Az alábbiakban közreadok egy tanulmányt a hunok - Kaukázus kapuin (Derbenti-kapu, Alán-kapu) keresztül a Római Birodalom keleti tartományai ellen indított - 395. évi hadjáratáról. Ennek a hadjáratnak különös jelentősége van a magyar őstörténet szempontjából. A hadjáratot – a tanulmányban hivatkozott Szent Jeromoson kívül – Szent Isidorus (630 körül) is megemlíti a következő bevezető sorokkal: „A magyarok, akiket azelőtt hunoknak neveztek…” [A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk., Migne Patrologia latina Tomus 82. page 334. S. Isidori: Originum sive Etymologiarum liber. IX. caput II. § 66.], majd Rubruk (1254 körül) Isidorusra hivatkozva a következőket írja „Isidorus mondja … a hunok, akiket később magyaroknak neveztek … fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak…[A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona T. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy.] A hadjárattal kapcsolatos feljegyzések tehát igazolják, hogy a középkorban a Bizáncban és Franciaországban a magyarokat a hunok utódainak tartották. A hadjárat kiinduló térségében a magyar jelenlétet földrajzi nevek: Madzsar-garaoglan, Madzsarli, Madzsar-jeri, Ulu Madzsar, Kicsi Madzsar; [Haszan Haszanov: A közös azerbajdzsáni-magyar etnikai gyökerekről, Budapest, 2010, http://mult-kor.hu/20100601_a_magyarazeri_kozos_gyokerek, letöltve 2017-01-12, Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Budapest 2015. 157.]; etnikai nevek: a Nogaj Horda törzsi-nemzetségi nomenklaturájában szereplő Mazsar nemzetség [http://julianusbaratai.blog.hu/2016/11/19/benko_istvan_benko_mihaly_mit_uzen_az_osmagyarok_mai_relictumainak_onelnevezese, letölve: 2017-01-12]; és az ősmagyarok Nyugat-Kazahsztánban a közelmúltban felfedezett relictumai: [http://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/17/a_keleti_magyarok_felfedezeserol_300] is igazolják. Mindebből levonható a következtetés, hogy a hunok soknemzetiségű politikai egységében a magyarok is szerepet játszottak.
Közismert, hogy a hunok a 370-es években lépték át a Volga vonalát és onnan törve nyugat felé megsemmisítették Ermanerik gót királyságát, majd eljutottak a Fekete-tenger északi partjaihoz. Ismerjük még az ezt követő maradék gót törzsek ellen vezetett hadjáratukat a Kárpátok keleti lejtője és a Bug között, de ezt követő hun ténykedésről hallgatnak a források 394-395 teléig.
Valójában a hun főerők ekkor érik el először az utolsó egységes napjait élő Római Birodalom Duna-mentén húzódó védelmi vonalát.[1] Ebben az évben két irányból is pusztító hun betörés éri a keleti birodalomrészt, egyik az Al-Dunánál télen, majd nyáron Armenián átzúdulva az Orienst, azaz Cappadociát, Ciliciát és Syriát.
Az első kérdés a két hadművelettel kapcsolatban, hogy volt-e egymáshoz közük, vagy két független akcióról van-e szó? Megoszlanak a vélemények, csak néhány példát hozva:
David Sinor szerint a hunok képtelenek voltak ekkoriban a két akció közös koordinálására, amelyet egyébként sem erősítenek meg a források. Szerinte a hun történelem ezen szakaszából nincs jel erős központi vezetésre, amely képes lett volna kivitelezni egy ilyen volumenű hadműveletet.[2] Nem közvetlenül kiírva, de a hadjárat általa megadott céljából következően Thompson szintén ezt vallja.
Ezzel szemben Bóna István, kifejezetten stratégiát lát abban, hogy a hunok előbb lecsapnak nyugaton kisebb erőkkel, majd egy jelentős támadást intéznek a Kaukázuson keresztül a birodalom védtelen keleti tartományaira.[3] Igaz, ezt nem indokolja.
De vajon melyik álláspontnak van igaza? Tényleg képtelenek lettek volna a hunok egy ilyen „nagyszabású hadművelet stratégiai megtervezésére”?[4] Egy olyan nép, amely képes több száz vagy ezer kilométert úgy megtenni, hogy minden ellenállást eltöröl maga elől? Először is, valóban olyan bonyolult levezényelni két támadást egymás után egy nomád népnek? Aligha.
Van azonban egy fontos logikai bizonyítékunk:
- Priszkosztól megtudjuk a keleti támadás két parancsnokának nevét: Basik és Kursik. Ugyanezekről tudjuk azt is, hogy őket küldték követként a Nyugat-római Birodalomba 404-407 körül[5] szövetségi szerződésről tárgyalni! Na, már most, ha bizonyíthatóan ugyanazok a személyek mennek a nyugati részhez tárgyalni, akik a keletet támadták, akkor nem logikus, hogy ugyanaz a központ irányította a hunok keleti és nyugati stratégiáját?
Hiszen ha nem lett volna központi irányítás, akkor a nyugatabbra letelepedő hun törzsek vezették volna a politikát abban a térségben és a keleti csoportok a keleti irányban!
Ebből adódóan meggyőződésünk, hogy igenis volt központi katonai irányítás és volt olyan erő, amely képes lehetett levezetni két egymástól távol zajló katonai akciót. Ez már csak azért sem lehetetlen, mert a Duna-menti offenzíva 394-95 telén zajlik le, mikor befagyott a Duna,[6] míg a keleti nagy támadás 395 nyarán éri el Osroene területét, ahogy azt az Edessa-i krónika jelzi:
„Ugyanezen év [=395] Tammuz [= július] hónapjában a hunok átkeltek a rómaiak területére”[7]
Szóval az előzményeket így lehet összefoglalni:
A hunok vezérkara elhatározta a Keletrómai Birodalom megtámadását. 394-395 telén a befagyott Dunán kisebb hun egységek törtek be Trákiába, melyek jelentős pusztítást hagytak maguk után. Szervezett római ellenállásról sehol sem esik szó, amiért egyébként Theodosius halála és az uralkodóváltás okolható, hiszen a római seregek nem tartózkodnak túl messze! Ez is egyébként január közepi-végi hun támadást sejtet. A hun előretörés pánikot vált ki a térségben élő gót (vizigót) népességben, amely a félelem hatására a birodalom belső tartományai felé húzódik, szintén jelentős károkat okozva.
Ezt követi a talán 395 késő tavaszán induló keleti támadás a Kaukázusokon át.
Kérdés még, hogy mi volt az oka és a célja az ázsiai hadjáratnak. A kutatók zöme a forrásokban leírt éhínséget tartja kiváltó oknak és célul a rablást és az elhajtott állatcsordák által az éhínség felszámolását tartja célnak. Az kétségtelen tény, hogy több forrás a hunok földjén dúló éhezést jelöli meg oknak, köztük Priszkosz. Egy másik indíték, amit említenek, hogy behívták őket. Marquart kaukázusi források alapján úgy vélekedik, hogy a grúz (=lazicai) trónkövetelő Pharasmanios általuk kívánta növelni hatalmát, így zsoldosként alkalmazta őket egy Ibérián és Arménián át való betörésre.[8]
Sinor szerint azonban egy ilyen állítás elfogadására nincs elég bizonyíték, ráadásul nehéz elképzelni, hogy egy ilyen ajánlat elfogadása miért lett volna jó a hunoknak. Valószínűbbnek tartja, hogy egyszerűen a zsákmány csábította őket, akárcsak a későbbi hadjáratok során.[9]
Maenchen-helfen szintén hasonlóan vélekedik, egyfelől elfogadja az éhséget, mint okot - melynek bizonyítéka a rengeteg elhajtott élőállat -, másfelől szerinte „A beütés egy gigantikus méretű rabszolgavadászat volt.”[10]
A másik potenciális behívó – melyet jóval több forrás említ – Rufinus prefectus pretorio. Kétségtelen, hogy őt 395. november 28-án[11] a hadsereg felkoncolja. Ez azonban inkább belföldi ellenségeinek erejét mutatja, mintsem az állítás igazát bizonyítja. Thompson magyarul is megjelent könyvében elutasítja Rufinus árulását.[12]
A források alapján mi sem állíthatunk mást, mint hogy a hun támadás indítéka a rablás, zsákmányszerzés és a megfélemlítés volt.
A keleti térség elleni hadjárat kezdőidőpontját nem ismerjük, az első pontos dátumunk csak a már idézett Edessai krónikában olvasható 395. július, amikor a hun seregek elérik az Eufrátesz felső folyását. Ebből adódóan valamikor késő tavasszal kelhettek át a Kaukázuson, ami érthető is, hiszen addigra mind a legelők kizöldültek, mind a hegyek átjárói könnyebben megközelíthetőek voltak.
- Kép: A Római birodalom 395-ben
A hun hírszerzésről egyébként sokat elmond, hogy szinte minden támadásukat a IV-V. században kiváló időzítéssel indították meg, alig van olyan eset, amikor nagy mezei ütközetben kell megküzdeniük ellenfeleikkel. 394-ben ugyanis az időközben elhunyt (395.I.27.) császár Theodosius a keleti csapatok jelentős részét magával vitte Itáliába Eugenius (azaz inkább az őt mozgató Argobastes) ellencsászár elleni hadjáratához. Bár 394. szeptember 6-án Theodosius döntő győzelmet aratott a Frigidus folyónál,[13] de a sereg keleti egységei nem értek haza 395 nyarára.[14]
Márpedig a kivont erők jelentős részét tehették ki a római védelmi rendszernek, igaz ettől még korántsem maradt védtelen a keleti határ. Szerencsénkre egy kiváló forrás áll rendelkezésünkre a Római birodalom Kr.u. 400 körüli katonai erejéről, amely a Notitia Dignitatum. A Notitia tartományonkénti bontásban megadja az ott állomásozó katonai egységeket, és noha értelmezése néha nem könnyű, és egy-egy tartomány helyzetét nem is azonos időpontban rögzíti, de a kutatók számára igazi aranybánya.
A római haderő ebben az időben – némileg egyszerűsítve - úgynevezett mezei seregekre és határvédő alakulatokra oszlott. Feltehetjük, hogy Theodosius az uzurpátor elleni küzdelemre magával vitte Itália határához az Oriens mozgó comitatenses és pseudocomitatenses alakulatokat, hiszen erre utal Szent Jeromos a 77. levelében, mely szerint a hun támadáskor a római seregek nem tartózkodtak odahaza. A korabeli feljegyzések kiemelik, hogy Theodosius igen nagy mennyiségben vitt magával szövetséges csapatokat is a közel-keletről, Claudianus költő armeniaiakat is említ.[15] Ez utóbbi egyben jelzi, hogy mi lehetett az oka, hogy annyira kis ellenállással találkoztak a hunok 395-ben keleten.
Theodosius halálakor Mediolanumban (mai Milánó) tartózkodott, hadseregével és a katonák majd csak november végén ér Konstantinápolyba.
Ugyanakkor a határvédő (limitanei) erők minden bizonnyal a helyükön maradtak, hiszen ha hun invázióra nem is számítottak, a perzsa veszély miatt ezeket kockázatos lett volna kivonni innen.
Az Oriens katonai vezére a Magister Militum per Orientem volt – 395-ben Addaeusnak hívták az illetőt[16] -, akinek normál esetben Antiochiában jelentős létszámú (nagyjából 20 ezer fős) mobil hadsereg tartozott a kezei alá. Ez ugyebár nem állt rendelkezésre 395 nyarán a már említett okból. Emellett közvetlenül alá tartoztak 7 katonai körzet határmenti csapatai: Armenia, Osroene, Mesopotamia, Syria, Phoenicia, Palestina, Arabia, melyeknek élén Dux-nak nevezett katonai helytartók álltak. Ezeknek a térségeknek a limitani egységei kisebb-nagyobb katonai táborokban, városokban állomásoztak.
A limitanei ugyanakkor nem másodrendű csapatokból állt, mint gyakran hiszik.[17] Ezek a határvédő erők legalább olyan tapasztaltak voltak, mint a mozgó csapatok, hiszen ha nem is nagy ütközetekben (bár néha azokban is), de kisebb összecsapásokban folyamatosan részt kellett venniük a határ védelmében. Nem véletlen, hogy Ammianus Marcellinus harcedzettnek, harcban erősnek (valida proeliis manus) nevezi azt a két limitanei legiot, melyeket a kvádok és szarmaták 374-ben megsemmisítettek.[18] A Notitia azt is elárulja, hogy a Magister Militum alá igen jelentős lovasság is tartozott, noha zömében gyalogsága volt.
Ezek a limitanei erők mindent összevetve a térségben több tízezer főt tettek ki, számítások szerint nagyjából 30-35 ezret, katonai használhatóságuk problémája nem is létszámukból, hanem szétszórtságukból fakadt.[19]
A hun erők létszámáról semmiféle adatunk nincs, minden próbálkozás puszta spekuláció lenne. Legfeljebb annyit mondhatunk erről, hogy egy ilyen mélységű katonai betörés legalább több ezer fős, de akár nagyobb hadsereget feltételez. Ugyanezt támasztja alá, hogy az egyes tartományok Dux-ai nem kíséreltek meg nyílt ütközetet a hunokkal, továbbá, hogy meglehetősen hosszú időbe telt, mire Eutropius eunuch összegyűjtött akkora haderőt, amivel kimerészkedett a falak mögül.
A Kaukázus menti helyzet 395-ben a következő volt. 387-ben Róma és Perzsia felosztotta egymás között Arméniát, melynek egyötöde római provincia (Armenia Minor), négyötöde perzsa vazallusállam lett. A másik három kis államból Lázika római, Ibéria és Albánia perzsa függőség alá került.[20] Hogy a hunok pontosan hol keltek át a Kaukázuson, nem ismert, de a jelek a hegység középső részére, az Alán kapura (a mai Dariel-hágóra) utalnak. Claudius Claudianus legalábbis a Kaszpi-kapuról tesz említést, amely ugyan értelmezhető a Derbendi-szorosnak is, viszont ezt követően Armeniát említi, ami inkább a Terek folyó szorosára, azaz a Dariel-hágóra utal.[21] A Priszkosz által említett kétségtelenül Media területére szóló utalás – úgy véljük – a visszaútra vonatkozik. kaukázusi átjáró közvetlen perzsa ellenőrzés alatt ugyanis csak Derbendnél volt.
A Theodosius által elvont armeniai segédcsapatok miatt úgy tűnik nem maradt örmény erő arra, hogy ellenálljanak a hunoknak, akik a térség egyik fő útvonalán az Artaxata-Satala[22] úton vonultak a tartomány kirablása után nyugat-délnyugat felé, elérve egészen a Halys folyóig.[23] Úgy tűnik a hunok nem hagytak hátra biztosító csapatokat a Kaszpi-kapu védelmére, mivel másik útvonalon akartak hazajutni. A Halys folyó mentén szintén nagy károkat okoztak, falvakat égettek fel, városokat vettek ostrom alá (inkább csak városokba szorították a lakosságot, mert konkrét ostromról nincs tudomásunk), Claudianus szerint a Halys vérszínben fut a tengerig. Valószínűleg a folyót követték délnek, hiszen a források külön kiemelik a Argaeus hegyénél (a mai Erciyes Dagi) lévő híres ménesek elhajtását.
Úgy gondolom, nem lehetnek helytállóak azok a feltételezések, amelyek szerint a Basik és Kursik vezette – bizonyára főerők, hiszen királyi családtagok! – külön vonalon mozogtak volna és az Eufrátesz mentén Ktesziphónt vették volna célba.[24] A támadás világosan római célpontok ellen irányult, a perzsa afférra csak a hadjárat végén került sor, mint azt látni fogjuk! A hun erők zöme egy aránylag lassabban mozgó csoportból állhatott – ugyanúgy, mint Batu támadása esetén 1241-ben Magyarországon -, melytől oldalra kisebb portyázó és rabló osztagok szakadtak le vonulás közben.
- Kép: A hunok közel-keleti inváziója 395-ben
A hunok zöme ezt követően keleti irányba fordult Melitene (a mai Malatya) felé. Egy jobboldali oszlop behatolt az egyébként könnyen védhető Ciliciába és végigdúlta.[25] Az Eufrátesz felső vidékét, Melitenét és Osroenét 395 júliusában érték el.[26] Syria lakossága a fallal védett városokba húzódott a villámgyorsan itt-ott lecsapó lovasok elől, Szent Jeromos levelei nagyon jól adják vissza a korszakot rettegve átélő civilek gyötrelmét. Antiochia, a néhai császárváros gyorsan rendbe hozatta a hosszú békétől leromlott falait, Türosz azt kívánta, bárcsak ismét sziget lenne, mint Nagy Sándor ostroma előtt.[27] Ez egyben jelzi, hogy a hunok még délebbre hatoltak Fönícia és Palesztina felé, Jeromos szerint a céljuk egyenesen Jeruzsálem volt, bár arról nem tudunk, hogy valóban elérték volna a szent várost.[28] De a hunok elérték Edessa környékét is, ahonnan lassan hazafelé indultak.[29]
Addai, a térségben tartózkodó katonai főparancsnok tehetetlen volt, igaz részben az elhunyt császár jóvoltából, aki elvitte a térség véderejének egy jelentős részét. Persze a halott Theodosiust nem lehetett felelősségre vonni. Addait igen, Sorsáról nem tudunk semmit, pusztán azt, hogy utoljára 395. október 3-án említik tisztségében.[30]
- Kép: Eutropius eunuch, későbbi consol (Bécs, Kunsthistorisches Museum
Az egyetlen forrásokban megemlített római siker Eutropius eunuch nevéhez fűződik, aki állítólag egy összeszedett római és geta (azaz gót) csapattal megsemmisített egy hun sereget.[31] Ez a siker aligha jelent mást, mint hogy egy kisebb hun portyázó egységet győztek le, hiszen, mint Sinor is megjegyzi az aránylag nagy számban meglévő források biztosan kiemeltek volna egy komolyabb katonai sikert, de ezek bizony hallgatnak.[32] Claudianus különösen gúnyosan ír Eutropius állítólagos "sikereiről", igaz ő az eunuch ellenségének, Stilichonak nagy rajongója volt.[33] Abban már nem érthetünk egyet Sinorral, hogy a hunok kisebb-nagyobb egységekben hagyták volna el a térséget, ez felesleges kockázat lett volna. Minden bizonnyal tudatos központi parancsra vonultak ki a támadók és talán a Tigris völgyén át vonultak északnak, így kerülve Perzsa területre.
Bár egyes modern írások a hunok több inváziójáról és éveken át tartó jelenlétükről ír, nincs kétségünk abban, hogy a katonai akció pusztán 395 tavaszától őszig tartott, ahogy azt Maenchen-helfen is jelzi. Minden forrás csak egyetlen invázióról tud Claudianust nem számítva, márpedig a helyi krónikák ezt bizonyára jobban tudták a távoli helyen élő költőnél.[34] Thompson azon adata, hogy a rend csak 398 végén állt helyre, tehát téves.[35]
Míg az állítólagos római siker igencsak kétséges, addig ugyanezt a perzsák elleni ütközetről már nem lehet mondani. Mind Priszkosz, mind a Liber Calipharumnak nevezett késői szíriai krónika hasonlóan ír az esetről. A fosztogatás után (Priszkosznál Médiát, a Liberben Anatóliát rabolták ki) a hazafelé tartó hunok beleütköznek egy perzsa hadseregbe. Priszkosz – azaz forrása Romulus – azt állítja, hogy az összecsapás a Szasszanida perzsa főváros Ktesziphón környékén zajlott le, míg a szír forrás szerint a helyszín a Derbendi szoros.[36] Mi utóbbinak hiszünk. Egész egyszerűen Ktesziphón sehogy sem esik útban egy Mezopotámiából Derbend felé vonuló hadseregnek, főleg nem egy olyan haderőnek, amelyik zsákmánnyal teli épségben akar hazajutni.
A két forrás alapján a következő történt:
A hunok egy útjuk lezárására készülő perzsa haderőbe botlanak valahol Derbend környékén. A meglepetésszerűen érkező szasszanidák megkísérlik lerohanni a hunokat, akik nyílzáporral felelnek.[37] Ennek fedezete alatt a hunok visszavonulnak, ugyanakkor foglyaik és zsákmányuk egy részét kénytelenek hátrahagyni. A hunok sikeresen keresztüljutnak a Kaukázuson és a magukkal hajtott állatok zöme is eléri Alániát. A Liber Calipharum szerint 18 ezer foglyot szabadítanak ki a perzsák a hunok fogságából.[38]
A következő években a rómaiak körében felröppentek olyan hírek, hogy a hunok visszatérnek újra a Kaukázusokon át perzsa szövetségben, de ez végül nem következett be, mivel a következő hun támadás ismét a birodalom másik oldalán, a Dunánál sújtott le. De ez már egy másik történet.
Válogatott források:
A fordítások saját munkák, így bizonyára tartalmaznak pontatlanságokat, ráadásul inkább értelmi, mintsem precíz fordításra törekedtem.
- krónikák
Socrates Scholasticus: Egyháztörténete, VI. 1., 439-450 között
„Nem sokkal később ugyanezen hónap [395. november] 28. napján megérkezett a hadsereg [Konstantinápolyba], amelyik Theodosius alatt szolgált a bitorló [Eugenius] elleni háborúban. Amikor tehát Arcadius császár találkozott a hadsereggel, szokás szerint a kapukon kívül, a katonák megölték Rufinus prefectus pretoriot. Őt ugyanis önállósodással gyanúsították, és mert elvesztette jó hírét, mikor római területre hívta be a hunok, e barbár nemzetet, akik már feldúlták Armenia-t, és azután ellenségesen behatoltak más keleti provinciákba is.”
Philostorgius: Egyháztörténet, XI.8., 425-433 között
„A hunok, akik magukhoz ragadták és elpusztították Szkítia azon részét, mely a Duna túloldalán fekszik, majd ezután átkeltek a befagyott folyón, betörtek a rómaiam területére: tovább terjeszkedtek egész Thrákiára, és elpusztították egész Európát. De a keleti hunok, átkeltek a Tanais folyón, és elözönlötték a keleti tartományokat, betörtek Nagy Armenia Melitene nevű körzetébe. Innen megtámadták az Eufrátesz menti részeket és behatoltak Coele-Syriába miután végigrohanva Cilicián elképzelhetetlen számú lakót megöltek. ”
Edessai krónika[39], 506-507 körül
„40. Ugyanezen év [A 706. év = Kr.u. 395] Tammuz [= július] hónapjában a hunok átkeltek a rómaiak területére / egy másik variánsban[40]: Osroenére, észak-Mezopotámiában.”
Joshua Stylites krónikája[41], 502-506 körül
„A mi időnkben Peroz perzsa király számos alkalommal kapott aranyat a rómaiaktól a Khionitákkal azaz a hunokkal való háborúihoz. Ezt nem sarcként kapta, hanem azért, mert ő csatákat vívott. Ahogy ő mondta: „támogassatok engem, hogy a hunok ne tudjanak betörni a ti területetekre” és bizonyítékként azt hozta elő, mikor a 707. évben [395/396] a hunok elpusztították és leigázták a rómaiakat Nagy Theodosius fiainak Honorius és Arcadius császárok idejében, és Szíriai a kezükre került a hamis Rufinus hüpparkhosz és a gyenge [Addai] sztratelatész miatt.”
Sozomenus: Egyháztörténet, VIII.1.[42], 440-443 között
„Armeniát és a keleti tartományokat abban az időben lerohanták a barbár hunok. Rufinust a keleti prefectust azzal gyanúsították, hogy ő hívta be őket, hogy a római területek pusztításával saját terveit mozdítsa elő - mert, mint mondták -, zsarnokságra tört. Emiatt nem sokkal később megölték, mikor az Eugeniust legyőző csapatok Konstantinápolyhoz érkeztek – szokás szerint –, és kivonult eléjük Arcadius császár, a katonák kihasználva a lehetőséget, lemészárolták Rufinust.”
Priszkosz Rhétor[43], 474 körül
„Mikor megkérdeztük, milyen úton jutna el Attila Perzsiába, Romulus azt felelte, hogy a médek országa nincs nagy távolságra Szkítiától, és a hunok számára nem ismeretlen az út. Régen, mikor országukon éhínség söpört végig azon jöttek át és a rómaiak nem tudtak ellenállni nekik azokon a részeken. Basik and Kursik, a királyi család tagjai és nagy haderő parancsnokai (akik később Rómába jöttek szövetséget kötni) elérték a médek földjét. Ezek a hunok amint a rómaiaknak mondták, átkeltek egy sivatagos területen, majd egy folyón (Romulus úgy gondolta, hogy a Maeotison), 15 nap alatt átkeltek néhány hegységen és bevonultak Médiába. Miután végigdúlták és pusztították a vidéket, szembetalálkoztak a perzsa hadsereggel, megtöltötték fejük felett az eget nyilakkal, meghátráltak a hirtelen jött veszedelem elől és visszavonultak a hegyeken túlra. Ők kis zsákmányra tettek szert, mivel nagyrészt a médek elvették tőlük.”
- levelek, iratok
Szent Jeromos 60. levele[44], 396
„Beleborzongok, ha korunk katasztrófáira gondolok. Több mint húsz éve már, hogy rómaiak vére ömlik Konstantinápoly és a Júliai-Alpok között. Scythia, Thrákia, Makedónia, Dardánia, Dacia, Thesszália, Achaia, Epirusz, Dalmácia, Pannóniák mindet teljesen felgyújtották, kifosztották és kirabolták a gótok és szarmaták, kvádok és alánok, hunok és vandálok, és más vándorló népek. Isten hány matrónája, szüze, erélyes és nemes hölgye esett áldozatul e vadállatoknak! Püspököket vetettek fogságba, papokat és kisebb rendűeket küldtek halálba. Templomokat döntöttek le, lovakat szállásoltak be Krisztus oltáraihoz, szent mártírok relikviáit ásták ki.
Gyász és félelem borult ránk minden oldalon,
és a halál van közöttünk számtalan alakban.”
A római világ elbukik. Már nem tartjuk fejünket fel, hanem meghajlunk. Hol a bátorság – gondolod –, hogy korinthosziak, athéniak, lakedaimónok és az árkádiaiak felett most a barbár medve uralkodik? Csak néhány várost említettem, de ezek nem kis városok, hanem fővárosok. A Kelet úgy tűnt biztonságban van minden ilyen rossztól, és ha az emberek itt pánikba estek, az csak távoli rossz hírek miatt volt. De lám! Múlt évben farkasok érkeztek (nem Arábiából, hanem egészen északról) a legtávolabbi Kaukázus bércei közül és rövid idő alatt lerohanták ezeket a nagy provinciákat. Hány monostort foglaltak el? Hány folyó vált vörössé a vértől? Ostrom alá vették Antiochiát, és más városokat a Halys, a Cydnus, az Orontész és az Eufrátesz mentén. Foglyok tömegeit hurcolták magukkal. Arábiát, Föníciát, Palesztinát és Egyiptomot terrorjukkal rabszolgává tették.
Ha száz nyelvem volna, s száz ajkam,
torkom vas és tüdőm sárgaréz,
Nem tudnám elmondani a kínt mi számtalan.
Szent Jeromos 64. levele[45], 396 vagy 397
Csak összefoglalója maradt fenn: „Fabiola látogatását lerövidítette a fenyegető hun invázió, amely Jeromost és barátait arra kényszerítette, hogy egy időre Palesztina partvidékén keressenek menedéket.”
Szent Jeromos 77. levele[46], 399.
„Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. A római hadsereg nem volt jelen akkor, mert a polgárháborúk Itáliában tartották. Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. Jézus óvja meg a római világot ezen vadállatok további támadásaitól! Mindenhol váratlanul bukkantak fel, jövetelük megelőzte hírük érkezését, nem kíméltek sem vallást, sem rangot, sem kort, még a csecsemők sírása sem keltett bennük szánalmat. Gyerekek voltak kénytelenek meghalni azelőtt – mondhatni -, mielőtt elkezdtek volna élni, a kicsik nem észlelve nyomorult végzetüket még mosolyogtak is ellenfelük kezére és fegyvereire. Általánosan elfogadott, hogy a megszállók célja Jeruzsálem volt, az arany iránti mohóság hajtotta őket ebbe a városba. Városfalai elhanyagoltak voltak a békeidő miatt, ezért rendbe hozták, Antiochia ostromállapotban volt. Türosz sóvárgott rá, hogy újra sziget legyen, elvágva magát a szárazföldtől. Mi is előkészítettük hajóinkat, és az emberek a tengerparton feküdtek le elővigyázatosságból ellenségeink érkezése miatt. Nem számított, hogy kemény szél fújt, mert jobban rettegtünk az barbároktól, mint a hajótöréstől. MI azonban nem saját biztonságunk miatt voltunk idegesek, hanem a szüzek tisztasága miatt, akik velünk voltak. Abban az időben még nem voltak nézeteltérések közöttünk és a belküzdelmet árnyékba vetette a barbárokkal vívott csata. ”
Szent Jeromos 107. levele[47], 403
„Indiából, Perzsiából, Etiópiából mi naponta köszöntjük a szerzetesek tömegeit. Az armeniai íjász már levetette a tegezt, a hunok zsoltárokat tanulnak, a fagyos szkítákat melegíti a hit fénye. A pirospozsgás szőke gótok [geták!] sátrakban visznek hadseregükkel oltárt, és sikereiket ellenünk való harcaikban az azonos vallásnak köszönhetik. ”
- Irodalmi művek
Claudius Claudianus: In Eutropium I. 240-254[48], 395-404 között
„Mars elpirult, Enyo gúnyosan elfordul a Kelet szégyenétől, hogy egykor idős amazonok megfeszített nyíllal és villogó tegezzel vonultak csatába, és getákkal [gótokkal] teremtünk csak békét. Ellenségeink örültek, mikor látták és megérezték, hogy hiányoznak nálunk a férfiak. Városok álltak lángokban és a falak nem adtak biztonságot. A vidéket feldúlták és minden romokban. Csak az óceán nyújtott reményt. Cappadocia asszonyait a Phasis folyón túlra hajtották szolgaságba, A Kaukázus hegyi patakjaihoz hajtották a tanyák istállóiból az állatokat, és az Argaeus legelőit Szkítia erdőire cserélték [a lovak]. A kimmeriei mocsarak mögött a Taurus törzsek védekeztek, Szíriai ifjai rabszolgák.”
Claudius Claudianus: In Eutropium II. 570-586[49], 395-404 között
„Vége az eke és földművelés korának, a Kelet még inkább sivatag, mint Thrákia és a hófödte Haemaus. Jaj nekem! Hány város, Marstól oly rég kímélt város pusztult el egyetlen invázió alatt! Nemrég lovasok érkeztek az Araxes legtávolabbi partjáról riogatva Antiokhia falait és lángba borította egész Szíriát. Megrakodva, örvendezve tértek haza csapataik, hatalmas mészárlás után akadály nélkül, folyamatos győzelmeik megsebeznek engem. Hisz most nem a Kaukázus és nem pusztán a hideg Phasis küld ellenem erőit, hanem birodalmam közepén dúlnak a háborúk. Volt idő, mikor a gruthungokból alakítottunk római legio-t, meghódítva adtunk nekik törvényeket, mezőiktől, lakhelyüktől megfosztottuk őket. Most tűztől pusztult el Lydia és Ázsia leggazdagabb városai, és minden, mit a korábbi viharok elkerültek. És nem saját vitézségük, vagy számuk okozta ezt, hanem a mi gyávaságunk, tábornokaink gyávasága és árulása…”
Caludius Claudianus: In Rufinum II., 23-36, 395-404 között
„Néhányan a gyorsfolyású Duna fagyott felszínén jöttek át, és szekér kereke jár ott, hol egykor az evező; mások a gazdag keletet támadták, a Kaszpi kapukon és az armeniai hón keresztül újonnan felfedezett utakon. Cappadocia mezői levágva és felégetve, Argaeus, a gyors lovak atyja, most elhullva fekszenek. A mélyvizű Halys most vörösen fut, Cilicia-t sem védik meg meredek hegyei. Szíria kellemes síkja elpusztult, Orontes partján ellenség lovasa dübörög, hol egykor tánc és boldog dal hona volt. Így Ázsia gyászba borult…”
Felhasznált irodalom:
Blockley: The Fragmentary Classicising Historians of the Later Roman Empire. I-II. Liverpool, 1981.
lodgett: Attila, Flagellum Dei? Huns and Romans, Confilct and Cooperation in Late Antique World. Los Angeles: University of California, 2007
Bóna: A hunok és nagykirályaik. Bp.: Corvina, 1993.
CAHEIA, The Cambridge Ancient History of Early Inner Asia I. Edited: Denis Sinor. Cambridge, 1990.
CRA, A Companion to the Roman Army. Edited: Erdkamp. Oxford, 2011.
Goldsworthy: A római hadsereg története. Pécs, 2004.
Maenchen-Helfer: The World of the Huns. Los Angeles-London, 1973.
Manandian: The Trade and Cities of Armenia in Relation to Ancient World Trade. Lisbon, 1965.
Marquart: Eransahr nach der Geographie des Ps. Moses Xorenaci. In: Abhandlungen der Königlichen Gesellschaft der Wissenschaften zu Göttingen. Philologisch-historische Klasse. Berlin, 1901.
PRE, Prospography of the Later Roman Empire. I-III. 1971-1992.
Sinor: The Hun period. In: CAHEIA, 1990. 177-205.o.
Szabó Edit: Késői császárkor. In: Havas-Hegyi-Szabó: Római történelem. Bp.: Osiris, 2007.
Thompson: A hunok. Szeged, 2003.
The Chronicle of pseudo-Joshua the Stylite. Translated: Trombley-Watt. Liverpool, 2000.
Wheeler: The Army and the Limes in the East. In: CRA, 234-266.
Wolfram: History of the Goths. Los Angeles, 1981.
Jegyzetek:
[1] Úgy véljük, hogy a 378-as gótok mellett feltűnő hun egységek inkább a központi hun államtól független csoportok lehettek és számuk aligha volt jelentős. Sőt még az is kérdéses, hogy a 395-ös dunai beütés nagyobb erőkkel zajlott-e le.
[2] Sinor 1990, 184.o.
[3] Bóna 1993, 18.o.
[4] Sinor 1990, 184.o.
[5] Maenchen-helfen adja meg a dátumot, alapos indoklással: Maenchen-helfen 1973, 55.o.
[6] Nincs egzakt dátumunk, így 395 januárjára tesszük, de ugyanúgy lehetett decemberben és februárban.
[7] Az edessai krónika: http://www.tertullian.org/fathers/chronicle_of_edessa.htm
[8] Marquart 1901, 96.o.
[9] Sinor 1990, 183.o.
[10] Maenchen-helfen 1973, 53-54.o.
[11] Socrates Scholasticus, VI.1. és nem november 27, mint Maenchen-helfen írja. Maencehn-helfen 1973, 56.o.
[12] Thompson 2003, 34.o.
[13] Szabó 2007, 649.o.
[14] Socrates Scholasticus szerint 395. november 28-án érkezett a sereg Konstantinápolyba. Socrates Scholasticus, VI. 1.
[15] Claudianus: De Bello Gildonico, 244-245.
[16] A források gyakran Addai-nak nevezik. Addaeusról: PLRE I. 1114.
[17] Goldsworthy 2004, 203.o.
[18] Ammianus, XXIX. 6.13.
[19] A Notitia Dignitatum felsorolása alapján: Notitia Dignitatum in partibus orientis, VII. és XXXII-XXXVIII
[20] Szabó 2007, 647.o.
[21] „…alii per Caspia Claustra Armeniasque…” Claudianus: In Rufinum II., 28-29. Sinor is úgy véli, hogy a Kaukázus középső részén keltek át: Sinor 1990, 184.
[22] Az armeniai útvonalakra: Manandian 1965. Interneten elérhető itt: http://rbedrosian.com/Ref/tca4.htm Letöltve: 2013.04.06.
[23] A Halys elérésére: Claudianus: In Rufinum, 23-36. és Szent Jeromos 60. levele.
[24] Claudianus: In Rufinum II., 23-36 és In Eutropium I. 240-254.
[25] Philostorgius, XI.8. és Claudianus: In Rufinum 23-36. Hogy mennyire könnyen védhető Kilikia földrajzi térsége, azt jelzi, hogy a politikus és nem katona Cicero aránylag könnyen visszaverte a parthusok lovasseregének próbálkozásait Kr.e. 51-50-ben proconsulként.
[26] Edessai krónika, 40.
[27] Szent Jeromos 60. és 77. levele.
[28] Szent Jeromos említett levelei és Philostorgius XI.8. aki ugyan Coele-Syriát említi, de ez a mai Libanonnal nagyjából azonos terület.
[29] Edessa elérésére és Addai tétlenségére idéz szíriai krónikát: Maenchen-helfen 1973. 55-56.o.
[30] Codex Theodosianus, IV.24.6.
[31] Claudianus: In Eutropium I. 242.
[32] Sinor 1990, 183-184.o.
[33] Claudianus: In Eutropium I-II.
[34] Maenchen-helfen 1973, 56-57.o.
[35] Thompson 2003, 35.o.
[36] Sinor 1990, 283-284.
[37] Priszkosz: In.: Blockley 1981, 279.o.
[38] Sinor 1990, 183.o.
[39] http://www.tertullian.org/fathers/chronicle_of_edessa.htm A krónikát 507 körül állították össze több régebbi krónika anyagából és abból is egy kivonat maradt csak ránk. A krónikáról: http://www.iranicaonline.org/articles/chronicle-of-edessa-a-short-local-history-of-edessa-modern-urfa-written-in-syriac-by-an-anonymous-author-and-covering-c
[40] Maenchen-Helfen, 55.o.
[41] Trombley-Watt 2000, 9-10.o.
[42] http://www.freewebs.com/vitaphone1/history/sozomen.html#P4491_2020411
[43] Trombley-Watt 2000, 9-10.o
[44] http://www.newadvent.org/fathers/3001060.htm
[45] http://www.newadvent.org/fathers/3001064.htm
[46] http://www.newadvent.org/fathers/3001077.htm
[47] http://www.newadvent.org/fathers/3001107.htm
[48] http://penelope.uchicago.edu/Thayer/L/Roman/Texts/Claudian/In_Eutropium/1*.html
[49] http://penelope.uchicago.edu/Thayer/L/Roman/Texts/Claudian/In_Eutropium/2*.html
