A sztyeppei népeknél fontos szerepet játszott a sárkány tisztelete. Ez megmutatkozott a hitvilágban, hadijelként és méltóságjelként is. A népvándorlás korában (i. sz. 2. századtól) elterjedt a Római Birodalomban, ahol jelentősége a kereszténység elterjedéséig fennmaradt. Kérdés, hogy van-e nyoma a sárkánytiszteletnek a korai magyarságnál?

A hun sárkánykultusznak szkíta előzményei voltak. Sárkányt ábrázoló ötvösmunkák megtalálhatók a szkíta állatstílus egyik elemeként, sárkányos volt a szkíták, szarmaták pártusok hadijele (zászlaja) is.[1]

Kép: Szkíta sárkánykígyó ábrázolások

Kép: Szkíta falera (kantárdísz, Schneider-Zazoff 1994.) [Z. Tóth 2018: 330]

Z. Tóth Csaba idézete „A Közép Ázsia civilizációinak története” (Ishjamts 1994 in: History of civilizations of Central Asia, Volume II., Paris 1994) című könyvből: „Fontos megjegyezni, hogy egy „égből alábukott” sárkányt tiszteltek a mongóliai hunok (kín. hszian-yun, hsziung-nu, óir./av. hiiaona), s egy mesterséges medencét is készítettek neki a főfejedelem, a sanjü rezidenciája előtt, amelyet erről neveztek el a „Sárkány Házá”-nak (Lung-cseng, Ulánbátortól nyugatra)” [Z. Tóth 2018: 311.] Lásd még: [2][3]

A mongóliai Gol Mod 2 hun királysír leleteiből a feltáró régészprofesszor, Diimaadzsav Erdenebátor publikált két művészi kivitelezésében kiemelkedő, nemrégiben felfedezett, türkizzel és más féldrágakő betétekkel díszített sárkányos arany falerát (=érme alakú lószerszám-dísz, szíjvégösszekötő korong) [Erdenebaatar 2015]. A mitológikus állatok a hsziungnukat kutató mongol régészek szerint azt juttatják kifejezésre, hogy a lovak gazdái magas rangú emberek voltak. [Xiongnu 2015: 62].

Kép: Sárkányos arany falera a Gol Mod 2 hun királysírból [Mult kor 2014]

Kép: Sárkányos jádetükör a Gol Mod 2 hun királysírból [Erdenebaatar 2015]

Közép-Ázsia és Dél-Szibéria, ezen belül a több tudós által a magyar őshazának tartott, szkíto-szarmata jellegű szárgátkai régészeti kultúra[4] területe az i. e. 2. században hun befolyási övezetbe került. V. A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu birodalom bukása után lejátszódó eseményeket: „Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. 2. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket.” Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. 3-4. századokban, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentős népszaporulat a fent említett területek népeinek további Nyugat felé vándorlásához vezetett. [Matjusenko 1997: 254 sk.] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szárgátkai kultúrával, létének megszűntével kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: „A szárgátkai kultúra az i. sz. 3. század végén, vagy a 4. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált.” [Mogil’nyikov 1992: 310-311]. [Erdélyi 2005: 5-18.] V. A. Mogilnyikov ezen utóbbi feltételezésének alapja a magyarok ugor nyelve, valamint az, hogy a szárgátkai kultúrát a kultúrával foglalkozó kutatók többsége ugornak véli. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a 19. század végén. Vámbéry úgy vélte, hogy „ugorok bőségesen voltak Attila seregében” [Vámbéry 1898: 47].

A szárgátkai régészeti kultúra területén található Szidorovka település közelében tártak fel egy hun előkelő sírt. A temetőt a publikáló régészek az i. sz. 2-4. századokra, vagyis a népvándorlás első évszázadaira keltezik. A feltárt temetőben összesen 564 tárgyat találtak. A szerzők szerint a temető import tárgyai, ezen belül az arany és ezüst tárgyak (ékszerek, veretek, lószerszám díszek) is, déli, délnyugati, vagy keleti-délkeleti irányból érkezhettek a szárgátkai kultúra területére, vagyis szaka-szarmata, kelet-iráni, valamint hsziungnu-kínai jellegűek. Például a szidorovkai fegyveröv két, féldrágakő betétes, állatjelenetes, sárkány-tigrisharcos, négyszögletes aranyvereteinek pontos párhuzamai orhoni és bajkálontúli hsziungnu anyagokból származó bronzveretek. Többek között A. V. Davidova tárta fel a szidorovkai övveretek bronzból készült pontos párhuzamait az ivolginói temetőből, a Bajkálontúlról. A. V. Davidova az általa feltárt bronz övvereteket a hsziungnukra jellemző méltóságjelzőnek véli. [Davidova 1971: 93-105.]. Újabban publikált adatok igazolják, hogy – a mongóliai és belső-mongóliai hsziungnu köznépi sírok és a vezető réteg sírleleteinek tanúbizonysága szerint – a hsziungnu köznép bronzból, csontból készült veretekkel díszített öveket hordott, míg a vezetők, különösen közülük a legelőkelőbbek, a bronzveretekével azonos jeleneteket ábrázoló, aranyból készült, türkiz betétes veretekkel ékesítették öveiket, lószerszámaikat [Xiongnu 2015: 99]; [Treasures 2011: 130]. Mindez erősen valószínűsíti, hogy a szidorovkai és iszakovkai, állatküzdelmet ábrázoló övveretek eredete a hsziungnukhoz kapcsolható. Megjegyeznénk, hogy ezek a veretek azonos típusúak az I. Péter-féle Szibériai Gyűjtemény arany övvereteivel, amelyek közül jó néhány ugyancsak emlékeztet a mongóliai és belső-mongóliai hsziungnu-hun előkelőknek az utóbbi évtizedekben felszínre került és mostanában publikált arany sírleleteire. Ugyanez vonatkozik a szidorovkai temető más aranytárgyaira, például a csatokra is. [Vö.: Rudenko 1962: 1, 4. rajz, II, III, IX. táblák]. (Egyébként I. Péter Ermitázsban őrzött Szibériai Gyűjteményének több mint 250 aranytárgyából mindmáig csak a mintegy 40 kiállított darab publikált [Rudenko 1962: 5].

V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova monográfiájuk összegzésében megállapították, hogy nézetük szerint a hunok és a kínaiak hatása Nyugat- és Északnyugat-Szibériára igen széleskörű lehetett.

A szidorovkai leletek között témánk szempontjából különös figyelmet érdemel egy aranyozott ezüstből készült sárkányos falera, és több sárkányos állatkűzdelmet tartalmazó arany négyszögletes arany övcsat.

Kép: 1. Sárkányábrázolást tartalmazó aranyozott ezüst falera, 5-6. Sárkányos állatkűzdelmet ábrázoló arany övcsat a szidorovkai temető 1. kurgán 2. sírjából. [Matjusenko 1997]

A rómaiak a sárkányos hadijelekkel már a i. e. 1. században találkoztak, amikor a keleti irányú terjeszkedésük során Mezopotámiában beleütköztek a Pártus Birodalomba. Míg a rómaiak a seregtesteket kürtjelekkel, addig a pártusok zászlójelekkel és dobolással irányították. A pártusok nyitott szájú fejből, és hozzá csatlakozó textilcsíkos farokrészből álló sárkányos zászlói más funkciót is elláttak. Szélzsákokhoz hasonlóan mutatták a szélirányt, amire a lovas-íjászoknak volt szükségük a célzáshoz. A pártusok többször súlyos vereséget mértek a rómaiakra. Leghíresebb ezek között az i. e. 53-ban Carrhae város közelében megvívott ütközet volt. Az ütközetben a pártus Surena megsemmisítő vereséget mért a Marcus Licinius Crassus vezette római seregre. Maga Crassus is életét vesztette.

Kép: Pártus és örmény harcosok.

Később, a népvándorlás korában (i. sz. 2. századtól) a rómaiak a szarmatáknál, alánoknál ismét találkoztak a sárkányos hadijelekkel. A nyugat felé induló északi hunok a sztyeppei népek egy részét integrálták, másik részüket nekinyomták a római limesnek (a császárkorban létesített határvédelmi rendszer). Palotás György a következőket írja: „A sárkányos zászló használata igen széleskörűnek látszik a forrásaink alapján. Mielőtt a római hadseregben használni kezdték volna, már igen népszerű volt a steppei nomád és a keleti barbár államalakulatok hadviselésében. A rómaiak először (nem először, l. f. - B. I.) a dracót is felvonultató barbár népek hadseregeiben találkoztak velük a i. sz. 2. század folyamán. A sárkányos zászlót kezdetben nem is a római eredetű egységek alkalmazták, hanem az idegen segédcsapatok. A kutatók között vitatott, hogy vajon melyik nép auxiliaris csapatainak (segédcsapatainak) köszönhetően terjedt el. Egyesek úgy tartják, hogy már a 2. század elején megtörtént az átvétele a dák háborúk hatásaként, mások viszont a szarmata és alán törzsek elleni háborúk eredményének vélik az adaptációját. Arrhianos 135-ös alánok elleni háborúja, valamint a Taktikének a hippika gymnasiára vonatkozó közlései, valamint Marcus Aurelius háborúi és a 175-ös békekötésben foglaltak mind az utóbbit támasztják alá. A sárkányos zászló történetében a i. sz. 2. század végétől egy új aspektus figyelhető meg. A római történelemben hatalmi színezettel is gazdagodott eddigi harctéri szerepe. Az i. sz. 3. században élt császárok életrajzai kapcsán többször történik utalás a kígyó védelmező funkciójára. Ennek a jelenségnek első felbukkanásának időpontja erősen vitatott, ugyanis a Historia Augusta jóval később született, mint az általa közölt események. A sárkánykígyó ekkor még a hatalom elvont jelképét és attribútumát jelentették. A i. sz. 3. század végétől intenzív fejlődés figyelhető meg mind a római katonai használata, mind pedig a hatalmi jelképként való alkalmazása esetében. Előbbiről a legfontosabb forrásunk a 4–5. századi szerző, Vegetius számos érdekes adatot közölt. A draco már nemcsak a segédcsapatoknál volt nélkülözhetetlen eszköz, hanem a római csapatoknál is. Másrészt a 273-ban Rómába került perzsa bíborszínű dracones átvételével, majd a katonai ékszerek (torques) és dona militaria keleti jellegű diadémként való használatával párhuzamosan a sárkányos zászló a császári hatalom tényleges szimbólumává vált. A draco hatalmi jellegű felhasználásának a i. sz. 4. század közepét a virágkorának kell tartanunk, amint azt kimutattuk Iulianus Apostata argentoratei győzelmének, majd császárrá választásának, és 363-as perzsa hadjáratának bemutatása során. Hatalmi szerepének hanyatlása és későbbi eltűnés azonban már ekkor előrevetül a kereszténység térnyerésével.” [Palotás György A római sárkányos zászló, a draco Katonai felszerelés vagy hatalmi szimbólum?, Belvedere 2011/XXIII.3. 103-104.]

Kép: Szarmata sárkányos zászló (a chesteri/ény.-angliai római kori kőfaragvány nyomán, ld. Cassius Dio, és a szkíták hadi jelvényéről Arrianus xxxv, vö. az Orlati csont övcsaton hasonló zászló, M. Mode, Ilyasov, Litvinsky. [Z. Tóth 2018: 330.]

I. sz. 224-ben jött létre a pártus Arsakida uralkodóház legyőzésével a Szasszanida Birodalom, melyben a pártus nemesség megőrizte hatalmát. A Szasszanida Birodalom címere egy szárnyas pávasárkány lett. Ezeknek a jelképeknek az alkalmazása Perzsiában az arab hódítás után szűnt meg (i. sz. 651.).

Kép: Szaszanida birodalom címere, aranyozott ezüst tál, szimurg ábrázolás, British Muzeum, [Sassanid silver plate by Nickmard Khoey.jpg]

A magyaroknál szintén találunk sárkányábrázolásokat, továbbá a Kárpát-medencében találhatók sárkány szót tartalmazó településnevek is.

A kereszténység elterjedését megelőző időszakból (i. sz. 10. század) származnak a Felső-Tisza-vidéki fejedelmi- és fejedelmi kíséret sírokban talált méltóságjelvények, az arany vagy ezüst markolatgombos szablyák, aranyozott ezüst vagy aranyozott vörösréz tarsolylemezek. A leghíresebb arany markolatgombos szablya a csodálatos épségben megőrzött - hun-magyar eredetűnek tartott[5] - un. bécsi szablya, melynek pengéjén két egymással szemben álló sárkány található.

Kép: Bécsi szablya (Attila kardja),

Hasonló két egymással szemben álló sárkány látható egy belső-ázsiai eredetű hun-avar lunettán (halotti szemfedőre varrt nemesfém maszk félhold alakú, állnál található része) is:

Kép: A Bikeqi és Kunbábonyi lunetta. 

Egy pávasárkányt (szimurg) és egy egyszarvú szárnyas állatábrázolást tartalmaz a Felső-Tisza-vidéki, tiszabezdédi tarsolylemez. Ennek legközelebbi párhuzamai a veszelovoi- (Oroszország, Cseremiszföld, Kr. u. 10. század, ezüst) és a panovoi tarsolylemez (Oroszország, Ural vidék i. sz. 10. század).

Kép: Sárkányábrázolás a Tiiszabezdédi tarsolylemezen.

 „Sárkány”-összetételű magyar helynevek:

Magyar Néprajzi Lexikon:

A sárkány szó a magyar nyelvben írott formában először helynévként fordul elő: Inde ad Sarcaju (1193); Sarkanusfeu (Sárkányosfő) (1262); Sarkazzygethe (Sárkányszigete) (1391). [Magyar 1977: Sárkány szócikk.]

Z. Tóth Csaba gyűjtötte össze a történelmi Magyarországon található sárkány eredetű helyneveket az OMM III. katonai felmérése (1910) alapján:

Bősárkány, Szilsárkány, Győr-Sopron vm. (a régi avar kagáni „gyűrű”, Győr körül?)

Bakonysárkány, Veszprém vm. Sárkányfalva, Esztergom vm. (Borovszky: Mo. városai és vármegyéi)

Sárkány, Fogaras vm. (1914 előtti osztrák térkép) [Z. Tóth 2018: 330-332]

Sárkányábrázolások a keleten maradt magyaroknál:

Bolsije Tigani a magyar őstörténet kutatásának egyik legismertebb lelőhelye (oroszul: Большетиганский могильник). A Santala folyó bal partján fekvő kora középkori temető feltárását Alfred H. Halikov[6] szovjet régész végezte 1974 és 1984 között. Az ásatások során 156 sírt tártak fel, a temető 10. századi részének kutatását az 1980-as években végezték el.

Több kutató úgy véli, hogy a temetőt a 9. század második felében kezdték el használni, így „a lelőhely nem a nyugatra vándorolt, hanem a keleten maradt magyarokhoz köthető. Bár Bolsije Tiganit a kusnarenkovói-karajakupovói kultúrába sorolják [Sudár 2014: 39.], a földrajzi elkülönülés mellett a temetőben jelentkező nagyarányú, a volgai bolgárokra jellemző leletanyag is megkülönbözteti a kusnarenkovói kultúra jellegzetes lelőhelyeitől.” A lelőhely 12 sírjában volt „részleges lótemetkezés, mely a honfoglalás kori rítushoz hasonlóan a halott lábánál került elő, egy csomóban. [...] Jellegzetes leletek a szablyák, melyek ezüst szerelékei az övveretekkel, fülbevalókkal és néhány más ékszertípussal együtt szaltovói jellegűek. [...] Szintén uráli eredetű temetkezési szokás a halotti maszkok és szemfedők megléte, melyek további kapcsolatot jelentenek a honfoglalás kori hagyatékkal.”[Sudár 2014: 46-48.]

Kép: Sárkányábrázolásos tárgyak a Bolsije Tigani temetőből.

Összegezve: A magyarságnál fellelhető a sárkány ábrázolásokban, sárkány összetételt tartalmazó településnevekben, és minden bizonnyal hagyomány-, kultusz összefüggésben egy „hun kontinuitás”, ami egészen a 10. századig, a kereszténység elterjedéséig fennmaradt.

Irodalom

Bichurin 1851: N. Ya. Bichurin: Sobranie svedenii o narodah obitavshih v Srednei Azii v drevnie vremena (Adatok gyűjteménye az ősi Közép-Ázsia népeiről), St. Petersburg, 1851., Vol. I. (új kiadás Moszkva-Leningrád, 1950)

Botalov 2000: Botalov Sz. G.és Ivanova I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfia: Drejvnyjaja isztorija Juzsnogo Zauralja I-II. Cseljabinszk 2000.

Csernyecov 1953: Csernyecov V.N. Drevnjaja istorija Sredn’ego Priobja. Moszkva 1953.

Davidova 1971: A. V. Davidova. Problema khudozhestvennyykh bronzov khunnov. In: SA 1971/1

Erdenebaatar 2015: D. Erdenebaatar, Balgasyn tal dakh Gool Mod-2-üz khunnugijn azguurtnü bulsnü szudalgaa. Ulanbaatar, 2015.

Erdélyi 2005: Erdélyi István-Benkő M., Szargatkai kultura és a hunok Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005)

Ishjamts 1994: “Nomads in Central Asia.” N. Ishjamts. In: HCCA II (HCCA II = History of civilizations of Central Asia, Volume II. The development of sedentary and nomadic civilizations: 700 B.C. to A.D. 250. Harmatta, János, ed., 1994. Paris: UNESCO Publishing.)

Kyzlasov 1988: L. R. Kyzlasov. V Sibirju nevedomoju za pismennymi tainstvennimy. In: Janin V. L.: (red.: Puteshstvija v drevnost. Moskva, 1988, 16-49.

Magyar Néprajzi Lexikon (szerk.: Ortutay Gyula), Budapest, 1977.

Matjusenko 1997: Matjusenko V.I.– Tataurova L.V. Mogil’nik Sidorovka v Omskom Priirtishe. Novoszibirszk 1997.

Matvejeva 1993: Matvejeva N.P. Szargatszkaja kul’tura na Szrednyem Tobole. Novoszibirszk 1993.

Matvejeva 1995: Matvejeva N.P. Kraj v rannem zheleznom veke. In: Istorija Kurganskoj oblast’i. Kurgan 1995.

Mogil’nyikov 1983: Mogil’nyikov V.A. K sostojanii voprosza. In: Etnicheskie processi. Izhevsk 1983.

Mogil’nyikov 1992: Mogil’nyikov V. A. Sargatszkaja kul’tura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chast’i SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. (Serija Arheologija SSSR) Moskva 1992. 292 – 311.

Molnár 1953: Molnár Erik: A magyar nép őstörténete, Budapest, 1953

Mult kor 2014: Fényképeken Gol Mod 2 kincsei, https://mult-kor.hu/20140603_fenykepeken_gol_mod_2_kincsei, hozzáférés: 2021-12-05

Napolskikh 1997: Napolskikh V.V. Vvedenyije v istoricheskuju uralistiku. Izhevsk, 1997. (A korábban Göttingában tartott előadássorozatának átszerkesztett szövege. A kérdés szakirodalma egyébként  óriási és az nagyrészt a magyarországi könyvtárakban hiányzik,  a magas  nemzetközi kölcsönzési költségek miatt ez év márciusa óta már gyakorlatilag behozhatatlan. A legteljesebb vonatkozó bibliográfia megtalálható a Botalov Sz. G.és Ivanova I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfiában: Drejvnyjaja isztorija Juzsnogo Zauralja I-II. Cseljabinszk 2000.)

Pulleyblank 1962: E.G. Pulleyblank: Hsiung-nu, Asia Major, 1962/3, 9:59-144 and 206-265, Appendix, The Consonantial System of Old Chinese, Part II.

Rudenko 1962: C. I. Rudenko, Sibirskaja kollekcija Petra I. (Arkheologija SSSR, svod arkheologicheskikh istochnikov. Moskva-Leningrad, 1962.

Sudár 2014: Sudár Balázs - Petkes Zsolt: A honfoglalók viselete. Magyar őstörténet 1. Budapest, Helikon, 2014.

Télfy János 1863: Magyarok őstörténete. Görög források a scythák történetéhez. Pest 1863.

Treasures 2011: Treasures of the Xiongnu (Szerkesztő: D. Tsevendorj). Ulanbaatar 2011.

Vámbéry 1898: Vámbéry Ármin. A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1898.

Xiongnu 2015: Xiongnu Encyclopaedia (Szerkesztő: D. Tseveendorj). Ulanbaatar, 2015.

Z. Tóth 2018: Z. Tóth Csaba (Pécs): 8-10. századi ujgur falfestmények a Turfán-oázisból — a bezekliki kolostorváros ’pogány’, buddhista és manicheus emlékei, in: ACTA HISTORICA HUNGARICA TURICIENSIA XXXIII. évfolyam (2018) 11. szám, 311-333]

[1] A szkíta sárkánykígyókról Arrianus– Tekhné taktiké, 35. – így ír: „A scytha hadjelek (zászlók) sárkányok, melyek arányos hosszuságú póznákon függnek. Készülnek pedig összevart szines ruhadarabokból, fejeik és egész testök egész a farkig kigyókat ábrázolnak.” – Télfy János fordítása [Télfy 1863]

[2] Részletek a kínai évkönyvekből, a mongóliai hunokról: „Kr.e. 200: Az ötödik hold [-hónap] idején mindenki összegyűlt Lun-chen-ben („Sárkány Háza”, a Hangay-hegységtől északkeletre, ld. térképen Lün, vagy Lungein-Bulan), ahol áldozatot mutattak be az ősöknek, az Égnek, a földnek és a szellemeknek. Ősszel, amikor a lovak kövérek lettek, mindenki összegyűlt és megszámolták a népet és az állatokat.”[Bichurin 1851]

[3]”A Shi-chi szerint a hun (Hsiung-nu) uralkodó nagy találkozót tartott minden év ötödik hónapjában (i.e. nyár közepén) Lung városában, ahol áldozott az őseinek, égnek és földnek, és a szellemeknek (vagy az ég és föld szellemeinek, Han-shu 94A.0596.1). A Hou Han-shu azt mondja (119.0907.1), hogy “a hunok szokása, hogy három lung-ot áldoznak évente. Az első, ötödik és kilencedik hónap wu napján mindig az ég istenének áldoznak”. A Lung szó előfordul Pan Ku feliratán, amit Tou Hsien tábornok tiszteletére készített, akit dicsőített, mert “elégette Lao-shang a Lung udvarban” (Mao-tun sanjü követője, Hou Han-shu 53.0746.1). Néhány kínai szerző szerint a Lung jelentése “sárkány”, mondván, hogy a hunok főistene egy sárkány volt. …”. [Pulleyblank 1962: 1962/3, 9:59-144 and 206-265]

[4] Az Isim és a Tobol folyók vidéke, mint elképzelhető magyar őshaza, már igen régen foglalkoztatja a magyar kutatókat (Zichy Istvánt, majd később Ligeti Lajost). Molnár Erik feltételezte, hogy az ugor őshaza a szárgátkai kultúra elterjedési területén volt az i. e. I. évezredben. Írásaiban természetesen nem említette meg az akkor számára még ismeretlen kultúra nevét [MOLNÁR 1953]. A magyar őshazával foglalkozó magyar régészek közül Fodor István az ősmagyarokat jelölte meg a szárgátkai kultúra hordozóiként. Az egyik jeles udmurt nyelvész lényegében hasonlóképpen vélekedik [Napolskikh 1997]. Még az 1950-es évek elején, Csernyecov V. N. [Csernyecov 1953.] javasolta azt a szárgátkai kultúra etnikai problémájának megoldásaként, hogy a kultúra hordozóiban ős-ugorokat – ősmagyarokat és szavírokat tételezzünk fel. Az, hogy iráni vezetőréteg meglétére következtessünk a kultúrán belül, nem tűnik problematikusnak, így ebből a szempontból Matvejeva [Matvejeva 1993, 1995] és V. A Mogilnyikov [Mogilnyikov 1983] véleményével is egyetérthetünk (vö: Botalov és mások). Nem érdektelen az a tudományos feltételezés sem, miszerint a szárgátkai kultúra hordozói valójában a szamojédek ősei lettek volna. [Kyzlasov 1988: 16-49.] [Erdélyi 2005: 5. sk.]

[5] Őriznek is a bécsi művészettörténeti múzeum kincstárának világi jellegű ékszerei gyűjteményében egy csodaszép, a X. század vége felé készült fegyvert, amelyet … hol Attila-kardnak, hol pedig Nagy Károly-kardnak neveznek. Ennek a szablyának enyhén ívelt, s az íveltebb oldalán élezett acél a pengéje, de a lap tartását növelő, kidudorodó pengefoktól a hegyéig borotvaéles fokéle is van. Vércsatornájába aranyozott vörösréz betétet illesztettek, amely állatküzdelmi jeleneteket és pálmahajtásokat (palmetta) mintáz. A kard markolata a biztosabb fogás érdekében kissé meghajlik az él felé. Az acél markolatrészre fából készítették a fogót, és azt roppant erős anyaggal, egy kifejezetten a bőréért halászott tengeri porcoshalfajtának, rájának a bőrével vonták be. Körte alakú aranylemez markolatgombját két hosszanti nyúlvány rögzíti a nyélhez. Ez utóbbit a markolat tövében erősíti egy aranylemez gyűrű, feljebb pedig három, ékkövekkel díszített, aranyozott ezüstpánt is. Keresztvasa aranylemezzel borított, gömbös végű, középütt kiszélesedő és lehajló szárú. A markolat fémrészeit szalagfonatot utánzó rozetták (rózsa alakú ábrák) és palmetták kombinációjá¬ból álló mintázat díszíti. Hüvelyének fémveretein is hasonlóan gazdag a díszítés.

Azt, hogy ez a remekmívű, pompás fegyver hogyan került a német császári kincstárba, sőt azt is, hogy milyen babonás félelem övezte, egy Lambert nevű szerzetes, aki egykor IV. Henrik császárt (1056-1106) Herzfeldből Mainzba kísérte, így meséli el: … Megjegyezték pedig, hogy ez a kard volt az, amellyel a hunok hajdan nagyhírű királya, Attila, a keresztények kiirtására és a gallok elpusztítására ellenségesen dühöngve tört. Tudniillik ezt a kardot a magyarok királynéja, Salamon király (1063-1074) anyja adta korábban ajándékba Ottónak, a bajorok hercegének, amikor Henrik király az ő tanácsa és fáradozása révén a fiát atyai királyságába visszahelyezte volt. …Valószínű tehát, hogy ez, az Anasztázia királyné által 1063-ban eladományozott díszfegyver, amely eredetileg Géza fejedelem hatalmi jelvénye lehetett, akkor került István - pogány nevén Vajk - birtokába, amikor a fejedelmi méltóság reá szállt. …". [http://www.nemzetijelkepek.hu/korona-kard.shtml]

[6] Alfred Haszanovics Halikov (1929—1994) szovjet és orosz történész, régész, a tatárok történelméről szóló számos könyv szerzője.