„A zászlók bonyolult és még ma sem teljesen ismert, hosszú folyamat eredményeként alakultak ki. Az bizonyos, hogy eredetük az ősidőkre nyúlik vissza.” (Világ-Atlasz Nyíregyháza 2004.) Ez teszi alkalmassá a zászlókat őstörténeti összefüggések feltárására.
A Világ-Atlasz 193 nemzetközileg elismert és 3 nemzetközileg el nem ismert, de függetlenként működő állam és 1 vitatott terület zászlóját ismerteti. Ezek közül a magyaron kívül mindössze egy zászló tartalmaz vízszintesen elhelyezkedő piros-fehér-zöld csíkot, Tádzsikisztán zászlója.
A Világ-Atlasz nem tartalmazza a világ legnagyobb népességű - négy ország, Törökország, Szíria, Irak és Irán északi részén, de összefüggő területen élő - kisebbségének, a cca. 36 milliós kurd nemzetnek a zászlóját. A kurd terület hajdan az ókori Méd Birodalom része volt. A kurdok magukat a médek utódainak tekintik. Az II. Világháború után rövid időre függetlenné vált, majd Irán által megszállt - a kurdok által alapított - Mahabad Köztársaság zászlaja pontos párhuzama a magyar zászlónak. A zászló közepén sugarakkal ellátott aranyszínű napkorong található.
Mindkét esetben valószínűsíthető a történelmi kapcsolat a magyarsággal.
Média eredeti neve a Pallas Lexikon szerint Mada, a Szentírás héber szövegének olvasata szerint pedig Madai volt. Itt meg kell említeni, hogy – tudomásom szerint - egyetlen nyelvben sem írják a „gy” hangot „g” és „y” kettősbetűvel a magyaron kívül. Ázsiában a köztörök-nyelvű, de a finnugor népeknél is a legkülönbözőbb írás ismert, úgy mint madjar, madiar, madyar. A közelmúltban Kazakisztánban és Nyugat-Szibériában felfedezett, magát magyarnak nevező törzs is így írja a nevét, de úgy ejti, ahogy mi. Ennek alapján feltételezhető, hogy a mada-nak, madainak írt név is magyar-nak hangzott. (A latin betűkkel író magyarság is sokáig kűzködött a speciális magyar hangok leírásával. A XV. századig pl. a magyar írásban sem volt „gy” betű).
A Méd Tartomány az i.e. VIII. század végén vált ki az Asszír Birodalomból és alakult meg a Méd Királyság. A Szentírás a médeket Isten Ostorának nevezi: „a seregek ura ostort emel ő ellenük...” (az asszírok ellen): i.e. 612-ben méd csapatok foglalják el Ninivét, Asszíria fővárosát. A Szentírás részletesen foglalkozik Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásával - „Parancsoltam felszentelt vitézeimnek...Pusztítsd el Madai”. Leírja félelmetes lovas-íjász hadseregüket. A Méd Királyságban az i.e. VI. század végén a hatalmat a korábbi vazallus perzsák vették át, megalakult a Perzsa Birodalom. Az Irtis és Ob folyók vidékén illetőleg az Altajban (Szargatka, Pazirik) feltárt régészeti leletek alapján feltételezhető, hogy a médek egy része - nem kívánva perzsa uralom alatt élni - ezt követően északi irányba, a Turáni Alföld végtelen síkságaira távozott.. Az i.e. III-i.sz. IV. században Közép-Ázsiában hun-méd (magyar) szövetség jött létre, mely később Nyugati irányba vándolt és megtámadta a Római Birodalmat. Ekkor újra említésre kerül az Istern Ostora kifejezés: „Attila, rex hunorum, medorum ... flagellum Dei”.
A Hun Birodalom széthullása után a hun-magyar utódnépek (avar, bolgár, kazár, magyar, tatár) a i.sz. VI-VIII. században fennálló hatalmas Türk Birodalom fennhatósága alá kerültek, majd a IX-XI. században zajlottak a magyar honfoglalás és államalapítás eseményei.
Az előzőekben említett Tadzsikisztán területe hajdan szintén a Méd Királyság része volt. A térség történelmi neve Tokarisztán. A tokárok a tadzsikok elődei voltak, egyes tudósok álláspontja szerint velük azonosítható a Pamir hegység vidékén az i.e. II. században megjelent, különböző neveken (jüecsi, kusán, heftalita, azaz fehér hun) említett nép. A tokárok egy része a türkök elől az i.sz. VI században - egyesülve a fekete hunokkal - nyugati irányba vándorolt és avar néven a Kárpát-medencében erős államot hozott létre, mely az i.sz. VI-VIII. század között állt fenn, és a VIII. század végén frank és bolgár háborukban omlott össze. Az avarok egy része a honfoglalás után feltételezhetően beolvadt a magyarokba.
A Tadzsikisztán zászlóján látható stilizált korona és azon félkörben elhelyezkedő hét csillag a magyarok hét törzsével állítható párhuzamba. Hasonlóan a magyarhoz, a tadzsik címerben is található három halom, azonban ezek hófödte csúcsok.
További összefüggések feltárása érdekében a zászlók vizsgálatát indokolt kiterjeszteni a különböző formában megjelenő oroszlán ábrázolásokra is. A babiloni Istar kapun és az Altajban található paziriki ásatások lépegető oroszlája egymás pontos párhuzamai.
Az Esztergomi várkápolna-szentélyének falán - az 1930-as években folytatott ásatás során - találtak egy freskót, mely lépő oroszlánt ábrázol. Imre király hasított címerében, valamint II. András pecsétjén is megtalálhatók a lépő oroszlánok.
A zászlók és az oroszlánábrázolások alátámasztják a magyar krónikák és legendák állításait. Megalapozottan feltételezhető, hogy magyar nép az i.e. VI. században a méd-perzsa hatalomváltás után Mezopotámiából indult el északi irányba. Az i.e. III. században az iráni eredetű médek (magyarok) szövetséget kötöttek a hunokkal és az i.sz. IV. században velük együtt nyugatra indultak. Ezeket az eseményeket örökíti meg Hunur és Mogur legendája, melyet Kézai Simon krónikája rögzít. A jelképek térképi megjelenítése jól mutatja a magyarok illetve rokonnépek északi és déli vándorlási útját.
Végül –egy kandidátusi disszertációhoz fűzött opponensi vélemény alapján - egy adattal szeretnék hozzájárulni a magyarokkal kapcsolatba hozható színek kérdéséhez [Róna-Tas András opponensi véleménye Fodor István: A honfoglaló magyarság kultúrájának keleti gyökerei című kandidátusi értekezéséről, in: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 21-23 (1978-80), Nyíregyháza, 116-128.]. A csuvas irodalom legnagyobb alakja, K. Ivanov 1908-ban közölt egy népies balladát [Skazki i predanija íuvas. Cavas xallapesem. Simbirsk 1908], amelynek témája és részletei néprajzi gyűjtésből származhattak. A ballada rövid tartalma az, hogy hét testvér háborúba indul, a hét feleség otthon marad. A férjekért aggódó menyeknek anyósuk jósol, méghozzá kanállal, s a legfiatalabb fiú feleségének kanala vérrel lesz teli, ebből tudja meg, hogy férje halott. Elindul a csatatérre, s a szembe jövő sógoroktól érdeklődik, hel találja meg az urát.
A bátyák leírják:
„Látod ott a magas dombot
Magas dombon ház
Ott alszik öcsém
Vasderes lovával,
Lova bőre alatta
Fehér kendő arcán
Zöld buzogány kezében"
A többi testvér ugyanezt a szöveget mondja, de mindegyik valamit még hozzátesz, ezek a következők:
„nyerge a feje alatt", „Lándzsája a lába végénél" stb. Végül az asszony megtalálja a férjét, jön a siratás, a temetést stb.
Itt most szempontunkból az az érdekes, hogy az eddig elsősorban a magyarság török eredetű szavai kapcsán ismert csuvasok között a századfordulón részleges lovastemetkezés, az arcot borító lepel, a piros-fehér-zöld szín és a hetes szám szerepeltetése együtt található. Én nagyobb összehasonlító anyag nélkül most óvakodnék messzemenő következtetések levonásától, csak azt kívánom jelezni, hogy a régészek, nyelvészek, néprajzkutatók közös munkája számára még sok új adat várható.
