Először ismertetünk egy cikket, mely Anonymusról a Székelyhírmondóban jelent meg, utána pedig Anonymus közléseinek hitelességére mutatunk rá néhány példán keresztül.

Előadás Anonymusról Baróton, a Magyar Örökség táborban

„Anonymusszal kapcsolatban két kérdés fogalmazódik meg. Az egyik az, hogy ki volt ő? Erre röviden válaszolhatunk – nem tudjuk. A második kérdésre viszont, hogy mit írt Anonymus, már nem olyan egyszerű helyes feleletet adni, de lehetséges” – ezt a megállapítás dr. Darkó Jenő magyarországi történész tette Baróton, a 3. alkalommal megszervezett Magyar Örökség-táborban.

Előadásából megtudhattuk, Anonymus művéről a magyar történetírásnak két vonulata alakult ki. Az egyik a hiperkritika, mely semmit nem fogad el, mindent megkérdőjelez abból, amit írt, és mindent belemagyaráz. A másik pedig a felelőtlen kritikátlanság, ami olyan dolgokat is neki tulajdonít, amihez semmi köze. Az előadó véleménye szerint egyik sem helyes, mert ahhoz, hogy megérthessük, mit írt Anonymus, egyszer munkájának a műfaját kell meghatároznunk. A szépirodalom ugyanis már az ókorban elválik a történeti irodalomtól, mely a maga során viszont a földrajzi irodalomtól különül el.

Azt már I. Tóth Zoltán is megállapította, hogy Anonymus esetében a középkorra jellemző történelmi felfogással állunk szemben, amely a múlt eseményeit a saját idősíkjába helyezi. És ez fordítva is igaz, vagyis saját jelenének viszonyait visszavetíti a múltba. Ezen eljárás az időbeli távolság áthidalásának szándékából fakadt, mely által az egykori gondolkodásmódot szerette volna közelíteni a jelenéhez és annak tudásszintjéhez.

A felsoroltakat és a krónikás művének címét (Gesta Hungarorum) figyelembe véve kijelenthetjük, Anonymus egy Franciaországból eredeztetett, 12. század végi irodalmi műfajhoz, a gestához nyúlva írta meg művét, így a munkáját ennek megfelelően kell értelmezni. Ugyanakkor azt is világossá kell tenni, hogy nem a magyarok történetét írja le, mint ahogy műve címének az erőltetett fordításából ezt hinni lehetett, csupán egyetlen történelmi eseményről, a magyarok bejöveteléről beszél, arról viszont kimerítően, 53 könyvön át, Scythia elhagyásától kezdve a Kárpát-medence elfoglalásáig. És azt sem felejti el kifejteni, hogy mindez jogosan történik, mert az Árpádok dinasztiája Attilától származik, tehát Árpád csak az örökségét vette birtokába!

A Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kéziratról megállapították, hogy az nem az Anonymus által saját kezűleg írt eredeti példány, hanem annak másolata, mely valamikor 1610 és 1632 között bukkant fel a bécsi udvari könyvtárban. Egy 1992-ben elvégzett paleográfiai vizsgálat során ugyanakkor kiderült, hogy még ez is minden kétséget kizáróan 1250 előtt keletkezett.

Az Anonymus által használt forrásokra vonatkozóan elmondható, hogy az első fejezet, vagyis Scythia leírása Justinus római történetíró művére vezethető vissza. A továbbiakban pedig az Exordia Scythica nevű, 6–9. század között keletkezett krónikatöredékből, Paulus Diaconos (725–799) longobárd szerzetes és Regino (840–915) német krónikás művéből merít. Nagyon fontos továbbá megemlíteni, hogy a magyar ősgesztára, valamint a szóbeli hagyományban élő mondákra és nemzetségi történetekre is támaszkodott.” [Bedő Zoltán: Ki volt és mit írt Anonymus? in: Székelyhírmondó 2016. 08. 26., http://www.hirmondo.ro/web/index.php?news=80760&title=Ki+volt+és+mit+írt+Anonymus%3F&fb_action_ids=825493534217445&fb_action_types=og.comments, letöltve: 2016-09-05]

 Anonymus közléseinek hitelessége

 Magam - személyes érintettség miatt – elsősorban Anonymus székelyek csatlakozásáról írt közléseit vizsgáltam a székelyek jelenlétét jelző földrajzi nevek alapján. Ezenkívül vizsgáltam az Árpád-ház és a székelyek eredetére vonatkozó közlést Attila, Álmos és Árpád és a székelyek címere alapján. Mindezek alátámasztják Anonymus közléseinek valóságát.

Székelyek csatlakozása a Tiszánál, a Kórógy vize mellett (Szentes térségében).

Anonymus közlése: „Árpád vezér és nemesei ... sereget küldtek Mén Marót BIHARI vezér ellen. ... Ezek ... BŐD-révnél áthajóztak a Tisza folyón. ... KORÓGY vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak... békés szándékkal elébük jöttek...Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén Marót ellen a táborba.”

A közlést igazoló földrajzi nevek: Korógy nevű patak ma is létezik. Szentes mellett ömlik a Kurcába, az pedig a Tiszába. Bőd rév Szentes egyik kerülete. A székelyek BIHARI jelenlétét bizonyítják a székely eredetű bihari helynevek: Odurján keresztény változata Adorján, Ábrán mai alakja Vedresábrány, Adony, Halom, Székelyszáz, belőle lett Székelyhíd, Tulogd (Székelyhíd mellett volt), Véd (ma Védpuszta), Várcsehi, Csatár, Szántó, Kovácsi, Diószeg, Telegd, Székelytelek, Ártánd, Kereki és társaik. A keleti székekbe való áttelepedésük alkalmával magukkal vittek bihari helyneveket is.

Székelyek csatlakozása északon, a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén.

Anonymus közlése: „…az ott lakók intelmeire … kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot a LENGYELEK FÖLDJE FELÉ, hogy … az ország határait… gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig,...”

Anonymus ezen a helyen nem említi kifejezetten, hogy az általa említett „ott lakók” székelyek lettek volna, de az alábbiakban ismertetett adatok alapján ez egyértelműen megállapítható.

A közlést igazoló adatok: A Középiskolai történelmi atlasz (Budapest, 2003., Cartographia Kft.) 21. oldalán található egy térkép, mely a honfoglalás eseményeit ábrázolja. E szerint Szabolcs-Szatmár-Bereg megye térségében volt a 894-ben Pannoniára támadó magyarok visszavonulási területe. Ez egy a honfoglalást megelõzõ felderítõ támadás lehetett. A visszavonulási területet jelzõ körben „kabarok, székelyek" megjelölés szerepel. Itt található Székely, Benk(ő), Mátyus település. Anonymus szerint Böngér a magyarokhoz Kiev mellett csatlakozott egyik kun (hun!?) törzs vezére volt. Az ő fia, Bors találkozott az „ott lakók”-kal, akik tanácsolták a lengyelek földje felé gyepüterület kiépítését. A lengyel határ melletti székely gyepüőrséget jelzi a hajdani Benkócz, a kiegyezés után Benkőfalva település, mely 1920 előtt Zemplén vármegye Varannói járásához tartozott. „..Benkőfalva nevét a valaha ott élt Benkő családról kapta...” (Pallas) Pálmay József szerint a Benkő család egy „kiterjedt régi székely-család..” A szócikk elején található jelek (csillag és kör) magyarázata szerint: „Primor család (Erdélyben mágnási osztály)” és „…az Árpádok királyi vérével összeköttetésben áll.” [Pálmay József: Háromszék vármegye nemes családjai Abod-István, Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy 2000., 65. o. (Hasonmás kiadás)]

Az előzőekben említett, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Székely község címerleírása a következőket tartalmazza:

„A címer álló, kerek talpú pajzs kék mezejében zöld talajra állított, jobbra fordult, felajzott ezüstíj, arany nyílvesszővel. A pajzs jobb felső sarkában arany Nap-arc, bal felső sarkában emberarcú, növekvő ezüst Hold lebeg. A sisak szembe fordult, arannyal ékített és vörössel bélelt pántos ezüstsisak, vörössel és kékkel ékített arany heraldikai koronával. A sisakdísz a sisakkoronán nyugvó arany heraldikai liliom. A foszlányok mindkét oldalon kék-arany színűek. A címer alatt lebegő, hármas tagolású, íves aranyszalagon feketével nagybetűs felirat: SZÉKELY. A településnév előtt és után egy-egy díszpont. A címer úgynevezett "beszélő" címer, vagyis névcímer, amely a településnév képi megfelelője. A község az ide telepített íjjal, nyíllal felfegyverzett határőriző székelyekről kapta a nevét. Rájuk utal a felajzott íj, valamint a székelyek jelképe, a Nap és a Hold.

A régi székely Benkő családról elnevezett Benkőfalva, a jellegzetes Mátyus településnév, Székely község neve és címerleírása alapján megállapítható, hogy Anonymus közlése megfelel a valóságnak. Böngér fia Borsnak a lengyelek földje felé gyerpüterület kialakitását tanácsoló "ott lakók" székelyek voltak.

Az Árpád-ház eredete

 Anonymus közlése: „…Álmos vezér, Ügyek fia, Attila király nemzetségéből származik…”

 A közlést igazoló adatok: Bármennyire is meglepő, maga Árpád fejedelem nem használta az árpádsávot a pajzsán hordott címerén.

Kézai Simon Magyar Krónikája szerint: „ETHELE király czimerén is, mellyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejü madár vala ábrázolva, mellyet magyarúl turulnak hívnak.”

Kálti Márk Képes Krónikája ennél többet ír. E szerint: „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” Ezzel összhangban vannak a Képes Krónika képei, melyek Attilát, Álmost és fiát, Árpádot turul madárral díszített pajzzsal ábrázolják.

Sem Kézai, sem Kálti Márk krónikájának szövege nem említi a címer színét. A Képes Krónika képei alapján azonban megállapítható, hogy a címerek színe fehér volt.

A magyar krónikákkal összhangban van a török nyelvű wikipédia „Hun Imparatorlugu”(352-469)” szócikke, mely szerint az Európai Hun Birodalom zászlaja fehér, rajta a koronás madárral. [Wikipédia, https://tr.wikipedia.org/wiki/Hun_%C4%B0mparatorlu%C4%9Fu., 2016-07-01]

A fehér szín kapcsolatban áll a sztyeppei nomád birodalmak központjainak elnevezésével is. „…az ázsiai lovas népeknél az ötödik égtáj a közép volt, melyet világos színekkel, főként a sárgával és a fehérrel hoztak összefüggésbe. A sztyeppei birodalmak központjainak elnevezése sok esetben visszhangozza a központi égtáj és a világos színek azonosításának szokását. … A Kárpát-medencében is megtaláljuk e névadási gyakorlat emlékeit. Fehérvárnak nevezték a magyar főfejedelmi, később királyi hatalmi központot (Székesfehérvár), a szállásterület keleti részeit uraló gyula székhelyét (Gyulafehérvár), de a bolgárok központját is (Nándorfehérvár). Tudunk Dnyeszterfehérvár létezéséről is….” [Ötvös Péter: Szárnyak és színek a sztyeppei államszervezetben. In: História 33. évf. 1-2. sz./2011. 39-42. o.]

Az egymástól független, egybehangzó adatok megerősítik az Áprád-ház Attilától való származásának - Anonymus Gesta Hungarorum című művében rögzített – tényét.

A székelyek eredete

Anonymus közlése: „…a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak…”

Anonymus közlését igazoló jelképek: Családom történetét kutatva találkoztam egy Vas vármegyétől elcsatolt, ma Ausztriához tartozó település, a felső-eőri  Bertha család és 65 társa, köztük a Benkő család részére adományozott címerrel. A címerben a főalak, egy kardot tartó székely vitéz fejének két oldalán Nap és Hold jelkép található.

Felső-Őrről ezt írja 1851-ben Fényes Elek:
" Felső-Őr, Ober-Wart, magyar falu, Vas vmegyében, …Mind Alsó mind Felső-Őr sok tekintetben igen nevezetes helységek. Először a többi magyaroktól elszakadva csupa német faluktól vétetnek körül, még is nem csak MAGYAR nyelvünket, hanem a reformatusok hitüket is fentartották, holott ezen az egész vidéken reformatusok teljességgel nincsenek. Hogy Őrök voltak, s az ország határait a németek ellen védeni tartoztak, kitetszik I. Károly 1328-ki okleveléből, mellyben elismeri, hogy már Béla, István és Lásszló királyok alatt Őri nemes szabadsággal éltek. Különös az, hogy ez oklevélben az őriek Őrnagyság czimmel neveztetnek. Régi szabadságaikat Rudolf 1582. megerősitvén, jelenleg F. Őrben. 41 nemes család és 106 háznép, A. Őrben 26 nemzetség és 69 háznép találtatik. Jegyzésre való végre, hogy e nemzetségek többnyire vezeték nevökről neveztetnek, p. o. Ádám, Adorján, Albert, Andorkó, Balás, Bertha, Bertók, Fábián, Fülöp, Gál, Imre, Kázmér, Miklós, Orbán, Pál, Pongrácz, stb." [ Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betűrendben körülményesen leíratik. Pest: Fényes Elek. 1851.^]

Ugyanerről a címer és birtokadományról a következőket írja a Vasvármegye Nemes Családjairól szóló kötet: „…Ezeknek az őröknek az utódai (65 különböző nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó- és Felső-Eőrre adományt nyertek. Ezen adománylevélben a következő családok vannak felsorolva:
1. Ádám, 2. Adorján, 3. Alberth, 4. Andorkó, 5. Balás, 6. Balla, 7. Barthomej, 8. Becsker, 9. Beökeös, 10. Benkő  11. Bertha,…”

Kázmér Miklós elkészítette a Benkő család XV-XVII-i nyelvföldrajzi térképét. Megállapítása szerint: „Az adattárban. illetőleg a mellékelt térképen (ezen az adatok számát is jelölöm ) a Benkő családnév nyelvfőldrajzában - az előfordulások arányát is figyelembe véve - két góc élesen elhatárolódik: a Székelység (a négy székely szék: Csík, Háromszék, Marosszék, Udvarhelyszék) és Vas megye.” [Kázmér Miklós: A Benkő családnév XV-XVII. századi nyelvföldrajza, in: Emlékkönyv Benkő Lóránd hetvenedik születésnapjára, Budapest, 1991. 327-331.]

Az ősi, Napot és Holdat tartalmazó székely címer talán legrégebbi fennmaradt példánya Beszterce város Evangélikus templomának falán látható 1480-ból.

A székelység részére napot és ragyogó, növekvő holdat tartalmazó bélyegző készítéséről és használatáról Barcsay Ákos fejedelemsége idején, az 1659. május 24-e és június 25-e között Szászsebesen tartott ország­gyűlés rendelkezett, a következőképpen:

"Bizonyos négy pecsétek metszessenek az országnak négy nagyobb rendei szerént, melyéknek egyike ugy mint az erdélyi vármegyéké álljon, az ország présidensénél, avagy az erdélyi itélőmesternél. A másik mely a székelységé lészen az udvarhelyszéki főkapitánynál. Az harmadik mely a szász na­tióé a szebeni polgármesternél. A negyedik pedig mely az Erdélyhez incorporáltatott Ma­gyarország részéjé, álljon azon részben lévő itélőmesternél. (...) A pecsétek pedig ilyenek légyenek: az erdélyi vármegyéknek a pecsétre metszett insigniájok légyen egy fél sas. Környül való irása: Sigillum comitatuum Tran­sylvaniæ. A székelységnek légyen egy fél hold és nap. Környül való irása: Sigillum nationis Siculicæ. A szászságé légyen hét kolcsos város, környül való irása: Sigillum nationis Sa­xonicæ. A Magyarország Erdély­hez incorporáltatott részéjé légyen négy folyóviz s a kettős kereszt, környül való irása: Sigillum partium Hungariæ Transylvaniæ annexarum."
A bélyegzőn a latin felirat – SIGIL. NATIONIS SICULICAE, azaz a székely nemzet pecsétje – mellett magyar szöveg töredéke olvasható: LO ERDELIORSZAGÆ HA. Ennek kiegészítése a szász nemzet bélyegzőjére került. Azon a latin szöveg – SIGIL. NATIONIS SAXONICÆ – mellé került magyar felirat a következő: ROM NEMZETBOL AL. Összeol­vasva, megfejtve: HÁROM NEMZETBŐL ÁLLÓ ERDÉLYORSZÁGÉ.
A bélyegzőt Udvarhelyszék főkirálybírája őrizte és használta a székely nemzet nevében 1865-ig. 1878-ban Kolozsvárra került /az Er­délyi Múzeum-Egyesület őrizetébe, ám a román államosítás után átkerült a kolozsvári történelmi múzeumba. 133 év után került haza Székelyudvarhelyre.

A Nap és Hold megtalálható a Szentkorona felső részén a Pantokrátort - Krisztust, mint a Világ Urát - ábrázoló képen valamint az Aranybulla (1222) pecsétjén, mint hatalmi jelkép.

A Nap és a Hold imádata a hun hitvilág legfontosabb eleme.

A Xiongnu Enciklopédia szerint:

„ A kőkorszaktól kezdve a bronzkorig és a korai vaskorig a régi népek hittek a Napban és a Holdban, és imádták is ezt a két égitestet. Számos kép van a mongóliai sziklarajzokon, amelyek embereket ábrázolnak a Nappal és a Holddal. Szintén elterjedt ábrázolás a napé, a holdé és a csillagoké, sőt, ami több, szarvasé, ököré lóé és jávorszarvasé Nap fejjel vagy Nap szarvakkal (kör sok sugárral) különböző mongóliai lelőhelyeken. A mongóliai szarvasos kövek tetejére rendszerint felvésték a Napot és a Holdat. Egy Gobi-Altaji lelőhelyen különös szikarajz figura került elő: egy ember, összekapcsolva a Nappal, a Holddal és egy csillaggal. A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”.

A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.” [Encyclopaedia Xiongnu, Ulanbaatar 2015, 169–170.]

A mongóliai, egin goli  hun sírokból Napot és Holdat ábrázoló vas- és arany fejfedő díszek kerültek elő. A régészek rekonstruálása alapján az égitesteket ábrázoló jeleket – hatalmi jelképként – törzsi vagy közigazgatási vezetők varrták süvegükre.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a székelyek által megőrzött Nap és Hold jelképek megerősítik Anonymus közlését, mely szerint a székelyek „előbb Attila király népe voltak”.

Az a tény pedig, hogy a székelyek mind Felső Eőrben, mind Székelyföldön megőrizték magyar nyelvüket - annak ellenére, hogy idegen nyelvű népek vették őket körül - azt mutatja, hogy a székelyek mindig magyarul beszéltek.

A Magyar Himnusz sorait idézem:
„Õseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére…”

Kép: Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Szatmárcseke, 1838.

 Amikor a Himnusz sorait Kölcsey Ferenc leírta 1823-ban, még mindenki tudta, hogy ki volt Bendegúz. „Bendegúznak vére” alatt Kölcsey - a Kárpát-medencét, majd Európa jelentõs részét az idõszámításunk utáni IV-V. században elfoglaló, majd Attila halála után visszavonuló -, hunok leszármazottait értette. Az Árpád-kortól a XIX. század közepéig tartó történelmi idõszakban élt a magyarság identitástudatában, hogy õk az európai hunok utódai. Ennek a hagyománynak a gyökeres kiirtása, és helyette a tudományos álláspont hivatalossá tétele a magyarság finnugor eredetérõl és egyidejûleg a hun eredetének tagadásáról az 1848-49-es magyar szabadságharc leverése után vált uralkodó politikai irányzattá a Habsburg uralom alatt élõ Magyarországon. 

A hunok írásbeli feljegyzéseket nem hagytak maguk után, nyelvük ismeretlen vagy legalábbis teljes bizonyossággal kevés hun szó azonosítható. A magyar nyelv finnugor nyelvcsaládhoz való tartozása alapján nem zárható ki a magyarság és a hunok történelmi kapcsolata. Az olyan több nemzetiségû politikai egységek esetén, mint amilyen a Hun Birodalom volt, egyébként sem vizsgálható a történelmi kapcsolat kizárólag nyelvtörténeti alapon. Ennek ellenére a magyarság nyelvének finnugor nyelvcsaládba való tartozását a XVIII-XIX. században, majd azután is összekötötték a hun kapcsolatok tagadásával.

A továbbiakban egy olyan XVIII. században élt tudós álláspontját ismertetjük - a legújabb kutatási eredményeket is figyelembe véve - aki nem követte el az elõzõekben említett módszertani hibát.

TUDOMÁNYTÖRTÉNETI  ELÕZMÉNYEK
A honfoglalás korából saját készítésű írásos feljegyzések nem maradtak. A magyar törzsek nevei is csak „Bíborbanszületett” Konstantin császárnak a Birodalom kormányzása című művében és egyes helységek nevében rögzültek. A 11-16 . században keletkezett magyar krónikák – Anonymustól Heltai Gáspárig – a magyarok eredetét a hunokra vezették vissza, illetőleg az Árpád-házat Attila hun fejedelemtől származtatták.
1771-ben a csillagász Sajnovics János, jezsuita pap „Demonstratio” címû munkájában elõször tett kísérletet a magyar és a finnugor nyelv összehasonlítására, ezzel egy idõben Engel János támadta a hun-magyar kapcsolatot. A reformkor és az ezt lezáró forradalom és szabadságharc idõszaka a hun-magyar eredet, a honfoglalás dicsõséges eseményei iránti érdeklõdés reneszánszát jelentette. Ezt jelzi Arany János Buda halála, illetõleg Vörösmarty Mihály Zalán futása címû hõskölteménye.

A kiegyezés után fejtette ki tevékenységét a Magyarországon letelepedett, német származású Budenz József, aki a történeti nyelvészet elismert tudósa lett. Budenz – Sajnovicshoz hasonlóan – a magyar nyelv finnugor eredetét vallotta. Párhuzamosan jelentkezett a hun hagyomány támadása is, melyet a szász Éder József és Schlözer Károly, majd a szlovák Szklenár György, Dümmler, Büdinger és Palaczky, Röessler Róbert és mások mesének nyilvánítottak. Ezt a vonalat követte a felvidéki szász családban született Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál, aki szerint a „hun hagyomány nem lehet a magyar nép õsi, keletrõl hozott hagyománya… a hun hagyomány a 13. századi krónikások meséje…” Ezek az elméletek kizárták a hunok és a magyarok kapcsolatát, és a nyelv nyomain a szibériai parányi népekhez, a vogulokhoz és az osztyákokhoz jutottak el, mint legközelebbi rokonokhoz.

Benkõ József, a XVIII. század neves polihisztora, történész, botanikus, nyelvész, a Harlemi Tudós Társaság tagja ezzel szemben világosan megkülönböztette a nyelvészeti-nyelvtörténeti és a törtélemi kapcsolat kérdését. Míg „A magyar és a török nyelv mennyire nem egyezzen” (Kézirat, OSZK kézirattára, 1791-1792, In: Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkássága, Budapest, 1978.) címû munkájában a finnugor nyelvrokonsággal kapcsolattal ért egyet (pontosabban felhívja a figyelmet Sajnovics említett munkájára), addig „A nemes székely nemzetnek képe” c., Szebenben és Kolozsvárott 1791-ben kiadott munkájában a hun-magyar történelmi hagyomány mellett foglal állást. Ebben az utóbbi mûvében ismerteti az „északi hunoknak, vagyis magyaroknak”, mai terminológiával európai hunoknak i.sz. IV.-V. századi történetét, a Hun Birodalom széthullását, majd a magyarok - akik „a székely és avar nemzetnek mind származásokra, mind pedig nyelvekre való nézve attyafiai” - ismételt bejövetelét a Kárpát-medencébe. Írása világos képet nyújt arról, hogy az õ idejében a székelyek – és a magyarok – mit tudtak a hunokról és saját hun származásukról a szájról szájra terjedõ hagyományok és a középkori erdélyi és magyarországi krónikák alapján.
Bevezetõül néhány szó a hunok etnikai fogalmáról, majd a legújabb kutatások tükrében az európai hunok megjelenésének elõzményeirõl:
Conides Dániel a göttingeni akadémián 1785-ben latinul felolvasott székfoglaló elõadásában a következõk szerint határozza meg a hunok és magyarok etnikai kapcsolatát:
"...a hun név, minként egykor a szkíta, vagy manapság az európai, amennyire én meg tudom ítélni, tág fogalom, amely több olyan nemzetet foglal magában, amelyeknek sem szokásuk, sem vallásuk, sem hazájuk, sem öltözetük, sem nyelvük nem egyezik meg, ahogyan sokáig a magyarok a legtágabb értelemben vett "hunok" egy törzsét alkották. Nem hiszem viszont, hogy fordítva is, minden hunt magyarnak kéne tartani...." (Cornides Dániel: Értekezés a régi magyarok vallásáról, In Eleink IX. évfolyam 3. szám (19.) 2010., 21. o.)

A XX. század régészeti ásatásai, a kínai és indiai írások kutatása alapján kirajzolódik az „Európai hunok” elõ és utótörténete, amely sokkal inkább összhangban van a himnusz megalkotása kora „romantikus mesének” mondott ismereteivel, mint a ma – remélhetõleg csak átmenetileg – tudományosnak mondott körökben uralkodó elméletekkel.

A Hun Birodalom a világtörténelem egyik legtovább fennálló és legnagyobb birodalma volt. Alapítását a kegyetlen és bátor Mao-Tun nevéhez kötik, aki a Kr. elõtti 200-as években egységes irányítás alatti erõs államot szervezett, melynek fõvárosa Karakorum környékén volt. Kr.e. 174-ben leigázta az ellenséges tunguz, a jüe-csi (tohár) az o-sun, majd sok más népet. Mao-tun ekkor levelet küldött a kínai császárnak írván: "mindezen népeket hunná tettem és az összes nyilas népek egyetlen családban egyesültek". Az így létrejött Belsõ- és Közép Ázsiai Hun Birodalom egészen az i.e. I. század közepéig fennmaradt. Az ezt követõ eseményekkel kapcsolatban fontos cikk jelent meg az Eleink Folyóiratban Erdélyi István régész, akadémiai doktor és Benkõ Mihály történész, keletkutató tollából (Szargatkai kultura és a hunok Eleink IV. évfolyam 2. szám, (2005) 5-18. o.), mely alapjában érinti a hun-magyar kapcsolatok kérdését.

Az un. Szargatkai régészeti kultúra a nyugat-szibériai Irtis-Isim-Tobol folyók vidékén, a mai Oroszország és Kazahsztán területén található. Az itt folytatott ásatások eredményeinek vizsgálata különösen fontos, mivel a területet több neves tudós tekinti magyar illetõleg ugor õshazának. Ettõl északra helyezkedik el az Orosz Föderáció részét képezõ Hanti-Manszi Autonóm Körzet, ahol legközelebbi nyelvrokonaink élnek.
Az említett cikkbõl az alábbi részletet idézem:
„A közép-ázsiai és nyugat-szibériai népek szkíta-szarmata kori régészetét összefoglaló, 1992-ben megjelent orosz akadémiai monográfiában a közép-ázsiai – nyugat-szibériai területnek talán a legkiválóbb szakértõje: a nemrégiben elhunyt V. A. Mogilnyikov ismerteti a szárgátkai kultúra kutatásának történetét, régészeti emlékeit, bibliográfiáját. … V. A. Mogilnyikov a következõképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu birodalom bukása utáni eseményeket: Az északi hsziungnuk az idõszámításunk elsõ évszázadában, a kínai császári hadseregtõl elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megõrizték politikai függetlenségüket Belsõ-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századokban, az északi hsziungnuk erõteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentõs népszaporulat a fent említett területek népeinek Nyugat felé vándorlásához vezetett. [10, 254 sk.] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szárgátkai kultúrával létének megszûntével kapcsolatban a következõket írja V. A. Mogilnyikov: A szárgátkai kultúra az i. sz. III század végén, vagy a IV. század elején megszûnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségû együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált. V. A. Mogilnyikov ezen utóbbi feltételezésének alapja a magyarok ugor nyelve, valamint az, hogy a szárgátkai kultúrát a kultúrával foglalkozó kutatók többsége ugornak véli. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a XIX. század végén. Vámbéry úgy vélte, hogy „ugorok bõségesen voltak Attila seregében”

BENKŐ JÓZSEF: A NEMES SZÉKELY NEMZET KÉPE CÍMŰ MŰVE /RÉSZLET/
Benkõ József az alábbiakban ismertetett könyvében a hunok Kelet-Európa felé indulása utáni eseményeket ismerteti. Mûvének 1806-os - nyelvújítási elõtti - kiadását és annak 1927-es változatlan utánnyomását vesszük az általunk idézett történeti részletek alapjául. A szöveget jelenlegi helyesírás szerint átdolgoztuk, a Cikkelyeket értelemszerûen átszámoztuk.
Benkõ József: A Székely Nemzetnek Képe, Budapest, 1927, részlet:
1. CIKKELY
Legelõször az Északi Hunok a Tatároktól nyomattatva Ásiai Scithiából Europa felé lassan-lassan közelegtek, a Volga vizén átjöttek, és ott az Alánokat legyõzve és magokhoz hódítva, végtére pedig õket hadakozó társul véve, az õ Tartományokban, a mely a Volga vizétõl fogva a Tanais (Don – a szerk.) vizéig kiterjedt letelepedtek, ahol bizonyos ideig maradtak. Amikor oly nagyon elszaporodtak, hogy azon a sovány földön tovább élniük nem lehetett, 180-ezren, a Bálámber (ki a Kádár Nemzetségébõl való) Vezérsége alatt 374-ik Esztendõben a Tanais vizén átjöttek. Innét Europának Nap-keleti szélein útjokat folytatták Dániába, amely Moldovát, Oláh Országot, Erdélyt és Magyar Országot a Tiszáig magában foglalta, 376-dik esztendõben béütöttek, és az ott lakó Gótokat és Gepidákat, akiknek nevük és hatalmok alatt több apróbb paraszt Nemzetek is ugymint Dácusok, Géták, és Rómaiak voltak, legyõzve, de el nem pusztítva foglalták el. Nagyobb részét a Dacusoknak a Vezéreikkel Phritigernussal, és Alarikussal együtt a Dunán túl ûzték.
Továbbá az után a Hunok az elõzõekben említett tartományokból lábaikat és fegyvereiket mozdítván a Jászoknak és Szarmatáknak, vagyis Metanestáknak, a kik a Tóth Nemzetbõl valók, földjöket, amely a Tisza és Duna vize között volt található, 377-dik esztendõben (a) elfoglalták, ahol - noha csak ideig óráig - lakni kívántak, mindazonáltal a Tótokat, akik nékik adóztak, a magok földjérõl nem kergették ki.
Ott is meg nem nyugodva, mindjárt azon, vagy a következendõ Esztendõben a Duna vizén átkelve, Pannoniát is különbb-különbbféle Nemzeteknek lakóhelyét, amelynek Észak, és Napkelet felé az említett Duna vize a határa, elfoglalták: ahol is minekutánna a Rómaiak ellen Trátziában a Gótokkal magokat öszvekapcsolván 379-dik esztendõben a Rómaiaktól meggyõzettettek, a legnagyobb ütközetet Budától nem messze Potentia (Visegrád – a szerk.) Városánál, amely a Rómaiaknak legelsõ lakóhelyük volt Pannoniában, oly nagy dühösséggel tették meg, hogy a Magyarok közül százhuszonöt-, a Rómaiak közül pedig kétszáztízezren (a mint állíttatik) estek el 380-dik esztendõben. Igy tehát a Hunok, vagyis Magyarok ezen nagy és kisebb ütközetek után Dáciában, az az Oláh Országban, Erdélyben, és a szomszéd Tartományokban a magok lakásokat helyeztetvén a Jászságban pedig, és Pannoniában Uralkodásokat megállítván, és erõsítvén, a földmívelést,és Baromtartást szorgalmatosan folytatni kezdték, és magok közt Köztársaságot (Rempublicam) állítottak fel.
Ez alatt a Hunoknak elsõ Vezére, t: i: Balambér 387-dik Esztendõben meghalálozott, a következendõ Vezérek, akik Királyi hatalommal bírtak, s ezért a Historikusok által a Hunok Királyainak is neveztetnek, uralkodtak, tudniillik:
Második Karaton, minteg 400-dik Esztendõig.
Harmadik Uldin, vagyis Huldin, akit 411-dik Esztendõben Stilikó Radagaizus Olaszországba kihívott.
Negyedik Bendegúz, Balambernek a fia, aki 426-dik Esztendõben sok számos Hunokat Rugila, vagyis Roila vezérlése alatt Konstantinápolynak vívására Theodosius Császár ellen küldött, ahol nagy égiháború támadt, Rugila Vezért a Menkõ megütötte, az alattvaló Hunoknak pedig nagyobb része pestis által elveszettt.
Ötödik Oktár, vagy Uptár, és Ruas, Bendeguznak Testvérei, akik 428-dikban a Bátyjuk után Vezérekké lettek. De 431-dik Esztendõben Oktár meghalt, az egész Vezérségnek terhe Ruásra maradt.
Hatodik Etele az Hunoknál, a Deák és Görögök elõtt pedig Atilla, a Testvér Öccsével, Budával, másként Bledával mindketten Bendegutznak fiai 434-dik Esztendõben uralkodni kezdtek, akik közül Atilla, aki az Öccsét Budát 445-dik Esztendõben megölte, a Nap-keleti és Napnyugati tartományokban a maga alatt való Hunokkal, és sokszor a Gepidákkal, és más meghódított Nemzetekkel együtt hadakozott. Ezt csak az nem tudja, aki a Históriákat nem olvasta.
Minthogy most éppen azon Hunokról, kiknek Elei soha sem fegyverekre, sem pedig hírekre való nézve nagyobban nem virágoztak, mintsem Atilla alatt, van szó: illendõnek látszik lenni, hogy azon nagy Vitézrõl, tudniillik Atilláról némely különös dolgokat eléhozzunk.

Elsõben tehát, hogy a termetérõl kezdjünk szóllani: õtet Jordanes eképpen írja le: Atillának termete kisded, melle széles, feje nagyobb, szemei kicsinyek, szakálla ritka, haja õszbevegyült, orra sima, laposs, ábrázata pedig barna volt. Magaviselete, és tulajdonsága, ugyan Jordandes (ki az õ tulajdon Nemzetségének t. i. a Gótoknak megverettetése miatt Atillára neheztelt vala) leírása szerint következõ volt: t. i. Kevély járású, ide s tova tekintgetõ szemû, háborút szeretõ ugyan, de kezeit megtartóztató, bölcs tanács adó, a könyörgõkhöz kegyes és azokhoz, akik elõtte meghitt személyek valának irgalmas.

Másodszor Atilla rettentõ Király volt az alatta való Hunok, vagyis Magyarok pedig még rettenetesebbek, Német, Francia és Olasz Országot, s több Európai Tartományokat fegyverrel s tûzzel verték, és pusztították. A Napkeleti Császárokat, és Királyokat magok adózójává tették. Legveszedelmesebb, és véresebb ütközete volt Atillának Franciaországban Katalaun városának határában Aetiussal a Római seregek Vezérével 451-dik esztendõben, ahol mintegy 180.000 ember mind a két részrõl esett el. Ez után Katalaun városát oda hagyván, valamerre visszafelé fordultak, mint a tûz mindeneket emésztettek, felprédáltak, és így sok Nemzeteknek vagyonával megrakodva, a magok lakóhelyébe visszajöttek. Mely visszajövetelekben Sz. Ursulát és vele együtt több szûzeket, akik Atillától félvén Coloniába szaladtak vala, megölték. A következendõ 452-dik Esztendõben Atilla újra összeszedvén seregeit, még nagyobb erõvel és Táborral, mint az elõtt, Olaszország ellen ment, ahol Aquiléját, Mediolanumot, Ticinumot és más Városokat öszvetört, és feldúlt, Ravenna lakosainak pedig megengedett, és a Rómaiakhoz, kik mellett akkori Leó Pápa Atilla elõtt esedezett, kegyességét megmutatván a Városhoz hozzá sem nyúlt. Mely kegyetlensége okozta azt, hogya Velenceiek, akik õt félték, a magok Városát a Tengeren építették légyen.
Harmadszor. Atillának, és s Magyaroknak Ruházata, mely többnyire len, és kendervászonból és bõrökbõl volt, fényes nem volt, mert a közrendnek közönséges egy színû. Fõbbeknek pedig külömb külömbféle színû posztókból állott.

Ezen Atilla 454-dik Esztendõben meghalálozván az õ három Fiai születések rendje szerint utána uralkodtak. Tudniillik:
Hetedik Ellák, az Atyja életében a Fekete tengernél az Akatirusoknak Királya, Dengezits, és Irnák, kiknek a különös uralkodásra való vágyódások és egyenetlenségek azon Nemzeteknek, amellyek az Atyjok Atilla hatalma alatt valának, a szabadulásra lehetõséget nyújtott, a Hunok, vagyis Magyarok jármát a nyakokból kivetették. Ardarikus nevezetesen a Gepidák Királya volt legelsõ aki Pannoniában Ellákot megölvén, mintegy 30 ezret a Hunok közül elvesztett, és Dáciát, s a Jászságot a Gepidák hatalma alá vetette. Mely idõben a Gótok is Pannoniát vissza foglalták. Ellák után az Öccse, Dengezits lett a Hunoknak, vagyis Magyaroknak Vezére, aki a Gótokkal 455-dik Esztendõben Szirmiumban, és 457-ben a Rómaiakkal szerencsétlenül hadakozott, végtére pedig 469-dik Esztendõben ugyan õ Dengezits öszveszedvén a megmaradott Magyarokat, kik a Duna Mellékin megállapodtak, vitte õket megint a Gótok ellen, utolsó szerencsét akarván próbálni: de meggyõzettetve Pannoniának Bassia nevezetû Városánál gyalázatosan visszaveretett, és midõn nagyobb része Tráttzián által a Fekete tenger felé az Ásiai Tartományokban vissza menne, Anagastussal, aki akkor oda való hadakozó Seregnek Elõljárója vala, véletlenül összvejövén, általa Dengezits Vezér megöletett, és Marcellinusnak bizonysága szerént, a feje Konstántzinápolyba vitetett, és igy a Hunok uralkodásának szerencsételenül vége szakadt.

2. CIKKELY
A feljebb elõhozott sok rendbeli harcok után a Hunoknak akik az ütközetekben megmaradtak egy része Trátziában, Méziában, és Illiriában, Marténa Váránál, más része Europai, másképpen kisebb Scithiában, a Fekete Tenger környékiben Irnák Vezérükkel együtt telepedtek le. Az harmadik része Tatár Országban helyheztetett Meotis taván túl való tartományba, ahonnét t.i. a Hunnusok legelõször Európába kijöttek vala, ment vissza. A negyedik része pedig, kiknek a Székelyek valóságos maradéki, Erdély Országnak Napkeleti széliben, amely földet a Nemes Székely Nemzet mái napig is különös örökös jussal bír, maradott meg. Mely eredetét a Székely nemzetnek, nem csak a leghitelesebb Hazánk Historiái (b) régi Eleink hagyományával együtt, hanem Nemes Magyar, Horváth, és Erdély Országnak Törvénye is, a mely Verbõczi István által Királyi parancsolat mellett 1514-dik Esztendõben öszve szedetett, s II-dik László Magyar Ország Királlya által, ugyan azon 1514-dik Esztendõben helyben hagyattatott, megerõsíttetett, és Deák nyelven Decretum Tripartitumnak neveztetik, mellyet is mind a Magyar országi Felséges Királyok, hitek alatt mind pedig az alatta való Magyar, Horváth és Erdély Országok megtartani köteleztetnek, legvilágosbban erõsíti: nevezetesen pedig a most említett Tripartitum Decretum 3-dik Részének 4-dik Czikkelye, amelly ezeket szóról-szóra foglalja magában: „Továbbá vannak Erdélyben Székelyek, kiváltképen való nemesek, kik a Magyaroktól azután származtak, hogy Scithiából Magyar Országba béjöttek, kiket mi paraszt módon Székelyeknek hívunk, és ezeknek mindenestõl fogva különös Törvények és szokások vagyon. Az Hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és Tisztet Nemzettségre és Nemzettségnek ágazatára osztanak magok közt. Ezeknek dijjok 25 forintokat, nyelv váltságok pedig 12/1/2 forintokat tészen.
Fõben járó ítélet, mely a Székely ellen az önnön Ispánjuk által hozatik, 24. Girával, mely ugyan annyi forintot tészen, váltatik meg. Az Örökségét is az elítélt ember el nem veszti, hanem magzatira, és atyafiaira száll. Fejét sem veszik a hitetlenségen, és fõben járó dolgokon kívül. A Törvény Székekben pedig minden Girát 50. pénzzel szoktak lefizetni. Minden dologban a Szententia kimondása után, az Ispán és h. Ispán az õ Bírói részeket, még ha az ellenkezõ Felek megegyeznének is együtt, méltán megvehetik. Továbbá az Örökség iránt folyó Perek, ha az 3. forintot felül haladják, megtartván, az jogorvoslat rendes útját, bõvebb megvizsgálásának okáért a Királyi Szék eleibe vitethetnek. A többi Törvényeirõl ezen Országnak, és Nemeseknek, hogy többet szóljunk nem szükséges, minthogy csak õket illetik.

3. CIKKELY
Ily képpen tehát egy része a Magyaroknak, kik (a mint feljebb említtetett) Székelyeknek neveztetnek, a magok lakó helyének Erdély Országa Napkelet felé való részét, az honnan t. i. legnevezetesebb folyó vizek, ugymint Maros, Olt, kettõs Küküllõ, és több kisebbek magok eredetét veszik, és a mely nagyobb részint erdõkkel, és hegyekkel, a sok ellenség béütése ellen körül vagyon véve, választottak, és mivelhogy a Magyarok Moldovával, a mellyeket a (mint feljebb megiratott) elfoglalták, meg nem elégedve, tovább Pannoniára, és több Europai Tartományokra is reá ütöttek, természetes dolog az, hogy a magok megöregedett atyafiait, betegeiket, vagyonukat, és barmaikat, kiváltképpen Atillának halála után, midön t. i. a Magyaroknak szerencséje hanyatlani kezdett, magokkal nem hordozták, hanem Erdélynek a most megírt Nap-keleti széliben, a mely erdõkkel és hegyekkel a természet által, mint annyi kõfalakkal, körül van véve, bátorságosabb megmaradások végett, mint a Táborban jó és elegendõ õrizet alatt hagyták.

4. CIKKELY
Ily móddal felállított Társaság (Respublica) a Székely Nemzettségekbõl való Vezéreik, és Elöljáróik alatt állandóul megmaradott egész 553-dik esztendõig, amelyben másodszor Scithiából a Hunnusok, és Avarusok (c) a Székely Nemzetnek mind származásokra, mind pedig nyelvekre (d) való nézve attyafiai, kágános nevezetû Vezérük alatt Dáciába kijöttek, és ottan a Gepidákat meggyõzvén, s magok hatalma alá vévén, mind Dáciát, mind pedig Pannoniát elfoglalták. Kik Kágános Vezéreknek 588-dik esztendõben történt halála után, Pannoniát, és Dáciának némely részét, ugyan a magok Nemzeteknek való Vezérek alatt, egész 803-dik esztendõig, amelyben õket Nagy Károly Francia Országnak Királya, a maga hatalma alá vetette, bírta. Az után pedig a 9-dik Századnak vége felé, a kik közüllök megmaradtak, azon Magyarokkal, akik Északi Ásiából kiütöttek, a Francia járom alól magokat felszabadították, ezen esztendõnek tehát folyása alatt a székelyek a Hunnus, és Avarus atyafiaival, a meddig t.i. ezek szerencsésen hadakoztak, öszve kapcsolt atyafiságos Társaságot, és háborukat tartván, minden szomszéd Nemzeteknek, a kik által az elõtt nyomottattak vala, félelmétõl felszabadíttattak.

5. CIKKELY
Minekutánna végtére a sok háboruk által nevezetes, és híres Magyarok, mintegy 210 ezered magokkal 862-dik esztendõ táján, Dáciába kiérkeztek, és ottan az Oláhokat, s azoknak hadakozó társait megtörvén, és azon Századnak vége felé Svatoplukot a Tótok Királlyát, meggyõzvén, Magyar Országot is megszállották, különösen mind a Magyarok, mind pedig az Erdélyiek a magok Vezérei által igazgattattak, egész Sz. István Magyarok elsõ királlyáig, miglen t. i. 1002-dik esztendõben Sz. István, és az õ unokatestvére, Gyula közt, a ki Erdély Országának fejedelme vala, a Keresztény Hitnek gyülölsége miatt villongás támadván Erdély Országa a Magyar Országi Koronához nem kapcsoltatott. Így tehát a Székely Nemzet is, mely az elõtt a Hazabéli Vezérek által igazgattatott, Sz. István Apostoli Magyar Király, és az õ utódainak hatalma alá adta magát. Zápolya Jánosnak pedig halála után Erdély országa Magyar Országtól elválván, a Székelyek is azokat a Fejedelmeket esmérték többnyire magok Ispánjának a kik egész Erdély Országát János Sigmond Hercegnek halála után kormányozták.

JEGYZETEK
(a) A Magyarok, és Hunnusok, következendõképpen a Székelyek is a feljegyzett Esztendõ táján jöttek ki Scithiából, és Erdély országát, s a Szomszéd Tartományokat elfoglalták, a Görög Írókon kívül, majd minden Europai Historikusok, világosabban pedig a Hazánkbéli Históriák bizonyítják, de mindenekfelett az a hiteles, és nagy Tudományú Praj György a Magyarokról és Hunnusokról írt tulajdon Historiájában (noha ugyan a Székelyek eredete iránt itéletében nagyon hibázott) világos bizonyítást tészen.

(b) Ezen eredetét a Székely Nemzetnek Turóczi János a Magyarokról írt Historiája 1-sõ Részinek 24-dik Cikkelyébe, Oláh Miklós ugyan a maga Atilláról írt Historiájában, Heltay Gáspár és többek valóságosnak állitják. Vannak ugyan többek, kik a Székelyek eredete iránt a most elé hozott Historikusokkal meg nem eggyezvén, ugymint Tinon Sámuel, Fasching Ferentz, Práj György azt állítván rész szerént, hogy a Jászoktól rész szerént pedig, és nevezetesen Práj György, hogy a Kunoktól szármoztak légyen, de ezek, noha ugyan nagy hitelû írók légyenek, mindazonáltal a Székely Nemzetnek mivoltát, és annak Privilégiumát elegendõképpen nem esmérik, és külömbenis igen csekély fundamentumon, tudniillikk, hogy háromezeren a Magyarok, kiktõl a Székelyek származtak, a Gótok, és Gépidák közt, mint ellenségek, meg nem maradhattak vólna, építeni látszanak.

(c) Sem az Avarok, sem pedig a Magyarok, kik azután idõvel újra Scithiából kijöttek, a magok Székely Atyafiait, kik nékik szállással szolgáltak, és mindenekben hathatós segítséget nyújtottak, nem bántották, és a magok szabadságokban nem háborgatták, csak azon okbul is, hogy az annyiszor említett Székelyek, a Haza Historiái szerént, midõn a Magyarokat Scithiából újra kijönni hallották, szép kiválogatott Sereggel, egész Oroz Országig elejekbe mentek.

KIEGÉSZÍTÉSEIM
A hunok/magyarok egy részének leírt Volgán túlra történt visszavonulását alátámaszthatják a Bolsije Tigani ásatások, a Szamarrától északra található, történeti nevén Madzsar-hegy (ma Zsiguli hegy) neve, Julianus barát 1236-os útja, melynek során megtalálta Magna Hungaria-t, a magyarok keleten maradt részét, a csisztopoli temetõben talált, 1311. évbõl származó, Madzsar nevû személy sírja, Tóth Tibor és Benkő Mihály kutatásai, melyek során Nyugat-Mongóliában, Kazaksztánban, Üzbegisztánban és Nyugat-szibériában megtalálták a keleten maradt magyarok mai leszármazottait (ahogy Tóth Tibor fogalmazott, "az ősmagyarok mai relictumait").

Benkõ József az Avar Birodalom összeomlásának idõpontjaként 803. évet jelöli meg, amikor õket Nagy Károly, a Frank Birodalom uralkodója a maga hatalma alá vetette. A székelyek lakóhelyeként Erdélyt jelöli meg, nem foglalkozik a nyugati székelyekkel, akikre vonatkozóan újabb források bukkantak fel. A történeti források szerint a frank háború mellett az Avar Birodalom összeomlását Krum bolgár fejedelem támadása is elõsegítette. Ezzel lehet összefüggésben, hogy az avarok egy része Theodorus kapkán vezetésével a frankok oltalmát kereste. Theodorus kapkán „akit jó kereszténynek neveznek” . Úgy tetszik, hogy régebben tért át a keresztény hitre és idõsebb ember. A szlávok zaklatásai elõl menekülõ avarok fejedelmeként 805 tavaszán személyesen járult Nagy Károly császárhoz kéréssel, hogy letelepedhessék népével Sabaria (Szombathely) és Carnuntum (Petronell és Deutschaltenburg között egykori település) táján. A császár hozzájárult kérése teljesítéséhez és ajándékokkal együtt hazabocsátotta Theodorus kapkánt, aki hazatérve rövidesen elhunyt.” Horváth Lajos errõl a következõket írja: „Theodorus kapkán az, aki egy szorongatott avar néprésszel a frank birodalom határára, a Rába mellé telepedve létrehozta ezt az avar enklávét 805-ben. Még ebben az évben elhunyt, ekkor a császár felújította a kagáni tisztséget, nagy valószínûséggel csakis erre a kis területre, melyet Avariának is neveztek. Ennek a zárt avar területnek a saját fõméltóságai, a kagán, a kanizsauci, a tudun stb. jelentek meg azután a 811-es, 822-es frank birodalmi gyûléseken. II. Jenõ pápa (824-826) egyik kiadmányában még olvashatjuk erre a területre nézve: „Hunnia, quae et Avaria dicuntur.” Vagyis ezekben az években Avaria még e néven egzisztált. A 830-as évek elején élére frank õrgrófot neveztek ki és betagolták az új szervezeti egység, az Oriens keretébe. Ez a kis Avaria tehát a 805-830-as évekig állt fenn avar elõkelõk igazgatása alatt, utána frank grófok ügyeltek rá. Bizonyos mértékig zárt avar közössége még 871-ben is létezett, ezt az itteni avar adófizetõk említése igazolja. A frank birodalom 876. évi újraosztásakor az avarokat már meg sem nevezték.” (Horváth Lajos: Észrevételek az avar fõhatalom hanyatlásához 795-822., In Eleink IX. évfolyam, 3. szám (19.), 6. o.) A Székelyföldön és a nyugati határszélen, a történelmi Vas vármegyében található azonos személynevek és földrajzi elnevezések alapján alaposan feltételezhetõ, hogy a forrásokban avaroknak nevezett nyugati székelyek hadereje csatlakozott a magyarokhoz - az Anonymus által említett módon - a Kórógy-vizénél (ez Szentes mellett van a Tisza keleti partján). Ez magyarázatot ad arra a látszólagos ellentmondásra, hogy Benkõ József a székelyek csatlakozására az orosz határt jelöli meg, míg Anonymus a Tisza-mentét.

A székelyek és hunok nyelvérõl Dr. Erdélyi István a következõket mondja: „…A székely-magyar rovásírás emlékeivel kapcsolatban is teljes bizonyossággal jelenthetjük ki azt, hogy a székelyek soha sem voltak valamiféle török népcsoport leszármazottai, nyelvük tanúbizonysága szerint mindig magyar (ugor, azaz nem török) nyelven beszéltek és beszélnek ma is. Ezért a székely-magyar rovásírás emlékeinek megfejtését mindig a magyar nyelv segítségével érhetjük csak el….” „…az európai hunok vajon milyen nyelven (nyelveken) beszéltek? Ez annál is bonyolultabb, ha tekintetbe vesszük, hogy a lovas nomádok általában legalább három nyelvet használtak egyidõben: legalább egy, valamilyen közvetítõ nyelvet, a saját anyanyelvüket, és még, ha kisebb mértékben is, a törzsszövetségek különbözõ nyelvú népei egymás nyelvét is elsajátíthatták. A köztük élõ írástudók még más nyelveket is használhattak. A vezetõréteg nyelve is eltérhetett a „tömegekétõl”. /Erdélyi István – Ráduly János: A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei i. sz. 17. századig, 11. o., 16. o./

NINCS EGYETÉRTÉS A TUDÓSOK KÖZÖTT:

VÁSÁRY ISTVÁN TURKOLÓGUS, AKADÉMIKUS ÁLLÁSFOGLALÁSA A HUN-MAGYAR SZÁRMAZÁS KUTATÁSÁRÓL ÉS ANNAK CÁFOLATA

Állítás
A modern magyar tudományosság a dualizmus évtizedei alatt bomlik ki, így a magyar őstörténetre vonatkozó nézetek is gyökeres átalakuláson mennek keresztül. Megerősödik és tudományos bizonyítást nyer a magyar nyelv finnugor eredete, és a hun-magyar származás tana átkerül az eszmetörténeti vizsgálódások sorába, és utóéletét nem a tudományban, hanem az irodalomban és a képzőművészetben találja meg. (Múltunk kacatjai. Magyar Nemzet – Magazin 2015. febr. 28.)

Magyarul: Amióta bizonyítást nyert a magyar nyelv finnugor eredete minden olyan kutatás, mely a hun-magyar származást vizsgálja tudománytalan.

Cáfolat
„A magyar nyelv és a honfoglalók eredete két külön dolog. Nem létezik "finnugor", amiképpen "indogermán" népi eredet se: ezek nyelvtörténeti kategóriák. A kulturális gyökerek nem moshatók össze sem a vérségi, sem a nyelvi származással.” [Ablonczy Bálint: Fordulat a magyar eredetkutatásban. Heti Válasz XIII. Évf., 31. szám. 2013. augusztus 1.]

„A hunok szerepéről a magyar etnogenezisben lehet beszélni. Azok mellett, hogy tele vannak velük a mondáink, krónikáink és a tárgykultúrában is sok analógiát találhatunk (szarvíjak, üstök, stb...) ott vannak Fóthi közelmúltbeli antropológiai kutatásai amik - igen nagy adatbázisra építve - azt állapítják meg, hogy a honfoglaló elit és a Tien San-i hunok egymás 99%+-os analógiái, se a közelben se távolabb nem találni ilyen egyezést (kivéve a tuvai mintákat persze de nem akarom részleteiben ismertetni az egészet...). Azért magyar-hun azonosság ügyben azt megjegyezném, hogy ez az elit, a honfoglaló köznép az a pontiuszi steppe és a Volga/Dél-Urál környékének szkíto-szarmata kori lakosságában találja meg a közel ilyen arányú analógiáit. Szóval lenne mit kutatni. Első körben érdemes lenne félretenni az mtDNS-eket kicsit és újra elővenni az YDNS ügyet és amellé a pár N1c mellé megpróbálni Q hg-t is találni (vagy nem találni...). Bármit is találnának mondjuk (Q, R1a, C, I2a vagy csak még több N1c vagy akármi) sokat segítene a török/szkíta/őslakos/marslakó stb. viták tisztázásában. Persze azt sem ártana felmérni mi volt az első évezred közepe felé Délnyugat Szibériában a pálya YDNS ügyben a tévedések elkerülése végett.

A magyar és a jenyiszeji nyelvek kapcsolatát kutatni is érdemes lenne, és amennyire én tudom ezt nem igazán tette meg még senki. Én annyiról tudok, hogy a Tartu-i egyetemen voltak érintőlegesen ilyen kutatások a hun nyelvvel kapcsolatban.”(Egy szakértő névtelen hozzászólása a hun-magyar kérdésről az index.hu on-line weblap Magyar őstörténet, magyar honfoglalás fórumán).

A cikk megjelenésének dátuma: 10/05/2011

http://www.hirmondo.ro/web/index.php/ajanlo/24195-magyarok-hziastottk-lovat.html, 2016-08-26

Veres Péter néprajztudós Kovásznán a lovas nomádizmus kialakulásáról beszélt

A felhalmozott ismeretanyag és bizonyítékok ellenére a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos álláspontja az elmúlt több mint két évtizedben jottányit sem változott származásunkat és Kárpát-medencei jelenlétünket illetően.

Őstörténetünk évszázadok óta tartó hamisítása, a tények bűnös elhallgatása a rendszerváltás után is zavartalanul tovább folytatódik. Ezért fokozottan oda kell figyelni minden olyan kutatásra és felfedezésre, amely az igazság helyreállítását elősegítheti, annál is inkább, hogy ezekről (a már említett okokból), a magyar média túlnyomó része mélyen hallgat még ma is. A Kőrösi Csoma Sándor Napok alkalmából Kovásznán lezajlott tudományos ülésszakon ismertettek néhány, e téren elért eredményt, a legfontosabbakat a nyilvánosság elé tárjuk.

Ezek egyikét Veres Péter néprajztudós foglalta össze röviden. Az előadóról tudni kell, hogy több mint három évtizede a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének kutatója (főmunkatársa), nemzetközileg elismert néprajzkutató, a hazai történeti néprajz társadalomtörténeti és etnogenezis- kutatásának egyik legismertebb vezéregyénisége. Előadásában a szerző rámutatott, hogy az Ural déli részén fekvő őshazában földművelést és állattartást folytató magyarokat a Krisztus előtti 2-1. évezred fordulóján több természeti csapás is érte. Ezek egyike az általuk lakott terület fokozatos elmocsarasodása, aminek következtében végül kénytelenek voltak a sztyeppére vándorolni.

Mivel a már itt található népek elfoglalták a jó életfeltételeket biztosító területeket, őseink az Észak-Kaszpi térségben, az Aral-tó, valamint Mugodzsár- hegység és az Alsó-Volga közötti rendkívül száraz területre telepedtek le, mely később a sztyeppe egyik legkietlenebb, zord vidékévé, sőt részben félsivatagos régióvá alakult át a fokozódó kiszáradás hatására. Mivel képtelenek voltak eddigi, magas szintű gazdálkodásukat folytatni, a fokozódó klímaromlás következtében puszta létük is veszélybe került. Mindez addigi hagyományaik teljes feladásához és egy főleg állattartáson alapuló, a táplálék biztosítása érdekében mozgékony életmódhoz vezetett. A ló háziasítása révén nyert fokozott mozgásszabadság és gyors helyváltoztatás lehetősége pedig végül is egy teljesen új életforma, a lovas nomádizmus kialakulását vonta maga után.

Hogy valóban őseink voltak a ló megszelídítői és a lovas nomád életforma bevezetői, azt az ugor nyelvközösség felbomlásának és a lovas nomádizmus kialakulásának kronológiai egybeesése, valamint két tudós egymástól független, más-más területen végzett kutatásai igazolják. Veres Péter felfedezői mivolta abban rejlik, hogy ezeket az eredményeket egybevetve rájött erre.

Markov 1967-ben írt doktori diszszertációjában, orosz és ukrán kutatók tudományos megállapításaira támaszkodva, egyértelműen leírja, hogy a lovas nomádizmus hol és mikor alakult ki: a Káspi-tenger északi, vagyis az Aral-tó és Alsó-Volga között elterülő félsivatagos területén, a Kr.e. 12- 10. század között. Tóth Tibor pedig antropológusként állapítja meg, hogy a honfoglaló magyarok antropológiai típusának a kialakulási helye is ugyanitt volt. 

2008.07.25.

„Köztársaságunkban a polgárok többsége keveset tud Magyarországról. Pedig a kazakok és a magyarok rokonok, gyökereink közösek. Kazakisztán õslakosai között vannak magyar nemzetségek, elsõsorban a kipcsakok között, de más törzsekben is.” Amirzsanov Kaliakpar Köskimbajev akszakal, újságíró, az Almatiban és környékén élõ magyar kipcsak közösség egyik vezetõje, Magyarországot ismertetõ újságcikkében olyan információkat adott közre, amelyek újak a kazakok többsége számára is. Ugyanis a Kazak Köztársaságban elterjedt valamelyest a hír a Torgaj-vidéki argün-magyarokról, de a kipcsakok magyar törzsérõl, ráadásul arról, hogy ez lenne a kazakságba beolvadt legnagyobb létszámú keleti magyar (ahogy nálunk mondják: kazak-magyar) néptöredék, alig tud bárki is, a törzs tagjait kivéve.

A közép-ázsiai török nyelvû törzsszövetségekbe betagozódott keleti magyarok története, így a magyar-kipcsakok története, is a XIII. századig, Dzsingisz kán hódításáig, majd az Aranyhorda kialakulásáig, illetve az Urál-vidéki Magna Hungária létezésének megszûntének idejéig nyúlik vissza.

Batu kán 1237-42-es hadjáratai nyomán kialakult minden idõk legnagyobb nomád birodalma, amely az Irtistõl, vagy inkább a Jeniszejtõl az uráli Volga-vidékig, a Kaukázus-vidéken és a mai ukrán sztyeppéken keresztül a Kárpát-medencéig terjedt. Ezt a birodalmat késõbb orosz források alapján, fõként Európában, Aranyhordának nevezték. A keletiek emlékezetében viszont inkább Dest-i Kipsakként maradt fenn. Batu kán és testvérei utódai, Dzsingisz kán elsõ fiának: Dzsucsi kánnak a leszármazottai uralkodtak ezen a hatalmas területen még a XIV-XV. századok során is, pedig addigra a birodalom egysége már felbomlott. Dest-i Kipcsak magába foglalt több, korábban önálló államot, így például az Urál-Volga vidéken az egykor nagyhatalmú Volgai Bulgáriát és a keleti magyarok államát, Magna Hungáriát is.

A XIV. század elejéig a Dzsucsida kánok vazallusa volt: Rusz valamennyi korábbi hercegsége, beleértve ebbe Kijevet, Novgorodot, Moszkvát.

A keleti magyarok számára Magna Hungária önállóságának megszûnte nem jelentette fizikai megsemmisülésüket. Egy nagy birodalomba kerültek be, és besorolták õket annak területi és katonai rendszerébe. A krónikák, számos napjainkig fennmaradt, a kazakság gerincét képezõ törzs, törzsszövetség mellett, – pl.: argün, dzsalair, kereit, kipcsak, kungrat, najman, stb. – a madzsarokat is említik a Dzsucsi Ulusz törzsei között. A „Muntakhab at-Tavarikh” címû középkori perzsa krónika a következõket írja: Toktaj kán uralkodása idején (1290-1312) az Aranyhordán belül a jobb szárnyhoz, vagyis Batu kán testvére, Sejbani utódainak, a Sejbanidáknak a toborzási területére (az ún. Keleti Dest–i Kipcsak) osztották be többek között a Madzsar. (magyar), Bular (bolgár), Basgird (baskír), Ász (jász) körzeteket, Ibir-Szibirt és a mai Asztrahany közelében Ak-szarajt is.

A XIV. század végén az Aranyhorda Timur Lenk pusztító csapásai alatt részeire bomlott. A következõ évtizedekben a Moszkvai Nagyfejedelemség vezetése alatt fokozatosan függetlenné váló oroszok nyomása is egyre erõsebb lett a Volga–Uráli vidékre. A Sejbanida kánok, a Keleti Dest-i Kipcsak urai érezték, hogy elõbb-utóbb elvesztik a Volga és az Urál folyó közötti füves pusztákat. Elhatározták, hogy visszahúzódnak Közép-Ázsiába, és az Amu-Darja Szir-Darja vidékén, valamint a Hétfolyó-közben keresnek más, vízzel szintén bõségesen ellátott, nomád életre alkalmas legelõket. Abulhair kán 1462–1468-as és Muhammad Sejbani kán 1500-as közép-ázsiai hadjárataiban, a keleti magyarok is részt vettek. A krónikák szerint a kazak nomád államot megalapító két kán seregének vezérei, hõsei kerültek ki közülük.

Így kerültek fel a keleti magyarok is a 92 honfoglaló kazak törzs listájára. Azonban a keleti magyarok rövidesen végképp elvesztették. Urál-Volga vidéki legeltetési területeiket. Északi csoportjuk behódolt az oroszoknak Kazany 1530-as bevétele után. Teljesen beolvadtak, nevüket csak néhány helység õrizte meg a Volga partvidékén (Mozsarovó, Mozsarszk a jobb parton, Madjar, Vjazma környékén.).

A keleti magyaroknak a közép-ázsiai új honfoglalásban résztvevõ déli csoportja valószínûleg a kipcsak törzsszövetséghez csatlakozott a sikeres „visszatérés” után Ázsiába. A kipcsakokkal együtt élhettek mintegy kétszáz évig, egészen a XVII. század végéig, a mai Kazakisztán déli területén, a Kara Tau hegységben. Ezt a történeti hagyományt többek között igazolni látszik az a Torgaj-vidéken elterjedt legenda is, amely szerint az argün-magyarok õsét: Madijar vezírt a Kara Tau hegység lábainál épült õsi Turkesztán városában Ahmed Aszabi Hodzsa mauzóleumában temették el.

A XVIII. század elején, miután a kalmükök elvonultak északi sztyeppéinkrõl, a kipcsakok és a hozzájuk csatlakozó magyarok a bõséges legelõket nyújtó északi kazak sztyeppékre költöztek. Egy részük a Tazok egy csoportjával együtt leszakadhatott a Torgaj-vidéken, csatlakozhatott az argün törzsszövetséghez, és ma is ott él a Szarükopán (A nomádok vonulásuk során gyakran hagynak maguk után törzseket, nemzetségeket, néptöredékeket). A többi kipcsak és magyar Észak- és Északkelet-Kazakisztánba, és az Irtis-vidékre költözött. Omszk környékén 1728-ban jelent meg a kipcsakok Bultun-féle, karakipcsak ága, köztük a Kulan-kipcsakok, Szagal-kipcsakok és a Magyar-kipcsakok. Maradékaik ma is ott élnek, és fontos szerepet töltenek be a kazakság múltja hagyományainak méltó ápolásában.

Szólnunk kell néhány szót Kazakföldrõl, errõl az Európát Ázsiával összekötõ hidat alkotó hatalmas területrõl, amelyen a kazak nép honfoglalása után élt és évszázadokon keresztül küzdött, a különféle hódítók és az orosz kolonizáció ellen, egészen addig, amíg végül 1992-ben elnyerhette teljes függetlenségét, szuverenitását.

A Kazak Köztársaság kétmillió-hétszáz-huszonnégyezer négyzetkilométernyi, javarészt sivatagokból, füves és erdõs sztyeppékbõl álló területe nyugat–keleti irányban az Urál keleti oldalától, a Kaszpi-tengertõl az Irtis folyóig terjed, észak-déli irányban pedig a Tien-San hegyvonulatától a szibériai tajgazónáig. Tizenötmillió lakosának több mint a fele kazak, de élnek kazakok nemzetiségként, mintegy másfél millióan, Kínai Turkesztánban, a Mongol Altajban és Délnyugat-, Nyugat-Szibériában is. Vannak olyan magyar kutatók, akik az északi kazak sztyeppékre, az Isim és a Tobol folyó közötti füves síkságokra képzelik a magyar õstörténet kezdetét. Kétségtelen, hogy a végtelen kazak pusztákon végigvonult a népvándorlás valamennyi hulláma, utoljára Dzsingisz kán és Batu kán hadserege is. A kazak nép három hordája: a „Kis Zsüsz, a Középsõ Zsüsz és a Nagy Zsüsz” a XV. századtól kezdve, a kazak honfoglalás után alakult ki ugyanezen a területen. Bonyolult, pusztító háborúk folytak arrafelé a XVII-XVIII. században, a dzsungáriaiak és a kalmükök ellen, majd XVIII. század közepétõl kezdve a cári kolonizációs törekvések ellen. Az orosz gyarmatosító hódítás nem ment könnyen. Lázadások, háborúk követték egymást az Uráltól az Irtisig terjedõ sztyeppéken a XIX. század során szinte végig, és a XX. század elsõ két évtizedében is. Az elsõ világháború idején a mai Kazakisztánt alkotó négy cári fõkormányzóság: az Asztrahanyi Fõkormányzóság, az Orenburgi Fõkormányzóság, a Sztyeppei Fõkormányzóság és a Turkesztáni Fõkormányzóság területén tulajdonképpen hadiállapot volt. Török nyelvet beszélõ népek laktak ezeken a tájakon. Törökország pedig Oroszország ellenfele volt az elsõ világháborúban. A javarészt nomád kazakok mindig is készek voltak felkelni a gyûlölt cári uralom ellen. Ezért az orosz birodalmi hadsereg fõparancsnoksága nem mert sorozni kazakokat fegyveres katonának. Munkaszolgálatra akarták õket behívni. Ezt a megalázást a büszke kazakok nem viselték el. 1916-ban a mai Kazakföldön általános felkelés tört ki, amelynek leverése során a cári büntetõexpedíciók egymillió kazakot öltek meg. A bolsevik forradalom után, a polgárháború során a kazakok végül is a nekik független államot ígérõ szovjetrendszer mellé álltak.

Az 1930-as években aztán a kolhozosítás és a kuláktalanítás, a sztálini terror elpusztított és emigrációba sodort még hárommillió kazakot. A nomád élet akkortájt szûnt meg végképp Kazakföldön. Ezzel vált teljessé az orosz cárok által a XVII. században kezdeményezett közép-ázsiai orosz hódítás és gyarmatosítás. A második világháborúban már nem munkaszolgálatosként, hanem fegyverrel harcoltak a kazakok a Szovjetunió védelmében. Hõstetteket hajtottak végre, többek között megvédték a hitleri hadsereg ellen Moszkvát. A fegyveres harcot külsõ ellenséggel szemben ez a harcias nép sohasem tartotta megalázónak. A kitüntetett világháborús veteránokat máig is nagy tisztelet övezi Kazakföldön.

A második világháború után szinte az egész Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság a külvilág elõl elzárt zárt hadiipari-katonai centrummá lett. Itt volt a szovjet „Gulag-ország” központja, ide szállították többek között a „számûzött népeket”: a volgai németeket, a háború idején a németek oldalán harcoló csecseneket, krími tatárokat, a háború során ejtett hadifoglyokat. Késõbb nálunk folytak a súlyos környezetszennyezést okozó szemipalatyinszki atomkísérletek és a bajkonuri ûrkísérletek. Már korábban is, a kolonizáció kezdete óta sok orosz települt át Kazakföldre. Hruscsov fõtitkársága során, a „szûzföldek feltörése” idején, az oroszok és más nemzetiségek száma még tovább növekedett. Jelenleg 130 nemzetiség él hazánkban. A független Kazak Köztársaság hivatalos nyelve a kazak, azonban a nemzetiségek közötti közvetítõ nyelv mindmáig az orosz maradt.

A független Kazak Köztársaságban szabad az utazás, a tudományos kutatás, ezen belül a történeti-néprajzi kutatás A fentebb leírt események magyarázatot adnak arra, hogy miért van számos olyan hely Észak-Kazakisztánban, ahol csak álom a találkozás a régi lakosságnak még a nyomaival is, és hogy a lehetséges adatközlõk megszólaltatása miért ütközik idõnként komoly nehézségekbe. Egykor minden kazak férfinak tudnia kellett legalább hét nemzedékre visszamenõleg férfi õsei nevét. Mára már sokan és sok helyen elfeledkeztek a hasonló adatokról, hiszen a kazakok többsége távol él azoktól a földektõl, ahol õsei születtek. Mások pedig nem szívesen beszélnek idegenek elõtt származásukról, hagyományaikról, múltjukról, hiszen ez még nem is olyan régen tilos volt, „nacionalizmusnak” minõsült, börtönbe lehetett kerülni érte. Céltudatos terep-, könyvtári és levéltári kutatásra, valamint szerencsére egyaránt szüksége van a kazak néprajz és történelem kutatójának, az „oral history” kutatójának ahhoz, hogy munkája sikerrel járjon.

2002-ben Benkõ Mihállyal együtt a Torgaj-vidéken, az argün törzsszövetség magyar törzsénél jártunk. A következõ években eljutottunk oda, ahol ma is él a magyar-kipcsakok magja: az Irtis partjára, az orosz–kazak határvidékre. Kutatásainkat Nyugat-Szibériában, közvetlenül az orosz–kazak határ közelében, de már Oroszország területén folytattuk. Az Irtis bal partján elterülõ síkság Omszktól délre, 150 kilométernyire úgynevezett „senki földje”, ahol idegen gyakorlatilag sohasem jár. Az Irtis folyó partvidékének története a régmúltba nyúlik vissza. A nagy folyam mentén már nagyon korán megtelepedtek az iráni és török eredetû nomád népek. Valaha éppen az Irtis középsõ folyása mentén és az Isim-Tobol vidéken volt a finnugornak tekintett szargatkai kultúra központja. Az i. sz. I. évezred elsõ felében a népvándorlás kezdetén a hunok talán éppen innen sodortak magukkal a Kárpát-medencébe finnugorokat is.

Az i. u. VI-VII. századok során az Irtis-vidéken volt a nyugati türk birodalom egyik központi szállásterülete. A XIII. század közepétõl pedig odáig terjedt ki az Urál-hegységtõl az Aranyhorda keleti szárnya: a Sejbanidák birodalma. Mintegy két évszázaddal a XV-XVI századi kazak honfoglalás után, a XVIII. század elsõ évtizedeiben a kazak Középsõ Horda kipcsak törzsszövetségének Bultun-ágához tartozó törzsei, a kara-kipcsakok telepedtek meg végig az Irtis két partja mentén, és Észak-Kazakisztán keleti területein. A kara-kipcsak törzsek, köztük a magyar-kipcsakok is, részt vettek valamennyi lázadásban az ellen a cári kolonizáció ellen, amelynek egyik irányító központja az 1716-ban közvetlen közelükben alapított Omszk volt.

A négy éven keresztül folytatott közös kazak-magyar expedíciók során a kipcsak-magyarok között folytatott történelmi-néprajzi kutatásainknak végül is bõséges volt az „aratása”. Így a kazak és magyar kutatók közül mi láttuk és fényképeztük elsõ alkalommal a Kara Tal-i magyar-kipcsak temetõt. Nagy fontosságú írásos dokumentumokat: genealógiai táblázatokat, ún. sezseréket gyûjthettünk az Omszk-vidéken, a Ruszkaja Poljana-i körzetben, a magyar-kipcsakok egykori központi területén. Ezeket, az írásos forrásokat mi láthattunk elõször, korábbi kutatók csak hallottak létezésükrõl. Van közöttük egy 1935 elõtt készült, még arab betûvel írott magyar-kipcsak törzsi sezsere is. Ez a dokumentum a kazak nomádkor végsõ alkonyán készült, feltehetõleg korábbi változatok alapján. További négy nagy terjedelmû cirill betûs sezserét fénymásoltunk. Olyan táblázatokat sikerült gyûjtenünk, amelyekben a Magyar név megjelenését követõen a táblázaton, vagyis a magyaroknak a kipcsakokhoz csatlakozásának és asszimilációjának valószínû ideje után, 13-14 nemzedék több száz – az egyikben több mint kilencszáz – férfi neve szerepel. Gyûjtött anyagunkban szerepel továbbá egy elbeszélõ költemény a magyar-kipcsakok XVIII. századi hõsérõl: Szarübáj vitézrõl.

A verset maga a költõ – Kudajbergen Ordabajev celinjei tanító –, adta át nekünk kazakisztáni megjelentetésre. A 150 szakaszos vers Almatiban a „Kazak batyrlari” (Kazak hõsök) címû újságban 2006 novemberében kazak nyelven megjelent. Magyar nyelven ebben a könyvben kerül az olvasók elé. Kutatásaink során az Omszk-vidéki magyar-kipcsakok elmeséltek nekünk két olyan legendát is, amelyek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy hagyományaikban még napjainkban is élénken élnek az emlékek egykor Nyugatra távozott testvéreikrõl, a Kárpát-medencei magyarokról.

A kutatások eredményeit a Kazak Köztársaságban, a legmagasabb politikai szinten, is a magyar és kazak népet összekötõ kapocsként értékelik. Nurszultan Nazarbajev elnök 2007-es magyarországi látogatása során a következõképpen nyilatkozott:

„– Európában nincs a kazakokhoz közelebb álló nép a kultúrát és a hagyományokat tekintve, mint a magyar. Mint ismeretes, még a XIII. században a kipcsak törzsek egy része az Önök országában telepedett le, és jelentõsen hozzájárult annak fejlõdéséhez. Ma Magyarország mintegy 200 ezer lakosa kunnak vallja magát, vagyis a kipcsakok leszármazottjának. A kutatók pedig felállítottak egy hipotézist, amely szerint a magyar nemzetségbõl származó kazakok a magyarok közeli rokonainak bizonyulhatnak. Ez fontos alapja kulturális-humanitárius kapcsolataink további fejlõdésének.”

A magyar kutatótárs: Benkõ Mihály pompás színes képekkel illusztrált könyve a magyar-kipcsakok között folytatott, közös magyar-kazak expedíciók fordulatos történetével ismerteti meg az olvasót.

"A magyarság őstörténete alighanem az egyik legfontosabb, ugyanakkor leghomályosabb kérdése Kelet-Európa történetének…Az írott kútfők elégtelen volta miatt egész sor elmélet született a magyarság kelet-európai őshazájáról. Közülük kétségkívül a Volga-uráli őshaza örvend a legnagyobb népszerűségnek” – írja a néhány éve fiatalon elhunyt szovjet régésznő, Jelena Alekszandrovna Halikova.

Az utóbbi időben fontos régészeti adat került elő az ősmagyarok Urál vidéki tartózkodásával kapcsolatban. Magyar régészek figyeltek fel rá, hogy honfoglaló őseink a Kárpát-medencében az elhunyt előkelők – általában gazdag férfiak – arcát temetéskor textil vagy bőr szemfedővel takarták le, és erre a szemek és a száj helyén ezüst- vagy aranylemezkéket, vereteket, maszkot varrtak. Hasonló szokás a legutóbbi időkig élt nyelvrokonainknál, az obi ugoroknál, párhuzamait pedig megtalálták az i. sz. VIII. századi Urál vidéki temetőkben.

A Selyem út mentén

Ennek az adatnak a segítségével sikerült a szovjet régészeknek – köztük Halikovának – magyar etnikum jelenlétét valószínűsítenie a Volga-Káma vidékén, elsősorban az i. sz. X. századi Bolsije Tigan-i temető ezüstszemlemezei alapján. A felfedezés másik következménye az volt, hogy ettől kezdve kutatóink az ősmagyarság sokat vitatott eredetű vezető rétegét a sírjaikból előkerült ezüstszemes szemfedők alapján finnugornak tekintették. Azzal érveltek, hogy e réteg törökös jellegű fegyverzete, viselete lehetett általános sztyeppei divat, de az ezüstszemes-maszkos temetkezési szokás nyilván a finnugor-ősmagyar hitvilág legmélyéből ered.

Ez a szokás azonban nem finnugor eredetű. Közvetlen párhuzamai megtalálható Belső- és Közép-Ázsiában is. 1915-16 telén, Kelet-Turkesztánban, turfáni ásatásai során Stein Aurél talált ezüstmaszkos-szemfedős temetkezést, az uraliaknál korábbi (i. sz. VII. század), astanai temetőben.

Stein Aurél 1928-ban megjelent négykötetes munkájában, az „Innermost Asia”-ban részletesen elemzi a turfáni oázisállam szerepét az ókori és kora-középkori Kína északnyugati határvidékén, a Kínát a mediterrán világgal összekötő nevezetes „Selyem út” közelében.

Turfán egyike volt a Tarim-medence ősi oázisainak. A tengerszint alatt elterülő lefolyástalan medencét északon a Tiensan-hegység, délen a nevüket igazoló „Száraz hegyek” határolják. Turfán mikroklímája lehetővé tette, hogy lakói a sivatagos környezet ellenére rendszeres csatornázással mezőgazdasági termelést folytassanak, és évente kétszer arassanak. Az oázist az időszámításunk előtti évszázadokban iráni nyelven beszélő, szogd tokhár népesség lakta.

A turfáni medence fölé magasodó Tiensan-hegység másik oldalán, az északi fennsíkok, lejtők gazdag alpesi legelőin nomád népek éltek. Itt vonult el a népvándorlás minden hulláma.

A Tiensan éles gerincei, több ezer méter magas, havas, jeges csúcsai csak látszólag választották el a hegység északi oldalát a délitől. Több hágó nyújtott könnyű átkelési lehetőséget az év nagyobb részében a lovas csapatoknak, áruval megrakott karavánoknak. Ezek az átkelők lehetővé tették Turfán lakosai és Észak lovas nomádjai között a kereskedelmet, az etnikai keveredést, és akár délről, akár északról a hódítást, a politikai hatalom kiterjesztését. A Selyem út kiépülése óta (kb. i. e. II. sz.) felváltva voltak Turfán urai a kínaiak és – sorrendben – a nomád Hsziungnuk (hunok –a szerk.) Zsüanzsüanok (ázsiai avarok), és a türkök. A kínaiak a Selyem út védelmére használták az oázist, a nomádok pedig bázisul a karavánok elleni támadásokhoz.

Ujgur uralkodók

Időszámításunk VI. századának végén és a VII. század elején a turfániak adóztak a kínai Tang császároknak, és kínai ruhákat hordtak. Ugyanakkor rendszeresen értesítették a Tiensan másik oldalán élő nyugati türkök kagáni udvarát a Selyem úton érkező karavánokról. A türkök aztán megadóztatták vagy kirabolták a kereskedőket.

A megerősödő Tang birodalom a 630-640-es években szétzúzta a nyugati türk kaganátust, és elfoglalta Turfánt is. Az oázisállam ezután – rövid megszakításokkal – kínai kézen maradt egészen a IX. század közepéig, amikor is az ujgur uralkodók székhelye lett.

Az astanai temető legkorábbi sírjait téglára vésett kínai feliratok i. sz. 608-646 közötti időszakra datálják. Ezekbe a sírokba temették a turfáni előkelőségeket, köztük a helyi uralkodó család, a nyugati türk kagánokkal rokonságban álló Csü-k három nőtagját is. A sírok feltárásakor Stein Aurél elsősorban kínai jellegű vagy származású tárgyakat talált. Ugyanakkor azonban különös temetkezési szokásra figyelt fel. A halottak arcát ovális alakú, a szélein szegélyezett Szaszanida mintájú selyemkendő borította. Alatta selyem szemfedő, a szemeken a szemfedőre varrt ezüst-maszk volt. Ez a temetkezési szokás abban az időben terjedhetett el Turfánban, amikor az oázis-állam a Tiensan nomádjainak „előretolt helyőrsége” volt a Selyem út mellett, részben nomád eredetű lakossággal.

Stein Aurél expedíciója az astanai szemfedők alatt három halott szájában I. Justinianus bizánci császár (i. sz. 527-565) arany pénzeinek utánzatát, egynek a szemén pedig – az ezüstmaszk alatt – Perzsia VI. századi uralkodóinak ezüst pénzeit fedezte fel.

Az astanai szemfedők minden elemének párhuzamai megtalálhatók a Volga-Káma vidékén vagy a népvándorlás-honfoglalás kori Magyarországon vagy pedig mind a két helyen.

A Kárpát-medencében az avarok éppen úgy valódi és hamis bizánci aranyakat használtak a halottak szájába helyezendő sírpénzként (obulus), mint az Astanában temetkező turfániak. A késő népvándorlás korabeli gazdag avarok, amikor nem jutottak bizánci solidushoz, helyette aranylemezt tettek a halottak szájába.

A Káma vidéki Tankejevkán egy sírban ezüstlemezt, egy másikban pedig aranylemezt találtak a halott fogain, selyem maradvány fölött.

Ezüstmaszkok kerültek elő Astanában, és a Káma vidékén is. Ugyancsak a maszktípusnak az arany változatai találhatók meg a Kámánál (Gorbunjata), és Magyarországon, egy honfoglalás kori temetőben (Szabolcs megye, Rakamaz: Magyarországon eddig az egyetlen.) Az ezüstmaszk variánsai lehettek a tankejevkai bolgár-török temető egész arcot befedő, felvarrható ezüstálarcai. Selyem szemfedők voltak a maszkok alatt a halottak arcán Astanában és a Káma vidékén.

Nyomok Kirgíziában

Az ugyancsak Káma vidéki Bolsije Tigan-i temetőben, amelynek sírleletei az Urál vidéki temetők leletei közül a legjobban hasonlítanak a magyarországi honfoglaló sírok anyagához, a halottak szemén a honfoglalókéhoz hasonló ezüstveretek voltak, egy alkalommal azonban előkerült a két szemet egyszerre befedő, felvarrható ezüstlemez is.

Az ezüstszemes-maszkos és szemfedős temetkezés tehát valószínűleg nem az ugor együttélés korából származó ősmagyar szokás. Az astanai párhuzamok arra mutatnak, elképzelhető más lehetőség is. Az obulus-adás görög-római szokása – hogy a halottal pénzt adjanak a sírba, a túlvilági hatalmak jóindulatának megnyerésére – már a hellenisztikus időkben eljuthatott a Selyem úton, Perzsián és Baktrián keresztül a mai Turkesztán nomád és letelepült népeinek előkelőségeihez. Belső-Ázsiában tovább élhetett eredeti formájában is, más szokásokkal kiegészülve, változásokon keresztülmenve is. Később mind a két változat visszakerülhetett Nyugatra, a Volga-Káma vidékére és a Kárpát-medencébe a nagy füves sztyeppén keresztül a nomádok hosszú vándorútján.

Ezt a feltevést igazolja, hogy az utóbbi évtizedekben a Szovjetunióban, a Kirgiz SZSZK területén a Nyugati Tiensanban és a Pamír-hegység völgyeiben az i. sz. I-V. századi úgynevezett „hegyi hun” temetőkből előkerültek az astanai ezüstmaszkok selyem változatai és a bőrből készült szem- és szájlemezes magyarországi honfoglalás kori szemfedők pontos másai, illetve ezek ősei is.

Ha az ezüst-aranyszemes vagy maszkos és szemfedős temetkezés a honfoglaló magyarság vezető rétege sírleleteinek különleges jellemzője, ősi hitvilágunk makacsul őrzött emléke, akkor ez a tény azon kutatóink véleményét erősíti, akik Árpád magyarjainak vezető rétegét hun-türk származásúnak tartják és nem azokét, akik finnugornak.

Benkő Mihály

A téma részletes tudományos feldolgozása az Antik Tanulmányok 1987/88. évi 2. számában:

www.eco-invest.hu/maszk1.pdf

A cikkben foglaltak összhangban vannak Fóti Erzsébetnek, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tára kutatójának a honfoglaló magyarok vezető rétegének származására vonatkozó megállapításaival.– a szerk.

"A honfoglalók népessége
…Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben." [Fóthi Erzsébet: A honfoglalók népessége, www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0104/kultur/kultur.html, 2011-01-05]

Imé! Úgy jő fel, mint a felleg, és szekerei olyanok
mint a szélvész, lovai gyorsabbak a saskeselyűknél.
Jaj nekünk, mert elvesztünk!
Kemény nemzet ez, ős időből való nemzet ez;
Nemzet, a melynek nyelvét nem tudod, és
nem érted, mit beszél.
Tegze olyan, mint a nyitott sír, mindnyájan vitézek.

A XIX-XX. századi régészeti ásatások nyomán kirajzolódott az Alpoktól (Bécsi medencétől) az Altajig húzódó hatalmas terület, az Eurázsiai Sztyeppeövezet egységes kultúrája. Ez számunkra azért fontos, mivel a kérdéses terület a Turáni Alföld, az Ukrán és Orosz Sztyeppe mellett magában foglalta a Kárpát-medencét is.Ezen a területen az i.e. VII-III. század között – a hunok közép-ázsiai megjelenéséig - a szkíták, majd a szarmaták (a továbbiakban együtt: szkíták) uralkodtak. A korszakot a régészeti leletek alapján Szkíta Világnak nevezik. A Szkíta Világ jellemzője az un. szkíta triád, az állatábrázolás, a fegyverzet és a lószerszámok egysége. A szkíták félelmetes lovas-íjász harcosok voltak, lovas nagyállattartó életmódot folytattak.

Hogyan jöhetett létre egy ilyen hatalmas térségben egy viszonylag egységes, magas civilizációs szintet elérő kultúra.

Ha ennek a magyarázatát kutatjuk, mintegy ezer évvel korábbi eseményeket kell figyelembe venni.

Az ie. 1668. évben valahonnan messze északról idegen nép, a hükszoszok jelentek meg a termékeny félhold területén, melynek jelentős részét könnyűszerrel el is foglalták. Létrehozták az egyiptomi 15. dinasztiát. Hatalmuk Észak-Egyiptomtól Palesztínán és Szírián keresztül egyészen az Eufratész területéig ért.

Mielőtt rátérünk a hükszószok katonai fölényének okaira, néhány szó a harci szekér történetéről.

Maga a szekér sumer találmány. Már az ie. 3500 év körül felfedezték és mind teherszállítás, mind katonai célra használták. A sumer harci szekér azonban tele korong kerekes volt, a rajta található harcos pedig hajítódárdával volt felfegyverezve.

A legrégebbi katonai célra alkalmazható, küllős kerekekkel ellátott, lóval vontatott harci szekeret az Ural hegység keleti térségében tárták fel. Ennek datálása alig háromszáz évvel korábbi, mint a hükszoszok megjelenése Egyiptomban.

A hükszószok erejét ez a technikai újítás adta: a "küllős harci kocsi", amely az ókori Kelet hadseregeinek ütőképes fegyverévé fejlődött. A harci kocsiról, mint félelmetes fegyverről, és az azokon található páros lovagokról - az egyik íjász, a másik hajtja a kocsik - szó esik a Szentírásban is.

A hükszoszokat 1560. körül I. Ahmesz (1570-1546) a thébai 18. dinasztia megalapítója kiűzte Egyiptomból. A hükszoszokat a későbbiekben már nem említik.

Nagyjából a hükszoszok Egyiptomból történt kiűzését követően két nagyhatalom jött létre kétfolyóköz, a Tigris és Eufratész térségében, a Hettita és a Mittani Birodalom, melyek közül az utóbbit az egyiptomi iratok Naharina (kétfolyóköz) néven neveznek.

Az ie. 16-15. században a Szentföld két uralmi övezetre oszlott. Az északi rész a Mitanni Birodalom (az egyiptomi elnevezése Naharina), míg a déli része Egyiptom befolyási övezetébe tartozott. Thotmesz fáraó i.e. 1482-ben egy Mitanni által szított lázadást vert le, II. Amenhotep fáraó korai hadjáratai (i.e. 1450 és 1445) Mitanni határáig hatoltak [Yohanan Aharoni, Michael Avi-Yonah, Anson F. Rainey, Ze'ev Safrai: Bibliai Atlasz, Budapest, 1999., 31., 34. o.].

A Mitanni Birodalomról kevés információ áll rendekezésünkre. A források szerint a birodalom népe, a hurrik kaukázusi nyelven beszéltek. Ők hozták a Közel-Keletre a lótenyésztési ismereteket. Harci szekereik voltak, melyeken két lovag helyezkedett el, az egyik hajtotta a lovat, a másik dárdával, nyíllal volt felfegyverkezve. Isteneik Indiából származtak. A fegyveres erők külön kasztot képeztek, marjannunak nevezték őket.

Mitannitól nyugatra helyezkedett el a Hettita (Khitteus) Birodalom, Asszíria pedig a fennhatósága alá tartozott. A Mitanni Birodalom területe később hettita, majd asszír befolyási övezetbe került. A hettiták neve is fontos szerepet játszik egyiptomi feljegyzésekben. II. Ramses a mai Szíria területén, Damaszkusztól északra lezajlott quadesi csatát (i. e. 1286.), melyben a hettita harci kocsik fontos szerepet játszottak, fényes győzelemként állította be, de az valószínűleg súlyos egyiptomi vereség volt, amit aztán bölcs béke követett [C.W. Ceram: Secret of the Hittites: The Discovery of an Ancient Empire, 1973.] A hettita harcosok vitézségére utal, hogy később, az i.e. X. században Dávid király hősei között szerepel hitteus Uriásnak a neve.

Nézetem szerint az Észak-Egyiptomot megszálló, majd onnan kiűzött (pre)szkíta harcosok alapították a Mitanni és Hettita Birodalmakat, majd az Asszír, Babilóni, Méd Birodalom hadseregének magját képezték. Erre utal, hogy Mitanni ott helyezkedett el, ahol később a Méd Birodalom központja volt, és ahol ma a kurdok élnek.

További összefüggések

A szkíták, a médek, a bevezetőben említett Szkíta Világ, majd a hunok, magyarok, kurdok közötti feltételezhető kapcsolat már túlmutat a Közel-Kelet térségén.

Jegyzet:

Haszanov Zaur:

"... Meggyőződésünk szerint azon az alapon is el lehet dönteni, milyen csoportok népesítették be Szkítiát, hogy megvizsgáljuk mindazon népeknek az etnikai folytonosságát, amelyekről a rá következő századok politikai történelme beszél a történelmi szkíta területek kapcsán. Az egykori Szkítia területén többféle etnikai formáció településeire is utalnak nyomok, köztük vannak török-mongol, finnugor, szláv, germán, iráni és kaukázusi nyelvűek...." (Haszanov Zaur: Módszertani hibák a szkíták eredetének iráni verziójában. In: Eleink IX. évf. 1. szám (17.) 2010, in memoriam Harmatta János, 68-81. o.)

A számjegyeknek gyakran a szellemi világgal, a hitvilággal összefüggő jelentése van. Ezek között különös figyelmet érdemel a hetes szám, melynek kultúrtöréneti összefüggéseiről egész lexikon is készült. Cikkünkben a hetes szám és az Eurázsiai sztyeppeövezet (a Kárpát-medencétől az Altajig terjedő terület) népeinek kapcsolatát vizsgáljuk a magyarság őstörténete, a régi magyarok hitvilága szempontjából.

1. A „hét” szó, mint etnikai megnevezés

 A hét szó magyarságra vonatkoztatható első - minden kétséget kizáró - említése Anonymusnál található (13. sz. első évtizede): „…amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé.” [ANONYMUS GESTA HUNGARORUM Fordította: Pais Dezső, http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, 2016-08-07] A gestában eredetileg „hetumoger” formában írt „hétmagyar” kifejezés a hét magyar vezért (illetőleg a hét magyar vezér népét) jelenti összefoglaló értelemben.

A honfoglalást közvetlenül megelőző időszakban Theophanes említi a „hephta geneai” nevet, amelyet Harmatta János egyértelműen a honfoglalásra készülő magyarokkal azonosít. Mint írja: „…a „Hét törzs” kifejezés egy nem-szláv népnek volt a neve, amely a VII. század végén a bolgárokkal szövetségesi viszonyban állott és tőlük északra élt. Mivel a történeti források más hét törzsből álló törzsszövetséget, mint a hetumoger Kelet-Európában nem ismernek, kézenfekvő arra gondolnunk, hogy az onogur-bolgárokkal szerződéses viszonyban álló „Hét törzs” a hetumoger törzsszövetség lehetett.” [Harmatta János: A Volgától a Dunáig - A honfoglaló magyarság történeti útja, http://www.c3.hu/~magyarnyelv/01-1/harmatta.htm, 2016-08-08]

Időben visszafelé haladva meg kell említeni a Hephtalita Birodalmat, mely az 5-6. században a Kusán Birodalom örökébe lépett Közép-Ázsia és India területén. A Hephtalita Birodalmat végül türk-perzsa összefogás pusztította el. A hephtaliták egy része (hephta-lita=hét törzs), akiket fehér hunoknak is neveznek, csatlakoztak a türkök elől menekülő zsüan-zsüanokhoz majd velük együtt Avaria néven a Kárpát-medencében erős birodalmat hoztak létre. A túlélő avarkori népesség végül a honfoglaló magyarokhoz, mint rokonnéphez csatlakozott. Mint Szentpéteri József írja: [az avarok ]„…A betelepülők egyes –számukra azonos –társadalmi rétegeihez tagozódhattak:  a lakosság zöme a „nincstelenek” táborát szaporította … a köznép vezetői pedig –a saját népességükből verbuvált katonai segédcsapatok élén – a honfoglaló magyarok társadalmának középszintű vezetőihez integrálódhattak. [Szentpéteri József: Kritikai megjegyzések az avar-magyar asszimiláció kérdéséhez, http://real.mtak.hu/19947/1/MOT_2014_003_Szentpeteri_43_53_u_192756.766256.pdf, 2016-08-08] A heftaliták tehát megérhették a honfoglalást és utódaik ma is köztünk élhetnek. Az sem kizárt, hogy a Keletről érkező honfoglalók között is voltak – feltehetőleg korábban a Türk Birodalomhoz csatlakozott - heftaliták.

Tovább haladva visszafelé az időben, az ókori Keleten eljutunk a hettitákhoz, akik az első vaskori birodalmat alapították Anatóliában, a Kaukázus déli előterében. A Bibliai nevek és fogalmak című könyv szerint Hét a hettiták törzsatyja volt (het-tita=hét fiai). [Bibliai nevek és fogalmak, Evangéliumi Kiadó, bővített kiadás, Budapest, 2008., 98.] A Hettita Birodalom fénykora az i. e. 16-12. században volt, ekkor az úgynevezett „Aegeische Wanderung”, a tengeri népek támadása pusztította el. A hattik/hettiták Mészáros Gyula nyelvész, etnológus szerint a szkíták elődei. [Mészáros Gyula: Chattiak és Schyták, Szeged, 1938., http://eco-invest.hu/chattiak_es_skythak.pdf, 2016-08-09]

2. A hetes szám és az Eurázsiai sztyeppeövezet népeinek címerei

A hetes számra utal az Árpád-sávos címer hét vágása, mely már Szent István királyunk pénzén és hadiruháján is látható a Képes Krónikában.

1. Kép: Szent István vörös-ezüst sávos (hét vágás) hadiruhában pajzsán a királyi címerrel. Miniatúra a Képes krónikában (1358)

A Szovjetúnió felbomlása után létrejött független közép-ázsiai államok közül két ország, az Orosz Föderáción belül másik két ország ősi eredetű elemeket tartalmazó címerében található meg a hetes szám.

Mind a négy említett ország népei esetében etnikai kapcsolat állapítható meg a honfoglaló magyarokkal.

Tadzsikisztán:

Tadzsikisztán címerében és zászlaján a korona felett félkörívben hét arany színű ötágú csillag található.

2. Kép: A tadzsik zászló

A tadzsikokról embertani szempontból a következőket állapítja meg Fóthi Erzsébet antropológus: „Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben." [www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0104/kultur/kultur.html, 2001-04-05]

Figyelemre méltó, hogy Tadzsikisztán az egyetlen ország, melynek zászlóján piros, fehér, zöld sáv található. Tadzsikisztán címerében megtalálható a magyar címerben is szereplő hármas halom is, a székely címerben szereplő Nappal együtt.

Türkmenisztán:

Türkmenisztán címerében hét fehér gyapjúvirág található.

Türkmenisztán a Kézai Krónikában említett történelmi Korezm területének egy részén helyezkedik el. Kézai azt írja, hogy Csaba királyfi fia, Edemen apja és korezmi származású anyja nagy számú népével csatlakozott a honfoglaló magyarokhoz. A honfoglaló magyarok a ma élő, Türkmenisztánban kitenyésztett - valójában méd eredetű - akhal teke fajtájú lovakhoz legnagyobb genetikai hasonlóságot mutató csúcslovakat lovagoltak [mult-kor.hu 2009. okt. 6., http://mult-kor.hu/20091006_csucslovakkal_hoditottak_a_honfoglalo_magyarok]. Ezt a lófajtát Türkmenisztánban olyan becsben tartják, hogy a az ország címerékbe is belefoglalták. A türkmén címer is tartalmazza a piros, fehér, zöld színt.

Baskíria:

Baskíria címerében hétágú virág található.

Baskíriáról a következőket tartalmazza Rubruk 1255-ben készült útleírása: „Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól (Itt Julianusra utal) tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [Rubruk Willelmus útleírása (ford.: Győrffy György, http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, 2016-08-09]

Alánia:

Oszétia (régi/új nevén Alánia, a továbbiakban Alániát fogok írni) címerében hét hegycsúcs található.

Munkácsi Bernát 140 szóegyezést talált a magyar és alán nyelv között. Ilyen számú szóegyezés csak hosszú időtartamú együttélés eredménye lehet. Az alánok korábbi elnevezése szarmata volt. E nép régészeti leletei az egész szkíto-szarmata világban (a Kárpát-medencétől az Altajig terjedő térségben) megtalálhatók.

3. A jelképek párhuzamainak motivációja

A nemzeti/állami jelképek hatalmi vagy szakrális motívációra vezethetők vissza. A számjegyeknek gyakran a hitvilághoz kapcsolódó jelentése van. A kérdés az, hogy a hetes számnak milyen – a nagy sztyeppe népei körében ismert - hatalmi/szakrális háttere lehet.

Hoppál Mihály néprajzkutatót idézem: „Veres Péter egyik legutóbbi fontos tanulmányában rámutatott arra, hogy az ősmagyarok milyen kiemelkedő szerepet játszottak a lovasnomadizmus (monocentrikus) kialakulásában. Továbbá rámutatott arra is, mégpedig orosz kutatók munkáit idézve, hogy a finnugor népekre jellemző génmarkerek és mitológiai motívumok egyaránt megtalálhatók az akkor (az i.e. második és az első évezred fordulóján) a velük szomszédságban élő iráni törzseknél is. Ezt az elgondolást támogatja a magyar nyelvészetből jól ismert, a magyar és az obi-ugor nyelvek régi iráni jövevényszavaira vonatkozó tényanyag, úr, isten, ostor, arany, ezer, hét, szer, szarv, szaru stb. szavaink tartoznak ide többek között.” [Hoppál Mihály: A MAGYAR ŐSVALLÁSKUTATÁS (ÚJ) ÚTJAI, https://www.scribd.com/document/140779476/HOPPAL-Mihaly-A-magyar-%C5%91svallaskutatas-uj-utjai  , 2016-07-14]

A hét szó tehát Isten szavunkkal együtt Hoppál Mihály szerint iráni eredetű. Róna Tas András, Veres Péter, V.V. Ivanov szerint viszont Isten szavunk a hatti/hettitáktól ered [RÓNA-TAS ANDRÁS: A honfoglaló magyar nép, Bp., 1996. 129, 159.; Rédei Károly: Isten szavunk eredete Magyar Nyelv XCV (1999) 1, 42.; Veres Péter: Az észak-kaukázusi népek etnokulturális szerepe a magyarság honfoglalás előtti korai etnikai történetében, https://nti.btk.mta.hu/images/evkonyv/2008/verespeter.pdf, 2016-07-12; Voigt Vilmos: A MAGYAR ŐSVALLÁSKUTATÁS KÉRDÉSEI, in: Vallástudományi Tanulmányok 4] Hét pedig – mint említettük – a hettiták törzsatyja, mely nép az i. e. 3. évezredtől az i. e. 12. századig élt az iráni fennsíkkal szomszédos Anatóliában. A Kaukázus déli előterében található Anatóliából az ie. 12. századot követően több népvándorlási hullám indult északi és keleti irányban, a legnagyobb az ie. 6. században, a méd/perzsa hatalomváltás, majd az ezt követő, I. Dárius perzsa uralkodó hatalomra lépéséhez kötődött belháború idején. Napjainkban az adott térségben laknak az iráni eredetű nyelvet beszélő kurdok, akik magukat a médek utódainak tartják.

A hét szavunkhoz kötődő hatalmi/szakrális összefüggéseket értelemszerűen abban a térségben kell keresnünk, ahonnan Isten szavunk ered, vagyis Anatólia, az iráni fennsík, Mezopotámia illetőleg a termékeny félhold térségéből. Ehhez a térséghez tartozik a Szentföld is.

A méd-perzsa birodalom hatalmi szervezetére jellemző volt a hetes szám. A Szentírás a következőket mondja erről (a bibliai idézet már a perzsa időkre vonatkozik, azonban magából a szövegből is kiderül, hogy a perzsák megőrizték a Méd Királyság hatalmi rendjét):

„És monda a király az időket mérő bölcseknek, (mert a királynak összes dolgai a jog- és törvénytudók elé tartoznak, legközelebb valának pedig hozzá: Karséna, Sétár, Admata, Társis, Méres, Marséna, Mémukán, Persiának és Médiának hét fejedelme, a kik láták a király arczát, és elől ülének az országban):” (Eszt. 1, 13-14.)

A méd-perzsa állam hatalmi szervezetének égi mintája nézetem szerint a hitvilágban rögzített hatalmi rend volt.

Az ősi méd-perzsa vallás mai relictuma a jazidi vallás. Ezt a vallást egy zárt kurd népcsoport őrizte meg. A jazidi vallás tudomásunk szerint az első monoteikus vallás, mely az i. e. 2. évezredben keletkezett, és melynek egyes elemeit a Szentírás is tartalmazza. Megjegyzem, hogy a jazidi vallást nem foglalták szent iratokba, azonban hittételeit a papjaik hűségesen megőrizték.

A jazidi vallás megőrizte az ősi perzsa hitvilág és a hetes szám kapcsolatát. „…A jezidita teremtésmítosz teljességében különbözik a nagy világvallásokétól: elképzelésük szerint Isten először megteremti saját fényességéből Tawûsê Melek-et, az első angyalt, majd az másik hatot. Ez után a Földről hozat port az angyalokkal, melyből megteremti Ádámot…” [http://ujramegujra.blog.hu/2016/03/05/baphometh_a_teljes_anyag, 2016-08-02] Itt tehát összesen hét angyalról van szó.

A jazidik Istent, a mindenség teremtőjét tisztelik a Napban és a Páva Angyalban is. A Nap Isten fénye, az adja az életet, a Páva Angyal pedig szintén Isten fényéből, erejéből keletkezett. Párhuzamként a kereszténység Szentháromságról szóló tanítását említeném, ami szintén három személyről, de egyetlen szubsztanciáról/lényegről beszél. [Fodor Enikő: Népirtás egyenes adásban Interjú Spät Eszter vallástörténésszel, in: Hetek 2016. 06. 17. (XX/24)]

A jazidi vallás pontos párhuzama a régi magyarok vallásáról Cornides Dániel által – korabeli források megállapításai alapján – leírt adatoknak. E szerint a magyarok kizárólag a teremtő Istent imádják (monoteizmus), tisztelik az általa teremtett napot, és valamiféle szentháromságot is ismernek, mivel háromszor kiáltják: Isten, Isten, Isten. [Cornides Dániel: A régi magyarok vallásáról, [in: Eleink Magyar Őstörténet folyóirat 2010. évi 3. szám]

A hét főangyalra több helyen van utalás a Szentírásban is. „…A Szentírásban a főangyal név csak a 1Tesz 4,16: és a Júd 9: fordul elő, de az angyalok, akikre utal, az ÓSz-ben is szerepelnek: →Mihály (Dán 10,13: „az egyik legfőbb fejedelem”; 12,1: „a nagy fejedelem”), →Ráfael (Tób 12,15: „egy a hét angyal közül, aki mindig készen áll arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjen”; vö. Jel 8,2).” Az Isteni hatalmi rendet az említett Jel. 8,2 írja le: „És látám azt a hét angyalt, a ki az Isten előtt álla; és adaték nékik hét trombita.” (Jel. 8,2).

Mindezek alapján nézetem szerint a hetes szám szereplése a magyarság és a rokonnépek jelképei között olyan, a hatti-méd/perzsa-szkíta kultúrkörrel fennálló kapcsolatra utal, amelyből a régi magyarok vallása is eredeztető.

http://magyaridok.hu/kultura/tisztelges-oseink-elott-871297/

2016. július 29.

Szilléry Éva

A látványos programokon és a szórakoztatáson túl a kurultaj törzsi gyűlés, a Kárpát-medence legnagyobb hagyományőrző programsorozata tanítani szeretne, valamelyest rendbe tenni mindazt, amit az eredetünkről tudunk – állítja Bíró András Zsolt antropológus, humánbiológus, a Magyar Turán Alapítvány elnöke az augusztusban ötödik alkalommal tartandó esemény kapcsán. Huszonhét nemzet mutatja be hagyományait Bugacon augusztus 12–14. között, s mások mellett Kirgizisztán kulturális minisztere, valamint a török miniszterelnöki hivatal vezetője is ellátogat az Alföldön felállított nomád táborba.

Hagyománnyá vált, hogy minden második évben megtartják a Kárpát-medence legnagyobb hagyományőrző ünnepét, egyben a hun és türk tudatú népek legnagyobb találkozóját Bugacon, ahol a puszta néhány napra ősi nomád táborrá alakul.

Erdély, Kárpátalja, a Felvidék és a Délvidék hagyományőrzői is az őseinket idéző nomád táborba költöznek a háromnapos kurultajra augusztus 12–14. között, amelyre idén huszonhét rokon nemzet érkezik a Magyar Turán Alapítvány meghívására. A kurultaj szó, illetve ennek változatai az altaji nyelvekben (ezen belül főként a különböző török nyelvek nagy részében) törzsi gyűlést jelent. Ez a szó a törzsi rendszerben és az erre épülő törzsi szövetségekben élő sztyeppei lovas nomád kultúrák szinte mindegyikében megtalálható vagy megtalálható volt. A lovas nomád magyar törzsek is tartottak törzsi gyűléseket (ezt a korabeli bizánci és arab források is megemlítik), amelyek fontos szerepet játszottak a közösség életében.

Néprajzkutatók, történészek, antropológusok tudományos igénnyel dolgoznak a programsorozat felépítésén: a száz jurtából álló nomád táborban szkíta, hun, avar és honfoglalás kori leleteket vonultatnak fel a szervezők. Emellett zenei és hagyományőrző, valamint tudományos-ismeretterjesztő programokkal idézik meg a magyarság legősibb hagyományait. A háromnapos ingyenes rendezvény fontos eleme a keleti lovas harcmodor megismertetése, mindennek talán a legnépszerűbb látványossága a seregszemle, ahol a kurultajra érkező tradicionális fegyveres csapatok vonulnak fel.

Forrás: Magyar Turán Szövetség

Néprajzkutatók, történészek, antropológusok tudományos igénnyel dolgoznak a programsorozat felépítésén

Mint Bíró András Zsolt lapunknak elmondta, törekedtek arra, hogy a szkíta, hun, avar és a honfoglalás korát idéző viseletben felvonuló több száz lovas és gyalogos a hitelesség érdekében lehetőleg rekonstruált ruházatban és fegyverzetben vegyen részt a különböző látványosságokon.

– Azt tapasztalom, hogy egyre inkább érdekli az embereket a történelem, a magyarság eredete, és látják, hogy egyre több az összefüggés a magyar történelemről tanultak és az ősi legendáink között. De eközben az államalapítás és oly sok nagy történelmi esemény mellett éppen a honfoglalás vezéréről, Attila nagyfejedelemről nem emlékezünk meg. A kurultaj a látványos bemutatókon és a szórakoztatáson túl emléket állít a nagyfejedelemnek, miközben szervezői azt szeretnék elérni, hogy szélesítsük ismereteinket eredetünkről és a rokon népek hagyományairól – fejtette ki Bíró András Zsolt.

A felépített kiállítások is a lovas nomád múlt megelevenítésére törekszenek. A legfigyelemreméltóbb az Ősök sátra nevezetű antropológiai és régészeti tárlat lesz, amelyet több múzeum együttműködésével két óriásjurtában rendeznek be. A Megelevenedik a fejedelmi kíséret című tematikus gyűjtemény pedig ízelítőt ad a bodrogközi régió honfoglalás kori hagyatékából. A jurták között ismét felépül a világ legnagyobb jurtája, Attila sátra. Húsz métert is meghaladó átmérőjű sátrat képzeljünk el, a hun korszak régészeti leleteivel, rekonstrukciók, antropológiai arcrekonstrukciók és festmények bemutatásával. Látható lesz Kertai Zalán munkája, A hunok bejövetele című hatalmas festmény, amely tisztelgés a Kárpát-medencében birodalmat kialakító Attila nagyfejedelem előtt.

Folyamatosan növekvő méltósággal jellemezte a rendezvényt Bíró András Zsolt. E tekintélyt a különböző népek hagyományőrzőivel való rendszeres kapcsolattartással, valamint a tudományos hitelességre való igénnyel érte el a gyűlés néhány év alatt a Kárpát-medencében. Az ünnepi rendezvény fővédnöke a korábbiakhoz hasonlóan most is Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke lesz.

A legújabb kutatási eredmények alapján a mai Kazahsztán északnyugati, illetve a Kaukázus északi részén is ismerünk immár olyan leleteket, amelyek feltételesen kapcsolatba hozhatóak a magyarság őstörténetével. Az is valószínűnek tűnik, hogy a lemezekkel díszített tarsolyok „divatját” a magyarok honosították meg a Kárpát-medencében.

2016. július 21.
http://mta.hu/tudomany_hirei/a-kaukazus-es-nyugat-kazahsztan-terseget-is-vizsgaljak-a-korai-magyar-tortenetet-kutato-regeszek-106663

„A régészetnek nem elsődleges feladata eldönteni, hogy merre és mennyi ideig vándoroltak a magyarok. Számunkra a honfoglalás kori hagyaték keleti gyökereinek meghatározása a legfontosabb. Ugyanakkor módszereink alkalmasak a különböző történeti koncepciók alátámasztására vagy cáfolatára” – mondta a 3. Nemzetközi Korai Magyar Történeti Régészeti Konferencián elhangzottakat értékelve Türk Attila, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Magyar Őstörténeti Témacsoportjának (MŐT) tudományos főmunkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékének adjunktusa.

A tanácskozáson immár öt ország – Magyarország, Moldova, Ukrajna, Oroszország és Kazahsztán – magyar őstörténettel is foglalkozó régészei számoltak be legújabb eredményeikről. Hasonló léptékű konferenciát korábban még nem tartottak Magyarországon. Először történt meg az is, hogy a hazai nagyközönség magyar szinkrontolmácsolással követhette végig az orosz nyelvű előadásokat és a talán még ennél is érdekesebb vitákat. A tudományos ülést az MTA BTK Őstörténeti Témacsoportja és PPKE BTK Régészeti Tanszéke szervezte. Az érdeklődést jelzi, hogy a két legnagyobb hazai régészeti magáncég is támogatta a rendezvényt.

"Magyargyanús" leletek

A kelet-európai szakemberek közül többen is új és további ásatásokat, illetve természettudományi vizsgálatokat is igénylő eredményekről számoltak be. "Az Urál és a Kárpátok közötti térség természetesen már korábban is ismert volt magyar szempontból, de a forrásszegénység miatt még ma is örülnünk kell minden egyes újonnan feltárt, vagy a múzeumi raktárakban felbukkanó leletnek. Ám a napjainkban folyamatosan bővülő kelet-európai kora középkori régészeti hagyatékban immár újabb régiókból is ismerünk »magyargyanús« leleteket" - mondta Türk Attila.

Forrás: A honfoglalók viselete - Magyar őstörténet 1. Budapest 2014. Szerk.: Sudár Balázs-Petkes Zsolt
(Nagyításért kattintson a képre!)

Kiderült például, hogy az északnyugat-kazahsztáni Aktobe környékén a múlt század vége óta egyre nagyobb számban kerülnek elő olyan sírleletek – övdíszek és lószerszámok tartozékai –, továbbá kerámiák és ékszerek, amelyekhez hasonlókat csak sokkal északabbra, a Káma medencéjében, Ufa környékén, illetve Délnyugat-Szibériában találtak.

A leletanyag alapján feltételezhető, hogy a mai Kazahsztán északnyugati része is teret adott a magyar etnogenezisnek, a mai magyarok elődei szerepet játszhattak a térség történeti-politikai eseményeiben a Kr. u. VIII-IX. században.

Talán nyugatra költözésük okát láthatjuk abban a feltételezésben, hogy szembekerülhettek a besenyők és oguzok délről érkező törzseivel a nyugat-kazahsztáni sztyeppék birtoklásáért vívott küzdelemben. „Ez a teória valóban új, de ha belegondolunk, egyáltalán nem meglepő, hiszen a térképre nézve azt látjuk, hogy mind az Urál hegység déli része, mind pedig az azt övező sztyeppei térség a mai Kazahsztán északnyugati régiójában folytatódik. A VIII. és IX. században pedig nem voltak olyan határok, mint manapság. A magyarok elődei ekkor már nomád, vándorló életmódot folytattak, így egyáltalán nem zárható ki az ottani megjelenésük” – mondta Türk Attila. A régész szerint a Baskíriához délről közvetlenül kapcsolódó északnyugat-kazahsztáni térségben azért is érdemes lesz ásatásokat folytatni, mert az ottani leletek kulcsfontosságúak lehetnek az ősmagyarok és besenyők közötti ütközőzóna, illetve kapcsolataik időrendjének meghatározása szempontjából.

Rozettás lószerszámveretek az Ujelgi (Cseljabinszk, Oroszország) temető leletanyagából Fotó: Szergej Arkanov

Megdöbbentő azonosság

A Kárpát-medence honfoglalás kori régészeti hagyatékához közeli párhuzamokat mutatott be egy szentpétervári régész a Kaukázus északi részéről. Ezeket a leleteket egy moszkvai magángyűjteményben őrzik. Ezek közül anyagát, készítési technikáját és ornamentikáját tekintve számos tárgy nagyon hasonlít a honfoglaló magyarok által viselt öv- és lószerszámveretekre. Előkerültek a magyarokéihoz hasonló szablyák és nyeregdíszek is. Türk Attila szerint a Kaukázus északi előtere a korábbi kutatás alapján két szempontból lehet érdekes. Egyrészt nyelvészeti okokból. A kutatók, köztük főként a turkológus nyelvészek egy része ugyanis a magyarok elődeinek szállásterületét a Kr. u. V–VII. századtól a kaukázusi vagy más néven Kubány vidéki őshazába „költöztette”. Feltételezésük szerint a magyar nyelv ótörök jövevényszavai ott kerülhettek a magyar nyelvbe. Érvelésük szerint e jövevényszavak között olyan növénynevek vannak, amelyek csak ebben a régióban voltak honosak, északabbra nem, mint például a körte. „Nyelvészeti kérdéseket természetesen nem vagyok hivatott megítélni, de arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a rendelkezésünkre álló adatok alapján ebben a térségben nem éltek török nyelvű népek. Az iráni nyelvű alánok alkottak itt egy meglehetősen szilárd birodalmat a Kr. u. III–XIV. század között” – mondta Türk Attila. A Kaukázus északi előterével kapcsolatos másik érdekes szempontnak azt a bizánci forrásból származó adatot nevezte, amely szerint a magyarok egy része leszakadt a többiektől, és valószínűleg a Kaukázus vidékén telepedett le: „Ennek az eseménynek eddig régészetileg semmilyen leletanyagát nem sikerült kimutatnunk. Talán most lesz rá lehetőségünk.

Valóban nem pusztán hasonlóságot, hanem megdöbbentő azonosságot mutat a honfoglalás kori leletekkel a kaukázusi leletanyag, amelyet Magyarországon első alkalommal most mutattak be.

Kár, hogy egyelőre csak szórványleleteket ismerünk a térségből. Bízom benne, hogy egyszer ennek a kapcsolatnak az okát, történeti hátterét is meg fogjuk tudni válaszolni, ugyanakkor az eddig megismert leletek egyöntetűen a X. századra keltezhetők jellegük alapján.”

Jellegzetes alakú X. századi nyeregveretek rekonstruált nyeregkápán elhelyezve a Kaukázus térségéből. Mardzsani-gyűjtemény, Moszkva. Fotó: G. Szapozsnyikov

Tarsolylemez: valószínű a keleti eredet

Valószínűleg a magyar törzsekhez köthető a korabeli viselet egy fontos kiegészítőjének meghonosítása a Kárpát-medencében. Mint az a konferencián elhangzott, a fémdíszekkel ékesített bőrtarsolyok, amelyek divatja a IX. század végén terjedt el a Volga és az Urál közötti térségben is és a magyar törzsekkel érkezhettek meg Pannóniába. Az apróbb, pl. tűzgyújtáshoz szükséges eszközök, kések tárolására alkalmas, kisebb veretekkel vagy teljes lemezekkel díszített tarsolyokról a magyar honfoglalás előtti időszakból ugyanis nem tudnak a régészek a Kárpát-medencében. „Az elképzelés a tarsolylemezek keleti eredetéről meglehetősen valószínűnek tűnik. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez a viseleti elem később a Volga-Urál térségében élő más népeknél, illetve a helyben maradt magyaroknál is előfordult, vagyis a Kárpátoktól keletre önmagában nem alkalmas a magyarság vándorútjának megrajzolására, legalábbis ha régészeti összefüggések nélkül, szórványleletként kerül elő” – mondta Türk Attila.

Növényi mintás ezüstveret az Ujelgi temető leletanyagából Fotó: Szergej Arkanov

A régész felhívta a figyelmet egy, a leletek történeti értékelésével kapcsolatos fontos szempontra. Ha valaki környezetéből és régészeti összefüggéseiből kiragadva próbál értékelni egy-egy tárgyat, mert az például hasonlít egy honfoglalás kori lelethez, bizonyos esetekben téves következtetésre juthat. „Leegyszerűsített a példa, de ma sem csak kínaiak használnak Kínában készült tárgyat. Nem volt ez másként korábban sem. És ez még akkor is igaz, ha az akkori kereskedelem jelentőségét és mértékét természetesen nem lehet a maival összehasonlítani.” Szerinte a lényeg az, hogy ott, ahol „magyargyanús” régészeti nyomok bukkannak fel, a régészeti leletanyagot és a temetkezési szokásokat együtt kell vizsgálni, ráadásul nem pusztán egy-egy sír, hanem a teljes temető, illetve a tágabb mikrorégió kitekintésében.

Egy Kelet-Európában előkerülő tarsolylemez nem jelent feltétlenül magyar tulajdonost.

Azonban ha a temetkezési szokások és a sírmellékletek is hasonlóak, ráadásul mindez egy adott régió több temetőjében is tendenciaszerűen feltűnik, akkor a kapcsolatot már sokkal megalapozottabban tételezhetjük fel. „Ha pedig az archeogenetikai vizsgálatok esetleg rokonságot mutatnak majd ki a honfoglalás kori és e hasonló, kelet-európai leletek tulajdonosai között biológiai értelemben, akkor természetesen történeti következtetéseket is bátrabban lehet levonni – mondta Türk Attila. Hozzátette: a vándorló magyarok hagyatékának meghatározására az új kelet-európai leletek alapján jelenleg azt a feltételt fogalmazta meg a szakma, hogy egyszerre mutassanak kapcsolatot a Dél-Urál és a Volga térségének kora középkori leleteivel, illetve a Kárpát-medencében talált X. századi hagyatékkal. Ukrajna területén az elmúlt tíz évben immár komoly mennyiségben láttak napvilágot ilyen leletek. A régészek ezért alkalmasnak találják a további kutatásra ezt a jelenleg alkalmazott kritériumot.

„Rendkívül érdekes felvetés, de még sokat kell dolgozni az igazolásán” – értékelte a régész azt a szintén a konferencián ismertetett, moldáviai régészektől eredő elképzelést, amely szerint a magyarok komoly szerepet játszhattak a Dnyeszter és a Kárpátok közötti terület történetében a 830 és 940 közötti időszakban, vagyis még 895-ös Kárpát-medencei beköltözésüket követően is. Ők késleltethették például a Kijevi Nagyfejedelemség térnyerését és a skandináv eredetű kulturális befolyás elterjedését a térségben. "Valóban nehezen magyarázható, hogy az ott élő két szláv törzs, az ulicsok és a tivercek miért csak a 940-es években kerültek a Kijevi Nagyfejedelemség (Kijevi Rusz) fennhatósága alá, holott a terület meghódítására már 885-től történtek kísérletek. A források ellenük vezetett sikertelen hadjáratokról szólnak, ez pedig a magyarok segítségét feltételezi. A katonai jelenlét mellett feltehetően a kulturális jelenlét is érvényesült, mivel innen hiányoznak a 10. század első felére tehető, Kelet-Európa-szerte elterjedt, jellegzetes varég és rusz leletek, előfordulnak viszont olyanok, amelyek a honfoglalás kori hagyatékkal mutatnak párhuzamot” – mondta Türk Attila.

Növényi mintás ezüstveret az Ujelgi temető leletanyagából Fotó: Szergej Arkanov

Határokon átívelő együttműködés

A múlt minél pontosabb megismerésén dolgozó szakemberek egyre több információval rendelkeznek. „Az adatbázisunk már jóval nagyobb, mint a múlt század második felében dolgozó régészeké volt, de még mindig az az elsődleges feladatunk, hogy újabb és újabb leleteket kutassunk fel, és elérhetővé tegyük azokat mindenki számára.

Ebben a munkában együttműködésre kell törekedni kelet-európai kollegáinkkal, hiszen vitathatatlan, hogy ők ismerik a legjobban a saját régiójukban feltűnő régészeti leletek időrendjét.

Közös ásatásokat kell kezdeményeznünk minél több olyan területen és mikrorégióban, amely a magyar etnogenezis szempontjából számításba jöhet.

Az Ujelgi temető helyszíne és feltárása Fotó: Szergej Arkanov

Ezt a munkát Budapestről, egy íróasztal mellől nem lehet elvégezni. A régi forrásainkat agyonelemeztük már, adatok nélkül pedig gyakran csak a spekuláció marad, ami önmagában nem visz előre. Úgy gondolom, joggal bízhatunk abban, hogy a következő években felgyorsulnak a keleti kutatások, és pár év múlva a leletek jóval nagyobb adatbázisa alapján még megalapozottabb következtetéseket vonhatunk majd le” – mondta a régész, aki magyar őstörténeti kutatásainak további ösztönzésére 2016-ban az MTA-tól Bolyai János Kutatási Ösztöndíjat nyert.

A magyar őstörténet régészeti kutatásának nemzetközi konferenciasorozata a tervek szerint két év múlva a moldáviai Kisinyovban folytatódik. Azt követően pedig a Volga-vidékén rendezik majd.

Az Isten szavunk eredetére vonatkozó újabb kutatások alátámasztják Mészáros Gyula turkológus, etnográfus 1938-ban kifejtett álláspontját, mely szerint az anatóliai hattik a szkíták elődei. A kutatások szerint a Hettita Birodalom bukása, majd a Méd Birodalom bukása – és az anatóliai, mezopotámiai, iráni térséget érintő más háborús konfliktusok - miatt bekövetkezett dél-északi irányú népmozgások és a honfoglaló magyarság antropológiai arculata kialakulásának szkíto-szarmatakori időszaka – térben és időben - egybeesik, amit néprajzi, nyelvtörténeti és vallástörténeti adatok is alátámasztanak. A honfoglaló magyarság antropológiai arculatának, nyelvének és anyagi kultúrájának kialakulásában a szarmatakori szakaszban (i. e. 12-2. század) ugor, türk és iráni népelemek vettek részt.

RÓNA-TAS ANDRÁS „A honfoglaló magyar nép” (Bp., 1996.) című könyvében (129, 159) arról olvashatunk, hogy az anatóliai hettiták a hattiktól vették át a napisten tiszteletét és nevét: hatti Eštan hettita Ištanu/Aštanu. Felveti, hogy ez a szó kaukázusi és kazár közvetítéssel kerülhetett át a magyar nyelvbe. A hatti-hettita szóra vonatkozóan l. még T. V. G AMKRELIDZE —V. V. IVANOV, Indoevropeiskij jazyk i indoevropejcy. Tbiliszi, 1984. 1—2. 684, 897. [Rédei Károly: Isten szavunk eredete Magyar Nyelv XCV (1999) 1, 42.]. Budapest, 2003., 22. o.]

Veres Péter szerint „A szóban forgó Isten szó, ami a ’Nap isten’ neve: Ešten, Ata Ešten, azaz ’Atya-isten’, a hatti mellett még megtalálható mint jövevényszó a hattival közeli genetikai nyelvrokonságban álló hurritában, valamint az oszét mellett éppen azokban az észak-kaukázusi nyelvekben, amelyek genetikai rokonságban állnak a kaukázusi eredetű hattival. Például Cserkeszül, azaz adige nyelven az Elbrusz, a Kaukázus legmagasabb csúcsa, más népekhez hasonlóan, az istenek tanyájának nevét viseli Ošten formában. Ez a fontos vallási terminus a hattiból átvételként átkerült a szomszédos hurritába, az afroázsiai csoportba tartozó akkádba, továbbá az indoeurópai eredetű hettitába is (Ištenu), ahol azonban később és másodlagosan feltehetően női istenséggé vált (Ivanov, 1985).” [Veres Péter: Az észak-kaukázusi népek etnokulturális szerepe a magyarság honfoglalás előtti korai etnikai történetében, https://nti.btk.mta.hu/images/evkonyv/2008/verespeter.pdf, 2016-07-12]

Voigt Vilmos arra mutat rá, hogy ha Isten szavunknak az ismertetett etimológiája igaz, akkor szükséges ennek etnológiai és vallástörténeti értelmezése: „Amikor tehát, mondjuk V. V. Ivanov (e témakör világszere ismert szaktudósa!) a hatti (!) nyelvből említi az eš-tan ‘napisten’ szót, és ezt a hettita Ištanu szóból származtatja, ezen kívül az oszét és kelet-kaukázusi *3ǎmV. ‘isten; ég, felhő’, a ket eş „Isten”, kot êş ‘isten, ég’ t’aŋ-ćaŋ ‘derült nap’ (ahol is az összetett szó még utalhat a hatti szó összetett voltára) szavakkal veti össze, annak bizonytékaként, hogy a legkorábbi anatóliai indoeurópai nyelvek szavainak megvan a folytatása a közelmúltig egyes kaukázusi és nyugat-szibériai nyelvekben – nos, ehhez ugyan szótörténetileg és történeti nyelvészetileg is társíthatnánk a magyar szót: ám éppen, ha igaz lenne az etimológia, akkor okozna nehézséget ennek etnolóniai és vallástörténeti értelmezése.” [Voigt Vilmos: A MAGYAR ŐSVALLÁSKUTATÁS KÉRDÉSEI, in: Vallástudományi Tanulmányok 4]

Az említett nyelvek közül különös figyelmet érdemel az oszét nyelv, mert a magyarban „az oszét nyelvvel több, mint száz közös etimológia mutatható ki, egyebek között az Isten szó is megtalálható ysten formában (Abajev, 1973, 134.). Az oszétek anyagi és szellemi kultúrájuk tekintetében, sőt fizikai antropológiájukban, genetikájukban is igencsak közel állnak a szomszédos, kaukázusi nyelven beszélő népekhez, a legfontosabbnak tartott etnikus jellemzőben, amit etnikus specifikumnak is hívunk, azonban nem, mivel nyelvük mind a mai napig megmarad iráninak. Megtartották legfontosabb etnikai jellemzőiket, azaz kelet-iráni eredetű nyelvűket, amely a szkítával és a szarmatával közvetlenül rokon.” [Veres Péter: Az észak-kaukázusi népek etnokulturális szerepe a magyarság honfoglalás előtti ko rai etnikai történetében, https://nti.btk.mta.hu/images/evkonyv/2008/verespeter.pdf, 2016-07-12] Az oszétek valamilyen módon a szarmaták utódai. Országukat az oroszok által használt Oszétia helyett újabban ismét Alániának nevezik, az alán pedig a szarmaták későbbi neve.

Ilyen mennyiségű szóegyezés csak akkor képzelhető el, ha a két etnikum tartós, több száz évig fennálló kapcsolatban állt egymással. Az újabb kutatások alátámasztják ennek a kapcsolatnak a fennállását. Különösen fontosak ebből a szempontból Tóth Tibor antropológus és Veres Péter néprajzkutató, történész, nyelvész különböző tudományágak szempontjaiból alátámasztott, egybehangzó megállapításai.

Tóth Tibor Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról (MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.) című tanulmányában kifejti, hogy „Mind a koravaskori, min d a Szarmata-Kushan időszaki leletekkel való összehasonlításból egyöntetűen megállapítható, hogy a honfoglaló magyarság elődeinek, vagyis az ősmagyaroknak antropológiai arculata (aspektusa) eltér a Káma-Bjelája mentén élt népvándorláskori etnikai csoortokétól és a morfogenezis areálja az Észak-Káspi mellékére körvonalazódik (4. ábra). Enekívül az összehasonlításokból megállapítható az is, hogy az ősmagyarok antropológiai arculata kialakulásának folyamata az Alsó-Volga és a Mugodzsár közötti térségben már az időszámításunk előtti I. évezredben elkezdődött, feltehetően Szrubno-andronovói csoportoktól eredő morfoglógiai szubsztátumon. Lehetséges, hogy ez összefüggésben volt proto-ugor csoportok déli, dél-nyugati irányú infiltrációjával (4. ábra), amely a nevezett régió, egyébként indo-iráni, etnikai miliőjét érintette. A kialakulás folyamata véleményünk szerint a Szarmata-Kushana korszak egészében tartott s lényegében már a prekushan időszakban elkezdődött.”

Veres Péter - összhangban Tóth Tibor nézeteivel - személyes hangú önvallomásában a következőket fejti ki: „Tévedés ne essék, nem azt állítom, hogy okosabb lennék elődeimnél, úgy gondolom, talán inkább szerencsésebb voltam. Mint ahogy nemrég történt, amikor rájöttem, hogy G. E. Markov professzorom a moszkvai Lomonoszov Egyetemről, ugyanoda lokalizálta a lovas nomadizmus bölcsőjét, a Kr. e. II. évezred fordulóján az észak-kaszpi arid sztyeppés és félsivatagos régiójába, ahová – tőle függetlenül – neves fizikai antropológusunk, Tóth Tibor a honfoglaló magyarság embertani típusának a kialakulását helyezte. Személy szerint igencsak hálás vagyok mindkettőjüknek, hogy mostanáig nem jöttek rá arra, hogy tudományos nézeteiket teljes mértékben össze lehet egyeztetni. Ugyanis ezzel elütöttek volna egy jelentős tudományos felfedezés, kutatási prioritás örömétől. Lényegében hasonló tudománytörténeti helyzet jött létre, amikor finnugor nyelvészeink az intediszciplinaritás mellőzése miatt nem vették észre, hogy az ugor nyelvközösség egységének felbomlása kronológiailag teljes mértékben egybeesik a Kr. e. II–I. évezred fordulóján a lovas nomadizmus kialakulásának idejével.” [Veres Péter, http://www.napkut.hu/naput_2010/2010_10/055.htm, 2016-07-15, Lásd még: Veres Péter: A magyar nép etnogenezise A török népekkel való etnokulturális kapcsolatok, História 2007/04.,]

Mészáros Gyula Chattiak és skythák című, 62. oldalas, rendkívül alapos tanulmányának végén a nyelvészeti-, régészeti- és történeti adatok felsorakoztatása után levonja a következtetést, mely szerint „Mindezek a fenttárgyalt kulturaelemek ugyanis egyönetűen ugyanarra a kis-ázsiai őshazaterületre mutatnak, ahol eme skytha törzseknek is tulajdonképpeni őshazája volt. Mert ezek a Dél-Oroszországba importált új műveltségi elemek, néptörténeti törvényszerűségek alapján, nem is jöhettek volna más földről, mint ahonnan eme jellegzetes kutúra hordozója, a skytha népelem maga is kiindult.” [Mészáros Gyula: Chattiak és skythák, Kelet-Európa Néptörténete sorozat, Szeged 1938, http://eco-invest.hu/chattiak_es_skythak.pdf, 2016-07-15]

A régi magyarok hitvilága és a hatti Napisten között vallástörténeti összefüggés is van.

A Xiongnu Enciklopédia szerint: „ A kőkorszaktól kezdve a bronzkorig és a korai vaskorig a régi népek hittek a Napban és a Holdban, és imádták is ezt a két égitestet. Számos kép van a mongóliai sziklarajzokon, amelyek embereket ábrázolnak a Nappal és a Holddal. Szintén elterjedt ábrázolás a napé, a holdé és a csillagoké, sőt, ami több, szarvasé, ököré lóé és jávorszarvasé Nap fejjel vagy Nap szarvakkal (kör sok sugárral) különböző mongóliai lelőhelyeken. A mongóliai szarvasos kövek tetejére rendszerint felvésték a Napot és a Holdat. Egy Gobi-Altaji lelőhelyen különös szikarajz figura került elő: egy ember, összekapcsolva a Nappal, a Holddal és egy csillaggal. A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”. „A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.”[ Xiongnu Encyclopaedia, Ulan Bator  2015: 169-170.]

A nap tisztelete tükröződik a magyar jelképrendszerben. Jelképként kör, sugaras nap vagy hatágú csillag formájában megtalálható a Szentkoronán, a jogaron, a székelyek, Szlavónia, Horvátország, több magyar megye, település, és nemes címerében.

A Napisten jelképe a szarvas, mely eredetmondánkban is szerepel. "…A SZARVAS … az évenként elhullajtott agancsa miatt az újjászületést, az örök körforgást jelképezi. Az ősidőkben a NAP, majd később Krisztus szimbóluma. A fényes égitest minden kultúrában a világosságot, a világosság pedig a jót jelenti. …" – [Jankovics Marcell: A szarvas könyve, http://www.dip.hu/index.php?action=cikk&id=4430, letöltve: 2016-06-03].

1. Kép: Ötezer éves hatti szarvas Alaça Hüyükből (Törökország) Forrás: http://forum.index.hu/Article/showArticle?go=51663822&p=1&t=9135556, 2016-07-15

2. Kép: A zöldhalompusztai szkíta aranyszarvas Forrás: Aranyszarvasok az Alföldön – A szkítakori elit emlékei magyarországon 1., http://sirasok.blog.hu/2010/04/10/aranyszarvasok_az_alfoldon_a_szkitakori_elit_emlekei_magyarorszagon_1http://sirasok.blog.hu/2010/04/10/aranyszarvasok_az_alfoldon_a_szkitakori_elit_emlekei_magyarorszagon_1, 2016-07-15

3. Kép: Szíta aranyszarvas leletek Európában. Forrás: http://sirasok.blog.hu/2010/04/10/aranyszarvasok_az_alfoldon_a_szkitakori_elit_emlekei_magyarorszagon_1http://sirasok.blog.hu/2010/04/10/aranyszarvasok_az_alfoldon_a_szkitakori_elit_emlekei_magyarorszagon_1, 2016-07-15

***********************************

MÉSZÁROS GYULA (Szakcs, 1883. márc. 28. – New York, 1957. jan.): etnográfus, turkológus, egyetemi tanár. 1904 – 06-ban török nyelvi tanulmányokat folytatott Konstantinápolyban. 1906-tól másfél évet töltött a Volga vidéki csuvasok és tatárok között folklórgyűjtéssel. 1909-ben Bp.-en doktorált töröktatár nyelvből. 1909 – 15 között az MNM néprajzi osztályán dolgozott; baskír (1909), valamint Konstantinápoly környéki és kisázsiai töröko.-i (1910) gyűjtőútjának tárgyi anyaga ide került. 1916-tól az I. világháború végéig egy.-i tanár, a m. tanszék vezetője Konstantinápolyban. 1920 – 21-ben részt vett a szokolhamisításban, Bécsben letartóztatták, majd kaució ellettében szabadon bocsátották. Tevékeny szerepet játszott a frankhamisítás előkészítésében. A 20-as évek közepétől az ankarai néprajzi múz. tudományos vezetője. 1930 – 31-ben a Kaukázusból ÉNy-Anatóliába települt pakhy népcsoport nyelvét tanulmányozta. 1932-ben hazatérve a Műemlékek Orsz. Bizottságának munkatársa. 1943 – 44 közt az újvidéki keleti kereskedelmi főisk. tanára. Később Töröko.-ban, 1951-től New Yorkban élt. Elméleti eredményeit a turkológiai kutatás nem fogadta el, csak anyaggyűjtése, elsősorban csuvas anyaga képvisel tudományos értéket. – R m. Csuvas népköltési gyűjtemény (I – II., Bp., 1909 – 1912); Tőrök költők (műfordítások, Bp., 1910); Magna Ungaria, a baskír – magyar kérdés (Bp., 1910); A Boszporusz partján (útirajzok, Bp., 1911); Die Pakhy- Sprache (Chicago, 1934).” [Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990, Javított, átdolgozott kiadás, 2016-07-12.]

 A Magyar Életrajzi Lexikon előzőekben ismertetett negatív értékelésének homlokegyenest ellentmond Veres Péter néprajzkutató, történész kandidátus, az MTA Néprajztudodományi Bizottság tagja: „…a kaukázusi nyelvcsaládba tartozó híres elő-ázsiai ókori nyelv, a hatti rejtélyét, hovatartozását elsőként éppenséggel magyar keletkutató, Mészáros Gyula oldotta meg, akinek tudományos prioritását az adott probléma megoldásában, ha hazánkban nem is, de annak határain túl egyértelműen elismerik (Mészáros, 1935, vö. Ivanov–Gramkalidze, 1985, 153.; Kumahov–Kumahova, 1985; Sztarosztyin, 1986)…. A szakembereken kívül nem nagyon ismert …, hogy az észak-kaukázusi nyelvcsaládba beletartozik még a Kis-Ázsiában a Kr. e. 2. évezredben domináló hatti és hurrita is, amely etnikumok a világtörténelemben kiemelkedő szerepet játszottak (Gyjakonov, 1967). Az előbbiek találták fel a vasat, az utóbbiak pedig a harci szekeret. Ezek a nyelvek a mai észak-kaukázusi csoporttal genetikai kapcsolatban álló, közeli rokonnyelveknek számítanak. A kaukázusi eredetű hatti, azonban nem tévesztendő össze a később rájuk települt indoeurópai hettitával. Mészáros Gyula már a 20. század harmincas éveiben bebizonyította, hogy ez a nyelv a kaukázusi nyelvek északnyugati ágával, amelybe az adige (cserkesz), az abház és az abaza, továbbá a nemrég kihalt ubih tartozik, áll közelebbi kapcsolatban. A hurri (hurrita) pedig a csecsen–ingus–bac (vajnah) és dagesztáni nyelvekhez kapcsolható, ahogyan ezt nemrég Münchenben kiadott angol nyelvű monográfiájukban I. M. Gyjakonov és Sz. A. Sztarosztyin akadémikusok megbízható módon adatolták….” [Veres Péter: Az észak-kaukázusi népek etnokulturális szerepe a magyarság honfoglalás előtti ko rai etnikai történetében, https://nti.btk.mta.hu/images/evkonyv/2008/verespeter.pdf, 2016-07-12]