Mikor Tóth Tibor antropológus visszatért a Turáni Alföld északi részén található Torgaj-vidékről, a Magyar Tudományos Akadémián, az Antropológiai Témabizottság kibővített ülésén 1966. április 12-én „Az ősmagyarok mai relictuma” címmel tartott előadásában ismertette szenzációs felfedezését, mely szerint É-Kazahsztánban él egy magát magyarnak valló közösség. Felfedezésének nem volt visszhangja, kutatásainak folytatását nem támogatták. Azt mondták: állítását semmilyen bizonyítékkal nem tudta alátámasztani. Haláláig őrzött egy titkot, mely szerint a magyar közösségnek saját temetői vannak, ahol a sírokra ciril betűkkel ma is felírják az ott eltemetett személy etnikai származását: Madiar, Madyar vagy Madijar (Мадиар, Мадияр vagy Мадъяр) - mindhárom írásmód kiejtése a ciril betűs írás olvasásának szabályai szerint MAGYAR - törzs (тайпа) v. nép/nemzetség (ру). Azt a tényt, hogy Tóth Tibor tudott az írásos bizonyítékokról, Margittai Gábor 2007-ben a Torgaj vidéki Szagában rendezett kurultájon (törzsi gyűlés) tudta meg Tóth Tibor hajdani helyi kísérőjétől.

Kép: Sírkő a szagai magyar temetőben.

Benkő Mihály 1989-ben indult Ny-Mongóliába az ott élő kazakok közé, hogy az ősmagyar temetkezési szokások ma is élő párhuzamait kutassa. Kutatásának célja megváltozott, amikor 1996-ban megtudta, hogy a nyugat-mongóliai kazakok között magyar néptöredék él. Először eredetmondákat gyűjtött és az ősi motívumokat hordozó használati tárgyakat, továbbá a mongoloktól és kazakoktól eltérő antropológiai arculatú, magukat magyarnak valló személyeket fotózott. Később azt is megtudta, hogy a kazakok között nem csak Ny-Mongóliában, hanem É-Kazahsztánban és Ny-Szibériában is élnek magyar néptöredékek. É-kazakisztáni, majd három ny-szibériai útján megdöbbenve tapasztalta a Tóth Tibor által eltitkolt tényt, hogy a magyaroknak saját temetőik vannak etnikai eredetet jelző sírfeliratokkal. Itt jegyzem meg, hogy a nyugat-mongóliai kazak és magyar sírokon nem volt sírfelirat, de a magyarok kis faházakat emeltek a sírok fölé, míg a kazakok kődombokat. Kazakisztánban és Nyugat-Szibériában sikerült argün-magyar és kipcsák-magyar leszármazási táblákat, un. sezseréket is gyűjteni. Így a magyar néptöredékek napjainkig való fennmaradását Benkő Mihály a szájhagyomány és néprajzi bizonyítékok mellett írásos bizonyítékokkal is alá tudta támasztani.

Kép: Az "omszki" kipcsák magyar sezsere egy lapja

Benkő Mihály 1989-2007 közötti terepkutatásainak egy-egy szakaszáról fotókkal illusztrált könyveket adott ki, majd 2020-ban, 80 éves korában egy összegző, életműkönyvet is megjelentetett „Őseink nyomában Ázsiában” címmel.

Kép: Magyar házaspár, ezüstveretes nyeregkápa Bajan Ölgij tartományban, Nyugat-Mongólia és a palmettás díszítés magyarországi párhuzama, a budapest-farkasréti vezetes tarsoly rekonstrukciós rajza.

Benkő Mihály fotói pótolhatatlanok, ugyanis időközben nemzedékváltás történt, akik még érintkeztek a Szovjet-rendszer előtti életformában élő személyekkel, eltávoztak az élők sorából. A fiatal generáció már más életformát követ, nem érdekli őket a régi szokások, családjuk etnikai eredete. „Mi már kazakok vagyunk”- mondják. A nyugat-szibériai Karatal aulban hajdan élő magyar közösség szétszóródott, az utolsó hír szerint már csak egy személy él ott, ahol Benkő Mihály 2007-es útja idején még 80-an laktak.

A fotókról László Gyula régész-történész professzor a következőket írta:

„Benkő Mihály mongóliai fényképei – valamint jegyzetei – elsőrendű gyarapodást jelentenek a magyar őstörténet kutatásában, ugyanis éppen arról adnak hírt, ami a földben/sírokban, településeken elpusztult: a mindennapi életről. Látjuk a jurtot a benne folyó élettel, látjuk a téli-nyári legeltetési szokásokat, a családok mindennapját, a lószerszámokat, a nyergelést, a szórakozást, jókedvet, a temetőket, tájakat, havasi legelőket és a nyári szállást, egyszóval mindazt, ami felidézheti őseink életét. Nagy érték ez a fényképsorozat, köszönet érte Benkő Mihálynak.” [László Gyula régész ajánlása a Nomád világ Belső-Ázsiában (Budapest, 1998.) című könyvben.]