Eredeti cím: KUSHKUMBAYEV, Aybolat The Magyar (Madžar, Madiar) Ethnonym in Medieval Written Sources, Ford.: Benkő Mihály
Kép: Kelet-ázsiai fegyveresek rekonstrukciója, balról jobbra: türk, mongol, kipcsák, kazak, középen a rekonstukciót irányító tudós, Ajbolat Kushkumbajjev
A múltban létező népek (etnikumok), etnikai csoportok, törzsek, nemzetségek elnevezésének és önelnevezésének kérdése mindig is a szakemberek: történészek, etnológusok, filológusok figyelmének központjában állt. Számos olyan etnikai név van, amelynek eredetét sokféle: szociális, kulturális, etnopolitikai, etnográfiai, nyelvi és egyéb tényezőkkel, valamely etnikai egység, nyelvcsoport etnikai összetétele kialakulásának speciális vonásaival magyarázhatjuk. A történetírásban máig találkozhatunk országneveket adó etnikumok, etnikai egységek, nemzetek legváltozatosabb elnevezéseivel. Ezeknek különböző nemzetek nyelvein különféle értelmük és tartalmuk lehet. Például a középkori kipcsakokat a keleti forrásokban (arab és perzsa elbeszélő szövegekben) kyfdžaknak, az ótürk írásokban kybčaknak, a kínai krónikákban cin’čának, Oroszországban polovecnek, a bizánci és nyugati krónikákban kumannak, kunnak, palócnak, stb. nevezték. Az etnikai elnevezések témájával foglalkozó kutatók között időnként vad viták folynak arról, hogy mi volt az ősi neve ennek, vagy annak az etnikumnak, etnikai csoportnak, törzsnek, illetve nemzetségnek, van-e kapcsolat a nép egykori összetétele és neve, és annak napjainkig fennmaradt (vagy megváltozott) formája között. Valamely etnonym történelmi korokon keresztüli szilárd fennmaradása nem is annyira az etnikai elnevezés stabilitásáról adhat nekünk információt, mint amennyire a név viselői közös történeti emlékeinek fennmaradásáról, a múltjukról, egykori vezéreikről, nemzetségeiknek alapítóiról, stb..
Úgy vélem, ehhez a problematikához tartozik a középkori magyarok magyar, megyer, mogyeri önelnevezése, valamint az „onogur”-ból származó ( Hungarus, Ungarn, Hongroise, Hungarian, huniguri, hunigari, ugri, venger) elnevezései idegen nyelveken. Úgy tűnik, hogy Keleten a legkorábbi információt arab írott források adták a magyarokról. Ibn Ruszta a 903 körül, vagy kissé később írott művében „al-Madžgarija” (al-Maggariya) néven említi őket. Ebben a névben, ha elvesszük belőle az „al ”határozott névelőt és az „iya” képzőt, felismerhető a mai „magyar” népnév. Al-Bekri „Kitab al-maszalik va-l-mamalik” című művében leírja a madžarok országát (Maggariya, „al-Madžarija, vagy bilad al-Maggariya). A X–XI. századi perzsa írók is szólnak a madžarokról (magyarokról). A „Hudud al-alam” (anonim perzsa mű) közlést ad „Maggari” országáról, amely Nyugaton terül el. Al-Gardizinél (Zajn al-akbar, XI. sz.) szintén „Maggarinak (vagy többes számban Maggariyannak) nevezik a magyarokat. A „Nuhbat al-dahr fi adzsa ib al-barr va-l-bahr” című arab műben a „magyar” etnonym „magar” formában jelenik meg. A késő-középkori és modern orosz írott forrásokban, a következő formákban figyelhető meg ez az etnonym: Madžar/Magar –Možar, Mažar [Levickij, 1978, 56–60].
Egy forradalom előtti orosz szerző, d. A. Hvolszon rendszerezte a koraközépkori magyarokról szóló információkat. Olyan hipotézist állított fel, amely szerint a Magyar (Madžar) és Baskír (Basghard) etnonymek közös gyökérrel rendelkeznek. Úgy véli, hogy „baskír” etnomym eredeti formája „Badžghard” volt, amely így fejlődött a továbbiak során:
Bashgard – Badžgar
Bashkard – Modžgar
Bashkart – Madžgar
Bashkert – Madžar
Bashkirt – Magyar
Baskír. [Hvolszon 1869, 114.]
Nem teljesen érthető, hogy az idézett rekonstrukcióban a „B” betűből miképpen lett „M”. Hvolszon ötletét mindenfelé átvették és ismételték, így az egyik tudományos munkából a másikba vándorló elképzeléssé vált. A középkori magyarok és a baskírok etnikai rokonságával kapcsolatban elfogadom Hvolszon érveit. Azonban ki kell jelentenem, hogy a „Magyar” és „Baskír” etnikai nevek között nincs nyelvi kapcsolat. A két elnevezés különböző gondolatokat rejt, így különböző a jelentésük is.
- G. Kuzejev – Lotz kutatásaira hivatkozva –[1956, 679 sk.] – három szóra hívja fel a figyelmet a „Magyar” szó családjából. 1) mogyer – a magyarok országa; 2) magyar – a magyarok vezérének személyneve; és 3) megyer, az etnonym. Emellett a mod szótag, a szó töve, a magyar nép országára utal, míg a med szótag azon törzs nevének (Magyar) az alapja, amely törzs az egész magyarság etnikai önelnevezését adta. [http:// shejere.narod ru/kuzeev]. A híres filológus, V. V. Napolszkij úgy véli, hogy a magyarok önelnevezése, a magyar < mažar amely azonos a „megyer <*mežer ősmagyar törzsnévvel, a *mancar /menc-r szóból, az ősmagyarok önelnevezéséből származik. Az első szótag ugor, legalább is az eredetére nézve. (Vö. az osztják etnikai neveket: mans /déli/, mansci /északi/, man si /keleti/, mant /északi/; mos /az obi ugorok egyik frátriájának az önelnevezése/). A manc-ar menc-r* szavak második szótagja török eredetű: *ar – „férj, férfi” [Napolski, 2002, 246.]. Véleményem szerint ennek a nagyon fontos álláspontnak alapvető jelentősége van. Ugyanis helyesen mutat rá a magyarok önelnevezésének vegyes jellegére, és utal ennek az etnikai csoportnak, – amelynek voltak ugor és török összetevői már etnogenezisének korai időszakában is – a bonyolult szerkezetére.
Napolszkij tudományos álláspontja ismét megerősíti azokat a korábbi megalapozott véleményeit az etnológusoknak és néprajzosoknak, amelyek szerint sehol, de különösen az eurázsiai sztyeppéken nem léteztek mindössze egy etnikai összetevőből álló etnikai csoportok, (más szavakkal: tiszta etnikai csoportok), sem a középkorban, sem a korábbi történeti korszakokban. Az eurázsiai népek számára gyakorlatilag lehetetlen volt megőrizni „etnikai tisztaságukat” a nomád élet túlnyomó szerepének feltételei között azon népek körében, amelyek ezeken, a végtelen területeken éltek, és sokrétű kapcsolatokat tartottak fenn egymással, elsősorban etnikai szempontból nézve. A hasonló etnikai folyamatokat, egy-egy etnikai csoport kialakulását lehetetlen egyvonalú fejlődési irányként vizsgálni. Kétségtelen, hogy a gyakorlati etnikai kutatások komplikáltabb folyamatokat mutathatnak ki a tiszta etnikai csoportok létezésének sémájánál és koncepciójánál, amelyet olyan kutatók alakítottak ki, akiket néha túlságosan is befolyásolnak saját hipotézisek és szerkezeti elképzeléseik, „logikai következtetéseik”. Ráadásul, ezek a kutatók a végsőkig ragaszkodnak ahhoz, hogy más kutatók nézeteit egyáltalán ne ismerjék el. Lehet, hogy olyan eretnek gondolatokat vetettem itt papírra, amelyeket első látásra nehéz elfogadni. Véleményem szerint az „etnikum” XX. századi etnológia által kidolgozott fogalma a régebbi és modern történelmi korok nomád etnikai-politikai egységeiről, aligha fogadható el teljes egészében, bár ma még túlnyomó szerepet játszik az etnográfiai és egyéb szakirodalomban. Még napjainkban sincs olyan pontos meghatározása az „etnikum” fogalmának, amely minden tudóst kielégítene, különösen, ha azokról a kutatókról van szó, akik etnikai kérdésekkel (etnogenezisekre vonatkozó problémákkal) szakszerűen és céltudatosan foglalkoznak.
A vélemények többsége szerint az ősmagyarok nagyjából a IX. század közepén hagyták el „genetikai fészküket” és a rokon keleti népeket. A magyarok keleti őshazájának kérdése már a XIX. század második felétől kezdve vitatott. A tudósok körében számos hipotézis, álláspont merült fel, és merül fel vele kapcsolatban, napjainkban is. Ha valamennyiről szólnék, messze túllépném cikkem kereteit. Szükség lenne speciális, egyedül ezzel a kérdéssel foglalkozó kutatásra. Jó hír a számomra, hogy az utóbbi időben ilyen jellegű kutatásokba kezdtek éppen a magyar kutatók [Lásd például: Gyóni Gábor, 2007]. Egy tény kétségtelen: a magyarok a Kárpát-medencébe Kelet felől érkeztek. Bíborban született Constantin bizánci császár egyike volt az elsőknek azok közül, akik hírt adtak a magyarok Kelet-Európába érkezéséről, „De Administrando Imperio” című munkájában tett feljegyzéseiben. A császár „Turk” etnikai névvel említette művében a magyarokat. Azonban megemlíti azt is, hogy korábban „Savarto asphaloi” (szavírok, szabírok, szabarok) volt a nevük. A besenyők ellen vívott vesztes háborújuk során a magyarok kétfelé váltak: keleti és nyugati magyarokra. „Az egyik rész keletnek ment lakni, a perzsa részek felé, és ezeket a mai napig a turkok régi nevén Savartoaszfaloi-nak nevezik. A másik rész pedig nyugot felé ment lakni…” [Bíborban született Constantin császár, De Administrando Imperio. 38. fejezet. In: A magyar honfoglalás kútfői, Budapest 1900, 121.] Nagyon valószínű, hogy a bizánci szerző nemcsak eltorzította a magyarok etnikai nevét, de rosszul is értelmezte azt. Azonban, mégis, nagyon fontos információt kaptunk tőle: a magyarok egy része valahol Keleten maradt. Azok az események, amelyek kapcsolatban állnak a valamikor egységes magyar nép kétfelé szakadásával, nem Kelet-Európában, a Fekete-tenger mellékének északi sztyeppéin mentek végbe, hanem valahol távolabbra Keleten. Könnyen lehetséges, hogy a kettéválás folyamata hosszabb időt vett igénybe, mint ahogy azt a kutatók többsége véli. Elképzelhető, hogy ez az eseménysorozat megkezdődött már a Volga és Ural-folyók között, és eltartott néhány évtizedig. A magyarok egyik ága Nyugat felé távozott. Vándorútjuk során egyre távolabb kerültek keleti testvéreiktől, és egyre kevésbé tartották velük a kapcsolatot. Semmi kétség azzal kapcsolatban, hogy a keleti magyarok létezése a Volga-folyó és az Urál-hegység között történelmi tény volt. A XI–XIII. századok során arab és perzsa szerzők egyaránt hírt adnak a keleti és nyugati magyarokról. (A magyarok önelnevezése és országneve: „Maggari”, „al-Maggariya”, „bilad Basgird wa Magar”; „al Magar”: városnév az Északi Kaukázusban).
A keleti magyar nép és országa nagy valószínűséggel önállóan létezett a Volga-Ural régióban, délkeletre Volgai Bulgáriától, egészen a mongol hódításig. Azonban azt nehéz megmondani, hogy valóban volt-e államuk az adott korszakban. A „Mongolok titkos Története” (1240) szerzője a könyv 262&-ában beszél országukról. Ez a paragrafus azokról az eseményekről szól, amikor a nagy mongol hadvezér, Szubotáj Bagatur Nyugat felé (a szövegben: észak felé) vonult csapataival, és 11 nemzetet és országot hódoltatott: „Kanlin, Kibcsaut, Bachžigit, Orosut, Machžarat, Asut, Sasut, Serkesut, Keshimir, Bolar, Raral (Lalat).” A mongol hadsereg bővizű folyókon kelt át: az Idil és Ajakh folyókon. (A Volga- és Ural folyók). Az idézetből világos, hogy a keleti magyarok országának mongol neve „Machžarat” volt (a „Machžar” etnonym a többes számot jelző „at” végződéssel). Tehát az adott információ éppen a keleti magyar népről és annak országáról szól. Egyes régóta meglévő elméletek szerint Pannóniát (Magyarországot) jelölték ott ezzel a névvel. Azonban az 1229-1232-es hadjárat során a Volga-Urál régióban megjelent mongol hadsereg feladatai között nem szerepelt a Magyar Királyság meghódítása, többek között már csak azért sem, mert a Kárpát-medence nagyon messze terült el a Volga-régiótól. Szubotáj elsődleges feladata akkor a volgai helyi népek: a kipcsakok, bolgárok, magyarok, szakszinok, baskírok, stb. leigázása volt. A Mongolok titkos Történetének egy másik paragrafusa arról szól, hogy a mongol hadseregnek kemény harcot kellett vívnia ezek ellen az országok ellen: „(Mivelhogy) Szubotáj Bagatur kemény ellenállásba ütközött azoknak az országoknak a részéről, amelyeket meg kellett hódítania, különösen Kanlin, Kibcsaut, Bachžigit, Orosut, Asut, Sesut, Machžar, stb. részről”. [Kozin 1941, &262, 270]. Nem szabad, hogy megzavarjon minket a Volgától távol fekvő nyugati területek (például: Kijev) említése a Mongolok Titkos Történetében. A hősi elbeszélés művészi stílusban íródott, és a mongolok valamennyi hőstettéről be kívánt számolni. Ezért említi egyetlen összefüggésben valamennyi meghódított nemzetet. A fent idézett szöveg megerősíti az Abu-L-Gazi munkájából kapott információt „a Madžarok és Baskurdok” földjeinek meghódításáról.
Julianus barát szintén a magyarok szívós ellenállásáról értesít bennünket a mongolokkal szemben. A magyar származású dominikánus szerzetes 1235–1238 között kétszer is ellátogatott a keleti magyarokhoz. Julianust azzal a feladattal küldték keletre, hogy találja meg a keleti magyarokat, a Kárpát-medencei Magyar Királyságban élő nép rokonait. Ez az önfeláldozó ember hosszú útja során nagy szükséget szenvedett, éhség és szomjúság gyötörte, eltemette kísérőit, azonban végül megtalálta azokat, akiket oly elszántan keresett. Találkozott egy magyar nővel Volgai Bulgáriában. Ez az ország a magyarok országától keletre, vagy délkeletre terült el. Az asszony megmutatta Julianus barátnak a szülőföldje felé vezető utat. A következőket olvashatjuk a vonatkozó írott forrásban:
„Azon ország egyik nagy városában, mely – mint mondják, ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez az (asszony) megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre kétség nélkül megtalálja azokat a magyarokat (is), akiket keres. Ez így is történt.
Megtalálta őket a Nagy Etil folyó mellett… [De facto Ungariae Magne. In: Bendeffy László, Az ismeretlen Julianus.Budapest, 1936, 32. sk.]. Tehát a jelentés szövegéből arról értesülhetünk, hogy Julianus barátnak már nem kellett hosszú utat megtennie a keleti magyarok lakóhelyéig. (Elképzelhető, hogy az Atil-folyó alatt ebben az esetben nem a Volgát kell érteni, hanem valamelyik mellékfolyóját, feltehetőleg a Bjelaját.) Világosan kiderül a szövegből, hogy a keleti magyarok országa az Edil (Atil, Itil, vagyis a Volga) folyó bal partján terült el. Az útbaigazítást követve Julianus barát valóban megtalálta nagy messziségben élő rokonait, akikkel meg tudta érttetni magát magyar nyelven. Találkozása a keleti magyarokkal igazolta reményeit. Ahogy a hivatkozott forrásban írja: „Mikor azok meglátták, és megértették, hogy keresztény magyar, nagyon örültek megérkezésének; körülvezették házanként és falvanként, és hévvel tudakozódtak keresztény véreik királyságáról és országáról. És bármit akart nekik elmondani hitükről vagy egyébről, nagyon szorgalmasan hallgatták őt, mivel a nyelvük teljességgel magyar volt, és megértették őt, és ő is azokat.
Pogányok. Istenről semmi fogalmuk nincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas-, és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a hadakozásban nagyon vitézek.
A régiek hagyományaiból tudják, hogy a magyarok tőlük származnak, de hogy (most) hol laknak, azt nem tudták.
A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában (a magyarok) verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket, és így együtt tizenöt országot egészen elpusztítottak”. [Bendeffy L., id. m., 33.] Mindez megerősíti a mongol forrásból idézett információt, amely szerint a keleti magyarok kemény ellenállást tanúsítottak a mongol hódítókkal szemben, és első támadásuk alkalmával nem váltak alattvalóikká. A keleti magyarok Julianus által leírt életmódja igazi nomádnak mutatja be őket. Ahogy kiderül az elbeszélésből, „lóhúst ettek és lótejet (kumiszt) ittak”. A következő itt a legfontosabb információ: a keleti magyarok nem műveltek földet, vagyis nem voltak földművelők, és jól el voltak látva lovakkal, fegyverekkel. Amikor 1238 után mongol uralom alá kerültek, besorolták őket a mongol tizedes hadiszervezetbe, és attól kezdve a sztyeppe új urainak szövetségeseként aktívan részt vettek a szomszédos államok és népek ellen vívott háborúkban. A híres és hiteles szerző, Rasid-ed-Din, amikor leírja a Dzsucsidák, Dzsingisz kán legidősebb fia leszármazottai birodalmának, az úgynevezett Arany Hordának a katonai erejét, beszámol arról, hogy a magyarok részt vettek a mongolok hadjárataiban. A perzsa történetíró kiemeli a következőket: Toktaj és Bajan kánok hadseregének nagy része (XIII. sz. vége – XIV. sz. eleje) magába foglalja annak a négyezernek (négyezer mongolnak – A. K.) a leszármazottait, de új orosz, cserkesz, kipcsak, madžar és más egységek soroltattak hozzájuk az utóbbi időben”. [Rasid-ed-Din 1952, 275.] Közismert, hogy Tokta egyike volt az Arany horda nagykánjainak (1291–1312), Bajan kán pedig, aki Dzsucsi kán legidősebb fiának Ordának (Ichennek) a leszármazottja volt, a mai Kazahsztán területén uralkodott, és fővezére, vagy egyik vezetője volt a Kék Hordának, az Aranyhorda keleti szárnyának.
A mongolok, miután meghódították Dest-i-Kipcsak területét és Eurázsia Kelet-Európára eső területének nagy részét, új alattvalóikat az uluszok és szárnyak katonai rendszere alapján osztották szét. Valamennyi harcképes embert (többnyire a férfiakat) beosztották az általuk használt tizedes hadirendbe, azért, hogy azok teljesíthessék kötelező katonai szolgálatukat. Ez a hadiszervezet hosszú ideig fennmaradt és radikálisan megváltoztatta az etnikai-politikai helyzetet a meghódított régiókban. Az alávetett népességet szétszórták, újra és újra felosztották, oda-vissza költöztették keletről nyugatra, délről északra. Háború esetén nomádok, földművelők egyaránt kötelesek voltak uluszuk vezetőjét követni, bármely irányba. A keleti magyar népesség eltörökösödése a mongol korszakban kezdődött (vagy fejeződött éppen be). Közismert, hogy a Dzsucsi Ulusz lakosságának többsége azokból a török nyelvű népekből állt, amelyek részben Dest-i-Kipcsak őslakosai voltak, vagy a mongolokkal érkeztek Keletről, Belső- és Közép-Ázsiából. A mongolok maguk –ahogy ez kiderül az írott forrásokból – gyorsan asszimilálódtak a helyi etnikai közeghez, de megőrizték törzsi és nemzetségi etnikai neveiket. Nem okozhat nagy meglepetést az Aranyhorda nomád népességének sokrétűsége, hiszen azt megerősítik az utóbbi időkben felfedezett régészeti leletek és az antropológiai adatok is. Az Arany horda „etnikai kohója” a következőképpen működött: Miután a behódoltak bekerültek a mongol tizedes hadirendbe, a helyi lakosság és az újonnan érkezettek többé-kevésbé egységessé váltak. A különféle törzsi-nemzetségi csoportokból „egybeolvadt” összetevők új etnikai egységeket alkottak, vagy pedig a legerősebb nemzetségek önelnevezése alatt koncentrálódtak. Az ilyen nemzetségek nem voltak vérrokonok a nemzetiségi makro-hierarchia magasabb és középső fokain. Azonban a közös genealógiai fán látszólagos rokonság egyesítette őket. Az itt tárgyalt tényeket igazolják a feltételesen magasabb hierarchikus kapcsolatba lépett nemzetségek közös „sadžrái, sezseréi” (genealógiai táblázatai). Ha az etnikai-politikai piramis alacsonyabb szintjeit nézzük, láthatjuk, hogy azok a családok vagy csoportok, amelyek szoros rokonságban voltak egymással, megőrizhették önelnevezésüket, és patriarchális vonalon továbbvihették korábbi kapcsolataikat is.
Mi történt azokkal a keleti magyarokkal a mongolkorban, akiket akkor már sok száz éve „madžarnak” neveztek? Lehetséges vajon, hogy eltűntek volna, illetve teljes mértékben asszimilálódtak volna Dest-i-Kipcsak sztyeppéinek „török néptengeréhez?” Természetesen egy részük szétszóródhatott a kipcsak nyelven beszélő nomádok között, és valóban asszimilálódhatott hozzájuk. Az is igaz, hogy a kipcsak törzseknek azt a részét, amely makacs ellenállást tanúsított a mongolokkal szemben, a hódítók fizikailag megsemmisítették. Más etnikai csoportok asszimilálódtak az új nemzetségekhez és törzsekhez, és elveszítették korábbi önelnevezésüket. Megint mások azonban, bekerültek a mongol katonai rendszerbe, és megőrizhették korábbi etnikai nevüket. Úgy tűnik, hogy a Nagy Sztyeppén szétszórt, magyarokkal ez a harmadik forgatókönyv zajlott le. Rasid-ed-Din fentebb idézett szövege megerősíti azt a feltételezést, hogy mongol hercegek és katonai vezetők között felosztott magyar egységek (természetesen nemzetségek) más nomád törzsekkel együtt élték nomád életüket egyes területeken, és az ulus vezetője katonai erejének részévé váltak. Mindezt bizonyítja a Dzsucsi ulusz etnikai (törzsi-nemzetségi) összetétele a XIV–XV. századok során. A hírneves kazak kutató, T. I. Szultanov több mint 60 ottani nemzetség listáját mutatja be. A felsorolásban a madžarok is szerepelnek. [Sultanov 1982, 8; Istorija Kazakhstana, 2001, 255; Isakov, 2004, 34.] Dest-i-Kipcsak törzseinek listája az 1430–1460 közötti évekből ismert Maszud B. Oszman Kuhisztani munkáiból, valamint a 92 üzbég törzs listájából, az „Ilatija”-ból, a később, a XIX. században készült „Tuftat at-tavarih i khani” alapján. A „Madžar” etnonym egyértelműen rögzítve van ezen a listán, amelyen, és ez talán még fontosabb, a „Basgyrd” népnév is szerepel. A neves etnográfus, S. M. Abramson által rögzített lista kiegészítéseként tudomást szerzünk az üzbégek „Madžar” nemzetségének létezéséről is [Madžmu at tavarih, 2002, 232 sk.]. Ez a nemzetség a Sejbanida kánok, Abu-l-Hair kánnak és utódainak alattvalója volt. A „Tavarih-i-Guzida-ij Nuszrat-Náméban” egy ádáz csata leírása is szerepel. A csata csúcspontján „Saikh Mazid bagatur a madžar omakból (törzsből) két nyílvesszővel is eltalálta magát Burunduk kánt.” [Materialy, 1969, 22]. A Madžar törzselnevezést említik a közép-ázsiai Sejbnidák dinasztikus történetében, a „Nuszrat Náméban”, vagyis a „Győzelmek Könyvében” is. Egy másik közép-ázsiai szerző, Hafiz-I Tanys a török-mongol törzsek felsorolásakor szintén említi a Madžar törzset. Mahmud Ibn Vali többször is szólt a Madžarokról „Bahr al asrar fi manakib al-ahijar” című művében.
A kazak regős (írott és improvizációs) irodalomnak egy korai időkre keltezett költeménye váratlan megerősítését adta ezeknek a fent idézett történeti adatoknak, amelyek világosan mutatják, hogy a keleti magyar etnikai csoport fennmaradt és tovább létezett Dest-i-Kipcsak sztyeppéin az Arany Horda későbbi időszakaiban (XIV–XV. századok) is. Az „Er-Soban” (Soban Batir) című vers elmondja, hogy a kazak Salkiiz-zirau (1465–1560) értesült Er-Soban betöréséről az Észak-Kaukázusba a Volga-Urál régióból, az Arany Horda területéről. A behatolás során Er-Soban 200 lovat hajtott el a kabard régióban élő Bigazü méneséből. A kabard nagyúr, üldözőbe vette a lótolvajokat. Az üldözés során Er-Soban verses beszédben sorolta fel katonai egységének legkiválóbb harcosait. Több más mellett, a következőkről szól:
”Van még egy vitéz, Kojan, aki csak a harcban él,
Zászlaját szilárdan tartja kezében lovasaink élén,
Ha ellenséggel ütközünk, ő mindig első a harcban,
Mivel e merész vitéz a hős Madžar nemből való.”
A kabard Bigazü ettől a fenyegetéstől annyira megrettent, hogy úgy döntött: azonnal visszatér szülőföldjére, mert világossá vált számára, hogy ilyen félelmetes ellenfelekkel szemben végzetes lenne harcba szállnia. [Poety, 1993, 50].
Ahogy látjuk, a költeményben „Kojan vitézről van szó, a hős Madžar nemből”. Szeretném az olvasó figyelmét erre a versszakra irányítani. Itt a kérdéses név éppen „Madžar” formában jelenik meg. Így bizonyítottnak tekinthetjük, hogy ez volt a „Magyar” etnonym korai formája a török nyelvekben, így a kazak nyelvben is.
A Madžar név nemcsak az üzbég, hanem a nogaj etnikai nomenklatúrában (Nogaj Horda) is megjelent. V. V. Trepavlov alapvető kutatásait összegző művében felsorolja a nogaj törzsi-nemzetségi közösségeket, közöttük a „Madžar” törzset is. Továbbá, ír ezeknek a törzseknek az elnevezéseiről a XVI–XVII. századi orosz dokumentumokban, amelyekben említésre kerül a Možarskoje r.” is. Ebben az esetben az „r” betű az orosz „rod” szó kezdőbetűje. Ennek a szónak a jelentése: „nemzetség” [Trepavlov, 2002, 502]. Z. Ja. Bojarsinova kutatásaiból ismert, hogy a kazakok Középső Hordájában a kipcsak törzs legnagyobb ága a kara-kipcsak ág volt, amely a Torgaj-fennsíktől az Isim és Irtis folyókig terjedő végtelen sztyeppéken élt. A kara-kipcsakoknak jelentős befolyása volt Nyugat-Szibéria szomszédos törzseire is. Bojarsinova a kara-kipcsakok más etnikai csoportjai között a „Madžar (Magyar) kipcsakokat” is említi. (A szerző „Madžar/Magyar Kipcsak kifejezését szándékosan idéztem szó szerint. A. K.) [Bojarshinova 1960, 75; Istorija Kazakhstana, 1997, 154.]. A kazak törzsi nemzetségi szerkezet későbbi leírásai, különösen a kiemelkedő jelentőségű orosz etnográfus, N. A. Arisztov feljegyzései bizonyítják, hogy a „мадiар” etnikai csoport valóban létezett a kipcsakok között az Orosz Birodalom Sztyeppei Kormányzóságában, az Akmolai Régióban [Aristov, 1896, 379.]. Lehet, hogy éppen a XVIII–XIX. századok fordulója táján történt, hogy a „Madžar” etnonym helyet adott a „Madiar, illetve „Magyar” változatainak. Ez a változás a török nyelvekben, ahol a „,dž” illetve „ž” betűk minden további nélkül változhatnak „j”-re, vagy „i”-re és viszont, könnyen megmagyarázható. A fenti a tudósítások a kazak sztyeppék magyarjairól, összehasonlíthatók F. Scserbinának a XX. század elején a kazak sztyeppei régiók kutatására szervezett expedíciójának eredményeivel. A 11. kötetből (Omszk Régió) értesülünk arról, hogy a „4” adminisztratív aulban (településen) kizárólag magyarok éltek. Az első kazak történészek egyike, M. Tynyspajev komoly erőfeszítést szentelt a kazak nemzetségek genealógiai táblázatainak kidolgozására. Táblázataiból arról értesülhetünk, hogy a „madijarok” a következőképpen kapcsolódtak be a kipcsakok törzsi-nemzetségi hierarchiájába: Bultun – Orys1 – Madiar. Tynyspajev azt is hangsúlyozza, hogy vannak madiarok a Tokal-argünök Zsogaly-sekty nemzetségében is [Tynyspajev 1925, 69, 70.]. A magyarok, pontosabban madiarok észlelései az argün és kipcsak területeken és közegben megerősítést nyertek a Kazah Tudományos Akadémia Történeti, Néprajzi és Régészeti Intézetének a XX. század 50–60-as éveiben szervezett speciális néprajzi expedícióinak során is [Mukanov, 1974, 58, 186 sk.].
Azok, akikből napjainkra a kazak-madžarok (madijarok) lettek, viszonylag későn egyesültek a kazak néppel. Mindenekelőtt többé-kevésbé egységesen, egy tömbben, a nogaj és üzbég etno-politikai egységekhez csatlakoztak a XV–XVII. századokban. Kazak-magyar nemzetségek között fennmaradt legendák, mesék szólnak a kazak sztyeppékre érkezésükről déli-délkeleti irányból, még abban az időben, amikor a Sejbanidák oldalán harcoltak. Ez az adat nem zárja ki, hogy érkezhettek egyes csoportjaik nyugati irányból is.
A fentebb leírt adatokat összegezve, megállapíthatjuk, hogy a középkori szerzők korábbi szövegeiben a „Madžar”, „Mažar”, „Machžar”, a magyarokra vonatkoztatható etnonymek szerepelnek egészen az újkorig (XVIII. sz.).A „madiar”, madijar” formák később jelennek meg a kazak nyelvben. Ez utóbbi etnikai nevek változatai az üzbégek között napjainkig fennmaradt „madžar” etnikai névnek. A „Madžar” etnonym, illetve toponym fennmaradását a nogaj, kazak, üzbég területeken, a Krím félszigeten, vagy az Észak-Kaukázus népei között nem magyarázhatjuk meg egyszerű véletlennel. Ugyanez a jelenség figyelhető meg Eurázsia török népeinek etno-nomenklatúrájában más etnonymek esetében is. A kipcsak, argün, najman, kirej/it/, kongürat stb. etnonymek úgyszintén mindenütt léteznek a fentebb felsorolt ázsiai és kelet-európai népek körében. A Magyarországra került kunok, kumánok, polovecek XIII. századi története különösen érdekes és tanulságos ebből a szempontból. Ők sokáig megőrizték eredeti nyelvüket, és kunnak”, palócnak” nevezték őket magyarul.
Még egy megjegyzést tennék: a keleti magyarok nem vesztették el önelnevezésüket, és nem is „tűntek el”, napjaink egyes kutatóinak elképzelése ellenére sem. Az adott kérdésekre csak az utóbbi időben figyeltünk fel, amikor is alaposan és részletesen tanulmányozni kezdtük a még ma is sok rejtélyt, sötét, feltáratlan részletet is tartalmazó történelmünk etnogenetikai, antropológiai és etnokultúrális problémáit. Véleményem szerint folytatni kell ennek a nagyon érdekes és átfogó problémának a kutatását. Sajnos, a magyar kollegák csak nagyon keveset tudnak erről a kérdésről. Azonban, szeretném felhívni a figyelmet a következőkre: Egyre több régészeti adat mutat arra, hogy nemcsak ősmagyar (ahogy gyakrabban említik: ugor) emlékek maradtak fenn Észak- és Nyugati-Kazakisztán területein, hanem olyan régészeti emlékek is, amelyek a magyar kultúra gazdag elemeinek jelenlétére mutatnak sztyeppéinken a korai középkorban. Ezek az elemek alapvető összetevői a Nagy Sztyeppe sokszínű nomád civilizációjának.
IRODALOM
Абуль-Гази-Багадур-хан. Родословное древо тюрков. М., - Ташкент - Бишкек, 1996.
A magyar honfoglalás kútfői, Budapest 1900, 121.
Аристов Н.А. Заметки об этническом составе тюркских племен и народностей и сведения об их численности // Журнал «Живая старина». Отделение этнографии. Вып. III и IV. СПб., 1896.
Ахмедов Б.А. Историко-географическая литература Средней Азии XVI-XVIII вв.: (Письменные памятники). Ташкент: Фан, 1985.
Bendeffy László, Az ismeretlen Julianus.
Бояршинова З.Я. Население Западной Сибири до начала русской колонизации Томск., 1971.
Габор Д. Протовенгры на Урале в первом тясячелетии нашей эры в российской и венгерской историографии. Автореф. дисс. … к.и.н. Екатеринбург, 2007.
История Казахстана (с древнейших времен до наших дней). В пяти томах. Т. 2. – Алматы: «Атамура», 1997.
История Казахстана и Центральной Азии: Учеб. пособие/ Абусеитова М.Х. и др. – Алматы: Дайк-Пресс, 2001.
Исхаков Д.М. Тюрко-татарские государства XV-XVI вв. Казань: Институт истории им. Ш. Марджани АН РТ, 2004.
Кляшторный С.Г., Султанов Т.И. Казахстан: летопись трех тысячелетий. Алма-Ата, 1992.
Козин С.А. Сокровенное сказание монголов. М. – Л.: Изд-во АН СССР, 1941.
Константин Багрянородный. Об управлении империей. Текст, перевод, комментарии. Изд. второе, исправ. Под ред. Г.Г. Литаврина и А.П. Новосельцева. – М.: Наука, 1991.
Кузеев Р.Г. Происхождение башкирского народа // http://shejere.narod.ru/kuzeev.htm#_О_ПРОИСХОЖДЕНИИ_И_ИСТОРИИ%20РАССЕЛЕНИ#
Левицкий Т. «Мадьяры» у средневековых арабских и персидских географов // Восточная Европа в древности и средневековье (сборник статей) М.: Наука, 1978.
Маджму ат-Таварих // Материалы по истории кыргызов и Кыргызстана. Бишкек, 2002. 2-е изд.
Материалы по истории казахских ханств XV-XVIII веков (извлечения из персидских и тюркских сочинений). Алма-Ата: Наука, 1969.
Материалы по киргизскому землепользованию собранные и разработанные экспедицией по исследованию степных областей. Акмолинская область. Омский уезд. Т.XI. Омск., 1902.
Муканов М.С. Этнический состав и расселение казахов Среднего жуза. Алма-Ата: Наука КазССР, 1974.
Напольских В.В. Баскарт, или Великая Венгрия // Христианский мир и «Великая Монгольская империя». Мат-лы францискианской миссии 1245 года. Крит. текст, пер. с лат. «Истории Тартар» брата Ц. де Бридиа С.В. Аксенова и А.Г. Юрченко. Экспоз., исслед. и указ. А.Г. Юрченко. СПб.: Евразия, 2002.
Поэты пяти веков. Казахская поэзия XV – начала ХХ в. Вст. ст., сост., биогр., спр. и прим. М.М. Магауина. Пер. с каз. Алма-Ата: Жазушы, 1993.
Рашид-ад-Дин. Сборник летописей. Пер. с пер. О.И. Смирновой. Прим. Б.И. Панкратова и О.И. Смирновой Ред. проф. А.А. Семенова М.-Л: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Книга 2.
Султанов Т.Н. Кочевые племена Приаралья в XV - XVII вв. (вопросы этнической и социальной истории). - М.: Наука, 1982.
Трепавлов В.В. История Ногайской Орды. М.: Изд-я фирма «Восточная литература» РАН, 2002.
Тынышпаев М. Материалы к истории киргиз-казахского народа. Ташкент, 1925.
Хвольсон Д.А. Известия о хозарах, буртасах, болгарах, мадьярах, славянах и руссах Абу-Али Ахмеда бен-Омар ибн-Даста. СПб., 1869.
Lábjegyzetek:
1 Az „urusz” szó a „russzkij” fonetikus változata. Ez a forma könnyen megmagyarázható. A török nyelvektől idegen az „r” betű szókezdő betűkénti használata. Így a „russzkij” szó akcentust kapott, és „urus, orus, orys” formában jelent meg. Az írott forrásokban találkozhatunk az „arus, ars” változattal is, a második változatot feltehetőleg „arys”-nak ejtették. Az „Urus” név meglehetősen elterjedt volt a török nemesek és Dzsingisz kán leszármazottai között, legalább a XII. századtól kezdve. Napjaink kutatóinak értelmezése szerint az Urus nevet általában szőke gyerekek kapták. [Sultanov. Vö.: Kazakhstan: Letopis’ trekh tysijachletij. 1992, 198.].
