989-ben, gátépítés közben Korobcsinónál (Dnyepropetrovszki terület, Krinicski járás, Ukrajna) lovas sírt hoztak a felszínre és dúltak fel a gátépítők. Bár számos lelet eltűnhetett a régészek helyszínre érkezése előtt, a gazdanak látszó sír tudományos világ számára ismertté vált leletei jelentősnek tűnnek a magyar őstörténet szempontjából. A korobcsinói ezüst szablya hüvelyszáj veret eddig az első ilyen jellegű publikált délkelet-európai sztyeppei lelet, amelynek pontos párhuzamát tárták fel a kárpát-medencei magyar honfoglalás kori temetőkben. A sírból arany szem- és szájlemezek társaságában előkerült az eddig egyetlen ősmagyar síról származó, valószínűleg selyemre varrott, teljes arcot fedő arany halotti maszk. Minden jel arra utal, hogy az i. sz. IX. század közepére sztyeppei nagyhatalommá vált ősmagyar nép egyik vezérét temethették el a Dnyeper-vidéki jelöletlen sírban.

Kulcszavak: aranymaszk, Korobcsinó, ősmagyar, vezérsír

Nagy jelentőségű régészeti leletet adott közre az Acta Archaeologica Academiae Scientarium Hungaricae-ben két ukrán szerző: L. N. Csurilova és O. M. Prihodnyuk. 1989-ben, gátépítés közben Korobcsinónál (Dnyepropetrovszki kerület, Krinicski járás) gazdag lovas sírt hoztak a felszínre és dúltak fel a gátépítők. A következő tárgyakat szállították be a bejelentés napján a dnyepropetrovszki múzeumba: aranyozott ezüst tál és csésze, a szablya tokjának szájrészéről egy ezüstveret, egy-egy arany és ezüst karperec, öt kerek préselt aranylemez, egy négyszögletes aranylemez és egy téglalap alakú aranylemez kettős véggel. A sír hitelesítésekor a múzeum munkatársai a következő tárgyakat találták a helyszínen: arany maszk, arany szablyahüvely veret, vaskengyel, két vas nyilhegy és agyagkancsó töredéke. A falu lakói 5 további kerek préselt aranylemezt adtak át a múzeum munkatársainak. Elbeszélésük szerint a földmunka során több agyagedény elpusztult. Néhány embercsont és lócsont is előkerült a hitelesítés során.

Nem tudhatjuk, hány tárgy és milyen tárgyak tűnhettek el a sír felszínre kerülése és a hitelesítés között. A szablyát például eltörték és reszelővel vágták szét. [2] Ennek ellenére, az igen gazdagnak látszó sírnak a tudomány számára ismertté vált leletei nagy jelentőségűnek tűnnek a magyar őstörtének szempontjából. (a 24 fennmaradt lelet közül 19 készül nemesfémből, a legtöbbjük aranyból.)

A korobcsinói leletek közül a legtöbbnek van honfoglalás kori magyar párhuzama. Az aranylemezből készült, nyílt végein karneol betétes karperec arany-ezüst változatai ismertek például Egyekről, Kapitányhegyről.[3] Az övvereteknek feltételezhető kerekded préselt aranylemezek párhuzamai ismertek Kétpóról, Krylosból.[4] A nyílhegytípusok, a vaskengyel, a szaltovói típusú korongozott edények gyakoriak a honfoglalás kori magyar sírokban, de általában jellemzőek az i. sz. IX. század sztyeppei kultúrájára is. Vannak azonban olyan sírleletek is a korobcsinói anyagban, amelyek fontos adatokkal egészíthetik ki magyarországi honfoglalás kori történetünk sztyeppei régészeti alapját.

Az egyik ilyen lelet a szablya hüvelyszájának ezüstverete, fonatos-palmettás díszítéssel (1. kép). .A dél-orosz-dél-ukrán styeppékről ez az első olyan (publikált) ötvösmunka, amely valóban a később a Kárpát-medencében virágzó honfoglalás kori ötvösművészet teljesen kifejlett formájában történő, honfoglalás előtti megjelenése példájának tekinthető.[5] Például a galgóci és a banai tarsolylemezeken, valamint a karosi II. temető 11. sír szablyájának markolatán és hüvelyszájának veretén szinte pontosan ugyanez a fajta palmettás-fonatos minta látható, mint a korobcsinói ezüst kardhüvelydíszítésen.[6] Ez a tény is jelzi, hogy a magyarországi honfoglalás kori ötvösművészet mintakincse már a korábbi sztyeppei szálláshelyeken csaknem teljes pompájában kifejlődhetett, vagyis valószínűleg mégsem Athénének Zeus homlokából történő kiugrása módján szökkent hirtelen szárba a Kárpát-medencében. Révész László már korábban feltételezte, hogy az általa feltárt, méltán híressé vált karosi leletek, honfoglalás kori ötvösművészetünk remekei, még a honfoglalók első nemzedékével együtt, az előző hazából érkezhetek a Kárpát-medencébe.

A IX. századi dél-oroszországi és dél-ukrajnai leletanyag céltudatos feltárásának komoly nehézségeivel kapcsolatban alapvető fontosságúnak látszik M. I. Artamonov immár több mint hatvan éves megállapítása a "Szarkel és néhány más Észak-nyugat Kazáriai erőd" című cikkében: "Magyarázatra szorul, hogy miért nem voltak kurgánok a sírok felett a kazár korban Kazária központi területein, és általában országunk déli részén. Mindezeken a területeken a kurgán nélküli temetkezés volt az uralkodó jellegű a vizsgált időszakban. Ennek következtében a temetők megfigyelése véletleneken múlik, már csak azért is, mert célkutatásuk sem folyt."[7] S. A. Pletneva pedig szinte napjainkban írja a következőket a kazár kori Dnyeper-vidékről: "... A leletmentő ásatások, amelyek különösen széles körben folynak az ukrán sztyeppéken, hatalmas mennyiségű sírlelet anyagot tárnak fel az i. sz. VI-VII. századtól a XIV. századig tartó időszakból. Azonban ezeket a leleteket még  nem dolgozták fe, nem adták ki, így tehát a terepmunka közbeni hozzávetőleges keltezés pontosságát meghatározni lehetetlen. Amikor ez a feltárt anyag napvilágot lát majd, minden bizonnyal érdekes adatokat kapunk a kazár kultúra Dnyeper-vidéki változatáról." [8] Hozzátennénk: könnyen lehet, hogy nem is annyira a kazárokról, mint a honfoglalás korát megelőző korszak magyarságáról és a magyar szálláshelyeket később elfoglaló, ugyancsak sírjelek nélkül temetkező besenyőkről. Üdvös lenne, ha az Ukrajna helyi múzeumaiban rejlő hatalmas, VII. század utáni publikálatlan sztyeppei nomád anyagot magyar kutatók is tanulmányozhatnák.

A korobcsinói sír másik fontos leletcsoportja az a három síma felületű aranylemez, amit a leletet leíró ukrán szerzők formájuk alapján halotti álarc részeinek vélnek. Ezek közül a legnagyobb aranylemez (17,3 x 13,7 cm) feltehetőleg teljes arcot fedő halotti maszk volt szem, és szájnyílások nélkül. .A két kisebb aranylemez közül pedig a négyzet alakú (4,4  4,4 cm) szemlemez, a 4,2 x 2,4 cm nagyságú, egyik oldalán kettős végződésű lemez pedig szájlemez töredék [9] (2. kép). A leletek alapján a honfoglaló magyaroknál elterjedt ezüst-aranyszemes, "szemüveges" halotti álarcok eddig ismert formái egy harmadik formával egészíthetők ki: a valószínűleg szintén selyem arclepelre varrott arany szem- és szájlemezek fölé helyezett aranymaszkkal. Ezért a korobcsinói aranymaszk és arany szem- és szájlemezek jelentősége egyaránt nagy a honfoglaló magyarok, valamint általában a népvándorlás kori eurázsiai lovas nomádok halotti arcakaróinak eredete és története szempontjából.

A honfoglaló magyarok ezüst-aranyszemes és szájlemezes halotti arctakaróját, az obi-ugorok néprajzilag adatolt halotti arctakarójának régészeti párhuzamát Dienes István fedezte fel a Tiszaeszlár-Basahalom II. temetőben, 1960-ban. [10] A basahalmi lelet és a későbbiek során előkerült kárpát-medencei halotti arctakaró maradványoknak az Urál-vidéki régészeti párhuzamait Fodor István gyűjtötte össze, majd ismertette tanulmányában a magyar szakmai közönséggel. [11] Az 1980-as évek második felében jómagam is foglalkoztam az ősmagyarok halotti maszkos temetkezési szokásával. Írásaimban a sajátos ősmagyar halotti arctakarónak az eredetét, helyét és pontos szerepét igyekeztem meghatározni a népvándorlás kori eurázsiai lovas nomádok selyem, illetve textil, bőr alapú halotti maszkjai, arctakarói között. [11/a] A korobcsinói leletet bemutató cikk szerzői: A. M. Prihodnyuk és L. N. Csurilova a halotti maszk leírásakor a népvándorlás kori lovas nomádok halotti maszkjának elterjedésével kapcsolatban hivatkoznak az egyik tanulmányomra is. Az alábbiakban néhány kiegészítést fűznék a két ukrán edző elemzéséhez, az idézett cikkem megjelenése óta tudomásomra jutott régészeti és néprajzi adatok alapján.

Kutatásom eredményeit a cikkeim megjelenése óta eltelt tíz év során a magyar őstörténettel foglalkozó kutatók többsége elfogadta és pozitívan értékelte. Értek bírálatok is. Ilyen volt például Veres Péter véleménye, amely szerint halotti maszkok sokfelé voltak a világon, így más földrészeken is, már a neolit kortól kezdve. [12] Ennek az állításnak az igazságát készséggel elismerem, mindössze annyit jegyeznék meg, hogy a magam részéről kizárólag az eurázsiai lovas nomádok népvándorlás kori (i. sz. I. évezred) selyem alapú halotti maszkjaival kívántam foglalkozni, ezeknek eredetével és a sajátos honfoglalás kori magyar halotti arctakarókhoz fűződő kapcsolatával. Más idők és más földrészek halotti maszkjait ezúttal nem tanulmányoztam, nehogy a konkrétan vizsgált témámtól elvonják a figyelmemet. Egy másik bírálat szerint "a nálunk előkerült szemfedők pontos párhuzamait egyedül az Urál-vidéken lehet megtalálni".  A bíráló szerint tehát a honfoglaló magyarok halotti arctakarójának nincsenek közvetlen párhuzamai Belső- és Közép-Ázsiában, vagyis ott, ahol én vélem megtalálni a népvándorlás kori lovas nomád előkelők selyem alapú halotti maszkjának eredetét. Például a Tienshan I-VI. századi, teljes arcot fedő arany-maszkjai nem hasonlíthatók össze formailag sem és többnyire anyagukban sem a honfoglalás kori magyar ezüstszemes halotti arctakarókkal, vagy a Rakamazon előkerült eddigi egyetlen honfoglalás kori magyar arany "szemüveggel". [13]

Való igaz, hogy teljes arcot fedő nemesfém halotti maszkok ősmagyar vagy honfoglalás kori magyar sírból a bírálat megjelenésének idején még nem váltak ismertté a tudomány számára. A feltárt ősmagyar nemesfém szem- és szájlemezek többsége pedig valóban ezüstből készült, és csak igen ritkán aranyól. A fenti ellenérv azonban tarthatatlanná vált a korobcsinói ősmagyar vezérsír teljes arcot fedő aranymaszkjának és arany szem- és szájlemezének felfedezése és publikálása után. Végképp kiderült, hogy a népvándorlás kori lovas nomád világ előkelői között elterjedt selyem alapú halotti maszknak nemesfémből készült valamennyi formája: vagyis a teljes maszk, az ún. "szemüveg" és a szem- és szájlemezek egyaránt adatolhatók Belső- és Közép-Ázsiából, [14] az Urál és a Volga vidékéről, [15] valamint a délkeleteurópai sztyepék és a Kárpát-medence I-X. századi magyarságánál is.

Azon feltevésemnek, hogy a selyem alapú halotti maszk Belső- és Közép-Ázsiából érkezhetett a kelet-európai területekre, nincsenek - és nem is voltak - időrendi akadályai sem. A korobcsinói leleteket bemutató cikk szerzői azt írják, hogy a Tien Shan és az Altaj vidékén (az én időrendi összeállításom szerint) az i. sz. I-IV. és VI-VII. századi sírokból kerültek a felszínre előkelő temetkezésekből selyemre vagy más alapanyagra, pl. bőrre varrott halotti szemfedők. Ez így nem egészen pontos. Tártak fel Közép- és Belső Ázsiában i. sz. V. századra keltezhető selyem alapú maszkos temetkezéseket is. [16] Tehát a szokás Belső- és Közép-Ázsia nomád és félnomád előkelői között az i. sz. I-VII századokban megszakítás nélkül létezett. Így, még ha valóban megjelentek volna is a selyem alapú nemesfém maszkos temetkezések az Urál-vidéken már az i. sz. III-IV. században - amire nézve egyébként az adott bírálat alapján semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésemre, még csak hivatkozás formájában sem -, akkor is érkezhettek oda a népvándorlás első jelentős hullámával, az éppen akkoriban Belső- és Közép-Ázsia irányból Európa határain megjelenő ázsiai hunok közvetítésével. [17]

A korobcsinói leletet közlő szerzők azt írják, hogy a korobcsinói arany maszkot és szem- és szájlemezeket a magyarországiakhoz hasonlóan bőrre varrhatták. [18] Aranymaszk esetében valószínűbbnek látszik a selyem alap, ami sajnos Délkelet-Európa talajában nem, vagy csak nyomokban maradhatott fenn napjainkig. Távolabb, az Urál-vidéken, Bolsije Tigan'i keleti magyar temetőben az ásató régész, Jelena Alekszandrovna Khalikova megfigyelt selyem-maradványokat a halott koponyáján a szem- és szájlemezek alatt. [19] Magyarországon is  kerültek elő honfoglalás kori sírokból a szem- és szájlemezek alól selyemnek gyanítható arclepelmaradványok, például a rakamazi temető előkelő sírjaiból. [20] A. M. Tallgren szerint a halotti maszkok selyem alapja esetében a párhuzamokat Kína irányában kell keresni, a maszkok viszont parthus és iráni kapcsolatot jelenthetnek. [21] Az ókorban több ezer éven át, időszámítsunk első évszázadaiig létező mediterrán, parthus és pontusi nemesfém (elsősorban arany-, egy-egy esetben elektron-) maszkok, szem- és szájlemezek az eddigi adatok alapján sohasem voltak selyemre varrva. Nemesfém dróttal erősítették őket a halott fejére. Kínában viszont élő szokás volt a halottak fejének selyembe tekerése az időszámításunk előtti évszázadokban. [22] Az i. sz. I. évezredben a Belső- és Közép-Ázsiából, Kína kultúrájának hatóköréből Kelet-Európába érkező népvándorlás kori lovas nomádok ezüst-aranyszemes halotti maszkjait az eddig ismert leletek alapján minden esetben felvarrták valamilyen anyagra, az előkelőbbek esetében többnyire selyemre. Ezek az adatok is valószínűbbé teszik az Urál-vidéki halotti maszkoknak délkeleti, keleti származását a délnyugatival szemben.

Már eddig is voltak pontos párhuzamai belső-ázsiai selyem alapú szemfedőknek a Kárpát-medencében, ha nem is éppen a honfoglaló magyaroknál, de az avaroknál. A kunbábonyi kagán sírjából előkerült T alakú aranylemezre gondolunk itt, amelyet maszkként értékelt az ásató régész, H. Tóth Elvira is,[23] különösen, miután a kunbábonyi maszkkal együtt feltárt arany lunettának egy változata felszínre került a Hortobágy-árkusi avar temetőből, két, láthatóan valamilyen anyagra felvarrott, kerek arany szemlemez társaságában. Közép-Ázsiában, Kirgizisztánban, a Talasz völgyi Ketmen-Töbe-i, a hunokkal összekapcsolható temetőben (i. sz. II-V. sz.) kilenc T alakú, orrot és szemöldököt ábrázoló aranylemezt tárt fel I. K. Kozhomberdiev kirgiz régész, szájlemezekkel együtt. [24] Ebből egy publikált. [25] Az utóbbi időben pedig Kína Hsingchiang tartományában, a valamikor Stein Aurél által is kutatott Ying Pan-i temetőből került elő egy előkelő halott selyembe burkolt arcáról, az orrnyeregről egy az orr alakjához igazodó aranylemez. [25] E felett lenvászonból készült, emberi arc formájú maszk volt, a homlokon aranypánttal, festett szemöldökkel, szemmel, szakállal és szájjal. Mindez tovább bővíti ismereteinket a népvándorlás kori eurázsiai nomádok halotti maszkja formáiról, valószínű eredetéről, útjáról Kelet-Európáig.

Változóban van a kép a népvándorlás kori nyugat- és dél-szibériai fém szemlemezes halotti arctakarókról is. Ezek közül itt három ismertebb leletről szólunk: a baszandajkai teljes egészében fennmaradt halotti arctakaróról, valamint az Uszty Tartasszi és a Barszov Gorodok-i temetőkből felszínre került szemlemezekről.

 A baszandajkai (Tomszk-vidék) temető 55. kurgánja 5-ös női sírjának halotti szemfedője formára igen közel áll a Belső-Ázsiában, Turfánban feltárt szemfedőkhöz. Ugyanis az arcra borított, gyöngyökkel díszített sárga selyem arclepelre a szem, a homlok és a száj fölé varrtak kerek bronzlemezeket. E fölött a szemfedő fölött volt egy második kendő, amelybe az egész fejet beburkolták. E hasonlóság miatt, amikor 1985-ban az anyagot tanulmányoztam, csodálkoztam a sír kései - XV-VI. századi - keltezésén. A "Baszandajka" cikkgyűjtemény szerzői sohasem kételkedtek abban, hogy a baszandajkai kurgánok török jellegűek és kevés közük lehet a helyi (obi-ugor, szamojéd) lakossághoz. [26a]  Véleményük szerint az Ob-Tomszk-i vidék már igen korán kapcsolatba került Belső- és Közép-Ázsiával, és a nagy nomád államalakulatok népei megtelepedtek a Felső-Ob mentén. Azonban, a szerzők, mivel más, pontosan keltező tárgyi anyag nem állott rendelkezésükre - nem véve figyelembe a baszandajkai temető közvetlen közelében lévő Altaj hegyeiből ismert több száz VII-VIII. századi türk kőszobor szablyaábrázolásait -, feltételezték, hogy szablyák kaukázusi importként, a XV. századtól kezdve jelenhettek meg ezen a vidéken. Ezért a baszandajkai sírokat az ezen időszak utáni századokra keltezték. Azóta ezt a keltezést a Szibéria türk régészetével foglalkozó orosz kutatók felülvizsgálták. Jelenleg a baszandajkai kultúrát leletanyaga alapján az eddiginél négy-öt évszázaddal korábbra, a XI-XII. századra keltezik és a kimekekkel kapcsolatba hozható szrotszkii kultúrába sorolják be. [27] Egy-két évszázadnyi további "időutazás" a népvándorlás korábbi időszakaiba a baszandajkai kultúra esetében nem elképzelhetetlen.

A Baraba sztyeppén, az Uszty Tartassz-i temetőben 1895--ben S. M. Csugunov tárt fel az 5-ös kurgánból a férfi csontváz koponyájának szemgödreiből két szív alakú bronzveretet, ezüstszálakkal átszőve, vékony pusztulóban lévő textilre helyezve, bronz övveretek, aranyozott ezüst fülbevalók, egyenes kard, tizenegy nyíhegy, kengyel és zabla társaságában. [28] A leletet már S. M. Csugonov is török emléknek tekintette. Az újabb orosz elemzők az Uszty Tartassz-i kurgántemetőt is a szrotszkii kultúra körébe sorolják és a kimekekkel hozzák kapcsolatba.[29]

Különösen érdekesek a Barszov Gorodokban ("Párducok Városkája") 1891-ben Frerik Martin svéd kutató által feltárt, VIII-IX. századi temetőből, egykor arclepelre varrott szemfedők.[30] Fodor István szerint ezek a leletek igazolják, hogy a halotti szemfedőnek a honfoglaló magyaroknál elterjedt formái már az i. sz. VIII. században megvoltak az obi-ugoroknál. [31] Azonban véleményem szerint itt figyelembe veendő a Fredrik Martin Barszov Gorodok-i ásatásának régészeti anyagát közreadó T. J. Arne véleménye is. T. J. Arne az egész Barszov Gorodok-i temető valamennyi tárgyát az itt temetkező etnikummal együtt obi-ugornak tekinti, azonban a szemfedő szokását - a Barszov Gorodok-i négyszögletes bronz szemlemezt és kerek ezüstlemezt a brody-i (Perm környéki) arany szemüveggel összevetve - kelet-ázsiai szokás megjelenésének véli az Urál hegység két oldalán élő népek között az adott időben. [32] Arne leírja, természetesen, a szokás néprajzi párhuzamait is az osztjákoknál. Magyarországon az 1940-es években Harmatta János és Czeglédy Károly cikket készítettek elő, amelyben a Barszov Gorodok-i temető kimek jelegét kívánták bizonyítani, részben a tárgyi anyag alapján, részben pedig azért, mert az Ob-vidék jelentős része ebben az időban a türk eredetű nomád kimek törzsek uralma alatt volt. Ez a ccikk végül is nem került kiadásra. [33]

A selyem alapú, fém szem és szájlemezes, maszkos temetkezések meglétének kérdése a XII-XIII. századokban az eurázsiai sztyeppéket széles körben uraló ogúz-kipcsak, kimek törzseknél nemcsak Dél- és Nyugat-Szibéria területével kapcsolatban merült fel. Fodor István inkább véli a manvelovkai ezüstmaszkos sírt ogúz-kipcsak jellegűnek, mint ősmagyarnak, többek között a kazakisztáni Chelkar tó környékén felszínre került ogúz-kipcsak ezüstmaszk és a manvelovkai sírból felszínre került többi lelet alapján. [34] Az ogúz-törökök halotti maszkjának kérdése érdekes módon vetődött fel a honfoglalás kor néhány éve elhunyt nagy kutatójánál, Dienes Istvánnál, az ősmagyar halotti maszk felfedezőjénél.

Dienes ugyanis - ahogy ezt nekem többszöri beszélgetéseink során elmondta - azért kereste az obi-ugor szemfedő Karlajainen és mások által leírt változatának régészeti párhuzamát a honfoglaló magyaroknál, mert a finnugor eredetű ősmagyar nyelven kívül ásatási eredményei alapján addig az egész ősmagyar kultúrát: az ötvösművészetet, hadművészetet, államszervezetet stb. török (türk) jellegűnek találta. Úgy vélte, hogy nem lehet egyedül a nyelv ugor eredetű. Kell lennie még valami ugor jellegűnek, az ősmagyar hitvilági szokások, így a temetkezési szokások között. Már szakdolgozatában leírta, hogy az obi-ugor halotti szemfedőhöz hasonló hitvilági szokást keres a honfoglaló magyaroknál. 1960-ban várakozásának megfelelően megtalálta a Tiszaeszlá-Basahalom II. temető 10. sírjában a finn kutatók és Csernyecov által leírt obi-ugor szokás pontos régészeti párhuzamát. Természetes volt feltevése, sőt, meggyőződése, hogy itt ősi ugor szokás továbbéléséről van szó.[35] A  Bálint Csanád kandidátusi disszertációjáról adott opponensi véleményében Dienes István többek között a következőkre hivatkozva nem fogadta el a kitömött lóbőrös honfoglalás kori sírok Bálint Csanád által felvetett esetleges besenyő jellegét: "Az újabban előkerült ilyen leletekben is megvan a finnugor jellegűnek tekintett szemfedő."[36] Azonban az ásatások során a kitömött lóbőrös sírokból előkerült halotti arctakaró-maradványok elgondolkodtathatták Dienes. A kitömött lóbőrös temetkezésekben a szemfedő jelenléte nemcsak azt jelentheti, hogy az ilyen sírokba temetkezők finnugor eredetű magyarok voltak - az is megeshet, hogy a besenyőknél is elterjedt volt a halotti arctakarós temetkezési szokás.

Amikor 1986-ban tavaszán - még első, figyelemfelkeltő írásom megjelenése előtt - Dienes Istvánnal az ősmagyar halotti arctakaróról beszélgettünk, ő a következőket mondta nekem: "Annakidején bizonyos voltam abban, hogy itt mindenképpen finnugor eredetű szokásról van szó. Napjainkra azonban már kételyek merültek fel bennem ezzel kapcsolatban" (Hogy kételyeinek a fentiek lehettek az okai, az az én feltételezésem.) Dienes István később házi lektorként közreműködött "Halotti maszk és sírobolus" című tanulmányom végső megformálásában,[37] és mások jelenlétében is kijelentette, hogy elfogadja szóbeli és leírt érveléseimet.[38]

A halotti maszk használata a részleges lovastemetkezéssel együtt valószínűleg még napjainkban is élő szokás a Mongol Altaj ogúz-kipcsak származású kazak nomádjai között.[39] A múlt század első évtizedeiig az altaji kazakok nevezetes, gazdag és előkelő halottjaik arcára selyemlepelre varrott arany-, ezüstlemezeket, néha nemesfém maszkot helyeztek. Az áldozati toron elfogyasztott ló bőrét, a koponyát és a lábszárcsontokat a halott oldalán a sírgödörben vájt fülkében helyezték el, a halott nyergével, övével, fegyvereivel együtt. Tették pedig ezt azért, hogy a halottnak szeme és szája is legyen a sírban, tehát lásson (az arany a Nap, az ezüst a Hold fényét jelentette szimbolikájukban, mint ahogy általában a Kína kulturális hatókörében élő népek szimbolikájában is), és étkezni is tudjon. Vagyis az ezüst-arany-szemes halotti arctakaró az elhunyt arcát jelképezte. A halott sírba helyezett lova pedig biztosította az elhunyt számára a túlvilágon a gyors közlekedést. A szokásnak lehetnek változatai, hiszen ahogy nekem altaji barátaim elmondták, a nomádoknál nemcsak népenként, törzsenként, de nemzetségenként, sőt családonként is léteznek sajátos, idegenek által nem ismert titkok, szokások.[40] Magyarázatként azonban mindenütt a fentiekben leírtakat adták. A régmúlt idők ásatások során előkerült halotti maszkjai mögött álló hitvilági hátteret az írott források adatainak szegényessége miatt elsősorban a recens néprajzi párhuzamok mögötti hitvilág adataival tudjuk összehasonlítani, és ezek természetesen nem nyújthatnak biztos támpontot. Azonban számomra a halott maszk használatának a fenti magyarázata lovas nomád előkelőkhöz méltóbbnak tűnik, mint az, amely szerint azért van a halott arcára helyezett szem- és szájlemezekre szükség, hogy a halott lelke ne jöhessen ki a koponyából, és ne ijesztgethesse az élőket.[41]

Az aranynak és az ezüstnek a fényt árasztó szerepére vall a belső- és közép-ázsiai népek szimbolikájában a V. V. Radlov által gyűjtött altaji dal is:

"Altaj fehér magaslatán
Ezüst virág virágzik
Az Ezüst-hegyek honában
Fehéren ragyog a hold.
Altaj mélykék magaslatán
Aranyvirág virágzik.
Az Arany-hegyek honában
Fényesen ragyog a nap."

A korobcsinói magyar vezérsír arany halotti maszkjának és szem- és szájlemezének felfedezése és publikálása nagymértékben erősíti a népvándorlás kori lovas nomád előkelők selyem alapú, nemesfém maszkos, szem- és szájlemezes halotti arctakarójának eredetével és elterjedésével kapcsolatban eddig rendelkezésre álló adatokat. Ezek szerint ez a temetkezési szokás Délkelet-Kelet felől, Belső- és Közép-Ázsia irányából, valószínűleg ázsiai hunok, valamint türk nyelven beszélő népek közvetítésével jelenhetett meg Délnyugat-Szibériában és az Urál-vidéken az . sz. I. évezred első kétharmadában. Az i. sz. IX. században ez a szokás az Urál-Volga-vidékről nyugat felé vándorló ősmagyarokkal együtt eljutott a délkelet-európai sztyeppékre és a Kárpát-medencébe is. Ezt a feltevést szintén megerősítik az utóbbi néhány évben felfedezett történeti-filológiai adatok a magyarság etnogeneziséről.

A türk birodalom megalakulása idején az i. sz. VI. század közepén a hódító türkök által legyőzött közép-ázsiai ogur-törökök egyes népcsoportjai először a Volga-vidékre majd egy ottani újabb vereség után a sztyeppei utaktól távolabb eső, nehezebben elérhető középső és északi Urál-vidékre menekülhettek, ahol a helyi lakossággal keveredve részt vehettek az ősmagyarok etnogenezisében.[42] Az így kialakult "hetumoger" törzsszövetség[43] átkelt a Volgán. Először a Volga-Oka közén foglalt szállásterületet, majd a VII. század elején dél felé hatolva Kobrat onogur-bolgár államához csatlakozott. Annak felbomlása után szövetségi viszonyba került Asparuch onogur bolgár törzsszövetségével, azzal együtt vándorolt Nyugat felé, és elérte a Kárpátok keleti lejtőit, a Duna, valamint a Fekete-tenger északi partvidékét. A IX. század elején a kabarok csatlakozása után az ősmagyar törzsszövetség a bolgároktól függetlenné vált és az adott korban a kelet-európai sztyeppe-övezet legnagyobb katonai erejével rendelkező nomád államalakulata lett.[44] Az ősmagyarok Dél-Kelet-Európában uralt területeinek egyik központja lehetett a Dnyeper-vidék. Erre a tájra nagyon jól ráillik Ibn Rusztának és Gardizinek az ősmagyarok országáról szóló leírása. A magyarok sztyeppei szállásterületeinek egy, az arab szerzők által leírt egyik határfolyója lehetett akár a Dnyeper is. A Dnyeper partvidékéről könnyű volt portyákat indítani a közelben élő keleti szlávok ellen, és a hadjáratokban ejtett folyókat a Fekete-tenger partján bizánci fennhatóságú területre, a Dnyeper középső vidékéhez közeli kercsi piacra vinni, ahol bizánci luxuscikkekért eladhatták őket. Nomád téli szállásnak is igen alkalmas volt a Dnyeper partvidéke,[45] és mindig is használták erre a célra, amióta és amíg csak lovas nomádok éltek a mai dél-ukrajnai sztyeppéken.

A korobcsinói ősmagyar sírleletet publikáló ukrán szerzők véleménye szerint ebben a sírban az ősmagyar arisztokrácia legfelső rétegéből származó férfi feküdhetett. Feltételezéseik között szerepel a hét törzsvezér valamelyike, a fejedelem, valamint a magyar seregek jobb- és balszárnyának vezetői. A régészeti adatok alapján megalkotott feltételezést más sztyeppei nomád nagyurak, sőt, uralkodók temetéséről szóló hiteles korabeli leírások teszik még valószínűbbé. A Dzsingiszida mongol nagykánokat aranyveretes övek, nemesfém csésze és tányér kíséretében temették el jeltelen sírba, amelynek helyét tízezer lóval tapostatták le.[46] Aranyozott ezüstcsésze és -tányér, arany övveretek kerültek elő a korobcsinói jeltelen sírból is (3. kép). Ezek az imént idézett vezértemetkezési szokás leírás alapján a legmagasabb rangú személyek méltóságjelvényei közé tartoztak a sztyeppei lovas nomád világban az ezüst-aranyveretes hüvelyű szablyával és az arany karpereccel együtt. Hozzájárul mindehhez még az arany halott maszk és alatta az arany szem- és szájlemezek jelenléte is a korobcsinói temetkezésnél. Ez a pompás gazdagság arra vall, hogy az ősmagyarok valóban vezető szerepet játszó katonai hatalom lehettek a délkelet-európai sztyeppén az adott időben, és hogy ennek a sztyeppei nagyhatalomnak egyik vezérét temethették el a korobcsinói sírban.

Mindenesetre igen fontos ősmagyar leletet hozott a felszínre a jeltelen sírok esetében megszokott vak szerencse a Dnyeper-vidéken, 1989-ben. Ennek a leletnek az alapos tanulmányozása új fényt vethet a magyarok honfoglalást megelőző és honfoglalás kori történetének számos kérdésére is.

4. kép: korobcsinói leletek: 1. szablya, 2. szablya hüvelyszáj, 3. aranymaszk, 4. aranyozott ezüsttál, 5-6. karperec, 7. aranyozott ezüstcsésze, 8-9. arany szemlemezek.

SUMMARY

Rich mounted Nomadic grave was brought to the surface and destroyed during dam construction at Korobchino (Dnepropetrovsk, Krinicki District, Ukraine) in 1989. Those finds which became known for the scientific world seem to be very important for the history of the ancient Hungarians. The silver mouth mount of a sabre scabbard from Korobchino is the only published Steppe find of this kind up to now which has punctual paraliels in the Hunngarian cemeteries of the Carpathian Basin from the Conquest Period. Unique find is the compélete golden burial mask in company of golden face-covers and eyecovers (most probably sewn on silk) from an ancien Hungarian grave. It seems probably that one of the leaders of that ancient Hungarian people was buried in the unmarked grave isn the Dnieper-district, which became leading military power on the East-European steppes for the IX. Century A. D.

Keywords: Golden burial mask, Korobchino, Proto-Hungarian, grave of tribal head.

1. O. M. Prikhodnuk-L. N. Churilova: The Korobchino find (Ukraine) and some problems of the Hungarian ethnogenesis. ActaArch LIII (2002) 1/3, 183-195.

2. O. M. Prikhodnuk-L. N. Churilova: i. m. 191. A szablya hüvelyének 11,5 x 3,5 cm méretű aranyverete (amely talán a bécsi szablyához hasonlóan, a hüvely alsó részét díszítette), a lelet feltárása (1989) és publikálása (2002) közötti időszakban a múzeumban tűnt el. Uo. 27. sz. jegyzet.

3. Révész L.: Emlékezzetek utatok kezdetére ... Budapest 1999, 72.

4. A krylosi préselt övveretekre, mint a korobcsinói préselt lemezek esetleges párhuzamaira Révész László hívta fel figyelmemet. Ezért is köszönetemet fejezem ki. Kétpó: The Ancient Hungarians. Exhibition catalogue. Budapest 1996, 238, Fig. 4.

5. Kijev környékéről számos ilyen párhuzam ismert. Vö. Fodor I. Leletek Magna Hungáriától Etelközig. In: Honfoglalás és régészet. (Szerk.: Kovács L.) Budapest 1994.

6. The Ancient Hungarians. Banai tarsolylemez: 362, l. A galgóci tarsolylemez mintái: 389, l. A karos-eperjesszög II. temető 11. sírjából feltárt szablya markolatának ezzüstverete: 87, 9-10. kép. 

7. M. I. Artamonov: Sarkel is nekororye drugie ukreplenija v Severozapadnojj Khzarii.SA. 6 (1940)

8. S. A. Pletneva: Khazarskie problemy v arkheologii. SA 1990/2. 86. 

9.  A nagy aranylemez egyik vége le volt törve, a szájlemezé is, az egyik szemlemez teljes egészében elveszett, valószínűleg még mielőtt a leletek a múzeumba kerültek volna. Ez okozhatott volna némi bizonytalanságot a meghatározásban, de a méretek és formák alapján kétségtelen, hogy itt halott maszkról és szem- és szájlemezről van szó.

10. Dienes I.: Honfoglalóink halottas szokásainak egyik ugorkori eleméről. ArchÉrt 90 (1963) 108-113.

11. Fodor I.: Honfoglalás kori régészetünk néhány őstörténeti vonatkozásáról. Folia Archaeologica XXIV (1972) 159-175.

11/a Benkő M.: Az ezüstmaszkok türk származásra utalnak. Magyar nemzet, 1986. június 7., 4. Benkő M.: Halotti maszk és sírobolus. AntTan 34 (1987-88) 2. 169-200. Benkő M.: A halotti arctakaró történetéhez. AntTan 36. (1992), 106-108. M. Benkő: Burial masks of mounted Nomadic peoples in the migration period (1/51 Millenium A. D.) Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae LXVI (2-3) 113-131 (1992/93).

12. Veres P.: A halotti maszk problematikájáról. Ősök, táltosok, szentek. Budapest 1997. 54-65. Veres Péter cikkének egy személyesebb jellegű megjegyzésére itt reagálok: "A szerző (azaz Benkő Mihály, vagyis én) - ahogy lászló gyula, Bakay Kornél sem - egyáltalán nem szégyeli bevallani, sőt, büszke rá, hogy Vámbéri (sic!!) Ármin híve, vagyis a magyar etnogenezisben dominálónak tartja a török/türk elemet..." Való igaz, "nem szégyellem bevallani", sőt büszke vagyok rá, hogy Vámbéry Árminnak, a magyar keletkutatás és őstörténeti kutatás nagy alakjának tisztelője és híve vagyok. Az sem okoz nekem arcpirító szégyent, ha László Gyuláéval együtt említik a nevemet. László Gyula közvetlenül a halotti arctakaróval kapcsolatos adataim népszerű formában történt közlése után akkor éppen készülő művében azonnal hivatkozott a napilapban megjelent előzetes cikkemre. (László Gy.: Árpád népe. Budapest 1988, 162, 106. sz. jegyzet.) Erre pedig különösen büszke vagyok! László Gyula emlékének itt adózöm tisztelettel.

13. Fodor István, Diószagi István, Legeza László: Őseink nyomában. A vándorló, honszerző és kalandozó magyarok képes krónikája. Budapest 1996, 50.

14. M. Benkő.: Burial masks of Eurasian mounted Nomadic peoples .. 120. Selyemre varrott ezüst és arany szájlemezek az ezüstmaszkok alatt adatolhatók Tankejevkáról. Az egyik Dzhallak Dzhebe-i (Tien-Shan - Pamir vidéke, Alai folyó völgye) jelképes sírból pedig selyemmel borított fatörzsre helyezve, miniatűr aranymaszkkal együtt, arany szem- és szájlemezek kerültek a felszínre. A tankejevkai és Dzhallak Dzhebe-i leletek a borobcsinói aranymaszknak és arany szem- és szájlemezeknek a legpontosabb Volga-vidéki és közép-ázsiai párhuzamai. Szintén a korobcsinói maszkhoz hasonlóan kettőnél több elemből állóak a Tien-shan lábainál. Hsingchiang kínai tartományban előkerült, selyemből és fémből összetett halotti maszkok, valamint a baszandajkai temető 55. kurgán 5. női temetkezéséből előkerült halotti maszk is. Vö. J. A. Chalikova: Volgai Bulgária és a X. századi Magyarország népessége etnikai rokonságának kérdéséhez. Hajdúsági Múzeum Évkönyve I (1973) 27, A. Abetekov: Pamjatniki i kul'tury is iskusstva Kirgizii. Leningrad 1983. 14, 41, M. Benkő: Burial masks of mounted Nomadic peoples ... 119, K. E. Grinevich: Basandajka. Sbornik materialov i issledovanij po arkheologii Tomskoj oblasti. Tomsk 1947, 29, LXVI-LXII.

15. Foodor I.: Honfoglaláskori régészetünk ... E. A. Khalikova - A. Kh. Khalikov: Altungarn an der Kama und im Ural. Régészeti Füzetek, ser. II. No 21, Budapest 1981.

16. Krishna Riboud adatait idézem az évre pontosan keltezhető turfáni halott arctakarós temetkezésekről: i. sz. 384, i. sz. 418,  i. sz. 482, i. sz. 543, 548 vagy 57, i. sz. 567, i. sz. 591, i. sz. 517, 592, i. sz. 620, i. sz. 633, i. sz. 641 utn. Khrisna Riboud: Pratiques funéraires dans les nécropoles d'Astana. In: Cultes et monuments religieux dans l'Asie Centrale préislamique. Paris 1987, 89-98. A II-V. századra keltezik egyébként az Alai folyó völgyében a Dzhallak Dzebe-i temetőt is (A. Abetekov: Pamjatniki i kul'tuury Kirgizii, 41), valamint a Talasz folyó völgyében Ketmen Töbe-i temetőt, ahonnan I. K. Kozhomberdiev kilenc arany szem- és szájlemezes temetkezést tárt fel (Kozhomberdieva közlése).

17. Fodor István, Diószegi István, Legeza László: Őseink nyomában... 49. A hunok megjelenése lehetőségéről a Volga-Urál-vidéken időszámításunk III-IV. századának fordulója körül V. A. Mogil'nikov: Sargatskaja kul'tura. In: Stepnaja polosa Aziatskoj chasti SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. Arheologija SSSR, Moskva 1992, 311, A. Kh. Khalikov: Tatarskij narod i ego predki, Kazzan'. 1989, 59, K. F. Smirnov-S. A. Popov: Savromato-sarmatskie kurgany u c. Lipovka Orenburgskoj oblasti. Materialy i issledovanija po arkheologii SSSR, No 153, Moskva 1972, 27. Han-kori (i. sz. I-II. sz.) hun selyem "szemüveg" ismert Noin Ulából (Mongólia), ugyancsak Han-kori selyem alapú hun agyagmaszkok pedig Dél-Szibériából, a Jeniszej vidékéről. Vö. S. I. Rudenko: Kul'tura khunnov i noinulinskie kurgany, Plate XVI, fig. I., A. M. Tallgren: South Siberian cemetery of Oglatky from the Han period E. S. A. XI, 1937. p. 82.

 18. O. M. Prikhodnuk-L. N. Churilova: The Korobchino find. 191.

19. E. A. Khalikova: Magna Hungaria Voprosy Istorii, 1975.

20. Dienes István közlése. A temető régészeti anyaga publikálatlan.

21. A. M. Tallgren: The South Siberian cemetery of Oglatky... 83.

22. Krishna Riboud: Some remarks on the face covers (Fu Mien) discovered in the tombs of Astana. Oriental Art 33 (1977) 440.

23. E H. Tóth-M. Horváth: Kunbábony. Das Grab eines Awarenkhagans. Kecskemét 1992. 91. A kunbábonyi és Hortobágy-árkusi arany lunetta közvetlen párhuzamát őrzik Mongólia állami aranykincs gyűjteményének hun anyagában. Mongoloian Arts and Crafts, Ulanbator, 1987. 3. tábla.

24. I. K. Kozhomberdiev lányának közlése. Ezekből az orr-, szemöldök- és szájlemezekből kettőt magam is tanulmányozhattam a frunzei (ma: Piskek) Történeti Múzeum aranykincsei között, A. Abetekov szívességéből.

25. Istoria Kirgizskoj SSR. I. Frunze, 1983, 88. Benkő M.: Halotti maszk és sírobolus, 195.

26. Yang Yen professzor (Urumcsi Múzeum) kéziratának angol nyelvű változatába Erdélyi István szívességéből tekinthettem bele, amiért is fejezem ki köszönetemet.

26a, K. E. Grinevich (szerk.): Basandajka i. h.:164. A feltárók véleményét figyelmen kívül hagyva a baszandajkai szemfedős női sírt V. I. Pelikh szelkup származású szibériai néprajzkutató és az ő nyomán Veres Péter szelkupnak, Fodor István pedig szamojédnak (szelkup), vagy obi-ugornak véli. G. I. Pelikh: O proiskhozdenija selkupov. Tomsk 1972. 79 sk., 115 sk., 180, 264 sk., 278. Fodor I. Honfoglaláskori régészetünk... 165, 35. sz. jegyzet. Veres Péter: Az obi-ugorok temetkezési szokásai, In: Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához, 10. Budapest 1982. 113-118, Veres Péter: A halotti maszk problematikájához 57. Vö. Benkő M.: Halotti maszk és sír-obolus... 198.

27. V. A. Mogil'nikov: Konferencija "Etnicheskaja istorija tjuurskih narodov Sibiri i soprendel"nikh territorij. SA 1994/3, 249. A Ying Pan-i temető: A. Stein: Innermost Asia II. Oxford 1928, 755-758.

28. S. M. Chugunov: Kurgany Kainskogo okruga Tomskoj gubernii. Izvestija Imperatorskogo Tomskogo Universiteta 16 (1900) 54. A leletek elvesztek, az Orosz Akadémia Régészeti Intézete pétervári részlegének fotótárában őrzött, az ásató régész által a helyszínen készített fényképüket G. V. Dluzhevskaja szívességéből közölhettem: M. Benkő: Burial masks of mounted Nomadic peoples .... IX. t.

29. Baraba v. tjurskoe vremja Novosibirsk 1988. 10-13.

30. T. J. Arne: Barsoff Gorodok. Stockholm 1935.

31. Fodor I.: Honfoglaláskori régészetünk... 165.

32. T. J. Arne: Barsoff Gorodok. 69.

33. Harmatta János szíves közlése, amiért itt fejezem ki köszönetemet.

34. Fodor István tanácsa alapján írtam ezt így meg angol nyelvű cikkemben (Benkő M.: Burial masks... 121.) A chelkarai ezüstmaszkról: Fodor I. Honfoglaláskori régészetünk... 173. 74. sz. jegyzet.

35. László Gyula a következőket mondta Dienesnek a tiszaeszlár-basahalmi szemfedő felfedezése után: "Gratulálok, azonban vedd figyelembe, hogy egy néprajzi szokás összevetése egy régészeti leletben megfigyelt szokással problémákat hordozhat magában." Dienes I. közlése.

36. Dienes I: Opponensi vélemény Bálint Csanád kandidátusi disszertációjáról. ArchÉrt 105 (1978) 111.

37. Dienesnek a kéziratom elolvasása utáni szavait idézem: "Gratulálok, lehet, hogy adataidat újabb leletek még kiegészítik majd, de ez így megáll." A másik házi lektorom a Nemzeti Múzeumnak ugyancsak nagy tudású és szintén nemrégiben elhuny munkatársa, Kiss Attila volt. Mindkettőjük emlékének itt adózom tisztelettel.

38. Veres P.: i. m. 55. Variácó az "egy lónak két oldala van" témára: több kutató feltételezte az obi-uugor halotti arctakaró alapján, hogy a Volga-vidéki tankejevkai temetőbe vegyes - bolgár-finnugor - lakosság temetkezett, és a bolgár-törökök ott a finnugoroktól vették át a selyem alapú ezüstmaszkos temetkezési szokást. Pl.: Finno-ugri i balty v epokha srednevekovja. Arkheologija SSSR., Moskva 1987, pp. 236-239. T. XIII. Fig. 10. Az adatok alapján ennek valószínűsége csekély, a fordított helyzet sokkal inkább elképzelhető. Vö. M. Benkő: Burial masks of mounted Nomadic peoples... 115.

39. M. Benkő: Burial masks... 124-131, Benkő M.: Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest 2001. 65., 68. o. fényképei.

40. Az obi-ugoroknál is évek kellenek ahhoz, hogy egy idegent beavassanak a samanikus szokásokba, vagy megismertessék az illetőt egy helyi temetkezési szokással. (Kerezsi Ágnes szíves közlése.) Török népeknél ez még nehezebb.

41. O. M. Prikhodnuk-L. N. Churilova: The Korobchino find. 192. a részleges lovastemetkezés mögötti hitvilági háttér X. századi Voga-vidéki török nyelven beszélő népeknél Ibn Fadlán szerint nem állt távol a mai altaji kazak elképzeléstől: az áldozati tor után póznára akasztott lóbőr, farok, lábszárcsontok és koponya segítették a halottat az utazásban a síron túli világba. A. P. Kovalevskij: Kniga Ahmeda ibn-Fadlana o ego puteshestvii na Volgu v 921-922. Kharkov 1956, 128. A maszk használata mögötti hitvilágról nem ismerünk korabeli forrást. A kérdés bonyolultságával kapcsolatban helyénvalónak érzem idézni Dienes István szavait: "Számomra bizonyosságnak tűnik, hogy az általam korábban felvázolt un. "kettős lélekhit" igen ősi, az őskőkorba visszanyúló hiedelem a finnugorságnál, illetve a magyarságnál. De az ebből fokozatosan kibomló szakrális világlátás-világkép, és különösen az erre épülő, - a 9-10. századból ismert, a honfoglalás kori temetőkben megragadható - sajátos szokásanyag egyes elemei (mint amilyenek az arclepel, a holtak tájolása: másvilági utukra indítása, a lovastemetkezés, az előkelők rejtve temetése, stb.) már műveltségük frissebb rétegéből valók. Hogy ezek mikor jelentek meg, hová gyökereznek az antikvitásban, milyen műveltségi hatások eredményei, milyen hiedelmek rejtőznek mögöttük  (kiemelés tőlem - B. M.), mindez külön studiumok tárgya." Dienes István birtokomban lévő, publikálatlan kézirata 1989-ből.

42. Harmatta J. előadása az MTA Nyelvtudományi Osztálya 1989. május 12-én megtartott nyílt ülésén. Magyar Tudmány, 1990, 253 skk., Benkő M.: A halotti arctakaró történetéhez AntTan XXXVI (1992) 1-2, 108.

43. Harmatta J.: A Volgától a Dunáig. A honfoglaló magyarság történeti útja. Magyar Nyelv XCVII (2001. március) 7, 14. 

44. Harmatta J.: A Volgától a Dunáig. uo.

45. Ibn Ruszta, Gardizi A magyarok. In: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (Szerk.: Győrffy György) Budapest 1986, 86-89.

46. Ma Twan Lin: Wen hien t'ung khan, I. Supplement. Idézi: J. I. M. de Groot: The religious system of China. Vol. II. Leyden 1894. 438.

HORVÁTH TIBOR 

Magyar–horvát nemzetközi kutatás keretében, a Magyarságkutató Intézet vezetésével, archeogenomikai vizsgálatokkal határozták meg a Hunyadi leszármazottak genetikai származását.

Az eredményeket a Heliyon nemzetközi szakfolyóiratban közölték. A kutatás előzményei: a magyar történelmi uralkodóházak vizsgálatait 2014-ben Kásler Miklós és munkatársai dolgozták ki és indították el, majd 2019-től a Magyarságkutató Intézet folytatja ezeket a kutatásokat. 2020-ban Kásler Miklós miniszterként kezdeményezte a Hunyadi-ház archeogenetikai vizsgálatát, amelynek keretében zajlottak egyeztetések a varasdi püspökkel.

A sikeres tárgyalásoknak köszönhetően tudománydiplomáciai sikerként kerülhetett sor a lepoglavai sír felnyitására. A kutatás gyakorlati kivitelezését 2021 elején kezdték meg a kutatók a horvátországi Lepoglavában.  A Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatására szentelt templom gótikus szentélyében, az oltár előtt, a márvány fedlap alatt található Hunyadi Mátyás fiának, Corvin Jánosnak és unokájának, Corvin Kristófnak a sírhelye.

A MÁRVÁNY SÍRFEDLAP ELTÁVOLÍTÁSA UTÁN AZ EREDETI, XV. SZÁZADI GÓTIKUS SÍRGÖDÖR TÁRULT A KUTATÓK ELÉ,

benne egy késői (XIX. századi) ereklyetartó koporsóval, amelybe a XIX. századi antropológiai vizsgálat után helyezték vissza a sírban korábban eredeti helyükön nyugvó csontmaradványokat.

A kis méretű koporsó helyét, fellelt állapotát fényképesen és rajzosan is dokumentálták, majd eltávolították róla a szinte teljesen egyben megmaradt feliratos koporsófedelet. Ekkor látták, hogy a koporsóban másodlagos helyzetben ugyan, de két egyén csontjai voltak. A helyszínen elvégezték az antropológiai vizsgálatokat és a genetikai mintavételezést.

A MAGYARSÁGKUTATÓ INTÉZET MUNKATÁRSAI AZ EXTRÉM KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT VÉGREHAJTOTT MINTAVÉTEL ELLENÉRE SIKERES DNS-IZOLÁLÁST HAJTOTTAK VÉGRE.

A kutatás során elvégzett radiokarbon kormeghatározás megerősítette a régészeti és történeti adatokat. Az antropológiai mérések alapján az egyének koponyája megegyezett a Török Aurél által a XIX. században vizsgált és közölt koponyák fényképével.

A Corvinok ősi európai genom összetételűek

A két vizsgált egyén antropológiai módszerekkel becsült elhalálozási életkora megfeleltethető Corvin János és Corvin Kristóf ismert életkorával. A felnőtt egyén a csontozat morfológiai jellegei alapján férfi, akinek a medencéjén és az alsó végtagján jól láthatók a bal oldali csípőficam következtében kialakult csontátépülés nyomai.

ÚJ GENERÁCIÓS SZEKVENÁLÁSSAL MEGHATÁROZTÁK MINDKÉT EGYÉN TELJES GENOMSZEKVENCIÁJÁT. MINDKETTEN AZ E1B1B1A1B1A6A1C~ Y KROMOSZÓMÁS HAPLOCSOPORTBA TARTOZNAK, AMELY SZÉLES EURÁZSIA ELTERJEDTSÉGET MUTAT.

Az apa–fiú genetikai kapcsolatot klasszikus STR-módszerekkel és teljesgenom-adatokkal is megerősítették. Minden genomanalízis rámutatott arra, hogy a Corvinok ősi európai genom összetételűek.

Azaz legmagasabb genetikai hasonlóságot az európai neolit mintákkal (amely népek szintén a Kárpát-medencéből eredeztethetők) és az ősi magyarországi neolit és rézkori mintákkal mutattak, úgy, mint a Kőrös kultúrából (Krisztus előtt 6000-5500), az Alföldi Vonaldíszes Kerámia Kultúrájából (Krisztus előtt 5500-5000), a dunántúli Lengyel-kultúrából (Krisztus előtt 5000-4400) vagy a Bodrogkeresztúr-kultúrából (Krisztus előtt 4000-3600) származó minták.

Sikeresen azonosították a Hunyadiak utolsó két férfi leszármazottját

Az azonosított haplocsoport széles eurázsiai elterjedését támasztja alá a jelenleg leírt két legközelebbi archaikus minta is: egy a középkori Szardíniából (Marcus és mtsai. 2020) és egy, az Otrar-Karatau kultúrához tartozó minta a vaskori kazah sztyeppéről (Gnecchi-Ruscone és mtsai. 2021).

Az azonos főcsoportba tartozó minták a Kárpát-medence területéről a következők:

• egy avar kori minta (Krisztus után 650-675),
• egy elit honfoglalás kori minta (Krisztus után 895-950) (Neparáczki és mtsai. 2019) és
• egy középkori magyar nemes mintája (Nagy és mtsai. 2021, Olasz és mtsai. 2019).

Corvin Kristóf a ritka, sporadikusan előforduló T2c1+146 mitokondriális haplocsoportba tartozik, ami a mediterrán részeken a leggyakoribb, édesapja a T2b csoportba tartozik, amely Eurázsia-szerte elterjedt. Mindkét anyai vonal genetikai eredete összeegyeztethető az édesanyák történeti adatokból ismert származásával.

A KUTATÁSBAN SIKERESEN AZONOSÍTOTTÁK A HUNYADIAK UTOLSÓ KÉT FÉRFI LESZÁRMAZOTTJÁT. A PUBLIKÁCIÓBAN LEÍRT ADATOK ALAPJÁN ARCHEOGENETIKAI VIZSGÁLATOKKAL AZONOSÍTHATÓVÁ VÁLTAK A HUNYADI-HÁZ FELMENŐINEK MARADVÁNYAI.

A kutatásban a Magyarságkutató Intézet, a Szegedi Tudományegyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a Magyar Igazságügyi Kutatóintézet kutatói, a horvát Kulturális és Médiaügyi Minisztérium kutatói és az atlantai Praxis Genomics LLC kutatója vettek részt. 

(Borítókép: Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere a székesfehérvári osszárium ásatásainak eredményéről tartott sajtótájékoztatón a minisztériumban 2022. április 13-án. Kásler Miklós bejentette, hogy a székesfehérvári osszáriumból vett mintákból két Árpád-házi személyt azonosítottak a Magyarságkutató Intézet kutatói, akik Corvin János és családja csontjaiból meghatározták a Hunyadi-család származását is. Fotó: Kovács Tamás / MTI)

Index - Tech-Tudomány - Azonosították a Hunyadiak és Corvinok genetikai örökségét

A 2022. április 29-én 17 órakor a Pasaréti Közösségi házban nyíló - ápr. 29 és május 30 között megtekinthető - fotókiállításhoz ajánljuk ennek a 2007. évben készült interjúnak elolvasását! 

Ázsiai magyarok nyomában

2007.06.26. 10:03

A legújabb kutatások szerint a Kárpát-medencei magyarság által számon tartott honfoglaláson kívül ázsiai magyar csapatok részt vettek a mai Kazahsztán és Üzbekisztán történeti elődjeinek számító kazak és üzbég kánságok megalapításában, és a kazak és üzbég nép alkotóelemeiként - ezekben és a környező országokban - ma is élnek magukat magyarnak valló törzsek, államalapító, államalkotó népként.

INTERJÚ BENKŐ MIHÁLY TÖRTÉNÉSZ, KELETKUTATÓ, ÍRÓVAL

Benkő Mihály húsz éve foglalkozik a keleti magyarok kutatásával. Fotói, képes útleírásai közel hozzák azokat az élményeket, melyeket ázsiai útjain szerzett.

- Benkő Mihály, történész vagyok, diplomámat a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen szereztem. Évtizedeken keresztül dolgoztam a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában. Választott kutatási témám: a magyarság keleti, nomád kapcsolatai. Erről a kérdésről tudományos tanulmányaim jelentek meg, többek között magyar és külföldi akadémiai folyóiratokban is. 1988 óta összesen 18 alkalommal jártam Mongóliában, Kazahsztánban és Nyugat-Szibériában. Utazásaim során készült fényképeimet fotókiállításokon mutatom be, három képes útikönyvem jelent meg, több nyelven. Fordítói, tolmácsi szinten beszélek, írok és olvasok angolul és oroszul, franciául csak olvasok. Sajnos, keleti nyelveken csak néhány szót tudok. Az 1980-as években egyébként két történelmi regényem is megjelent, az egyik ókori görög, a másik keleti témájú. Egyedül, illetve egy török angóra macska társaságában élek. Nincsenek gyermekeim.

Önnek most nyílt fotókiállítása itt, az óbudai Zichy Kastélyban, „Keleti magyarok nyomában" címmel. Miről mesélnek nekünk a fotói?

- Ezek a fényképek Ázsiának a nagyközönség számára kevésbé ismert tájaira visznek el bennünket. Ugyanakkor kutatási eredményeimet is dokumentálják. A fénykép, nemcsak művészi alkotás lehet, a tudományban bizonyítékként is szolgál.

Mondana néhány szót kutatásairól?

- A magam számára is leginkább megdöbbentővel kezdeném. 1991-től kezdve a honfoglaláskori magyar temetkezési szokások mai napig élő néprajzi emlékeit kutattam Belső-Ázsiában. Évente elutaztam az északnyugat-mongóliai Bayan-Ölgij megyébe, a Mongol Altaj hegyeibe, a mongóliai kazakok közé. Számomra is váratlan volt, hogy honfoglalásunk 1100-ik évfordulójának évében, 1996-ban tudomást szereztem arról, hogy a mongóliai kazakok között, de Kazakhsztánban is, napjainkig fennmaradtak mazsarnak, vagyis magyarnak mondott családok, nemzetségek ezeket Julianus barát magyarjai utódainak tekinthetjük.

Magyarokról, vagy kazakokról van itt szó?

- A kazak társadalom sokkal tagoltabb, mint a mai magyar. A kazak nép napjainkig megőrizte nomádkori szerkezetét. Három hordára: Kis, Középső és Nagy Hordára; ezeken belül törzsszövetségekre: (pl.: a Középső Horda törzsszövetségei: kipcsak, argün, kereit, najman, uak, kongirat); törzsekre, (pl.: bultün-kipcsak, kulan-kipcsak, magyar-kipcsak) és ezeken belül nemzetségi és családi szintre osztható fel. Ráadásul különös tekintettel az exogámiára mindezek a szintek számtalan rokoni szálon kapcsolódnak egymáshoz. A kazakok között élő magyarok egyszerre kazakok és magyarok, éppen úgy, mint ahogy a Magyarországon élő kunok egyszerre tekintik magukat kunnak (kipcsaknak), és magyarnak. Idetartozik még, hogy a törzsszövetségek, törzsek közül valamennyi régóta, de legalább az Aranyhorda korától ismert, középkori krónikákban is szereplő, különböző területekről származó népekből, törzsekből, nemzetségekből származó töredékeket is magába foglalhat. Így szinte minden kazak törzsszövetségben vannak más népek nevét őrző nemzetségek, törzsek.

Hogyan tudta meg Ön, hogy a kazakok között magyar törzsek találhatók?

Van egy kazak mondás. „Aki először jön el hozzánk, az kígyó, aki másodszor az vendég, aki harmadszor az már testvér, jó barát." 1996-ban már ötödik alkalommal jártam az ölgiji kazakoknál. Addigra már komoly kutatási eredményeim voltak az altaji kazak néprajz területén. Arany szem- és szájlemezes temetkezési szokásokról készítettem fényképeket, ritka sámánikus szertartásokat láttam. Tekintélyes helyi barátaim, kiváló helyi vezetőim, kísérőim voltak. Hogy úgy mondjam, „gyökerem nőtt" a Mongol Altaj földjében. Csak akkor, ötödik utamon említették altaji kazak barátaim, hogy élnek közöttük mazsarok is. Amikor megkérdeztem, hogy ezt miért nem mondták korábban, azt felelték, hogy „nem kérdezted". Tehát először barátságukba kellett fogadniuk, csak azután kezdtek el beszélni.

Amikor már elmondták az altaji kazakok, hogy élnek közöttük mazsar családok, miképpen lehetett bizonyítani, hogy ez az állítás valóban igaz?

- Elvittek hozzájuk. Kiderült, hogy az altaji mazsarok másképp néznek ki, mint a többi hegyi kazakok. Vörös, szőke, sötétbarna haj, esetenként ovális arc, európai jellegű szemforma, sok esetben kék szem az antropológiai jellemzőik. Megismertem a mazsar temetőt, az egyetlen olyan bayan-ölgiji temetőt, amelyben fából készült, kopjafás, kopjás sírok voltak: Az altaji mazsarokat, akikkel módom volt találkozni, megkérdeztem, mit tudnak a származásukról. Azt mesélték, hogy valamikor régen, egy nagy vesztett csata után visszatértek Ázsiába, és csatlakoztak a kereit törzsszövetséghez. Kevesen maradtak, „elvesztették arcukat", megváltoztatták a nevüket. Egyébként ők soha nem nevezték magukat magyarnak (mazsarnak), csak a többiek hívták őket így. Megjegyzem, a kazakok idegeneket nem szívesen avatnak titkaikba, de ha rá lehet venni őket, hogy beszéljenek eredetükről, feltétlenül az igazat mondják. A történeti hagyományok igen hosszú időn keresztül, évszázadokon át fennmaradnak nomád környezetben.

Mongol-altaji kutatásainak eredményei vezették Kazahsztánba, az ottani keleti magyarokhoz?

- Az egyik ölgiyi származású almatii kazak tudós, Babakumar Khinajat történész, jó barátom. Ő volt, aki elintézte, hogy az almatii Akadémiai Keletkutató Intézet meghívjon kazak földre. Történetesen az általam jól ismert korábbi mongóliai magyar nagykövet, Jaczkovits Miklós, 2001-ben Magyarország nagykövete lett a Kazak Köztársaságban. Ő volt kazak útjaim fő támogatója.

Kazahsztánban hogyan lehetett bizonyítani a magyar törzsek jelenlétét?

- Kazak barátaim korábban már több ízben felhívták a figyelmemet arra, hogy országukban élnek magukat magyarnak nevező törzsek. 2002-ben, első kazakhsztáni utamon Tóth Tibor antropológus 1965-ös, az argün törzsszövetségben élő magyarokhoz vezető útját követtem, a Torgaj-kapu széles síkságaira és mocsaraiba. Tóth Tibor figyelmét annakidején Szejitbek Nurhánov kazak nyelvész hívta fel a torgaji argün-magyarokra. Első és egyetlen hozzájuk vezető útján Nurhánov volt a kísérője. Tóth Tibor felfedezését, mely szerint törzsüket magyarnak nevező kazakokkal találkozott a Torgaj-kapuban, magyar és szovjet tudományos körökben ismerték, de a felfedezés politikai és tudománypolitikai okokból kifolyólag nem kapott szélesebb körű publicitást. Pedig középkori krónikák, pusztai legendák, nemzetségi, törzsi leszármazási táblázatok és a magyar temetők sírkövei egyaránt bizonyítják a kazakhsztáni magyarok létének tényét.

Ön mit talált a Torgaj-kapu pusztáin, mocsaraiban?

- Az első utam az un. Szarükopa tavak vidéke központjában, Szagában a magyar temetőbe vezetett volna. Először azonban találni kellett helyszínen egy tekintélyes magyar törzsbélit, aki temetőlátogatásomhoz hozzájárult és elkísért oda. Megdöbbenve láttam, hogy a sírkövekre a név elé cirill betűkkel ki van írva: „Argün-magyar törzs, Aitkul nemzetség". Először nehezen nyíltak meg az emberek, de később füzetekben kézzel vezetett családfákhoz, un. sezserékhez is hozzájutottam. Tudnivaló, hogy a családfák vezetése a kazakoknál olyan népszokás, mely a szovjet időben tiltva volt. Pedig van egy kazak mondás, amely szerint „aki nem ismeri hét férfi felmenőjét, az tudatlan". Még ma is minden kazak férfi pontosan tudja, melyik törzsszövetséghez, melyik törzshöz, melyik nemzetséghez tartozik. Így az argün-magyarok is ismerik származásukat. A sezserék érdekessége az, hogy évszázadokra visszamenőleg követni lehet rajtuk, hogy egy bizonyos törzs, vagy nemzetség mikor csatlakozott valamely kazak törzsszövetséghez. A mai Kazak Köztársaság és Üzbekisztán történelmi elődjeinek számító kazak és üzbég kánságokat 92 törzs alapította a XV-XVI. században. Ezek egyike a középkori krónikák feljegyzései szerint a magyar törzs volt.

Nyugat-Szibériába mi vezette Önt?

- Amikor 2002-ben a torgaji út után visszatértem Almatiba, hazautazásom előtt meg akartam köszönni a Keletkutató Intézet támogatását. Az igazgatónő, Meupert Abuszeitova éppen külföldön tartózkodott, ezért bementem a helyetteséhez, Szanat Kuskumbajev igazgatóhelyetteshez. Őt többször láttam már, megfigyeltem, hogy valamit szeretne mondani nekem, de aztán mégis hallgatott. Kifejeztem neki hálámat az Intézet segítségéért torgaji utazásomal kapcsolatban. Ekkor így szólt: „Én kipcsak-magyar vagyok. Szívesen szervezek Önnek egy utat szülőhelyemre, a nyugat-szibériai Kara-Talba." Ő mondta el, hogy a magyar-kipcsakok között vannak fehér magyarok, akik szőke vagy vörös hajúak, és fekete magyarok, akik sötét hajúak. Ő fekete magyar.

Mire bukkant Omszk közelében, Kara Tal aulban?

- A nyugat-szibériai Kara-Talban kétszer is jártam 2004-2006 között. Első utamkor egy idősebb helybéli kipcsak-magyar várt, akinek előre jelezték jövetelemet. Először nem értette miért utaztam oda. Amikor mondtam, hogy magyar vagyok, azt hitte, családom Kara-Talból származik, rokonaimat keresem. Később megértette, hogy „Vengrijában" (így hívják oroszul Magyarországot) is magyarok élnek. Nem magyaráztam sokat, hanem a torgaji tapasztalatok alapján kértem, hogy mutassák meg a magyar temetőt, ahová hallomásom szerint távoli vidékekről is visszaszállították a magyar-kipcsakok halottaikat. A kara-tal-i magyar temető a sztyeppe közepén, a lakott településektől távol fekszik. Ott olyan sírokat is találtam, melyekre nemcsak cirill betűkkel, hanem arab betűkkel is fel volt írva: „Magyar-kipcsak törzs". 2006-ban a kara-tal-i mullahtól közlésre kölcsönkaptam a magyar-kipcsak törzs leszármazási táblázatának 1930-35 között készült, még arab betűvel írott változatát.

Hogyan kerülhettek magukat magyarnak nevező törzsek a kazak törzsszövetségekbe?

- Közismert, tény, hogy 1236-os útján Julianus barát az Ural vidéken, Magna Hungariában magyarokat talált. Ezek a Kárpát-medencei magyarság Keleten maradt testvérei voltak.

Magna Hungaria azonban a Volga vidékén, tehát Közép-Ázsiától nyugatra volt található.

- Valóban. A XVI-XVII századi közép-ázsiai krónikák szerint a mai Ukrajnát, és Oroszország nyugati vidékeit - így Magna Hungáriát is - megszállva tartó „Aranyhorda" keleti törzsszövetségei a feléledő Oroszország nyomása elől XV. és XVI. században kelet-délkeleti irányba vonultak új hazát keresni. Ők alapították meg a mai kazak és üzbég államok elődeinek tekinthető kazak és üzbég kánságokat. A krónikák egyértelműen rögzítik, hogy a hódító csapatok között magyarok is voltak. Feltételezhetően ezek leszármazottai a jelenleg Kazahsztánban, Üzbekisztánban és a Mongol Altaj kazakjai között napjainkban is megtalálható magyar törzsek.

Veszélyesek az ázsiai kutatóutak?

- Nem mondhatók veszélytelennek. De idehaza, vagy az európai nagyvárosokban is az ember fejére eshet egy tégla, elüthet minket egy autó, megbetegedhetünk. Talán annyi a különbség, hogy Kelet széles térségein a veszéllyel együtt gyakrabban találkozhatunk a misztikummal is, sőt, ez ott természetes. Ha valamikor rászánom magam, hogy írjak kalandosabb ázsiai élményeimről, akkor misztikus-romantikus thrillerek formájában teszem őket közzé. Napjainkban Leslie Lawrence (Lőrincz László, egykori mongolkutató) ír ilyen regényeket, nagy sikerrel. Ilyenformán történeteim a Keleten járatlan európai, magyar emberek számára érdekes mesének tűnnének, és nem lódításnak, vagy hencegésnek.

Mondjon el mégis egy különleges élményt!

- Egyik legkülönösebb élményem az volt, amikor egyik vendéglátóm Hentij megyében, - szerény, udvarias ember - a megyeközpontban, Öndörhánban kivétette az aranytárgyakat a múzeum páncélszekrényéből, hogy le tudjam őket fényképezni, majd leült az utolsó hentiji kán trónjára és kezébe vette a káni hatalmi jelvényeket. Ekkor kezdtem sejteni, hogy barátom, bár hivatalosan nem tartozik a megye vezetői közé, a pusztai hierarchiában nagyon magas helyet foglalhat el. Erről később meg is bizonyosodhattam. Amikor együtt jártuk a hentiji pusztákat úttalan utakon, terepjárón, megesett, hogy csapatunk olyan benzinkúthoz ért üres tankkal, ahol a helyiek szerint már hetek óta nem volt benzin. Látszólag az a veszély fenyegetett, hogy napokra, hetekre ott ragadunk kint, a pusztában. Barátom szó nélkül elindult, öt perc múlva visszajött a benzinkutassal, és tíz perc múlva fel volt töltve a tankunk... Ázsiában rengeteg múlik a kísérőkön! Egy alkalommal fehér asztal mellett, némi alkohol elfogyasztása után, kijelentette: „Ebben a megyében én vagyok Dzsingisz kán!". Sajnos, ő már nem él. A hentiji kapuk bezárultak előttem.

Önt családja eredete is összekapcsolja Kőrösi Csoma Sándor szülőföldjével...

Erdélyi magyar családból származom, Háromszékből. Valóban ott született Kőrösi Csoma Sándor. Az erdélyi Benkők között voltak katonák, papok, hivatalnokok, tudósok. Egyik ősöm, Benkő György 1500-ban - ugyanabban az időben, amikor a távoli Ázsiában a kazak honfoglalás lezajlott -, Háromszék főkapitánya volt. Egy másik ismert nevű elődöm, Benkő József középajtai református pap, történész, nyelvész, botanikus a XVIII. században élt. Benkő József felvilágosodottságával messze megelőzte korát. Ezt bizonyítja, hogy különböző felekezetű személyeket is hajlandó volt összeadni, pedig ezt törvényesen csak száz évvel később engedélyezték. Ezért el is tiltották a papi hivatás gyakorlásától. Dédapám volt az első olasz-magyar szótár egyik szerkesztője a XIX. század végén. Apám bíró volt, kilenc nyelven beszélt.

Munkája milyen elismerést kapott?

-- Elmondhatom, hogy széles körű erkölcsi támogatást kaptam komoly tudósoktól, ami magában is jelentős elismerés. Első utam megszervezésében Mándoky Komgur István turkológus segített, aki - mint halála után feleségétől megtudtam - azt mondta, hogy engem támogatni kell, mert úgy látja, hogy én el fogok menni a legtávolabbi kutatási helyszínekre is. Támogatott László Gyula is, aki első könyvem ajánlását írta, és egy saját maga által készített rézkarccal is megajándékozott. Találkozásomat a keleti magyarokkal László Gyula sajnos, már nem érte meg. Mégis, egy alkalommal azt mondta nekem, miután levetítettem neki mongol-altaji diáimat. „Azt hiszem, maga jutott legközelebb ezekhez a kérdésekhez". A szponzori támogatások elnyerésében segítőim, pályázataim ajánlói voltak Dienes István neves régész, a rakamazi honfoglaláskori temető feltárója, Harmatta János akadémikus, Erdélyi István régészprofesszor, Sinor Dénes az Egyesült Államokban élő neves orientalista professzor, Ecsedy Ildikó, nemzetközi hírű sinológus. Támogatóim között ki kell még emelnem a Barsz Magyar-Kazah Alapítványt, a Vegyépszer Rt-t, a Mol Rt-t és a Timp Kiadót. Sok kazak támogatóm is volt, olyanok, akik elkísértek kutatóútjaimra, valamint tudósok, akik konzultáltak velem. Mongol-altaji útjaim kísérője Töletajin Edige volt, Mándoky Kongur István fogadott testvére. Kazakisztánban Babakumar Khinayat történésszel jártam. Mindketten Magyarországon szereztek felsőfokú képzettséget, kitűnően beszélnek magyarul. 2006-os nyugat-szibériai utamra elkísért Aibolat Köskömbajev történész, a Kösketau-i egyetem tanára, aki maga is a kipcsak-magyar törzsből származik. Ő azért lett történész kutató, mert népe eredetét akarja megismerni. Apja ugyanis annakidején a következőket mondta neki: „Mi nem vagyunk kazakok, mi nem vagyunk kipcsakok, mi mások vagyunk: mi magyarok vagyunk!".

„A torgaji magyarok" című könyvem orosz és kazak nyelvű kiadásának kazakhsztáni terjesztője Erlan Emenuli Szatipaldijev, az argün-magyar származású Mirzsakip Dulatov költőnek, írónak és drámaírónak, a kazak Alas függetlenségi mozgalom mártírjának, unokája. Büszke vagyok arra, hogy én voltam az első olyan magyar, aki meglátogatta Dulatovnak, a magyar és kazak nép közös hősének mauzóleumát a Torgaj-fennsíkon.

Állami kitüntetést, akadémiai támogatást nem kapott?

- Nem. A magyar orientalisták közül kevesen fogadták el valósnak ázsiai felfedezéseimet. Fő támogatóm, Harmatta János orientalista professzor, akadémikus „Julianus nyomdokain Ázsiában" című 2001-ben megjelent könyvem előszavát írta, így ez a könyvem akadémiai szintű kiadvány lett. Sajnos, a professzor úr 2004-ben elhunyt. „A Torgaji Magyarok" című könyvem előszavát Erdélyi István régészprofesszor írta. Annakidején, 1988-ban vele jártam először Mongóliában, egy magyar-mongol akadémiai régészeti expedíción. Azóta is együttműködünk. A British Academy Stein-Arnold Fund-ja négy alkalommal támogatta ázsiai útjaimat. Három ízben megkapták már ezt a támogatást más magyar tudósok is, négyszer rajtam kívül senki. Kazak és mongol földön sokkal nagyobb a hírem, mint idehaza. De hát végül is nem kötelező, hogy az ember saját hazájában legyen próféta.

Útjainak tapasztalataiból milyen következtetést von le?

- Elsősorban azt, hogy még sok mindenre fény derülhet, amiről korábban nem tudtunk. Újabb lehetőségek tárulnak fel a keletkutatásban. A Szovjetunió felbomlásának a magyarságkutatás szempontjából fontos következménye volt, hogy lehetővé tette korábban elzárt területek felkeresését, és így keleti véreink újrafelfedezését is. Úgy gondolom, hogy ennek a témának a vizsgálata olyan magyar érdek, melyet el kellene választanunk a pillanatnyi politikai, tudománypolitikai érdekektől. A Mongol-Altaj-i, kazahsztáni és nyugat-szibériai magyarok további kutatása közelebb vihet minket önmagunk megismeréséhez. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, az sem, hogy Kazahsztán regionális nagyhatalommá vált függetlensége kikiáltása óta. Olaj és földgázkincse miatt ez az ország gazdasági „kistigris" lett, ezért érdekünk a kapcsolatok fejlesztése a Kazak Köztársasággal. A gazdasági érdekeken kívül a vérségi kapcsolatok megléte is szerepet játszhat abban, ahhoz, hogy országaink, népeink jobban megérthessék egymást. Ebben a múlt is példát mutat nekünk. A kazakság befogadta, a különböző kazak törzsszövetségek magyar törzseit, nemzetségeit. Hasonlóképpen fogadták be egykor a magyarok a kunokat, a kazakok elődeinek kelet-európai rokonait, akik a XIII. századi mongol-tatár támadás, majd az Aranyhorda uralma elől menekültek a Kárpát-medencébe, a középkori Magyar Királyság területére.

Mit ért Ön önmagunk jobb megismerése alatt?

- Számos példát felhozhatnék erre. Például Dienes Istvánnak nem sikerült pontosan rekonstruálnia, a honfoglaláskori sírokban talált ezüstveretes fegyverövek felkötési módját. Úgy vélte, ha bujtató lett volna a hosszú öveken, az öv lelógó részének ki kellett vonna fordulnia. 1991-ben hoztam egy 1.65 méter hosszúságú, ezüstveretes övet Ölgijből. Ezen az övön a bujtató lejjebb volt eresztve, úgy húzták át rajta a végét. Így nem fordult ki. Dienes azonnal mondta nekem, hogy ez az öv segít az ő rekonstrukciós problémájának megoldásában... Az ezüstveretes bőrövek sokfelé múzeumok kincsei, de ahogy ez bajan-ölgiji fotóimon látható, a mongol-altaji kazakok öltözetének még napjainkban is szerves részei. A veretes nyergekkel együtt saját ötvöseik készítik őket, jurtákban felállított műhelyeikben. Más példák: Qumsiqban, a Torgaj-kapu egyik hatalmas mocsarának közepén hallgattam meg egy, az argün-magyar törzs Abüz nemzetségéből származó akszakal meséjét arról, hogy ősei a régi időkben társaikkal egy szarvas nyomában új legelőket keresni indultak nyugatra, majd a megpróbáltatások elől visszafordultak, míg társaik tovább mentek Nyugat felé. Azonnal a Kézai kódex története jutott az eszembe a csodaszarvasról. Arra gondoltam, hogy ennek a legendának a keleti változatát hallom.

Harmatta János szerint a keleti magyarokat csak véletlenül lehet megtalálni. Miért gondolta ezt így a professzor úr?

- Az ázsiai magyaroknak Batu kán XIII. századi hódítása óta nincs külön államuk. Ma már sem nyelvükben, sem vallásukban, sem szokásaikban nem különülnek el környezetüktől. Ahogy Harmatta János mondja: asszimilálódtak az őket környező török népekhez, de nevüket és identitástudatukat megőrizték. Nemzetségtábláikat napjainkban idős emberek iskolás füzetekben otthon vezetik. Távoli, nehezen megközelíthető vidékeken élnek. Törzsi intézményrendszerük egyetlen látható megjelenése az önálló törzsi temető, ahova azonban az utazó nem jut el. Ezekben a temetőkben a sírfeliratok egyértelműen jelzik a törzsi hovatartozást. Különleges szerencse, hogy útjaim során a temetőket, temetkezési szokásokat kutattam. Megjegyzem, hogy a ázsiai környezetükben a magyarokat vitéz népként ismerik. Amikor Almatiban mondtam, hogy Torgajba megyek, a megjegyzés az volt: szóval az önkény elleni lázadók, a veszett farkasok földjére. Mióta Kazahsztánban ismert ember lettem, lépten-nyomon bemutatnak a szülőföldjükről a nagyvárosokba elszármazott magyaroknak. Ez - együtt írásos adatokkal - arra utal, hogy a kazakhsztáni magyarok valamikor sokkal többen lehettek, mint ahányról mi most tudunk.

Tervei?

- A közeljövő terveiről tudok beszámolni. Eddig három képes útikönyvem és több tudományos publikációm jelent meg. Most tervezem a kipcsak-magyarokról szóló nyugat-szibériai képes útikönyvemet, valamint Czeglédy Katalin nyelvésszel együtt előkészítjük a kazakhsztáni magyar sírkövekről, leszármazási táblázatokról szóló, „Kőbe vésve, papírra vetve" című. könyvünket. Várom Bíró András antropológus torgaji genetikai kutatásainak eredményeit. Ezek a kutatások az argün-magyar törzs és a Kárpát-medence magyarsága közötti genetikai kapcsolatok feltárására irányulnak. Bíró András előzetes megállapításai szerint feltehetőleg igaza van Orazak Izmagulov kazak akadémikus, antropológus professzornak, aki úgy véli, hogy „a torgaji magyar törzs és a Kárpát-medence magyar lakossága közötti kapcsolatnál többről lehet szó, mint egyszerű névbeli hasonlóságról". Az imént megnyílt fotókiállításom anyagából - az Óbudai Múzeummal együttműködve -vándorkiállítást tervezünk a kutatási eredmények szélesebb körű publikálása érdekében. Áprilisban előadást tartok a székelyföldi Kovászna városban szervezendő Kőrösi Csoma Sándor konferencián. Ezt követően terveim szerint felkeresem családom ősi fészkét, Középajtát, és könyveim egy-egy példányát a Benkő József Általános Iskola Könyvtárának adományozom. Távolabbi tervem, hogy szeretnék eljutni Üzbekisztánba, a Kaska-Darja körzetben élő magyarok közé, akikről Tóth Tibor hagyatékában és a taskenti Francia Keletkutató Intézet közép-ázsiai enciklopédiájában olvastam, de akikkel személyes kapcsolatot még nem sikerült felvennem. A torgaji és a nyugat-szibériai magyarok egyaránt tudnak az üzbekisztáni magyarok létezéséről.

Büszke a felfedezéseire?

- Családom jelmondatával válaszolok: Gloria et honor soli Deo! Tizennyolc belső- és közép-ázsiai utam során végzett kutatómunkám végül is meghozta a gyümölcsét. Isten a türelmesek, vagyis a kitartóak oldalán áll.

„ A keresztény Magyarok Történetében azt találták, hogy van egy másik, nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér kiköltözött, hogy lakóhelyet keressen magának, mivel földjük a lakók sokaságát eltartani nem tudta… ….A domonkos barátok, miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegtek. Elküldtek hát négy barátot a keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják őket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették.”

(Riccardus fráter jelentése Julianus barát útjáról)

1236 tavaszán indult Julianus barát három társával együtt hosszú útjára Kelet felé, hogy megtalálja az ott maradt magyarokat, és  Krisztus evangéliumát hirdesse nekik. Hihetetlen megpróbáltatásokat élt át útja során, és végül egyedül találta meg azokat, akiket keresett. Két társa visszafordult, egy pedig útközben meghalt.

Julianus barát magas szinten tárgyalt „Ungaria Maior”-ban élő testvéreivel, így azt is megtudta, hogy a mongolok a közeljövőben a Német-Római Szent Birodalom megtámadását tervezik. Céljának megfelelően még maradt volna köztük, de a rossz hír átadása céljából sürgősen hazaindult és 1236 december 27-én lépte át a lengyel-magyar határt. Átadta a hírt, így IV. Béla magyar királynak lehetőséget biztosított arra, hogy felkészüljön a háborúra, majd jelentéstételre Rómába indult. Ezt követően terjedt el Európában annak híre, hogy két Magyarország létezik: egy a Kárpát-medencében, egy pedig Keleten, „Scythiában”. Később, a tatárjárás után Rubruk francia szerzetes kifejezetten hivatkozik arra, hogy a keleti magyarok országáról olyan „domonkos” szerzetesektől szerzett tudomást (Julianus barát a domonkos rend tagja volt), „akik ott jártak”.

Julianus és társai útjával kezdődött meg Európában „a Kelet felfedezése”.

Amikor 1237-ben Julianus barát ismét fel akarta keresni keleten maradt testvéreinket, már csak arról adhatott hírt, hogy a mongolok elpusztították az országukat.

Történeti források bizonyítják, hogy mind a mongol korban, mind azután szerepet játszottak a keleten maradt magyarok a térség hatalmi harcaiban, de intézményes kapcsolat fenntartására nem volt lehetőség. Bonfini tudósítása szerint Mátyás király törekedett a Kárpát-medencébe történő áttelepítésükre, de nem járt sikerrel. Az utolsó hír magukat „magyarnak” (mozsarnak) valló keletiekről az I. Világháború osztrák hadifogoly jegyzékeiben található.

A 20. század magyarságkutatásának legnagyobb eredményét Tóth Tibor antropológus érte el, aki 1965 áprilisában Észak-Kazakisztánban, Torgaj-vidéken Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján, majd egy évvel később Üzbegisztánban találkozott magukat magyarnak nevező néptöredékekkel. Kutatásainak folytatását sem otthon, sem a Szovjetunióban nem támogatták, így felfedezése visszhang nélkül maradt.

Benkő Mihály 1989-ben indult el, hogy korábbi kutatásai folytatásaként a nomád életformát követő kazakok között keresse az ősmagyarok temetkezési szokásainak párhuzamait. Kutatásának iránya rövidesen megváltozott, amikor önmagukat magyarnak és „a szarvas népének” nevező néptöredék tagjaival találkozott Nyugat-Mongóliában, a Mongol-Altajban. Ez után szerzett tudomást Tóth Tibor antropológus kazakisztáni és üzbegisztáni kutatási eredményeiről Erdélyi István régész-történész professzor jóvoltából. A nyugat-mongóliai kazakok között élő magyarok felfedezése után ő is felkereste a kazakisztáni, majd az útmutatásuk alapján a Nyugat-Szibériában élő magyarokat is. Szájhagyományokat gyűjtött, fotókat készített köztük, írásos emlékeket (genealógiai táblázatokat, sírfeliratokat) kutatott. Kutatásairól számos szakcikket és egy-egy kutatási szakasz lezárása után fotókkal illusztrált könyveket jelentetett meg. Utolsó könyve a teljes kutatást összegző, 80. születésnapjára 2020-ban az erdélyi Tortoma Kiadó által megjelentetett Őseink nyomában Ázsiában című könyv. Ez a kiállítás válogatás a 18 évig tartó terepkutatás fotódokumentációjából. Ebből az alkalomból is köszönetet mondunk mindazoknak, akik Benkő Mihály rendkívüli jelentőségű kutatásait támogatták. Ezek közül névszerint megemlítjük azokat, akik a terepkutatást kezdeményezték és akik könyveinek ajánlását, előszavait írták, illetőleg a publikációs lehetőséget biztosították: Dienes István és Kiss Attila régészek, a Nemzeti Múzeum főmunkatársai, Harmatta János akadémikus, Ecsedy Ildikó sinológus, László Gyula régész-történész professzor, Mándoky Kongur István turkológus nyelvész, Erdélyi István régész, akadémiai doktor, Jaczkovits Miklós volt mongóliai és kazahsztáni nagykövet, Obrusánszky Borbála jelenlegi mongóliai nagykövet, Gál András, a Barsz Magyar-Kazak Alapítvány elnöke, Solymosi Lajos és Cseh Tibor, a Timp Kiadó igazgatói, Erdei Katalin, a Püski-Masszi Kiadó igazgatója, a kazak munkatársak: Tolatajin Edge, Aibolat Kuskumbajev történész professzor és Babakumar Kinayat történész kandidátus.

László Gyula a következőket írja Benkő Mihály fotóiról:

 „Benkő Mihály fényképei elsőrendű gyarapodást jelentenek a magyar őstörténet kutatásában, ugyanis éppen arról adnak hírt, ami a földben/sírokban, településeken elpusztult: a mindennapi életről. Látjuk a jurtot a benne folyó élettel, látjuk a téli-nyári legeltetési szokásokat, a családok mindennapját, a lószerszámokat, a nyergelést, a szórakozást, jókedvet, a temetőket, tájakat, havasi legelőket és a nyári szállást, egyszóval mindazt, ami felidézheti őseink életét. Nagy érték ez a fényképsorozat, köszönet érte Benkő Mihálynak.”

Mindehhez hozzátesszük, hogy a kiállítás fotói megismételhetetlenek. A nomád kazakok - a köztük élő keleten maradt magyarokkal együtt - évszázadok óta róják csodálatos lovaikon és betanított vadásztársaikkal, a szirti sasokkal a kegyetlen és fagyos vidéket. Amikor Benkő Mihály fotóit elkészítette, még ugyanazt a veretes fegyverövet, tarsolyt, nyerget használták, amelyekkel a honfoglaló magyarok ezer évvel ezelőtt a Kárpát-medencébe érkeztek. Ez a világ szép lassan eltűnik. Amíg a világtól távol, elzárva éltek, könnyebben megőrizték hagyományaikat, ám a globalizáció következményeként a nomád törzsekhez is elér a civilizáció, fokozatosan beleolvadnak a nagyobb kultúrákba, elveszítve ősi viseletüket, szokásaikat, ezzel együtt az identitásukat is. A változások az elmúlt évtizedben felgyorsultak. Ezért Benkő Mihály fotói őstörténetkutatásunk megismételhetetlen, pótolhatatlan tárgyi forrásai is.

2011-ben Benkő Mihályt Magyarország Kormánya a keleti magyarok, a magyar őstörténet kutatása, a magyar-kazak kulturális kapcsolatok fejlesztése területén végzett több évtizedes tevékenységéért a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének polgári tagozatával tüntette ki.

Könyvismertetés

Benkő Mihály, Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020.

A szerző 80. születésnapjára kiadott könyv.

Találhatók-e magyarok keleten Julianus barát magyarjainak 1237-es elpusztítása után. Ez a kérdés régóta foglalkoztatta a magyar tudományos életet és közérdeklődésre is számot tarthat. A Mátyás király udvarába érkező hírek, majd Turkoly Sámuel "Asztrahán"-ból címzett 1725. évi levele után az első hírt 1965-ben Tóth Tibor antropológus hozta, amikor Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján É-Kazakisztánban magukat magyarnak nevező néptöredéket talált . Fotózni azonban nem engedték, felfedezésének további kutatását nem támogatták, ezért kézzelfogható bizonyítékokat nem tudott felmutatni. Munkáját Benkő Mihály folytatta, amikor a Szovjetúnió 1991. évi felbomlása után megnyíltak az utak kelet felé. Benkő Mihály először Nyugat-Mongóliában, a kazak kisebbség által lakott Bajan-Ölgij tartományban, majd - Tóth Tibor antropológus nyomán - Észak-Kazakisztánban, az ott élő argün-magyar törzs szállásterületén továbbá Nyugat-Szibériában, az Omszki Terület Kazakisztánnal határos Russzkaja Poljana körzetében, a kipcsák-magyar törzs szállásterületén végzett terepkutatást. Kutatásainak célja kezdetben az ősmagyar temetkezési szokások keleti párhuzamainak feltárása, majd - amikor tudomására jutott, hogy a keleten maradt magyarok reliktuma a hajdani Mongol Birodalom roppant kiterjedésű területén szétszóródva ma is megtalálható - figyelme a magukat magyarnak nevező keleti néptöredékek felé fordult. Kutatásairól több, színes fotókkal illusztrált könyvet adott ki. Új könyve, az Őseink nyomában Ázsiában a 18 évig tartó terepkutatás eredményeinek összegzése. A keleti és nyugati magyarok közös eredetét történeti, régészeti, néprajzi és antropológiai adatok ismertetésével igazolja.

Kép: Benkő Mihály korábbi könyvei és legújabb könyve.

Kép: Szalagfonattal és állatornamentikával díszített korongfibula az avar korból FORRÁS: ÁMENT GELLÉRT/ÁMENT GELLÉRT

Az avarok néhány év alatt több mint 5 000 kilométert tettek meg Mongóliától a Kaukázusig, majd további tíz év múlva a mai Magyarország területén telepedtek le. Ez a migráció az emberiség történetének egyik leggyorsabb, nagy távolságú vándorlása, amely az ősi DNS-nek köszönhetően most rekonstruálhatóvá vált - derült ki az avar kori elit genetikai kutatásának legújabb eredményeit bemutató tanulmányból.

Már az Európában történt megjelenésükkor is vitatott volt az avarok eredete

Mint a Bölcsészettudományi Kutatóközpont pénteki közleményében olvasható, az avarok csaknem 250 éven át uralták Kelet-Közép-Európa nagy részét. Ázsiából érkeztek a Kr. u. 6. században, azonban az ókori szerzők és a modern történészek egyaránt vitatták és vitatják származásukat. Felmerült, hogy a Zsuanzsuan Birodalom leszármazottai, akik Kína félelmetes ellenségeiként váltak ismerté, de az is, hogy egyes csoportjaik Közép-Ázsiából, illetve Kelet-Európából származhatnak.

Kép: Az Avar Birodalom a 8. század végén FORRÁS: WIKIMEDIA COMMONS

A Cell című élettudományi szaklapban április elején jelent meg az avar kori elit genetikai kutatásának újabb eredményeit bemutató tanulmány.

A KUTATÁSBAN ÉS A TANULMÁNY ELKÉSZÍTÉSÉBEN SZÁMOS MAGYARORSZÁGI INTÉZMÉNY VETT RÉSZT,

köztük az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézete és Régészeti Intézete is. A tanulmányt genetikusokból, régészekből, antropológusokból és történészekből álló multidiszciplináris kutatócsoport készítette.

Kép: Leletek a kutbátonyi avar temetőből.1-2.: fülgyűrűk, 3.: karperec, 4.: sasfej alakú jogar, vagy lovaglópálca, 5-13.:öv elemei az úgynevezett álcsatokkal (9-10.), 14.: félhold alakú aranylemez, 15-18.: kard felszerelések, 19.: korsó, 20.: ivó kürt FORRÁS: HTTPS://WWW.NATURE.COM/ARTICLES/S41598-019-57378-8

A magyarországi embertani leletek elemzésein alapuló tanulmány az avar elit genetikai eredetét Belső-Ázsia egyik keleti régiójára vezeti vissza, és megerősíti a magyar kutatók 2020-ban megjelent archeogenetikai tanulmányának eredményeit. A szélesebb adatbázisra és teljes genomi elemzésekre épülő új tanulmány közvetlen genetikai bizonyítékot szolgáltat az emberiség történetének egyik legnagyobb, rendkívül nagy távolságot felölelő, gyors vándorlására.

Határozott adatokat kaptak a DNS-elemzésből

A Kr. u. 560-as években létrehozott Avar Kaganátus központja a Kárpát-medencében volt. A tudományos viták ellenére eredeti hazájuk és származásuk máig tisztázatlan maradt. A történeti források elsősorban ellenségeiktől, a bizánciaktól származnak, akik az avarok hirtelen európai megjelenése után e félelmetes harcosok eredetén tűnődtek.

A történészek ez idáig azon töprengtek, hogy az avarok vándorlása egy jól szervezett népmozgás volt-e, vagy pedig türkök elől menekülő "szökevények" csoportja telepedett-e le a Kárpát-medencében. A régészeti kutatások már korábban rámutattak számos párhuzamra a Kárpát-medence és az eurázsiai nomád leletek (fegyverek, edények, lószerszámzat) között. Például a Kárpát-medencét és Mongólia területét összeköti egy közös hatalmi szimbólum, a nemesfémből készült, lunula alakú mellkasdíszek használata.

Kép: Lovával együtt eltemetett avar harcos ( a kép illusztráció) FORRÁS: WIKIMEDIA COMMONS

Az is ismert, hogy a kengyelt az avarok terjesztették el tömegesen Európában. Mindezek ellenére eredetüket mégsem lehetett pontosan nyomon követni a széles eurázsiai sztyeppéken.

A KÖZLEMÉNY SZERINT A MOST MEGJELENT TANULMÁNYBAN 66 KÁRPÁT-MEDENCEI, A 4-8. SZÁZADBAN ÉLT EMBERT ELEMEZTEK,

köztük a valaha felfedezett nyolc leggazdagabb, aranytárgyakkal együtt eltemetett avar előkelőt. A genetikai elemzések az ELKH BTK Archeogenomikai Intézetében kezdődtek, majd a lipcsei MPI EVA Archeogenetikai Osztályán folytatódtak, kiegészülve a harvardi laboratórium eredményeivel.

Kép: Avar régészeti leletek a szolnoki Damjanich János Múzeum gyűjteményéből FORRÁS: WIKIMEDIA COMMONS

A tanulmányban a régiónkból az avar kori egyéneken kívül más (szarmata és hun kori) csoportokat is vizsgáltak. Az elemzések során kapott genomszintű DNS-adatok határozott nyomokat szolgáltattak a népesség eredetéről. Az archeogenetikai eredmények történeti kontextusba helyezése pedig lehetővé tette, hogy a kutatók leszűkítsék az avar migráció pontos időrendjét is.

Több mint két évszázadig uralták a Kárpát-medencét

"Északkelet-Ázsiához való egyértelmű genetikai kapcsolatuk és a Zsuanzsuan Birodalom bukásához köthető eredetük mellett azt is látjuk, hogy a 7. századi avar kori elit további 20-30 százalékban valószínűleg az Észak-Kaukázushoz és a kelet-európai sztyeppéhez köthető genetikai eredettel bírt, ami közelebbi területekről is érkező migrációra utalhat" - idézik az összegzésben Guido Gnecchi-Ruscone-t, a tanulmány megosztott első szerzőjét.

Kép: Az avarok eredete - más egykori nagy sztyeppei népekéhez hasonlóan - a múlt homályába vész. Az archeogenetika új perspektívát nyitott az eredetkutatásban ( a kép illusztráció) FORRÁS: PINTEREST

Szécsényi-Nagy Anna, a tanulmány másik első szerzője hozzátette: "A domináns kelet-ázsiai genetikai örökség megtalálható a Duna-Tisza közi központi avar települési terület több temetőjében is". Az elsődleges települési régión kívül azonban nagy eltérést tapasztaltak a kutatók az egyének közötti keveredés mértékében,

KÜLÖNÖSEN A DÉL-DUNÁNTÚLI KÖLKED LELŐHELYEN.

Ez arra utal, hogy egy bevándorló avar elit a heterogén helyi elit segítségével irányította a sokszínű lakosságot.

Kép: A korai Avar Kaganátus területe és a Kárpát-medence vizsgált helyszínei. A sárga, narancs és zöld körök a különböző Y-haplotípusokat jelzik. A 7. századi Kunbátony csoport piros, a 7-8. századi kiegészítő helyszínek fekete pöttyel vannak jelölve. FORRÁS: HTTPS://WWW.NATURE.COM/ARTICLES/S41598-019-57378-8/FIGURES/1

"Ezek az izgalmas eredmények rámutatnak arra, hogy mekkora potenciál rejlik a genetikusok, régészek, történészek és antropológusok példátlan együttműködésében a népvándorlás korának kutatásában" - hangsúlyozta Vida Tivadar, az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének igazgatója, a kutatás magyarországi kezdeményezője és vezetője.

A genetikai kutatás a HistoGenes, az Európai Kutatási Tanács által finanszírozott nemzetközi projet része, amely a Kárpát-medence Kr. u. 400-900 közötti időszakát és népességeit vizsgálja multidiszciplináris perspektívából.

(Forrás: MTI)

Kép: A kunbábonyi kagáni sír halotti maszkjának párhuzamai Belső-Ázsiában.