A magyarok kettéválásáról, egy részük kelet-, másik részük nyugat felé vándorlásáról és egymással fenntartott rendszeres kapcsolataikról 950-ben Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár írt „A birodalom kormányzása” című művének 38. fejezetében [1].

A keleti magyarok emléke a 13. század elejére már elhalványodott Kárpát-medencében élő testvéreik között. Julianus barát és dominikánus rendtársai a „keresztény Magyarok történetében” olvashatták, hogy keleten van egy másik, „Nagyobb Magyarország ahonnan népével együtt a hét vezér kiköltözött”, de hogy hol van, „még csak nem is sejtették”. Végül Julianus barát 1236-ban – sok viszontagság után – megtalálta az (egyik?) tartományukat. A mongol kor vérzivataros korszakában azonban nem volt lehetőség a rendszeres kapcsolatok felújítására. A  15. században Mátyás király udvarába még érkeztek hírek arról, hogy a Don forrásvidékén egy magyarul beszélő nép található, ezt követően azonban a keleti magyarokra vonatkozó információk hosszú évszázadokra csaknem teljesen megszűntek. Mindez azért érdemel különös figyelmet, mert 1965-ben dr. Tóth Tibor antropológus kutatóútjainak eredményeként ismételten hírek érkeztek magukat magyarnak nevező, bár magyarul már nem beszélő néptöredékekről Kazahsztánból. Az alábbiakban ismertetjük dr. Tóth Tibor útijelentését és kazak munkatársainak, Szeitbek Nurhanov nyelvész és Orazak Izmagulov antropológus visszaemlékezéseit dr. Tóth Tibor kutatóútjára, melyeket 2002-ben mondtak el a kutatóutat megismétlő Benkő Mihály történésznek.

1. Kép Foto: Benkő Mihály

Dr. Tóth Tibor leírása felfedezéséről és állásfoglalása az ősmagyarok és a torgaji magyar csoport kapcsolatáról

 a) Dr. Tóth Tibor (1929-1991) antropológus neve Magyarországon nem közismert, annak ellenére, hogy nevéhez a magyarságkutatás szempontjából a XX. század legjelentősebb felfedezése fűződik. Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után 1965-ben ő találkozott először Közép-Ázsiában olyan személyekkel, akik magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják. Felmerül a kérdés, mi lehetett az oka a szenzációs felfedezés elsikkadásának.

2. Kép: Dr. Tóth Tibor, foto: Magyar Természettudományi Múzeum

 A nyugat-kazahsztáni – magát magyarnak nevező – néptöredéket 1965-ben Tóth Tibor antropológus fedezte fel egy kazah nyelvész, Szeitbek Nurhanov útmutatása alapján a nyugat-kazahsztáni Torgaj-vidék nevű területen.[3] Tóth Tibor 1964-1965-ben a MTA engedélyével járt tanulmányúton a Szovjetúnióban. A tanulmányút elsődleges célja: „A magyar nép származásával kapcsolatos összehasonlító embertani adatok gyűjtése kb. 4000 felnőtt egyénről”. Végül 3100 egyénnél végzett mérést Baskíriában és Kazahsztánban.  Mint írja: „…váratlanul kiderült, hogy a [Kazah] köztársaság Kusztanaj területén egy magyar csoport él, a szervezést ez irányban szorgalmaztam. … 1965. április 7-29. között folytathattam az adatgyűjtést a kusztanáji terület (200.000 km2) Dzsangildi és Tobol-i járásaiban a magyarok, a kipcsakok és más törzsbeliek között, összesen 400 felnőtt egyénnél. … a gyűjtőmunka teljes befejezését az időjárási viszonyok lehetetlenné tették … Mégis, a természeti nehézségeket jelentős mértékben ellensúlyozta az a tény, hogy kísérőm a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa Seitbek Nurhánov maga is kipcsak származású, korábban hosszú ideig tanítóként dolgozott a szárükopa-i magyarok között, kitűnően ismerve a helyi adottságokat. A Kazahsztán területén megtett út kb. 8.000 km volt.”

            Tanulmányútja során több tagköztársaságban előadást tartott az „ősmagyarok eredetének problémájáról”, tudományos vizsgálataival kapcsolatos „előzetes következtetéseiről”. A Kazak Tudományos Akadémián 1964. december 12-én tartott előadásában „… az embertani leletanyag ismeretében vázoltam azt a hipotézisemet, mely szerint az ősmagyarok elvándorlása az Urál-vidékről a széleskörűen elterjedt nézetekkel ellentétben a VIII. századnál jóval korábban megkezdődött. Vázoltam továbbá másik hipotézisemet, mely szerint a magyar nép etnogenezisének problémái – legalább is embertani vonatkozásban – túllépik a finnugor csoport etnikai történetének kereteit. Ezzel kapcsolatban érintettem az őshaza problémáját s harmadik hipotézisemet az Észak-Káspi (tenger) mellékre vonatkozóan…” „Előadásom részletes ismertetése megjelent a Kazak Tudományos Akadémia Közlönyének Társadalomtudományi sorozatában, annak  1965 évi 2. kötetében.” [3]

3. Kép. Foto: Benkő Mihály

Dr. Tóth Tiborra is érvényes a megállapítás, melyet Harmatta János akadémikus egy későbbi kutatás kapcsán mondott:

"...rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt." Dr. Tóth Tibor esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megőrzött etnikai név tette lehetővé. A kazak tudós elbeszéléséből tudjuk, hogy Dr. Tóth Tibor ismerte és tanulmányozta az etnikai nevet őrző bizonyítékokat, a sírfeliratokat, bár nem tett róluk említést. Nyilván reménykedett abban, hogy későbbi útján sikerül ezeket lefotóznia és közvetlen írásos bizonyítékként közzétennie, erre azonban nem nyilt lehetősége. Rosszkor volt jó helyen.

            Tóth Tibor felfedezését a korabeli magyar tudományos közélet közönnyel, esetenként gúnyos megjegyzésekkel fogadta. A felfedezés feledésbe merült. Ő maga soha nem térhetett vissza felfedezése helyszínére. A Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben megkísérelte a Magyar Tudományos Akadémián tudományos kutatásának folytatását elérni, azonban mielőtt célját elérte volna – éppen ebben a kérdésben folytatott volna a Magyar Tudományos Akadémián tárgyalást -  az MTA főtitkárának előszobájában szívinfarktusban meghalt. [Erdélyi István közlése] Sírjára családja a következőket íratta: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de kitartó kutatói lelkesedéstől vezetve, bölcsőjét kereste és találta a magyaroknak.”

 b) Tóth Tibor a következőket írja: „A turgáji magyar csoport törzsi-nemzetségi helyzetével kapcsolatban elkerülhetetlen egy elméleti aspectus: a törzs és nemzetség fogalmának gyakori összefonódása. Nincs egységes vélemény arra vonatkozólag, hogy az amak (középkori ojmak, omak) terminus hármas fogalma: nemzetség, nagy-nemzetség, törzs, milyen társadalmi-gazdasági körülmények között váltakozott (Tokarjev 1958, Amanzsolov 1959, Vosztrov 1962). Bár az utóbbi évtizedekben intenzíven foglalkoztak a kazáh nép törzsi-nemzetségi összetételének vizsgálatával Amanzsolov 1959, Vosztrov 1961, 1962), az egyes törzseket alkotó nemzetségek rendszeres kutatása a nyugat-kazahsztáni Kis-Zsuz vonatkozásában ismeretes egyelőre (Vosztrov 1962). Fenti észrevételek azonban nem változtatnak a szárükopai magyarok törzsi-nemzetségi helyzetének képén. Az argünök törzsszövetsége viszonylag későn alakult ki és területileg a XI. században Mahmud-al-Kasgari szerint a mai DK Kazahsztán területén tartózkodtak. Csak a XIV.-XV. századokban telepedtek északra, különböző népmozgalmakkal összefüggésben (Amanzsolov 1959).

 Ami a szárükpai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A Szárükopa-Khonraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat. Mint ismeretes a X. századi arab utazók: Ibn Ruszta és al-Maszudi madzsagárokról, illetve badzsgardokról írnak (Győrffy-Czeglédy 1958). Rendkívül fontos azonban a XII. századi al-Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9. § 13. pontjában nem madszarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959). Az arany Horda, majd a Fehér Horda szétesése után Nyugat-Kazahsztán területén megalakult az Üzbég fejedelemség, amelynek részét képezte a Turgáj-vidék is (Ahmedov 1965), Vosztrov 1962). Nem lehet véletlen épp ezért az, hogy a Bahr al-aszrarban Mahmud ibn Vali szerint Abu-l-Hair XV. századi üzbég fejedelem csapataiban nemcsak kipcsákok, hanem madzserok is szolgáltak (Ahmedov 1965). Figyelmet érdemel továbbá a Tavarigh-i Guzida-ji Nuszrat Náme című türk nyelvű anonim kézirat adata amely, Judin szerint valószínűen magától Muhammad Sejbani khántól, Abu-l-Hair unokájától származik s amelynek megfelelően a Burunduk fejedelem elleni kűzdelemben a madzsar-omakbeliek is részt vettek (Judin 1965) Megemlíthető továbbá, hogy Hanükovnak a múlt század első felében a buharai fejedelemségről írott munkájában madzsar törzsről si szó van, mint preüzbég finn-ugor (Tokarjev 1958) csoportról. Végül igen fontos Kazancev közlése a múlt század közepéről, amelyben az orenburgi tartomány keleti részén élő argün „nemzetségek” között a magyarok és simbolátok is szerepelnek, akik egyébként ma a Szárükopa-Khonraulö mentén egymás szomszédságában élnek (Arisztov 1896).

 A fentiekkel kapcsolatban mindenekelőtt megjegyzendő, éhogy a történelmi körülmények figyelembevételével, amelyek évszázadokon keresztül a Káspi-Aral-Turgáj vidékére egyaránt jellemzőek voltak, a madzsar és magyar etnonimek valószínűen egy ugyanazon etnikai csoportra vonatkoztak. Tehát nincs kizárva annak lehetősége, hogy a felsorolt történeti forrásokban a turgáji magyarok elődeiről van szó. Igaz, hogy azt etnonim „magyar” változata csak két esetben szerepel, al-Marwazinál és Kazancevnél. A két forrás közötti hét évszázadban csupán a XV. századi forrásanyagban szerepel az etnonim „madzsar” változata. Lehetséges azonban tehát, hogy ez az üzbég fejedelemség fennhatósága alatt élő turgáji magyarok pontatlan átírása.

 Mivel a rendelkezésre álló embertani adatok értékelése évezredes asszimilációra enged következtetni s mivel al-Marwazi már 100 évvel a mongol hódítás előtt tudósít a magyar csoportról, véleményünk szerint kizárnak tartható, hogy a Kusztanáji területen élő magyar relictumot olyan általánosan ismert történeti eseménnyel hozzuk kapcsolatba, mint a „tatárjárás”.

 Fentiekkel kapcsolatban egyébként megemlíthető a vallástörténeti vontatkozású feltételezés, mely szerint a mai turgáji magyar relictum távoli elődeit, mint a honfoglalással összefüggő széttelepedés keleten, a Káspi-Jaik zónájában maradt csoportját, találja az Iszlám tejeszkedése.

 Összefoglalóan megállapítható, hogy a rendelkezésre álló embertani és auxiliáris leletek tanúsága szerint a turgáji magyar csoportban sikerült egy az Eurázsiai határövezetben kb. másfélezer évvel ezelőtt élt nagyobb etnikai egység relictumát vizsgálni.” [4]

 (Előadva 1966 április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián az Antropológiai Témabizottság kibővített ülésén).

    2. Szeitbek Nurhanov visszaemlékezése

Szeitbek Nurhanov, nyelvész, a kazak Tudmányos Akadémia munkatársa hívta fel 1964-ben dr. Tóth Tibor figyelmét a Torgaj vidéken élő magyar népcsoportra és 1965. áprilisi kutatóútján a magyar tudós kísérője volt.

4. Kép Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész

A híres kazak nyelvész, aki évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében 2002-ben, 75 éves korában a következőket mondta a neves antropológussal kapcsolatos emlékeiről az őt felkereső Benkő Mihály történésznek [2]:

"Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fővárosa környékén élő kazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után előadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisről. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Előadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, megválaszolja őket. Két kérdést tettem elé:

- Hogy nevezik a különböző európai nyelveken "Hungarian, Ungarn, Vengr" és más elnevezéssel emlegetett magyarok saját magukat?

- Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Torgaji-medencében élő madijaroknak az önök népével?

Ugyanis jó magam a Torgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950-51-ben tanító voltam odahaza, és argün-madijar gyermekeket oktattam kazak nyelvre.

Tóth Tibor első kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdéssel kapcsolatban mindössze ennyit mondott: "Kérem, aki ezt a kérdést tette fel, maradjon tovább, hogy szót válthassunk róla."

Az előadás végeztével odaléptem hozzá. Izgatottan kérdezte, hány argün-madijar élhet a szülővidékemen.

"Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren" - válaszoltam.

"Kérem, hogy ne beszéljen erről senkinek! Most nagyon kevés itt az időm, de jövőre, ha megérem, visszatérek."

Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Kosztanajba és Torgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Elhúzódott az ügy. Pár nappal Tóth Tibor fővárosunkba érkezése után magához hivatott a Kazak Tudományos Akadémia káderpolitikai osztályának vezetője, egy titkos állományú KGB-ezredes. Mellemnek szögezte a kérdést:

"Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanajba?"

"Igen."

"Van kettejüknek közös kutatási témájuk?"

A kérdés hallatán már le is tettem az útról.

"Nincs"

"Semmi baj, csak érdeklődtem. Menjenek nyugodtan. Jó munkát kívánok!"

Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj-Torgaj-vidék egyike volt Kazakisztán külföldiek előtt szigorúan zárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsőbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, de Tóth Tibor Moszkvában készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy a Kazak Tudományos Akadémia elnöke is szilárdan pártunkat fogta. Ekkoriban találkozott az Akadémia tudományos titkárával. "Segítsünk vendégünknek!" - győzködte.

Végül is április 7-én útnak indulhattunk. Emlékszem, a repülőgép a rossz idő miatt nem szállt fel időben. Ott aludtunk az alma-atai repülőtéren, a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaj terület titkárához, akivel megtanácskoztuk a teendőket. Torgaj vidékén akkor éppen olvadás és áradás volt, a terültet autóval nem lehetett megközelíteni. Végül U-2-es kis repülőn mentünk Torgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarikopa-tavak melletti központi településre, szintén repülőn. Tóth Tibor itt gyűlést hívatott össze, és ezen a gyűlésen ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madijar törzsbélit mért meg a Szarikopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrméreteiket, leírta szemük vágását, színét, hajuk, szőrzetük színét, sűrűségét. Felhívta a figyelmemet arra, hogy egyes ott fellelt helységnevek és nemzetségnevek Magyarországon is ismerősen csengenek. Ilyen például Sümegti és Tomaj. Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevű város és egy Badacsonytomaj nevű falu.

A szagai temetőben meglátogattuk egy nagyon híres madijar személyiség cseréptetős sírját, és a helyi mullahhal beszédet mondattunk a sír felett. Sajnos, sem jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetőről, sem a leírt személyekről nem készíthettünk fényképeket, merthogy a fényképezést nem engedélyezték Tóth Tibornak.

A torgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondták, ha legközelebb jövünk, repülőt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Torgaj-vidéki kipcsakok körében is. Köztük is akadt néhány madijar. Ezután Kosztanajba utaztunk. A város közelében élt néhány madijar Mirzsakip Dulatov rokonságából. Tóth Tibor közöttük is végzett méréseket. Egyikük kérte, hogy az Alma-Atában mezőgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel ezzel rá a hatóságok figyelmét.

A következő évben Tóth Tibor hiába repült Almatiba, nem utazhattunk el Kosztanaj-Torgaj vidékére, sőt, később nekem magamnak is támadtak kellemetlenségeim. Az nem a Kazak Tudományos Akadémián múlott. Ők minden megtettek, ami tőlük tellett. Például elküldtek valakit anyagot gyűjteni egy Nyugat-Szibéria határán, az Irtis partján élő madijar akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét."

Felfedezését Tóth Tibor publikálta Budapesten és Alma-Atában is (Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.), Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.). Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Torgaj-mélyedésben élő madijar törzse száznyolcvan családból, mintegy kilencszáz-kilencszázötven főből áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfőjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép Középső és Kis Hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel.

Később szeretett volna Magyarországról visszamenni a Torgaj-vidékre magyarokból álló néprajzos, nyelvész-, régészexpedícióval. Szenzációs felfedezéséről népszerű formában a Magyar Nemzetben írt Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Azonban a megálmodott expedíció nem jött létre. Már az is csoda volt, hogy Tóth Tibor egyáltalán eljutott a külföldiek számára szigorúan zárt területre. Fényképezésre nem kapott engedélyt. Idehaza irigység és közöny, az értetlenség sodorta eredményeit a teljes feledésbe. Tóth Tibor meg nem értett, csalódott emberként halt meg 1991-ben - éppen abban az évben, amikor megalakult a független Kazak Köztársaság, és ezzel elhárultak az adminisztratív akadályok a kazak földön folyó elfogulatlan néprajzi, történeti, régészeti kutatások elől. Emlékét Magyarországon szinte teljesen elfeledték. Kazak földön viszont mindmáig jól emlékeznek rá mind tudományos körökben, mind a torgaji, szarikopai madijarok között.

Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy a kazak tudományos körökben - az akadémiai intézetekben és múzeumokban - minden kutató ismeri Tóth Tibor nevét, utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek, néprajzosok körében nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott kazakisztáni madijarokkal. Számukra létezésük köztudott, nem megy felfedezésszámba.

    3. Orazak Iszmagulov visszaemlékezése

Orazak Iszmagulov antropológus professzor, a Kazak Tudományos Akadémia levelező tagja - aki 1964-ben Tóth Tiborral 1964-ben vézett felméréseket Alma-Ata környékén, 2002-ben a következőket mondta arra a kérdésre, miért nem folytathatta Tóth Tibor kutatásait a Torgaj-medence madijarjai között:

"1965-ben Tóth Tibor csak véletlenül jutott el a Torgaj-medencébe. Oda küföldinek nem adtak utazási engedélyt a cári és a szovjet uralom idején, sem a magyar antropológus előtt, sem utána. Tóth Tibor szerencséjére valami hba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát időközben kijavították."

5. Kép Orazak Ismagulov (1930), antropológus, történész, a Kazak Tudományos Akadémia levelező tagja

--------------------------------------------------------------------

Dr. Tóth Tibor (1929-1991)

"Dr. Tóth Tibor a mezőtúri Református Gimnáziumban érettségizett. Érdeklődése az emberi evolúció és a magyar nép származása iránt már gimnáziumi tanulmányainak utolsó évében kialakult. 1947 és 1952 között az ELTE Természettudományi Karának hallgatója. A harmadik évfolyamot a bukaresti C. I. Parhon Tudományegyetemen végezte. 1952-ben muzeológusi oklevelet kapott ősrégészet-ősembertan tárgyakból. 1951 februárjától 1952. novemberig a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának előadójaként dolgozott. 1954–1958 között a moszkvai Lomonoszov Egyetem Embertani Tanszékének aspiránsa. 1958-ban Magyarország régi és jelenkori lakossága arckoponyájának horizontális profilozottsága (a magyar nép származásának problémái) c. értekezésével kandidátusi fokozatot ért el. 1958-tól kezdett dolgozni a Természettudományi Múzeum Embertani Tárában tudományos főmunkatársi beosztásban. 1960-ban az ELTE-n természettudományi egyetemi doktori címet szerzett. 1962 októberétől osztályvezető-helyettes, 1965-től 1990. december 31-ig a Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) Embertani Tárának igazgatója. 1978-ban védte meg Magyarország lakosságának szomatológiája és paleoantropológiája c. akadémiai doktori értekezését, Moszkvában. A dolgozat a La Manche csatornától a Sárga-tengerig terjedő megakontinensről publikált mintegy 13000 koponya adatainak komplex biometriai értekezését, valamint a Közép-Duna-medence, az Ural-vidék, a Kaukázus és Közép-Ázsia recens populációcsoportjainak szomatológiai, részben dermatoglíf valamint etnikai-odontológiai adatait tartalmazza.

Tagságai: MTA Antropológiai Biz. (1959–1990), a MTA Magyar Őstörténeti Munkaközösség (1980-tól haláláig), az Anthropologiai Közlemények c. folyóirat szerkesztőbizottság (1959-től haláláig), a Természettudományi Dokumentáció szerkesztőbizottság (1960–61), a Természettudományi Múzeum Évkönyve (Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici) szerkesztőbizottság (1965–1990), a Magyar Biológiai Társ. Embertani Szakosztálya (1980-tól haláláig), a Magyar Biológiai Társaság Őslénytani Szakosztálya (1966–1972), a Tudományos Minősítő Bizottság Általános Biológiai Szakbizottság (1969–1984), az International des Sciences Anthropologiques et Ethnologiques (UISAE) állandó bizottság (1978-tól haláláig), az UISAE Magyar Nemzeti Bizottság (1980-tól haláláig). 1965–1991 között szerkesztette az Anthropologia hungarica c. folyóiratot. 126 tanulmánya, cikke jelent meg magyar, orosz, angol, francia és német nyelven, részben hazai, részben szovjet, mexikói, finn, német és olasz folyóiratokban. 1960-ban kezdeményezte a Természettudományi Múzeum tárain belüli szakkörök elindítását. Négy nemzetközi expedícióban vett részt az Ural-vidéken, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában (1959, 1962, 1964–65, 1967–68)."

A magyar eredetkutatással és a keleti magyarokkal kapcsolatos főbb művei:

• A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Problèmes de l'ethnogenèse des Hongrois Conquérants) Anthropologiai Közlemények IX., 1965, 4. sz. 139–149. o., (előadás szövege, mely elhangzott a II. Nemzetközi Finnugor Kongresszus Embertani Szekciójában, 1965. aug. 26-án, Helsinkiben);
• Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.;
• Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 9. 1966, 283–299.;
• Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85-95.;

Irodalom:

1. A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gy. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.
2. Benkő M.: A Torgaji Madiarok – Erdélyi I. előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.
3. Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Ujfalvy Károly nyomában). Anthrop. Közlem. 1966. 10 (4): 139-143
4. Tóth T.: Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299

Kapcsolódó cikk:

https://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/20/a_keleti_magyarok_felfedezesenek_hazai_fogadtatasa

Kapcsolódó könyv:

Megrendelhető: 

www.erdelyikonyv.hu

Egy közelmúltban megjelent népszerű tudományos könyv a következők szerint ismerteti a magyarságtudomány legszenzációsabb 20. századi felfedezését:
„Tóth Tibor antropológus fedezte fel a magyar közönség számára a kazakisztáni torgaji madjarokat (érthetetlen, hogy a szerző miért ír "madjar"-okat, amikor a kazakisztáni cirilbetűs sírfeliratok olvasata egyértelműen "magyar" – a szerk.). Ők a közelmúltban mint a magyarok rokonai híresültek el hazánkban. A felvetés éppen lehetséges, keleten maradt, magyar nevet viselő néprészek léte a sztyeppei népalakulások ismeretében teljesen logikus volna, és valóban tudunk is ilyenekről. Mindemellett a madjarok történetének feldolgozása eddig nem történt meg…” [Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Budapest, 2015., 120. o.]

1. Kép Balról: Tóth Tibor, Szeitbek Nurhanov nyelvész, egy helybeli hivatalos személy

Dr. Tóth Tibor 1965-ban csak kevés időt tölthetett a Torgaji magyarok között. Később szeretett volna Magyarországról visszamenni a Torgaj-vidékre magyarokból álló néprajzos, nyelvész-, régészexpedícióval. Szenzációs felfedezéséről népszerű formában a Magyar Nemzetben írt Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Azonban a megálmodott expedíció nem jött létre. Már az is csoda volt, hogy Tóth Tibor egyáltalán eljutott a külföldiek számára szigorúan zárt területre. Fényképezésre nem kapott engedélyt. Tóth Tibor meg nem értett, csalódott emberként halt meg 1991-ben - éppen abban az évben, amikor megalakult a független Kazak Köztársaság, és ezzel elhárultak az adminisztratív akadályok a kazak földön folyó elfogulatlan néprajzi, történeti, régészeti kutatások elől. Dr. Tóth Tibor emlékét Magyarországon szinte teljesen elfeledték. Kazak földön viszont mindmáig jól emlékeznek rá mind tudományos körökben, mind a torgaji, szarikopai madijarok között.
Dr. Tóth Tibor sírjára a következőket írták:

 „EGY SZEGÉNY ÁRVA MAGYAR, PÉNZ ÉS TAPS NÉLKÜL, DE KITARTÓ KUTATÓI LELKESEDÉSTŐL VEZETVE BÖLCSŐJÉT KERESTE S TALÁLTA A MAGYARNAK…”

2. Kép Dr. Tóth Tibor síremléke az Óbudai Temetőben

 A sírfelirat - amellyel családja megemlékezett Dr. Tóth Tiborról - egy idézet, méghozzá a legnagyobb magyartól, Széchenyi Istvántól és eredetileg Kőrösi Csoma Sándorra vonatkozott.

Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi síroszlopáról festmény készült, mely gróf Széchenyi István tulajdonában volt. A festményt Széchenyi haláláig az asztalán tartotta. A keretbe vésette bele Kőrösi Csoma Sándorral kapcsolatos gondolatait. A teljes szöveg a következő:

EGY SZEGÉNY ÁRVA MAGYAR PÉNZ ÉS TAPS NÉLKÜL, DE ELSZÁNT KITARTÓ HAZAFISÁGTUL LELKESÍTVE – KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR – BÖLCSŐJÉT KERESTE A MAGYARNAK, ÉS VÉGRE ÖSSZEROSKADT FÁRADALMAI ALATT. TÁVUL  A HAZÁTUL ALUSSZA ÖRÖK ÁLMÁT, DE ÉL MINDEN JOBB MAGYARNAK LELKÉBEN. AZ ITT ÁBRÁZOLT SÍRKŐ NYUGSZIK HAMVAIN. BRITT TÁRSASÁG EMELTE TUDOMÁNYOS ÉRDEMEIÉRT. NEM MAGAS HELYZET, NEM KINCS A NEMZETEK VÉDŐRE, HANEM TÖRETLEN HONSZERETET ZARÁNDOKI ÖNMEGTAGADÁS ÉS VAS AKARAT. VEGYETEK PÉLDÁT HAZÁNK NAGYAI ÉS GAZDAGAI, EGY ÁRVA FIÚN, ÉS LEGYETEK HŰ MAGYAROK TETTEL, NEM PUSZTA SZÓVAL, ÁLDOZATI KÉSZSÉGGEL ÉS NEM OLCSÓ FITOGTATÁSSAL: SZÉCHENYI ISTVÁN”

3. Kép Festmény Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírjáról

Kőrösi Csoma Sándor legalább halála után kapott elismeréseket. Iskolák, utcák, művelődési házak vannak elnevezve róla. Neve közismert még azok között is, akik részletesebben nem foglalkoztak kutatásaival.

Dr. Tóth Tibor neve azonban teljességgel feledésbe merült volna, ha Erdélyi István és Benkő Mihály a Torgaji madiarok című könyvben meg nem emlékezik róla [Benkő Mihály, A Torgaji Madiarok - Erdélyi István előszavával. Budapest, 2003.] Bár felfedezése a XX. század magyarságkutatásának legnagyobb eredménye, megfelelő elismerést halála után sem kapott.

Kapcsolódó cikkeink:

ttp://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/17/a_keleti_magyarok_felfedezeserol_300

ttp://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/20/dr_toth_tibor_oroksege

ttp://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/20/a_keleti_magyarok_felfedezesenek_hazai_fogadtatasa

ttp://julianusbaratai.blog.hu/2016/11/19/benko_istvan_benko_mihaly_mit_uzen_az_osmagyarok_mai_relictumainak_onelnevezese

A fenséges Altáj-hegység Szibéria (Oroszország), Mongólia, Kazakisztán és Kína határán húzódik, számos 4.000 m feletti csúccsal, örök hó- és jég borította gerincekkel. A zord éghajlatú vidék mongóliai oldalán tartják minden év októberében Belső-Ázsia legősibb nomád ünnepét, „a középkorból ittmaradt” Aranysas Vadász Fesztivált.

Számunkra az is érdekes, hogy itt él a kereit-kazak törzsszövetség egyik törzséhez, a sivar-aigar (jelentése: tarka csődör) csatlakozott titokzatos “magyar” nemzetség is.

Az altaji magyarokról így ír Nagy Iván, aki 2008-ban végzett köztük néprajzi kutatásokat:

„Számuk rendkívül alacsony, és ha valaki érdeklődik, akkor mindig csak azt hallani, hogy csak egy-két ilyen család van. ... Általában nyilvánosan nagyon kevesen is vállalják madjar (téves átírás, külső elnevezésük mazsar, önelnevezésük a Kara-Tal-i és torgaji cirilbetűs sírfeliratok alapján: magyar – a szerk.) identitásukat. Az is előfordul, hogy nem magukról, hanem másokról mondják, hogy madjar – mégha azok tagadják is. Torgaji és a Kara Tal-i madjarokkal ellentétben nekik nincsenek sezseréjeik (írott törzsi családfáik) sem. A Cengelharjhannak nevezett hegy lejtőin nomadizálók között élnek, valószínűleg szétszórtan. A Cengelharjhan önmagában is egy óriási terület, elérésük ezért is szinte lehetetlen. Ebből következik, hogy számukról semminemű adattal nem rendelkezünk.

Etnológiailag legfontosabb jellemzőjük az, hogy önmaguk szerint, valamint a többségi Tarka csődör törzsbeliek szerint is külön csoportot képeznek a kazak törzsön belül. Létezik különálló etnikai identitásuk, mert etnicitásuk nyomai kimutathatóak. Ennek legfontosabb jellemzője a feltételezett közös eredettudatuk. Ez a tudatuk egy eredetmondában nyilvánul meg. Magam ennek egy olyan változatát hallottam, amely szerint az Uraltól származnak, és onnan kerültek mostani hazájukba. Nagyon fontos, hogy madjar (helyesen madijar, kiejtése magyar – a szerk.) megnevezésük nem személynévként szerepel, hanem etnonimként. Etnicitásuk része még asszonyaik sajátos viselete, amelyet nem is tőlük hallottam, hanem kazak vezetőinktől. Benkő Mihály szerint etnicitásuk része temetőjük is, amelyben síremlékeik fából készültek, ellentétben a kazakok síremlékeivel, amelyeket kőből építenek.”

Az altaji magyarokat felfedező Benkő Mihály egy interjúban a keleti magyarokról a következőket mondja:

Ön 1996-ban a Mongol-Altajban olyan népcsoportot talált, amelyet környezete mazsarnak nevezett, majd 2001-ben Kazahsztánban meglátogatott egy magát magyarnak nevező népcsoportot, akiket ugyan 1965-ben már dr. Tóth Tibor antropológus megtalált, azonban az ismert politikai körülmények miatt ez a felfedezés elsikkadt. Ezt követően eljutott Nyugat-Szibériába is, ahol szintén egy magát magyarnak nevező törzset, vagy nemzetséget keresett fel. Van-e kapcsolat e három népcsoport között, továbbá a nevükön kívül mutatja-e valami azt, hogy ezeknek a Kárpát-medencei magyarsággal közös az eredete?

Először megjegyzem, hogy egy későbbi látogatáskor kiderült, hogy a Mongol-Altajban lakó kazakok között élő mazsarok is magyarnak nevezik magukat. A három, egymástól távoli helyszínen lakó magyarok a térségben zajló háborúk, etnikai kölcsönhatások következtében kerültek különböző helyekre. A Nyugat-Szibériában lakók a kipcsák törzsszövetség részét képezték, tehát az Aranyhorda mongol irányítás alatt álló, katonáskodó köznépi rétegéhez tartoztak. Az Aranyhorda egy része a XVI. században az orosz felemelkedés elől délkeleti irányban keresett új hazát, melynek során elfoglalta a mai Kirgizisztánhoz, Tadzsikisztánhoz tartozó területeket. A hódítók között harcoltak kipcsák-magyar nemzeti egységek is. Ezek egy része ma is megtalálható Üzbegisztánban, más részük északi irányba vándorolt és - ahogy ezt a Torgaj-vidéken mondják - a XVI-XVII. században csatlakozott az ott élő Argün törzsszövetséghez. Más részük tovább ment északi irányba, Nyugat-Szibériába, vagy az is lehet, hogy az ott található magyarok nem vettek részt a déli területek elfoglalásában. Azoknak a leszármazottai, akik ott maradtak.

Kép: A magyar temető

Honnan lehet mindezt tudni?

Egyrészt 1236-ban Julianus barát hozott hírt a Volga-Káma menti magyarokról. Ezt követte Rubruk jelentése, mely megemlíti a magyarok jelenlétét a mongol udvarban. 1311-ből a Káma partján, Csisztopolban egy sírkővet találtak, melynek felirata jelzi, hogy ott ebben az időben magyar etnikai csoport élt. Az Aranyhorda utódkánságainak XVI. századi közép-ázsiai honfoglalásáról, és abban a magyar csapatok részvételéről pedig keleti krónikák szólnak. A sírfeliratokon a törzsi kapcsolatok feltüntetését a mai napig megőrizték mind Nyugat-Szibériában, mind Torgajban. Ezen kívül több nemzetségtáblát is találtam, melyet a helyiek titokban őriztek meg, mivel a Szovjetúnióban ezek vezetéséért és őrzéséért büntető-tábor, úgynevezett Gulág járt.

Van-e a néven és az említett írásos feljegyzéseken, régészeti leleteken kívül más jele annak, hogy ezekkel a keleti magyarokkal közös az eredetünk?

Igen, az ebből a népcsoportból származó embereknek más a kinézete, mint a környezetüknek. Néhány a környezetüktől eltérő szokásuk is van, például kopjafák vagy más fa síremlékek állítása, vagy a Mongol-Altajban a honfoglaláskori leletekkel párhuzamba állítható, nyereg-, öv-, táskadíszítésként ma is alkalmazott ötvösmunkák, a piros-fehér-zöld szín használata ruháikon. Nem beszélve a magyarság mondakincsével párhuzamba állítható mondavilágukról, szájhagyományaikról. A közös eredetet támasztja alá Bíró András Zsolt ezt követően lefolytatott genetikai vizsgálata is.