A hükszoszok lóval vontatott, és íjászokkal felfegyverzett harci szekerekkel érkeztek az ie. XVIII. században Egyiptomba. A heka haszut (görögös kiejtéssel hükszosz nevet az egyiptomiaktól kapták. Nevük jelentése: idegen födek urai, Josephus Flavius szerint pásztorkirályok. A Nílus deltájában épített fővárosuk neve Avarisz (!) volt.
A térségben korábban a lótenyésztést, harci szekeret, összetett íjat nem ismerték, ezek legrégebbi régészeti lelőhelyei messze északra, a Kaukázuson túl, a Nagy Sztyeppén kerültek elő.
Mindezek alapján már korábban feltételeztem, hogy összefüggés van a hükszoszok és a Nagy Sztyeppe népei között. A hükszoszok a Kaukázus átjáróin keresztül érkezhettek Mezopotámiába és Egyiptomba. Ezt megerősítette egy a harci szekerekről szóló tanulmány, melyre később bukkantam rá. A közelmúltban pedig a Foreign Policy című amerikai lap adott hírt a kínai kultúra hükszosz eredetére vonatkozó új elméletről, ahogy arról egy a Magyar Nemzet online változatában megjelent cikk hírt ad. Ez a cikk a legendás Sárga Császár birodalma helyének leírásából és az ősi kínai bronzkultúra leleteinek vizsgálatából indult ki, de a kínai kultúra hükszosz eredetét támasztják alá a Sárga Császár találmányaira vonatkozó hagyományok is. Ugyanis a Sárga Császárnak tulajdonítják a lótenyésztés, a kocsi, az íj, a fokos felfedezését.
Az említett három, különböző időpontokban és szerzők által készített, de egymást kiegészítő cikket egységes szerkezetben közlöm. Megjegyzem, hogy az első két cikket már korábban is közzétettem.
(PRE)SZKÍTÁK A SZENTFÖLDÖN
"Igen vitézek"
- augusztus 15. - Benkő István •
Imé! Úgy jő fel, mint a felleg, és szekerei olyanok
mint a szélvész, lovai gyorsabbak a saskeselyűknél.
Jaj nekünk, mert elvesztünk!
Kemény nemzet ez, ős időből való nemzet ez;
Nemzet, a melynek nyelvét nem tudod, és
nem érted, mit beszél.
Tegze olyan, mint a nyitott sír, mindnyájan vitézek.
A XIX-XX. századi régészeti ásatások nyomán kirajzolódott az Alpoktól (Bécsi medencétől) az Altajig húzódó hatalmas terület, az Eurázsiai Sztyeppeövezet egységes kultúrája. Ez számunkra azért fontos, mivel a kérdéses terület a Turáni Alföld, az Ukrán és Orosz Sztyeppe mellett magában foglalta a Kárpát-medencét is.Ezen a területen az i.e. VII-III. század között – a hunok közép-ázsiai megjelenéséig - a szkíták, majd a szarmaták (a továbbiakban együtt: szkíták) uralkodtak. A korszakot a régészeti leletek alapján Szkíta Világnak nevezik. A Szkíta Világ jellemzője az un. szkíta triád, az állatábrázolás, a fegyverzet és a lószerszámok egysége. A szkíták félelmetes lovas-íjász harcosok voltak, lovas nagyállattartó életmódot folytattak.
Hogyan jöhetett létre egy ilyen hatalmas térségben egy viszonylag egységes, magas civilizációs szintet elérő kultúra.
Ha ennek a magyarázatát kutatjuk, mintegy ezer évvel korábbi eseményeket kell figyelembe venni.
Az ie. 1668. évben valahonnan messze északról idegen nép, a hükszoszok jelentek meg a termékeny félhold területén, melynek jelentős részét könnyűszerrel el is foglalták. Létrehozták az egyiptomi 15. dinasztiát. Hatalmuk Észak-Egyiptomtól Palesztínán és Szírián keresztül egyészen az Eufratész területéig ért.
Mielőtt rátérünk a hükszószok katonai fölényének okaira, néhány szó a harci szekér történetéről.
Maga a szekér sumer találmány. Már az ie. 3500 év körül felfedezték és mind teherszállítás, mind katonai célra használták. A sumer harci szekér azonban tele korong kerekes volt, a rajta található harcos pedig hajítódárdával volt felfegyverezve.
Kép: Sumer harci szekér
A legrégebbi küllős kerekekkel ellátott, kétkerekű lóval vontatott harci szekeret az Ural hegység keleti térségében tárták fel. Ennek datálása alig háromszáz évvel korábbi, mint a hükszoszok megjelenése Egyiptomban.
Kép: Kétkerekű, küllős harci szekér
A hükszószok erejét ez a technikai újítás adta: a "küllős harci kocsi", amely az ókori Kelet hadseregeinek ütőképes fegyverévé fejlődött. A harci kocsiról, mint félelmetes fegyverről, és az azokon található páros lovagokról - az egyik íjász, a másik hajtja a kocsik - szó esik a Szentírásban is.
A hükszoszokat 1560. körül I. Ahmesz (1570-1546) a thébai 18. dinasztia megalapítója kiűzte Egyiptomból. A hükszoszokat a későbbiekben már nem említik.
Nagyjából a hükszoszok Egyiptomból történt kiűzését követően két nagyhatalom jött létre kétfolyóköz, a Tigris és Eufratész térségében, a Hettita és a Mittani Birodalom, melyek közül az utóbbit az egyiptomi iratok Naharina (kétfolyóköz) néven neveznek.
Az ie. 16-15. században a Szentföld két uralmi övezetre oszlott. Az északi rész a Mitanni Birodalom (az egyiptomi elnevezése Naharina), míg a déli része Egyiptom befolyási övezetébe tartozott. Thotmesz fáraó i.e. 1482-ben egy Mitanni által szított lázadást vert le, II. Amenhotep fáraó korai hadjáratai (i.e. 1450 és 1445) Mitanni határáig hatoltak [Yohanan Aharoni, Michael Avi-Yonah, Anson F. Rainey, Ze'ev Safrai: Bibliai Atlasz, Budapest, 1999., 31., 34. o.].
A Mitanni Birodalomról kevés információ áll rendekezésünkre. A források szerint a birodalom népe, a hurrik kaukázusi nyelven beszéltek. Ők hozták a Közel-Keletre a lótenyésztési ismereteket. Harci szekereik voltak, melyeken két lovag helyezkedett el, az egyik hajtotta a lovat, a másik dárdával, nyíllal volt felfegyverkezve. Isteneik Indiából származtak. A fegyveres erők külön kasztot képeztek, marjannunak nevezték őket.
Mitannitól nyugatra helyezkedett el a Hettita (Khitteus) Birodalom, Asszíria pedig a fennhatósága alá tartozott. A Mitanni Birodalom területe később hettita, majd asszír befolyási övezetbe került. A hettiták neve is fontos szerepet játszik egyiptomi feljegyzésekben. II. Ramses a mai Szíria területén, Damaszkusztól északra lezajlott quadesi csatát (i. e. 1286.), melyben a hettita harci kocsik fontos szerepet játszottak, fényes győzelemként állította be, de az valószínűleg súlyos egyiptomi vereség volt, amit aztán bölcs béke követett [C.W. Ceram: Secret of the Hittites: The Discovery of an Ancient Empire, 1973.] A hettita harcosok vitézségére utal, hogy később, az i.e. X. században Dávid király hősei között szerepel hitteus Uriásnak a neve.
Nézetem szerint az Észak-Egyiptomot megszálló, majd onnan kiűzött (pre)szkíta harcosok alapították a Mitanni és Hettita Birodalmakat, majd az Asszír, Babilóni, Méd Birodalom hadseregének magját képezték. Erre utal, hogy Mitanni ott helyezkedett el, ahol később a Méd Birodalom központja volt, és ahol ma a kurdok élnek.
További összefüggések
A szkíták, a médek, a bevezetőben említett Szkíta Világ, majd a hunok, magyarok, kurdok közötti feltételezhető kapcsolat már túlmutat a Közel-Kelet térségén.
Jegyzet:
Haszanov Zaur:
"... Meggyőződésünk szerint azon az alapon is el lehet dönteni, milyen csoportok népesítették be Szkítiát, hogy megvizsgáljuk mindazon népeknek az etnikai folytonosságát, amelyekről a rá következő századok politikai történelme beszél a történelmi szkíta területek kapcsán. Az egykori Szkítia területén többféle etnikai formáció településeire is utalnak nyomok, köztük vannak török-mongol, finnugor, szláv, germán, iráni és kaukázusi nyelvűek...." (Haszanov Zaur: Módszertani hibák a szkíták eredetének iráni verziójában. In: Eleink IX. évf. 1. szám (17.) 2010, in memoriam Harmatta János, 68-81. o.)
MI KÖZÜNK A HARCI SZEKÉRHEZ?
Dr. Winkler Gusztáv, 2014.02.04., http://www.pannonpalatinus.hu/?p=2838
- szeptember 27. - Benkő István •
Korábban foglalkoztunk a (pre)szkíták szentföldi megjelenésével. Az alábbiakban közölt hadtörténeti tanulmány szorosan kapcsolódik az általunk tárgyalt témához, ezért teljes szövegét, és a legfontosabb képeit közöljük. (A szerk.)
A következő rövid publikációban kísérletet teszünk az ókor (talán kissé túldimenzionált) egyik jelentős harci eszköze, az úgynevezett harci szekér kialakulásának és használati körülményeinek összefoglalására, tisztázására. Ezen kívül bemutatjuk azokat a régészeti-történeti eredményeket, hipotéziseket, amelyek a magyarság elődeinek esetleges kapcsolatára utalnak a harci szekérrel, főként ennek kialakulásával.
Először röviden foglaljuk össze, mit tudunk a katonai célokra alkalmazott kocsiról a történettudomány mai állása szerint, mit tartalmaznak a különféle tankönyvek, oktatási anyagok. A fegyveres kocsi (még nem a klasszikus harci szekér) első konkrét ábrázolása és leírása a sumér államok győzelmi feliratai között látható a Kr.e. 2500 utáni időkből (1). Ez a kocsi négy tömör kerékkel ellátott, funkciójában távolra-ható fegyverekkel ellátott eszköz. Fontos megemlíteni, hogy ekkor is mindig gyalogsággal együtt ábrázolják (2). Bizonyos idő elteltével, már mint a tipikus harci szekér küllős kerekekkel (3) megjelenik az egyiptomi leírásokban, képeken (Kr.e. 1500 után). Az olvasható, hogy a Nílus vidékére egy hikszosz nevű, általunk ismeretlen nép által kerül (4). Ezután már az egész ismert világban gyorsan elterjed, és egészen az ezredfordulóig használják, sőt erősen kihangsúlyozzák szerepét. A harci szekér fénykorában (Kr.e. 1400 – Kr.e. 1100) tankönyvek jelennek meg a különféle taktikai elemek végrehajtásáról, az alkalmazás fortélyairól (5). Úgy tanultuk, hogy ennek a kornak az asszír birodalom vet véget, mégpedig a lovasságnak, mint új fegyvernemnek a bevezetésével (6). Ezek után a harci szekér speciális alkalmazása tart még egy ideig, de ezzel késő foglalkozunk. A következőkben a fent látható számozott megjegyzésekkel folytatjuk beszámolónkat.
(1). Noha az első ábrázolások Sumér területéről származnak a Kr.e. 2500 körüli időkből, de természetesen a „gyorsreagálású” erők távolraható fegyverekkel történő bevetésére korábbról is igény mutatkozhatott. Ezt alátámasztja az is, hogy erre az időszakra már teljesen kifejlődik a gyalogság zárt (falanx) rendszerű alkalmazása, mint meghatározó fegyvernem. És ezt a zárt, erősen védett rendet valahogyan fel kellett törni. Mindenesetre, ezt is megelőzi egy hosszabb fejődési szakasz (kocsi, lóvontatás, stb.). Ebben az első dokumentált korban a négykerekű kocsit (ló hiányában?) öszvérek, vagy félszamarak vontatják, a kocsi eleje magasított, oldalára a hajítódárdák tárolószekrényét helyezték el. Ismereteink szerint két harcost (hajtó, fegyveres támadó) szállított.
(2). Mivel az ábrázolásokon, vagy hozzájuk kapcsolódva mindig szerepel a zárt rendszerű gyalogság, ez azt sugallja, hogy a harci kocsi ekkor is másodlagos fegyver, inkább a nemesség számára egy védettebb de több felkészülést igénylő fegyvernem. Ez ismételten rámutat a harci kocsi múltjának nagyobb mélységére.
(3). Az Egyiptomi Középbirodalom, de legfőképpen az Újbirodalom hivatalos irodalma és művészete (hasonlóan a hettita művészethez) bő teret szentel a harci szekérnek, esetenként, mint a fáraó által vetetett eszköz, erősen eltúlozva annak alkalmazását, és ami sajnos rányomta sokáig a történettudományra a bélyegét, a művészetnek alárendelve külső megjelenését. Utalhatunk itt „a tunikás fáraó letiporja az ellenség hadait” témájú képekre. Ez mindenesetre azt is sugallja, hogy az egyiptomiak (legalábbis az első időkben) felülértékelték lehetőségeit, bizonyítva, hogy a harci szekér hozzájuk már készen, teljes fejlettségi fokán jelenik meg.
(4). A hikszoszok megjelenése Alsó Egyiptomban terjeszti el ezt az újszerű harci eszközt. Utalva a (3). megjegyzésre úgy tűnik, hogy a kocsi bevezetése a haditechnikába tényleg nagyon gyors lehetett, hiszen az egyiptomiaknak nem volt idejük rendszeresíteni, a hadsereget kiképezni. Kérdésként merül fel a hikszoszok mibenléte, illetve ők milyen információkra támaszkodhattak a harci szekér átvételénél. Erre a fontos kérdésre később kitérünk.
(5). Az alkalmazási taktikai lépésekre, a harci szekerek irányváltására, fordulásaira egyrészt szanszkrit szövegből értesülünk. A fő probléma ebben az esetben, hogy a kocsimozgások vezényszavait ahhoz a latinhoz hasonlították, amelyik nyelv ekkor még ki sem alakult. Némely kutató inkább a sumér nyelvi gyökerekre hajlik, de szerintünk ilyenformán ez sem állja meg a helyét. Ezen kívül jelentős még az a tény, hogy az egyik legkorábbi hettita harcászati szabályzat mitanni szerző műve. Mindkét megjegyzés egyértelműen hurri eredetre utal, tehát ezt az irányt meg kell vizsgálnunk.
(6). A harci szekér katonai alkalmazásának a tanultak szerint az asszír hadseregben megjelenő új fegyvernem, a lovasság vet véget. A probléma ebben az esetben legfőképpen az, hogy Asszíria területe, gazdasági-társadalmi berendezkedése gyakorlatilag alkalmatlan arra, hogy a „semmiből” létrehozzák, kifejlesszék azokat a technikai újításokat, amelyek a lovas hadviseléshez szükségesek. A képet tovább bonyolítja, hogy a Kárpát-medencében ekkor (a bronzkor derekán) már sorozatban kerülnek elő olyan fegyverek, amelyek jórészt a lovas harcmodorra jellemzőek (pl. a hosszú, szúró kard). Tehát valószínűleg a sztyeppén már sokkal előbb kialakult a lovasság intézménye, ami természetesnek is mondható.
Most nézzük meg, hogyan is néztek ki ezek a szerkezetek, illetve mi módon alkalmazták őket. Mivel a harci szekér használata évezredeket ölel fel, ezért három fő részre oszthatjuk használatukat. Az első az úgynevezett sumér korszak. Itt leginkább azt kell megjegyezni, hogy a küllős, gyors harci szekerek megjelenését természetszerűleg megelőzik a „kezdetleges” formák, a gyorsan mozgó csapatok igénye. A sumér államok hadseregei négy keréken mozgó, a szállításnál használható kocsikat alkalmazták. Nyilván ezek nem rendelkeztek a gyors mozgás lehetőségével, tehát feladatuk inkább a távolraható fegyverek (hajítódárda) koncentrálása, a gyalogság sorainak zavarása, esetleg szétzilálása.
A pár évszázad alatt teret nyert könnyű, küllős kerékkel ellátott változat már megnövelt sebességgel gyors manőverekkel használhatóvá vált taktikai műveletek végrehajtására (bekerítés, roham, stb.). Néhány kérdésre itt kell rámutatnunk. Az egyik a bevethetőség. A harci szekér osztagok az alakzatban történő manőverekre csak kizárólag sík terepen (gyakran előkészített terepen) voltak képesek. Ebből következik, hogy a csatatereket jó előre ki kellett választani, ami furcsa lehet mai szemmel. A másik kérdés az, hogy igazából mit is csináltak ezek a járművek a harctéren. Le kell szögezni, hogy semmi esetre sem az ellenséges gyalogság letiprását, hiszen egy zárt rendszerű lándzsás tömeget szemből megbontani öngyilkosság. A harci szekér osztagok többszöri gyors rohamukkal demoralizálhatták az ellenséget, hajítófegyverekkel koncentráltan támadhatták, bekerítéseket hajthattak végre, és természetesen a másik fél szekerei ellen küzdhettek. Végül sokáig nyílt kérdés volt az, hogyan élhették túl a harcosok és maguk a lovak a harcot, hiszen íjászai, parittyásai, dárdásai az ellenségnek is voltak. Erre az egyiptomi rajzok nem nyújtanak felvilágosítást, mert általános a már említett „tunikás fáraó” ábrázolás. A kérdésre más források mellett az úgynevezett „dendrai lelet” adott választ, ugyanis sikerült felfedezni egy teljes zárt bronzpáncél-készletet, amit a kocsizók használtak. Rendelkezésre áll néhány ábrázolás is, ahol felismerhető a ló páncélozása. Ez helyre is teszi a képet, igaz, hogy felmerül egy másik kérdés, ez az agyonpáncélozott egység az igazi gyors műveletekre alkalmas volt-e?
Kép: Eredeti (helyes) ábrázolás, vadászjelenet
Kép: A dendrai páncél (a díszsisak helytelen utólagos kiegészítés)
A további vizsgálathoz tehát rendelkezésre állnak a fentebb kiemelt mondatok: A harci kocsi kialakulásának nagyobb időmélysége, a hurri (hikszosz) bevezetés valószínűsítése, a lovasság kialakulásának sztyeppei környezete.
Nézzük meg, a legújabb (nemzetközi) kutatások szerint hogyan áll a harci szekér, és a hozzá szorosan kapcsolódó lótartás kialakulásának ügye. A legfrissebb publikált irodalom a lótartás (lovaglás) kialakulását természetszerűleg a sztyeppe-erdős sztyeppe vidékre teszi, mégpedig az úgynevezett botai-tersek kultúrkörbe (Délnyugat-Szibéria, Urál déli területe), ahová régészeti-kulturális és antropológiai szempontból ősmagyar elődeink szintén szervesen kapcsolódtak. Ha ehhez még hozzávesszük az „ősuráli” ló szavunkat is (ami máig megmaradt), nem kétséges ennek nagy valószínűsége. Az új távlatokat nyithat ebben a kérdéskörben, hogy a régi kínaiban szintén ló-nak hívták a lovat, és napjainkban is a fehér ló neve „pej” (de ennek kutatása messze vezetne). Mindenesetre őseink benne voltak egy olyan áramlatban, ahol a lótartás, megnevezések, stb. valamilyen rend szerint áramlottak (és ebbe beletartoznak pl. a manysik is). Felmerül a kérdés, ha egyszer a külföldi kutatók publikációi ezt tükrözik, mi miért nem szentelünk neki akár egy fél oldalt is.
Kép: A ló háziasítása (a zöld vonal a sztyeppe területek határát jelzi)
„Sajnos” a harci szekér bevezetésével hasonló a helyzet. Noha a katonai fejlesztések villámgyorsan elterjednek (ahol társadalmi, természeti fogadókészség van), de a külföldi kutatók a régészeti leletek alapján elemezni tudták azt a néhány száz évet, amelyik eltelt a küllős kerék bevezetésétől az általános használatig. Az eredmény természetes eredménynek tűnik. Ahol a lótartás kialakult, körülbelül ott fejlesztették ki a harci szekér klasszikus típusát. Megint beletrafáltunk? Azt hozzá kell ehhez tenni, hogy az ilyen eszközök kifejlesztéséhez nagykiterjedésű, szabad sztyeppe kell, tehát a fent tárgyalt „kultúrvidékek” igazából nem jöhetnek szóba. Az más kérdés, hogy a sztyeppén élő, kultúrájában, társadalmi és antropológiai felépítésében hasonló népek milyen konkrét nyelven beszéltek? Egyáltalán, vannak-e olyan ma élő nép, amelyik pontosan tovább hordozza nyelvüket?
Megemlítendő még a hurri-hikszosz vonal. Tudjuk, hogy a hurrik (és a rokon kassuk) vezetik be az Észak-mezopotámiai térségben a lótenyésztést, a hikszoszok (hurrik) pedig Egyiptomban a harci szekeret. Orosz kutatók megállapították, hogy a hurrik nyelve ragozó nyelv, kultúrája pedig úgynevezett Alekszejevka-típusú nagyállattartó kultúra. Ez a kultúra azonban eredendően Délnyugat-szibériai sztyeppei kultúra volt. Megint helyben vagyunk?
Kép: A harci szekér kialakulása és eltejedése Eurázsiában
Végül néhány szót a harci szekerek utóéletéről. A történelemkönyvek szerint az asszír állam részben azért tudott viszonylag rövid idő alatt jelentős eredményeket elérni, mert bevezették a lovasság intézményét. Azonban akár Közép-Európából is, de az Uráltól délre eső sztyeppéről is kerültek elő olyan leletek, amelyek egyértelműen lovas hadviselésre utalnak. „Mint tudjuk”, az asszír katonai tevékenységre nagy hatással volt a hurri befolyás, ezért teljesen valószínű, hogy az asszír hadsereg tőlük kapta a katonai újdonságot.
A támadó harci szekérnek nagyon gyorsan leáldozott a napja, hiszen a mobilabb lovasság akár könnyűlovas íjászként, akár nehézlovasként sokkal jobban tudta azokat a feladatokat ellátni, amelyek a klasszikus ókor manőverező hadviselésénél felvetődtek. Bizonyos ideig még (főleg a Közel- és Közép-Keleten) alkalmazták, mint sarlós szekereket, de általában nem sok eredménnyel. Vannak adatok arról is, hogy pl. a kelták mint szállítóeszközöket vetették be harctevékenységnél. Mindenesetre azok a filmbeli jelenetek, amikor római tisztek száguldoznak a csatatéren harci szekérrel, teljesen légből kapottak. A rómaiak formára hasonló kocsikat használtak versenykocsiként, és diadalszekérként.
Kép: A küllős harci szekér elterjedésének megközeítő történelmi térképe (i. e. 2000-500)
Egyiptomból származik a kínai civilizáció?
Magyar Nemzet Online, Földi Bence, 2016. szeptember 3., szombat 05:12, frissítve: szombat 10:13
Egy új felfedezés szerint egyiptomi bevándorlók alapíthatták a kínai kultúrát az ókorban. A Foreign Policy összeszedte azt is, miként alakult a kínaiak őskeresése a történettudományban.
Szun Veitung geokémikus még márciusban tartott egy előadást a hefei Tudományos és Technológiai Egyetemen, amelyen ókori történelmi szövegeket is citált. Egy ponton Szima Csient idézte, aki azt írta, hogy a kínai kultúrát megalapozó Hszia Birodalom (Kr. e. 2070–1600) egy észak felé tartó óriási folyó mentén jött létre. „Csak egyetlen nagyobb folyó van a világon, amely észak felé folyik. Melyik az?” – tette fel a kérdést a professzor, majd valaki megválaszolta: a Nílus – így kezdődik a Foreign Policy pénteki, A kínai civilizáció az ókori Egyiptomból származik? című cikke.
A tudós az elmúlt egy évben komoly vitát generált az interneten arról, hogy szerinte a kínai civilizáció alapítói egyáltalán nem kínaiak voltak, hanem egyiptomi migránsok. Persze ezt nem csupán ókori szövegek alapján állítja: a kilencvenes években radiometrikus kormeghatározás során vizsgálta az első kínai bronzleleteket. Ezek azonban összetételükben sokkal közelebb állnak az egyiptomi bronzokhoz, mint a későbbi kínai leletekhez. A professzor felfedezése révén egy évszázados identitásvita éledt újjá: honnan származnak a kínaiak?
Nem szárazföldön, hanem vízen
Szun szerint téves az a közismert elmélet, miszerint a kínaiakhoz a Selyemúton északnyugat felől érkezett a bronzkori technológia. Úgy véli, hogy valójában nem a szárazföldön, hanem tengeren hozták el a bronzzal kapcsolatos tudást a külföldiek, akik nem mások voltak, mint a hükszoszok. Ez a sémi eredetű nép Kr. e. 1720 és 1710 között foglalta el Alsó-Egyiptomot, a helyiek nevezték el őket heka haszutnak, azaz idegen földek urainak. Mintegy száz évig uralkodtak a területen, birodalmukhoz tartoztak Szíria és Palesztina egyes részei is. Uralmuk kimerült a városok adóztatásában, saját adminisztrációt nem hoztak létre, nem vegyültek az egyiptomiakkal. A hükszoszokat I. Jahmesz felső-egyiptomi fáraó győzte le Kr. e. 1550-ben, addigra viszont megismertették a hükszoszokat a harci szekérrel, a vertikális szövőszékkel, a lanttal és az összetett íjjal. (Az előzőekben hivatkozott források szerint ez pont fordítva történt, mármint ezekkel az Ural térségéből érkező hükszoszok ismertették meg az egyiptomiakat. Ugyanígy az Ural térségében történt a ló háziasítása, és Arkaim ugyanott nagy bronzfeldolgozó központ volt - B. I.) Szun szerint ugyanezen technológiákat – kiegészülve a bronzművességgel, valamint a növények és állatok háziasításával – vitték el Kínába is a hükszoszok. Ugyanezen technológiák nyomaira bukkantak a régészek a második kínai dinasztia, a Sang Birodalom fővárosában, Jenben. A hükszoszok háborús célokra hajókat építettek, amelyekkel a Vörös- és Földközi-tengeren is vitorláztak. A professzor úgy spekulál, hogy az összeomló hükszosz civilizáció egy kis csoportja fogta magát, és elvitorlázott keletre, így jutottak el Kína partvidékére, ahol érkezésükkel elkezdődött a bronzkor.
A tudós 95 ezer karakteres esszéjét tavaly szeptemberben publikálta egy kínai utazási magazin, a Kooniao. Ezt követően indult az online vita Szun téziséről, amely a reakciók szerint azért jutott el sok emberhez, mert a professzor közérthető nyelven írta meg esszéjét. Persze sokan ellenségesen viszonyultak a felvetéshez, egy kommentelő szerint Szun bárkit elfogadna az őseként, más pedig arra mutatott rá, hogy inkább a jelen problémáival kellene foglalkoznia.
Százéves vita
Szun szerint az addig közismert és közkedvelt származástörténetet – miszerint az ősi Sárga Császár fiai – érdemes megkérdőjelezni, ám ezzel nem ő az első. A 20. század elején vetették fel egyre többen, hogy meg kéne vizsgálni a kínai civilizáció valódi gyökereit, mindezt egy francia filológus, Albert Terrien de Lacouperie 1892-es könyve nyomán kezdték feszegetni. A Kora kínai civilizáció nyugati gyökerei Kr. e. 2300-tól Kr. u. 200-ig című könyvet 1903-ban fordították le kínaira, e szerint a civilizációjuk bölcsője a mezopotámiai Babilonban volt. A Sárga Császár volt az, aki kivezette népét a Közel-Keletről egészen a kínai síkságokig és a Sárga folyóig – vélte De Lacouperie, majd utána több kínai tudós is. A teória olyannyira elterjedt, hogy a köztársaság kikiáltását követően, 1915-ben a himnuszba is bekerült, hogy Kínában a Kunlun-csúcsról származók leszármazottjai élnek – a hegycsúcs a kínai mitológiában a messzi-messzi Nyugaton található.
A 20-as, 30-as években aztán a sino-babilonianizmus már nem volt olyan népszerű – a japán agresszióra erős nacionalista politika volt a válasz, így nem lehetett nyugati gyökerek után kutatni. 1928-ban bukkantak rá újkőkori kerámiamaradványokra Kelet-Kínában, így ki lehetett jelenteni, hogy De Lacouperie bronzkori bevándorlással kapcsolatos elmélete nem igaz, hiszen voltak már korábban is bennszülött népek a területen. Ugyanezen évben kezdték kiásni a már említett Jen városát, ahol olyan írásnyomokra bukkantak, amelyek egyértelműen a mai kínai írás előzményei. Végül a nyugati származástörténet helyett kettős eredetről kezdtek beszélni: a nyugat-kínai és kelet-kínai újkőkori kultúrák fokozatosan hatottak egymásra, így alakult ki a Sang Birodalom elődje. Az 1950-es évekig tartotta is magát ez az elmélet.
Ám a Kínai Népköztársaság 1949-es megalapítása újabb nacionalista fordulatot hozott a kínai történettudományban, azt bizonygatták, hogy szinte a semmiből, önállóan, nyugati és más hatásoktól mentesen alakult ki a kínai civilizáció. Ráadásul azt is be kellett mutatniuk, hogyan alakult ki egy primitív társadalomból a modern szocialista Kína, miközben kritizálniuk kellett Konfiuciuszt és a többi ősi kínai bölcset. Meglepő módon az egyiptomi régészettől is „csórtak” egy ötletet egy államtanácsi tag ottani látogatását követően: a kínai dinasztiákat egymásból eredeztették, így több ezer éves folytonosságot tudtak felmutatni a kínai történelemben. Kétszáz szakértő öt éven át dolgozott ezen és 1,5 millió dollárba került, de sikerült. Persze Nyugaton vitatták a projekt tudományos megalapozottságát.
Az új tudományos projekt
Ezt követte az az 1996-ban indult kutatás, amelynek kezdetekor Szun Veitung még csak PhD-hallgató volt az említett egyetemen. Mintegy kétszáz bronztárgy elemzéséért felelt, több közülük Jenből származott. Szun arra az eredményre jutott, hogy ezen Sang-dinasztia kori bronzleleteknek szinte megegyezett a radioaktivitási értéke az ókori egyiptomi bronzkincseknél mért számmal. Ez pedig annyit jelenthet, hogy az első kínai bronzleletekhez és az ókori egyiptomi bronztárgyakhoz szükséges ércek egymáshoz közeli helyekről, afrikai bányákból származhattak.
Kép: Kínai bronztárgy
A felzúdulást elkerülendő, Szun témavezetője nem engedte, hogy nyilvánosságra kerüljenek ezen eredmények. Arra kérték, hogy eredményeit adja át, és válasszon másik projektet. Ezt követően húsz évvel a már professzori szintre jutott Szun végül kész volt közölni mindent, amit a Sang-dinasztiáról és Kína bronzkoráról megtudott. Ugyan a közvélemény többé-kevésbé nyitottan reagált tudományos eredményeire, az akadémiai fősodor szemében Szun kívülállónak számít. A most elfogadott, 1990-es évek elején elterjedt elmélet szerint a kínai civilizáció külső eredetű. Ám nem egyszeri bevándorlás nyomán alakult ki, hanem lassan, kereskedés révén, amelyet eurázsiai sztyeppei népek segítettek, miután ők érintkeztek Európa és Kína őslakos népeivel....
