Nyelvészeti és régészeti adatok alátámasztják azt a megállapítást, hogy a magyarság legrégebbi őshazája, néppé alakulása összefügg a ló háziasításával, a küllős, kétkerekű, íjásszal felfegyverzett harci szekér felfedezésének magterületével, a magyarság útvonala pedig ezeknek elterjedésével. A harci szekér és a lovas-íjász hadviselés elterjedésének kérdésével korábban foglalkoztam. Ez a cikk a Kárpát-medencébe történt hun (IV. század), majd magyar (IX. század) bejövetel előtti fontos állomással, a Kaukázus térségével foglalkozik.
Rubruk francia szerzetes 1255-ben készült útleírásában a következőket írja: „„…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus (kiemelés tőlem - B. I.) szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [KATONA 1981, 95-100] Isidorus valójában – forrásmegjelölés nélkül - Hieronymus (347-420.) szavait idézte, aki a hunok 395. évi, a Római Birodalom keleti tartományai ellen - a Kaukázuson keresztül - indított hadjáratáról írt 77. levelében megemlíti a hunok egy korábbi hadjáratát is: „… Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. ...” [HORVÁTH 2013] Hieronymus közlése korrekcióra szorul. Hérodotosz szkítákról és Cyaxares méd királyról (i. e. 625-585) beszél és a Kaukázustól délre lévő területek megszállásának időtartamát 28 évben határozza meg. [HÉRODOTOSZ 2007.] Rubruk és Isidorus tehát evidenciának tekintette a szkíta-hun-magyar continuitást.
A hunok a történeti források szerint 370 körül keltek át a Volgán, ezt követte a hunok említett 395. évi hadjárata. A hadjárat hídfőállása értelemszerűen a Kaukázus északi előterében volt. A Kaukázuson – déli irányban – a Dariel hágón (Alán szoroson) keresztül keltek át, majd a Kaukázus és a Kaszpi tenger közötti keskeny folyósón, a későbbi Derbend átjárón keresztül tértek vissza. A Kaszpi tenger menti folyósó már a szkíták említett, Méd Birodalom elleni hadjárata idején is ismert volt, később Nagy Sándor épített itt erődítményrendszert az északi népek ellen (Nagy Sándor Vaskapuja), a hunok ezt lerombolták és a folyósót egészen az arab hódításig megszállva tartották. Joannes Malalas (491-578) bizánci krónikaíró Chronographia című műve szerint a hunok vezére 530 körül Muageris (ejtsd: Magyar) király volt, aki Meotisz (Azovi tenger) menti szállásterületét bizánci büntetőhadjárat miatt kénytelen volt elhagyni [MORAVCSIK 1927, 258–271.]. A Kaukázus északi előterének keleti oldalán ebben az időben építette meg I. Kavádh Szaszanida uralkodó (488-496 és 498-531) Derbend erődítményét, majd fia, I. Huszrau Anorsíván (531-579) több erődítményt, köztük Kici Madzsart és Ulu Madzsart. [DERBENT-NAMEH] Az erődítmények neve a helyőrség nemzetiségére utalhat. Muagerisz király népe ennek alapján a bizánciak vetélytársának, a Szasszanida Perzsa Birodalomnak a szolgálatába állhatott. Itt, a Kuma folyó partján adatolták Al-Madzsar várost a XIV. században, melyet 1396-ban Timur Lenk csapatai pusztítottak el.
Kép: Derbend erődítménye
A hunok 370 körüli megjelenése előtt a Kaukázus északi előterének urai a szarmaták, előttük pedig a szkíták voltak. Ezeket a népeket a hunok birodalmukba integrálták. A magyar eredetmonda, a csodaszarvas legenda három nép, a magyarok, türkök és az alánok egyesülését írja le. Az eredetmonda szerint Hunor és Magor egy szarvast követve Perzsiából költözött a Meotisz (Azovi tenger) mocsarai közé, majd onnan Szkítiába. Közben Belár (bolgár) asszonyait, leányait rabolták el, akik között volt Dul király két leánya is (alánok). Ezt a két lányt Hunor és Magor vette el, és utódaik a hunok vagy magyarok. [KÉZAI]. A magyar eredetmondában szereplő Meotisz mocsarai a Don (az ókori forrásokban Tanaisz) torkolatvidékét jelentik. A magyar eredetmonda párhuzamát jegyezte le Prokopiosz, aki szerint két testvér, Utigur és Kutrigur szarvast követve a Kimmer Boszporuszon (keskeny tengerszoros a Krim-félszigeti Kercsnél) kelt át és tőlük származik a hunok két ága. [ERDÉLYI 2012, 45.] A magyarok kaukázusi tartózkodásának emléke a mai napig megmaradt az ott élő népek körében.
„Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is.” [Идрисов Ю. 2017] A Dél-Kaukázusban, a mai Azerbajdzsán területén is több „madzsar” etnikai nevet tükröző földrajzi név mutatható ki: Madzsar-garaoglan, Madzsarli, Madzsar-jeri [HASZONOV 2008.]
A magyar eredetmonda összhangban van Diodorus Siculus (i. e. 90 körül – i. e. 27 körül) feljegyzésével, mely szerint a szkíták a Kaukázus déli előterében található Ara(s) folyó mellől származtak, majd átkelve a Kaukázuson északi irányban, meghódították a Fekete-tenger északi partvidékét. A szkíták magukkal hozták a vasfeldolgozás tudományát. Keleti és nyugati irányban terjeszkedve az Eurázsiai sztyeppeövezet urai lettek. A szkíták Médiából (ókori neve: Madaj) telepítették a szarmatákat a Tanaisz (Don folyó) mellé. A szarmaták nyelve Herodotosz szerint a szkítáékhoz hasonló, bár kissé eltér, de megértik egymást. Az áttelepítésre a korábban említett méd-szkíta háború idején kerülhetett sor. Később a szarmaták elhatalmasodtak, és elfoglalták a korábbi szkíta területeket.
Diodorus Siculus (i. e. 90– i. e. 27 körül) a következőket írta: [a szkíták] „…Kezdetben az Arares (Aras) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: … Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig – B. I.), és a további területet egészen a Donig. … Nem sokkal később … meghódítottak egy jelentékeny földsávot a Donon túl, egészen Thráciáig, majd hadjáratot vezettek a Don innenső oldalán, és kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. Út közben sok jelentős népet meghódoltattak, úgy hogy a szkíták birodalmát az egyik oldalon egészen a keleti óceánig, a mások oldalon a Kaspi-tengerig és a Maiótis-tóig kiterjesztették.” A nép ereje ugyanazon mértékben növekedett, és kiváló királyaik voltak. „Ezektől kapták a nevüket a szakák, a masszagéták, az arimaszposzok, és még más népek. Ezek királyai az általuk legyőztött népek közül sokaknak új lakóhelyet jelöltek ki. … alapítottak két gyarmatot: az egyikhez Asszíriából … a másikhoz Médiából szállították el a népet a Tanaiszhoz (Don folyó - B. I.), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták." [DIODORUS 1967, 28-29. o.]
A magyarság embertani arculata kialakulásával kapcsolatosan Dr. Tóth Tibor a következőket állapítja meg: "Összefoglalóan, a rendelkezésre álló leletek alapján megállapítható, hogy a honfoglaló magyarság embertani kialakulásának folyamata eltérő az Ural melléki ugor csoportokétól és kronológiailag a folyamat már a szarmata korban elkezdődött, regionálisan pedig nem az Urál-, hanem az Észak-Káspi melléken ment végbe." [TÓTH 1965, 139-149.]
A nyelvészeti adatok is a Kaukázus északi előterében való hosszabb tartózkodásra utalnak. Zimonyi István doktori disszertációjában a nyelvészeti adatok alapján idézi Róna-Tas András Kaukázus északi előterére utaló, növény és életföldrajzi adatokhoz kapcsolódó megállapításait: „A táblázat 14 növénynevéből kilenc esetében alán megfelelő is adatolható, ami arra utal, hogy az alán, a török és a magyar között szoros nyelvi érintkezés lehetett. Alán eredetű a magyarban a tölgy és alán eredetű török közvetítéssel a som, komló. Török eredetű a magyarban és az alánban a kőris, kökény, körte, gyékény, mogyoró, komócsin. Végezetül török eredetű a magyarban a bükk, dió, gyűrű(fa), gyertyán, gyümölcsény. Mindez alapján egy viszonylag hosszan tartó érintkezést feltételezhetünk az alán, a nyugati-török és a magyar nyelvű csoportok között. Róna-Tas szerint az alánokra vonatkozó forrásokat is figyelembe véve az alánok lakhelye a Kaukázus–Don–Azovi-tenger keleti partja által határolt terület lehetett, de alánok éltek a Krím félszigeten is. .. az életföldrajzi adatok egyáltalán nem utalnak a Volga-vidékre, emellett az átvétel több generációs együttélést feltételez… Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a faneveink és más növényneveink, halneveink és szőlő- és borkultúránk arra utal, hogy a honfoglaló magyarság kialakulásában a Kaukázus előtere [Kiemelés tőlem – B. I.] fontos szerepet játszhatott” [ZIMONYI 2012., 93-94.]
Itt jegyzem meg, hogy ezzel a kérdéssel Veres Péter is foglalkozott több munkájában [VERES 1985, VERES 2009. 78. sk.].
Egy nép identitástudatának három legfőbb jellemzője: a közösen használt nyelv, az antropológiai arculat és a közösség önelnevezése. Őseink közösséggé alakulásuktól kezdődően a Kárpát-medencébe költözésig megőrizték katonai fölényüket, integritásukat. Ebben nagy szerepet játszott kezdeményező szerepük a ló háziasításában, a harci szekér alkalmazásában, a lovas-íjász harcmodor kifejlesztésében, ugyanakkor az iráni és türk nyelvi (kölcsön) hatások alapján megállapítható, hogy történelmük során jelentős idegen etnikumot tudtak integrálni. [VERES 2009 53. sk.]
Arendt és Zakharov „Studia Levedica” című alapvető munkájukban megállapították, hogy annak a területnek egy részét, amely a VII- IX. századok során a kazárok hatalma alatt állott, a IX. század első felében a magyarok lakták. Ez volt Levedia, amely valahol a Dnyeper és Don közötti pusztákon terült el [Arendt-Zakharov 1935,42.]. A magyarok valószínűleg már a IX. század elején a Fekete-tengernél voltak. A nyugati krónikák feljegyzése 839-ből jelzi, hogy nem sokkal az események feljegyzése előtt egy orosz követség nem érhetett vissza hazájába, mert az utat egy sztyeppei nép vágta el [Arendt–Zakharov 1935, 43.]. Ez a nép csak a magyar lehetett. A jelek arra mutatnak, hogy éppen a magyarság volt az a nép, amely a szablyákat, öv-, lószerszám-, tegez-vereteket Keleten korábban a türköktől átvette (szerintem fordítva volt - B. I.), a Kazár Birodalom területén használta, majd tovább vitte magával Nyugatra.[Arendt–Zakharov 1935, uo.].
A magyar tudományos érdeklődés a keleti magyarok keresése, és a honfoglaló magyarok útjának állomásai rekonstruálása terén már korán a Kaukázus és a hozzá kapcsolódó puszták területe felé irányult. Julianus a XIII. században ezen a területen átjutott el a Volga–vidékre, ahol a magyar nyelvet is beszélő keleti magyarokat is talált. [Harmatta János: Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, 2001, 6.]. A XIX. Század első felében Jerney János bejárta Dél-Oroszországot, hogy a magyarság nyomait keresse. Az Első Világháború előtt Zichy Jenő gróf keleti expedíciójának tagjai: Posta Béla és Jankó János végeztek régészeti és néprajzi tanulmányokat Oroszország területén. Fettich Nándor 1926. évi oroszországi tanulmányútja a magyarok részéről megkezdett oroszföldi kutatások folytatása volt. [Zakharov-Arendt 1935, 5. .Zichy István gróf, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának előszava a műhöz.]. Azonban ez a folyamat megszakadt a második világháború után, amikor Sztálin utasítására tilos lett a Szovjetunióban a kazárok – és velük együtt a Volga-Don-Kaukázus-Azovi Tenger-Fekete tenger északi partvidéke által határolt területen a IX. században állomásozó magyarok - emlékeinek kutatása is. [Benkő M, Erdélyi I, 83 sk.]. Így ezek a kutatások tudománypolitikai okokból hosszú időre megszakadtak. Jelenlegi megújulásuk arra vezethet, hogy a régészeti, történeti, néprajzi, nyelvi és antropológiai bizonyítékok alapján reálisabb kép alakulhat ki az ősmagyaroknak a Kárpát-Medence felé vezető délkelet-kelet- európai útja állomásairól, és ezen belül a Kaukázus és a tőle északra fekvő doni sztyeppék szerepéről.
Kép: A Kaukázus északi és déli előtere Derbent és Madzsar városok megjelölésével Forrás: Google map
AHARONI Y. et al.:
1999 Bibliai Atlasz, Budapest
BENKŐ Mihály
2001: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001.
BENKŐ M-ERDÉLYI I.
2003: Benkő Mihály, Erdélyi István, Néhány érdekes tudománytörténeti momentum a kazárok kutatása egykori lehetőségeiről. Eleink II/1, (2003),
BURY, J. B.:
1923 The Huns, in: History of the Later Roman Empire by J. B. Bury Published by Macmillan & Co., Ltd.
DERBEND-NAMEH
1853 Derbend- Nâmeh, or the history of Derbend, Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg
DIODORUS of Sicily
1967 Bibliotheke in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, (The Loeb Classical Library).
ERDÉLYI István
2008: Schytia Hungarica. A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei. Budapest: Mundus Magyar Egyetemi Kiadó
ERDÉLYI István
2012 Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest,
GABUJEV, T. A. = ГАБУЕВ, Т. А.
2005 Аланский всадник. Сокровища князей I—XII веков: Каталог выставки. Участники выставки: Государственный музей Востока (Москва), Государственный исторический музей (Москва), Азовский историко-археологический и палеонтологический узейзаповедник (Азов), Северо-осетинский государственный объединенный музей истории, архитектуры и литературы (Владикавказ). Мocквa: ГМИНВ.
HASZANOV, H.:
2008 A közös azerbajdzsáni-magyar etnikai gyökerekről, Európai Folklór Intézet Budapest,
HÉRODOTOSZ:
2007 A görög-perzsa háború, Osiris Kiadó
HORVÁTH Gábor:
2013: Invázió a közel-keleten 395-ben, hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12
Идрисов Ю.
2009. Мю Ногайцы в Терско-Сулаком междуречье. «De Caucaso”. Карачаевск, 2009, 51, http://kumukia.ru/?id=726, letöltve: 2017-01-01 (ford.: Benkő Mihály)
KATONA T. (szerk):
1981 A tatárjárás emlékezete, Bp., 95-100. Fordította: Györffy Gy
KÉZAI Simon:
Magyar Krónika, (ford.: Szabó Károly), http://mek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm, letöltve: 2017-11-07
KISS Bálint:
1839 Magyar régiségek, Pest
MÉSZÁROS Gyula:
1938 Chattiak és Skythak, Szeged, 1938., http://eco-invest.hu/chattiak_es_skythak.pdf, letöltve: 2017-11-07
MORAVCSIK Gyula
1927 Muagerisz király, Magyar Nyelv, XXIII. (1927) 258–271.
MÜBARIZ Helilov – NYITRAY Szabolcs:
2008 Ősmagyarok Azerbajdzsánban, Hun-idea Kiadó, Budapest
SZERELMEY Miklós:
1847 Magyarok a Kaukázusban, Pest
SZULOVSZKY János:
2015 Régi problémák, új adatok, újragondolt magyar őstörténet, ETHNOGRAPHIA 126/2015. 4. sz., http://real.mtak.hu/31151/1/Szulovszky_2015_Regi%20problemak-uj%20adatok_Ethn_126_nr4_652-669.pdf, letöltve: 2017-11-08
TÓTH Tibor:
1965 A honfoglaló magyarság ethnogeneziséne problémája, in: Anthropologiai Közlemények, IX. évf. (1965) 4. sz.
VERES Péter:
1985 Magyarok a Kaukázus előterében. Újabb régészeti, nyelvészeti és növényföldrajzi eredmények az előmagyarok vándorlásának rekonstruálásához. Ethnographia XCVI. 1. 114–126.
VERES Péter:
2009 Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009.
VINOGRADOV, V. B.:
1983 Altungarische Paralellen zu einigen Gräbern des alanischen Gräberfeldes bei Martan-Ču. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae Bd. 35. 211–220.
ZAKHAROV, Aleksei Alekseevich – ARENDT, V. V.:
1935 Studia Levedica. Régészeti adatok a magyarság IX. századi történetéhez. Budapest: Magyar Történeti Múzeum. /Archeologica Hungarica XVI.
ZIMONYI István:
2012 A magyarság korai történetének sarokpontjai, Szeged, 2012, http://real-d.mtak.hu/597/7/dc_500_12_doktori_mu.pdf, hozzáférés: 2017-09-26
Kapcsolódó cikkek:
AZ ŐSTÖRTÉNET „HARCKOCSIJA” ÉS A MAGYAR ETNOGENEZIS
Horváth Gábor: A HUNOK 395. ÉVI ÁZSIAI HADJÁRATA A RÓMAI BIRODALOM KELETI TARTOMÁNYAI ELLEN
