Kép: Tohtamis Állama (Aranyhorda, Dzsudzsi ulusz) és Timur Állama (Csagataj ulusz). Bekeretezve Madzsar (Magyar) város, amely a két állam közötti konfliktusban pusztult el.

A magyar identitástudat – másképpen annak a kérdése, hogy ki tekinti magát magyarnak, illetőleg kit tekintenek mások magyarnak – történelmileg változó helyzetének egyik meghatározó tényezője a magyarok eredete.

A honfoglalás korából saját készítésű írásos feljegyzések nem maradtak. A magyar törzsek nevei is csak Bíborbanszületett Konstantin császár irásaiban, és egyes helységek nevében maradtak meg. A XI-XVI. században keletkezett magyar krónikák – Anonymustól Heltai Gáspárig – a magyarok eredetét a hunokra vezették vissza, illetőleg az Árpád-házat Attila hun fejedelemtől származtatták. A Habsburg Birodalomnak komoly fejtörést okoztak a magyar függetlenségi mozgalmak. E törekvések elleni ideológiai hadviselésében is az „oszd meg és uralkodj” elvét alkalmazta, így ha nem is közvetlenül emiatt, de tény hogy éppen ebben az időszakban született meg a finnugor elmélet. 1771-ben a csillagász Sajnovics János jezsuita pap Demonstratio című munkájában először tett kísérletet a magyar és a finnugor nyelv hasonlítására, ezzel egyidőben Engel János támadta a hun-magyar kapcsolatot. A reformkor és az ezt lezáró forradalom és szabadságharc időszaka a hun-magyar eredet, a honfoglalás dicsőséges eseményei témájának reneszánszát jelentette. Ezt jelzi Arany János Buda halála, illetőleg Vörösmarty Mihály Zalán futása című hőskölteménye, a különböző versekben felbukkanó régi dicsőségre utaló gondolatok.

A kiegyezés után fejtette ki tevékenységét a Magyarországon letelepedett, német származású Budenz József, aki a történeti nyelvészet elismert tudósa lett. Budenz – Sajnovicshoz hasonlóan – a magyar nyelv finnugor eredetét vallotta. Párhuzamosan jelentkezett a hun hagyomány támadása is, melyet a szász Éder József és Schlözer Károly, majd a szlovák Szklenár György, Dümmler, Büdinger és Palaczky, Röessler Róbert és mások mesének nyilvánítottak. Ezt a vonalat követte a felvidéki szász családban született Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál, aki szerint a „hun hagyomány nem lehet a magyar nép ősi, keletről hozott hagyománya ... a hun hagyomány a XIII. századi krónikások meséje ...” Ezek az elméletek kizárták a hunok és magyarok kapcsolatát és a nyelv nyomain a szibériai parányi népekhez, a vogulokhoz és osztyákokhoz jutottak el, mint legközelebbi rokonokhoz.

A zsidó származású Vámbéry (Bamberger) Ármin, a sánta dervis, aki a keleti magyarok nyomát keresve gyalog, álruhában Szamarkandig eljutott, ettől eltérő álláspontot képviselt. 1869-ben tanulmányt publikált a magyar-török szóegyezésekről. Nem zárta ugyan ki a finnugor nyelrokonságot, de rámutatott a – közép-ázsiai – török kapcsolatok fontosságára. Budenz József hosszú tanulmányban bírálta Vámbéry munkáját. Ezt követte Vámbéry Ármin 1882-ben megjelentetett A magyarok eredete  című műve, mely kirobbantotta az úgynevezett „ugor-török” háborút.

A vita finnugor oldal győzelmével történt lezárásában vélhetőleg szerepe lehetett a politikának is. A császár sohasem bocsátotta meg az Oszmán Török Birodalomnak a szabadságharc menekültjeinek befogadását. Emellett Európában a hun Attila emlékének megítélése nagyon kedvezőtlen volt. Talán ennek is köszönhető, hogy Trefort Ágost kultuszminiszter jegyzőkönyvileg kijelentette, hogy becsüli a török oldal képviselőit, de nekünk európai rokonokra van szükségünk. Aki nem a finnugor elméletet vallja, az ne számítson állami támogatásra, ösztöndíjra, kollégiumi ellátásra.

Az 1949 után uralomra jutott marxista tudomány a kérdést osztály alapon értékelte újra. Budenzet, Hunfalyt a feltörekvő polgárság képviselőjének, Vámbéryt és támogatóit pedig az ősi dicsőséget kereső retrográd feudalizmus képviselőinek nyilvánította. A hun-magyar származás elméletének kategórikus tagadása a mai napig jellemzi a magyar hivatásos tudomány álláspontját. Továbbra sem bizonyítható, hogy a hunok esetleg éppen finnugor nyelven beszéltek, ahogyan az sem, hogy az Árpád-ház Attilától származik. Mindenesetre tényként állapítható meg, hogy a Hun Birodalom széthullása után a Kárpátoktól keletre újabb hatalmas lovas-nomád birodalmak emelkedtek fel, majd hullottak széjjel. Ilyen volt az első és második Türk Birodalom, a Kazár Birodalom, a Kipcsák Törzsszövetség, melynek nyugati ágához tartoztak a hazánkban a mongolok elől menedéket kereső kunok (kumánok). Ha a magyarok átkelve a Kárpátokon hosszú évtizedekig rettegésben tartották egész Nyugat-Európát, akkor feltételezhető, hogy a Kárpátok túloldalán is jelentős szerepet játszottak a hatalmas keleti birodalmakban. Ahogy Györffy György feltételezte, könnyen lehet, hogy a magyarok vezetői a türk birodalmat megszervező Asina családból származtak.

A hun eredet tagadásának összekötése a magyar nyelv finnugor eredetének kérdésével a mai napig szívósan tartja magát. Neves akadémikusunk például ezt írja: "...A hun-magyar eredet azután a XIX. század közepéig olyan evidencia lett, mely először a nemzet gerincét alkotó nemesség, majd a teljes magyarság nemzeti hagyományának szerves részévé vált, annak ideológiai egységét biztosította. A XVIII. században, elsősorban jezsuita történetíróink révén, a magyar történetírás, így az őstörténet kutatása is forrásokkal megalapozott tudományos stúdiummá vált, de a hun-magyar történeti szemlélet keretei továbbra is fennálltak. Az 1867-es kiegyezés teremti meg a polgárosodás és modernizáció feltételeit, ha felemás módon is, ugyanis modern nemzetet építeni önálló állam nélkül csak felemás módon lehetett. Mindenesetre a modern magyar tudományosság a dualizmus évtizedei alatt bomlik ki, így a magyar őstörténetre vonatkozó nézetek is gyökeres átalakuláson mennek keresztül. Megerősödik és tudományos bizonyítást nyer a magyar nyelv finnugor eredete, és a hun-magyar származás tana átkerül az eszmetörténeti vizsgálódások sorába, és utóéletét nem a tudományban, hanem az irodalomban és a képzőművészetben találja meg..." (Vásáry István: Múltunk kacatjai, in: Magyar Nemzet Magazin 2015. február 28.) Magyarul, aki még mindíg a hun eredetet vallja, az dilettáns. Ez a "tudományos" nézet annál is furcsább, mert óriási logikai hibából ered. A két dolog semmiképpen nem köthető össze, hiszen a hunok nyelvét nem ismerjük.

 Magyar és Mazsar

 Az elmúlt évtizedekben a magyar őstörténet kutatás területén több olyan új felfedezés született, mely indokolttá teszi a kialakult tudományos álláspontok újragondolását. A kazakisztáni Torgaj-vidéken, Üzbegisztánban a Kaska-Darja mentén, a Mongol Altajban és Nyugat-Szibériában magukat magyarnak nevező törzseket találtak. Ezt a körülményt önelnevezésük mellett az antropológiai kutatások, sírfeliratok, nemzetségtáblák, mondák, a kazak és üzbég kánságok megalapításáról szóló keleti krónikák és genetikai vizsgálatok igazolták. Az eredmények Tóth Tibor antropológus (1965), Benkő Mihály történész, keletkutató és dr. Bíró András Zsolt genetikus nevéhez fűződnek. Az újabb kutatások azt valószínűsítik, hogy a Julianus barát által 1235 telén megtalált keleti magyarok nem semmisültek meg, hanem betagozódtak az Arany Hordába, majd a XV-XVI. században – Oroszország felemelkedése miatt – új hazát keresve Dél-Kelet felé indultak és Abul Hair majd Sejbani kán vezetésével részt vettek az Arany Horda utódaiból létrejött kazak és üzbég kánságok megalapításában. Mivel Kazakisztánban és Üzbegisztánban mindenki tudja, hogy melyik törzsből, nemzetségből származik, a keleti magyarokkal a kazak és üzbég népek államalkotó elemeiként ma is felvehető a kapcsolat.

Itt fontos megjegyezni, hogy a törzsek nevét tartalmazó ciril és arab betűs írásokban „gy” betű hiányában madijar, madiar, majar szavak szerepelnek, de az említett törzsek, nemzetségek tagjai nevüket tökéletesen úgy ejtik ki, ahogyan mi: „magyar”. Kivételt képeznek a Mongol-Altajban élő magyarok, mivel ők nem nevezik magukat sehogy, viszont a velük együtt lakó kereit törzsszövetségbe tartozó kazakok mazsaroknak nevezik őket.

A hivatásos, akadémiai intézetekben vagy egyetemeken dolgozó néprajz tudósok, turkológusok elutasítják a keleti magyar törzsekkel, néptöredékekkel való rokonságot. Fodor István nyelvész egy a Tudós klub című műsorban elhangzott rádió interjúban kijelentette, hogy itt csak véletlen névhasonlóságról lehet szó. Benkő Mihály Kipcsák magyarok című könyvének bemutatóján pedig Molnár Ádám turkológus mondta azt, hogy a turkológusok egységes álláspontja szerint a „mahdijar” törzsnek semmi köze a magyarokhoz. Veres Péter néprajzos több cikket írt, mely szerint a kazakisztáni magyar törzs neve a Mohamedjar szó rövidítése. Állításait Somfai Kara Dávid néprajzos – egyébként soha le nem írt – etimológiai fejtegetéseire alapozza. Ezt követően Baski Imre több, mint 30 oldalas tanulmányt szentelt a kazakisztáni „Madijar” nemzetségnév Mohamed prófétához kapcsolódó eredete elméletének, melyet a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtörténeti Intézetének folyóiratában jelentetett meg. ( BASKI IMRE, A kazak madijar nemzetségnév és a magyar népnév állítólagos közös eredetéről, Nyelvtörténeti Közlemények 2010–11, 95–130.)

Egységes, csak ellenkező előjellel a Közép-Ázsiai turkológusok, történészek, néprajzosok álláspontja is. E szerint vannak kazak-magyarok, üzbég-magyarok, akiknek a testvérei a Kárpát-medencében élnek. Maguk a törzsek tagjai hagyományaikból úgy tudják, hogy sokkal többen voltak, népük egy része nyugatra távozott, és most már azt is be tudják azonosítani, hogy „Vengrijában” (ez Magyarország orosz neve, melyet átvettek) élnek. Nagyon furcsa, hogy a magyar tudósok maguknak az érintetteknek és világhírű közép-ázsiai tudósok – így például Orazak Izmagulov antropológus, Bolat Kumekov turkológus, Szeipert Abuszeitova történész, Aibolat Kushkumbajev történész (maga is keleti magyar) – véleményét is figyelmen kívül hagyják a témában.

Kép: Keleti magyar lovas. Fotó: Benkő Mihály

A magyarok kettéválásáról, egy részük kelet, másik részük nyugat felé vándorlásáról és egymással fenntartott rendszeres kapcsolataikról 950-ben Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár írt „A birodalom kormányzása” című művének 38. fejezetében [1]. A keleti magyarok emléke a 13. század elejére már elhalványodott Kárpát-medencében élő testvéreik között. Julianus barát és dominikánus rendtársai a „keresztény Magyarok történetében” olvashatták, hogy keleten van egy másik, „Nagyobb Magyarország ahonnan népével együtt a hét vezér kiköltözött”, de hogy hol van, „még csak nem is sejtették”. Végül Julianus barát 1236-ban – sok viszontagság után – megtalálta az (egyik?) tartományukat. A mongol kor vérzivataros idejében azonban nem volt lehetőség a rendszeres kapcsolatok felújítására. A 15. században Mátyás király udvarába még érkeztek hírek arról, hogy a Don forrásvidékén magyarul beszélő nép található, ezt követően azonban a keleti magyarokra vonatkozó információk hosszú évszázadokra csaknem teljesen megszűntek. Mindez azért érdemel különös figyelmet, mert az elmúlt évtizedekben ismételten hírek érkeztek magukat magyarnak nevező, bár magyarul már nem beszélő néptöredékekről Baskíriából, Kazahsztánból, Üzbegisztánból és Nyugat-Mongóliából.

Julianus barát útja

Julianus barát 1235-1236-os útjáról szerzetestársa, talán felettese által IX. Gergely pápa részére készített „Riccardus-jelentés” [3] szerint korábban Ottó barát – 1232-es útján – talált magyarul beszélő embereket, de a tartományukba nem jutott el. Az ő útmutatása alapján Julianus barát megtalálta [egyik] tartományukat „Nagy Bolgárország… egyik nagy városától … kétnapi járóföldre … a nagy Etil folyó mellett”….„Kik látván őt s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat.” … „Mikor tehát vissza akart térni, kitanították őt ezek a magyarok egy másik útra, amelyen gyorsabban utazhat.” A mordvinok földjén át vízen, majd Oroszországon és Lengyelországon keresztül lovon utazott, 1236. karácsonyának másnapján érte el „Magyarország kapuját”. Julianus barát hírt hozott mind a keleti magyarokról, mind a közelgő mongol (tatár) támadásról. A Németország ellen irányuló, de a Magyar Királyság területén elakadt tatár támadás után a Kárpátok keleti oldalától az Irtisig kiépülő aranyhordában a keleti magyarok önállósága végképp megszűnt. A Riccardus-jelentés a keleti magyarok megtelepedési helyét nem nevezi meg, de a leírásból a hajdani „Nagy Bolgárországgal”, határos Baskíriára lehet következtetni. Ezt erősíti meg az is, hogy „Baskíriát, azaz Nagy Magyarországot” 1255-ben útleírásában a francia szerzetes, Rubruk nevezi meg. Feltehetőleg Julianusra hivatkozva írja: „Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda.” [3] Rubruk a mongol uralom alatt lévő területen többször is találkozott magyarokkal, de tartományukat nem kereste fel. Meg kell említeni, hogy Kézai Simon krónikájában az található, hogy Skythia Barsatia (Baskar), Dentia (Dent) és Mogoria (Magyarország) részekre oszlik. [17] Ezek közül Barsatia neve is Baskíriát tükrözheti. Tény, hogy Baskíriában ma is találhatók magyar törzsnevek (pl. Gyarmat, Jenő). Ezzel a kérdéssel többek között Pauler Gyula, Ligeti Lajos, Német Gyula és Mándoky Kongur István is foglalkozott [21, 20, 19, 18]. Itt jegyzem meg, hogy a magyarok mongol kori – Volga-Káma vidéki – jelenlétére utal egy 1311-ben elhunyt személy sírja is, melyet a Káma melletti Csisztopolban 1983-ban fedeztek fel: „Az arabírásos sírfeliraton ugyanis minden kétséget kizáróan olvasható volt az elhunyt apjának neve: Madzsar.” [22]

Kép: Tohtamis Állama (az Aranyhorda) és Timur Lenk Állama (Csagataj Birodalma). A bekeretezett résznél található Madzsar (Magyar) város, melyet a két állam közötti konfliktus során pusztítottak el. Forrás: Ajbolat Kushkumbajev.

Julianus barát magyarjai a mongol kor után a Don-Volga vidéken

Azt a tényt, hogy a mongol kor után a Don forrásvidékén – orosz fennhatóság alatt – magyarul beszélő népet találtak, Thuróczy János krónikája rögzítette Aeneas Silvius Piccolomini, későbbi II. Pius pápa „Commentarii” című műve alapján. Erre hivatkozik Bonfini is, a „Rerum Hungarorum Decades”-ben, kiegészítve az információt „szarmata” kereskedők közvetlenül Mátyás királynak hozott híreivel. Leírja a királynak e hírek alapján kialakult tervét is, mely szerint szeretné a keleti magyarokat a háborúk miatt megfogyatkozott lakosságú Magyar Királyságba áttelepíteni. A királynak ez a szándéka azonban sikertelen maradt. [10] Az információk szűkössége, közvetett volta miatt ezek a hírek önmagukban nem lennének elegendő tudományos bizonyítéknak tekinthetők. Vásáry István azonban korabeli orosz okiratok és a Don-Volga vidék 20. századi helységnévtárai magyar népnevet tükröző településneveinek tanulmányozása alapján bebizonyította, hogy Julianus magyarjainak utódai, a mongol kor után valóban a Don forrásvidékén, valamint a Közép-Volga vidékén éltek. Vásáry a településnevek alapján megrajzolta a mozar és miser/mescer néptöredékek megtelepedésének térképét is, melyek Oroszország, Tatárföld és Baskíria területét érintik. [25] Megjegyzem, Vásáry csak a mozar néptöredéket tekinti magyar eredetűnek, de más tudományos álláspontok szerint a miser/misar név is a magyar névből ered.[19]

Hírek a keleti magyarokról

A 15. századot követően a keleti magyarokra vonatkozó információk csaknem teljesen megszűntek. Egy-egy meg nem erősített információn kívül – ilyen volt például Turgoly Sámuel, II. Rákóczi Ferenc orosz szolgálatba állt tisztjének a levele, mely szerint a Krim félszigeten hét magyarul beszélő falu létezett a 18. század elején [24] – egészen a közelmúltig, alig jutott el hír róluk Magyarországra.

Magukat magyarnak nevező törzsek napjainkban

Nemrégiben azonban újabb hírek érkeztek a keleti magyarokról, pontosabban magukat magyarnak nevező, de már magyarul nem beszélő néptöredékekről. A nyugat-kazahsztáni – magát magyarnak nevező – néptöredéket 1965-ben dr. Tóth Tibor antropológus fedezte fel egy kazah nyelvész, Szeitbek Nurhanov útmutatása alapján a nyugat–kazahsztáni Torgaj-vidék nevű területen.[23] Ugyancsak ő akadt mazsar/magyar néptöredékre Üzbegisztánban a Kaska-Darja folyó mentén. Dr. Tóth Tibor 1964-1965-ben az MTA (Magyar Tudományos Akadémia) engedélyével járt tanulmányúton a Szovjetúnióban. A tanulmányút elsődleges célja: „A magyar nép származásával kapcsolatos összehasonlító embertani adatok gyűjtése kb. 4000 felnőtt egyénről”. Végül 3100 egyénnél végzett mérést Baskíriában és Kazahsztánban. Mint írja: „váratlanul kiderült, hogy a [Kazah] köztársaság Kusztanaj területén egy magyar csoport él, a szervezést ez irányban szorgalmaztam. … 1965 április 7-29 között folytathattam az adatgyűjtést a kusztanáji terület (200 000 km2) Dzsangildi és Tobol-i járásaiban a magyarok, a kipcsakok és más törzsbeliek között, összesen 400 felnőtt egyénnél. … a gyűjtőmunka teljes befejezését az időjárási viszonyok lehetetlenné tették … Mégis, a természeti nehézségeket jelentős mértékben ellensúlyozta az a tény, hogy kísérőm a KTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa Seitbek Nurhánov maga is kipcsak származású, korábban hosszú ideig tanítóként dolgozott a szárükopa-i magyarok között, kitűnően ismerve a helyi adottságokat. A Kazahsztán területén megtett út kb. 8000 km volt.” Tanulmányútja során több tagköztársaságban előadást tartott az „ősmagyarok eredetének problémájáról”, tudományos vizsgálataival kapcsolatos „előzetes következtetéseiről”. A Kazak Tudományos Akadémián 1964. december 12-én tartott előadásában „… az embertani leletanyag ismeretében vázoltam azt a hipotézisemet, mely szerint az ősmagyarok elvándorlása az Urál-vidékről a széleskörűen elterjedt nézetekkel ellentétben a VIII. századnál jóval korábban megkezdődött. Vázoltam továbbá másik hipotézisemet, mely szerint a magyar nép etnogenezisének problémái – legalább is embertani vonatkozásban – túllépik a finnugor csoport etnikai történetének kereteit. Ezzel kapcsolatban érintettem az őshaza problémáját s harmadik hipotézisemet az Észak-Káspi mellékre vonatkozóan…” „Előadásom részletes ismertetése megjelent a KTA Közlönyének Társadalomtudományi sorozatában, annak 1965 évi 2. kötetében.” [23] Dr. Tóth Tibor felfedezését a korabeli magyar tudományos közélet közönnyel, esetenként gúnyos megjegyzésekkel fogadta. A felfedezés feledésbe merült. Ő maga soha nem térhetett vissza felfedezése helyszínére. A Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben megkísérelte a Magyar Tudományos Akadémián tudományos kutatásának folytatását elérni, azonban mielőtt célját elérte volna – éppen ebben a kérdésben folytatott volna a Magyar Tudományos Akadémián tárgyalást – az Akadémia titkárának előszobájában szívinfraktusban meghalt. [Erdélyi István közlése] Sírjára családja a következőket iratta: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de kitartó kutatói lelkesedéstől vezetve, bölcsőjét kereste és találta a magyaroknak.”

1989-2003 között Benkő Mihály történész folytatott kutatásokat a Nyugat-Mongóliában élő kazakok között. Kutatásainak eredetileg a honfoglalás kori temetkezési szokások keleti párhuzamainak feltárása volt a célja. Sokadik nyugat-mongóliai útja során helyi kísérője, a korábban Magyarországon tanult Toletejin Edge felhívta a figyelmét a Mongol Altaj antropológiailag a kazakoktól eltérő, europid kinézésű nomádjaira, akiket ő mazsaroknak nevezett. Elvitte Benkő Mihályt a „mazsar” temetőbe is, ahol jellegzetes kopjafás, kopjás fasírokat láttak és fényképeztek. Benkő Mihály ezt követően utazott dr. Tóth Tibor nyomán Kazahsztánba a Torgaj-vidéken élő magyar néptöredék felkeresése céljából.

A Benkő Mihály mongóliai útjának előkészítésében segítséget nyújtó neves turkológus nyelvész, Mándoky Kongur István sajnos a nyugat-mongóliai magyarokkal kapcsolatos felfedezést nem érhette meg, 1992-ben között fiatalon elhunyt. 2008-ben került elő Mándoky Kongur Istvánnak egy az 1970-es években az Akadémiának írt útijelentése, amelyben Mándoky szorgalmazta a kazak-magyarok között végzendő kutatást:

„Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában… a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jónéhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény így önmagában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja. Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között (itt dr. Tóth Tiborra utal), de antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebben kezdett hozzá a jóval bonyolultabbnak ígérkező történelmi és etnikai kérdés. Tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve azak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.” [Az utijelentés kéziratát Mándoky özvegye, Ongajsa bocsátotta Benkő Mihály rendelkezésére.]

Mándoky a Szovjetunió összeomlása következtében megnyíló lehetőségek kiaknázásában korai halála miatt már nem vehetett részt. Benkő Mihály Torgaj-vidéki kutatóutját a korábban Mongóliába, majd Kazahsztánba akkreditált nagykövet, Jaczkovits Miklós támogatta és szervezte meg. Benkő Mihály találkozott dr. Tóth Tibor egykori helyi segítőjével, Szeitbek Nurhanovval is. A magyar temetők Torgajban meglepő titkokat rejtegettek. Olyan helyen is voltak fából készült sírok, ahol sok száz kilométerre fa nem található. Ez nyilvánvalóan ősi hagyományok őrzését jelenti. A kősírokon pedig egyértelműen olvasható volt a cirill és arab betűs, etnikai hovatartozást tükröző felirat: „madijar” vagy „madiar”. Ezt a szót a cirill betűs írás szabályai szerint csak magyarnak lehet olvasni. Benkő Mihályt torgaji útjára a kazah Központi Állami Múzeum igazgatóhelyettese, a magyarul is jól beszélő Babakumar Khinayat történész, néprajzkutató kisérte el.

Torgajból visszatérése után az Almati Keletkutató Intézetben az akkori igazgatóhelyettes, Szanat Kushkumbajev közölte Benkő Mihállyal, hogy ő kipcsak-magyar, és Nyugat-Szibériából, az Omszki Területről származik. Testvérének, Aibolat Kushkumbajev történész, egyetemi tanárnak, valamint a Babakumar Khinayatnak a kíséretében jutott el Benkő Mihály a nyugat-szibériai magyarok közé, ahol a Torgaj-vidékiekhez hasonló, magyar etnikai nevet tartalmazó sírfeliratokat, valamint fából készített sírokat fényképezett, sezseréket, köztük egy arab betűs, 1935-ben készült kipcsak-magyar nemzetségtáblázatot is gyűjtött. Célja volt mondák gyűjtése is, a Mongol-Altajban, Torgajban és az Omszki Területen egyaránt. Útleírásait, a gyűjtött mondákat, egy magyar hősről szóló elbeszélő költeményt és fotóit könyvekben tette közzé, amelyeket a Timp Kiadó és a Masszi Kiadó gondozott. [8, 9, 11, 13]

2007-ben a Torgaj-vidéki magyarok között végzett genetikai vizsgálatokat dr. Bíró András Zsolt genetikus, aki e vizsgálatok alapján arra az eredményre jutott, hogy az ott élő magyarok genetikailag közelebb állnak a Kárpát-medencei magyarokhoz, mint az őket befogadó kazakokhoz. [5]

A megtalált – előzőekben említett – magyar néptöredékek ugyan már nem beszélnek magyarul, azonban a „magyar” szót pontosan úgy ejtik ki, ahogyan mi, nem pedig úgy, ahogyan a befogadó török nyelvű népek. Utóbbiak ugyanis „madzsar”-t vagy „mazsar”-t mondanak. [8, 9, 11, 13]

Miért a kazakok és üzbégek között élnek a keleti magyar néptöredékek

Az a körülmény, hogy a magyar néptöredékek egy része a kazakok és üzbégek között található az Aranyhorda létrejöttének etnikai hátterével, valamint a 16. században a térségében lezajlott népmozgásokkal magyarázható. A Julianus barát által 1236-ban megtalált magyarok abban az időben már a mongol vezetésű, Aranyhordának nevezett Dzsucsi-ulusz szövetségesei voltak. Az Aranyhorda a Kárpátok keleti felétől egészen a Irtisig terjedő területen – elsősorban a korábbi kipcsak törzsszövetség, a Dentü Kipcsak szállásterületén – uralkodott. (Uralma alá tartozott a Kijevi Oroszország is.) Vezetése mongol volt, a katonáskodó köznép a meghódolt nomád – elsősorban kipcsak-török nyelvű – népekből állt. A kipcsakok meg nem hódolt része a Magyar Királyságba menekült. A meghódolt kipcsak-törököket egy Mongóliában korábban kiirtott török nép után a mongolok tatárnak nevezték. Innen ered a kipcsakok „tatár” elnevezése. Ezért hívják a Magyar Királyság elleni 1241-es mongol támadást tatárjárásnak. A 15-16. században az Aranyhorda térségében különös események történtek. Először az Aranyhordát meggyengítette a testvérállammal, Timur Lenk birodalmával kialakult konfrontáció, majd a Moszkvai Nagyfejedelemség megerősödésével az Aranyhorda keleti felének uralkodói új haza keresésére kényszerültek. A Sejbanida Abul Hair kán serege elfoglalta a Hétfolyóközt,, majd Sejbani kán megtámadta a a mai Üzbegisztánt, vagyis a Timuridákat is. Sejbani a Timuridákat kiirtotta, a család egyetlen élve maradt tagja Babur, Ő Afganisztánba menekült, majd megtámadta Indiát, és ott megalapította a hatalmas Nagymogul Birodalmat. Az Aranyhorda utódállamaiként jöttek létre a kazak és üzbég kánságok. A keleti krónikák szerint ezekben a hadjáratokban keleti magyar csapatok is részt vettek. Ezek utódai a Kazahsztánban és Üzbegisztánban található magukat magyarnak nevező néptöredékek.[6, 12]

A terepkutatás veszélyei

A keleten folytatott terepkutatás hajdan sem volt veszélytelen, de ma sem az. Ottó barát 1232-ben három társával indúlt útnak, de csak ő ért haza. Hazaérkezése után nyolc nappal meghalt. Julianus barát 1235-ben szintén három társával indúlt útnak. Ketten a megpróbáltatások miatt Alánföldről visszafordultak. Megmaradt társa, Gerhardus testvért egy ismeretlen városban halt meg, végül Julianus 1236-ban egyedül ért célt. Tóth Tibor is ír a rendkívüli időjárásai körülményekről, melyek feladatának teljesítésében akadályozták. [23] Benkő Mihály útjairól többször tért betegen haza, volt olyan eset, amikor az orvosok közölték vele, hogy ha később érkezik, már nem tudták volna megmenteni az életét. Volt, amikor pestis miatti vesztegzár hátráltatta az útját. Nem egyszer került az élete az időjárási körülmények miatt – pl. árvíz – veszélybe, de volt olyan is, hogy tolvajokkal került összeütközésbe és csak a lélekjelenléte mentette meg a tudományos kutatóútja dokumentációját tartalmazó fényképezőgépének elvesztésétől. A 13. században a dominikánus barátok álruhát öltöttek „szerzetesi ruhájukat világival váltották fel, szakállukat és hajukat pogány módra megnövesztették” [3], a 19. században a neves keletkutató, Vámbéry Ármin dervisnek álcázta magát.

Hogyan tovább?

Keleti testvéreink megtalálása egyéni kutatók érdeme. A kutatások folytatása, a kapcsolatok elmélyítése érdekében – civil kezdeményezésként – létrejött a Turán Alapítvány, amely rendszeresen szervez találkozókat, un. kurultájokat (törzsi gyűlés) mind Magyarországon, mind a testvérnépeknél. Szervezett állami, akadémiai illetőleg egyetemi szintű kutatások azonban mindez ideig nem kezdődtek meg. Harmatta János akadémikus az elért eredmények 2004. évi bejelentését, Benkő Mihály „Julianus barát nyomában Ázsiában” című könyvének bemutatóján a magyar tudomány ünnepnapjának nevezte. A könyvhöz előszót is írt. Egy cikkében a következőt írja: „Ezt a kutatást feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténeti kutató társaságnak, intézetnek kellene vezetnie, vagy legalább is állami támogatást érdemelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies ötvözetének eredménye”. [16]

Harmatta János 2004-ben bekövetkezett halálával Benkő Mihály kutatása iránt az akadémiai szintű érdeklődés megszakadt. Egyes tudományos körök 2006-2010 között koncentrált támadást indítottak a keleti magyarok között folyt kutatás hitelességének megkérdőjelezése érdekében. [7] (A támadás módszere és hangvétele messze meghaladta a tudományos vita kereteit.) Remélhetőleg a jövőben a kutatás nyelvészeti, történeti és etnográfiai területeken, a szükséges szervezeti, személyi és anyagi feltételek biztosításával tovább folytatódik.

Irodalom:

1. A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gyula. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.
2. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Szerk. Györffy György. Bp. 1975.
3. A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona Tamás. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy György
4. Ajbolat Kuskumbajev: Magyarok keleten és nyugaton, Budapest, 2012.
5. Bíró, A. Z.; Zala, A.; Pamjav, H.: A Y-Chromosomal Comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary), http://lmv.hu/files/A-Y-chromosome-comparison.pdf, AMERICAN JOURNAL OF PHYSICAL ANTHROPOLOGY 000:000–000 (2009), 1-6
6. Bromjlej Ju. V, Podolnij R.G.: Az emberiség népekből áll (Moszkva, 1990, 207-211. o.)
7. Benkő István: Keleti magyarok – Ellenszélben, in: in: Kőrösi Csoma Sándor és az út, 2010., 166-171. o., Eleink, IX/2 (18), 2010,67-74.
8. Benkő M.-Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007.
9. Benkő Mihály: A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.
10. Benkő Mihály: Julianus magyarjainak utódai Európa és Ázsia határvidékén, Eleink XII (2013)/4, 3–13.
11. Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;
12. Benkő Mihály: Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 18-29., Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink (tanulmánykötet) Kovászna, 2007.
13. Benkő Mihály: Magyar-kipcsakok, Budapest, 2008.
14. Benkő Mihály: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 78-83.
15. Benkő Mihály: Nomád Világ Belső Ázsiában – László Gyula ajánlásával, Budapest 1998;
16. Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását. Turán, (új) III. évfolyam, 2. szám, 2000 április-május, 101–103.
17. Kézai Simon mester Magyar krónikája. Fordította: Szabó Károly. http://mek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm#3
18. Ligeti Lajos: Gyarmat és Jenő. Tanulmányok a magyar nyelv életrajza köréből. NyTud.Ért. XL(1963), 230-239.
19. Mándoky Kongur István: Amu-Darja széles vize. Karcag, 2002
20. Németh Gyula: Magyar törzsnevek a baskíroknál. NyK LXVIII (1966) 35-50
21. Pauler Gyula: A magyar nemzet története Szent Istvánig. Budapest, 1900
22. Róna-Tas A.: A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton, Magyar Nyelv 82, Budapest, 1986.
23. Tóth Tibor: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Ujfalvy Károly nyomában). In: Anthr. Közlem. X. évf. (1966) 4X. évf. (1966) 4. sz. 139-143
24. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkássága, http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/t/t28582.htm Turgoly Sámuel levele Asztrakánból 1725. ápr. 2.; a levél eredetije a m. tudom. Akadémia levéltárában; ezen levélben van a legrégibb tudósítás a Kuma folyó melletti Madzsar városról; közölve: Schediasma geographico-historica. Jaurini. 1745., Sándor István Sokféléje VII. 1802. 146. l., Hon 1879. 31. sz., Földrajzi Közlemények 1882. 359. l. (Turkolyi névvel), Ethnographia 1897. 459. l. (Turkai névvel).
25. Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozarok és miserek (mescerek) a Közép-Volga vidékén. In: Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest: Balassi Kiadó, 2008. 37-72

JEGYZETEK

1. „Amikor a türkök [=magyarok] és az akkor kangarnak nevezett besenyők között háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre.”

Bíborban született Konstantin: A birodalom kormányzása, 38. rész.

2. „A keresztény Magyarok Történetében^* azt találták, hogy van egy másik, Nagyobb Magyarország^*, ahonnan a hét vezér népével együtt kiköltözött…A domonkos barátok^*, miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegnek. Elküldtek hát négy barátot^* keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják őket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették.”

Riccardus jelentés

3. „Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik.”

Kézai Simon mester magyar krónikája. Ford.: Szabó Károly

4. Azután 1983-ban egy tatár kutató új sírfeliratokat fedezett fel a korábban zárt területnek minősülő, a Káma partján fekvő Csisztopol temetőjében. A felfedezés nagy port vert fel, a következő években tatár és magyar kutatók is megfordultak a temetőben, mert az egyik kövön egy váratlan felfedezést tettek. Tatár kollegáink a sírkő fényképét elküldték Magyarországra, ahol 1986-ban előbb magyarul, majd angolul is közzétettük a feliratot. Az arabírásos sírfeliraton ugyanis minden kétséget kizáróan olvasható volt az elhunyt apjának neve: Madzsar. Mikor a következő évben magam is Csisztopolba utaztam, a követ alig találtuk meg, a gaz benőtte, és ketté volt törve. De a kérdéses hely olvasata egyértelmű volt. A felirat egy 1311-ben elhunyt személynek állított emléket, az elhunytnak a nagyapja talán találkozhatott Juliánusszal. A csisztopoli temető a Káma partján van, de tudjuk, hogy a helyiek nyelvében a Kámát is Etilnek nevezik. S a temetőtől nem messze van az a bizonyos Bolsie Tigani nevű falu. Vagyis írott forrás, felirat és régészeti emlék együttesen bizonyítja, hogy a keleti magyarok egy csoportja élt a Volga-Káma vidékén.

Róna-Tas András: Magyarok a Káma vidékén.

5. „Nagy Bolgárország”…”egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt. Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett^*. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük^*; megértették őt, és ő is azokat.”

Riccardus jelentés

6. „Hatvani Turkoly Sámuel (1724) szikszói rokonaihoz írt leveléből: „A Magyarok Királlya pedig lakott Kuma folyóvíz mellett, mellynek Palotái jóllehet rogosak (romosak – svaszon), de még ma is fennállnak és azon falu helyét itt valló (itt lakó, ide való – svaszon) Pogány nyelven hívják Magyarnak.”

Levele Asztrakánból 1725. ápr. 2.; a levél eredetije a m. tudom. Akadémia levéltárában; ezen levélben van a legrégibb tudósítás a Kuma folyó melletti Madzsar városról; közölve: Schediasma geographico-historica. Jaurini. 1745., Sándor István Sokféléje VII. 1802. 146. l., Hon 1879. 31. sz., Földrajzi Közlemények 1882. 359. l. (Turkolyi névvel), Ethnographia 1897. 459. l. (Turkai névvel).”

7. „Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jónéhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja.

Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”

Benkő Mihály: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról

1. Kép: Szagai "madijar" (magyar) sírfelirat, Torgaj-kapu, Kazahsztán (Forrás: Bíró András)

Lezajlott a nevezetes Csőrösi Koma blogon folytatott nagyszabású és hangos kazak-magyar-ellenes és Kurultáj-ellenes kampány, amelynek közepette került kiadásra 2009-ben Baski Imre cikke a „madijar” témáról a Csodaszarvasban.

Mintegy két évvel mindezek után, szép csendben megjelent Baski Imre tudományos cikke is a kazakisztáni „Madijar” nemzetségnév Mohamed prófétához kapcsolódó eredetének elméletéről, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtörténeti Intézetének folyóiratában, a Nyelvtudományi Közleményekben.1 A tanulmány a folyóirat jellegének megfelelően szigorúan nyelvészeti jellegű, számos etimológiai elemzéssel. Így, történész létemre, az alábbiakban mindössze a szerző két etimologizálással közvetlenül össze nem kapcsolódó, konkrét tárgyi tévedésére szeretném felhívni a fi gyelmet.

1) Mindjárt a cikk első soraiban olvashatjuk a következőket: „A ma tapasztalt jelenség (ui. a kazak-magyarok iránti országos érdeklődés) csak közvetve kapcsolható az 1960-as években, Moszkvában antropológiai tanulmányokat folytató Tóth Tiborhoz, aki – többek között tanárától, Sz. A. Tokarjev etnográfustól – tudomást szerzett az orosz tudományosságban már régen meglévő hipotézisről, amely szerint Közép-Ázsiában a magyar etnonimára hangzásban meglepően hasonló elnevezések feltehetőleg magyar eredetűek. Úgy tűnik, hogy ezt a nézetet Tóth Tibor elfogadta, még mielőtt kutatásai során személyes kapcsolatba került volna a kazakisztáni madijarokkal – szerinte madiarokkal –, majd ebben a szellemben tájékoztatta felfedezéséről a hazai közvéleményt.”2 Baski Imre tanulmánya 1. jegyzetében mond köszönetet Veres Péternek a fenti adat közléséért.

A tanulmány szerzője téves információt kapott Veres Pétertől. Tóth Tibor antropológus az 1960-as évek első felében Moszkvában, a Szovjet Tudományos Akadémia Biológiai Intézetének keretein belül készítette el nagydoktori disszertációját. Ennek a munkának folyamán indult el 1964-ben Urálvidéki, kaukázusi, majd közép-ázsiai kutatóútjára, amelynek során 4000 antropológiai felmérést végzett a magyar nép származásával kapcsolatos összehasonlító adatok gyűjtése céljából. Amikor gyűjtőútjára indult, sejtelme sem volt még  a torgaji madijarok létezéséről. (Sz. A. Tokarjev etnográfus nem volt Tóth Tibor tanára, valószínűleg nem is ismerték egymást, hiszen Tóth Tibor az egyetemet nem Moszkvában, hanem Bukarestben végezte.) 1964-decemberében, Almatiban Szejitbek Nurhánov kazak nyelvésztől hallott először Tóth Tibor a torgaji madijar törzsről, illetve nemzetségről. Erről a nevezetes eseményről korábban két helyen is írtam.3 Hogy ne ismételjem magam, az alábbiakban Tóth Tibor publikálatlan naplóját idézem.

Előzmények: Tóth Tibor antropológiai gyűjtőútja során, 1964. december 6-án érkezett Szverdlovszkból Almatiba Orazak Iszmagulov kazak antropológus meghívására, azért, hogy Dél-Kazakisztánban, a Szemirecsjén (Hétfolyóköz) élő kipcsakok között végezzenek közösen antropológiai felméréseket. Arra, hogy más kazakföldi vidékekre is ellátogasson, Tóth Tibor még csak nem is gondolt, hiszen a Kazak Szocialista Szovjet Köztársaságnak szinte a teljes területe tiltott volt külföldi kutatók számára különféle politikai, katonapolitikai okokból. 1964. december 12-én Tóth Tibor a Kazak Tudományos Akadémián előadást tartott a magyarok eredetének problémájáról.

„Az ülés után a táblánál még félórányit beszélgettem Zujevvel, majd Abdzsahmánovval és Nurhánovval. Ez utóbbi (kipcsák származású) váratlan adatokat közölt: A Kazáh Köztársaság kusztanáji területe dzsangeldi (turgáji) kerületében Konraulü-patak jobb partján a Küzbel Szovhoz területén él a Magyar törzs, (!!!) mely két nemzetségből – Horezek (kb. 500 fő), Aitkul (kb. 800 fő) áll és a kazáh nép Középső Zsusza Argün törzsszövetséget képező 6 törzs egyike. Figyelmet érdemel ezen kívül, hogy a Magyar törzs közelében él a Taz törzs, valamint kipcsák csoportok.” (Az idézet szó szerinti, Tóth Tibor helyesírását is követem.)4

Így értesült tehát Tóth Tibor a torgaji „magyar törzs” létéről, nem Sz. A. Tokarjevtől, hanem Szejitbek Nurhánov kazak nyelvésztől. A kapott információ alapján Tóth Tibor üzbegisztáni, tadzsikisztáni méréseinek befejeztével, 1965. március 31-én visszatért Almatiba, majd ugyanazon év áprilisában Szejitbek Nurhánov kíséretében elutazott Torgajba, ahol a Szarükopán az argün-magyarok között két hétig folyatott antropológiai méréseket. Az utazás különféle akadályairól – amelyek a későbbiek során az egész kutatás kudarcba fulladását és feledésbe merülését is okozták – korábbi, a jegyzetekben hivatkozott munkáimban részletesen szóltam.5

Azt, hogy torgaji kutatásainak eredményéről magának Tóth Tibornak mi volt a személyes véleménye, jelzi 1966-ban megjelent előzetes beszámolójának címe: Az ősmagyarok mai relictumáról,6 valamint a tudós antropológus 1991-ben bekövetkezett halála után a családja által az óbudai temetőben felállított sírjának felirata: „Egy szegény árva magyar pénz és taps nélkül, de kutatói lelkesedéstől vezetve bölcsőjét kereste és találta a magyar népnek”

2) Baski, azon állításának bizonyítási kísérlete során, amely szerint egyetlen szótári adat sincs arra nézve, hogy a Madijar szó „magyart” jelentene a mai kazak nyelvben, pontatlanul idézi az 1999-ben megjelent Kazak Értelmező Szótárból a MAZSAR szó magyarázatát. A következőket írja: „Benkő egy 1999. évi kiadású kazak értelmező szótárból idézi a madiar, madijar szó jelentését. Eszerint az a magyar szó régies változata, a mazsar pedig a népnév Arany Horda korabeli alakja” [BASKI 2010–11, 110., 37. jegyzet].

2. Kép: Kazak értelmező szótár MAGYAR és MAZSAR szócikke

A szóban forgó értelmező szótár szómagyarázata nem állítja, hogy a „madijar szó a „magyar” népnév régies változata lenne. Modern kori változatként említi:

MAZSAR Madijar (vengr). Így nevezték őket az Aranyhorda idején.

A szómagyarázathoz a szöveg példát is hoz fel, egy középkori kazak népi költemény egyik verssorát a „merész mazsar nemből való” Kojan Batürről. Így tehát a független Kazak Köztársaság megalakulása után nyolc évvel megjelent kazak akadémiai értelmező szótár szerint a „Madijar” kazak szó egyértelműen „magyart” (vengr-t) jelent.7

A madijar” etnikai névnek a magyarokra vonatkoztatása jól ismert a korábbi és újabb tudományos szakirodalomból is. Baski Imre ezzel kapcsolatban például a kirgiz Olzsobaj Karatajevet idézi. Mindössze egy-két további példát hozok fel. A. K. Kuskumbajev kazak történész az adott kérdésről a következőket írja:

„A »magyar« szót kazakul »madijarként«, törökül »madzsarként« írják le. Tehát a két névváltozat egyazon népre, a magyar népre vonatkozik.”8

Mándoky Kongur István így ír egy 1975-ben készült akadémiai úti jelentése piszkozatában: „A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100 000 lelket számláló madzsar, vagy magyar, illetve madjar nevű törzs.”9 A korán elhunyt nagy turkológusnak a magyar eredetű baskír törzsekről írott cikkében pedig a következőket olvashatjuk: „Ez utóbbiak emlékét a baskírok eredethagyományai a mai napig szívósan őrzik, egyes törzseik és nemzetsé geik ugyanis a valamikor régen nyugatra költözött »majarok«, »madjarok«, vagy »madijarok« népének baskír földön maradt törzseitől származtatják magukat.”

Mándoky Kongur István 1976-ban Szejitbek Nurhánovhoz intézett kazak nyelvű levelében Magyarországra vonatkozólag az „Алыс мадияр отанында” (távoli magyar hazámból) kifejezést használja.10

Térjünk vissza az 1999-es kazak akadémiai értelmező szótárra. Ami valóban nem szerepel benne (Baski Imre kifejezésével élve: „amiről szó sincs” benne), az a „Madijar” szónak a „Mohamed barátjaként” történő értelmezése. Érdeklődéssel várok bármely ezzel kapcsolatos kazak szótári adatot, de a fentiek alapján, még ha esetleg létezne is ilyen adat, a „Madijar” szó a kazak nyelvben akkor is jelentené a „magyar” etnikai nevet is. Így tehát a lényeges történeti (nem nyelvészeti!) probléma inkább az, hogy a kazak kánságok fennállásának idején élhettek-e azok területén olyan (keleti) magyar eredetű etnikai csoportok, amelyekre ez az etnikai név a későbbiekben vonatkozhatott? Amennyiben igen, akkor az1999-es kazak akadémiai értelmező szótárból adatolt, valamint az argün-magyarok és a magyar-kipcsakok sírjaira is felvésett „МАДИЯР népnévnek, nemzetségnévnek és törzsnévnek a Muhammadjar személynévből történő magyarázatára törekvés okafogyott.

Ajbolat Kuskumbajev a „мадияр” etnikai név megjelenését kazak közegben – a „маджар” etnikai név helyére lépve – a XVIII–XIX. század fordulójára, Baski Imre pedig a „мадьяр”, „мадияр” etnikai nevek megjelenését ugyanott – orosz hatásra – legkorábban a XVII. századra, de inkább a XVIII. századra feltételezi. A Madžar–Magyar népnév, törzsnév és személynév azonban már korábban is megjelenhetett Dast-i Kipchak sztyeppéin, török (kipcsak) nyelvi környezetben nagy valószínűséggel a szokásos hanghelyettesítéssel, vagyis madjar, illetve kiejtéskönnyítő inorganikus protézissel, madijar alakban.11 Erre a feltevésre elegendő alapot nyújtanak a legutóbbi időben orosz és kazak kutatók által feltárt és közzétett történeti adatok. Az Aranyhorda felbomlása után megalakult, a Dél-Uráltól a Kaukázus előhegyeiig terjedő sztyeppéket is uraló Nogaj Horda keleti területeinek a népessége legkésőbb a XVII. század során beolvadt a kazak kánságokba.12. Azt, hogy a Nogaj Horda törzsszövetségében volt madžar törzs, XVI–XVII századi orosz és nogaj dokumentumok bizonyítják. 13 A kazaksággal egyesült nogaj törzsekkel együtt érkezhettek a mai kazak sztyeppékre azok a keleti magyarok is, akiknek utódai „kazak-magyar” néven váltak ismertté.

A Nogaj Horda keleti területei madžarjainak XVI–XVII. századi megjelenési lehetőségét a kazak sztyeppéken népköltészeti adat is megerősíti. Az 1999-es kazak akadémiai értelmező szótár is idézi – példaként a „mazsar” népnév használatára – a középkori (XVI. századi) kazak regös verset, az Er-Szobant. E műalkotás szövege szerint a kazak Salkiiz-zirau (1465–1560) hírt kapott Er-Szobannak egy kaukázusi (kabardföldi) zsákmányoló hadjáratáról, amelyben a „merész mazsar nemből való” Kojan batür is részt vett. Ez a hadjárat nyilvánvalóan a Nogaj Horda azon keleti területeiről indult, amelyeknek törzsei a további évszázadok során a Kaukázus előteréből és a Dél-Uráli-síkságról az Urálon túli  sztyeppékre költöztek, majd beolvadtak a kazak népbe. A madžar törzs egykori jelenlétét az adott területeken az idézett verssoron kívül más, a közelmúltban feltárt történeti-etnológiai adatok is igazolják.14 Az argün és kara-kipcsak genealógiai táblázatok is a XVI–XVIII. századra jelzik Madijar, illetve a kazak-magyar etnikai csoportok megjelenését a mai Kazakföldön. Az argün-magyarok és magyar-kipcsakok máig megőrzött szájhagyománya egyértelműen arra utal, hogy ők a honfoglalás korban az egykor kettészakadt magyarság keleten maradt része utódainak tekintik magukat. A Muhammadjar nevet a közülük való öregek sohasem hallották, a kérdezettek önmagukra kizárólag a madijar (madiar, magyar) népnevet vonatkoztatják.15 Legendáikban máig él nyugatra távozott, „egy ismeretlen hegy mögött élő” testvéreik emléke.16

1 BASKI IMRE, A kazak madijar nemzetségnév és a magyar népnév állítólagos közös eredetéről, Nyelvtörténeti Közlemények 2010–11, 95–130.

2 BASKI I., i. m. 95–96.

3 BENKŐ MIHÁLY, A torgaji madiarok, Bp., 2003, 29–35; UŐ, Magyar néptöredék Kazaksztánban?, Eleink 2010/2., 62.

4 Tóth Tibor naplója. Tóth Tibor hagyatéka, Természettudományi Múzeum, Embertani Tár

5 BENKŐ MIHÁLY, A torgaji madiarok, 19. sk; UŐ, Magyar néptöredék Kazaksztánban?, Eleink 1910/2, 63. sk.

6 TÓTH TIBOR, Az ősmagyarok mai relictumáról (előzetes beszámoló), A Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Osztályának Közleményei, 1966, 283–299.

7 Vö.: BENKŐ MIHÁLY, Még egyszer kazak-magyarokról (Hozzászólás Baski Imre cikkéhez), Eleink 2009/2., 37. Baski Imre Nyelvtudományi Közleményekben megjelent cikkének bibliográfi ájából úgy tűnik, hogy a szerző tanulmánya írásakor nem ismerte ezt a cikkemet, amelyben – A Torgaji Madiarok szövegével ellentétben – az 1999-ben kiadott Kazak Akadémiai Értelmező Szótárt pontos fordítás alapján idéztem. Jól ismerte viszont Baski Imre A Torgaji Madiarok című könyvemet, ahol Szejitbek Nurhánov beszámolója alapján közlöm, hogyan és milyen körülmények között értesült Tóth Tibor a torgaji „magyar” törzs létezéséről. Ehelyett mégis Veres Péter feltételezését közli.

8 A. K. KUSKUMBAJEV, Magyarok keleten és nyugaton, Bp., 2012, 47.

9 Ulü dalanün birtar ulanü (Mándoky Kongur István emlékkönyv), Almati 2008, 246.

10 MÁNDOKY KONGUR ISTVÁN, Magyar eredetű törzsek a baskíroknál, in: MÁNDOKY KONGUR ISTVÁN, Kunok és magyarok, Török–magyar könyvtár I. (szerk.: VÁSÁRY ISTVÁN és FODOR PÁL), Bp., 2012, 227. Bulat Kumekov kazak akadémikus a Mándoky Kongur István emlékére írott, a kazak–magyar történelmi kapcsolatokról írott cikkében a magyarokra vonatkozólag a „венгр” szó mellett következetesen használja a „мaдияр’ szót is. Vö.: БУЛАТ КУМЕКОВ, Казахи и венгри: общие исторические корни, in: Ulü dalanin birtar ulanü (Mándoky Kongur István emlékkönyv), Almati, 2008, 32. skk. Ha az 1999-es akadémiai Kazak Értelmező Szótár mellett ilyen nagy nevű kazak és magyar keletkutatók kapcsolják össze a „madijar” személynevet és nemzetségnevet nevet a „magyar” népnévvel, az már gyanút kellene hogy keltsen. Mándoky Kongur István 1976-ban Szejitbek Nurhánovhoz intézett levelének idézett szövegét és fényképét már korábban leközöltem: BENKŐ MIHÁLY, Mándoky Kongur István a kazakmagyarokról, Eleink 2008/2., 83. A vonatkozó 5. sz. jegyzetben leírtakat most is fenntartom: az adott „алыс мадияр отаннында” szóösszetételben a”мадияр” szónak Mohamed prófétához még csak véletlenül sem lehet köze. A levelet Szejitbek Nurhánovnak, Tóth Tibor egykori kísérőjének szívességéből fényképezhettem le a kazak nyelvész asztanai lakásán, amiért most itt mondok köszönetet. A fénykép a birtokomban van.

11 Erre vall az is, hogy az üzbegisztáni Kaska-Darja mentén élő, Vámbéry és Németh Gyula által is „madzar”-ként említett, Tóth Tibor által is kutatott magyar nemzetség tagjait az üzbég etnikai szótár madžarként említi, „которым исследователей также считают мадьярами”. Az önelnevezésük viszont magyar. Vö.: Этнический атлас Узбекистана, Ташкент 2002, 59.; CATHERINE POUJOL, Dictionnaire de l’Asie Centrale, Paris 2001, 192.

12 О происхождении казахских жузов и их названии, in: Научное творчество Н. Л. Гумилева, Астана, 2012, 192.

13 В. В. ТРЕПАВЛОВ, История Ногайской Орды, Москва, 2001, 437., 489., 502. táblázat. A Nogaj Horda törzsei közé tartoztak: kangly, katagan, kereit, kipcsak, kongur, kongyrat, kitaj, madzsar, mangyt, najman, tama, szildzsigut, ujszun. Ezek közül négy törzs: a kipcsak, a kongyrat, a najman és a kereit napjainkban is közismert tagjai a kazak Középső Horda törzsszövetségének, amelyben a kazak-magyar etnikai csoportok is vannak. Vö.: Р. Х. Кереитов, Ногайская орда и ее зтнический состав, In: Историко- географические аспекти развития Ногайской Орды, Сборник статьей, Махачкала, 1993, 21.

14 A. K. KUSKUMBAJEV, i. m., 63. sk. A Madžar törzsről a Nogaj Horda keleti területein, vö.: Р. Х. Кереитов, i. m., i. h. Mindez erősíti Róna-Tas András feltételezését is, amely szerint a volgai magyarság egy része nem menekült nyugatra, hanem dél-délkeletre is húzódhatott, és egy részük később beolvadhatott a kazak népbe. Vö.: RÓNA-TAS ANDRÁS, Kis magyar őstörténet, Bp., 2007, 36.

15 A. K. KUSKUMBAJEV, i. m., 65. sk. A Muhammadyar névnek az általunk gyűjtött több ezer nevet tartalmazó kazak-magyar sezserékben sincs nyoma. Vö.: BENKŐ MIHÁLY – BABAKUMAR KHINAYAT, A keleti magyarság írott emlékeiből, Bp., 2007, 25–62., 100–147.

16 A. K. KUSKUMBAJEV, i. m., 68 skk.

Kép: Sas és jurta (Foto: Benkő Mihály)

A 2008-ik évi VI. Nemzetközi Vámbéry Konferencián A Kurultáj margójára címmel Baski Imre előadása is elhangzott. Előadásában érintette a magyar-madjar (utóbbi a keleti magyarok ciril betűs elnevezésének helytelen átirata, helyesen: madijar, madyar vagy madiar - mindhárom változat előfordul, olvasatuk minden esetben: magyar - a szerk) kérdést is. Elmélkedésének lényege az volt, hogy a kazakisztáni madjarok (madijarok, mazsarok) legalább öt különböző kazak törzsben (kipsak, argin, kerey, bek-arisz, bay-uli) előforduló nemzetségek. E nemzetségek az említett törzsekben általában a 6-9. leszármazási fokon, alosztályi (al-alnemzetségi) szinten állnak, ami arra enged következtetni, hogy a legfiatalabb, vagy a törzs kötelékébe újonnan bekerült kazak nemzetségek közé tartoznak. Madi-yar személy- és nemzetségnevük szerkezeténél fogva az Allah-yar, Tengri-yar, Huda-yar nemzetségnevekkel áll rokonságban, így a Madi-yar név "Mähdi barátja, Allah követője" vagy (a Muhammad-i-yarból Mamad-i-yaron keresztül Madi-yar) "Mohamed barátja, követője"-ként értelmezhető. Következésképpen - nézete szerint - ezeknek a nemzetségeknek nincs közük a magyarokhoz (Ezt a magyarázatot eredetileg Veres Péter publikálta Somfai Kara Dávid ötlete alapján A magyar nép etnogenézise, különös tekintettel a török népekkel való etnokulturális kapcsolatokra című cikkében.)

Előadását személyes megszólításnak éreztem, hiszen a konferencia előtt néhány héttel érkeztem haza a Mongol-Altájból, ahol a kazak Tarka csődör (Kazak nyelven Sivar Aigar) törzs tagjai közt éppen ezt a kérdést is tanulmányozhattam. Itt azokról a mazsar elnevezésű nemzetségekről van szó, amelyekről 2001. évben Benkő Mihály hozott hírt (Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Ázsiában. Timp kiadó. 2001. 30-41.).

Magam etnológusként vizsgálom a kérdést. Az etnológia, amelyet angol nyelvterületen kulturális antropológia néven neveznek, interdiszciplináris tudomány, amely az európai–amerikai, továbbá az ázsiai magaskultúrák körén kívül élő társadalmak összehasonlító vizsgálatával foglalkozik. Egyik fő témája az előbb említett társadalmak népeinek, népcsoportjainak etnogenézise, konfessszionalitása, kultúrája és annak változása. Ehhez elengedhetetlen az ún. etnikai folyamatok leírása és azok értelmezése. Napjaink kutatásának központjában olyan fogalmak állnak, mint az etnicitás vagy az etnikai identitás (Fredrik Barth, Thomas Holland Eriksen). A módszertani kérdések központi helyet foglalnak el az etnológiában. Elengedhetetlennek tartja a terepmunkát és kidolgozta az etnográfiai adatok gyűjtésének módszertanát.

Amint látható, a sztyeppei madjarok kérdésének kutatása szinte ideális téma az etnológia számára. A sztyeppei nomádok csoportjainak (nemzetségeinek, törzseinek, törzsszövetségeinek) etnikai tudatának, egyszerű vagy többszörös identitástudatának vizsgálata a honfoglalás és az azt megelőző idők etnikai viszonyaira világit rá. Mindez persze értelmezhető úgy is, hogy – mint a régészek, vagy a nyelvészek kutatásai – az etnológus sztyeppei kutatásainak eredményei történelmi síkba vetítve a magyar őstörténet még tisztázatlan kérdéseinek megoldásához járulnak hozzá.

Benkő Mihály tulajdonképpen kulturális antropológusként, terepen szerzett adatokkal dolgozik, bár végzettségét tekintve történész. Érdeklődésének középpontjában a Mongol-Altáj-i, majd Tóth Tibor nyomán a kazakisztáni madjarok etnogenézise és kultúrája áll (Lásd: Torgaji madiarok, Budapest 2003.).

Mivel én ebben a cikkben etnológusként próbálom meg összefoglalni tapasztalataimat, fontosnak tartom tisztázni néhány kulcsfogalom értelmét. Ezek közül a legfontosabb az etnicitás és etnikai identitás. Napjainkban az említett fogalmakat leginkább Fredrik Barth és Thomas Holland Eriksen munkája alapján értelmezzük.

Az etnicitást a társadalmi szerveződés elveként határozták meg, mely a kategoriális vonások szerint szabályozza a csoportok szerveződését, ebben az esetben a feltételezett közös származás alapján. Továbbá az etnicitást a nyelv, vallás, szokások és hasonló jegyek komplexitásának tekintik.  Úgy gondolják, hogy a résztvevők önazonosítása a csoport határának megvonására (mi/ők), és a közös származásba vetett meggyőződésre épülő identitás-szimbólumokra épül.

Az etnikai identitás Barth és Eriksen szerint az adott etnikai csoporthoz való tartozás erős tudatossága, amely minden bizonnyal az etnikumra jellemző jegyek felismerésének és hangsúlyozásának hosszú folyamata során alakul ki.

Következtetéseimet megpróbálom azokra a vizsgálódásaimra alapozni, amelyeket 2008 szeptemberében végeztem a Mongol-Altájban, mégpedig Ölgij megye Cengel járásában. Ezen a területen (és a szomszédos Szakszai járásban) élnek a kazak nyelvű Tarka csődör törzs tagjai. A kazak törzsek Kazakisztán orosz megszállása elől menekülve érkeztek a Mongol-Altáj kietlen vidékére, ahol azóta is nomád életet élnek. A mongóliai kazakok legfontosabb etnikai identitástudata a törzsi identitástudat, míg szélesebb jellegű identitástudatuk a kazak.

Ezek közé illeszkednek be olyan nemzetségek, amelyeknek a kazak törzsi identitáson túl madjar identitásuk is van. Számuk rendkívül alacsony, és ha valaki érdeklődik, akkor mindig csak azt hallani, hogy csak egy-két ilyen család van. Általában nyilvánosan nagyon kevesen is vállalják madjar identitásukat. Az is előfordul, hogy nem magukról, hanem másokról mondják, hogy madjar – mégha azok tagadják is. Torgaji és a Kara Tal-i madjarokkal ellentétben nekik nincsenek sezseréjeik (írott törzsi családfáik) sem. A Cengelharjhannak nevezett hegy lejtőin nomadizálók között élnek, valószínűleg szétszórtan. A Cengelharjhan önmagában is egy óriási terület, elérésük ezért is szinte lehetetlen. Ebből következik, hogy számukról semminemű adattal nem rendelkezünk.

Etnológiailag legfontosabb jellemzőjük az, hogy önmaguk szerint, valamint a többségi Tarka csődör törzsbeliek szerint is külön csoportot képeznek a kazak törzsön belül. Létezik különálló etnikai identitásuk, mert etnicitásuk nyomai kimutathatóak. Ennek legfontosabb jellemzője a feltételezett közös eredettudatuk. Ez a tudatuk egy eredetmondában nyilvánul meg. Magam ennek egy olyan változatát hallottam, amely szerint az Uraltól származnak, és onnan kerültek mostani hazájukba. Nagyon fontos, hogy madjar megnevezésük nem személynévként szerepel, hanem etnonimként. Etnicitásuk része még asszonyaik sajátos viselete, amelyet nem is tőlük hallottam, hanem kazak vezetőinktől. Benkő Mihály szerint etnicitásuk része temetőjük is, amelyben síremlékeik fából készültek, ellentétben a kazakok síremlékeivel, amelyeket kőből építenek.

Mindezek ellenére etnikai identitásuk alacsony, nem törzsi szintű. Ez a helyzet megérthető, ha abból indulunk ki, hogy a Mongol-Altáj madjarjai egy nagyobb közösség kiszakadt részeként érkeztek mostani szálláshelyeikre. Véleményem szerint akár torgaji vagy Kara Tal-i madjarok nemzetségei is lehetnek, akik önállóan csatlakoztak az orosz megszállás elől menekülő Tarka csődör törzshöz. Ez megmagyarázná szétszórtságukat, rendkívül alacsony számukat és magasfokú asszimilációjukat is.

A másik megoldás az éppen a szemünk előtt lejátszódó – vagy inkább éppen lezáródó – sztyeppei névváltoztató mimikri folyamata. Ebben az esetben egy régebben létező nagyobb madjar csoport etnikai identitásváltása zajlott le a Tarka csődör törzsben. Ez a folyamat úgy írható le, hogy a madjar identitástudat feloldódott a szélesebb – kazak – identitástudatban. Ilyenformán a Mongol-Altáj-i madjarok identitástudata hasonló a palócok identitástudatához, amelyek identitásváltása már hosszú évszázadokkal ezelőtt lezajlott és etnicitásuk már csak néhány kulturális elemben érhető tetten.

Az etnicitás tárgyalásakor külön kell beszélni a feltételezett – vagy elutasított – magyar-madjar rokonság kérdéséről. A Benkő Mihály által gyűjtött eredetmondáik nagyon egybevágnak a magyarok eredetmondáival, mert a szarvas követését is megemlítik. A rokonságtudattal magam is találkoztam, amikor egy olyan énekkel fogadtak, amelyben külön üdvözlik a távolra szakadt hasonló nevű rokonokat.

Ennek a cikknek nem az a célja, hogy megoldja a magyar-madjar kérdést. Az azonban megállapítható, hogy a Mongol-Altájban élő madjarok rokonságtudatát a torgaji és Kara Tal-i madjarok rokonságtudatával együtt kell vizsgálni.

A nyelvi egység a legerősebb identitásformáló erők közé tartozik. A madjarok nyelvileg nem különülnek el a kazakoktól, vagy legalábbis ma nincsenek más információink. A kazak-magyar nyelvrokonságról pedig nem szoktak beszélni. Ugyanakkor léteznek példák arra, hogy nyelvi egység nélkül is vállalnak etnikai közösséget. Közismert, hogy a sztyeppei törzsszövetségek többnyelvű közösségek voltak. Ez a sztyeppén egy magasabbrendű identitást jelentett a törzsi (nagy valószínűséggel egynyelvű) identitással szemben. Annak ellenére, hogy a nyelv rendkívül erős identitás-szimbólum, történhet nyelvváltás is, úgy, hogy az etnikai identitástudat megmarad. Ezt más identitás-szimbólumok hangsúlyozása teszi lehetővé. A sztyeppei lovasnomád törzsek esetében például a közös eredettudat, az etnonim további használata. Azonos nyelvű, különböző eredettudatú törzsek esetében valamelyik törzs esetében nagy valószínűséggel fennáll egy korábbi nyelvváltás lehetősége.

A genetikai rokonság vizsgálata első pillantásra mindent eldöntőnek tűnik az etnicitás vizsgálatakor. Családi, tehát nemzetségi szinten eléggé egyértelmű az ilyen típusú kapcsolat kimutatása. Azonban az etnikai identitás állandóan váltózó, csak egy adott helyzethez köthető jelenség. Ezek a csoportok nem biológiai úton jönnek létre, hanem közös kulturális, nyelvi és vallási értékek mentén, biológiailag közös eredetük csupán feltételezett. A sztyeppén általánosan meglevő exogám házasság, valamint a sztyeppei népek ciklikus vándorlásokon alapuló nagy mozgás – és térigénye könnyen észrevehető faji és genetikai keveredést eredményezett. A faji keveredésen túl a Mongol-Altájban élő madjar identitásúak száma feltűnően alacsony, ezért genetikai rokonságuk kimutatása méginkább esetleges. Itt nem is készült genetikai vizsgálat, csak az egy tömbben élő torgaji madjarok között. A felsoroltak miatt Bíró András Zsolt genetikai kutatásainak eredményeit saját tudományágán belül kell értékelni. Amerikában megjelent tanulmánya alapján a magyarok és torgaji madjarok genetikai anyaga nagyon közel áll egymáshoz. Amennyiben a Mongol-Altáj madjarjai valóban a torgaji vagy Omszk környéki madjarok elvándorolt nemzetségei, akkor Bíró adatai alapján a magyarokkal való genetikai rokonságuk kérdése felvethető.

A harmadik fogalom a kulturális rokonság. Talán ez az a rokonságfogalom, amely leginkább a Cvetelin Sztyepanov által leírt sztyeppei népek közös identitástudata alapján definiálható. Ez az etnikai identitás a sztyeppei népek „mi” - nomádok és „ők” – letelepültek tudatából következik. Túlmutat az egyes törzsek között meglévő különbözőségeken (nyelvi eltérések, törzsi ételek, tamgák - billogok, harci kiáltások), és az azonos életmódból származó, szinte azonos, vagy nagyon hasonló kultúrán alapul. Amennyiben ezen a síkon vizsgálódunk, kimondható, hogy a honfoglaló magyarok kultúrája nagyon közeli a madjarokéhoz, különösen a Mongol-Altájban, ahol az odamenekült kazak törzsek szívósan őrzik hagyományaikat. Lovasnomád életmód, hasonló díszítőművészet (veretes övek, nyeregdíszek), pentaton dallamok, siratótípusú dallamok, samanizmus, közös eredettudat, hasonló temetkezési szokások, stb., mind a sztyeppei népek közös kultúrájából fakad. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy például a madjarok viselete alig különbözik a kazak Tarka csődör törzs tagjainak viseletétől. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a viseleti hasonlóságok és más kulturális hasonlóságok a szélesebb sztyeppei identitás alapján nevezhetők a honfoglaló magyarokéval rokonnak.

Összefoglalva tehát a Mongol-Altájban élő madjarok etnológiai vizsgálatát megállapitható, hogy madjar megnevezésük nem személynévként, hanem valamilyenfajta etnikai/csoportmegnevezésként szerepel. A csoporthoz tartozóknak van egy etnikai identitásuk, amely a feltételezett közös eredeten alapszik. Hogy ez az etnikai identitás milyen régi, azt csak egy szélesebb kontextusban vizsgálható, mégpedig a torgaji és Kara Tal-i madjarok etnikai identitásának kontextusában. Feltételezhető ugyanis, hogy a Mongol-Altáj madjarjai a torgaji és Kara Tal-i madjarok csoportjainak elvándorolt nemzetségei.

A rendelkezésre álló adatok szerint nyelvi rokonságról nem beszélhetünk, de a genetikai rokonság kérdése felvethető, míg a kulturális rokonság megállapítható.

Látható, hogy sok kérdés még nyitott és tovább kell vizsgálni. Ilyen kérdés például a fennebb felvázolt és megállapított madjar néven nevezett etnikai identitás eredete. További nyitott kérdés a magyarokkal kialakult rokonságtudat mibenléte. Mennyire újkeletű, vagy esetleg milyen régre nyúlik vissza, ugyanakkor a szélesebb körű sztyeppei „mi/ők” tudaton alapul-e, vagy esetleg máson. Felvethető az a Belső-Ázsiában mindennapos jelenség is, hogy valakik magukat magyarnak vallják vagy gyakran emlegetik a rokonságot a magyarokkal.

Továbbá vizsgálandó a Mongol-Altájban élő kazak törzsek etnogenézise, kultúrája, konfesszionalitása – különös tekintettel a Tarka csődör törzsre. Ilyen magas fokú kulturális rokonság esetén intenzív kutatásokra lenne szükség.

Felhasznált irodalom

Bálint Csanád: A történeti genetika és az eredetkérdés(ek) (A közös kutatás szükségessége és lehetőségei) Magyar Tudomány, 2008/10 1170. o.

Botík, Ján: Etnická história Slovenska. Lúč. Bratislava, 2007.

Benkő Mihály: Juliánus nyomában Ázsiában. Timp Kiadó. Budapest, 2001.

Benkő Mihály: Magyar-kipcsakok. Timp Kiadó. Budapest, 2009.

Csáji László Koppány: A sztyeppei civilizáció és a magyarság. Cédrus Művészeti Alapitvány – Napkút Kiadó. Budapest, 2007.

Eriksen, Thomas Ihlland: Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai megközelítések. Gondolat kiadó. Budapest—Pécs, 2008.

Havlík, Lubomír E.: Kronika o Velké Morave. Nakladtelství JOTA. Brno, 1992.

Sztyepanov, Cvetelin: Lovasnomád birodalmak és városlakók. Cédrus Művészeti Alapitvány – Napkút Kiadó. Budapest, 2008.

Veres Péter: A magyar nép etnogenezise, különös tekintettel a török népekkel való etnokulturális kapcsolatokra. In: Magyarország -Azerbajdzsán: a kultúrák közeledése. Az első magyar-azerbajdzsáni tudományos szimpózium előadásai. Budapest. 2006 pp 68-92. (A madijar kérdés kifejtése a 84. oldalon).

Vékony Gábor: Magyar őstörténet – Magyar honfoglalás. Nap Kiadó. Budapest, 2002.

Csallóközi Múzeum. Dunajská Streda, Muzejná 2. 929 01.

Közismert, hogy Julianus barát a XIII. század elején, a tatárjárás előtt keleten maradt magyarokat talált az Ural hegység nyugati lejtőinél. Ugyanakkor kevesen tudják, hogy a mongolkor után, a XV. században is érkeztek hírek a Magyar Királyság udvarába keleten maradt magyarokról, akiket Mátyás király megpróbált áttelepíteni a Kárpát-medencébe, de ebben a törekvésében nem járt sikerrel. Ezeknek az ismereteknek az ad aktualitást, hogy a közelmúltban újabb hírek érkeztek a keleti magyarok létét bizonyító régészeti leletekről és Kazahsztánban valamint Oroszország és Nyugat-Mongólia kazakok által lakott részén élő, magukat magyarnak nevező törzsekről, néptöredékekről.

A XIII. század harmadik–negyedik évtizedében, közvetlenül a tatárjárás előtti időszakban a Kalka-menti csatában végzetes vereséget elszenvedett nyugati kipcsakok, vagy más néven kunok a Magyar Királysághoz folyamodtak oltalomért. 1227-ben Barsz kun fejedelem megkeresztelkedett, és népével elismerte a magyar király fennhatóságát. A meghódolt Kunország 1228-tól Béla herceg (a későbbi IV. Béla király) kormányzása alá került. Ezt követően 1229-ben az esztergomi érsek moldvai központtal felállította a kun püspökséget.[1] A nyugati kun törzsek megkeresztelkedése és behódolása következtében a Magyar Királyság befolyási területe keleti irányban jelentősen megnagyobbodott, számára a Dnyeper és a Don vidéke elérhető közelségbe került.[2] Az ős Gesta Hungarorumban megőrzött hagyomány szerint a honfoglaló magyarok a Tanais/Don folyam által határolt Scythiából vándoroltak Pannóniába. 1229 után, tekintettel a mongol veszedelemre, a magyar királyi udvarban felmerült a Scythiában (Don és Dnyeper-vidék) maradt magyarok felkeresésének és megkeresztelésének, vagyis a politikai integrálásuknak gondolata is.[3] Ez volt az alapja Ottó és társai, majd Julianus barát küldetésének a keleti magyarokhoz.

Mint tudjuk, Julianus barát megbízatásának első felét teljesítette: megtalálta a keleti magyarokat. Második feladatát: a pogány keleti magyarok megtérítését és közelítését a Magyar Királysághoz nem tudta végrehajtani. Ugyanis ottjártakor a keleti magyarok már mongol politikai és katonai szervezetben éltek. 1223-ban a kunok és oroszok Kalka-menti legyőzése után a mongolok az Urál-folyóhoz tértek vissza, és támadást intéztek a volgai bolgárok ellen, de vereséget szenvedtek. Megosztó taktikához folyamodtak. Szövetségre kényszerítették a volgai magyarokat, akiknek sorsa ettől kezdve a mongol politikai és katonai szervezethez kötődött.[4] A keresztény hitre térést és a Magyar Királysághoz csatlakozást a keleti magyarok nem is tartották megfontolandónak. Így Julianus politikai eredmény nélkül tért vissza tőlük a magyar udvarba. Második, 1237–38-as útja idején Batu kán és Szubötej Bagatur „nagy hadjárata” már megkezdődött. Julianus barát többé nem jutott el a keleti magyar területre. Néhány menekülő magyarral találkozott, és elvihette a magyar udvarba Batu kán IV. Béla királynak szóló fenyegető levelét, amelyet azért küldött, mert a Magyar Királyság befogadta az ő „lázadó alattvalóit”, Kötöny kán kunjait. Volgai Bulgáriát és Magna Hungáriát a tatárok addigra már bekebelezték. A pusztító csapást túlélő keleti magyarok vagy Nyugatra menekültek, vagy betagozódtak az Irtistől a Kárpát-medencéig terjedő nomád óriásbirodalom: az Aranyhorda katonai és politikai szervezetébe.

Az 1241–42-es tatárjárás után közvetlenül, majd az Aranyhorda fennállásának évszázadai idején a magyar királyi udvarban nem merült fel, nem is merülhetett többé fel a keleti magyarok Kárpát-medencébe csábításának gondolata. A XV. század második felében azonban, abban az időben, amikor az Aranyhorda már részeire bomlott, és megkezdődött a moszkvai fejedelemség felemelkedése, Mátyás király budai udvarában hírt kaptak a keleti magyarok fennmaradásáról a Donon túl, vagyis az akkori nyugat-európai felfogás szerint Ázsiában. Így kétszázötven év elteltével a tatárjárás után, a magyar udvar felső köreiben ismét feléledt a távol élő magyar testvérek Magyar Királyságba hívásának elképzelése, a török martalóctámadások által elpusztított népesség pótlására.

Minderről Mátyás király udvari történetíróinak: Thuróczy Jánosnak és Antonio Bonfininak az alábbiakban idézett krónikáiból értesülünk.

Thuróczy a következőket írja:

„Pius római pápa is megírja Történetében, hogy a hunok, átjővén a meótiszi mocsarakon, Európába jöttek, és elfoglalták a Tanaisz és Duna között elterülő egész barbár világot. Ugyancsak ő mondja, hogy beszélt egy veronai származású emberrel, aki éppen napjainkban átkutatta Szkítia vidékét, és azt beszélte, hogy az ázsiai Szkítiában, ott, ahol a Tanaisz folyó ered, a Pannóniában lakó magyarokkal egy és ugyanazon nyelven beszélő emberekre bukkant. Visszatérve a Szentírás több tudósával –Szent Ferenc rendi szerzetesekkel, akik értették az ottaniak nyelvét – újra el akart menni hozzájuk, hogy Krisztus szent evangéliumát hirdesse (mivelhogy azok a bálványimádás hívei voltak). Ámde Moszkva ura, aki a görög hitszakadás híve, nehezményezte, hogy az ázsiai magyarokat a római egyházhoz csatolják és beavassák a szent hit tanításaiba, ezért megtiltotta, hogy odamenjenek.”[5]

Bonfininél pedig a következőket olvashatjuk:

„Pius pápa, szerintem igen nagy tudós, és  akit ugyanolyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanist, nem hiszi, amit minden történetíró állít,, hogy a magyarok a hunoktól erednének; azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyersbőrkereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságul hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásvidékén járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről. Követeket és kutatókat küldött oda, hogy ezt a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul.”[6]

Az adatok forrása, Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa „Commentarii” című műve, amelyből a következőkről értesülhetünk:

„Tudomásunk szerint a Tanaison /Donon/ túl, annak forrásvidékétől nem messze, mindmáig megtalálható egy nép, amelyet magyarnak neveznek, és akiknek beszéde semmiben nem különbözik a Duna mentén élő magyarokétól.”

Ezek a forrásadatok hitelesnek tűnnek. A római katolikus egyház térítői és a nyugati keresztény királyságok kereskedői – szent feladataik, illetve üzleti céljaik megvalósítása mellett – igen gyakran végeztek hírszerzői feladatokat is Keleten. A pápaságot és Nyugat uralkodóit egyaránt érdekelte, hogy nem várható-e valamilyen veszély Kelet felől, például az összeomlott Aranyhorda egyes iszlám államainak lakói nem csatlakoznak-e az oszmán törökhöz? (A krími tatárokkal ez később megtörtént, Erdély szomorú emlékeket őriz róluk.) Így „a veronai ember” és „a szarmata kereskedők” híradásait, a Don-forrásvidéki keleti magyarokról is, komolyan vehetjük. A magyar királyi udvar két fentebb idézett krónikaírója közül Thúróczy János az országbírói hivatalban dolgozott. Az uralkodóval nagy valószínűség szerint nem volt állandó közvetlen kapcsolata, bizalmas beszélgetéseket nem nagyon folytathatott vele, bár a Corvina könyvtárat munkája sikeres elkészítése érdekében használhatta. Mályusz Elemér szerint Thúróczy a könyvtárban bukkanhatott rá Aeneas Sílvius Piccolomini műveire is. Antonio Bonfini viszont, 1486-os Magyarországra érkezése óta egészen Mátyás király haláláig, hasonlóan a budai udvarban élő többi olasz humanistához, a király bizalmasa volt. Gyakran beszélgettek. Maga az uralkodó bízta meg Bonfinit azzal, hogy Thúróczy krónikája helyett, amelyet az udvar kényesebb ízlésű körei túlságosan barbár műnek tartottak, humanista felfogásban írja újra a magyarok történetét. Így, Bonfini értesülését Mátyás király szándékáról, hogy hazahívja a keleti magyarokat, első kézből, vagyis magától a királytól származó híradásnak tekinthetjük. Tény, hogy abban az időben Magyarországon és Rómában a kérdésről jól informáltak voltak, és nem kételkedtek abban, hogy valóban magyarok élnek a Don akkoriban Ázsiának tekintett bal partján, a folyó forrásának közelében.

A XX. század 30-as éveiben azonban a magyarországi finnugristák meghökkentő következtetéseket vontak le Aeneas Sylvius Piccolomininek híradásai és Thúróczy és Bonfini krónikái alapján a Don-vidékén élő keleti magyarokról. Zsirai Miklós a következőket írja: „A magyar és a vogul-osztják rokonság első feljegyzője tudtunkkal Aeneas Sylvius Piccolomini (1405–64), aki később II. Pius néven ült a pápai trónon…”[7] Ezek után cikkébe foglalja és a vogulokra és osztjákokra vonatkoztatja a „Commentarii” általam fentebb idézett, kifejezetten a keleti magyarokról szóló eredeti, latin nyelvű sorait. Feltételezésében egyáltalán nem zavarja, hogy a vogulok és osztjákok az Ob partján éltek, mintegy 1500--1800 kilométernyire a Don felső folyásának baloldali partvidékétől. Zsirai nézeteivel szembeszállt a Julianus-kutatásban nagy érdemeket szerzett Bendeffy László. Kifejtette, hogy szerinte a veronai összekeverte a Dont a Volgával, vagyis a Volgánál járt, és a mai Baskíriában bukkant magyarokra.[8] Bendeffy tehát vitatta Zsirai állításait, de konkrét, Oroszországból származó adatok híján és itt említett tévedése következtében nem ingathatta meg őket. Zsirai felfogása erről a kérdésről a magyarság finnugor eredete elméletének egyik alaptételévé vált, amelynek alapján finnugor tanszék egyetemi tankönyvei – a Mátyás-korabeli krónikák és II. Pius pápa adatainak teljes félremagyarázásával – tényként ismertették szerzőiknek fantáziadús elképzelését: azt, hogy a XV. század második felében Nyugat-Európában (és Magyarországon) már tudtak a magyarság finnugor eredetéről.

A teljes képtelenség határait súroló tudományos tévedést Vásáry István tisztázta, bár úgy tűnik, mégsem sikerült teljesen kivernie a legelvakultabb finnugrista koponyákból. Vásáry oroszországi kutatásai során a keleti magyarok fennmaradását bizonyító középkori okiratokat, krónikákat és XX. század eleji helységnévtárakat tanulmányozott. Kiderült, hogy XV-XVI. századi dokumentumok és krónikák is tanúsítják: a Volga és a Don folyóközében, az Aranyhorda Moszkvai Nagyfejedelemségnek alávetett utódállamában, a kaszimovi kánságban a késő középkorban az orosz forrásokban mačjarin/močjarinnak nevezett magyarok éltek.[9] Emléküket toponymek is őrzik az adott térségben, a cári orosz birodalom egykori tambovi és rjazanyi kormányzóságainak területén:[10] így Možarovo, Bolshije Možari, Menshe Možary, Možarovskij hutor, Možsarskaja, Možarovka. Vásáry tehát bebizonyította: középkori orosz, magyar, és pápasági dokumentumok és krónikák, valamint oroszországi toponymek egyaránt utalnak arra, hogy a XV–XVI. században valóban magyarok éltek a Don balpartján, a folyó forrásvidékétől nem messze. Vásáry cikkében külön fel is hívja arra a figyelmet arra, hogy a Volga-Don folyóközben élő magyarokra vonatkozó orosz adatok megerősítik Aeneas Sylvius Piccolomini adatait a Don forrásvidékétől nem messze, a folyó bal partján élő magyarokról. Kihangsúlyozza, hogy ellentétben a finnugor elmélet élharcosainak véleményével, ezek az adatok semmiképpen nem vonatkoztathatók az obi ugorokra.[11] Mátyás király, és II. Pius pápa magyarokra gondolt, és nem osztjákokra, vagy vogulokra, amikor „a magyarokkal egy és ugyanazon nyelven beszélő emberekről” szóltak.

Vásáry István megcáfolt tehát egy félresikerült finnugrista elméletet, és ugyanakkor meghatározott a mai Oroszországon belül egy olyan területet, amely a késő középkorban, Moszkva hatalmának megerősödése idején, bizonyíthatóan keleti magyar szállásterület volt.  Munkájában ír a Volga bal partján lévő, igy az egykori szimbirszki, kazanyi, ufai kormányzóságok területén lévő, a Možar etnikai nevet tartalmazó helységnevekről is, tehát jelzi, hogy a keleti magyarok nyomai a Volga bal partján is fennmaradtak mindmáig.

Vásáry feltételezése szerint a keleti magyarok Volgai Bulgária 1236-os bukása után szétszóródtak, és nyugatra menekültek. Ahogy írja, később az Aranyhorda kemény adóztatása is növelhette számukat a Volgától Nyugatra eső területeken.

Vásáry István cikkében azt a lehetőséget is felveti, hogy a XIII. század harmincas éveiben, a Julianus által megtalált magyar csoport a Volga jobbpartján, vagyis a Volga-Don folyóközben élhetett. Szerinte Julianus több mint valószínűleg kizárólag hozzájuk jutott el, útja Magna Hungária területének többi részét nem érintette.[12] Erdélyi István egyetért Vásáryval abban, hogy a Riccardus-jelentésben nincs nyoma Julianus átkelésének a Volgán, tehát elképzelhető, hogy a dominikánus szerzetes valóban a Volga és Don folyók közötti területen találkozott a keleti magyarokkal.

Vásáry ír a miser-mescser tatárokról is, is, akiknek szálláshelye mindenütt a možarok közvetlen közelében volt, sőt, a mellékelt térképe alapján[13] az ufai kormányzóságban velük együtt is éltek. Vásáry a miser-mescser tatárokat nem kapcsolja össze a keleti magyarsággal.[14] Más magyar turkológusok: viszont egyértelműen ezt teszik. Mándoky Kongur István a mescser-miser etnikai nevet a Megyer törzsnévvel azonosítja.[15] Kakukk Zsuzsa még tisztázandónak tekinti az adott kérdést, de ő is hajlik arra, hogy a miser-mescsereket magyarnak tekintse.[16] A možarok és miser-mescserek együttes területe – ahogy a térkép is mutatja – meglehetősen nagy kiterjedésűnek volt mondható, nemcsak a Volga-Oka-Don folyóközben, de a Volga balpartján, a mai Baskíriában, Kazany és Perm vidékén is. Julianus barát Magna Hungária kelet-európai részének valóban csak az egyik csücskét érinthette a Don felső folyásánál.

A magyar tudománynak napjainkban erősen vitatott kérdése, hogy voltak-e és maradtak-e fenn a Kárpát-medencébe költözött magyarságtól elszakadt keleti magyarok a Urálon túl is, illetve, hogy kiterjedt-e a feltételezett Magna Hungária területe az Urál mögötti térségekre, vagyis Ázsiára? Néprajzi és régészeti adatok egyaránt utalnak arra, hogy igen. A baskírok például gyakran átkeltek az Urálon azért, hogy a hegység keleti oldalán, az Irtisig terjedő sztyeppéken legeltessenek. A legutóbbi időben pedig az Urál keleti lábánál, Cseljabinszk közelében feltárás alatt álló,  IX–X. századi uelgi temető leletanyagának párhuzamait magyar és orosz tudósok a Kárpát-medence honfoglaló magyarságának leletanyagában vélik felfedezni.[17] Arra következtetnek, hogy temetkezhettek ide Nyugatra költözésük előtt a honfoglalásban résztvevő magyarok is, de olyanok is, akik Keleten maradtak. Ez az új felfedezés erősen alátámasztja azoknak a történeti, néprajzi forrásoknak anyagát, amelyek szerint a XIII. században a  keleti magyarokat besorolhatták az Aranyhorda keleti szárnyának: a Kök Hordának területének katonai szervezetébe is, és leszármazottaik fennmaradhattak az Aranyhorda ázsiai utódállamaiban, akár napjainkig.[18]

Megjegyeznénk, hogy Cseljabinszk környéke közvetlenül csatlakozik a kazah sztyeppéhez, és mintegy 200 kilométernyire északra terül el a Kazah Köztársaság kosztanáji provinciájától, ahol a torgaji argyn-magyarok élnek. Úgy tűnik, az újabb régészeti adatok alátámasztják Tóth Tibor elméletét, amely szerint a torgaji argyn-magyarokban a magyarság Keleten maradt ősi relictumát vélte felfedezni.

Vásáry írja, hogy Munkácsi Bernát szerint az egykori vjatkai kormányzóságban voltak Madjar nevű helységek is, de ezeknek nyomát ő a régi helységnévtárakban nem találta.[19] Azonban ilyen nevű lakott helyek voltak Kazahsztánban, a mai Astana környékén is a szűzföldek feltöréséig,[20] és napjainkban is léteznek Nyugat-Kazahsztánban.[21] Magyarokra utaló, a kirgiz és üzbég nyelvből nem magyarázható helynevek, toponymek maradtak fenn mindmáig Kirgizisztánban[22] és Üzbegisztánban is.[23]

I.V. Antonov friss tudományos publikációjában három olyan területet emel ki Európa és Ázsia határvidékén, amelyeken fennmarad a magyar etnonym, illetve fennmaradtak a belőle levezethető földrajzi nevek:

1) Az Urál-vidék, IX–XIII. sz.;

2) az uráli–kazahsztáni sztyeppék az Aranyhorda és utódállamai idején, XIV–XVI. sz.;

3) A Volga-Oka (illetve a Volga-Don) folyóköz, ugyancsak a XIV–XVI. sz.[24]

Legendák is őrzik a keleti magyarok emlékét Közép-Ázsiában.[25] Ezek közül talán az a legérdekesebb és leginkább egyértelmű, amelyet a közös magyar-kazah expedíció gyűjtött Omszk környékén 2006-ban, egy ottani magyar-kipcsak mollah és néprajzi gyűjtő özvegyétől:

„A régi időkben a magyarság egységes nép volt. Egy nagy országban éltek. Tizenhét törzsük volt. Egy nagy háború után ez a nemzet kettévált, keleti és nyugati részre. (Ez az elképzelés abból származik, hogy az eredeti lakóhelyükről elvándorolt magyarok „arra mentek el, amerre „a Nap nyugszik”, vagyis Nyugat felé.) A Kék Ökör völgyében élő hét törzs nagyon messzire távozott, őket a mi őseink Kök Ögüz-nek (Kék Ökör) nevezték. Jelenleg egy ismeretlen hegy mögött élnek, a kis kontinensen. A keleten maradt törzsek, a mi őseink, megőrizték a „magyar” nevet. A nyugati magyarok tőlünk származnak.”[26]

Nem nehéz ezt a mondást összehasonlítani Bíborbanszületett Konstantin leírásával a magyarok kettéválásáról, keleti és nyugati részre. Az életének nagyobb részét egy Omszk-vidéki kazah faluban leélt özvegy aligha olvasta a bizánci császár X. században írt könyvét. A legenda magja az uelgi ásatások eredményei és I. V. Antonov megállapításainak tükrében egyáltalán nem tűnik alaptalannak.

A Kazah Köztársaság Elnöke, Nurszultan Abisevics Nazarbajev a következőket mondta 2007 november 22-én,magyarországi hivatalos útján, a Magyar Köztársaság Elnökének az ő tiszteletére adott vacsoráján:

„Európában a kultúrát tekintve nincs a kazahokhoz közelebb álló nép, mint a magyar. Mint ismeretes, a XIII. században a kipcsak törzsek egy része az Önök országában telepedett le és jelentősen hozzájárult annak fejlődéséhez. Ma Magyarország mintegy 200 ezer lakosa kunnak, azaz a magyarok leszármazottjának tartja magát. A magyar kutatók pedig felállítottak egy hipotézist, amely szerint a magyar törzsből származó kazahok a magyarok közeli rokonainak bizonyulhatnak. Mindez fontos alapja kulturális-humanitárius kapcsolataink további fejlődésének.”

Ábrák

• Térkép a možar és miser-mescser szállásterületekről a mongol kor után.[27]

• Moszkóvia és a környező területek térképe 1549-ből (Báró Wilhelm Herberstein moszkvai követ „Jegyzeteinek” 1556-os bázeli kiadása alapján).

[1] Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. 5 sk.

[2] Harmatta János,uo.

[3] Uo.

[4] Uo,

[5] Thuróczy János, A Magyarok Krónikája. Budapest, 1978, 39 sk.

[6] Antonio Bonfini, Rerum Hungarorum Decades, I. tized, II. Könyv, 39. A hagyomány alapján Kelemen és Iván deákoknak lett volna egyik feladatuk a Don eredete táján élő magyarok Magyarországra hívása. Azonban, ahogy ezt Thuróczy is írja, az ortodox kereszténység szerepét Bizánctól átvenni kívánó Moszkva ellenezte katolikus térítőknek a keleti magyarok közé utazását, és mindent megtett ennek megakadályozására. A keletre utazó Kelemen és Iván diák nem tért vissza Magyarországra, az udvarban többé nem hallottak róluk. 1490-ben, Mátyás király halála után éppen az oroszoknak azon ellensége, Jagelló Ulászló lengyel király került a magyar trónra, aki ellen korábban Mátyás királlyal Iván Vasziljevics moszkvai fejedelem szövetkezni akart. Így a magyar-orosz kapcsolatok jó két évszázadra megszakadtak.

[7] Zsirai Miklós, Finnugor rokonságunk. Budapest, 1937, 475.

[8] Bendeffy László, Aeneas Sylvius Piccolomini magyarjai. In: Középkori kútfőink kritikus kérdései, Budapest 1974, 147 sk.

[9] Vásáry István, Julianus magyarjai a mongolkor után: možarok és miserek a Közép-Volga vidékén. In. magyar őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008, 41 skk. Vásáry a témáról már 1975-ben írt (Vásáry István, Volga-vidéki magyar töredékek a mongol kor után. In: Magyar őstörténeti tanulmányok, Budapest, 1975,

283-290.) Cikkünkben azonban kizárólag a kérdésről írt legutóbbi tanulmányára hivatkozunk. Az első okirat, amelyet Vásáry idéz, 1483-ban készült, mintegy 20 évvel Aeneas Sylvius Piccolomini Commentarii-jének elkészülte után, és nem sokkal az előtt, hogy Thúróczy krónikája megjelent, és Bonfini elkezdte írni Rerum Hungarorum Decades-ét. Ivan Vasziljevics moszkvai fejedelem arra utasítja a hasonnevű rjazanyi nagyfejedelmet, hogy a Daniar kántól, Kaszimov urától elmenekülő mordvin, böszörmény és magyar (Mačjarin) adót fizető közrendűeket ne fogadja be, hanem küldje vissza őket urukhoz. Tehát a Don-vidéki magyarok abban az időben Moszkva vazallusa, az Aranyhorda utódállama, a kaszimovi kánság területén élhettek.  A Volga-Don folyóközben délebbre, a Nogaj Horda területéről orosz és nogaj dokumentumok által adatolt možarokról Vásáry nem tesz említést. (Vö.: В. В. Трепавлов, История Ногайской Орды. Москва, 2001, 437 (Szöveg és a 7. jegyzet), 489, 502 (táblázat.)  

[10] Vásáry I, uo.

[11] Vásáry I, 41.

[12] Vásáry I, 49. Ahogy a főszövegben is jeleztem, Erdélyi István is hangsúlyozta beszélgetéseink során, hogy a Riccardus jelentésben nem találta nyomát annak, hogy Julianus barát átkelt volna a Volga bal partjára.

[13] Uo, 72. o.

[14] Uo,50-66.

[15]  Mándoky Kongur István, magyar eredetű törzsek a baskíroknál. In: Mándoky Kongur István, Kunok és magyarok, Budapest 2012, 231 sk.

[16] Kakukk Zsuzsa, Bükkös a Volga partján. Kazanyi és miser népdalok. Kqarcag, 2005, 3.

[17] A. K. Kushkumbajev, Magyarok Keleten és Nyugaton. Budapest,2011, 75 o., 48. jegyzet.

[18] A. K. Kushkumbajev. Ugyanott, 55-65.

[19] Vásáry István, id. m., 45.

[20]  Szejitbek Nurhánov közlése.

[21] Babakumar Khinajat közlése.

[22] Kadyraly Konkobajev, Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben. Eleink XII. (2003), 40-42. (Fordította: Benkő Mihály).

[23] Tóth Tibor és Bíró András adatai. In: Kadyraly Konkobajev, id. m, 41 sk, 7. jegyzet. A Ferganai völgyben, a Szir-Darja mellett 1953-ban  még létezett egy Мадьяр  nevű helység. Vö: Карты Мира, Москва 1953, 63-as térkép.

[24] Антонов И. В. К вопросу о локализации венгров (мадьяр) в Волго-Уралском реегионе ^^ VIII. Конгресс этнографов и антропологов России. Тезиси докладов. Оренбург, 1-5 юлья 2009 г. Оренвург, Издательский Центр ОГАЙ, 2009.

[25] Mándoky Kongur István is hivatkozott hasonló legendákra, amelyekre a Kazah Tudományos Akadémia Szépirodalmi Intézete archívumában bukkant rá. Vö.: Ulü dalanün birtar ulanü. Almati, 2008, 246.

[26] A. K. Kushkumbajev, id. m, 68 sk.

[27] Vásáry István, id. m, 72.

Korábban foglalkoztunk a (pre)szkíták szentföldi megjelenésével. Az alábbiakban közölt hadtörténeti tanulmány szorosan kapcsolódik az általunk tárgyalt témához, ezért teljes szövegét, és a legfontosabb képeit közöljük. (A szerk.)

A következő rövid publikációban kísérletet teszünk az ókor (talán kissé túldimenzionált) egyik jelentős harci eszköze, az úgynevezett harci szekér kialakulásának és használati körülményeinek összefoglalására, tisztázására. Ezen kívül bemutatjuk azokat a régészeti-történeti eredményeket, hipotéziseket, amelyek a magyarság elődeinek esetleges kapcsolatára utalnak a harci szekérrel, főként ennek kialakulásával.

Először röviden foglaljuk össze, mit tudunk a katonai célokra alkalmazott kocsiról a történettudomány mai állása szerint, mit tartalmaznak a különféle tankönyvek, oktatási anyagok. A fegyveres kocsi (még nem a klasszikus harci szekér) első konkrét ábrázolása és leírása a sumér államok győzelmi feliratai között látható a Kr.e. 2500 utáni időkből (1). Ez a kocsi négy tömör kerékkel ellátott, funkciójában távolra-ható fegyverekkel ellátott eszköz. Fontos megemlíteni, hogy ekkor is mindig gyalogsággal együtt ábrázolják (2). Bizonyos idő elteltével, már mint a tipikus harci szekér küllős kerekekkel (3) megjelenik az egyiptomi leírásokban, képeken (Kr.e. 1500 után). Az olvasható, hogy a Nílus vidékére egy hikszosz nevű, általunk ismeretlen nép által kerül (4). Ezután már az egész ismert világban gyorsan elterjed, és egészen az ezredfordulóig használják, sőt erősen kihangsúlyozzák szerepét. A harci szekér fénykorában (Kr.e. 1400 – Kr.e. 1100) tankönyvek jelennek meg a különféle taktikai elemek végrehajtásáról, az alkalmazás fortélyairól (5). Úgy tanultuk, hogy ennek a kornak az asszír birodalom vet véget, mégpedig a lovasságnak, mint új fegyvernemnek a bevezetésével (6). Ezek után a harci szekér speciális alkalmazása tart még egy ideig, de ezzel később foglalkozunk. A következőkben a fent látható számozott megjegyzésekkel folytatjuk beszámolónkat.
(1). Noha az első ábrázolások Sumér területéről származnak a Kr.e. 2500 körüli időkből, de természetesen a „gyorsreagálású” erők távolraható fegyverekkel történő bevetésére korábbról is igény mutatkozhatott. Ezt alátámasztja az is, hogy erre az időszakra már teljesen kifejlődik a gyalogság zárt (falanx) rendszerű alkalmazása, mint meghatározó fegyvernem. És ezt a zárt, erősen védett rendet valahogyan fel kellett törni. Mindenesetre, ezt is megelőzi egy hosszabb fejődési szakasz (kocsi, lóvontatás, stb.). Ebben az első dokumentált korban a négykerekű kocsit (ló hiányában?) öszvérek, vagy félszamarak vontatják, a kocsi eleje magasított, oldalára a hajítódárdák tárolószekrényét helyezték el. Ismereteink szerint két harcost (hajtó, fegyveres támadó) szállított.

Sumér harci szekér ábrázolás (Keselyű sztélé)

(2). Mivel az ábrázolásokon, vagy hozzájuk kapcsolódva mindig szerepel a zárt rendszerű gyalogság, ez azt sugallja, hogy a harci kocsi ekkor is másodlagos fegyver, inkább a nemesség számára egy védettebb de több felkészülést igénylő fegyvernem. Ez ismételten rámutat a harci kocsi múltjának nagyobb mélységére.

(3). Az Egyiptomi Középbirodalom, de legfőképpen az Újbirodalom hivatalos irodalma és művészete (hasonlóan a hettita művészethez) bő teret szentel a harci szekérnek, esetenként, mint a fáraó által vetetett eszköz, erősen eltúlozva annak alkalmazását, és ami sajnos rányomta sokáig a történettudományra a bélyegét, a művészetnek alárendelve külső megjelenését. Utalhatunk itt „a tunikás fáraó letiporja az ellenség hadait” témájú képekre. Ez mindenesetre azt is sugallja, hogy az egyiptomiak (legalábbis az első időkben) felülértékelték lehetőségeit, bizonyítva, hogy a harci szekér hozzájuk már készen, teljes fejlettségi fokán jelenik meg.

 (4). A hikszoszok megjelenése Alsó Egyiptomban terjeszti el ezt az újszerű harci eszközt. Utalva a (3). megjegyzésre úgy tűnik, hogy a kocsi bevezetése a haditechnikába tényleg nagyon gyors lehetett, hiszen az egyiptomiaknak nem volt idejük rendszeresíteni, a hadsereget kiképezni. Kérdésként merül fel a hikszoszok mibenléte, illetve ők milyen információkra támaszkodhattak a harci szekér átvételénél. Erre a fontos kérdésre később kitérünk.
(5). Az alkalmazási taktikai lépésekre, a harci szekerek irányváltására, fordulásaira egyrészt szanszkrit szövegből értesülünk. A fő probléma ebben az esetben, hogy a kocsimozgások vezényszavait ahhoz a latinhoz hasonlították, amelyik nyelv ekkor még ki sem alakult. Némely kutató inkább a sumér nyelvi gyökerekre hajlik, de szerintünk ilyenformán ez sem állja meg a helyét. Ezen kívül jelentős még az a tény, hogy az egyik legkorábbi hettita harcászati szabályzat mitanni szerző műve. Mindkét megjegyzés egyértelműen hurri eredetre utal, tehát ezt az irányt meg kell vizsgálnunk.
(6). A harci szekér katonai alkalmazásának a tanultak szerint az asszír hadseregben megjelenő új fegyvernem, a lovasság vet véget. A probléma ebben az esetben legfőképpen az, hogy Asszíria területe, gazdasági-társadalmi berendezkedése gyakorlatilag alkalmatlan arra, hogy a „semmiből” létrehozzák, kifejlesszék azokat a technikai újításokat, amelyek a lovas hadviseléshez szükségesek. A képet tovább bonyolítja, hogy a Kárpát-medencében ekkor (a bronzkor derekán) már sorozatban kerülnek elő olyan fegyverek, amelyek jórészt a lovas harcmodorra jellemzőek (pl. a hosszú, szúró kard). Tehát valószínűleg a sztyeppén már sokkal előbb kialakult a lovasság intézménye, ami természetesnek is mondható.

Most nézzük meg, hogyan is néztek ki ezek a szerkezetek, illetve mi módon alkalmazták őket. Mivel a harci szekér használata évezredeket ölel fel, ezért három fő részre oszthatjuk használatukat. Az első az úgynevezett sumér korszak. Itt leginkább azt kell megjegyezni, hogy a küllős, gyors harci szekerek megjelenését természetszerűleg megelőzik a „kezdetleges” formák, a gyorsan mozgó csapatok igénye. A sumér államok hadseregei négy keréken mozgó, a szállításnál használható kocsikat alkalmazták. Nyilván ezek nem rendelkeztek a gyors mozgás lehetőségével, tehát feladatuk inkább a távolraható fegyverek (hajítódárda) koncentrálása, a gyalogság sorainak zavarása, esetleg szétzilálása.

A pár évszázad alatt teret nyert könnyű, küllős kerékkel ellátott változat már megnövelt sebességgel gyors manőverekkel használhatóvá vált taktikai műveletek végrehajtására (bekerítés, roham, stb.). Néhány kérdésre itt kell rámutatnunk. Az egyik a bevethetőség. A harci szekér osztagok az alakzatban történő manőverekre csak kizárólag sík terepen (gyakran előkészített terepen) voltak képesek. Ebből következik, hogy a csatatereket jó előre ki kellett választani, ami furcsa lehet mai szemmel. A másik kérdés az, hogy igazából mit is csináltak ezek a járművek a harctéren. Le kell szögezni, hogy semmi esetre sem az ellenséges gyalogság letiprását, hiszen egy zárt rendszerű lándzsás tömeget szemből megbontani öngyilkosság. A harci szekér osztagok többszöri gyors rohamukkal demoralizálhatták az ellenséget, hajítófegyverekkel koncentráltan támadhatták, bekerítéseket hajthattak végre, és természetesen a másik fél szekerei ellen küzdhettek. Végül sokáig nyílt kérdés volt az, hogyan élhették túl a harcosok és maguk a lovak a harcot, hiszen íjászai, parittyásai, dárdásai az ellenségnek is voltak. Erre az egyiptomi rajzok nem nyújtanak felvilágosítást, mert általános a már említett „tunikás fáraó” ábrázolás. A kérdésre más források mellett az úgynevezett „dendrai lelet” adott választ, ugyanis sikerült felfedezni egy teljes zárt bronzpáncél-készletet, amit a kocsizók használtak. Rendelkezésre áll néhány ábrázolás is, ahol felismerhető a ló páncélozása. Ez helyre is teszi a képet, igaz, hogy felmerül egy másik kérdés, ez az agyonpáncélozott egység az igazi gyors műveletekre alkalmas volt-e?

Eredeti (helyes) ábrázolás, vadászjelenet

A dendrai páncél (a díszsisak helytelen utólagos kiegészítés)

A további vizsgálathoz tehát rendelkezésre állnak a fentebb kiemelt mondatok: A harci kocsi kialakulásának nagyobb időmélysége, a hurri (hikszosz) bevezetés valószínűsítése, a lovasság kialakulásának sztyeppei környezete.
Nézzük meg, a legújabb (nemzetközi) kutatások szerint hogyan áll a harci szekér, és a hozzá szorosan kapcsolódó lótartás kialakulásának ügye. A legfrissebb publikált irodalom a lótartás (lovaglás) kialakulását természetszerűleg a sztyeppe-erdős sztyeppe vidékre teszi, mégpedig az úgynevezett botai-tersek kultúrkörbe (Délnyugat-Szibéria, Urál déli területe), ahová régészeti-kulturális és antropológiai szempontból ősmagyar elődeink szintén szervesen kapcsolódtak. Ha ehhez még hozzávesszük az „ősuráli” ló szavunkat is (ami máig megmaradt), nem kétséges ennek nagy valószínűsége. Az új távlatokat nyithat ebben a kérdéskörben, hogy a régi kínaiban szintén ló-nak hívták a lovat, és napjainkban is a fehér ló neve „pej” (de ennek kutatása messze vezetne). Mindenesetre őseink benne voltak egy olyan áramlatban, ahol a lótartás, megnevezések, stb. valamilyen rend szerint áramlottak (és ebbe beletartoznak pl. a manysik is). Felmerül a kérdés, ha egyszer a külföldi kutatók publikációi ezt tükrözik, mi miért nem szentelünk neki akár egy fél oldalt is.

A ló háziasítása (a zöld vonal a sztyeppe területek határát jelzi)

„Sajnos” a harci szekér bevezetésével hasonló a helyzet. Noha a katonai fejlesztések villámgyorsan elterjednek (ahol társadalmi, természeti fogadókészség van), de a külföldi kutatók a régészeti leletek alapján elemezni tudták azt a néhány száz évet, amelyik eltelt a küllős kerék bevezetésétől az általános használatig. Az eredmény természetes eredménynek tűnik. Ahol a lótartás kialakult, körülbelül ott fejlesztették ki a harci szekér klasszikus típusát. Megint beletrafáltunk? Azt hozzá kell ehhez tenni, hogy az ilyen eszközök kifejlesztéséhez nagykiterjedésű, szabad sztyeppe kell, tehát a fent tárgyalt „kultúrvidékek” igazából nem jöhetnek szóba. Az más kérdés, hogy a sztyeppén élő, kultúrájában, társadalmi és antropológiai felépítésében hasonló népek milyen konkrét nyelven beszéltek? Egyáltalán, vannak-e olyan ma élő nép, amelyik pontosan tovább hordozza nyelvüket?
Megemlítendő még a hurri-hikszosz vonal. Tudjuk, hogy a hurrik (és a rokon kassuk) vezetik be az Észak-mezopotámiai térségben a lótenyésztést, a hikszoszok (hurrik) pedig Egyiptomban a harci szekeret. Orosz kutatók megállapították, hogy a hurrik nyelve ragozó nyelv, kultúrája pedig úgynevezett Alekszejevka-típusú nagyállattartó kultúra. Ez a kultúra azonban eredendően Délnyugat-szibériai sztyeppei kultúra volt. Megint helyben vagyunk?

A harci szekér kialakulása és eltejedése Eurázsiában

Végül néhány szót a harci szekerek utóéletéről. A történelemkönyvek szerint az asszír állam részben azért tudott viszonylag rövid idő alatt jelentős eredményeket elérni, mert bevezették a lovasság intézményét. Azonban akár Közép-Európából is, de az Uráltól délre eső sztyeppéről is kerültek elő olyan leletek, amelyek egyértelműen lovas hadviselésre utalnak. „Mint tudjuk”, az asszír katonai tevékenységre nagy hatással volt a hurri befolyás, ezért teljesen valószínű, hogy az asszír hadsereg tőlük kapta a katonai újdonságot.
A támadó harci szekérnek nagyon gyorsan leáldozott a napja, hiszen a mobilabb lovasság akár könnyűlovas íjászként, akár nehézlovasként sokkal jobban tudta azokat a feladatokat ellátni, amelyek a klasszikus ókor manőverező hadviselésénél felvetődtek. Bizonyos ideig még (főleg a Közel- és Közép-Keleten) alkalmazták, mint sarlós szekereket, de általában nem sok eredménnyel. Vannak adatok arról is, hogy pl. a kelták mint szállítóeszközöket vetették be harctevékenységnél. Mindenesetre azok a filmbeli jelenetek, amikor római tisztek száguldoznak a csatatéren harci szekérrel, teljesen légből kapottak. A rómaiak formára hasonló kocsikat használtak versenykocsiként, és diadalszekérként.

 A küllős harci szekér elterjedésének megközeítő történelmi térképe (i. e. 2000-500)

A szárgátkai kultúra már régen magára vonta a magyar és orosz kutatók figyelmét. Közülük többen is erre a kazahsztáni és nyugat-szibériai területre feltételezték az ugor-magyar őshazát. Onnan származtak az I. Péter-féle, az Ermitázsban őrzött Szibériai Gyűjtemény gyönyörű aranytárgyai, amelyek valamennyien szórványleletként, lelőhely nélkül kerültek Szentpétervárba, a cári gyűjteménybe. A legutóbbi időkig ezeknek a gyönyörű ötvösműveknek nem kerültek a felszínre ősi sírokból párhuzamaik. Az orosz kutatók a szibériai szkíták emlékeiknek tekintették őket, korukat, rendeltetési céljukat, a szinte napjainkig nem tudták meghatározni. Az utóbbi évtizedekben történt döntő változás ezen a téren. A szárgátkai kultúra egykori központjában, Omszk környékén az Irtis partvidékén: Szidorovkán és Iszakovkán  két érintetlen gazdag kurgánsírt (i. sz. II–IV. sz.) tártak fel az orosz régészek, amelyekből háromszáz éve először, „in situ” talált, a Szibériai Gyűjtemény aranykincsei párhuzamainak tekinthető nemesfém veretek és egyéb ékszerek kerültek a felszínre. Így megerősítést nyert, hogy a Szibériai Gyűjteménynek az egykori szárgátkai kultúra területe a származási helye. A szidorovkai és iszakovkai sírleletek és a Szibériai Gyűjtemény tárgyai korának és etnikai hova tartozásának pontosabb meghatározását pedig megkönnyítették az e tárgyakhoz hasonló formájú és rajzolatú nemesfém sírleletek, amelyek Mongólia és Belső-Mongólia területén előkelő hsziungnu sírokból kerültek a legutóbbi időkben a felszínre. Az ázsiai hunok az i. sz. II–IV. századok során belső-ázsiai lakóhelyükről Nyugat felé vonultak, és elfoglalták a szárgátkai kultúra területét is. Az ottani ugor lakosság e közben részben megsemmisült, részben Északra menekült, egy harmadik részük pedig a hunok soknemzetiségű együttesével Nyugatra vonult, és az a magyar etnogenezis egyik elemévé vált.  

Az egykor közép-ázsiai és nyugat-szibériai területeken virágzott szárgátkai (vagy szárgátka) kultúra, amely már régen magára vonta a magyar kutatók figyelmét is, igen nagy jelentőségűnek látszik a magyar őstörténeti kutatás szempontjából.

Az Isim és a Tobol folyók vidéke, mint elképzelhető magyar őshaza, már igen régen foglalkoztatja a magyar kutatókat (Zichy Istvánt, majd később Ligeti Lajost). Molnár Erik feltételezte, hogy az ugor őshaza a szárgátkai kultúra elterjedési területén volt az i. e. I. évezredben. Írásaiban természetesen nem említette meg az akkor számára még ismeretlen kultúra nevét [MOLNÁR 1953].

A magyar őshazával foglalkozó magyar régészek közül Fodor István az ősmagyarokat jelölte meg a szárgátkai kultúra hordozóiként. Az egyik jeles udmurt nyelvész lényegében hasonlóképpen vélekedik [VASZILJEV 1989]. Még az 1950-es évek elején, Csernyecov V. N.] javasolta azt a szárgátkai kultúra etnikai problémájának megoldásaként, hogy a kultúra hordozóiban ős-ugorokat – ősmagyarokat és szavírokat tételezzünk fel. [CSERNYECOV 1953] Az, hogy iráni vezetőréteg meglétére következtessünk a kultúrán belül, nem tűnik problematikusnak, így ebből a szempontból Matvejeva N. P. [MATYEJEVA 1993, 1995] és V. A Mogilnyikov [MOGILNYIKOV 1983] véleményével is egyetérthetünk (vö: Botalov és mások). Nem érdektelen az a tudományos feltételezés sem, miszerint a szárgátkai kultúra hordozói valójában a szamojédek ősei lettek volna. [KIZLASZOV 1988]

Türk elemek meglétének feltételezése a szárgátkai kultúrában azonban minden alapot nélkülöz, szemben M. F. Koszarjev álláspontjával [KOSZARJEV 1984]. Ennek ugyanis, – ahogy ez az alábbiakból kiderül –kronológiai akadályai is vannak.

A közép-ázsiai és nyugat-szibériai népek szkíta-szarmata kori régészetét összefoglaló, 1992-ben megjelent orosz akadémiai monográfiában a közép-ázsiai – nyugat-szibériai terület régészetének, talán a legkiválóbb szakértője: a nemrégiben elhunyt V. A. Mogilnyikov ismerteti a szárgátkai kultúra régészeti emlékeit, bibliográfiáját. [MOGILNYIKOV 1992]. A tanulmányához csatolt térképből kiderül, hogy az a mintegy 150000 négyzetkilométernyi terület, amelyen a szárgátkai lakosság élt, magába foglalja az Irtis –Isim – Tobol folyók folyóközét, partvidékeit. A kultúra északon a tajgáig, délkeleten a Csani tóig, nyugaton majdnem az Urálig, keleten pedig egészen a Baraba sztyeppéig terjedt. Régészeti emlékei elsősorban a Tobol folyó két partján, valamint az Isim és az Irtis folyók mellékén találhatók meg. V. A. Mogilnyikov adatai szerint az adott területen az orosz régészek 1992-ig mindösszesen 300, a szárgátkai kultúrából származó, vagy hozzá kapcsolható sáncokkal körülvett, vagy nem erődített települést, kurgántemetőt és egyszerű temetőt tártak fel régészeti expedíciókon, vagy vittek térképre terepbejárások eredményeképpen. A feltárt és publikált régészeti emlékek közül szinte valamennyi rabolt, inkább kevesebb, mint több lelettel. Mégis, a fennmaradt, egyszerűbb tárgyak alapján is elemezhető a kultúra hordozóinak fegyverzete, ruházata, kézművessége (kerámia), importból beszerzett tárgyai, temetkezési szokásai és hitvilági elképzelései, ceremóniái, gazdasági élete. A téma hatalmas szakirodalmán belül feltételezések jelentek meg a szárgátkai kultúra történetéről, népességének etnikai összetételéről; a leletanyag fejlődése és az egyes korszakok jellege alapján pedig kronológiájáról is. Az orosz régészek – ahogy ezt már fentebb említettük – a szárgátkai kultúra egykori lakosságát többnyire ugornak tekintik, amelybe szkíta-szarmata vezetőréteg olvadhatott bele. Hasonlóan a magyar kutatókhoz, többen közülük elképzelhetőnek tartják, hogy a kultúra területén lehetett az ugor-magyarok népvándorlás előtti hazája. A témával foglalkozó orosz régészek írásai Magyarországon nem ismertek szélesebb körben, és a beszerzési nehézségek miatt egyre kevésbé lesznek megismerhetőek.

Fodor István is azok közé tartozik, akik a szárgátkai kultúrát nemcsak az ugorokkal, hanem egyenesen az ősmagyarokkal kapcsolják össze. Feltételezései konkrét régészeti alapot nyújtanak őstörténetünk korábbi kutatói azon elméleteinek, amelyek szerint a magyar őshaza a mai Északnyugat-Kazahsztán és Nyugat-Szibéria területén, az Irtis-Isim-Tobol folyók között terült el. Mi is inkább elképzelhetőnek tartjuk az Isim-Tobol vidéki, mint az uráli, vagy más magyar őshazát. Azonban szükségesnek érezzük, hogy az alábbiakban közreadjuk a területtel foglalkozó orosz szakirodalom néhány itthon kevésbé ismert régészeti adatát, feltételezését. Ilyen problémának gondoljuk a szárgátkai kultúra kronológiáját, valamint azt a kérdést, hogy a kultúra mikor szűnt meg létezni, illetve, hogy hordozói mikor és a népvándorlás melyik hullámával távozhattak el az adott területről nyugati irányban. Úgy véljük, hogy ezek a részletkérdések is fontosak lehetnek a magyar őstörténeti kutatás számára.

Fodor István feltételezi, hogy a szárgátkai kultúra területéről a magyarok a türk birodalom alakulása idején (i. sz. VI. század közepe), költöztek át az Urál-Volga-vidékre eredeti lakhelyükről, azért, hogy ne kelljen behódolniuk a felemelkedőben lévő és gyorsan terjeszkedő új sztyeppei hatalomnak, a Kelet felől előrenyomuló, és rövidesen óriási sztyeppei nomád birodalmat kialakító türköknek. Azonban az orosz szakirodalom alapján úgy tűnik, hogy a szárgátkai kultúra a türkök sztyeppei terjeszkedésének kezdeténél jóval korábban, legalább egy évszázaddal előbb megszűnt létezni.

Mogilnyikov a szárgátkai kultúra kronológiájáról

A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a szárgátkai kultúra kronológiájáról leginkább elterjedt nézeteket: [MOGILNYIKOV 1992, 296 sk.]

A kultúra létezési ideje: i. e. V. sz – i. sz. III – IV. sz. Ezen belül Mogilnyikov a következő szakaszokat feltételezi:

1. szakasz: i. e. V–III. sz.;
2. szakasz: i. e. III. sz – i. e. II. sz.;
3. szakasz: i. e. II. sz – i. sz. II. sz;
4. szakasz: i. sz. II. sz – i. sz. IV. sz..
5. P. Matvejeva feltételezhetőnek véli a kultúra továbbélését az Irtistől nyugatabbra, Tobol folyó partvidékén, egészen az i. sz. V. századig. Azonban akárhogy is volt, a szárgátkai lakosság arról a tájról is jóval azelőtt tűnt el, hogy a türk hódítók megjelentek volna Nyugat-Szibériában.

A szárgátkai kultúrára a kurgántemetők jellemzők, a temetkezések kizárólag korhasztásosak. Vannak a kultúrának kurgán nélküli sírjai is, ezekbe valószínűleg a népesség szegényebb képviselői temetkezhettek. Egységes törzsi állam a területen nem jött létre. A szárgátkai lakosság elsősorban ló- és birkatenyésztéssel foglalkozott, méghozzá igen fejlett fokon, az erdős-sztyeppe déli sávjában és a sztyeppe északi peremvidékén. Azonban maguk a szárgátkaiak még nem voltak igazi nomádok, bár a délebbi, szomszéd nomádok egyes hadjárataiban részt vehettek.  

A i. e. V. és III. század között száka törzsek hatolhattak be a kultúra területére és a velük érkezett szarmaták is beolvadhattak a szárgátkaiak közé.

 A szárgátkai kultúra eredete a déli, bronzkori népességben keresendő, konkréten a szargarini kultúrából fejlődhetett ki, a mai Omszk város irányából. Észak felöl beáramlott erdei népelemei is a kultúra hordozói közé tartoztak. 

A fejlődés során a szárgátkai kultúra területe kiterjedt a Tobol vidékére is. A korábbi, úgynevezett gorohovói kultúra hordozóit kiszorították onnan az i. e. V–IV. századokban. Később, az i. e. III–II. századok során az Északról Dél felé húzódó kuláji kultúra népével kerültek összeütközésbe az Om és az Isim folyók mellett. Ez, a szárgátkainál kevésbé elemzett kultúra talán a szárgátkai kultúránál is fontosabb volna a magyar őstörténet régészeti vizsgálata szempontjából.

Már az i. e. III. század vége és az i. e. I. század között érezhető a szárgátkai kultúrán az ázsiai hunok (hsziungnuk) hatása [MOGILNYIKOV 1992, 308].

Nem kétséges, hogy a szárgátkai és a gorohovói kultúra népei kapcsolatban voltak az északabbi ős-ugorokkal.

Az ázsiai hunok megjelenése az említett térségben az Isim felső folyása közelében talált sírleletekkel igazolható: Kos-agacs, Borovoje stb. lelőhelyeken.

Bár a XX. század utolsó évtizedeiig nem tártak fel régészek Nyugat-Szibériában érintetlen előkelő sírt, Nyugat-Szibéria kurgánjainak egykori gazdagságáról szerencsére képet kaphattunk az Ermitázsban őrzött I. Péter-féle szibériai aranykincs gyűjtemény anyaga révén. Ezeknek a gyönyörű, állatstílusban készült alkotásoknak a lelőhelyeivel kapcsolatos adatok elvesztek, vagy nem is voltak meg soha. Ahogy V. V. Radlov írja: „Szibériában minden ezer kurgánból csak egyen nem látszik rablóásatás nyoma, és azok közül, amelyeken nem látszik ilyen nyom, minden ezredik nem rabolt.” L. R. Kizlaszov szerint 1983-ig egyetlen érintetlen sírhalmot (kurgánt) sem sikerült feltárni Szibériában [CSERNECOV 1953; KIZLASZOV 1988, 16-49 o.]. A rabolt kurgánokban egyszer-egyszer előfordult egy-egy bolygatatlan sír, azonban ezek leletanyaga nem volt az Ermitázs szibériai aranykincseivel összevethető.

1983 óta ez a helyzet, a Nyugat-Szibéria, Közép– és Belső–Ázsia (Kelet-Kazahsztán, Belső- és Külső- Mongólia) régészetével foglalkozó kutatók nagy örömére, döntő módon megváltozott. Többek között az I. Péter Gyűjtemény leleteivel azonos típusú, az időszámításunk körüli évszázadokra keltezhető, aranykincset tartalmazó rabolatlan sírok (a szárgátkai nagy, „királyi” kurgánokban rendszerint több sír van) kerültek felszínre az Irtis folyó bal partjának Omszk feletti, az Om- és Tara-folyók közötti szakaszán, egymástól mindössze néhány kilométernyire. 1986-ban V. I. Matjusenko tárta fel a szidorovkai kurgántemető 1. Kurgánjának 2. sírjából egy gazdag lovas harcos érintetlen temetkezését [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997]. (A temető rabolt sírjaiból is értékes leletek kerültek elő). 1989-ben pedig néhány kilométernyire Szidorovkától, L. I. Pogogyin az Iszakovka I. temető 3. kurgánja 6. sírjából tárta fel egy, szintén az arisztokrácia felső rétegébe tartozó harcos még gazdagabb, szintén érintetlen temetkezését [18]. Mindkét lelet az időszámításunk utáni első évszázadokra (i. sz. II. század vége – IV. század eleje) keltezhető. [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 62] Messzemenő következtetéseket levonni az egész kultúrára nézve még két gazdag sír alapján is nehéz, mégis, felmerül bennünk annak a lehetőségnek a gondolata, hogy az adott területen, vagyis az Om, Tana, és Irtis folyók háromszögében az adott időben a szárgátkai kultúra területén belül valamiféle törzsi-törzsszövetségi központ lehetett. Az Irtis-vidéki szárgátkai típusú leletek nagy többsége éppen ennek a folyóköznek a sztyeppéire összpontosul [Vö.: MOGILNYIKOV 1992, 298, térkép.]

 A két érintetlenül talált kurgántemetkezés közül, napjainkig részletesen csak a szidorovkai temető publikált, természetesen kiemelt helyen az 1. Kurgán rabolatlan 2. sírjának régészeti adataival és leletanyagával. A szerzők kizárólag az ásatás régészeti eredményei megfigyeléseinek leírására szorítkoznak, történeti, etnológiai kérdésekre kevéssé, mindössze a szerintük legszükségesebb mértékben térnek ki. A leírt szidorovkai tárgyak, és a publikáló régészek néhány, a temetkezési szokásokkal és a leletanyaggal kapcsolatos megfigyelése így is érdekes problémákat vet fel.1

A szidorovkai kurgánban eltemetett vitéz speciális heverőn feküdt. Ruháját és tegezét brokátselyem borította. A lábánál üst, síron túlra szóló ételekkel és ezüstcsésze. Jobbra a halottól vaspáncél, alatta és körülötte lószerszámdíszek, köztük egy aranyozott ezüst falár-pár; valamint kopja, kolomp, nyílhegyek. Maga a harcos gazdag ruházatba volt öltözve, amelyet arany veretek díszítettek, és arany övveretekkel, ezüst csatokkal felszerelt fegyveröv fogott össze. Az övre kitűnő acélból készült kindzsál és kard volt erősítve. Ezeket is értékes csatok díszítették, a kindzsál markolata arannyal volt borítva. A harcos nyakán arany nyakdísz, bal fülében fülbevaló. A fején, úgy tűnik, valamiféle fejfedő lehetett, felvarrott arany függőkkel. Volt füstölő felszerelése.  A lábnál festett bőr edény feküdt.

Hun típusú bronz üstökből egyébként kettő is volt a szidorovkai 1. Kurgán 2. temetkezésében – nyilvánvalóan szertartásos célokra használták őket. Az ilyen üstök rituális jelentőségére több kutató felhívja a figyelmet. Szimbolikus, szakrális jelentőségük van, és összekapcsolhatók a hadvezérek sírjaival. Hun jellegű üstök az i. sz. III. századtól ismertek Tobol-parti, rabolt vezéri kurgánokból is. [MATYEJEV–MATYEJEVA 1988,, 243].

 Érdekesség, hogy a szidorovkai 1. Kurgánban mindössze két sír volt. Éppen a kurgán közepén volt az elsőként feltárt, rabolt 1. számú sír, amelyből mindössze egy-két aranyveret és női csontok kerültek elő. Könnyen lehet, hogy itt emberáldozatról van szó [MATJUSEKO–TATAUROVA 1988, 96.]. Annakidején a rablók ezt a női sírt fedezhették fel, és nem kutattak tovább a kurgán területén. Így maradt érintetlenül az 1986-os (leletmentő) feltárásig a szidorovkai 1. Kurgán 2. sírja.

A szidorovkai sírnál még gazdagabb az iszakovkai I. temető 3. Kurgánja 6. sírjából feltárt harcos temetkezése, amelyről azonban egyelőre csak részpublikációk jelentek meg [MORDVINCEVA 2002; POGOGYIN 1996.].

A szidorovkai lelet publikálói szerint, a sír leletanyaga elsősorban a szaka-szarmata kultúrával kapcsolja össze az adott területet. Azonban úgy vélik, hogy jelentősen érezhető kinai-hsziungnu hatás is a leletanyagon. A kínai-hsziungnu tárgyak a szerzők szerint importként, de egyéb módokon is elkerülhettek a szárgátkai kultúra területére. Ahogy írják, véleményük szerint ennek pontos megállapításához szükség lenne az eurázsiai sztyeppei nomádok szoros (kereskedelmi, ideológiai, politikai, hadi) kapcsolatainak alapos tanulmányozására Közép-Ázsia és a Távol-Kelet államalakulataival.[ MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 102 sk.]. A szárgátkai kultúra egy másik neves kutatója, N. P. Matvejeva hsziungnu eredetűnek tekinti a szárgátkai területen felszínre került importtárgyak 15%-át, ezen belül fegyvereket (csontrátétes visszacsapó íjak), lószerszámokat, a bronzüstöket, a kanál alakú lakú fibulákat, a cipők aranycsatjait. Ehhez a felsoroláshoz szerinte még hozzátehetők a festett bőrből készült tárgyak, az „u-su” pénzek és kínai tükrök, a selyem és a brokátselyem.

A szidorovkai temetőt a publikáló régészek az i. sz. II-IV. századokra, vagyis a népvándorlás első évszázadaira keltezik. [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 103]. A feltárt temetőben összesen 564 tárgyat találtak. A szerzők szerint a temető import tárgyai, ezen belül az arany és ezüst tárgyak (ékszerek, veretek, lószerszám díszek) is, déli, délnyugati, vagy keleti-délkeleti irányból érkezhettek a szárgátkai kultúra területére, vagyis szaka-szarmata, kelet-iráni, valamint hsziungnu-kínai jellegűek. Ez valóban így is lehet. Például a szidorovkai fegyveröv két, féldrágakő betétes, állatjelenetes, sárkány-tigrisharcos, négyszögletes aranyveretei ábrázolt jelenetének pontos párhuzamai orhoni és bajkálontúli hsziungnu sírleletekből és szórványleletekből származó bronzvereteken láthatók. Többek között A. V. Davidova is feltárta a szidorovkai övveretek bronzból készült párhuzamait az ivolginói temetőből, a Bajkálontúlról. A. V. Davidova az általa feltárt bronz övvereteket a hsziungnukra jellemző méltóságjelzőnek véli. [DAVIDOVA 1971, 93-105 o.] Az orosz régészek így a Szidorovkát ásató Matjusenko és Tataurova is – általában elfogadták Davidova elméletét. Úgy gondolták, hogy a Szibériai Gyűjtemény féldrágakővel – többnyire türkizzel – díszített arany veretei, ékszerei szkíta alkotások, másolataikat, a velük azonos mintájú bronzvereteket pedig a hsziungnu előkelők viselték. A hsziungnukra hatott ugyan a szkíta művészet, de náluk a bronz volt a divat, és nem az arany [Vö.: MATJUSENKO-TATAUROVA 1997, 97 skk.[. Ez az elmélet azonban az újabban az előkelő belső-ázsiai rabolt és rabolatlan hsziungnu sírokból egyre-másra felszínre kerülő türkiz és más féldrágakő betétes arany ötvösművek tükrében, alapjaiban megdőlni látszik. [Vö., pl.:  TSEVENDORJ 2013 , 9, 96 skk; ERDENEBAATAR 2015, 148, 5.1 ábra; 155, 2.2 ábra.].  Korábban is mindössze lehetett szó, hogy az orosz régészek a Bajkálontúlon csak köznépi érintetlen sírokkal találkoztak, amelyekből bronz övveretek kerültek elő, arany veretek nem, és ennek alapján alkották meg elméletüket. Mongol régészeti szakkönyvek nemrégiben publikált adataiból viszont az derül ki, hogy a hsziungnuknál csak a köznép hordott bronzból, csontból, kőből, készült veretekkel díszített öveket. A vezetők, különösen közülük a legelőkelőbbek, olyan, a bronzveretekével azonos jeleneteket ábrázoló állat-stílusban készült, ezüstből, vagy aranyból készült, türkizzel ékesített veretekkel ékesítették öveiket, amelyeken – hasonlóan a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény ötvös remekműveihez – az ábrázolt jelenet hátterét fák, növények, hegyek és folyók alkották.  [TSEVENDORJ 2013, 99; TSEVENDORJ 2011, 130]. Azt ázsiai hszungnu sírokat a legjobban ismerő mongol régészeknek ez a megállapítása erősen valószínűsíti, hogy a szidorovkai és iszakovkai, állatküzdelmet ábrázoló, féldrágakővel ékesített arany övveretek eredete mégsem a szkítákhoz, hanem a hsziungnukhoz, hunokhoz köthető. A közép-ázsiai szkíta-száka előkelők más formájú aranyveretekkel díszítették öveiket. Erre tanúbizonyság az issziki Aranyember (Kazahsztán) és a tillatepei kincs (Afganisztán) sírlelet-anyaga. [AKISEV 1978 100 sk;, SARIANIDI 1985, 155.] 

Feljebb szóltunk már arról, hogy az újonnan feltárt nyugat-szibériai arany övveretek azonos típusúak az I. Péter-féle Szibériai Gyűjtemény páros arany övvereteivel, amelyek közül jó néhány ugyancsak nagyon emlékeztet a mongóliai és belső-mongóliai hsziungnu előkelőknek az utóbbi évtizedekben feltárt és mostanában közreadott féldrágakő betétes arany sírleleteire. Mindez vonatkozik a szidorovkai temető és a Szibériai Gyűjtemény más aranytárgyaira, például a csatokra is. [Vö.: RUGYENKO 1962, 1, 4. rajz; II, III, IX. táblák; MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 148 sk, 28, 29 rajz; ERDENEBAATAR 2015, 4, 146, 3.3 ábra; 152, 2.2 ábra.]. Egyébként I. Péter Ermitázsban őrzött Szibériai Gyűjteményének több mint 250 aranytárgyából mindmáig csak a mintegy 40, az állandó kiállításon bemutatott darab publikált [RUGYENKO 1962, 5].

Mégis, V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova monográfiájuk összegzésében óvatosan megállapították, hogy nézetük szerint a hunok és a kínaiak hatása Nyugat- és Északnyugat-Szibériára igen széleskörű lehetett, és azt is, hogy ez a kérdés megérdemli a további kutatást.

Mindezek után visszatérünk a magyarországi tudományos elméletekhez a szárgátkai kultúrával, a szidorovkai temető leleteivel kapcsolatban. Fodor István határozottan úgy véli, hogy a szidorovkai lelet – a Nagy Péter-féle aranykincs ötvös-remekműveivel együtt – a szerinte az i. u. VI. századig a szárgátkai kultúrában élő finnugor-magyarok öröksége lehetnek.    

A következőket írja erről a kérdésről legújabb művében, a Romsics Ignác sorozatszerkesztésében megjelent „Magyarország Története” első, „Őstörténet és honfoglalás” című kötetében [FODOR 2009; Vö.: ERDÉLYI 2009.]:

„Ha hozzávetőlegesen is, de megválaszolható az a kérdés, hogy hol jött létre az ősmagyar nép. Ez minden bizonnyal a nyugat-szibériai ligetes sztyeppe övezetében fekvő Irtis–Isim–Tobol vidéke lehetett, ahol az i. e. 7. századtól az i. sz. 6. századig létezett a szárgátkai régészeti műveltség… …A régészeti kultúra létrehozói erős kereskedelmi és kulturális kapcsolatban álltak a délebbi sztyeppe nomád népeivel. A Krisztus körüli időkre keltezhető az Omszktól nem messze lévő szidorovkai temető, amelynek egyik gazdag mellékletekkel ellátott sírjából pávasárkányt ábrázoló, aranyozott ezüst lószerszámdíszek (falárok) kerültek elő, amelyek Iránban készültek. Ma már az is valószínűsíthető, hogy a pétervári Ermitázsban őrzött Nagy Péter gyűjtemény híres aranytárgyai (vagy azoknak egy részük) a szárgátkai műveltség területén készültek. Többek között a szakirodalomból sokat idézett, az i. e. 4–3 századokra keltezett aranycsat is, amely fa alatt pihenő nőt és férfiakat, valamint fához kötött lovakat jelenít meg. Kiváló régészünk, Nagy Géza vette észre közel száz éve, hogy ez a jelenet rokonítható a szent László-legenda középkori ábrázolásainak zárójelenetével, és bizonyára arra utal, hogy a legendának van egy ősi, keleti változata is”.

Fodor István ezekhez a megállapításaihoz a következő észrevételeket szeretnénk hozzáfűzni:

Fodor a szidorovkai 1. kurgán 2. sírját a „Krisztus körüli” időkre keltezi. Ezzel szemben – ahogy ezt már fentebb jeleztük - a szidorovkai temetőt feltáró V. I. Matjusenko és I. P Tataurova szerint a temetkezés az időszámításunk utáni 2–4 századokra keltezendő. [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 103] Fodor nem fejti ki, milyen alapon gondolja ezt másképp, mint a temetőt feltáró régészek?

Nem közli Fodor a forrását annak az adatának sem, amely szerint a szidorovkai harcos lószerszámát díszítő pávasárkányt ábrázoló aranyozott ezüst falár-pár iráni importként érkezett volna a szárgátkai műveltség területére. Úgy tűnik, hogy ez a határozott állítása valójában mindössze feltételezés. A szidorovkai sír feltárói szerint az 1. kurgán 2. sírjában lelt falárok párhuzamai az európai Oroszország déli részein, Közép-Ázsiában és Mongóliában keresendők [Matjusenko–Tataurova, 1997, 60]. Perzsiát, vagyis Iránt ők a szidorovkai falárokkal kapcsolatban nem említik. Valószínűbb feltevés lenne a kereskedelmi úton történő beszerzés azoktól az indoeurópai, száka-szkíta törzsektől, amelyek szárgátkai kultúra területén, vagy attól délre éltek. Az újabb régészeti adatok azonban egyértelműen azt jelzik, hogy nem az irániak, és nem is a közép-ázsiai szkíták voltak azok, akik nemesfém falárokkal díszítették előkelőségeik lószerszámait. A bereli (Kelet-Kazahsztán) szaka (szkíta) kurgánok közül az egyikből Z. Szamasev kazah régész, tizenhárom arany rátétekkel díszített lószerszámmal felszerelt ló csontvázát tárta fel a sírban fekvő előkelő harcos mellől. A lószerszámok gazdag és változatos díszítése mind a tizenhárom lovon azonos volt. Falárok a bereli kurgánból felszínre került lószerszámok egyikén sem fordultak elő. (Kazahsztán fő-restaurátorának, Krym Altynbekovnak, a bereli ló felszerelése rekonstruálójának és bemutatójának a közlése).

Ezzel szemben a belső-ázsiai (mongóliai) hsziungnu előkelő sírok lószerszámainak széles körben elterjedt díszítése az ezüst, aranyozott ezüst, a leggazdagabb sírok esetén aranyból készült falár-pár. Ezeken a falárokon többnyire mitikus állatok láthatók: egyszarvú antilop (Gol Mod, 20. sír); sárkány (Noyon Uul, 20. sír)¿ jak ( Noyon Uul, 5. sír); szarvas (Noyon Uul, 6. sír); ibex (Tsaram, 7. sír). [TSEVENDORJ 2013, 62] A hsziungnu arisztokrata sírok falárjainak mitikus állatai, (pl.: sárkány, egyszarvú) a korral foglalkozó mongol régészek szerint, azt jelképezik, hogy a díszes lószerszámmal felszerelt lovak gazdái igen magas helyet foglaltak el a hsziungnu társadalomban. [TSEVENDORJ 2013, uo.].

A Mongóliában felszínre került falár-párok közül művészi kivitelezésével kiemelkedik a Gol Mod-2 előkelő hsziungnu temető 1. számú sírjának lószerszámai között nemrégiben felfedezett türkizzel és más féldrágakő betétekkel díszített két arany falárja. A rajtuk ábrázolt mitikus állatok egyszarvú pávasárkányok. Ezeket a különleges mitikus állatokat a mongolok BERSZ-nek nevezik. [Vö.: ERDENEBAATAR 2015, 221]). Ugyancsak a Gol-Mod-2 temetőből került a felszínre több aranyozott ezüst és bronz falár-pár is, egyszarvúak ábrázolásával [ERDENEBAATAR 2015, 148]. Tehát határozottan úgy tűnik, hogy a mitikus állatokat ábrázoló szidorovkai aranyozott ezüst falárok közvetlen párhuzamait az előkelő mongóliai hsziungnu temetők leletei között kell keresnünk.

Megjegyeznénk, hogy a Gol Mod-2 temető 1. számú, rabolt sírját, ahonnan a féldrágakő betétes arany falár-pár a felszínre került, a feltehetőleg kapkodó sírrablók által ottfelejtett különleges nemesfém tárgyak alapján az ásató régészek a hsziungnu Nagy Király, vagyis a sanju sírjának tekintik. [ERDENEBAATAR 2015, 221]. Hasonló kategóriájú hun sírból származhatnak a Gol Mod-2 temető egyes sírja ékköves arany falár-párjának eddig ismert egyedüli közvetlen párhuzamai, amelyeket a szentpétervári Ermitázs Szibériai Gyűjteményében őriznek. [RUGYENKO 1962, 15, 42 sk; III. tábla; V. tábla 4.] Ezeket a 167–169 gramm súlyú, drágakövekkel kirakott ötvös remekműveket, amelyeknek közepén egy szarvas látható, állatharc jelenetekkel körülvéve, Sz. I. Rugyenko 1962-ben – akkoriban még összehasonlítási alapot adó, sírból feltárt párhuzamok híján – tévesen, „ruhadíszként” határozta meg. Még az általa kutatott, bőséges leletanyagot adó, világhírű paziryki szkíta kurgántemetőből sem kerültek a felszínre falárokkal díszített lószerszámok, különben a nagy orosz régész bizonyára nem tévedett volna. A Szidorovkát ásató V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova már tudták, hogy a szentpétervári féldrágakövekkel díszített arany korongok falárok, bár azt, hogy azok lószerszámokat díszítettek volna, nem említik. Viszont megállapították, hogy a Szibériai Gyűjtemény falárjai „megdöbbentően közel állnak” a szidorovkai arany övveretekhez. (A Gol Mod-2 sír 2015-ben publikált falár-párját természetesen még ők sem ismerhették. [Vö.: MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 73].

Ami a Szent László legenda ábrázolása utolsó jelenetének keleti párhuzamát ábrázoló szibériai aranyveretet illeti, ehhez a kérdéshez szintén lenne hozzáfűzni valónk. Az erdélyi, magyarországi templomokban középkori freskókon ábrázolt Szent László legendának a pihenést megelőző jelenetének, a birkózó jelenetnek az ősi keleti változatával, találkozhatunk régóta ismert, szórványleletként előkerült ordoszi típusú bronz övvereteken is [Vö. például: SALMONY 1933, XXI. T, 2,3]. A veretek jelenetei egymással szemben álló lovak között két egymással birkózó férfialakot mutatnak be. Az ábrázolás hasonló ahhoz, ahogy erdélyi, magyarországi templomaink középkori freskóinkon Szent László királyunk birkózását a kun vitézzel jelenítik meg a freskók alkotói. A legutóbbi időben publikált régészeti adatokból pedig ismertté vált a bronzvereteken ábrázolt birkózó jelenet nemesfémbe öntött pontos párhuzama is, a keshenzuangi (Kína, Shaanxi tartomány) hsziungnu temető 1956-ban feltárt 140. számú előkelő sírjából felszínre került, türkizzel díszített arany övveret. [TSEVENDORJ 2013, 99]. Véleményünk szerint a Szent László legendával azonos jellegű ősi keleti történetnek a különböző jeleneteit ábrázoló, publikált szibériai és belső-ázsiai arany és bronz övveretek feltehetőleg jó néhány évszázaddal későbbre keltezhetők a Fodor István által jelzett i. e. IV–III. századnál. Készítőik és viselőik pedig sokkal inkább lehettek az egykor Belső-Ázsiában élő, majd az i. u. II–IV. században a szárgátkai kultúra területén, Nyugat-Szibériában is megjelenő, Nyugat felé vonuló ázsiai hunok, mint akár a szkíták, akár a szárgátkai kultúra „finnugor” magyarjai.

Természetesen a hsziungnu korban Belső-Ázsia előkelő hun sírjaiból széles körben adatolt tárgyak kerülhettek a szargatkai kultúra területére kereskedelmi kapcsolatok révén is. Azonban, ahogy ezt az előzőekben jeleztük, a a szidorovkai 1. kurgán 2. sírja arra az időre keltezhető, amikor az ázsiai hunok maguk is Nyugat felé vonultak, vagyis az i. u. II–IV. század elejére, a nagy kelet-nyugati nomád népvándorlás kezdetére [Vö.: [BERNSTAM 1951, 238, térkép a hunok II–V. századi hadjáratairól]. Így a kereskedelmi kapcsolatnál logikusabbnak tűnik az a feltevés, hogy az adott tárgyakat a maguk a hunok hozták Keletről, Délkeletről a szárgátkai kultúra területére; illetve az, hogy a szidorovkai és iszakovkai rabolatlan gazdag kurgánsírok hun vezérsírok voltak.    

Mogilnyikov a Szibériában és Közép-Ázsiában a bekövetkezett eseményekről

A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu birodalom bukása utáni eseményeket: Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századok során, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentős népszaporulat a fent említett területek népeinek további Nyugat felé vándorlásához vezetett. [MOGILNYIKOV 1992, 254 sk.] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szárgátkai kultúrával létének megszűntével és az ősmagyar etnogenezissel kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov:

„A szárgátkai kultúra az i. sz. III zázad végén, vagy a IV. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált”. [MOGILNYIKOV 1992, 310-311]. V. A. Mogilnyikov ezen utóbbi feltételezésének alapja a magyarok ugor nyelve, valamint az, hogy a szárgátkai kultúrát a kultúrával foglalkozó kutatók többsége ugornak véli. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a XIX. század végén. Vámbéry úgy vélte, hogy „ugorok bőségesen voltak Attila seregében” [VÁMBÉRY 1898, 47].

Itt kell kitérnünk arra a törekvésre, hogy a szárgátkai kultúra nyugatra került népelemeinek az utódait a mai Baskír és Tatár köztársaságok területén fedezzék fel, a karajakupovói – kusnarenkovói kultúra emlékeiben.  V. A. Mogilnyikov mindössze arra célzott, hogy a szárgátkai kultúra, amely szerinte az ugorokhoz köthető, az ősmagyarok etnogenezisével kerülhetett kapcsolatba. Azt is feltételezte, hogy a hunok elől elmenekült hordozóinak egy része a szilvai és a kusnarenkovói kultúrák megalapítója lehetett az Urál-vidéken, az i. sz. VII.-IX. századok során [MOGILNYIKOV 1997, 311.] Ám a IV. század elejétől a VII. vagy akár csak a VI. századig terjedő, igen jelentős hosszúságú korszakot régészeti emlékekkel „áthidalni” eddig még nem sikerült, azaz az oda történt esetleges áttelepülés ebben a vonatkozásban nem igazolható. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ősmagyarok soha nem éltek a jelzett kultúrák területén, mindössze azt, hogy a meglévő régészeti adatok semmiképpen sem igazolják azt, hogy ott volt a magyar őshaza, vagy valamilyen ókori, vagy i. sz. VI. század előtti bevándorlás révén, ősmagyarok által lakott vidéké válhatott volna a Káma és a Bjelaja folyók völgye. 

A kusnarenkovoi – karakajukopói kultúra etnikai interpretációjában felbukkant az ugor – türk feltételezés is [KHALIKOV 1989, 68]. A kusnarenkovói temető embertani anyaga határozottan déli, nem pedig nyugat-szibériai etnikumra vall [Akimova 1968. 64-68.].

Végezetül még egy érdekes részletre hívnánk fel a figyelmet a szidorovkai 1. kurgán 2. temetkezésével kapcsolatban.

A szidorovkai temető 1. kurgánja 2. sírjában, a koponyától jobbra, T-alakú, aranyhímzéses brokátselyem darabot tártak fel a régészek. Méretei: 0,65x0,43 m. A kendő körülvette az eltemetett fejének körzetét. [MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 13]. A monográfia szerzői ezt „valamiféle fejfedőként” határozzák meg. Azonban fel kell hívnunk a figyelmet a következőkre: Ez a brokátselyem darab formáját tekintve igen hasonló ahhoz a selyem halotti szemfedő fajtához, amelyet az I-li Su ókori kínai szertartáskönyv ír le az ókori kínai hivatalnokok halotti ruhája részeként [DE GROOT 1892, 333]; és amelyhez hasonló került a felszínre Mawangtuiban, egy Han-kori kínai hercegnő temetkezéséből, valamint a kenkoli hun temető (Kirgizisztán) 9. kurgánjának férfi temetkezéséből. [WEN WU PRESS, 1972, 9 sk; BERNSTAM 1940, 27–32.]. A szidorovkai T-alakú brokátselyem darab felső része a homlokot, alsó része pedig az arcot boríthatta. Feltételezésünket alátámasztani látszik az a tény, hogy az Iszakovka I. temető 6. Kurgánja 3. sírjában L. I. Pogogyin két selyem halotti takaró maradványait fedezte fel, a széleiken bőséges aranyhímzéssel. (Az Iszakovkán feltárt harcos egyébként aranyhímzéses selyemruhába volt öltöztetve, [POGOGYIN 1996, 124-134]. aranyveretes fegyverövvel, számos arany- és ezüsttárgy kíséretében). 2

A kínai forrásokban a legkorábbi tudósítás az aranyhímzéses brokátselyemről (Bicsurin fordítása szerint „brokátról”) az i. e. III század végétől az i. e. II. század elejéig tartó [i]időszak eseményeihez kapcsolódik. Mao Tun hun sanju temetésének leírásakor a következőket közlik: „Az elhunytat koporsóba temetik; méghozzá külső és belső koporsóba, arany és selyem brokáttal (kiemelés: L. I. Pogogyin) és prémmel borítva”. Huan-di kínai császár i. e. 174-re keltezett levelében a hun Shanjühöz a béke meghosszabbításról, a küldött ajándékok listájában megemlítésre kerül: „felöltött hímzett bélelt kaftán, hosszú brokát kaftán,… öv, arany veretekkel és csattal (!!) (kiemelés tőlünk), 10 hímzett selyemdarab. A nagy Laosan Gijuj sanjühöz írott másik levelében Huan-di császár azt az információt közli, hogy „az említett hivatalnokkal küldöm az évi szokott adag fehér rizst, brokátot, selymet, pamutot és sok egyebet”.3

Ha a szidorovkai 1. Kurgán 2. Temetkezésének brokátselyem darabjával kapcsolatos feltevésünk helytálló, akkor nyomára bukkantunk az egyik első olyan selyem halotti maszknak, amely a szárgátkai kultúrában, Nyugat-Szibéria ugor lakossága körében megjelent a népvándorlás kezdetekor, déli-délkeleti irányból, valószínűleg hun közvetítéssel. Ezt a selyem halotti maszkot akár az ősmagyarok selyem alapú halotti maszkjai korai előzményei egyikének is tekinthetjük.

Summary

The so- called Sargatka archaeological culture (Eastern Kazakhstan–Western Siberia) has been interesting for the Hungarian and Russian researchers from the middle of the last Century. Some of those researchers believed that this territory was the original homeland of the ancient Magyars. The wonderful golden masterpieces of the Siberian Collection of I. Peter Russian tsar, kept in the Ermitage (St. Petersburg)  were collected from the area of the Sargatka Culture. The masterpieces of the Collection had no parallels found on archaeological sites almost up to our days. However decisive changes took place in this respect in the previous decades. Two untouched rich tumuli-graves from the 2d–4^th Centuries A. D. were discovered and excavated in he centre of the former Sargatka culture, on the right bank of the Irtish River, in the Sidorovka and Isakovka tumuli-grave cemeteries (Omsk District, Russia). The golden and silver mounts and other jewellery found in these graves were the parallels of the objects kept in the Siberian Collection. So, it could be proved this way that the goldsmith works of the Siberian Collection were really originated from the territory of the Sargatka Culture. The determination of age and ethnical affiliation of the new Western Siberian finds and of the golden objects of the Siberian Collection was made easier by the recent discovery of noble metal finds from the gravers of Xiongnu aristocrats from Mongolia and inner Mongolia , with the same shaping and motifs as of the previously mentioned objects. The Xiongnus or Asian Huns migrated towards the West in the II–IV Centuries A. D. and beside other territories they conquered the area of the Sargatka Culture too. The Ugrian population living there was partly annihilated, partly fled into the Northern areas, and partly joined the Huns and marching with them further towards the West they became one of the components of the Magyar ethnogenesis.

Rajzok

1. Rajz: Arany övveret a szidorovkai temető 1. Kurgán 2. sírjából

2. Rajz: Hsziungnu bronz övveret az Ordosz-vidékről

3. Rajz: Tevét marcangoló farkast ábrázoló arany övveret az Iszakovka I. temető 6. Kurgán 3. sírjából.

4. Rajz: Pávasárkányt ábrázoló aranyozott ezüst falár-pár a szidorovkai temető 1. kurgán 2. sírjából.

5. Rajz: Egyszarvú pávasárkányt ábrázoló, féldrágakövekkel díszített arany falár-pár a mongóliai Gol Mod-2 előkelő hsziungnu temetőből.

6. Rajz: Birkózókat ábrázoló arany övveret a keshenzuangi (Kína, Shaanxi tartomány) hsziungnu temető 1956-ban feltárt 140. számú előkelő sírjából.

A képek forrásai a következők: 
Figure 1: В. И. Матюшенко - Л. В. Татаурова; Могильник Сидоровка в Омском Прииртише, Новосибирск 1997, 148.
Figure 2: A. Salmony: Sino-Siberian art in the collection of C. T. Loo. Paris 1933, Pl. XXII, 3.
Figure 3: В. И. Мордвинцева: Поликромный зверинный стиль. Симферопол 2002.
Figure 4: В. И. Матюшенко - Л. В. Татаурова; Id. m, 141.
Figure 5: Д. Эрдэнэбаатар, Гол Мод-2, Ulan Bator, 2015,  148.
Figure 6: The Xiongnu Encyclopaedia, 2013, Ulan Bator, 99.

Irodalom

1. AKISEV 1978: Kurgan Isszik. Alma Ata, 1978.
2. BERNSTAM 1951: Bernstam A.N. Ocherk istorii gunnov. Leningrad 1951.
3. BERNSTAM 1940: A. N. Bernshtam. Kenkolskij mogil’nik. Leningrad, 1940.
4. CSERNYECOV 1953: Csernyecov V. N. Drevnjaja istorija Sredn’ego Priobja. Moszkva 1953.
5. DAVIDOVA 1971: A. V. Davidova. Problema khudozhestvennyykh bronzov khunnov. In: SA 1971/1, 93-105.
6. DE GROOT 1892: De Groot. The Religious System of China, I. Leyden, 1892.
7. ERDÉLYI 2009: Erdélyi István: Magyarország története I, Budapest 2009. Fodor I.: Őstörténet és honfoglalás. Keletkutatás 2009 tavasz, 155–162.
8. ERDENEBAATAR 2015: D. Erdenebaatar, Balgasyn tal dakh Gol Mod-2-üz khunnugijn azguurtnü bulsnü szudalgaa. Ulanbaatar, 2015.
9. FODOR 2009: Fodor I.,Őstörténet és honfoglalás. (Magyarország története I, Sorozatszerkesztő: Romsics Ignác), 2009.
10. HALIKOV 1989: A. Kh. Khalikov.Tatarskij narod i ego predki. Kazan’ 1989.
11. KIZLASZOV 1988: L. R. Kyzlasov. V Sibirju nevedomoju za pismennymi tainstvennimy. In: Janin V. L.: (red.: Puteshstvija v drevnost. Moskva, 1988, 16–49
12. KOSZARJEV 1984: Koszarjev M. F. Zapadnaja Szibir’ v drevnost’i. Moskva 1984. (Botalov és mtsai nyomán).
13. MATYEJEVA 1993: Matvejeva N.P. Szargatszkaja kul’tura na Szrednyem Tobole. Novoszibirszk 1993.
14. MATYEJEVA 1995: Matyejeva N. P. Kraj v rannem zheleznom veke. In: Istorija Kurganskoj oblast’i. Kurgan 1995.
15. MATYEJEV–MATYEJEVA 1988: Matvejev A. V., Matvejeva N. P. Bronzüst a szavinovói temetőből. (SZA 1988/1, 241-244).
16. MATJUSENKO–TATAUROVA 1997: Matjusenko V.I.– Tataurova L.V. Mogil’nik Sidorovka v Omskom Priirtishe. Novoszibirszk. 1997 .
17. MOGILNYIKOV 1983: Mogil’nyikov V.A. K sostojanii voprosa. In: Etnicheskie processi. Izhevsk 1983.
18. MOGILNYIKOV 1992:  Mogil’nyikov V. A. Sargatszkaja kul’tura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chast’i SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. Moskva 1992. 292 – 311. (Serija Arheologija SSSR).
19. MOLNÁR 1953: Molnár E. A magyar nép őstörténete. Budapest. 1953.
20. MORDVINCEVA 2002: V.I. Mordvinceva: Polikromnyj zverinnyj stil’. Simferopol’, 2002.
21. NAPOLSKIKH 1997: Napolskikh V.V. Vvedenyije v istoricheskuju uralistiku. Izhevsk, 1997. (A korábban Göttingában tartott előadássorozatának átszerkesztett szövege. A kérdés szakirodalma egyébként  óriási és az nagyrészt a magyarországi könyvtárakban hiányzik,  a magas  nemzetközi kölcsönzési költségek miatt ez év márciusa óta már gyakorlatilag behozhatatlan. A legteljesebb vonatkozó bibliográfia megtalálható a Botalov Sz. G.és Ivanova I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfiában: Drejvnyjaja isztorija Juzsnogo Zauralja I-II. Cseljabinszk 2000.)
22. OMSZK 1988: Drevnyije szokroviscsa Szibiri. Omszk 1988.
23. POGOGYIN 1996: L. I. Pogogyin. Zolotnoe shit’e Zapadnoj Sibiri. (Pervaja polovina I. tys. N. e. Istoricheskij Ezhegodnik, Omsk Universitet, 1996.
24. RUGYENKO 1962: Sz. I. Rugyenko, Sibirskaja kollekcija Petra I. (Arkheologija SSSR, svod arkheologicheskikh istochnikov. Moskva-Leningrad, 1962.
25. SALMONY 1933: A. Salmony, Sino-Siberian art in the collection of C. T. Loo. Paris 1933.
26. SARIANIDI 1985: V. Sariadini, Bactrian gold. Leningrad, 1985.
27. TSEVENDORJ 2013: Xiongnu Encyclopaedia (Szerkesztő: D. Tseveendorj). Ulanbaatar, 2013.
28. TSEVENORJ 2011 Treasures of the Xiongnu (Szerkesztő: D. Tsevendorj). Ulanbaatar 2011.
29. VASZILJEV 1989 Vasziljev V. I. K etnicheskoj kharakteristike naselenyija. In: Kul’turnije i hozjaistvennije tradicii. Novosibirsk 1989 (Botalov – Ivanova nyomán).
30. VÁMBÉRY 1898: Vámbéry Ármin. A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1898.
31. WEN WU 1972: The Han tomb No 1 at Mawangtui, Changsa. Wen Wu Press, Peking, 1972.

A SZERZŐK SZAKMAI ÉLETRAJZAI

Erdélyi István. 1931-ben született, Erdélyben. Múzeológiából szerzett diplomát 1955-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. Kandidátusi felkészülését Leningrádban végezte el, a Leningrádi Egyetem történelem szakán. Kandidátusi disszertációját „Magyarok Levédiában” címmel, 1959-ben védte meg, nagydoktori disszertációját pedig „Az avarok és a Kelet a régészeti források alapján” címmel, 1976-ban. 1959-től nyugdíjazásig a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében dolgozott. 1961-1990 között a Magyar–Mongol Akadémiai Régészeti Expedíció vezetője volt, 1975–1982 között pedig a Szovjet–Magyar  Közös Régészeti Expedíció vezetője. 1990-ben megkapta a Brit Akadémia Stein–Arnold Exploration Fund ösztöndíját, 1990-ben pedig Kőrösi Csoma díjjal tüntették ki. Jól ismertek a következő munkái:  „Az avarok művészete” (1966); „A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt” (1980); „A honfoglalás és a hozzá vezető események” (1986); „Bevezetés a magyar őstörténetbe” (1994); „A Bajkáltól a Balatonig: régészeti adatok a török nyelvű népek történetéhez” (1997). 1961-től dolgozott szorosan együtt mongol régészekkel, elsősorban hsziungnu témában. D. Navaan és D. Cevendorzs régészekkel együtt számos köznépi hsziungnu sírt tárt fel Najma Tolgojban, Dulga Uulban és Tövsz Uulban, és tanulmányokat írt ezekről a kutatásokról. 2000-ben „régészeti expedíciók Mongóliában” című munkájában számolt be mongóliai bronzkori, hsziungnu, és türk régészeti kutatásai fő eredményeiről.

Benkő Mihály. Történész diplomáját 1969-ben szerezte meg az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. 1979-2005 között a Magyar Nemzeti Múzeum Központi Könyvtárában dolgozott. 1988-ban Erdélyi István vezetése alatt részt vett a Közös Magyar-Mongol Akadémiai Régészeti Expedíció munkájában. Együttműködését Erdélyi Istvánnal a magyar őstörténet kutatása terén az óta is folytatja. 1988–2008 között mintegy hússzor járt Mongóliában és Kazahsztánban. Kutatási témája: A magyar őstörténet néprajzi történeti párhuzamai az ázsiai nomádok között; a keleti magyar néptöredékek emlékei. Tudományos cikkeit magyar és külföldi akadémiai és más folyóiratokban jelentette meg. Négy színes képekkel illusztrált könyve jelent meg Belső- és Közép-Ázsiáról: „Nomád világ Belső-Ázsiában” (1998); „Julianus nyomdokain Ázsiában” (2001); „A Torgaji Madiarok” 2003); „Magyar Kipcsakok” (2008). Útjait négy alkalommal támogatta a Brit Akadémia Stein–Arnold Exploration Fund-ja. 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki a kazah-magyar kulturális kapcsolatok terén végzett sok évtizedes tevékenységéért, a keleti magyarok kutatásáért.

1 A szidorovkai leletek egy részét a magyar múzeumlátogató közönség is láthatta 1993-ban Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Fodor István – D. D. Vasziljev rendezte „Őseink és elődeink” című kiállításon.

2 A selyem alapú maszkok legkorábbi keltezése: az i. e. VIII–V. század, Kína, a Nyugati Csou kor kínai hercegi sírjaiból és un. „előhun” (shangrong) temetőkből. Az ilyen típusú maszkok különböző formái a népvándorláskor lovas nomádjai között – így az ősmagyarok és a honfoglaló magyarok között is – széles körben elterjedtek.

3 L. I. Pogogyin, id. m, 136. A szerzőnek komoly oka volt arra, hogy az adott kínai forrásokra hivatkozzon. A második idézetből úgy tűnik, hogy hasonlóan ahhoz, ahogy Nyugaton, a Fekete-tenger partvidékének görög, bizánci városaiban készültek ékszerek a szkíta, szarmata, hun. avar stb. sztyeppei nagyurak számára, éppen úgy készülhettek arany ötvösművek hsziungnu megrendelésre kínai műhelyekben. A kínai arany- és ezüst ötvösművesség már az i. e. II. évezredben megjelent, a Han dinasztia korától kezdve pedig igen fejlett volt. A kínai ötvösműhelyekben készültek hsziungnu ízlés szerinti, állatharc jelenetes ötvösművek is. [Vö.: Murizio Scarpari, az ősi Kína. Budapest, 2000, 207–210]. A szidorovkai és iszakovkai aranyvereteknek és ordoszi-bajkálontúli-mongóliai párhuzamoknak „ közös gyökere” [10, 101] nem a szkíta-perzsa világ irányában, hanem a hsziungnuk uralkodói körei számára dolgozó kínai műhelyekben keresendő.

A Szovjetunió felbomlásával új lehetőségek nyíltak meg a magyarságkutatás szempontjából. Olyan körzetekbe is el lehet ma már jutni, melyek korábban az idegenek elől el voltak zárva. Az utóbbi időben egyre másra érkeztek a hírek a volt Szovjet tagállam, Kazahsztán, és a környező országok kazak nemzetiségi területein élő, magukat magyarnak valló törzsekről. Az egyik hír volt a Nyugat-Szibéria Omszki Terület Ruszkaja Pojana körzet kicsiny kazak auljában (cca 150 lakos), Kara Talban található temető törzsi hovatartozást jelző sírfelirata „magyar küpsak”. Ezért különös figyelmet érdemel, hogy nem messze ettől a helytől, de már a Novoszibirszki Területen található egy körzet, melynek a neve: Vengerovo (magyar) Rayon. A körzetközpont neve azonos a körzet nevével, azaz Vengerovo. A kutatások eredménye: magának Vengerovo nevének nincs, Vengerovo címerének és annak a területnek, ahol Vengerovo található közvetlen kapcsolata van a honfoglaló magyarsággal.

Vengerovo az Om folyó partján helyezkedik el. A Novoszibirszk Terület nyugati szélén található. Az Om folyó Omszknál torkollik az Irtis folyóba. Vengerovo közelebb van Omszkhoz, mint Novoszibirszkhez, és legfeljebb 250 km-re van attól a helytől, ahol a bevezetőben említett „magyar küpsák” törzs sírfeliratokat találták.

Vengerovo jelenlegi nevét egy – az I. Világháborút követő polgárháborúban résztvevő -Vengerov nevű katonáról kapta 1933-ban. Tehát – mint említettük - a körzet és település nevének nincs közvetlen köze a honfoglaló magyarokhoz. Ugyanakkor Vengerovo pontosan annak a régészeti kultúrának, a Szargatkai-kultúrának a kellős közepén található, ahol a tudósok a magyar őshazát feltételezik. A Szargatkai-kultúra területétől északra található a Hanti-Manysi Autonóm terület, melyet most – régi neve után újból – Jugrának neveznek. A hanti-manysi (más néven vogul és osztyák) nyelv a magyar legközelebbi nyelvrokona. Báró Wilhelm Herberstein moszkvai követ 1549-ben készült térképén pedig az Uralon túl, a térkép jobb oldalán a következő szöveg szerepel: „IVHRA INDE UNGARORU ORIGO” – azaz „Jugra, ahonnan a magyarok származnak”(A báró „Jegyzeteinek” 1556-os bázeli kiadása alapján). Moszkvában tehát a XVI. században úgy tudták, hogy a magyarok őshazája az Urálon túl, Nyugat-Szibériában volt.

Nyugat-Szibéria déli részének végtelen sztyeppéje hajdan a lovas nomádok országútja volt. Ezt jelzi, hogy a Novoszibirszki terület 43 körzete közül több körzet címerében szerepel ló. Ezek közül is kitűnik az említett körzet címere. Az ezen szereplő címerállat sokkal inkább mítikus állatábrázolás, mint valóságos ló.  A címerállat első két lába befelé görbül. A két hátsó láb palmettás indává formálódik. A címer egy ősi kultúra különleges üzenetét hordozza. A címerállat kialakítása beleilleszkedik abba az honfoglaláskori indás, palmettás kultúrába, amely a magyarság művészetére jellemző volt.

A járás címerének eredetére vonatkozó kutatás megdöbbentő eredménnyel járt.

A járás címere pontos párhuzama Dienes István régész A Honfoglaló magyarok (Budapest, 1972) c. könyvében közzétett „szarvasi karperec elnövényesedő állatalakja”-nak, és a Balatonújlak mellett 2003-ban útépítés során talált X. századi hajfonatkongnak.

1. Kép: A szarvasi karperec elnövényesedett állatalakja és Vengerovo címere.

2. Kép: Vengerovo címere, hafonatkorong Balatonújlak X. sz. és a Szargatkai-kultúra területe.

 Vengerovo címerének indokaként hivatalosan az állattenyésztés és növénytermelés egységét jelölték meg.

A címer történeti előzménye az indokolás szerint a Vengerovo-ban a XIX. század végén és XX. század elején található Szargatkai Ménes.

A „Szargatka” szónak ismét a magyarságra utaló jelentése van a következők miatt.

Az Omszktól kb. 70 km-re északra található Szargatka nevű helyiség területén talált régészeti leletekről „Szargatkai kultúra”-nak neveznek egy kb. i.e. VI. századtól sz. III. századig fennálló, szkíto-szarmata jellegű, az időszak végén hun befolyási övezetet jelző kultúrát. A kultúra hordozóiként a magyar őstörténettel foglalkozó Fodor István és mások is a magyarokat jelölik meg, lásd: Erdélyi István - Benkő Mihály A szargatkai kultúra és a hunok c. cikkét (Eleink IV. évf. 2. szám, 2005. 5-18. o.).

Alaposan feltételezhető, hogy a szarvasi karperec, a balatonújlaki hajfonatkorong és a vengerovoi címer lóábrázolása azonos gyökerekből, a hun-szkíto-szarmata szargatkai kultúrából eredeztethető.