– A régészeti maradványokban fellelhető örökítő anyag (DNS) elenyésző mennyiségű, apró darabokra tördelt, és erősen károsodott. Egyetlen ujjlenyomat is több DNS-t tartalmazhat, mint a több ezer éves csontmaradványok, ezért vizsgálatuk speciális módszereket és laboratóriumot igényel. A régmúlt maradványait vizsgáló régészeti genetika vagy archeogenetika alig 25 éves múltra tekintő, gyorsan fejlődő tudományterület. A modern eljárásoknak köszönhetően ma már több százezer éves csontokból is értékelhető DNS-t tudnak kinyerni. A legkönnyebben vizsgálható örökítőanyag, az anyai ágon öröklődő mitokondrium sejtszervecskében található, ezért a legtöbb ősi DNS-eredmény is ebből származik, de rohamosan gyűlnek a génállomány többi részéből kinyert ősi adatok is.
A pontosan datált régészeti maradványokból származó DNS-szakaszok összehasonlításával feltárhatók az egykor élt emberek, embercsoportok rokonsági és leszármazási viszonyai.

– Melyek a régészeti genetika magyarok számára legjelentősebb eredményei?
– Eurázsiából eddig összesen valamivel több, mint ezer emberi lelet DNS-ét vizsgálták, amelyek többsége a korai fölművelés időszakát képviseli. Ezek között a Kárpát-medencéből származó minták is jelentős számban fordulnak elő. Ezek az adatok fényt derítettek arra, hogy kontinensünk mai génkészlete három nagy bevándorlási hullámra vezethető vissza. Néhány százalékban az ötvenezer éve Afrikából érkezett első halász-vadászokra, akiket nyolc-ötezer éve magukba olvasztottak a Közel-Keletről érkező első földművesek tömegei. Utóbbiak génjei legalább nyolcvan százalékban felülírták az első őslakosokéit. Ezt követően, négy-ötezer évvel ezelőtt a kelet-európai sztyeppéről a bronzkori lovas életmódú Jamnaja-kultúra tagjai ismét nagyjából hetven százalékban rétegezték felül az itt talált népességet. Ezért a mai európai emberek nagyrészt Jamnaja-eredetűek, de a halász-vadászok és az első földművesek génjeit is hordozzák.

– Hogyan kapcsolódnak ehhez a hazai archeogenetikai kutatások?
– A magyar régészeti genetikai kutatások 2000-ben kezdődtek Raskó István professzor vezetésével az MTA Szegedi Biológiai Központban – e munka eredményeként 38 honfoglaláskori lelet anyai ágon öröklődő genetikai jellemzőit sikerült meghatározni és nemzetközi szaklapban publikálni. 2013-ban a Szegedi Tudományegyetem genetikai tanszékén újraindítottuk ezeket a kutatásokat. Míg Raskóék 15 honfoglaláskori temetőből válogatták össze a vizsgálati anyagukat, mi eltérő stratégiát követve egyetlen temető minél teljesebb jellemzésére törekedtünk. A Felső-Tisza-vidéken, Karos község határában található a honfoglalók első generációjának eddig ismert leggazdagabb leletanyagú temetőcsoportja. A 19 sírt tartalmazó karosi 3. számú temetőből 17 maradvány anyai ágú (mitokondriális) DNS-darabját jellemeztük, ezek közül négy mintából az apai ágú (Y-kromoszómás) vizsgálatokat is sikerült elvégezni.

– Mit tudunk a honfoglalók származásáról?
– A DNS-adatok alapján a genetikai rokonsági viszonyokat kétféleképpen nyomozhatjuk ki. Az egyik lehetőség, hogy az egyes egyének DNS-adataihoz legjobban hasonlító mintákat keressük ki az adatbázisokból, és megvizsgáljuk, hogy ezek mutatnak-e jellegzetes földrajzi elterjedést. Ez alapján a budapesti és a szegedi labor is azt találta, hogy a honfoglalók húsz-harminc százaléka anyai ágon közép-kelet-ázsiai eredetű. A többségük azonban Eurázsiában általánosan elterjedt genetikai csoportokba tartozott, ami nem mutat egyértelmű földrajzi régióra, de vannak közöttük Ázsiában ritka vagy hiányzó csoportok is. Ebből az következik, hogy a honfoglalók végleges összetétele minden bizonnyal Kelet-Európában alakult ki. A régészeti intézet elemzése szerint a honfoglalók génjeinek egy része a középkori Európából származó leletekkel, más része pedig a mai Kazahsztán területén feltárt bronzkori, úgynevezett Andronovo-kultúra leleteivel, valamint az Ob és Irtis folyók vidékén fekvő Baraba-sztyeppén, illetve Kína és Üzbegisztán területén feltárt hasonló korú leletekkel mutatott nagyfokú hasonlóságot. A ma élő népességek közül a tatárok, nyenyecek, komik, magyarok, baskírok, hantik, manysik, ukránok, székelyek és csángók között találtak a honfoglalókéhoz hasonló szekvenciákat. A rokonság meghatározásának másik lehetőségeként az egész népesség összetételéhez legjobban hasonlító összetételű népességeket keresünk. A régészeti intézet adatai alapján eszerint is ugyanazok a közép-ázsiai, dél-szibériai Andronovo–Baraba bronzkori kultúrkörből és a kazahsztáni vaskorból származó populációk mutatták a legkisebb genetikai távolságot a honfoglalóktól, amelyeket az előző módszer is talált, de emellett a középkori lengyelek, Kárpát-medencei avarok és longobárdok is közelinek mutatkoztak. A ma élő népességek közül az üzbégek és türkmének génállományát találták leghasonlóbbnak a honfoglaló magyarokéhoz.

– Mit mutatnak a különleges karosi honfoglalók leletei?
– Mi is azt találtuk, hogy a karosiakhoz a bronzkori Szintasta–Andronovo- és a vaskori Baraba-kultúra népessége hasonlít legjobban, de ezenkívül a Raskóék által vizsgált honfoglalók, Európa legelső földművesei, a mai Ukrajna és Kazahsztán területén feltárt vaskori szkíták, a dél-szibériai bronzkori szkíta Tagar–Tachtyk-kultúra és a bronzkori Jamnaja-kultúra népessége is szoros kapcsolatot mutatott.
A karosiakhoz legközelebbi mai népességeket keresve a mi adataink négy területre mutatnak: a Kaukázus vidékére és a Közel-Keletre (grúzok, kurdok, perzsák, irakiak, szírek), Közép-Ázsiába (kazakok, üzbégek, tadzsikok, ujgurok, türkmének, azeriek, kirgizek, telengitek, törökök), az Ural-Volga-vidékre (udmurtok, tatárok, baskírok, kondai manysik) és a Kárpát-medencében (székelyek, csángók).

– Ez igen szerteágazó adatsornak tűnik. Megfogalmazható ez alapján egy közérthető kép a honfoglalók eredetéről?
– Mindkét adatsor alapján az körvonalazódik, hogy a honfoglalók felmenőit nagyrészt a bronzkori Szintasta–Andronovo–Baraba-kultúrkörben kereshetjük. Ők voltak az első sztyeppei lovas kultúrák europid népességgel. Ezek a népek a Volgától az Altáj–Jenyiszej vidékéig terjedő óriási területen éltek, melynek nagy része ma Kazahsztánhoz tartozik. Itt az első ázsiai gének valamikor időszámításunk előtt 700 táján, a bronzkor végén jelentek meg, és úgy tűnik, hordozóik mind genetikailag, mind kulturálisan összeolvadtak az itt talált europidokkal. Az innen kivált csoportok később nyugat felé vándorolva más népekkel is keveredtek, például a mi adataink szerint a karosiak között a Kaukázus vidékéről származó egyének is voltak.

– Kimutatható-e genetikai rokonság a honfoglalók és a finnugor népek között?
– A régészeti intézet rokonsági listáján feltűnnek a komik, hantik, manysik és a nyenyecek (szamojédok), a mi listánkon pedig az udmurtok és a kondai manysik, tehát a genetikai kapcsolat megvan. Emellett azonban mindkét listán ott vannak a tatárok és a baskírok is, akik az udmurtok és komik közelében élnek az Urál–Felső-Volga vidékén. Ezen népek mindegyike közös felmenőkön osztozhat a honfoglalókkal, csakúgy mint Közép-Ázsia török népei, a leszármazás iránya azonban kérdéses. Véleményem szerint a honfoglalók összes felmenője mindig is a sztyeppei kultúrkörbe tartozott. A nyelvészetileg közeli rokon finnugor népek ősei is innen származhattak, de ők elhagyták a sztyeppét, és északra vándoroltak. Erre utalnak például az obi-ugoroknál fennmaradt lovas hagyományok.
A honfoglalókról szóló összes ismeretünk komoly létszámú és katonai erejű, nagy múltú lovas kultúrával rendelkező népszövetségről szól, ami megfelel a genetikai adatelemzésből kirajzolódó képnek.

– Mit tudunk a magyarok érkezése előtt a Kárpát-medencében élt népek génállományáról?
– Hangsúlyozandó, hogy a honfoglalók nem azonosak a mai magyarság őseivel, mivel ők már egy velük összemérhető, de egyes becslések szerint náluk jóval nagyobb létszámú avarkori népességet találtak a Kárpát-medencében. Ehhez adódnak még a később betelepült és elmagyarosodott etnikumok, mint a kunok, besenyők, svábok stb. Egyelőre sajnos ezek mindegyike fehér folt az archeogenetika térképén.

– Ön azt feltételezi, hogy a honfoglalóknak csak egy része beszélhetett magyar nyelven, sőt azt sem zárja ki, hogy az avarok magyarul beszéltek. Mire alapozza ezt a feltételezést?
– Ez tényleg csak feltevés. Az eddigi adatokból és további, még nem publikált eredményeinkből az a kép rajzolódik ki, hogy a honfoglalók elég heterogén összetételű népesség lehetett. Ma már mindhárom karosi temetőből vannak nagy felbontású genetikai adataink, amelyek szerint a szomszédos temetőkben azonos mellékletekkel eltemetett azonos embertani megjelenésű népességnek genetikailag alig van köze egymáshoz. Mindegyik temető tartalmaz 25-30 százalék ázsiai vonalat, azonban azok az emberek Ázsia más részéből származnak. Az európai genetikai csoportok többsége is jelentősen különbözik, és a szomszédos temetőkben nem találtunk közvetlen rokonokat. A második és a harmadik temető vezérei azonban kivételek, mert ők testvérek voltak, akik egyértelműen a Kaukázusból származtak. Ez arra utal, hogy Karoson több különböző származású népesség települt egymás mellé, valószínűleg külön törzsből, akik bizonyára nem beszéltek azonos nyelvet.
A vérszerződés is azt sugallja, hogy megkötése előtt ezek a törzsek nem tekintették egymást rokonnak. Mindebből azonban az a súlyos következtetés adódik, hogy magyarul csak egy részük beszélhetett, és ha ehhez hozzávesszük az itt talált népeket, akkor az általuk behozott magyar nyelv csak nyelvi kisebbség lehetett. Az általam ismert összes becslés szerint a honfoglalók nem voltak többen, mint az itt talált népek. A nyelvi többség rendszerint beolvasztja a kisebbséget, amint az például a bolgároknál is megtörtént. Ez alapján nem zárható ki, hogy a honfoglalók magyar nyelven beszélőket találtak a Kárpát-medencében.

– Milyen vizsgálatok várhatók a jövőben?
– Az lenne kívánatos, ha elkészülne a Kárpát-medence archeogenetikai térképe. Az itt bemutatott eredmények csak az első lépéseket jelentik ezen az úton. A közeljövőben az avar kor, honfoglalás, Árpád-kor genetikai kapcsolatait vizsgáljuk. Arra keresünk választ, hogy mekkora lehetett a genetikai folytonosság az egyes korszakok között, illetve milyen mértékben számolhatunk új népességek bejövetelével.