának. És végül: a legendákkal együtt Benkő Mihály hozzájutott két madiar leszármazási táblázathoz – sezsiréhez –, amelynek a továbbadásáért a szovjet időkben börtön járt.

3. Kép: Madiar feliratú sírkő a szagai magyar temetőből, Kazahsztán, Torgaj-medence. Foto: Benkő Mihály

Egy expedíción ennyi eredmény nem kevés. Benkő azonban nem nyugszik. Az idén újra járt Kazakisztánban és Oroszországban, ahol az Omszk környéki kazakok között végzett gyűjtőmunkát. Amint mondja, az ő célja nem a magyar őstörténet átírása, hanem azoknak a magyar néptöredékeknek a huszonnegyedik órában való felkutatása, amelyek a Dzsingisz kán utáni időkben fennmaradtak, ide-oda vándoroltak, más népekbe beolvadtak, de máig megőriztek valamennyit ősi azonosságtudatukból. Dehogy akarom én kimutatni, hogy a suméroktól származunk, neveti el magát. A kazakok haragudnának meg rám a legjobban. Hiszen mostanában éppen azt akarják bebizonyítani, hogy ők származnak a suméroktól.

Cornides Dániel (1732-1787) a göttingeni akadémián 1785-ben latinul székfoglaló előadást olvasott fel a régi magyarok vallásáról, melynek magyarra fordított szövege a közelmúltban jelent meg. [Eleink Magyar Őstörténet folyóirat 2010. évi 3. szám]. Cornides Dániel legfontosabb megállapításait az alábbiakban foglaljuk össze, majd ezzel összefüggésben ismertetjük Isten szavunk eredetét.

Theophülaktos Historia című műve szerint: "A turkok (értsd: magyarok)… szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette. Neki lovakat, ökröket, juhokat áldoznak, és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége. [Uo.]"

Joggal hihetjük, hogy a magyarok áldozataikhoz fehér lovakat használtak. Fehér lovakat áldoztak már a PERZSÁK is, miként az Hérodotosz, Sztrabón és Ovídius tanúsítják. A fehér lovat más népek is előnyben részesítették. A DÁNOKNÁL is a fehér lovak voltak a legértékesebbek, ami Saxo Grammaticus könyvéből kitűnik. [Uo.]

A Legfőbb Isten jelképének az égi örök tüzet, a NAPOT tartották - hasonlóan a perzsákhoz.

1. Kép: A Nap az ősi székely címeren 1480-ból, a besztercei evangélikus templom falán

"… a perzsák az egyistenben valamiféle háromságot véltek felfedezni…(Jacobus Thomasius: De Persarum Platonicorumque a De origine et progressu idolatriae)… Ez is átkerülhetett a magyarok vallásába, mivel amikor segítségért folyamodtak, háromszor kiáltották: Isten! Isten! Isten!. [Uo.]"

A régi magyarok vallási szertartásaikat is perzsa módra hajtották végre, magas hegyek tetején, szabad ég alatt mutattak be áldozatokat. A magyarok is ugyanezt tették, miként Anonymus 16. fejezetében áll. [Uo.]

Solinus ezt írja a szkítákról művének XX. fejezetében: "Úgy kötnek szövetséget, hogy kölcsönösen isznak egymás véréből. Ez a szokás nemcsak náluk, hanem a MÉDEKNÉL is megfigyelhető.[Uo.]" Ezt a vérszerződési ritust alkalmazták a magyarok is, amikor békét vagy egyéb megállapodásokat kötöttek. Mivel pedig azok semmiféle teremtett dolgot Istennek kijáró tiszteletben nem részesítettek, fel kell tennünk, hogy esküt senki másnak, csakis a Legfőbb Istennek tettek. [Uo.]

ISTEN SZAVUNK EREDETE

Isten szavunk "egészben véve egyezik a PERZSA jisdan szóval, melynek jelentése ISTEN. Mások szerint a CHALDEAI (káldeus, babiloni) esta-ból származik, mely TÜZ-et jelent, s megegyezik az örök tüzet jelentő görög észtia (latin vesta) v. isztia névvel " [Uo.] Rédei Károly az „Isten szavunk eredete” [Magyar Nyelv XCV (1999) 1, 40-45.] című tanulmányában Isten szavunkat szintén iráni jövevényszónak tartja, a középiráni *ištān, ’tisztelt’ (tbsz) szóból származtatja.

Mindezt ki kell egészíteni azzal, hogy az Esta szó a HATTI nyelvben, az Istanu szó pedig a HETTITA nyelvben NAPISTEN-t jelent. [Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép Bp, 1996, 196. old.] Veres Péter ezt írja: „az indoeurópai hettitában a szóban forgó isten szóátvétel az adigével (cserkesz-kabard) és abházzal nyelvrokon hattiből került át, ahol Es-tan ('Nap-isten') formában őrződött meg a vas feltalálóinak nevét meg­őrző hatti feliratokban. E feliratok első megfejtője Mészáros Gyula (1883-1957) volt századunk harmincas éveiben." [Veres Péter: A honfoglaló magyarok életmódjának kérdései, 1997, 120. old.]

"…A SZARVAS … az évenként elhullajtott agancsa miatt az újjászületést, az örök körforgást jelképezi. Az ősidőkben a NAP, majd később Krisztus szimbóluma. A fényes égitest minden kultúrában a világosságot, a világosság pedig a jót jelenti. …" – [Jankovics Marcell: A szarvas könyve, Budapest, 2004.]

2. Kép: Szarvasos kő Nyugat-Mongóliából.

A keresztény kultúrájú országok nemzeti jelképrendszerében gyakori a KERESZT ábrázolása (pl. Svéd, Norvég zászló), ugyanakkor a NAGY SZTYEPPE népeinek nemzeti szimbólumrenszerében kiemelt szerepet kap a NAP (pl. Mongólia, Kirgiszisztán, Kazaksztán, Tadzsikisztán). A nap ábrázolása - több esetben a holddal együtt - megtalálható a történelmi Magyar Királyság egy tartományának (Szlavónia) több vármegyéjének (Háromszék, Hont, Túrócz), városának (Szombathely), népcsoportjának (székelyek), nemeseinek címereiben, és magán a Szentkoronán is.

A ISTEN SZAVUNK, valamint A NAP és A SZARVAS, MINT ISTEN JELKÉPE A NAGY SZTYEPPE NÉPEINEK ŐSVALLÁSÁRA UTAL, melynek gyökerei az ókori Médiába és Perzsiába nyúlnak vissza.

Média felemelkedése a Kr. e. VIII. század végén kezdődött, amikor a méd tartomány lerázta az asszír igát és létrejött a hatalmas Méd Királyság. Ezt közvetlenül megelőzte a korábban egységes, majd Salamon halála után kettészakadt Izrael királysága északi része a lakosságnak – melyet a Biblia több néven is megnevez: úgymint Szamária, Izrael, Efraim, Északi Királyság – a médek városaiba történt áttelepítése (asszír fogság) (2 Kir. 18, 11.) Ez egyben azt is jelenti, hogy a médeknek a Kr.e. VIII. században már városaik voltak. A bibliai térképeken szerepel például Amida városa (ma Diyarbekir), melynek városfala 30 méter magas, 4 m széles és 10 km hosszú.

1. Kép: Diyarbekir madártávlatból. Forrás: http://www.saradistribution.com/great_ring_wall.htm

Alig száz évvel a Méd Királyság létrejötte után a méd csapatok rohama következtében esett el Kr. e. 612-ben Ninive, Asszíria fővárosa. Ekkor Média még a Babiloniak szövetségese volt, Babilon fénykora azonban nem tartott hosszú ideig, ugyanis a médek és perzsák rövid időn belül Babilon ellen fordultak.

 A Biblia elsősorban a médek Babilon Kr. e. 539-ben történt elfoglalásában játszott szerepéről közöl információkat. „Mint szélvészek, délen tombolók, úgy jő a pusztából, rettenetes földről. Kemény látás jelentetett meg nékem: a csalárd csal, a pusztító pusztít. Jöjj fel Élám, szálld meg Madai. … És imé, lovas csapat jött, páros lovagok és szólott és mondá: Elesett, elesett Babilon, az isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le.” (Ésa. 21, 1-2.. 9).

 A méd birodalom a Kr. e. VI. század közepén bekövetkezett hanyatlását, Perzsia felemelkedését az Akhaimenida uralkodó család hatalomra jutása hozta meg, melynek első uralkodója az apai ágon perzsa, anyai ágon méd származású Cyrus volt. Halála után, Dárius idején teljesedett be a perzsa-méd hatalomváltás. A méd nemesség és papság elhagyta Médát, előbbi elsősorban északi irányban, a Turáni alföld felé, míg a papság elsősorban keletre, az indo-szkíták irányában.

A médek és a magyarok között fennálló kapcsolatokra a következő adatok utalnak. A méd név – Bibliában szereplő – eredeti formája Madaj (Hebrew: ידמ).

Kálti Márk Képes Krónikája (1358) és Túróczy János Krónikája (1488) a következő szöveget tartalmazza: „…Attila, rex hunorum, medorum, gotorum et danorum…”, azaz „… Attila, a hunok, médek, gótok és dánok királya …” Attila birodalma soknemzetiségű volt, melyben a krónikák szerint a hunok után közvetlenül a médek szerepelnek.

A magyar eredetmondában, melyet Kézai Simon Magyar Krónikájában (1283) jegyzett le, Hunur mellett Mogur szerepel (akiknek leszármazottai a magyarok).

Kiss Bálint, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja a magyar népnév eredetét Médiára vezeti vissza. „Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Madaj és Ar összetesszük, és a középső ’a’ betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a ’dj’-t ’gy’-nek szoktuk mondani, mint ezekben a szókban is: mondja – mongya; térdje – térgye, rendje – rengye...” [Kiss Bálint: Magyar régiségek I-III., Pest 1839. I. köt. 10.]

A honfoglaló magyarokra vonatkozó archeogenetikai vizsgálatokat először az olasz Carmela Guglielmino és munkatársai végeztek. Legfontosabb megállapításuknak az tűnik, hogy a magyarok legközelebbi rokonai genetikai szempontból nem a finnugorok, és nem is a törökök, hanem az „irániak” [Romsics Ignác: A magyarok őstörténetéről, Magyar Tudomány 2014/5., http://www.matud.iif.hu/2014/05/01.htm]

A világ legnagyobb népességű – négy ország: Törökország, Szíria, Irak és Irán északi részén, de összefüggő területen élő – kisebbsége a kb. 36 milliós kurd nemzet. Kurdisztán hajdan az ókori Méd Birodalom része volt. Az II. világháború után rövid időre függetlenné vált, majd Irán által megszállt – a kurdok által alapított – Mahabad Köztársaság zászlaja pontos párhuzama a magyar zászlónak. A zászló közepén sugarakkal ellátott aranyszínű napkorong található, mely a székely címer egyik elemének a párhuzama.

 2. Kép: A kurdok zászlója

3. Kép: A székelyek ősi címere 1480-ból

A Beszterce-i evangélikus templom portáléján látható

A médek híresek voltak a lovaikról. A honfoglaló magyarok a ma élő – Türkmenisztánban kitenyésztett, valójában méd eredetű - akhal teke fajtájú lovakhoz legnagyobb genetikai hasonlóságot mutató csúcslovakat lovagoltak [mult-kor.hu 2009. okt. 6., http://mult-kor.hu/20091006_csucslovakkal_hoditottak_a_honfoglalo_magyarok]. Ezt a lófajtát Türkmenisztánban olyan becsben tartják, hogy a címerükbe is belefoglalták.

4. Kép: Türkmenisztán címere

A Babilon ellen készülő méd csapatok bibliai leírása: „Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket…tűzzétek ki a zászlót az országban, fújjátok meg a trombitát,…hozzátok ki a lovakat, mint rettenetes sáskasereget…” [Jer. 51, 11., 27.] megfelel a kalandozások kora csapatainak leírásához: „védj meg minket a magyarok nyilaitól” [Muratori, Ludovico Antonio: Antiquitates Italicae medii aevi. Tomus primus, 1738. 21–22.]

Egy – ugyancsak a hajdani Méd Birodalom területén található - állam, Tadzsikisztán hivatalos zászlója is piros-fehér-zöld sávokat tartalmaz és a tadzsik címerben is megtalálható a nap. A Kárpát-medence X. századi antropológiai leletanyagának megoszlásával összefüggésben ezt írja Fóthi Erzsébet, az MTM Embertani tárának munkatársa a tadzsikokkal összefüggésbe hozható pamíri típusról:

„…Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben…."

5. Kép: Tadzsikisztán zászlaja

A Pamír térségében volt a hajdani, a mai India felét meghódító Hephtalita (görögül hephta = hét) Birodalom központja.

 A magyar krónikákban és címerben szereplő hetes szám – hetumoger név, hét vezér (Anonymus), hét vágás - megtalálható Türkmenisztán címerében és Tadzsikisztán zászlajában is. Előbbinél hét gyapotvirág, utóbbinál a korona feletti félkör hét csillaga.

A nepmesekben van heted het orszag,hétfejű sárkány, Brasso mellett Hetfalu,csango-magyar telepules volt,ma vegyes,Segesvar mellett;Hetur nevu telepules,stb.

Figyelemre méltó, hogy a Pamír térségében – a Tadzsikisztánnal határos Kirgizisztánban folytatott kutatás szerint – gyakori a „magyar” szó személy-, földrajzi- és etnikai névként is. [Konkobajev, Kadyraly 2013]

A méd-tadzsik/szkíta-hun-avar-magyar kapcsolatot a nemzeti színek párhuzamain és az antropológiai adatokon kívül régészeti leletek is alátámasztják. A honfoglalás kori vezető réteg temetkezési szokásaira jellemző - selyem vagy bőr szemfedőre varrt, aranyból, vagy ezüstből készült – szem és szájlemezek, halotti maszkok megtalálhatók az előkelő lovas nomádok sírjaiban Kelet-Turkesztántól, Belső-Ázsiától és a pamíri térségtől kezdve Szibérián keresztül az Urál-vidékig, Ukrajnáig és a Kárpát medencéig. [Benkő Mihály: Halotti maszk és sírobulus, in: Antik Tanulmányok 1987-88. évi 2. szám, 169-200; Benkő Mihály, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír, in: Antik Tanulmányok LVII (2003), 111–125; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples in the migration period (1st Millenium A. D. Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, Tomus XLVI. 118-131].

6. Kép: Szemlemezek Forrás: Benkő Mihály 1987-88.

7. Kép: Szem- és szájlemezek – Rakamaz. Forrás: Ősi halotti maszkok. A honfoglaló magyarság keleti eredetű halottas szokása. Magyar Nemzeti Múzeum, kiállítási katalógus. Budapest. 2013., 44. kép

8. Kép: Selyem, ill. bőr alapra helyezett nemesfém halotti maszkok, szem- és szájlemezek Eurázsiában a népvándorlás korában. Forrás: Benkő Mihály 1992-93

Felmerül a kérdés, hol kerülhettek a médek kapcsolatba az un. finnugor népekkel, majd a hunokkal. A több tudós által a magyarok őshazájának tekintett nyugat-szibériai, Irtis, Isim, Tobol vidéki ún. szargatkai kultúra a Kr. e. V-III. század között állt fenn. Keletkezésének időpontja összefüggésbe hozható a Méd Birodalom bukásával, vagyis a médek egy része ekkor északra vándorolt. Az Kr. e. III. század után a terület hun befolyás alá került. A hun főhatalom Kr. e. III. és Kr. u. III. század között állt fenn, majd a hunokkal a szargatkai kultúra népességének egy része is nyugatra vonult.

A szargatkai kultúráról a következőket írja a NYEST.hu finn-ugor portál [Zergenyei: Ősmagyarok nyugat-szibériában 2011. júl. 22.]: „…A kultúra alapjának valamiféle ősiráni népességet tartanak, amely fokozatosan hatása alá vonta a környezetében élő ugor és szamojéd népcsoportokat, ha úgy tetszik, iranizálta őket. Fölmerült az a lehetőség is, hogy a szargatkaiak a hunok etnogenezisében is szerepet játszottak...” A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a Hsziungnu Birodalom bukása utáni eseményeket (Mogilnyikov, V. A.: Szargatszkaja kultúra, in: Sztyepnaja polosza Aziatszkoj csasztyi SzSzSzR v szkifo-szarmatszkoje vremja. Moszkva, 1992. 274–311): „…Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századokban, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté…”

 A jelentős népességnövekedés a fent említett területek népeinek Nyugat felé vándorlásához vezetett. Kapcsolódóan a fentiekhez, a szargatkai kultúra megszűntével kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: „A szárgátkai kultúra az i. sz. III század végén, vagy a IV. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált.” V. A. Mogilnyikov ezen utóbbi feltételezésének alapja a magyarok ugor nyelve, valamint az, hogy a szargatkai kultúrát a kultúrával foglalkozó kutatók többsége ugornak véli. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a XIX. század végén. Szerinte „ugorok bőségesen voltak Attila seregében”.

***

A méd-magyar kapcsolatot nyelvészeti és embertani adatok is alátámasztják.

A perzsa, kurd és afgán nyelvet az indo-európai nyelvcsalád iráni ágába sorolják. Ugyanakkor az iráni nyelv több olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek a többi indo-európai nyelvben nem, ugyanakkor a magyar nyelvben megtalálhatók.

Mindenekelőtt a mély „a” hangot említem meg. A hangok a nyelvek legtartósabb elemei. Sok esetben megfigyelhető, hogy személyek vagy népek nyelvcsere esetén is megőrzik a korábbi nyelvben használt hangokat. A külföldiek számára az esetek többségében például a mély „a” hang megtanulása nagy nehézségbe ütközik, ehelyett „á” hangot ejtenek.

Az iráni nyelv – szemben a többi indoeurópai nyelvvel és hasonlóan a magyar nyelvhez – agglitunatív (toldalékoló) és nincsenek benne nemek.

A szkíto-szarmata korból (ie. 7-1. század) és az azt követő népvándorlás korából (isz. 1-8. század) származhatnak a magyar nyelvben található ősi iráni szavak. Ezek közel sem teljes listája a következő: ezer, kard, nemez, tej, tíz, száz, vám, vásár, vár (főnévként), asszony, híd, úr, kéj, arany, ló, nyereg, és fék. [Péli Péter: Terrorizmus vagy szőnyegszövés? Mi jut eszünkbe az iráni nyelvekről? In: NYEST nyelvészeti portál, 2010. május 4.]

Dr. Tóth Tibor antropológus több cikkben is foglalkozott a magyarság etnogenezisének problémájával.

Egy 1965-ben megjelent cikkének végén, összegzésként megállapítja: „…a honfoglaló magyarság embertani kialakulásának folyamata eltérő az Urál melléki ugor csoportokétól és kronológiailag a folyamat már a szarmata korban elkezdődött, regionálisan pedig nem az Urál-, hanem az Észak-Káspi melléken ment végbe….” [Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája. In: Anthropologiai Közlemények, IX. évf. (1965) 4. sz., pp. 139-149.]

1969-ben külön cikkben foglalkozik a honfoglaló magyarság genezisének szarmatakori időszakával. Ebben a következőket állapítja meg: „…a honfoglaló magyarság elődeinek, vagyis az ősmagyaroknak antropológiai arculata (aspektusa) eltér a Káma-Bjelaja mentén élt népvándorláskori etnikai csoportokétól, és a morfogenezis areálja az Észak-Káspi mellékére körvonalazódik …. Ezenkívül az összehasonlításokból megállapítható az is, hogy az ősmagyarok antropológiai arculata kialakulásának folyamata az Alsó-Volga és a Mugodzsár közötti térségben már az időszámításunk előtti 1. évezredben elkezdődött…” [Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. In: MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85-95.]

Dr. Tóth Tibor megállapításai szélekörű terepkutatáson alapszanak. Az 1960-as években több, mint háromezer mérést végzett sokkötetes, máig kiadatlan akadémiai doktori disszertációjához az akkori Szovjetúnió több tagköztársaságában, így Baskíriában, Kazahsztánban és Üzbegisztánban is. Nevéhez fűződik a magyarságkutatás 20. századi legjelentősebb eredménye is. Terepkutatása során – Julianus barát 1236-os útja után – ő találkozott először Közép-Ázsiában olyan személyekkel, akik a magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják.

Dr. Tóth Tibor naplófeljegyzései szerint - anélkül, hogy ismerte volna a médeknek a Bibliában fennmaradt önelnevezését – a magyar szót a mad/méd szóból vezette le és ugyanerre az eredményre jutott a nemzetközileg ismert orosz tudós Gumiljev is. Dr. Tóth Tibor 1965. május 13-án a következőket jegyezte be naplójába:

„Az elmúlt napokban, még Alma Atában, a „magyar” elemzésekor eszembe villant a mad méd (=Média) összefüggés lehetősége…Így ma szinte megdöbbentő volt, amikor ezt a szóbontást leírtam Gumiljovnak (mad-iar) azonnal a méd szót említette…”

9. Kép: Részlet dr. Tóth Tibor naplójából.

Irodalom

Bartha A.: A magyar nép őstörténete. Budapest, 1988.
Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus, in: Antik Tanulmányok 1987-88. évi 2. szám, 169-200.
Benkő Mihály, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír, in: Antik Tanulmányok LVII (2003), 111–125
Benkő, Mihály: Burial masks of mounted Nomadic peoples in the migration period (1st Millenium A. D. Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, Tomus XLVI. (1992/93.) 118-131.
Bernshtam, A.N.: Ocherk istorii gunnov. Leningrad 1951.
Chernyecov, V.N.: Drevnaja istorija Srednego Priob’ja. Moszkva 1953.
Erdélyi István – Benkő Mihály: A szárgátkai kultúra és a hunok. Eleink 2005. 4 (2): 5-17.
Fodor I.: Hol készültek az I. Péter-gyűjtemény szibériai aranylemezei? In: Az idő rostájában III. (szerk.: Andrásfalvy B. és mtsai) Bp. 2004. 145-161.
Fóthi E. 2006. A Kárpát-medence X. századi antropológiai leletanyagának megoszlása. – In: Sziget A. (szerk.) A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület Jubileumi Konferenciája, 47-58.
Konkobajev, Kadyraly: Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben, in: Eleink XII/2 (30) 2013, 40-43
Koryakova, L. – Epimakhov, A. V.: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Ages. Cambridge World Archaeology. Cambridge, 2007.
Makkay János, Szarvasok, lovak, szemfedők, üstök és tálak. Indoiráni sajátosságok a finnugor és magyar régiségben, és keletkezésük kérdései. Budapest, 2007.
Matvejeva, N.P.: Sargatskaja kul’tura na Srednem Tobol’e. Novoszibirszk 1993.
Matvejeva, N.P.: Kraj v rannem zheleznom veke. In: Istorija Kurganskoj oblasti. Kurgan 1995.
Mogil’nyikov, V.A.: K sostojanii voprosa. In: Etnicheskie processi. Izhevsk 1983.
Mogil’nyikov, V. A.: Sargatskaja kul’tura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chast’i SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. Moskva 1992. 292 – 311. (Serija Arheologija SSSR).
Molnár E.: A magyar nép őstörténete. Budapest. 1953.
Napolskikh, V.V.: Vvedenyije v istoricheskuju uralistiku. Izhevsk, 1997. (A korábbanGöttingában tartott előadássorozatának átszerkesztett szövege. A kérdés szakirodalmaegyébként  óriási és az nagyrészt a magyarországi könyvtárakban hiányzik,  a magas nemzetközi kölcsönzési költségek miatt ez év márciusa óta már gyakorlatilagbehozhatatlan. A legteljesebb vonatkozó bibliográfia megtalálható a Botalov, Sz. G. és Ivanova, I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfiában: Drevnaja istorija Juznogo Zaural’ja I-II. Cseljabinszk 2000) Omszk – Drevnie sokrovishcha Szibiri. Omszk 1988.
Péli Péter: Terrorizmus vagy szőnyegszövés? Mi jut eszünkbe az iráni nyelvekről? In: NYEST nyelvészeti portál, 2010. május 4.
Szent Biblia, fordította Károli Gáspár (Budapest, 2001.) Ésa 21, 1-10.
Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája.In: Anthropologiai Közlemények, IX. évf. (1965) 4. sz., pp. 139-149.
Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. In: MTA Filozófiai
Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. In: MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85-95.
Vasziljev, V. I.: K etnicheskoj kharakteristike naselenyija. In: Kul’turnije i hozjaistvennije tradicii. Novosibirsk 1989. (Botalov – Ivanova nyomán).
Vámbéry Ármin: A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1898.

Kapcsolódó cikk

A MAGYAR NÉPNÉV

https://julianusbaratai.blog.hu/2019/03/13/a_magyar_nepnev

Thuróczy krónika: "Atila filius bendekucz: ... dei gratia rex hunor: medor: gothor: danor ..."

A Nyugat-Szibériában, pontosabban a Turáni Alföld – Oroszországba átnyúló - északi részén található szargatkai régészeti kultúrát több magyar tudós a magyarok őshazájának tartja. Felmerült bennem a kérdés, lehet-e összefüggés a szargatkai kultúra i. e. V. századi létrejötte és a hatalmas kiterjedésű ókori Méd Birodalom ezen időszakban történt bukása, illetve a perzsa-méd hatalomváltás között. A kérdés tanulmányozása közben több olyan, egymástól független, egybehangzó adatra bukkantam, melyek arra utalnak, hogy a magyar népnév a médek önelnevezéséből származik.

A médek önelnevezése “mada”, héber nyelven maday (ידמ= Mâday), asszír nyelven “madai” (jelentése sumer nyelven: föld, középső ország), továbbá a másik önelnevezésük “arii” volt. A kétféle elnevezés az Ókori lexikon szerint a vezető réteg és a köznép közötti etnikai különbséget fejezte ki. A “mada” szó a nyelvészek szerint “magya”-nak hangzott, mely kiegészítve a médek másik nevével “magya-ar” nak, azaz  “magyar”-nak hangzik. Az Európában különböző nyelvekben található méd, Média szavak a görögök (Μηδος= Me'dos) és rómaiak által használt külső elnevezésből erednek (görög jelentésük szemantikailag összefügg a médek önelnevezésével: középső).

Média, az ókor mezopotámiai óriásbirodalma az asszír uralom lerázása után az ie. VIII. Század végén jött létre. A médek i. e. 612-ben bevették Ninivét, Asszíria fővárosát. A Szentírás a médeket Isten ostorának nevezi (“felemelem ostoromat”) amellyel lesújt Asszíriára, illetőleg “felkent vitézeim”-nek, amelyeket Babilon ellen küld: “Imé, én feltámasztom ellenük a Médiabeieket, a kik ezüsttel nem gondolnak, és aranyban nem gyönyörködnek”. Leírja hadseregüket is: “Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket … hozzátok ki a lovakat, mint rettenetes sáskasereget”. A vazallus perzsák lázadása, a perzsa apától, de az utolsó méd király lányától született II. Kürosz hatalomátvétele miatt Média önálló állami léte az i. e. VI. század közepén szűnt meg. Babilon ezt követően i. e. 539-ben esett el méd és perzsa csapatok ostroma következtében. Később a méd nemesség elhagyta Média területét és új hazát keresett.

Nézetem szerint joggal feltételezhető az összefüggés a médek és a korábbi szkíta világot elfoglaló szarmaták között. A Kaspi tengerig terjeszkedő hun birodalom létrejötte az i. e. II. században a korábbi, a Kárpát-medencétől az Altájig terjedő szkíto-szarmata világot kettészakította. A keleten, hun fennhatóság alatt élő médek (szkíták, szarmaták, szauromaták) a hun birodalom részévé váltak.

Erre a tényre szolgálnak bizonyítékokkal az un. szargatkai kultúra régészeti leletei. Mogilnyikov szerint a i. e. V. században létrejött, és a hunok i. e. III. századi megjelenésével hun befolyás alá került Szargatkai kultúra leletei megfelelnek a Kárpát-medencétől az Altaj hegységig terjedő szkíto-szarmata világ leletanyagának. Véleménye szerint a szargatkai kultúrát az új hazát kereső médek hozhatták létre, akiknek nyelvét ezen a területen jelentős ugor illetőleg türk hatás érhette. A szargatkai kultúra területétől közvetlenül északra található egyes tudósok szerint az ugor őshaza. A hun főhatalom mintegy 600 éven keresztül fennmaradt., egészen addig, amíg a népvándorlás újabb hulláma következtében az i. sz. II-III. században megszűnt létezni. Lakosságának egy része megsemmisült, más része északra menekült, harmadik része pedig a hunokkal együtt nyugatra vonult, majd feltehetőleg részt vettek a magyar etnogenezisben. [Могильников В. А. Лесостепь Зауралья и Западной Сибири// Степная полоса азиатской части СССР в скифо-сарматское время. М.: Наука, 1992. С. 274–311.]

Bár a Pallas lexikon szerint i. sz. 36-ban a médek végképpen eltüntek a történelem szinpadáról, több középkori magyarországi krónika szerint az i. sz. 36-nál jóval később élő és uralkodó Attila a hunok és médek királya volt.

1. Kép: “Atila … rex hunor: medor:…” (“Attila… a hunok, médek … királya”), Thuróczi János: Chronica Hungarorum, Augsburg, 1488.

A “magyar” etnikai név első írásban történő említését Ptolemaiosznak tulajdonítják. Klaudiosz Ptolemaiosz (görög: Κλαύδιος Πτολεμαιος, latin: Claudius Ptolemaeus) (Ptolemais Hermiou, isz. 85/90 körül –Alexandria, 168 körül), görögül író, Egyiptomban élő, római polgárjoggal rendelkező matematikus, csillagász, geográfus, asztrológus és költő. Ő alkotta meg a XVII. századig meghatározó Ptolemaioszi világképet. Ptolemaiosz Geográfiájában - mely részben a Kr. u. 100 körül élt Türoszi Marinus adatain alapszik - találunk olyan népneveket, melyek a magyar nép előtörténete szempontjából is jelentőséggel bírhatnak: a III. könyv 5. és az V. könyv 9. fejezet (Európa Nyolcadik Térképe) foglalkozik Európai Szármáciával, melynek területén szerepel Materoi népnév (a Volga-könyöknél laknak, a Suardeni szomszédságában; a két név az V. könyv 9. fejezetének 16 és 17. részében szerepel). A Souardenoi és a Materoi nevek jól azonosíthatók a szavárd és a magyar népnevekkel.

A „magyar” név ezt követő említése már az európai hun birodalom bukása utáni időszakra adatolható. Ennek forrása az un. Dzsajháni hagyomány. Dzsajháni: isz. IX. század – Buhara, 941?) vélhetően perzsa anyanyelvű, arabul író buharai tudós és államférfi. Egykori földrajzi könyve az Árpád-kor előtti magyar történelem egyik legbecsesebb forrása volt, ezért munkássága meghatározó a magyar történettudomány számára. „Az Utak és Országok Könyvének” „Az északi népekről” szóló fejezete az eddig ismert legrégebbi összefüggő tudósítást tartalmazza a magyar népről. A szöveg népünket madzsgarnak (más olvasatok:  modzsgar, madzsfar, mudzsfar, makhfar, madzsgir stb.) nevezi. Dzsajháni leírása azon kevés idegen középkori források egyike, amelyekben a magyarok etnikai önelnevezése megjelenik.

„Az Utak és Országok Könyve” összefoglaló igényű leíró földrajzi munka volt. Mint a középkori iszlám szerzői általában, Dzsajháni is korábbi keleti tudományos tekintély munkájához nyúlt vissza; Ubajdallah ibn Khurdádzbih (Khordádzbeh) hasonló című, a 870-es-880-as években írt művét dolgozta át, illetve bővítette ki jelentősen. Meríthetett továbbá többek között Ibn Fadlán szóbeli közléséből, esetleg Hárún ibn Jahjá szintén 870-es évekbeli munkájából is. Dzsajháni eredeti írásműve elveszett. Ám számos muszlim földrajz- és történettudós, példáuk az arabul író Ibn Ruszta (930 táján), al-Bakri, al-Makdiszi, al-Mukaddaszi, al-Birúni, Idríszi, Marvazi vagy a perzsául író Gardízi (1050-1053 közötti időszakban) felhasználta a Dzsajháni szövegének kisebb-nagyobb szakaszait saját munkájában. Közülük Ibn Ruszta kivonatolása a legjelentősebb, mert terjedelemben ő vette át a legtöbbet  „Az Utak és Országok könyvéből”, s időben is legközelebb áll hozzá.

A „madzser” név szerepel a 982-983 között készült Hudúd al-álam című perzsa munkában is.

A „magyar” önelnevezés első, minden kétséget kizáró magyarországi említése Anonymusnál található Hetumoger formában (i. sz. XIII. sz. első évtizede), melynek korabeli kiejtése egyes nyelvészek szerint Hetümogyer vagy Hetümagyer lehetett. (A gesta szerint itt a hét magyar törzsről van szó, összefoglaló értelemben.)

Kézai (isz. XIII. Század második fele) Szkítia leírása szerint Szkítia három részre oszlik melyek neve Barsac, Dent és Mogoria. A Mogoria szóban szinén a magyar név tükröződik.

A „magyar” szót ebben a formában Magyarországon először a i. sz. XIX. században, a nyelvújítás és a magyar írásbeliség széles körű elterjedése után írták le. A latin nyelvben ugyanis nincs „gy” betű. Az „a” hang leírása is gondot jelentett, mivel a latin nyelvben az „a” betűvel jelzett hangot „á”-nak mondják. Ez az oka annak, hogy korábban a „magyar” nevet magor, moger stb. alakban írták le. Arra a kérdésre, hogy hogyan ejthették ki a honfoglalás idején a „magyar” szót, Dr. Tóth Tibor 1965-ös felfedezése adta meg a választ. A neves antropológus ugyanis 1965-ben Kazaksztánban úttalan utakon megközelíthető távoli vidékén olyan magyar néptöredéket talált, amely a honfoglalás előtt kettévált magyarok keleten maradt részének leszármazottaiból állt. Kiderült, hogy a Kazaksztában élő magyarok saját magukat pontosan úgy nevezik, ahogyan a Kárpát medencében élő magyarok. Sírjaikra ciril, és sok esetben arab betűkkel felírják az etnikai nevüket. A cirill betűs orosz és kazak írásban oly módon jelölik a „gy” betűt, hogy a „d” betű után írt lágyító szerepet betöltő  magánhangzót vagy lágyító jelet írnak. Ezért a sírfeliratok olvasata egyértelműen „MAGYAR” . Úgyanúgy egyértelműek a video és magnó felvételek is, amelyeken a „magyar” szót kimondják. Mindez azt jelenti, hogy a magyar etnikai önelnevezés a magyarok kettéválása óta változatlan, és nyilván azt megelőzően is ugyanaz volt.

A magyarok önelnevezését a hajdani szkíto-szarmata világ területén nagyszámú földrajzi-, település-, személynév, sőt etnikai név is őrzi. Erről először a XVIII. Században Turkoly Sámuel adott hírt, aki a Kaukázus előterében, a mai Dagesztán területén Kicsi Magyar és Ulu Magyar nevű romvárosokat talált.

Róna Tas András publikált tanulmányt az 1311-ben készült, magyar személynevet tartalmazó csisztopoli sírkőről. Vásáry István több mint száz – a magyar nevet tükröző, Oroszország európai részén és az Orosz Föderációhoz tartozó Tatárföldön, Baskíriában, továbbá a hajdani Kaszimovi Kánság területén található – településnévről készített tanulmányt. K. Konkobajev kirgiz nyelvész Budapesten tartott 2007-ben előadást a kirgizisztáni „мадияр” (magyar) földrajzi, település, személy és etnikai nevekről. Mándoky Kongur István szerint a Baskíriában és Tatárföldön élő miser/misar tatárok neve is a „magyar” önelnevezésből származik. M. Z. Zakijev a misarok etnogenezisét a IX-X. századi majar-madzsarokkal kapcsolja össze. Ezt nyelvészeti adatok is alátámasztják, a miser tatárok ma már török nyelven beszélnek, de a szavak első szótagját hansúlyozzák, ahogy mi is. A. H. Halikov tatárföldi történész terepkutatás alapján közölte, hogy a Zsiguli hegyeket korábban Magyar hegyeknek nevezték. Ez történeti-filológiai adatokkal is összhangban van. Ugyanis ebben a térségben, a Volga középső folyása mellett találta meg Julianus a korábbi, elveszett krónika szerinti „Nagyobb Magyarország”-ot, a XV. században, az Aranyhorda bukása után pedig kereskedők hoztak hírt Mátyás király budai udvarába egy, a Don forrásvidékén élő népről, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, mint amit Pannoniában beszélnek. Ezek szerint a keleti magyarok tatárok, kazakok, oroszok közé történt beolvadását, nyelvének eltűnését nem is annyira a mongol támadás, mint az Aranyhorda bukása után lefolyt  XV-XVI. századi tatár-orosz háborúk pusztító hatása okozta. A Abulhair kán Kazahsztáűn megalapításáérrt folytatott hadjárata és a sejbanida Sejbani kán Timuridák elleni a XV. században és a XV.–XVI. Század fordulóján – melyeknek eredménye a kazak és üzbég kánságok megalapítása lett – még említik az Abulhair és Sejbani kánok seregében harcoló magyar katonák vitézségét.

2. Kép: Vásáry István, Julianus magyarjai a mongolkor után: možarok és miserek a Közép-Volga vidékén. In. magyar őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008, 72. o.

1965-ben Tóth Tibor 8000 km-es tanulmányútja során olyan máig fennmaradt néptöredékeket talált Kazaksztánban és Üzbegisztánban, amelyek elnevezése és önelnevezése „magyar” volt. A kazakisztáni (Torgaj vidéki) magyarokról a következőket írja: „Ami a szárükopai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztánáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A Szárükopa-Khonraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat. Mint ismeretes a X. századi arab utazók: Ibn Ruszta és al-Maszudi madzsagárokról, illetve badzsgardokról írnak (GYŐRFFY-CZEGLÉDY 1958). Rendkívül fontos azonban a XII. századi al-Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9.§ 13. pontjában nem madzsarokról, hanem a magyarokról ír (HRAKOVSZKIJ 1959).” [Tóth Tibor, Az ősmagyarok mai relictumáról, MTA Biol. Oszt. Közl 9. (1966), 297. o.]

Dr. Tóth Tibor láthatta a sírfeliratokat – erre utal a betű szerinti átírásban szereplő „madiar” szöveg, de nem engedélyezték fotó készítését. Benkő Mihály 2002-ben megismételte Dr. Tóth Tibor útját, neki már lehetősége volt fotók készítésére.

3. Kép: Itt látható a „madiar” felirat. A régi sírköveken a felirat „madiar”, az újabbakan „madijar”, mindkettő kiejtése a ciril betűs írás olvasásának szabályai szerint „magyar”. Foto: Benkő Mihály

Benkő Mihály is járt a kazakisztáni magyarok között, majd az ő útmutatásuk alapján felkereste a Nyugat-Szibériában, az Omszki Terület kazak falvaiban élő testvéreiket. Korábban pedig a nyugat-mongóliai kazakok között bukkant rá magyar néptöredékre. A nyugat-szibériai és kazakisztáni magyarok temetőiben a sírfeliratok utalnak az elhúnyt személy magyar nemzetiségére.

4. Kép: A „magyar” etnikai nevet tartalmazó sírfelirat a nyugat-szibériai, Omszki Terület Russzkaja Poljanai körzet Kara Tal helységénél található Magyar Temetőben. Foto: Benkő Mihály

Az ugyanezeken a helyeken gyűjtött sezserék (nemzetségtáblák) is tartalmazzák a „magyar” nevet. Bíró András genetikai vizsgálatokkal bizonyította a kazahsztáni és kárpát-medencei magyarok vérrokonságát. XIX. Századi orosz néprajzi könyvek pedig tartalmazzák a hajdani Nogaj Kánság területén élt magyar nép felségjelét (tamgáját). [Vö.: Семенов Н, Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Спб, 1895.]

5. Kép: A Nogaj Kánság területén élt magyar nemzetiség felségjele (tamgája). Семенов Н, Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Спб, 1895.

A ciril betűkkel írt „mazsar” név a magyar név szinonimája:

6. Kép: A „MAGYAR” szócikk a Kazak teimológiai szótárban. Kazak Tilinin Sezdigi, Almatü 1999. 447. o.

A közelmúltban jelent meg H. Haszanov könyve az azerbajdzsáni magyar településnevekről. Ezeket a szovjet időkben, a II. Világháború során átnevezték, mivel Magyarország ellenséges állam volt. „Мадьяр” nevű helyiségek voltak Üzbekisztánban, a Szir-Darja folyó partján, és  Munkácsi Bernát, Vásáry István szerint Oroszországban, a Volga-vidéken is.

A fentiek arra utalnak, hogy

• a „magyar” etnikai név a médek önelnevezéséből származik,
• a „magyar” etnikai nevet tükröző földrajzi-, személy- és etnikai nevek nagy száma az eurázsiai sztyeppeövezet hatalmas területén magyar jelenlétre vezethető vissza (tehát a hét vezér valóban „Nagyobb Magyarországról” jött ki, ahogy azt a Julianus útjáról készült Riccardus jelentés bevezetője tartalmazza),
• a magyarok (részben!?) a Kaspi-tengerig előnyomuló hunok főhatalma alá kerültek, fegyvertársaikká váltak,
• Attila Uraltól a Kárpát-medencéig terjedő többnemzetiségű királyságában a médek/magyarok - a hunok után - a második legjelentősebb hatalmi tényezőt jelentették, ezért szerepelnek a hunok után közvetlenül a második helyen Attila népeinek felsorolásában,
• az európai hun birodalom felbomlása után a magyarok önálló hatalmi tényezővé váltak, a honfoglalás idején visszatértek a Kárpát-medencébe és a mai napig fennálló államot hoztak létre,
• a magyarok keleten maradt részét a mongol invázió idején besorozták a mongol-tatár hadseregbe, így az Aranyhorda, majd az Aranyhorda utódállamaiként megalakult tatár kánságok (Nogaj Kánság, Kazak Kánság stb.) alkotóelemeiként éltek tovább. Maradékaikat találta meg dr. Tóth Tibor Kazakisztánban és Üzbegisztánban, Benkő Mihály pedig Nyugat-Mongóliában és Nyugat-Szibériában.

Kép: Magyarok a téli szálláson, Nyugat-Mongólia (Foto: Benkő Mihály)

"Ünnepnapja ez a magyar tudománynak" mondta Harmatta János akadémikus (+2004) Benkő Mihály 2001-ben megjelentett „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, színes fényképekkel gazdagon illusztrált könyvének bemutatóján, melyben a Nyugat-Mongóliában, Bajan Ölgij megyében, a mongóliai kazakok központi szálláshelyén felfedezett magyar/mazsar néptöredékről adott hírt. A tudományos szenzáció hivatalos, állami elismerése elmaradt, a nyomtatott és elektronikus média sem adta közre széles körben a hírt. Néhány cikk megjelenése után a témát „felkapó” újságírók a későbbiekben mintha elvesztették volna érdeklődésüket. Mi volt, mi lehetett ennek az oka?

A könyv előszavát az említett nemzetközi hírű tudós, ELTE Indoiráni Tanszékcsoportjának vezető professzora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Francia és az Osztrák Tudományos Akadémia levelező tagja, az Akadémiai Aranyérem kitüntetettje, és még sok más akadémiai cím és kitüntetés viselője írta.

A könyvről ismertetés jelent meg Zsilinszky Éva nyelvész tollából a Magyar Nyelv tudományos folyóirat 2003/1. számában: „Szokatlan jelenségnek tekinthető, ha a Magyar Nyelv képes úti album megjelenéséről ad hírt. A kiadvány, amelyről most szólunk, Benkő Mihály Mongóliában tett utazásainak megragadó fényképfelvételekkel illusztrált leírása. ... Igényesen elkészített munka, amely nemzetközi összehasonlításban sem vall szégyent. Benkő Mihály arra a következtetésre jutott, hogy a mazsarok azoknak a keleti magyaroknak a kései utódai lehetnek, akikről Julianus barát híradásai is szólnak.

A magyar őstörténettel kapcsolatos sok jószándékú, de olykor megdöbbentően szakszerűtlen, sőt, hamis amatőr megnyilatkozás után, melyek különösen bőven keletkeztek a közelmúlt nevezetes évfordulói kapcsán, az ember bizonyos gyanakvással fogadja az ilyen híreket, még akkor is, ha a szerző érvelése jelen esetben világos és meggyőző. Kétségeit azonban eloszlathatja a kiadvány HARMATTA JÁNOS írta előszava, amely az albumnak a tovább élő múltat, vagy éppen a múlt és jelen kontrasztját idéző felvételei előtt a történeti filológia eszközeivel alapítja meg a mai utazó-kutató feltevéseit…"

A mongol-altaji kereit-kazakok között élő mazsarok felfedezéséről Harmatta János az MTV2 "Tud-óra" című adásában 2000. január 27-én a következőket nyilatkozta:

"Benkő Mihály felfedezése azért jelentős, mert ez alkalommal valóban a magyarság egy olyan töredékét sikerült feltárnia, amely ugyan asszimilálódott az ott élő török népekhez – ez általános jelenség – de nevét és ha halványan is, identitástudatát is megőrizte."

Mindehhez hozzátette:

„Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténet kutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye”

Megjegyezném, hogy Harmatta János 2004-ben hunyt el. Tehát 2001-ben még „élő oroszlán” volt,, így senkinek sem jutott eszébe belerúgni, amit 2006-9-ben aztán többen is megtettek, a nagy tudóst többek között „Benkő Mihály hathatós, akadémikushoz nem méltó támogatásával” vádolva.

Mielőtt rátérnénk a kutatómunka eredményeinek itthoni fogadtatására néhány tudománytörténeti előzményt ismertetünk.

Benkő Mihály kutatásait a mongóliai majd kazakisztáni és nyugat-szibériai keleti magyarok között több, mint egy évtizedes terepmunkája előzte meg a Mongol Altajban. A kutató akkoriban történeti-régészeti-néprajzi kérdésekkel, pontosabban a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak máig fennmaradt, keleti párhuzamaival foglalkozott. 1986 óta kutatta a finnugornak tekintett ősmagyar halotti maszktípus (selyemre, bőrre varrott szem- és szájlemezek) belső-ázsiai (hun-türk) eredetét. [Vö.: Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples…Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XVI. (1992-93, 113-133]. Kutatásait elsősorban Harmatta János, Mándoky Kongur István, László Gyula és Erdélyi István támogatták. 1990-ben Benkő Mihály Belső-Ázsiába utazott, azért, hogy ennek a temetkezési szokásnak a ma is élő formáit megismerje az északnyugat-mongóliai kazakok között. Ezt követően évente legalább egy hónapot töltött a Mongol Altajban. Kutatásainak eredményeiről „Nomád élet Közép-Ázsiában” című, a korán elhunyt nagy turkológusnak, Mándoky Kongur Istvánnak szentelt könyvében (Budapest, 1998) számolt be. A könyv ajánlását László Gyula régészprofesszor írta, az író tudományos konzultánsai László Gyula, Ecsedy Ildikó és Dmitrij D. Vasziljev voltak. Benkő Mihály a nyugat-mongóliai kazakok között élő mazsarokkal ennek a kutatásnak a kapcsán találkozott, és ezután írta meg róluk szóló, a bevezetőnkben említett, „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, 2001-ben megjelent könyvét.

Benkő Mihály munkája neves alapítványok - például a British Academy Stein Arnold Exploration Fund-ja, - valamint a Kazak Akadémia Keletkutató Intézete és a Kazahsztáni Magyar Nagykövetség támogatásával 2001. után sikeresen folytatódott Kazahsztánban és Nyugat-Szibériában is. Újabb eredményei is voltak: további keleti magyar néptöredékek felkutatása, létüket és múltjukat igazoló írásos bizonyítékok feltárása. Egymás után jelentek meg az eredményeket ismertető könyvei: A Torgaji Madiarok (Budapest, 2003) Erdélyi István régészprofesszor előszavával; Benkő Mihály-Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből (Budapest, 2007); Magyar-kipcsakok (Budapest, 2008), és tudományos publikációi az „Eleink” őstörténeti folyóiratban. Eredményeit kiegészítette a Kárpát-medencei magyarsággal fennálló genetikai kapcsolatok bizonyítása, amit dr. Bíró András Zsolt végzett [American Yournal of Physical Anthropology 189:805-810 (2009): A Y-Chromosomal Comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary)].

A tudományos szenzáció hivatalos, állami elismerése elmaradt, a nyomtatott és elektronikus média sem adta közre széles körben a hírt. Néhány cikk megjelenése után a témát „felkapó” újságírók a későbbiekben mintha elvesztették volna érdeklődésüket. Mindez hasonló volt dr. Tóth Tibor antropológus (+1991) 1965-ös bejelentésének fogadtatásához, miután ő az Észak- Nyugat-Kazahsztáni Torgaj-vidéken és Üzbegisztánban a Kaska-Darja mentén fedezett fel keleti magyar néptöredéket [Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. Előzetes beszámoló. In: A TTM Embertani Tár közleményei, 1966, 283–299.]. Ugyancsak nagyobb visszhang nélkül maradtak korábban Mándoky Kongur István turkológus kutatásai, aki a baskíriai magyar törzsekről publikált cikket [Mándoky Kongur István: Magyar eredetű törzsek a baskíroknál, in: Amu Darja széles vize, Karcag 2002.].

A kazak-magyarokkal kapcsolatos felfedezések nem arattak sikert a hivatalos tudományos körökben. Rövidesen megindultak a szervezettnek tűnő ellenakciók „korifeusi” nyilatkozatok, „tudományos” cáfolatok, valamint aknamunka formájában. A médiatámogatás elhalványulása és a hivatalos tudományos körök tevékenysége között korrelációt vélünk felfedezni.

Az akciót jelző első fecske a Tudósfórum (Kossuth Rádió) 2006. II. 27-i adásában egy betelefonáló kérdésére adott „tudományos” válasz volt.

A meghívott vendég, Fodor István régész többek között kifejtette, hogy szerinte Benkő Mihály „valamiféle magor” törzsnév, vagyis „a magyar népnévhez hasonlító törzs-, vagy nemzetségnevek” valamint egy általa elképzelt kipcsak–magyar nyelvrokonság alapján „véli felfedezni” a Kazak Köztársaságban a keleti magyar rokonokat.

Benkő Mihály a rádióműsorban elhangzottakra az Eleink - Magyar Őstörténet folyóiratban reagált (Hozzászólás írásban c. cikk, in: ELEINK – Magyar Őstörténet V. évfolyam, I. szám (9), 2006, 92–96. old.). Meghökkentő kijelentésnek nevezte, hogy a kazakföldi keleti magyarok eredetét bármiféle nyelvi adatokkal próbálná igazolni. Felhívta a figyelmet arra, hogy ha valakit érdekel, hogy valójában mit is állít a napjainkig fennmaradt ázsiai magyar néptöredékekről, azt megismerheti tudományos-ismeretterjesztő és tudományos írásaiból, amelyeket szerzőként, vagy kazak kutatótársával, Babakumar Kinayattal együtt társszerzőként publikált. [Ezeknek a műveknek a bibliográfiájában, jegyzeteiben megtalálható a téma magyar és nemzetközi irodalomjegyzéke is.].

Ahogy említettük, a lejárató akció aknamunkaként is folytatódott. Veres Péter, majd Halasy-Nagy Endre elektronikus leveleket írtak többek között a Benkő Mihály tudományos cikkeit közlő folyóirat, az "Eleink" főszerkesztőjének. A személyeskedő megjegyzéseket is tartalmazó „bizalmas”, mószeroló levelek többek között Benkő Mihály és Mándoky Kongur István tudományos kapcsolatáról közöltek légből kapott állításokat. Például Halasy Nagy arról ír e-mailjében, hogy Mándoky „enyhén szólva – lebeszélte Benkőt a keleti magyarok kazakisztáni kutatásáról, mint alaptalanról”. A valóság ennek homlokegyenest az ellenkezője volt. 1985-ben éppen Mándoky Kongur István beszélte rá Benkő Mihályt arra, hogy ázsiai nomádok között folytasson kutatásokat. Átadta neki ehhez helyi kapcsolatait is, akikkel Benkő Mihály mindmáig dolgozik Ázsiában. Veres Péter és Halasy, Somfai Kara Dávidra, kiváló török tudásáról ismert néprajztudósra (nem nyelvészre) hivatkozva megírták az „Eleink” szerkesztőjének, hogy az általuk „mad-i-járra” eltorzított etnikai név a viselőinek vallási elkötelezettségét jelzi, jelentése Mohamed barátja, és csak véletlenül hasonlít népnevünkhöz. Ahhoz, hogy leveleiket az „Eleink” folyóirat olvasói levélként leközölje, és így válaszképesek legyenek, sem Halasy-Nagy, sem Veres nem járultak hozzá. Veres Péter levelének tartalmát azonban  több, publikált előadásába is beleszőtte [A magyar nép etnogenezise, különös tekintettel a török népekkel való etnokulturális kapcsolatokra. in: Magyarország-Azerbajdzsán: a kultúrák közeledése, Az első magyar-azerbajdzsáni tudományos szimpózium előadásai Budapest. 2006 p. 84.].

Veres Péter írásainak hangvétele, zavaros és hanyag stílusa önmagáért beszél, ezért néhány részletet az alábbiakban szó szerint közlök:

"...A félreértés elkerülése végett ismételten megjegyezzük Benkő Mihály úgynevezett „felfedezése" ez nem más, mint Sz. P. Tolsztov és Sz. A. Tokarjev (1899-1985) stb. nézete, elég régóta a néprajzi szakirodalomban jól ismert hipotézis, amelyre Tóth Tibor antropológus is óvatosan hivatkozott, sőt jómagam is. Még pedig jóval Benkő ún. „felfedezése" előtt, még a hetvenes évek elején. Benkő Közép-Ázsiában élő kazakoknál külföldi kutatók által megtalált mad-i-jár elnevezést mindenáron a magyar népelnevezéssel próbálja összekombinálni. Ez nem más, mint egyes orosz tudósok régebbi hipotézisének felelevenítése. Ezt a külföldi tudósok által javasolt feltételezést régebben én is elfogadtam.

Csakhogy ezzel kapcsolatban jelenleg már komoly új tudományos fejleményeknek vagyunk szemtanúi. Somfai Kara Dávid altaista kollégám MTA Néprajzi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, aki a török nyelvek ismert szakértőjeként nemrég felhívta a hazai kutatás figyelmét arra, hogy a szóban forgó mad-i-jar török-perzsa kettős szóösszetétel a kazah nyelvben sehogy sem utalhat a magyar népnevünkre. Főleg azért nem, mert az említett kazah összetett szó kifogástalan török-perzsa etimológiával rendelkezik. Bármennyire is nem tetszik ez Benkőnek, aki köztudottan nem nyelvész és ezért nem lehet döntőbírája az adott vitatott kérésnek, amelyet nem ő talált meg és mindenestre etimológiáját nem képes értelmezni. Somfai Kara Dávid véleménye szerint madijar kazah szóösszetétel voltaképpen Mohamed próféta, az iszlám vallás alapítójának nevével áll közvetlen etimológiai kapcsolatban. Mad- ~ Mat valójában Mohamed próféta nevének rövidített formája, a -jar szó rendkívül elterjedt iráni, pontosabban perzsa-tadzsik eredetű elterjedt kifejezés a török nyelvekben, jelentése: „segítő, barát, kedvelő". Magyarán tehát kazah nyelvben a madijar név etimológiájának szó szerinti jelentése: „mohamedán, muszlim", pontosabban 'Mohamed segítője', vagy 'Mohamed barátja', illetve 'Mohamed kedvelője'...."

Veres Péter munkatársának, Somfai Kara Dávidnak a sehol le nem írt ötletét komoly „új tudományos fejleményként” feltüntetni teljességgel indokolatlan volt.

A genetikai kapcsolatra vonatkozó vizsgálat eredményét pedig a következő - a józan észnek ellentmondó - érveléssel igyekszik lesöpörni:

"Továbbmenően nemcsak félrevezető, hanem óriási téves módszertani félreértés az is, ha valaki az etnogenezis kutatásban egy konkrét szó etimológiáját genetikai elemzéssel, azaz génmarkereket vizsgálva próbálja cáfolni vagy éppen alátámasztani. Ez voltaképpen nem más, mint az interdiszpilínáris módszer lelkiismeretlen félremagyarázása szenzációt hajszoló dilettánsak részéről. "(Ui. a dilettánsok: Benkő és Bíró)

A néprajzos tudományos főmunkatárs szemrehányásai semmiképpen nem jogosak. Először is: Benkő Mihály és Bíró András egymástól teljesen függetlenül tevékenykednek. Továbbá: Benkő Mihály senkinek az elméletét nem melegítette fel. Tóth Tibor eredményeit igazolni, vagy cáfolni kívánó megállapításait terepkutatásaira és forrásdokumentumokra építette. Azt, hogy Tóth Tibor 1965-ös torgaji útját ismételte könyvének előszava, szövege, és képei is részletesen tartalmazzák, hiszen ezért találkozott Tóth Tibor egykori kísérőjével, Szejitbek Nurhánovval is.

2008-ban került sor Benkő Mihály Magyar-kipcsákok című új könyvének bemutatására. A könyvbemutatón megjelent Molnár Ádám turkológus közölte, hogy a Mahdi-yar etnikai névnek mindenhez lehet köze, csak a Kárpát-medencei magyarokhoz nem, és erről a kérdés szakértője, Baski Imre a Csodaszarvas könyvsorozatban fog tudományos cikket megjelentetni.

Időközben a „Magyar kipcsakokról” „szakértőinek” álcázott kritika jelent meg Gere Zsolt, a Szegedi Tudományegyetem munkatársa tollából, melyet a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Revizor c. weblapján publikált. Ennek a „kritikának” nyilvánvaló célja az volt, hogy Benkő Mihály többé ne kapjon NKA támogatást.

A kritika címe - Szaván fogott őstörténet - gunyoros, már rögtön jelzi célját, Benkő Mihály felfedezésének megkérdőjelezését, nevetségessé tételét. Tartalmában olyan szófordulatok találhatók, hogy "érvekkel alig bizonyított", "romantikus történelemszemlélet foglya". Végső konklúziója a következő: "a könyv szakmai színvonalát tekintve – nagy jóindulattal is legfeljebb az alternatív kulturális törekvések közé sorolható".

Benkő Mihály válasza – Gere Zsolt cikkével együtt – megjelent a Turánban [2009 január-március, 116-124]

Ezt követően egy "Csőrösi Koma" című blog jelent meg az interneten Baski Imre: Madjar vagyok, turista című nyitó cikkel. A cím Benkő Mihályra utal, akit a szerző "önjelölt kutató"-nak nevez, mely ugyan önmagában is sértőnek hangzik, de tekintettel a bevezetőben említett, a kutatást kezdeményező, illetőleg támogató neves tudósokra, még csak nem is igaz. A blog elnevezése és a cikk címe alapján megállapítható, hogy a blogot sajátjának valló "aáb" nicknevű, és a Csőrösi Koma tagként megjelölt szerző nem tartja tiszteletben a magyarok számára igen fontos tabukat, hanem szándékosan heccelődik velük, és aki ezt szóvá teszi, azt hipokritának nevezi. A blogra az internetes közösségi oldalakon (pl. IWIW) és más módon kerestek hozzászólókat. Mint ismert, a hasonló közösségi oldalak egymás barátainak kapcsolatrendszerét teszik hozzáférhetővé. Ennek megfelelő volt a hozzászólások többsége is. Az esetleges ellenvéleményt kórusban hurrogták le a mozgósított hozzászólók.

Baski Imre Benkő Mihály kutatásaival kapcsolatos véleményét tudományos cikk formájában is megjelentette a „Csodaszarvas” könyvsorozat III. (2009) kötetében. [Baski Imre, Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál? Csodaszarvas III, 189–209.] Cikkével kapcsolatban Benkő Mihály az Eleink folyóiratban fejtette ki álláspontját: Benkő Mihály: Még egyszer a kazak-magyarokról. (Hozzászólás Baski Imre cikkéhez) Eleink: VIII. évfolyam 2. szám (16.) 30-42. o..

Az akció záróakkordjaként Bálint Csanád, az MTA Régészettudományi Inétzetének elnök-igazgatója írt cikket (Bálint Cs,  Magyar néptöredék Kazakisztánban? Századok 143. (2009) 6, 1484–1490. o.) majd a kör az akciót megindító Fodor István régész újabb állásfoglalásával zárult (Fodor István, Meghökkentő „őstörténet„ és művelői. In: Honti L. (szerk.) A nyelvrokonságról. Budapest, 2010, 98, 10. jegyzet.). Az előbbi szerző Benkő Mihályt „ismeretlen képzettségű”-nek, az utóbbi „történetileg teljesen képzetlen”-nek minősíti. Ezeknek a megállapításoknak a célja nyilvánvalóan Benkő Mihály szakmai hitelességének megkérdőjelezése, hiszen mindketten személyesen ismerik őt és tudniuk kell, hogy a legmagasabb szintű történettudományi képzettséggel rendelkezik (az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakán szerzett diplomájának száma: 140/1970.).

Erre a két cikkre Benkő Mihály: Magyar néptöredék Kazakisztánban? (Megjegyzések Bálint Csanád cikkéhez címmel az Eleink 2010/2.  számában 58-67. oldalakon, illetőleg Benkő Mihály: A. K. Kuskumbajev A keleti magyarokról és a Dast-i-Küpcsakról címmel az Eleink 2010/4. számában, 106. o. 8. jegyzet) válaszolt.

Itt az érvelésre és az ellenérvekre nem térünk ki, mivel azok a vonatkozó (és hivatkozott) tudományos munkák alapos tanulmányozása alapján dönthetők el.

A tudományos vita ellen, az érvek, ellenérvek felsorolása ellen cikkek formájában, vagy akár egy internetes fórumon természetesen semmi kifogásunk. Bár nekünk személy szerint nem tetszik az adott vita során tapasztalt személyeskedés, még csak az ellen sem emelünk kifogást, mert tapasztalatunk szerint ez nálunk megszokott mellékzöngéje a tudományos élet időnként viharos eseményeinek. A kérdést nem a másik fél nyilvános becsmérlése, hanem a tudományos bizonyítékok fogják eldönteni. Azonban alantas, és – enyhén szólva – messzemenően nem tudományos módszer az aknamunka, ami például a következőkből is állhat: A „vitapartnernek” a háta mögötti mószerolása, rágalmazása, szponzorai, támogatói számának ilyenformán történő csökkentése, az anyagi forrásai, publikálási lehetőségei megszüntetésére való törekvés, tudományos fórumokon a kérdéshez pozitív hozzászólást megkísérlők elhallgattatása, mikrofonjuk kikapcsolása, stb. Az adott esetben mindezeket tapasztalhattuk. Egyesek nyilván úgy vélik, hogy ha valakinek nincs többé módja megszólalni, véleménye mellett tudományos fórumon érvelni, magyarul: ha sikerült végleg betömnünk a száját, akkor aztán nyugodtan mondhatjuk, hogy az illetőt „vitacikkünkkel megsemmisítettük”. A Benkő Mihály és Biró András a kazak-magyarokról szóló kutatásai ellen folyó aknamunkában elsősorban Veres Péter, az MTA Néprajzi Kutatóintézete tudományos főmunkatársa, Gere Zsolt történész, és Molnár Ádám, a „Csodaszarvas” című, őstörténeti kiadvány főszerkesztője vettek – és feltehetőleg vesznek is – részt. Állításaim nem légből kapottak, vagyis bizonyíthatók.

A „tudományos vita” tovább folyik különböző szinteken. Csak reménykedhetünk, abban, hogy nem temetik el Julianus magyarjai közép- és belső-ázsiai fennmaradásának tényét ugyanúgy, ahogy Tóth Tibor idejében ez egyszer már sikerült.

Kapcsolódó cikk:

ÉSZREVÉTELEK VÁSÁRY ISTVÁNNAK A KELETEN MARADT MAGYAROKKAL KAPCSOLATOS MEGÁLLAPÍTÁSAIRA

Vásáry István (Budapest, 1945. május 4. –) magyar orientalista, történész, turkológus, egyetemi tanár, diplomata, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Kutatási területe a török filológia és történelem, ezen belül Kelet-Európa török népi elemeinek nyelvi és történeti problémái, valamint az Arany Horda története. Tudományos munkássága mellett diplomáciai tevékenységet is folytatott: 1990 és 1991 között isztambuli főkonzul, majd 1995-ig ankarai, 1999 és 2003 között teheráni nagykövet. 2015 óta emeritus professzor. 2015 február 28-án jelent meg cikke - az akkor Simicska Lajos tulajdonában lévő - Magyar Nemzetben Múltunk kacatjai címmel, melyben hitet tett a történettudomány rendszerváltás előtti „eredményei”, ennek keretében a hun-magyar és a turáni népekkel való kapcsolat tagadása mellett. Feltehetőleg a 2006-2010 közötti koncentrált támadás egyik értelmi szerzője.

http://www.arpad.btk.mta.hu/14-magyar-ostorteneti-temacsoport/187-multunk-kacatjai-vasary-istvan-irasa.html

2016-ban emlékezünk meg a tragikus sorsú dr. Tóth Tibor antropológus halálának 25 éves évfordulójáról. Ő fedezte fel 1965-ben a kazak nyelvész, Szeitbek Nurhanov közreműködésével a nyugat-kazakisztáni Torgaj vidéken a keleti magyarok maradékait, vagy ahogy publikációjában írta, az ősmagyarok mai relictumát. Ez a szenzációs felfedezés azonban a nagyközönség számára szinte rejtve maradt, mert a kutatás folytatásához nem kapott támogatást, és 1991-ben, amikor a kutatás folytatásának adminisztratív akadályai - a független Kazakisztán megalakulásával - elhárultak, szívinfraktusban meghalt. Az évforduló alkalmából beszélgetünk dr. Tóth Tibor örökségének gondozójával, Benkő Mihály történész, keletkutató, író, műfordítóval.

Mielőtt dr. Tóth Tiborral való viszonyáról kérdeznénk, kérem mondja el, hogy került kapcsolatba a történettudománnyal.

Még első gimnazista koromban olvastam el V. G. Jan: „Dzsingisz kán”, „Batu kán”, és „Tatárjárás”  című könyveit, melyek figyelmemet kelet felé fordították. 1958-ban „Műveltség és kultúra Mátyás király korában Magyarországon”című tanulmányommal országos középiskolai történelmi tanulmányi versenyen második helyezést értem el. Már akkor megjegyezte apai barátom, Zolnay László, a budavári ásatásokat vezető ismert régész, hogy orosz nyelvismeretemre tekintettel – a latin nyelv hiányában – az őstörténettel lenne érdemes foglalkoznom.

Egyetemi tanulmányaimat az ELTE Bölcsész Karon folytattam, ahol – többek között Székely György professzor volt tanárom. Történelem szakos diplomámat 1970-ben szereztem meg. Ázsiáról, a mongol hadszervezetről, és a magyarok őstörténetéről írott tanulmányaim elkészítése idején Dienes István, Ecsedy Ildikó, Harmatta János, Kara György, László Gyula, Mándoky Kongur István  voltak a konzultánsaim. Közülük öten sajnos, már nem élnek, Kara György az Egyesült Államokban tanít.   

A keleti magyarok kutatása volt a fő választott témája?

Nem azonnal, bár már második elemis koromban kezembe került egy könyv egy magyar diákról, aki elhatározta, hogy megkeresi a keleti magyarokat, és erre mindmáig emlékszem. Kutatásaimat a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtárának könyvtárosaként a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak ázsiai néprajzi és régészeti párhuzamaival kezdtem. Jelentős publicitást kapott kutatásom a honfoglaló magyarok halotti maszkjával kapcsolatban. 1988-ban „Az ezüstmaszkok türk származásra utalnak” címmel újságcikket írtam a honfoglaló magyarok halotti maszkjának eredetéről, mely a Magyar Nemzetben jelent meg. Később a témában Halotti maszk és sírobulus címmel  tudományos cikket publikáltam az Antik Tanulmányokban, és „Burial masks of the mounted Nomadic peoples…” címmel az Acta Orientalia-ban. A kutatáshoz nagy segítséget nyújtott, hogy az előzőekben említett munkahelyemen, minden szükséges publikáció a rendelkezésemre állt. Ebben a kutatásban  volt konzultánsom és támogatóm Harmatta János akadémikus és Ecsedy Ildikó sinológus, a nyelvtudományok doktora. 

Eddigre már történelmi tárgyú regényem jelent meg „Új törvény Spártában” címmel a hellenisztikus Spártában folyó reformmozgalmakról, puhafedelű könyv formában jelentette meg a Móra Könyvkiadó a Nikápolyi csatáról írt népszerű ismeretterjesztő művemet, cikkekett írtam a Históriába „Az Otrári katasztrófa” címmel a Korezmi Birodalom pusztulásáról, továbbá Dzsingisz kán mongol államáról és hadseregéről. Ez utóbbiakban volt Kara György professzor a konzultánsom.

A neves turkológus, Mándoky Kongur István az Otrári katasztrófáról írt cikkemre figyelt fel. „Ki ez a kíváló turkológus”-kérdezte a kollégájától, Vásáry Istvántól. Barátjává fogadott és tanácsolta, hogy folytassam kutatásaimat a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak keleti párhuzamai témában. Feleségének, Mándoky Ongajsának azt mondta: „Támogassuk Benkő Mihályt, ő el fog menni Belső-Ázsiába.” Megismertetett nyugat-mongóliai kazak tanítványával, Edge Toletájjal, akinek a segítségével valóban eljutottam Nyugat-Mongóliába, az ott élő kazakok és kazak-magyarok közé, de ez egy későbbi történet.

Mikor kezdte el a terepkutatást?

Az első mongóliai utamra egy magyar-mongól régészeti expedícióval került sor, melyet Erdélyi István vezetett. Az expedícióval a Hentij megyei Dulga Ul köznépi hsziungnu temetőig jutottam el, majd kórházba kerültem és vissza kellett térnem Ulan Batorba, mivel súlyos ételmérgezést kaptam. Nem adtam fel. A Soros alapítvány, majd a British Akadémia Stein-Arnold Exploration Fund-jának támogatásával 1988-2001 között szinte évente utaztam Nyugat-Mongóliába. Kezdetben a temetkezési szokásokról nem sikerült információt gyűjtenem. A nomád életformát élő nyugat-mongóliai kazakok egy látogatót első alkalommal ellenségnek, második alkalommal vendégnek tekintik, csak harmadik alkalommal tekintik barátjuknak. Adatokat gyűjtöttem és fotókat készítettem a nomád életformáról. Első fotókkal gazdagon illusztrált könyvem a Nomád világ Ázsiában címmel jelent meg. Később lefotózhattam egy halotti leplet nemesfém szemlemezekkel. Amikor hazatértem, kiderült, hogy a fotó nem sikerült. Háromszor tértem vissza, hogy a maszkot lefényképezzem, és csak a harmadik évben sikerült jó fotót készítenem. Útjaim során sok fényképet készítettem olyan emberekről, akik egészen másként néztek ki, mint a többi mongóliai kazak. Europid vonásokkal rendelkeztek, szőke, vörös  haj, kék szem stb. Kísérőm csak az 1990-es évek végén közölte velem, hogy ezek „mazsarok”. Kérdésemre, hogy erről eddig miért nem beszélt, válaszolta: „Nem kérdezted!” Kiderült, hogy anélkül fotóztam keleti rokonainkat, hogy a szenzációs felfedezésről tudomásom lett volna. Ezután további fotókat készítettem róluk, gyűjtöttem mondáikat is, eljutottam különleges kopjafás, kopjás temetőjükbe. Erről jelent meg „Julianus nyomában Ázsiában” című könyvem, melynek előszavát Harmatta János írta, tehát egy világhírű magyar tudós, akadémikus előszava teszi az ott megjelent kutatásaimat hitelessé.

1. Kép: A magyar temető Ölgly-ben

Hogyan szerzett tudomást dr. Tóth Tiborról?

Dr. Tóth Tibort én személyesen nem ismertem, de kedves mentoromnak – akivel a mai napig jó kapcsolatot ápolok – Erdélyi Istvánnak annak idején jó barátja volt. Erdélyi István  hívta fel a figyelmem a dr. Tóth Tibor által korábban felfedezett torgaji magyarokra és arra, hogy kazak tudományos küldöttségek ismételten javasolják a téma kutatását. Ezt követte 2002. évi expedícióm Torgaj-vidékre, melynek megszervezésében az akkor már Kazahsztánba akkreditált korábbi mongóliai nagykövet, Jaczkovics Miklós volt segítségemre. Kísérőm Babakumar Khinajat kazak történész, néprajzos volt. Itt is gyűjtöttem mondákat, fotóztam a magyar temető sírfeliratait, adatokat gyűjtöttem a híres kazak-magyar költő, matematikus politikus Mirdzsakip Dulatov életéről, családjáról. Dulatov az Alas függetlenségi mozgalom egyik vezetője volt, Szovjet büntetőtáborban halt meg, Szagában mauzóleumot építettek a tiszteletére.  Az expedícióról jelent meg a „Torgaji madiarok” című könyvem. A könyv előszavát Erdélyi István írta. A „madiar” szó a legrégebbi cirill betűs sírfeliratok betű szerinti átirata. Előfordul a „madijar, madyjar” felirat is, de a cirill betűs írás olvasási szabályai szerint mindhárom szó „magyart” jelent, így is ejtik ki. Minden alapot nélkülöz a „madjar” átirás, amire egyesek alternatív etimológiát építettek. A könyv részletesen foglalkozik dr. Tóth Tibor 1965-ös útjával, interjút készítettem a vele együtt dolgozó Szeitbek Nurhanov nyelvésszel és Orazak Ismagulov antropológussal is.

2. Kép: Sírkő a szagai magyar temetőből

A mongóliai és kazahsztáni magyarok után máshol is talált magyar néptöredéket?

Igen. Visszatérve Alma Atába a Keletkutató Intézet akkori igazgatóhelyettese, Szanat Kushkumbajev  behívott a szobájába, és közölte: „Én is magyar vagyok, Nyugat-Szibériából származom. Szívesen szervezek önnek utat Nyugat-Szibériába”. Vele többet nem találkoztam, de rajta keresztül ismerkedtem meg unokatestvérével, Ajbolat Kushkumbajev történésszel, aki most az Asztanai Gumiljov Egyetem professzora, és az idős Emirdzsanov Aliakpar Kushkumbajevvel, aki pályafutása elején, a második világháború idején 16 évesen egy öt faluból álló, kizárólag magyar nemzetiségű kolhoznak volt a vezetője a nyugat-sziubériai omszki terület Ruszkaja Poljana-i és cserlaki járásában. Ő elmondta, hogy a nyugat-szibériai Kara Tal falu határában lévő magyar temetőbe több ezer kilométerről is elhozzák az onnan származó magyar-kipcsak halottakat. 2003-2004-ben kétszer is felkerestem Kara Talt, amelynek akkor kb. 80 lakosa volt. Ma már csak 1 lakosa van. Sírfeliratokat fotóztam, mondákat, nemzetségtáblákat - köztük egy 1932-ben készült arab betűs nemzetségtáblát -gyűjtöttem, kaptam egy magyar vitézről, Tazbolat fiáról, Szarübáj batür magyar-kipcsak hadvezérről  szóló hőskölteményt is a helyi tanítótól. A helyi adatközlő Mutash Tokobajev, a helyi magyar közösség vezetője, munkatársaim pedig Babakumar Khinayat és Aibolat Kushkumbajev voltak.

3. Kép: Balról jobbra Babakumar Khinayat, Mutash Tokobajev és Aibolat Kushkumbajev

A terepkutatáson és adatgyűjtésen szerzett információkon kívül sikerült-e adatokat találni a keleti magyarok történetéről?

A keleti magyarok történetének kutatásánál elsősorban Julianus barát jelentéséből kell kiindulni. Az un. Riccardus jelentés, mely Julianus barát 1236-os útjáról készült tartalmazza azt a megállapítást, hogy a keleti magyarok akkor már a tatárok „fegyvertársai” lettek. (A tatárok a mongol hadseregbe besorozott, elsősorban török eredetű katonák voltak.) Történetüket tehát együtt kell vizsgálni az Aranyhorda és utódállamai, a tatár kánságok történetével. A XV. századi feljegyzések szólnak a Don forrásvidékén élő, a „Pannoniában” élő magyarokkal azonos nyelvet beszélő népről. Erről ír Andreas Sylvius Piccolimini, Bonfini, Thúróczy. Az orosz helységnévtárak nagyszámú (több, mint száz) olyan helységnevet ismernek, melyek elnevezése a magyar nevet tükrözi. Korabeli iratok is szólnak magyarokról. A témát Vásáry István dolgozta fel. Az orosz helységnévtárban rögzített magyar nevet tükröző helységnevek nagy része a hajdani tatár kánságok, elsősorban a Nogaj Kánság területére esik (a Volga-Don közre, amit az adott időben „Vad Pusztának” neveztek). A XVI-XVII. századi feljegyzések a Nogaj Kánság népei között felsorolják a magyarokat. A XV-XVI. századi keleti krónikák említést tesznek a Kazak és Üzbég kánságok létrejöttéről, melynek során a Sejbanidák (Batu kán testvérének, Sejbani kánnak az utódai), Abul Hair kán és Sejbani kán Timur Lenk utódaira támadtak. Csapataikban magyar harcosok is említésre kerülnek. Ezek az adatok alátámasztják, hogy a Kazahsztán és Üzbegisztán területén talált magukat magyarnak nevező néptöredékek Julianus magyarjainak utódai. A  témában több cikkem jelent meg. A téma átfogó feldolgozása Ajbolat Kushkumbajevnek köszönhető, aki 2012-ben jelentetett meg Napkút Kiadó gondozásában könyvet Magyarok keleten és nyugaton címmel.

Lezárnak tekinti-e a kutatást, vagy szükségesnek látja annak továbbfolytatását?

A magam részéről ugyan a rendelkezésre álló adatok alapján meg vagyok győződve arról, hogy a magukat magyarnak nevező néptöredékek a Riccardus jelentés szerinti „Ungaria maior”-ban maradt, a mongol támadás következtében szuverenitásukat elvesztett, a mongol hadseregbe besorozott keleti magyarok utódai. Az eddigi vizsgálatokat az MTA-tól független „magányos farkasok” végezték. A kutatási eredményeket ennek következtében a tudós társadalom egy része nem fogadja el. Elsősorban ezért szükséges az MTA és a Kazak Tudományos Akadémia közös kutatásaként több szakterület (antropológia, néprajz, történész, archeogenetika stb.) tudósai által végzett összehangolt vizsgálat.

Benkő Mihály Közép- és Belső Ázsiában készített fényképei, a keleti magyarokkal kapcsolatos legfontosabb publikációi, továbbá dr. Tóth Tibor legfontosabb publikációi megtalálhatók a www.eco-invest.hu/b01.htm weblapon.

Válogatott bibliográfia:

- Benkő Mikhály, Új törvény Spártában, Móra Kiadó, Budapest, 1983;
- Benkő Mihály,  Csata Nikápolynál, Móra Kiadó, Budapest 1986;
- Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről: Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200.
- Benkő, Mihály: Burial masks of Eurasian mounted nomad peoples in the migration period. /1st millennium A. D./ = Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae. 46. (1992/93.) 2-3. 113-131. 1 térk. 6 t.
- Benkő Mihály: A halotti arctakaró történetéhez. = Antik Tanulmányok. 36. 1992. 1-2. 106-108.
- Benkő Mihály, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír (a koropcsinói leletről a Dnyeper középső folyásánál) Antik tanulmányok 57. (2003.) 111-125.
- Benkő Mihály: Az otrári katasztrófa. - In: História, ISSN 0139-2409, 1985. (7. évf.), 4. sz., 4-6. p.
- Benkő Mihály: Állam és hadsereg. Dzsingisz kán állama. - In: História, ISSN 0139-2409, 1984. (6. évf.), 5-6. sz., 61-63. p.
- Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. (Harmatta János előszavával.) Budapest 2001.
- Benkő Mihály, A torgaji madiarok. Erdélyi István előszavával. Budapest 2003.
- Babakumar Khinayat–Benkő Mihály, A keleti magyarok írásos emlékei. Budapest, 2007.
- Benkő Mihály, A magyar kipcsakok. Budapest, 2009.
- Benkő Mihály-Erdélyi István, The Sargatka culture and the Huns. In: Global Turcic (az asztanai International Turcic Institute folyóirata), 2015/3/4.