Julianus nyomában Ázsiában – látogatóban őseinknél címmel nyílik kiállítás 2024. július 8-án a Pasaréti Közösségi Házban. A tárlaton Benkő Mihály történész, keletkutató, író ázsiai terepkutatásain készült fényképeket láthatnak az érdeklődők. Az egyedülálló fotókiállítást a Barsz Magyar–Kazah Alapítvány közreműködésével rendezik meg.

Benkő Mihály indult el 1989-ben, hogy a korábbi kutatásai folytatásaként a nomád életformát követő kazakok között keresse az ősmagyarok temetkezési szokásainak párhuzamait. Kutatásának iránya rövidesen megváltozott, amikor önmagukat magyarnak és „a szarvas népének” nevező néptöredék tagjaival találkozott Nyugat-Mongóliában, a Mongol-Altajban. Ez után szerzett tudomást Tóth Tibor antropológus kazakisztáni és üzbegisztáni kutatási eredményeiről Erdélyi István régész, történészprofesszor jóvoltából.

A nyugat-mongóliai kazakok között élő magyarok felfedezése után ő is felkereste a kazahsztáni, majd az útmutatásuk alapján a Nyugat-Szibériában élő magyarokat is.

Így nézhettünk ki Vereckénél – a vörös lovas (Fotó: Benkő Mihály)

Szóbeli forrásokat, mondákat gyűjtött, fotókat készített köztük, írásos emlékeket (genealógiai táblázatokat, sírfeliratokat) kutatott. Utolsó könyve a teljes kutatást összegző, 80. születésnapjára 2020-ban az erdélyi Tortoma Kiadó által megjelentetett Őseink nyomában, Ázsiában című könyv.

A jelenlegi kiállítás 18 évig tartó terepkutatás fotódokumentációját mutatja be.

László Gyula a következőket írta Benkő Mihály fotóiról:

„Benkő Mihály fényképei elsőrendű gyarapodást jelentenek a magyar őstörténet kutatásában, ugyanis éppen arról adnak hírt, ami a földben/sírokban, településeken elpusztult: a mindennapi életről. Látjuk a jurtát a benne folyó élettel, látjuk a téli-nyári legeltetési szokásokat, a családok mindennapját, a lószerszámokat, a nyergelést, a szórakozást, jókedvet, a temetőket, tájakat, havasi legelőket és a nyári szállást, egyszóval mindazt, ami felidézheti őseink életét. Nagy érték ez a fényképsorozat, köszönet érte Benkő Mihálynak.”

Amikor Benkő Mihály fotóit elkészítette, még ahhoz hasonló veretes fegyverövet, tarsolyt, nyerget használtak, amelyekkel a honfoglaló magyarok ezer évvel ezelőtt a Kárpát-medencébe érkeztek.

Vadászsas a jurta mellett (Fotó: Benkő Mihály)

Ez a világ azonban megváltozott az elmúlt évtizedekben. Amíg ezek a népek a világtól távol, elzárva éltek, könnyebben megőrizték hagyományaikat. A globalizáció következményeként a nomád törzsekhez is elér a civilizáció, fokozatosan beleolvadnak a nagyobb kultúrákba, elveszítve ősi viseletüket, szokásaikat, ezzel együtt az identitásukat is.

A kiállítás a Pasaréti Közösségi Házban érhető el.

BAKODPUSZTA – (Dunapataj, Bács-Kiskun megye)

1859. szeptember 22-én a kalocsai érsekség bakodi uradalmában iskolaépület alapozásakor dúsgazdag sírleletekre bukkantak, amelyeket Kunszt József érsek a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott. A sírhelyek közelében 1865-ben emlékoszlopot állítottak fel, innen ismert a pontos lelőhely: Bödpuszta. Az aranylelet azonban „Puszta-Bakod” néven vált ismertté és híressé, ez indokolja a név megőrzését. A sírok helyét 1970-ben sikerült megtalálni.

A rangosabb fejedelemnő, minden bizonnyal királynő, sírjából (1. sír) a hun kori Európa leggazdagabb női ékszeregyüttese került elő: sodrott arany nyaklánc rekeszdíszes arany csüngőkkel, vadkanfejekkel díszített gránátberakásos arany karperecpár, ékkő berakásos súlyos, nagy aranycsat, aranygyűrűk és fátyol aranylemez díszei. A sír különlegessége még az edény, római horpasztott falú serleg barbár utánzata, besimított halszálkamintákkal díszítve. Kiemelkedő gazdagságú volt a szomszédos női temetkezés (2. sír) hun kor utáni ékszeregyüttese is: vörös gránátgömbökkel tagolt arany nyakék, félhold és szív alakú csüngődíszekkel, rekeszes aranygyűrűk, vörös kőberakásos arany poliéder gombos fülbevalók. Egy kissé távolabb eltemetett udvarhölgy ékszerkészlete még mindig vetekszik a korszak leggazdagabb nemesasszonyainak viseletével (3. sír): nagyméretű ezüst lemezfibula ékkövekkel is díszítve, kisméretű ezüst fibulapár, poliéder gombos ezüst fülbevalók.

Az ékszerek készülése és viselése 430–470 közé keltezhető, az 1–2. sír aranyai jórészt még a hun korban készültek. Bár a karpereceknek, gyűrűknek és az 1. sír nyakláncának közeli rokonai vannak Kijev és Odessza környékén és a Krímen, nem biztos, hogy keleten készültek. Valószínűbb, hogy a hun központi orduban működtek keleti ötvösök, akiknek tevékenysége a hun kor után is követhető a gepida királyi udvarban (Apahida).

Mivel a hun uralom idején a régészeti leletek szinte teljes hiányából következtetve a Duna–Tisza közén nem volt számottevő település, az előkelő asszonyokat minden bizonnyal a hun uralom után temették el Bakodpusztán, ezt a 3. sír késői ékszerei igazolják. Az egykorú írott források szerint 455–470 között a Duna–Tisza köze délnyugati felében a szkírek éltek. Királyuk Attila hajdani hadvezére, Edika volt. Az ékszerek kora, stílusa, gazdagsága, a halottak viselete azt sugallja, hogy a bakodpusztai halottak a szkír királyi család nőtagjaival és udvartartásukkal hozhatók kapcsolatba.

Irod.: Fettich N., Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez. Arch. Hung. XXXI. Budapest, 1951, 22–24, 120–123; Bóna, Das Hunnenreich 290–293; o, A hunok 260–262.

Bóna István

 BÁTASZÉK (Iskola, Tolna megye)

1965-ben árokásás közben 70 cm mélyen talált hun áldozati lelet, amelynek közelében sem embercsont, sem másféle lelet nem volt. Az együttes darabjai: 96 cm hosszú kétélű kard keresztvassal, ékkődíszes hüvely és markolat díszítő aranyakkal s a kard díszgombjával, kisméretű reflexíj felső hosszabb végének aranylemez borítása, rekeszdíszes övcsat, egy valamivel kisebb kardszíjcsat és egy préselt aranylemez szíjvég.

Irod.: I. Kovrig, Pogrebenie gunskogo knjazja v Vengrii. Drevnosti epohi velikogo pereselenija narodov V–VIII vekov. Moskva, 1982, 6–13; A. Gaál – H. Ubl, Katalog Severin zwischen Römerzeit und Völkerwanderung. Linz, 1982, 471–472; Bóna, Das Hunnenreich 184, 258, 277–279; uő, A hunok 170, 232–233, 249–250.

Bóna István

CSÉPÁN (Cepari, Tschepan, jud. Bistrita-Nasaud [Románia])

A Nagy-Szamos-vidéki falutól délnyugatra, a Cirligate/Horgos nevű határrészen 1958-ban egy nyugat–keleti tájolású, alig egy méter mély, gazdag női temetkezés látott napvilágot. Nyakát néhány üvegpaszta gyöngyből álló füzér díszítette, többi viseleti tárgya és melléklete arany volt. Övét ovális keretű és lemezű csat zárta. A bal karon, illetve csuklón a Kárpát-medencében a legelőkelőbb sírokhoz kötődő, kiszélesedő végű karperecet, jobb kezén egyszerű kivitelű gyűrűt hordott. Bal kezéhez obulust, II. Theodosius (408–450) keletrómai császár 429–430-ban kibocsátott solidusát helyezték. A gepida vagy esetleg más etnikumhoz tartozó sír így a hun korra, a 430–450-es évekre tehető.

Irod.: D. Protase, SCIV 10(1959), 475–485; uő, Ein Grab aus dem V. Jh. aus Cepari. Dacia 4(1961), 569–575; Bóna, ET 134.

Cseh János

CSORNA (Győr-Sopron megye)

A Téglagyár agyaggödrében, a város közvetlen délnyugati határában 1887-ben találták észak–déli tájolású, 180 cm mély sírban, női csontváz koponyáján a Magyarországon eddig egyetlen hiteles hun diadémot. Rekonstruált hosszúsága 28,9 cm, szélessége 3,6–4,2 cm. Eredetileg bronz alátétre hajtották rá a vékony aranylemezt, amelyet négy sorban 120 gránátlappal, középen karneollal, szélei felé 24 borostyánkővel kitöltött rekeszek díszítettek (a kiesett köveket zöld, illetve színtelen üveggel pótolták). Széleit és a három mezőt elválasztó sávokat préselt hullámvonal élénkíti. A diadémos sír nem volt magányos temetkezés, 1961-ben egymástól 5-8 méterre fekvő sírok néhány melléklete (korsók, bögrék, tál, csontfésű, kis fibula, lándzsacsúcs, harcikés) került a téglagyárból a győri múzeumba.

Irod.: Kovrig, Das Diadem von Csorna 107–145; Bóna, A hunok 247.

Tomka Péter

A csornai diadém2020/05/28
www.mnm.hu/hu/cikk/csornai-diadem
1887-ben, egy őszi napon a csornai premontrei prépostság téglavetőjében a szokásos agyagbányászás megdöbbentő eseményt hozott: a munkások először egy szűk szájú kerámia edényt találtak, majd egy oldalra fordult koponyán aranylemez került elő a rögök közül. A hírre az apátságból az egyik kanonok, Lakner Ambró ment ki a leletet megmenteni. Az eredetileg ép korsó darabjait és a csontokat a földben hagyták, az 5 darabra tört diadémot bevitték a prépostságba. Az észak-déli tájolású sír teljes kutatására a téglavető földmunkái miatt nem volt lehetőség.
A legelőkelőbb hun kori asszonyok viseletének késő antik hagyományú eleme volt a diadém, az 5. század első felének legrangosabb női sírjaiban fordulnak elő. A Fekete-tenger vidéki és romániai ritka példányok mellett hazánkban egyetlen ilyen ékszer került elő, a csornai. A Kárpát-medencéből csak veretekkel, flitterekkel díszített diadém-szerű fejdíszek ismertek e mellett, de azok sem túl nagy számban (Regölyről, Untersiebenbrunnról, Bakodpusztáról). A keleti viselet hirtelen, változás nélküli megjelenése a Kárpát-medencében, a népvándorlás kor valódi, nagy távolságokat átívelő mozgására utal mind az emberek viszonylatában, mind a technológiai ismeretek és a divat széles körű terjedésében, különösen az elit köreiben. Emellett a legelőkelőbb réteg összetartozás-tudatában fontos szerepet játszott a hun korban a vezető népesség keleti örökségéhez való ragaszkodás, azzal való azonosulás.
A csornai diadém eredetileg egy vastagabb bronz lemezre erősített vékony arany lemezből állt. A középen enyhén kiszélesedő pánt nyitott volt, feltehetően egy szerves anyagból készült merevített fejfedőre volt varrva. A pántot borító aranylemezt a bronz alaphoz alaplaphoz az aranylemez széleinek visszahajtogatásával rögzítették a hátoldalon. Az előlapot képező aranylemezt hátoldalról beütögetett poncolt cikk-cakk minta keretezi, és két függőleges ugyanilyen mintás sáv három mezőre osztja. A homlokrész közepén, egyenként kialakított, az alaplapra forrasztott rekeszekben két nagyobb karneol kő ült, múzeumba kerüléséig az egyik elveszett. A rendelkezésre álló köveket a diadém készítésekor mintába rendezték: felső sorba kerültek a kerek, domború almandinok, alattuk levő sorba a téglalap alakú borostyánok, almandinok és üveglapok. Az alsó két sort különféle négyszög– és háromszög alakú szabálytalan kövek és üvegbetétek alkotják. A diadém elülső részére tették a mély tüzű almandinokat, a szélek felé ezeket felváltják a fakóbb borostyánok, üveglapok.
A 149 kő- vagy üvegberakás egy része kihullott, a rendkívül sérülékeny aranylemez a múzeumba 18 darabra törve érkezett meg, a bronz alaplap már elkorrodálódott addigra. 1950-es első, szakszerű restaurálásakor már nem tudták helyreállítani a diadém eredeti ívét, mely csaknem félkörként körbevette viselője fejét.

Hajnal Zsuzsanna, Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár, Népvándorláskori Gyűjtemény 

GYÖRKÖNY-DIÓSI RÉSZ (Tolna megye)

1820-ban egy másodlagosan felhasznált, földbe elásott római szarkofágban, hun kori temetkezés mellett talált öntött ezüst cikádafibula-pár. Előlapját rekeszekbe foglalt almandinokkal ékített köpeny borítja, szemei gránátok, nyakán filigrán (aranyhuzal) díszítés van. Az előkelő nő keleti (Fekete-tenger-vidéki) eredetét és viseletét tükröző, az összes ismert közt mindmáig legdíszesebb cikádák 1832-ben Jankovich Miklós gyűjteményéből kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba.

Irod.: Pulszky F., Rekeszes ötvösség Magyarországon. ArchÉrt 1(1881), 150, I. t.; Hampel, Alterthümer I. 329, 820. kép, II. 7, III. 9. t. 1; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 45, 40. t. 4–5; Bóna, Das Hunnenreich 196, 286, XXV/92. t.; uő, A hunok 256.

Bóna István

LENGYELTÓTI (Somogy megye)

1976 októberében gödörásás közben a község belterületén a hun uralom (433–454) idejéből származó férfisírt dúltak fel. A hitelesítő ásatás megtalálta a sírgödröt, egyes csontvázrészeket és egy csizmacsatot in situ, további leletek a kidobott földből kerültek elő, nagy részüket a munkásoktól gyűjtötték össze. A sír tájolása észak–déli (eltérés nyugat felé 13°). Mélysége 286 cm, a gödör mérete 240×120 cm. A halottat díszruhájában, fegyvermelléklettel, (étel-)italáldozattal és lószerszámmal ellátva temették el, valószínűleg koporsóban (a korsó magasabb szinten, a koporsón kívül került elő). Viseletének fémrészei: ezüst övcsat, kisebb aranycsat, üvegpasztaberakásos arany cipőcsatok. Fegyvere hosszú kétélű vaskard keresztvassal, a kardszíjakat ezüstcsat, 3 db félhold alakú ezüstveret, két keskeny ezüst szíjvég és ezüst függesztőkarika díszítette, egy ezüstkarika ráhajtott füllel a kardhüvelyről származhat. Kérdés, hogy a (töredékes) csontfésű a viselethez tartozott-e. A lószerszámhoz is ezüstszerelékek tartoztak: a vaszabla elhajló végű ezüst pofarúdja, 43 nagyobb és 72 kisebb aranyozott félgömb alakú ezüstveret. Bronzcsat egészítette ki a felszerelést. Egyéb mellékletek: kékpettyes üvegpohár (töredék), besimított fenyőgallymintás szürke korsó, ismeretlen rendeltetésű bronzlemez. A halott társadalmi helyzete messze elmarad a korszak aranyleletekkel ékes vezetőitől, ez azonban a sírlelet jelentőségéből semmit sem von le. Etnikumáról csak annyit állíthatunk, hogy a hun mozgalom során kerülhetett Pannoniába Keletről, esetleg a Kaukázus vidékéről.

Irod.: K. Bakay, Bestattung eines vornehmen Kriegers vom 5. Jahrhundert in Lengyeltóti (Komitat Somogy, Kreis Marcali). Acta ArchHung 30(1978), 149–172; Bóna, Das Hunnenreich 281; uő, A hunok 252.

Tomka Péter

MEZŐBERÉNY (Békés megye)

1. E gazdag leletet négy részletben vásárolta meg a Magyar Nemzeti Múzeum 1884–1885-ben és 1887-ben. Nem dönthető el bizonyosan, hogy a feltehetőleg egy alkalommal előkerült tárgyak szükségképpen egyetlen sír mellékletei voltak-e. Az első közlők a község két végéből, különálló női és férfisírból származóknak tartották a tárgyakat. Később a leleteket – helyszíni kutatások és „együvétartozásuk” alapján – egyetlen hun kori női sír mellékleteiként értelmezték. Minden bizonnyal nőé lehetett a hatszögletes testű, gránátbetétes kerek rekesszel és granulációval ékes fülbevalópár; pontos párhuzama nem ismert, de ötvöseljárásainak és mintázatának finomsága késő antik műhelyre mutat. Nő is használhatta az e korban szokásos bronz pinzettát. Talán kisgyereké lehetett az igen kis átmérőjű, kiszélesedő végű arany karperec és a szintén parányi, aranylemezből készített, szemében és szárnyán kőbetétes cikádafibula is. (Az utóbbi a Childerich-sír „méheire” emlékeztet, de a legjobb párhuzama egy „Magyarország” lelőhelyű cikáda.) Két ráhajló peckű, gránát kőbetéttel díszített, téglatestű aranycsat a méretei miatt cipőcsat lehetett. (Kora a flonheimi és a kercsi csatok alapján az 5. század közepére tehető.) Övhöz tartozhatott két pajzs alakú aranyveret, egyikük T-függesztőfüles; a hun korban szokásos technikával, szegeccsel rögzítették a szíjra. Merev alapra, szintén szegeccsel erősítették fel azt a négy aranylemezt, amelyek filigrános, granulált díszítése a hun korban gyakori pikkely-, illetve spirálmintát követi. E tárgyak az 5. század közepére tehetők. A lelethez tartozónak mondtak egy kis, erősen kettőskónikus, besimított díszítésű edényt is, jó párhuzama a község területéről ismert; az 5. század végéről–6. század elejéről származik.

2. A Tücsökhalomban 1901-ben talált sírból származó „ezüst kőbetétes” csatról nem tudunk bizonyosat, de a jellegzetesen gepida, ékbenyomkodásos edényt ismerjük. Az 1971-ben itt feltárt 3 gepida sír egyikében fekvő nő pontkördíszes bronzfibulája, kő övcsüngődíszei és kettőskónikus edénye együtt a 6. század első felére keltezhetők.

Irod.: Pulszky F., ArchÉrt 5(1885), 100–102; Hampel, Alterthümer II. 44–46, III. 38. t.; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 47–49; Bóna, Das Hunnenreich 288–289.

Tóth Ágnes

MOJGRÁD (Moigrad, egykori Szilágy megye, ma jud. Salaj [Románia])

Az 1912. évi nagy rézkori aranykincsbe vegyített, hunnak vagy gepidának tartott öt aranytárgy (rekeszdíszes övcsat és cipőcsat, kardfüggesztő, kardgomb, gyöngy) modern hamisítvány, a leleteknek nincs köze a népvándorláskorhoz.

Irod.: Fettich, A szeged-nagyszéksósi 56–64; Bóna I., VMMK 18(1987), 95–113; uő, ET 188.

Bóna István

MURGA (Tolna megye)

A Murgán talált sírleletből múzeumba került egy szürke, hasas korsó, melynek füle a kihajló perem alatti gyűrűből indul; vállán függőleges egyenes- és zegzugvonalas, hasán pedig vízszintesen körbefutó, zegzugmintás besimítás díszíti. E kerámiatípus eredete a Pontus-vidéki késő antik–barbár és a Csernyahov-kultúra fazekasságára vezethető vissza. A Kárpát-medencében mind a hajdani Pannonia provincia területén, mind ennek határvidékén és a Barbaricumban is sűrűn előfordulnak hasonló példányok, ezért e korsótípus részben helyi készítésű. A murgai lelethez tartozott négy, aranylemezzel bevont, kerek karikájú ezüstcsat is. Közülük a négyzetes testűeket ovális, en cabochon befoglalású karneolok díszítik; a nagyobbik példány övcsat lehetett. A két kisebbik csat téglalap alakú testén szögletes köveket foglaltak rekeszekbe; ezek cipőcsatok lehettek vagy kard szíjazatát rögzítették. Hasonló csatgarnitúra a novogrigor’evkai temetőből ismert, a Kárpát-medencéből párhuzamként néhány nagyszéksósi díszlemez említhető. Hasonlóan díszített a timár-zalkodi csat középmezője, bár azt a már néhány évtizeddel később divatos ékvéséses mintával vették körül. A murgai lelet 5. század első felébe való keltezésének a kis, aláhajlított lábú ezüstfibula sem mond ellent. A szétdúlt sírban feltehetőleg előkelő férfi nyugodott.

Irod.: Wosinsky M., Tolna vármegye az őskortól a honfoglalásig. II. Budapest, 1896, 994–995; Hampel, ArchÉrt 16(1896), 95–96; Alföldi, Leletek a hun korszakból 79; Bóna, Das Hunnenreich 280–281; uő, A hunok 251–252.

Tóth Ágnes

NAGYSZÉKSÓS lásd: SZEGED-RÖSZKE-NAGYSZÉKSÓS

NYERGESÚJFALU HATÁRA, Gerecse hegység (Komárom-Esztergom vármegye)

Szöveg: Nemzeti Régészeti Intézet Régészeti Hírügynöksége, fotó: Duong Li Eszter, MNM NRI, 2022

Még 2021 júliusában végezetek műszeres lelőhely-felderítést a Magyar Nemzeti Múzeum Balassa Bálint Múzeuma és a Magyar Nemzeti Múzeum Közösségi Régészeti Program önkéntesei a Gerecsében egy erdővel borított hegy északi platóján. Az terepi munkára azért került sor, mert a terület korábban vonzotta azokat a fémkeresőket, akik feltehetően okkal – és illegálisan feltárt leletekkel gazdagodva – járták a területet.

A szakemberek által vezetett önkéntesek munkáját hamar siker koronázta: egy fa tövében először egy az, Egyesült Államokban gyártott zsebóra és a lánca került elő. Ez még nem adott volna okot az elsöprő örömre (bár elgondolkodtató, hogy az amerikai tucattermék hogyan került a Gerecsébe), alatta azonban további, immár régészeti korú leletek feküdtek. Miután a közvetlen környezetet is megkutatták, egy tizenöt tárgyból álló hun kori leletcsoport állt össze. A georadaros, valamint magnetométeres vizsgálatokat követően, az ősz folyamán összesen 356 négyzetméteren zajlott feltárás. A hegyoldalról, illetve a platóról LIDAR-femérés is készült, ám a lelőhely kiterjedésére vonatkozóan sajnos nem tudott további adatokat szolgáltatni.

A leletek roncsolásmenetes természettudományos vizsgálata a következő évben sok érdekes adalékkal szolgált – mondta el a Régészeti Hírügynökségnek Schilling László régész, a Nemzeti Régészeti Intézet osztályvezetője. – A tárgyakat az NRI megalakulását megelőzőén Bajnóczi Bernadett és Mozgai Viktória a Földtani és Geokémiai Intézet Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontjában vizsgálta.

Az anyagvizsgálatok számos fontos megállapítást tettek, legérdekesebbnek talán a berakásként használt gránátok bizonyultak. Mint kiderült, a kövek Srí Lankai bányából, vagyis egy India déli csücskénél lévő, korábban Ceylon néven ismert szigetről származnak. Ez a térség a Kr. u. 5. században kívül esett a Római Birodalom számára az ismert világ határán. Feltehetően a távolsági kereskedelem segítségével jutottak egyes itteni áruk a Mediterrán-térségbe. Ez a fajta gránát egyébként több ismert 5. századi tárgyon is megjelenik.

Nem tudjuk, hogy a tárgyakat készítő ötvös, vagy ötvösök milyen kapcsolatban lehettek a Kárpát-medencében akkor jelen lévő hun kori népességgel, sőt azt sem tudjuk, hol készítették ezeket a tárgyakat. Minden bizonnyal olyan mesteremberek keze munkája, akik a megrendelő ízlésnek megfelelő tárgyakat készítettek – tette hozzá Schilling László.

A hun kori lelet – amelyet megtalálása óta több kiállításon is bemutattak – leginkább azért fontos, mert ismertek és a legmodernebb eszközökkel pontosan dokumentáltak lelőkörülményei. Hun kori aranytárgyak jelen vannak a műkincs-kereskedelemben is, ám azok többnyire bizonytalan eredetűek, így egykori környezetük ismerete nélkül régészeti szempontból már jóval kevesebb információt hordoznak.

PANNONHALMA (Győr-Soporon-Moson megye)

A Szélsőhalom keleti lejtőjén, a szőlőben alig 80 cm mélységből 1979-ben a steppei temetkezési szokások sajátos változata, külön elásott halotti áldozat került elő. A lószerszámok és fegyverek (2 aranylemezzel borított pofarudas zabla; a hun lószerszámok két garnitúrára való jellegzetes arany szíjelosztói és szíjveretei; nyeregkápadísz töredéke; egy egyszerű és egy aranyveretes markolatú, aranyrekeszekben almandinberakással borított keresztvasú, pikkelydíszes aranylemezekkel díszített hüvelyű kétélű díszkard; két véglemezből és a markolatlemezből álló teljes – mint ilyen, eddig egyetlen – arany íjgarnitúra; feltehetően korbácsnyelet borító aranyfólia szalag) a hun halotti áldozatok szokásos összetételének felelnek meg. Az unikális fegyverek és a lószerszám, valamint a temetkezési szokás tulajdonosuk hun voltát és előkelő rangját tanúsítja. A tárgyak párhuzamai, lelőkörülményei a hun uralom (Pannonia I. esetében 434–454) idejére való keltezését bizonyossá teszik.

Irod.: Tomka, Der hunnische Fürstenfund 423–488; Bóna, Das Hunnenreich 279–280; uő, A hunok 250–251.

Tomka Péter

PÉCS-NAGYKOZÁR-ÜSZÖGPUSZTA – „Pécsüszög” (Baranya megye)

1900-ban szőlőforgatás közben 70 cm mélyen, az agyagréteg határán talált hun áldozat. Ember- vagy állatcsont, égett csontmaradvány nem volt a közelben. Annak ellenére, hogy a teljes lelet már eredetileg sem került múzeumba (s azóta is fogyott, csonkult), az egyik legteljesebb áldozati együttes. A leletek: kard aranylemez tokborítása és rekeszdíszes függőgombja, reflexíj hosszabb végének aranylemez borítása, vas kopjacsúcs, 4 db háromélű nyílhegy, aranyozott pálcarudas vaszabla, nyereg első kápájának és nyeregdeszkájának hálómintás aranylemez borításai és a hátsó kápa arany szegélydísze, ló fejkantárának levél és félhold alakú arany csüngődíszei és téglalap alakú – részben rekeszekkel díszített – szíjveretei, préselt arany szíjvégek, ezeken kívül egyelőre nem ismert rendeltetésű díszített aranypántok és sima borítólemezek. Az aranylemezeken nincs égésnyom, halotti vagy áldozati máglyán sosem voltak. A lelet kora a 434–454 közötti két évtized.

Irod.: Hampel J., ArchÉrt 20(1900) 98–107; Alföldi, Leletek a hun korszakból 76; Kiss A., ArchÉrt 108(1981), 79–80; Bóna, Das Hunnenreich 180, 257–258, 276–277; uő, A hunok 169–170, 232, 248–249.

Bóna István

PLOIESTI ÉS BUZAU (Bodzavásár) közötti (A7-es) autópálya nyomvonala

Több mint száz aranytárggyal és a lova fejével együtt eltemetett népvándorlás kori, vélhetően hun uralom alatt élt vezér sírját tárták fel a bukaresti Vasile Parvan Régészeti Intézet kutatói a tervezett A7-es autópálya Ploiesti és Buzau közötti szakaszának nyomvonalán.

A hírt több romániai portál is közölte szerdán a romániai közúti infrastruktúrát kezelő országos társaság (CNAIR) facebook oldalán tett bejelentésére hivatkozva. A közösségi oldalon közölt videóban Silviu Ene, a Vasile Parvan Régészeti Intézet tudományos felelőse elmondta: a 4-5. századi sírban talált több mint száz arany vagy aranyozott tárgy között aranyozott kard, tőr, tegezveretek, ruhaveretek, egy bronzüst, nyílhegyek voltak.

Az eltemetett férfi arcát vélhetően aranymaszk borította, ennek a maradványait is megtalálták.

Hozzátette: a sírból lókoponyát és lócsontokat is kiemeltek.

Magyarországig terjedt a kelet-ázsiai sztyeppei népek etnikai határa Forrás/Illusztráció: Kurultáj

A régész megjegyezte: nagyon nehéz körülmények között zajlott a feltárás, hiszen esős időben akadtak rá a leletre. Úgy ítélték meg, hogy addig nem hagyhatják abba a munkát, míg a teljes sírt fel nem tárják, különben nem tudták volna megoldani az ásatási helyszín őrzését. Így az éjszakába nyúlóan, elemlámpák fényénél fejezték be az értékmentést.

Radu Bajenaru Vasile Parvan Régészeti Intézet aligazgatója kivételes jelentőségűnek minősítette a leletet. Úgy vélte:

olyan harcos sírját találták meg, akit minden jelvényével presztízstárgyával együtt temettek el.

Az MTI kérdéseire írásban küldött válaszokat Radu Bajenaru, Silviu Ene, és Andrei Magureanu régészek írták alá. Mint közölték: a lelet egyaránt tartalmaz fegyvereket, dísztárgyakat, lószerszámokat, ezért a tárgyak közötti összefüggések is fontosak. Hozzátették, a sírba csak a ló reprezentatív részeit temették, amilyen az állat koponyája és lábszárcsontjai.

A területen vélhetően hun, gót és hun uralom alatt álló más népek éltek

A lelet korát a tárgyak tipológiája alapján becsülték a 4-5. századra, a pontosabb kormeghatározás érdekében további vizsgálatokat kell elvégezni. Az írásos források alapján ebben a korban a Dunától északra fekvő területeken vélhetően hun, gót és hun uralom alatt álló más népek éltek. A mostani felfedezést egyedinek tartották, de megjegyezték: a környéken találtak még hun üstdarabokat, sírokat és viseleti tárgyakat, és itt került elő a pietroaselei kincs is.

A vizsgálatok még az elején tartanak, de a fegyverek alapján feltételezhetjük, hogy az illető harcos volt, a leltárba vett tárgyak kronológiáját összevetve az ókori forrásokkal feltételezhetjük, hogy hun uralom alatt élt

– válaszolták a leletet feltáró régészek. – Az etnikai besorolása nem hisszük, hogy lehetséges lenne olyan vizsgálatok elvégzése nélkül, amilyen a stronciumizotóp vagy archeogenetika, nem beszélhetünk az illető valószínű eredetéről.

Hozzátették, azt remélik, hogy a vizsgálatokkal többet sikerül megtudni a személyről, a temetési szertartásáról és közvetve a térség történetéről.

(MTI)

RÁBAPORDÁNY (Győr-Sopron-Moson vármegye)

A falu közvetlen dél-délnyugati határában jellegzetes dombhát északi lejtőjén 1886 óta kerültek elő alkalmi

homokvétel során népvándorlás kori sírok. A domb neve tulajdonosaival változott, utoljára Patyi-dombként ismert. Patyi József a domb lábánál gyümölcsfaültetéskor találta azt a gazdag keleti germán női sírt (kincset?), amelynek leletei 1926-ban a Magyar Nemzeti Múzeumba jutottak. Az aranylemez borítású, gránátköves rekeszekkel díszített ezüst fibulapár, a levél alakú préselt aranylemezekből, balta alakú ezüstcsüngőkből, ezüst-, borostyán- és fehér pasztagyöngyökből álló nyakék, 21 ép és 3 törött ezüstkarika, ezüstszálakból font és poncolt csüngőkkel díszített karperec(?), ezüst piperekészlet az 5. század első harmadára keltezhető. Hasonló ékszereket az osztrogótok és alánok vezetőinek asszonyai viseltek.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból 72–74; Bóna, Das Hunnenreich 272–273.

Tomka Péter

SÁROMBERKE (Dumbravioara [jud. Mures, Románia])

A ritka, tömör aranyból készült cikádafibula magas méltóságot jelölhetett. Szemei rekeszekben ülő kerek gránátok; fejét arany sodronyutánzat, testét bevésett halszálkaminta és köröcskék, az erősen kifelé ívelő, csúcsos végű, alul lekerekített szárnyait érintő vonalakkal összekötött körök és kisebb köröcskék ékítik. Kétféle, a korra egyaránt jellemző ötvösdivatot egyesít magában: a szárnyak formája, vésett-poncolt díszítésének mintái az ún. Untersiebenbrunn–Cosovenii de Jos–Kacin-kör ezüst lószerszám-díszítményeire és az ugyanezen körhöz tartozó rábapordányi eskügyűrű csüngőire hasonlítanak. A gránátrekeszek és az aranysodrony pedig az említett kör arany ékszereinek jó párhuzama. A fibula a 4–5. század fordulója körüli évtizedekben készült, s a Pontus-vidéken élt vagy tanult mester keze munkája.

Irod.: Pulszky F., Rekeszes ötvösség Magyarországon. ArchÉrt 1(1881), 150; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 49; Bóna, Das Hunnenreich 287; uő, A hunok 257.

Tóth Ágnes

SZEGED-RÖSZKE-NAGYSZÉKSÓS (124. tanya, Csongrád megye)

Az első leleteket – a színes népi híradás szerint „talicskaszámra” – 1912-ben szőlőtelepítés közben találták itt, egy részük már akkor múzeumba került. 1926-ban egy korlátozott terjedelmű ásatás során Móra Ferenc 93 aranytárgyat talált „egy csomóban, csontváznak vagy temetkezésnek minden nyoma nélkül”. 1934-ben, újabb jelentős leletek felbukkanása után a lelőhely környékét alaposan átkutatták, 80 cm mélyen azonban mindenütt szűzföldre találtak. Évtizedeken át kallódó darabokkal együtt mára a múzeumba került nagyszéksósi aranytöredékek száma megközelíti a 200 darabot. Kiemelkedik közülük egy csonka mivoltában is 40 dekagrammos tömör arany nyakperec és hét különböző méretű és alakú tömör aranycsat. A többi leletek jórészt csonkák vagy töredékesek: pikkelymintás nyereg- és kardhüvelydíszek, különböző alakú és méretű préselt vagy rekeszdíszes lószerszám-ékítmények, rekeszdíszes arany szíjvégek, faedények sima és rekeszdíszes aranypántjai és „köldökei”, összeégett elektroncsésze és egy szintén összeégett, áttört oldalú perzsa elektronkehely. A nagyszéksósi lelet valamelyik hun nagykirály vagy főméltóság halotti áldozatának elföldelt maradványa, kora 424–454 közé tehető.

Irod.: Fettich, A szeged-nagyszéksósi 17–42; B. Kürti, Fürstliche Funde der Hunnenzeit aus Szeged-Nagyszéksós. Germanen, Hunnen, Awaren. Nürnberg, 1988, 163–166, 178–180; Bóna, Das Hunnenreich 187–188, 284–285; uő, A hunok 173–174, 254–256.

Bóna István

TELKI (Pest vármegye)

A világon egyedülálló módon, épen és érintetlenül fennmaradt, 125 darabból álló hun kori lelet együttesre bukkant Ehmann Gábor Telki határában, 2016 tavaszán. (www.amikisvarosunk.hu/2017/01/02/hun-leletek-telki-hataraban-mely-atirja-tersegunk-eddigi-tortenelmi-multjat/)

MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, HUN KORI ARANYAK

2016/08/10

2016 februárjában máig a Kárpát-medencében egyedülálló, hun kori leletet szolgáltatott be a Magyar Nemzeti Múzeumnak

Ehmann Gábor. A beszolgáltatás nyomán a Nemzeti Múzeum régészei a helyszínen műszeres leletfelderítést folytattak, illetve még folyamatban lévő tervásatást kezdtek. A munkában a leletek beszolgáltatója végig segédkezett, általa sikerült tisztázni a lelőkörülményeket és azonosítani a korábban megtalált leletek előkerülésének helyét is.

Mit találtak a régészek a lelőhelyen?

A lelőhely meredek hegylejtő aljában, keskeny platón helyezkedik el. A tárgyak a felszínen vagy ahhoz közel kerültek elő, nyolc–tíz, egymástól két–három méterre lévő csoportban. A tárgyakat sekély gödrökben helyezhették el, azonban a korabeli beásásokat az ásatás során alig lehetett megfigyelni. A csoportok egy száraival a lejtőre állított, észak–déli tájolású patkó alakot alkotnak. A patkó nyugati szárát a nyereg és a szügy- és/vagy farhám veretei, keleti szárát a zabla és a fejhám díszei alkotják (kiemelkedő jelentőségű leletek itt a nyereg pikkelymintás, aranyozott ezüstlemezből készült díszei). A keleti száron ezüstlemezzel borított, aranyozott zabla és a fejhám arany-ezüst veretei, szíjvégei és csatjai kerültek elő. Közöttük a patkó ívét egy valószínűleg férfiviselethez tartozó együttes darabjai: arany lábbeligarnitúra, vasból készült, de almandin (vörös gránát) berakásos övkészlet és egy aranyveretes tőr alkotják. Ugyancsak a patkó középtengelyében a legészakabbi lelet egy nyílcsúcs.

Miért maradhatott fenn?

A kedvező talajviszonyok között a tárgyak kiváló állapotban maradtak fenn, főleg az ezüst és aranytárgyak eredeti felülete vizsgálható kiválóan. Ennek alapján a legtöbb tárgy új, egyes esetekben félkész, kiválóan megfigyelhetőek rajtuk a szerszámnyomok, míg használatból fakadó kopásra még a legkitettebb helyeken sem utal semmi.

Értékén túl, miért egyedülálló a tudomány számára?

Az összesen 125 tételből álló lelet több szempontból is kivételes jelentőséggel bír a korszak leletanyagában.

1. A lelet beszolgáltatója hatalmas szolgálatot tett a magyar kultúrának. A pozitív példa hasonló leletek múzeumba kerüléséhez is motivációt jelent a jövőben.

Ezenkívül köszönettel tartozunk a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékén dolgozó dr. Bertók Gábornak, aki a lelőhelyen a talajradaros és magnetométeres méréseket végezte; dr. Bödőcs Andrásnak (Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészeti Intézet), aki további műszeres méréseket végzett a lelőhelyen; és hálával tartozunk az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem régészhallgatóinak, akik az ásatáson dolgoztak.

2. Az együttesen több esetben megfoghatóak az eltemetést megelőző, tudatos rongálás nyomai. Noha a rituális rongálás a kutatói közbeszédben szinte mindig jelen volt, eddig a leletösszefüggések ismeretlen volta miatt a soha nem bizonyított feltételezések közé volt sorolható.
3. A leletek alaposan, talajradarral és magnetométerrel és szondázó ásatással is megkutatott környezetében sírt nem találtunk. A lelet jellege alapján a hun kori „áldozati leletek” közé sorolható. „Hun áldozati lelet” alig néhány ismert a Kárpát-medencéből (Szeged-Nagyszéksós, Pécs-Üszögpuszta, Pannonhalma, Bátaszék).
4. Az új lelet gazdagsága, a leletek száma révén egy, ezen együttesekből alkotott – fiktív, mert mindegyik értéke felbecsülhetetlen – rangsorban a nagyszéksósi lelet után következne. Velük szemben azonban ebben az esetben kivételesen ismert a kontextus, amely gyakorlatilag először teszi lehetővé a hun kori áldozati rítus leírását, illetve kulturális összefüggései közé helyezését.
5. Nagyon ritka eset, hogy a társadalomtörténeti – így történeti vagy régészeti – kutatásban egy új forrás, ez esetben leletegyüttes tenne lehetővé minőségi változást. A minden téren kivételes új lelet esetében ez teljesül. Jelentősége – egyedülálló értéke mellett is – szakmai szempontból beláthatatlan, teljesen átrajzolja a korszak temetkezési rítusáról, illetve a Kárpát-medence és a sztyeppe közötti kapcsolatokról – máig leginkább toposzként továbbélő, néha évszázados megállapítások alapján alkotott vagy ilyenek által befolyásolt – képünket. Az előkerülés ideje különösen szerencsés egy olyan időszakban, amikor a Kárpát-medencei kultúrák kapcsolatrendszere, helyük a Mediterráneum, a mai Nyugat-Európa és a kelet-európai térség között újból a kutatás homlokterébe került, élénk szakmai viták tárgya.

Miért különleges ez az áldozati lelet?

A modern elméleti régészeti iskolák közép-európai térhódítása nyomán mindazonáltal számos kincslelet – így pl. a szilágysomlyói kincs – esetében egyre szélesebb körben merül fel, hogy ugyancsak az áldozati leletek közé sorolhatóak. Esetükben a nomád eredetű népekhez kötés valószínűtlen; germán birtokosaik az észak-baltikumi, skandináv, ugyancsak áldozati szokásokból meríthettek. A problémát tovább színezi, hogy a germán és nomád világ a korszakban sokrétű kapcsolatokat ápol, illetve az áldozat – „strukturált depozitum” – elrejtésének szokása különböző céllal és körülményekkel egymástól függetlenül is élhetett különböző kultúrkörökben.

A lelet tárgyaival is némiképp összetettebb problematikát alkot annál, minthogy egyszerűen egy „sztyeppei hunok a Kárpát-medencében” jellegű séma volna ráhúzható.

Az említett, a kutatásban „hun áldozati együttesekként” számon tartott leletek összetétele és tárgyai is különböznek a Nemzeti Múzeum leletétől. A három felsorolt, dél- és nyugat dunántúli együttesben fegyverek és lószerszámok találhatóak. Fontos jellemzőjük, hogy a tárgyak díszítésére használt, vékony aranylemezek a tárgyak eredeti funkciónak megfelelő használatát nem teszik lehetővé: a tárgyaknak legalább a díszítésére – „értékessé tételére” – a deponálás előtt került sor. Az Északkelet-Dunántúlról a Nemzeti Múzeumba került leletet ezzel szemben teljes funkcionalitású tárgyak alkotják, bár bizonyos esetekben valószínűleg félkészek, illetve több esetben bizonyítható módon soha nem használták őket. Figyelemre méltó, hogy a „hun áldozati leletek” egyik fontos jellegzetessége viszont – az, hogy a tárgyak a rituálé céljaira készültek – közös tulajdonsága minden együttesnek.

A második jelentős különbség, hogy a korábbi leleteket kizárólag vagy túlnyomórészt olyan tárgyak/tárgytípusok alkotják, amelyek a hun kor előtt ismeretlenek Európában (a hun kard, pikkelymintás lemezekkel díszített nyereg, lándzsatípus, illetve az összetett íj hun kori változata). Az új leletben ezzel szemben számos tárgy a késő római, európai formai- és műhelyhagyomány terméke (zabla, niellós ezüstcsat, almandinberakásos vascsatok, szakállas nyílcsúcs).

Mire kell figyelni a régészeknek, amikor következtetéseket vonnak le?

Az egyes tárgyak eredete természetesen nagy óvatossággal vetíthető csak rá a teljes leletre. Annál is inkább, mert a korszak elitjei által az egész Európában és Mediterráneumban (beleértve a Fekete-tenger környékét, a Kaukázust és Közép-Ázsia bizonyos részeit) használt tárgyi kultúra egyes leletei számtalan szállal kapcsolódnak egymáshoz. A korszakban (4. sz. vége–5. sz. első fele, illetve első kétharmada) domináns, vörös kőberakásokkal jellemzett díszítőművészet eredete máig vitatott, de a legvalószínűbb verzió szerint éppen az iráni (perzsa) és a Közel-Keletet is magába foglaló, római magascivilizációban születik meg a 4. század végén.

A hun hatalom presztízskörnyezetként nyilván minden, a környezetében élő csoport reprezentációs szokásait befolyásolta, alakította (és viszont: a hunokra is hatással volt a magas színvonalú, perzsa és késő római tárgyi kultúra és szokásrend).

A most múzeumba került leletegyüttes mindezen erők metszéspontjában értékelendő. Részletes elemzése előtt néhány jel arra utal, hogy a hun korban a Kárpát-medencében élő, a régészeti hagyatékban „strukturált depozitumait” eredményező rítusok közül talán inkább a sztyeppei szálra fűzhető fel.

Legpontosabb – az együttes összetételével és a lelettípusokkal is legjobb analógiája a mai európai Oroszország területéről ismert. A leletek elhelyezkedése – mivel egyedülálló – csak nagy óvatossággal köthető kulturális gyökerekhez; annyi mindenesetre igen valószínű, hogy az ember és a ló leleteinek együttes jelenlétével, egy rendszerbe való elhelyezésükkel valószínűleg a sztyeppéről származó, talán temetkezési rítusokhoz kapcsolódó szokáselemként azonosítható. A feltételezést erősíti, hogy az említett, hun kori áldozati leleteken kívül hasonló – azonos összetételű (!) együttesek fegyverekből és lószerszámokból – az avar korban is megjelennek a Kárpát-medencében.

A lelet restaurálása, a nagyközönség számára kiállításon és publikációban való közzétételének előkészítése folyamatban van.

Szenthe Gergely

MNM Régészeti Tár

TÓTI (Bihartóti, Tauteni-Bihor, Tauteu, Tauteu-Bihor, jud. Bihor [Románia])

A község határában 1970 nyarán és telén (hitelesítő ásatás) két ezüstedény került elő csekély, 30-40 cm mélységben. A lelőhelyen égésnyomokat (faszén) is megfigyeltek. A figurális (Neptunus, Minerva, Bellerophon, Hermes), palmettás és geometrikus díszítésű, trébelt-préselt (au repoussé technika) lemezekkel borított nyúlánk ezüstkorsó és zömök aranyozott ezüstkanna keleti, bizánci ötvösremek. Koruk a 4. század második fele és az 5. század első fele, zsákmányként vagy ajándékként-adóként juthattak a Kárpátok térségébe. Időrendi és topográfiai szempontból az együttes a szilágysomlyói kincsleletekhez áll közel, maguk az edények az Apahida–Concesti–Pietroasele-körhöz kapcsolódnak. A lelőkörülmények alapján egy, a hun korban megfigyelhető rítusra, halotti áldozatra lehet gondolni, mely kifejezetten keleti eredetű. Hun meghatározása mellett gepida összefüggése sem zárható ki.

Irod.: S. Dumitrascu, Tezaurul de la Tauteni-Bihor. Oradea, 1973; L. Rosu – R. Florescu, in: Dictionar enciclopedic de arta veche a Romaniei. Bucuresti, 1980, 330; D. Gh. Teodor, Romanitatea Carpato-Dunareana si Bizantul in veacurile V–XI e. n. 1981, 30–31; Bóna, Nibelungenlied 300–312.

Cseh János

TÖRTEL (Pest megye)

Hun rézüst. Az 1869 tavaszán a Czakó-halom mellett talált legelső s máig legszebb hun üst, kormosan, sérülten, töredékekben került elő egy áldozóhely közeléből. Nemcsak a legnagyobb s legsúlyosabb a mintegy 20 hun üst között, de díszítése is a leggazdagabb, hozzá hasonló csak a mauriacumi csatatéren, Troyes mellett talált üsttöredék lehetett. Magassága 90 cm, súlya 41 kg. Már a legelső publikáció népvándorlás korinak határozta meg.

Irod.: Rómer F., ArchÉrt 2(1870), 290–292; Bóna, Das Hunnenreich 275; uő, A hunok 247.

Bóna István

UNTERSIEBENBRUNN (Bez. Ganserdorf, Niederösterreich, Ausztria)

Az észak–déli tájolású 1. sírt 1910 januárjában dúlták szét. A kutatás nagyobb része ezt a leletet máig – az egykorú antropológiai vizsgálatra támaszkodva – fiatal nő sírjaként értelmezi, bár egy újabb vélemény szerint egy igen előkelő férfi mellékletei is kiválaszthatók belőle. Figyelemre méltó, hogy néhány jellegzetes női ékszertípus kétszer fordul elő a leletben (fibulapárok, nyakláncok). A fibulapárok közül a díszesebbik aranylemezzel bevont ezüstöntvény, polychrom stílusú (fontosabb párhuzamai: Szilágysomlyó, Völc, Rábapordány, Regöly, „Airan” [Moult-Argences, Franciaország]). Az egyszerűbb fibulák ezüstlemez-öntvények, félkörös, illetve háromszöges rugólemezzel; előképeik a Marosszentanna–Csernyahov-kultúrából ismertek. A két nyaklánc több aranyszálból fonott, egyikük a hochfeldenihez, kercsihez, bakodpusztaihoz hasonló jégcsapcsüngőkkel; a másik rekeszes zárótaggal ékes. A kígyófejes, kőberakásos arany karperecpár (a regölyihez hasonló), az ezüst stílustű, az arany gyűrűpár és a gömbös, harangcsüngős arany fülbevalópár a késő antik hagyományban gyökerezik. A női viselet kelléke az e korban szokásos bronz piperekészlet, a vaskés s a szarmata–alán eredetű aranyflitteres fátyol is (az utóbbihoz: Kercs, Bakodpuszta, Lébény, Regöly, Hochfelden, „Airan”). A sírból durvább, kék szövetmaradványok is előkerültek. A halott mellé törötten került a sugaras hátú, fehérbronz tükör. Italmellékletre mutat a római üveg füles korsó és üvegpohár. Férfi mellékleteként értelmezhetők az aranytorques, az arany cipőcsat, a kard szereléke, melyek a Fekete-tengertől Nyugat-Európáig előforduló típusok. A vaspántok koporsós temetkezésre mutatnak. A sír lószerszámaihoz három zabla, számos csat, kerek és négyzetes, csüngős veretek tartoznak; valamennyi azonos stílusban, pecsételt dísszel, bronzlemezből készült. (Szinte azonos a környékbeli Kronbergből előkerült néhány darab; de hasonlók a román és lengyel síkságról is ismertek: Cosovenii de Jos, Kasin [Románia], Zamosc [Lengyelország].) Az untersiebenbrunni észak–déli tájolású 2. sírban az első temetkezéstől 5-6 méterre kislány nyugodott; aranyflitteres öltözékét két vésett díszű cikáda fogta össze, nyakát üveg- és borostyángyöngy díszítette. Vele adták púpos hátú csontfésűjét, sugaras hátú tükrét, ezüst piperekészletét, vaskését. Kézzel formált bögrét és késő antik, kékpöttyös üvegpoharat tettek melléje. E kiemelkedő gazdagságú, magas társadalmi állású, egymással feltehetőleg rokoni kapcsolatban álló személyek temetkezésének egyes melléklettípusai a Kaspi- és a Fekete-tenger mellékétől, a Volga-vidéktől Nyugat-Európáig és Észak-Afrikáig követhetők; a legtöbb hasonló összetételű lelet mégis az Azovi-tenger partján és a Kárpát-medencében található. A kercsi katakombák pénzzel datált leletei alapján tehetjük korukat az 5. század első felére. Ennek megfelelően a kutatás újabban az untersiebenbrunni kört (Lébény, Regöly) gót–alán–hun etnikummal hozza kapcsolatba, és fellépését a hun mozgalommal magyarázza. Az Untersiebenbrunnban eltemetettek etnikuma nem dönthető el, mivel hasonló összetételű anyagi kultúrát hoztak magukkal a hunok által Kelet-Európából kimozdított alánok–gótok és a nyomukban járó hunok és alán–keleti germán alattvalóik.

Irod.: W. Kubitschek, Grabfund in Untersiebenbrunn (auf dem Marchfeld). JfA 5(1911), 32–74; E. Keller, Bemerkungen zum Grabfund von Untersiebenbrunn. Germania 54(1967), 109–120; O. F. A. Menghin, Germania 46(1968), 125–126; A. Kaltofen, BAR-IS 191(1984), 304–308. – Újabban hun kori eredetét és korát képviselik: H. Friesinger (– B. Vacha), Die vielen Vater Österreichs. Wien 1987, 54–58. és Bóna, Das Hunnenreich 153–166, 255–256. – az 1. sír férfi mellékletei alán hatással magyarázhatók.

Tóth Ágnes

„VÉRTES SZENT GYÖRGY PUSZTA” (Ma Alcsútdoboz-Szentgyörgy, Fejér megye)

1838-ban talált hun arany övcsat, kardszíjcsat és csizmaszíjcsat. Minden bizonnyal egy hun áldozati lelet darabjai, amelyek változatos rekeszdíszítéseikkel nemcsak a 21 Közép-Duna-vidéki rokon lelet közül emelkednek ki, hanem a mintegy 50 hasonló hun kori aranycsat közül is. Az 1847-ben József főherceg hagyatékából a Magyar Nemzeti Múzeumba került, azóta sokszor közölt csatoknak a lelőhelye korábban nem volt ismert.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból 34. t. 6, 8–9; Bóna, Das Hunnenreich 286–287.

Bóna István

VÖLC (Velt, Velz, Wöltz jud. Sibiu [Románia])

1905-ben a Kis-Küküllő környéki falu térségében gazdag kora népvándorlás kori temetkezésre bukkantak. Az előkelő nő ruháját a vállakon egy-egy nagyobb, arany-ezüst, egész felületén különálló, háromszögű rekeszekben ülő ékkövekkel ellátott (cabochon-cloisonné technika) és filigránnal keretezett fibula ékítette. Hasonlók találhatók pl. a rábapordányi, a regölyi és a szilágysomlyói leletegyüttesben. Füleiben poliéder gombos, ékkődíszes arany fülbevalókat viselt. A borostyángyöngy a nyaklánc része lehetett, de tartozhatott a brossokhoz is. A síregyüttesben két egyszerű, ovális ezüstcsat található még, amelyek az övre vagy a lábbelire utalnak. Az 5. század első felére, a hun korra datálható temetkezés a gepidákhoz vagy más népcsoporthoz köthető.

Irod.: László Gy., Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 1(1941), 122–128; Bóna, ET 133.

Cseh János

Nagyméretű, mongol és angol nyelven kiadott, gyönyörű képekkel illusztrált könyv jelent meg tavaly Ulan Batorban az első, önálló mongol régészeti expedíció által feltárt mongóliai hsziung-nu temető, a Gol Mod-2. sírmező feltárásának eddigi eredményeiről. (D.Erdenebaatar: The cultural heritage of the Xiongnu Empire, Ulanbaatar, 2016.). A kutatások a temetőben tizenegy éve folynak. Az 1. számú, rablók által feldúlt, kísérő temetkezésekkel körülvett, 80 méter hosszú és 40 méter széles, 21 méter mély sírból művészi arany és ezüst ötvösmunkák és számos használati tárgy, hintók, áldozati állatok maradványai kerültek a felszínre. Az ásató régészek szerint a sír feltehetőleg az egyik hsziung-nu shanjü, vagyis Égtől rendeltetett uralkodó sírja. A belőle feltárt leletek teljesen új képet adhatnak a Belső-Ázsiában, a Kínai Birodalom határvidékein élő hsziung-nuk anyagi kultúrájáról, új alapokra helyezhetik a mongóliai régészeti kutatásokat, és a Belső-Ázsiából Kelet-Európa felé vonult hunok kutatását is.

I.

 „A huszadik század eleji ásatások a Noyon Uul-i hegyekben bebizonyították, hogy a Hsziung-nu Birodalom nem mítosz volt, hanem valóban létezett. A mi ásatásaink és kutatásaink pedig bizonyítják, hogy a Hsziung-nu Birodalom hatalmas eurázsiai állam volt, amely gazdasági és kulturális hídként szolgált a Kelet és a Nyugat között.”–í írja D. Erdenebaatar, az Ulánbátori Egyetem Régészeti Tanszékének professzora, a Gol Mod-2 előkelő hsziung-nu temető ásatásait bemutató, művészi kiállítású, nagyszabású könyvében [Erdenebaatar 2016, 5, 21.].

Az alábbiakban ismertetem a magyar olvasóval a Gol Mod-2 hsziung-nu temetőben folyó, véleményem szerint az eurázsiai hun régészet szempontjából is valóban korszakalkotó jelentőségű ásatásnak eddigi eredményeit Azonban, ez előtt fel kell vázolnom az olvasó számára a mongóliai ázsiai hunok (a továbbiakban: hsziung-nuk) régészeti kutatásának történetét, P. K. Kozlov Noyon-Uul-i 1924-es ásatásaitól kezdve, a XXI. század elejéig, vagyis napjainkig. Teszem ezt azért is, mert ebben az évszázados, fontos és tudományos szempontból igen érdekfeszítő munkából magam is kivettem a részem évtizedeken keresztül.

A hsziung-nuk mongóliai sírjainak feltárásai 1924–ben kezdődtek meg, amikor P. K. Kozlov ezredes, Tibet és Mongólia kutatója és emberei egy, az észak-mongóliai Noyon Uul hegyekben rejtőző Noyon Uul-i temetőben régészeti szempontból nézve nem szakszerűen, „kút aranyásó módszerrel” feltártak 6 előkelő hsziung-nu sírt. Az ásatásokat a 230 síros lelőhelyen a következő években, 1927-ig szakképzett orosz régészek: S. A. Tyepluhov, G. I. Borovka, majd A. D. Szimukov folytatták. A feltárt nagy és mély, lépcsőzetes elit sírokból és a kisebb kísérő sírokból számos, az ázsiai hunok életét bemutató tárgy került az Ermitázsba: többek között nemezszőnyegek figurális ábrázolásokkal, ruhák, bronz- és ezüst és arany veretek, selyemdarabok és kínai feliratú lakozott serleg. Bővültek ismereteink a hsziung-nu előkelő sírok és kisebb sírok szerkezetéről, a hsziung-nuk temetkezési szokásairól is [Rugyenko 1962/a, I–LXIII. Táblák; Encyclopaedia Xiongnu, 2013, 141.].

 Ezeket a kutatásokat újította fel a második világháború után az egyik első, Moszkvában tanult mongol régész, Ts. Dorzsszüren. Ő újabb előkelő sírt és 15 köznépi sírt tárt fel Noyon Uulban 1954-1957 között. [Dorzsszüren, 1961]. Ezekhez a kutatásokhoz csatlakoztam 1961-ben jómagam is, amikor Ts. Dorzsszürennel együtt két kisebb sírt tártunk fel Noyon Uul-ban. Ez után három évtizedig én, Erdélyi István voltam az 1960-as évek elején megszervezett közös magyar-mongol akadémiai, régészeti expedíciók vezetője, társulva mongol kollegákkal.

Nem véletlenül vállaltam magamra ezt a feladatot. 1955-59-ben, egyetemi tanulmányaim befejezése után Szentpéterváron (akkor: Leningrád) voltam aspirantúrán. Ottani munkám során többek között kapcsolatba kerültem, és együtt dolgoztam terepen is két nagynevű és nagy tudású orosz kutatóval: L. N. Gumiljovval, a Történettudományok Doktorával, az „eurázsiai gondolat” elméletének kidolgozójával, valamint A. N. Bernstam régész professzorral, a közép-ázsiai hun temetők feltárójával. Ők nagyon komolyan foglalkoztak a népvándorlás kezdeteivel, illetve a hunok Nyugatra, Közép-Ázsiába, majd Kelet-Európába vonulásának kérdésével. Nézeteik hatottak rám. Így a már addig is meglévő érdeklődésem egyre inkább a hunok története, régészete felé irányult. Természetesen nem volt számomra közömbös az sem, hogy a hunok Attila királyuk uralkodása idején komoly szerepet játszottak Pannónia történetében, és a dunai limes lebontásával közvetlen szerepük volt a Római Birodalom bukásában is. Középkori krónikáink pedig összekapcsolták a magyarok történetét a hunok történetével. A kutatók egy része az európai hunokat az ázsiai hunoktól, vagyis a hsziung-nuktól származtatta, mások azonban erősen kételkedtek ebben az eredetben. A régészet tudománya sem tudott a hunokkal kapcsolatos történeti és régészeti kérdésekre egyértelmű választ adni. L. N. Gumiljov és A. N. Bernstam úgy vélték, hogy az ázsiai hunok Európa felé vonulásuk során Szibériából más népek mellett magukkal sodortak nagyszámú ugort is, akik aztán az Urál-vidéken részt vehettek a magyar etnogenezisben. Jómagam hajlottam a két nagy orosz tudós nézeteinek elfogadására. (Később, az 1990-es évek elején, az övékéhez hasonló álláspontra jutott V. A. Mogilnyikov, a neves szibériai régész is. Vö.: [Mogilnyikov 1992, 292–311.]). Mások viszont erősen vitatták Bernstam és Gumiljov nézeteit a hunokról. A hivatalos szovjet tudománypolitikai álláspont akkoriban és a következő évtizedekben is erősen hun-ellenes volt.

Régészi, történészi pályám egyik fő céljának tekintettem a hsziung-nuk kapcsolódásának Attila hunjaihoz, vagy esetleg ennek ellenkezőjének a régészeti bizonyítását. Mindez arra vezetett, hogy a gyökerénél próbáljam a kérdést megragadni, és az ázsiai hunok ősi lakóhelyén, Mongóliában vegyek részt hsziung-nu temetők felkutatásában, ásatásában. Szerencsére módom és alkalmam is nyílt erre.

1961–1990 között Ts. Dorzsszsüren, majd D. Navan és D. Cevendorzs mongol régészekkel együtt számos hsziung-nu köznépi sírt tártunk fel többek között a Gol Mod-1-es temetőben, ahol később, 2000-től a francia-mongol közös expedíció végzett feltárásokat; valamint a Noyon Uul-i, Naimaa Tolgoj-i, Dulga-Uul-i, Morun Tolgoj-i és  Khudagyn Tolgoj-i hsziung-nu kurgántemetőkben. A mongóliai kutatásokban különböző időkben több magyar kutató is részt vett: így Ferenczy László, a Kelet-Ázsiai Múzeum akkori igazgatója; Makkay János régész, Fresch Miklós archeo-botanikus; Benkő Mihály történész, akivel most együtt írjuk ezt a tanulmányt; továbbá Sugár Lajos, az MTA Régészeti Intézetének fotósa; rajzolóként pedig Egyed Endre, az MTA Régészeti Intézete Műszaki Osztályának vezetője és Erdélyi Péter. Ásatásaink eredményeinek egy része megjelent tanulmány formában [Erdélyi 1962; 1963; 1974; 1994; Erdélyi–Ferenczy 1963; Erdélyi–Navaan 1965; Erdélyi– Navaan 1966; Erdélyi–Navaan–Dorzsszüren 1967; Erdélyi–Fejes 1987]; majd könyv formájában is [Erdélyi 2000]. Teljes leírásuk megtalálható kiadatlan ásatási naplóimban.   

Megemlíteném, hogy az 1988-as Dulga Uul-i ásatásunkon Hentij Ajmagban, majd közvetlenül utána terepfelmérésünkön Szuhbaatar  Ajmagban, a mongol fél részéről D.  Cevendorzzsal együtt kezdő régészként részt vett D. Erdenebaatar is, aki jelenleg a Mongol Állami Egyetem Régészeti Tanszékének tanszékvezető professzora, és a Gol Mod-2 előkelő hsziung-nu temető cikkünk második részében ismertetendő ásatásainak vezetője.  Magyar részről ugyanennek az 1988-as expedíciónak tagjai voltak még Benkő Mihály, Erdélyi Péter, és Sugár Lajos. Dulga Uulban az alkalommal velünk egy időben, de tőlünk függetlenül végzett ásatásokat a hsziung-nu köznépi temetőben V. V. Volkov orosz régész.

Hogy az olvasó könnyebben képes legyen elképzelni a terepmunka szépségeit és nehézségeit Mongólia pásztorok, nyájak, ménesek lakta széles pusztáin, először is le kell szögeznem, hogy a mongol pusztán, hegyekben a régészeti lelőhelyek, vagyis a nagy temetők nincsenek beépítve. Tehát építmények sehol nem akadályozták a kutatást. Mongóliában a fővároson, Ulan Batoron és a megyeszékhelyeken kívül az 1960-90 közötti években nem voltak sehol állandó épületek. A nehézségeket más problémák okozták. Aszfaltozott utak, autószervizek, benzinkutak kint a terepen akkoriban még szinte egyáltalán nem voltak. Benzint sem volt mindig egyszerű beszerezni. A földutakon olyan távolság megtétele, amelyet aszfalton néhány óra lett volna, napokig tarthatott. Ráadásul, Mongólia területe óriási: több mint 1 millió négyzetkilométer. A földrésznyi országban másfél millió ember lakott, ebből egy millióan a fővárosban. Fél millióan, vagyis két négyzetkilométerenként egy ember élt kint a hatalmas füves térségeken. A kiépítetlen utakon gyakori volt a mély sár, amelybe a Mongol Akadémia Régészeti Intézetének gyengén szervizelt öreg teherautói esetenként beleragadtak. Az „expedíciós hónap” július volt. A téli, tavaszi időszakban nem eshetett szó sem ásatásról, csak esetleg terepfelmérésről. A nagy esőzések, a folyók áradása augusztusban kezdődött, ilyenkor könnyen kint lehetett ragadni a terepen. Segítség nélkül várhatták a kutatók az apadást. A talajra nyáron is az örök fagy volt a jellemző, ez megnehezítette a legalább 4–5 méter mélységben lévő sírok feltárását. Így a legalább több tucatnyi, esetenként több száz sírt magukba foglaló temetőkből többnyire csak két-három sírt voltunk képesek feltárni egy-egy expedíció során. Nagyobb sírok, vagyis előkelő hun sírok feltárására azok mérete, és a Mongol Tudományos Akadémia részéről az adott célra szánt igen csekély anyagi támogatás következtében az egyes expedíciókon rendelkezésünkre álló idő alatt, nem is gondolhattunk. Ehhez nagyszámú munkásra lett volna szükség, akiknek megfizetésére nem volt pénz expedícióink költségvetésében. Élelmiszerellátásunkról a napidíjból kellett gondoskodnunk.

Az általunk kutatott hsziung-nu köznépi temetők valamennyi sírját alaposan kirabolták, kevés leletet adtak. Mégis, a feltárt leleteink között akadtak olyanok is, amelyek jelentősen előrevitték az ázsiai hunok kutatását. Naimaa Tolgoj-ban az egyik sírból felszínre került egy olyan típusú füles bronzüst is, amelyhez hasonlóakat nemcsak belső-ázsiai hsziung-nu sírokból, hanem a Nyugat felé vonuló hunok sírjaiból, áldozóhelyeiről is feltártak a Belső-Ázsiából Szibérián, Közép-Ázsián, az Urál-vidéken keresztül Kelet-Európáig, Magyarországig, sőt, egészen Orleansig, illetve Troyes-ig, az egykori catanaulumi csatatérig vezető hosszú útjuk több pontján. A józanabb ítéletű kutatók még a tudománypolitika legvadabb hun-ellenes időszakában is a hsziungnu-hun azonosság cáfolhatatlan bizonyítékának vélték ezeket az üstöket. [Vö, Érdy 1993; Zaszeckaja 1994, 134 sk.] 1971-ben Dulga Uulban a közös magyar–mongol akadémiai régészeti expedíció fedezte fel egy öt és fél méter mélységű köznépi hsziung-nu sír feltárásakor a világ eddig ismert legrégibb vaskengyelét. Később, 1981-ben V. V. Szvinyin orosz régész tárt fel  egy kengyelpárt a Tola folyó partján fekvő  Mozin Tolgoi nevű hsziung-nu temető egyik sírjából. Így teljesen bizonyítottá vált, hogy az ázsiai hunok már ismerték és használták a kengyelt. A kengyel felfedezése forradalmat jelentett a nomád lovas hadviselés történetében. Nagymértékben elősegíthette a hunok katonai sikereit Ázsiában és Európában egyaránt. 1989-ben a közös Magyar-Mongol Akadémiai Expedíció, azaz mi is ástunk az imént említett Mozin Tolgoj-i ázsiai hun temetőben, és az 1. sz. sírból egy zeneszerszámot: dorombot tártunk fel. Az acéllemeznek, annak idején a keskenyebb részét vették a szájba, a vastagabb rész kiállt belőle, úgy zenéltek vele. Ezt a zeneszerszámot sámánok is használták. Emberi csontokat alig találtunk a sírokban, ami előkerült, azt Magyarországon vizsgálták meg az antropológusok. Megtaláltuk Dulga Uulban a többek között az ősmagyarokra is jellemző részleges lovas temetkezés nyomait is. Így nyugodtan mondhatjuk, hogy a gyér leletanyag ellenére is, munkánk nem volt eredménytelen. Ásatásaink hozzájárultak az ázsiai hunok kultúrájának, hitvilágának, hadművészete alapjainak jobb megismeréséhez.

Meg kell jegyeznem, hogy ugyanebben az időszakban, vagyis 1961–1990 között szovjet régészek is folytattak ásatásokat mongóliai hsziung-nu temetőkben: többek között P. K. Konovalov, V. V. Volkov.  Jelentős kutatások folytak már 1949-től a Bajkálontúlon is (a Szovjetunió Burját-Mongol Autonóm Köztársaságában) A. P. Okladnyikov, P. B.  Konovalov, A. V. Davidova, S. S. Minajev vezetésével. Érintetlen köznépi hsziung-nu sírok is kerültek napvilágra [Vö.: Davidova 1985.]. Feltártak hsziung-nu sírokat, temetőket Kínában: Belső- Mongóliában és Shanszi tartományban is. [Xiongnu Encyclopaedia 2013, 10. skk.].

1990–2006 között mongol-francia, mongol-amerikai, mongol-dél-koreai és mongol-orosz közös expedíciók végeztek terepszemlét és folytattak ásatásokat Mongólia területén, többek között olyan hsziung-nu temetőkben is, amelyeket korábban mi is kutattunk: így Gol Modnál, Dulga Uulnál, és Noyon Uulban. A franciák voltak az elsők, akik feltártak egy teljes, 98 sírból álló ázsiai hun temetőt Burkhan Tolgojnál (Bulgan Provincia).  Fontos eredményei voltak az Arkhangai Ajmagban, a Gol Mod-1 temetőben folytatott ásatásaiknak is. Jelentős monográfiák is megjelentek ebben az időszakban: például a közös francia-mongol expedíció vezetőjének, P. H. Giscardnak a könyve a hsziung-nu temetkezési szokásokról 58 sír leletanyaga alapján, [Giscard 2000.], vagy Z. Batszaikhan mongol régész műve: The Xiongnu (archaeology, ethnography, history). [Batszaikhan 2003]. A francia régészek színes filmet is készítettek ásatásaikról.

1961-ben, abbaín az időben, Mongóliában először ástam hsziung-nu sírokat, még mindössze 850 előkelő és köznépi ázsiai hun sír helyét ismerték a földrésznyi ország területén a régészek. Ezek közül addigra 173-at tártak fel. A terepfelméréseken felfedezett mongóliai hsziung-nu sírok száma 2013-ben már mintegy 5 ezer volt, ebből az előkelő sírok száma mintegy 2000. A régészetileg kutatott temetkezések száma jelenleg 500 körül lehet, ezek között vannak köznépi és előkelő sírok egyaránt. Természetesen a feltárt sírok bizonyára csak a töredékét adják a teljes hsziung-nu sírállománynak, és a felmért sírmezők is csak egy kis részét adhatják Mongólia hsziung-nu temetőinek.

Mongóliában valamennyi feltárt hsziung-nu sír rabolt volt, a köznépi, és előkelő sírok egyaránt. A „Han Shu” kínai forrás szerint Zhao császár idején a wuhuanok megerősödtek, és bosszúból kirabolták a hsziung-nu sanjü halomsírját. A hsziung-nuk haragra gerjedtek, Keletre vonultak és megsemmisítették a wuhuanokat.  A történetben lehet némi igazság, mert mindeddig nem került a felszínre Mongóliában rabolatlan hsziung-nu sír. [Erdenebaatar 2015, 220.]. (A hsziung-nu kor után a népvándorlás-kori nomád népek vezéreit a sírrablás elleni védekezésként Mongóliában, Közép-Ázsiában és Kelet-Európában egyaránt rejtett sírokba kezdték temetni, ezek nagyon ritkán és csak véletlenül kerülnek a felszínre. [Erdenebaatar 2015, uo.]). A feltárt 500 rabolt mongóliai hsziung-nu sír leletanyaga így is igen jelentős, de csak nagyon kevés művészi aranytárgy akad közöttük. A kutatók egy része emiatt úgy vélte: a hsziung-nu sírokban kirablásuk előtt is kevés arany lehetett. Ennek az elméletnek az alapján, ha a mai Mongólia határain, vagyis az északi hsziung-nu birodalom központján kívül eső, de a Han korban hsziung-nu uralom alatt lévő területeken – például Belső-Mongóliában – arany ötvösműveket bőségesen tartalmazó hunkori sírokat tártak fel, a sírok nemesfém leleteit a kor régészeti szakirodalmában nem tekintették hsziung-nu emlékeknek, hanem inkább szkíta, jüecsi ötvösműveknek. Vonatkozott ez például az Ar Tsaidami „hunkori” – nyilván hsziung-nu – temetőre is (Kína, Belső-Mongólia), ahonnan 1972-ben három sírból 218 ékszer, köztük egy teljes aranyöv és egy arany korona, a tetején türkiz szemű madárral került a felszínre. [Vö.: Encyclopaedia Xiongnu 2013, 96].

Egyetértek Sz. I. Rugyenkoval abban, hogy a mongóliai előkelő hsziung-nu sírokban – ruházat, nemezszőnyegek, nyílhegyek, a koporsókat díszítő selyem, vékony aranylemezek, bronz-, vas- és agyagedények, kínai és más eredetű tárgyak, stb. mellett – bőségesen lehettek aranyból, ezüstből készült ötvösmunkák is. A rablókat ezek érdekelték és a fegyverek, hiszen nem véletlen, hogy a ruhákat, szőnyegeket otthagyták a Noyon Uul-i sírokban. [Rugyenko 1962/a, 23.]. A sírrablók nyilván nem véletlenül túrták fel és fosztották ki aranyásó „kút” módszerrel [Encyclopaedia Xiongnu 2013, 141.] az igen mély, előkelő sírokat. Viszont nemesfém ékszerek tömeges sírba tételére valóban kevés bizonyítékhoz juthattunk mi, a Mongóliában kutató régészek, szinte napjainkig. A sírokat fosztogató rablók alaposan végezték munkájukat. [Vö: Encyclopaedia Xiongnu, 2013, 25.]. A régész a feltárt tárgyakkal dolgozik, csakis azok alapján ítélhet egyértelműen. Ezért adta a következő címet egyik cikkének Ursula Brosseder német régésznő: „A hsziung-nu lépcsőzetes temetkezések és azoknak előkelő temetkezésként történő értelmezése [Brosseder 2009.]. Ez a cím jelzi, hogy a lépcsőzetes hsziung-nu sírokat gazdag nemesfém leletek híján eddig régészetileg tulajdonképpen csak értelmezni lehetett előkelő sírokként.

Ezen a helyzeten változtatott alapvetően a közép-mongóliai Gol Mod-2. temető több mint egy évtizede folyó feltárása, amelyet D. Erdenebaatar, az  Ulan Batori Egyetem régészeti Tanszékének vezető professzora irányít. Az előkelő hsziung-nu temető 1. számú sírjából, bár ez is alaposan rabolt volt, komoly mennyiségben kerültek a felszínre ott felejtett gyönyörű arany és ezüst lószerszámveretek, jádetükör valamint más, tudományos szempontból is felbecsülhetetlen értékű tárgyak. Ez a kincs, amely a feltárás helyszíne és a leletek kora alapján kétségtelenül hsziung-nu nagyúri sírból került a napvilágra, mindenképpen bizonyítja a nemesfém tárgyak bőséges használatát a hsziung-nu előkelők között. Remélni lehet, hogy Belső-Ázsia legnagyobb hsziung-nu sírjának frissen publikált leletanyaga alapján végre egyértelműen megkülönböztethető, külön választható lehet a Han-kori hsziung-nu ötvösművészeti neo-állatstílus az eurázsiai szkíta-szarmata állatstílustól.

Az alábbiakban ismertetjük a Gol Mod-2 hsziung-nu temető feltárásának eddigi eredményeit. Beszámolónk alapja, a kollegái szerint is „aranykezűnek” bizonyult D. Erdenebaatar professzor 2015-ban Ulan Batorban megjelent mongol nyelvű szakmai monográfiája [Erdenebaatar 2015]; valamint az idén megjelent, a nevezetes ásatást és leleteit művészi fotókon és mesteri illusztrációkon keresztül bemutató nagyméretű, angol-mongol nyelvű könyve, a „The Cultural Heritage of the Xiongnu Empire” [Erdenebaatar 2016].

II.

 A Gol Mod-2 néven ismertté vált mongóliai hsziung-nu arisztokrata temetőt a Hangai hegységben, Arkhangáj provincia Undur Ulaan szamónjában egy közös mongol-amerikai terepfelmérő expedíció fedezte fel 2001-ben. A terület neve Balgaszün Tal. A temetőt a helyi pásztorok Gol Modnak nevezik, ugyanúgy, mint a tőle 100 kilométernyire, Khairkhan szamónban fekvő Gol Mod-1 temetőt, amelyet Ts. Dorjsuren fedezett fel 1961-ben. 1963-ban a Gol Mod-1 temetőben  Ts. Dorzsszürennel együtt feltártunk néhány kisebb sírt. [Vö.: Erdélyi-Navaan-Dorzsszüren 1967.]. Később, 2000–2008 között a francia-mongol közös régészeti expedíció folytatta ott az általunk megkezdett munkát. A Mongólia méreteihez képest viszonylag kicsiny, 100 kilométernyi távolság két olyan – egyaránt a Hangaj hegységben rejtőző – hsziung-nu arisztokrata temető között, amelyeket a helyiek egyaránt Gol Mod néven ismernek, arra mutat, hogy  a Hangaj hegység lehetett az északi hsziung-nu birodalom központja. [Encyclopaedia Xiongnu 2013, 99.].

A 2001-ben felfedezett Gol Mod-2 hsziung-nu temető 452 sírja közül 107 nagy előkelő sír. Ebből 98 négyszögletes alakú, a sírhoz vezető kő folyosóval, 9 pedig kerek, ugyancsak felvezető kő folyosóval. 81 kerek mélyedés is van a temetőben kőtakaró nélkül. Ezeket szintén sírnak vélték. A kő folyosóval rendelkező síroknak kísérő sírjaik vannak, amelyekbe valószínűleg a központi sírokban eltemetett előkelőségeket a másvilágra kísérő szolgáikat és családjukat temették. [Erdenebaatar 2017, 80]. Ezeknek a kísérő síroknak a száma a nagy sírok körül változó, 1-től 30-ig terjed. Összesen 264 kísérő sír van a Gol Mod-2 temetőben. [Encyclopaedia Xiongnu 2013, 98 sk.]

A Gol Mod-2 hsziung-nu temetőben 2002 óta folynak Az ásatások az Ulanbatori Egyetem Régészeti Tanszéke munkatársainak részvételével, akiket a tanszékvezető professzor, D. Erdenebaatar irányít. Ez az első olyan mongóliai ásatás, amelyet csak mongol kutatók végeznek önállóan. külföldi résztvevő nélkül. Az eddigi feltáró munkát két mongol cég: a Dzsenko Kft és a Tünen Khisigten Kft támogatta jelentős összegekkel, mintegy 150 ezer dollárral. Így nem volt gond a nagy sírok feltárásához szükséges nagyszámú fizikai munkás bérének kifizetése. A munkálatokon egyébként részt vettek katonai egységek, nyári szakmai gyakorlaton lévő régészhallgatók is.

A jó szervezés módot adott arra, hogy az 1. számú előkelő sír és 30 kísérő sírjának feltárását egy időben végezzék a híres orosz régész, S. S. Minajevnek, a bajkálontúli hsziung-nu sírok egyik feltárójának módszerével. [Erdenebaatar 2015, 220.].

2002–2010 között folyt az 1. számú előkelő sír kísérő sírjainak feltárása. A sírok valamennyije rabolt volt. Ennek ellenére jelentős leletek is kerültek elő belőlük. Ilyenek voltak a 3. számú, egy gyermeket magában rejtő sírból felszínre került birka lábközépcsontok. A hasonló csontocskák  mindmáig a jurtákban élő mongóliai gyermekek kedvenc játékai, ezt jómagam is többször láttam. Önmagában is érdekes lett volna, hogy a 2000 évvel ezelőtt élt hsziung-nu gyermekeknek ugyanaz volt a kedvelt játéka, mint a mai pusztai mongol kicsiknek. Azonban a 3. számú kísérő sírból felszínre került lábközépcsontokra olyan tamgák voltak felvésve, amelyek 1200 évvel később a Dzsingiszi birodalmat alapító nemzetségek tamgái voltak Napot ábrázoló, villa alakú és rács alakú mintákkal. Ez a tény D. Erdenebaatar szerint bizonyítja Dzsingisz kán mongoljainak közvetlen leszármazását a hsziung-nuktól. [Erdenebaatar 2015, 228]. Ahogy maga Dzsingisz kán írta nyolcszáz évvel ezelőtt Csang Sun taoista bölcsnek: „Úgy tűnik nekem, hogy a shanjük távoli kora óta nem volt még egy ilyen hatalmas birodalom (mint a miénk)…” Tehát Dzsingisz kán tudott a hsziung-nu sanjük országáról, és azt saját birodalma elődjének tekintette. [Erdenebaatar 2016, 13.].

Ugyancsak értékes lelet a 30. számú kísérő sírból feltárt kék üvegedény, amely a Római Birodalomban, feltehetőleg Germánia területén készült. A lelet, amely az első ilyen jellegű Mongóliában, bizonyítja a belső-ázsiai hsziung-nu birodalom széleskörű, a Római Birodalomig terjedő kereskedelmi kapcsolatait. [Erdenebaatar 2015, 228.]. A Selyem úton a Kínai Császárság, Kelet-Turkesztán, Szogdia, Baktria, Perzsia, Róma és Görögország kereskedtek egymással. Az Északi Hsziung-nu Birodalomnak egyik fő célkitűzése volt a Nagy Selyem Út belső-ázsiai szakaszának uralása [The Treasures Of The Xiongnu  2011, 27].

A Gol Mod-2 hsziung-nu temető legnagyméretűbb, igen rangos sírjának, az 1. számú sírnak a felvezető folyosóját 2006–2010 között, magát a sírt pedig 2011 májusától 2011 november 8-ig tárták fel. A 40 méter széles, felvezető kőfolyosóval együtt mintegy 80 méter hosszú és 25 méter mély sír Belső-Ázsia legnagyobb ázsiai hun sírja. [Erdenebaatar 2015, 228.].

A hatalmas sírt alaposan kirabolták, ami nehezebbé tette a sírban használt temetkezési szokások megállapítását.  21 méter mélyen feküdt a 25–30 cm vastag fákból készült temetkezési fülke. Mellette nagy áldozati tűz nyomai, amelynek nyomait egy méter vastagságú faszénréteg őrzi. Ezen a szénrétegen az itt eltemetett hsziung-nu nagyúr által használt, 16–17  hintó feküdt, amelyeket elégettek. Ezt a hintók fennmaradt bronz- és vas maradványai bizonyítják. Egy lakkozott fából készült hintó – feltehetőleg a kínai Han császárok temetkezési ajándéka – ép állapotban lett eltemetve. [Erdenebaatar 2016, 31.].

16 méter mélyen a föld felszíne alatt a sírhalom északi részén 30 ló és 5–6 bárány, vagy kecske koponyáját és lábszárcsontjait fedezték fel a régészek. Ez a részleges ló- és báránytemetkezés egészen biztosan a tor áldozati étkezésének maradványa volt. Erdenebaatar 2016, 32.] Újabb régészeti bizonyíték került hát elő arra nézve, hogy a részleges lovas temetkezést, a honfoglaló magyarok egyik legjellegzetesebb temetkezési szokását a hsziung-nuk, illetve az ázsiai hunok is gyakorolták. 

A rablók  a délkeleti oldalon hatoltak be a temetkezési fülkébe, amely aztán a rá nehezedő föld súlya alatt teljesen összeomlott. Azonban fontos, hogy meg lehetett állapítani a koporsót rejtő fa fülkének a helyét. Az expedíció megtalálta a teljesen elpusztított koporsó maradványait, az áldozati tárgyakat, beleértve ebbe díszítő tárgyakat és mázas kerámiát is. Az elhunyt tájolása észak-déli volt, hasonlóan más hsziung-nu temetők sírjaihoz. A rablók a koporsó arany díszítését is leszedték, a koporsóból pedig szinte mindent elvittek. Az elhunyt használati tárgyai: agyag- és bronzedények, üstök, bronztálak, bronz áldozati teás kancsó. azonban a gerenda-fülkében a helyükön maradtak. A fülke északi oldalán kerültek elő nagy agyagedények, üveg- és jáde kupák. A keleti falnál lószerszámok kerültek arany-, ezüst- és bronzveretekkel, valamint itt fedeztek fel a régészek unikális leletként egy páratlan szépségű faragott jádetükröt is. Könnyen lehet, hogy a rablók mindezt a kincset a homokos talajba épült, a fejükre omló mély sírból való menekülés pánikjában hagyták ott.

A sírból jóval több, mint száz arany- és ezüstveret került a felszínre. A féldrágakövekkel ékesített, arany lószerszámveretek kiemelkedően szép darabjaiként publikálása után hamar ismertté vált világszerte a szakemberek körében egy 13 centiméter átmérőjű aranyfalár-pár, amelyeken egyszarvú, szárnyas sárkányokat öntött ki az ötvösművész. A sárkányok füleit, tollait, ízületeit kvarckristály- és zafírbetétek ékesítik. Ennek az egyszarvú, különleges hatalommal rendelkező mitikus lénynek a mongol neve „Bersz”. A Bersz egyesíti magában a sárkány és a hópárduc erejét. Ugyanez az állat látható a falárokkal együtt feltárt torzított ovaloid arany lószerszám vereteken is. Az aranyozott ezüst lószerszámveretek között volt két ugyancsak 13,3 centiméter átmérőjű falár-pár. Ezek közül az egyik falár-párt egyszarvú kőszáli kecske, a másikat pedig és egy Mongóliában élő antilop-fajta egyszarvú ábrázolása díszíti. Ugyanezek a mitikus állatok láthatók a tucatnyi torzított ovaloid ezüstlemezen is. Egyes, 3 cm átmérőjű arany lószerszámvereteken és a kisebb ezüstcsatokon, valamint a jádetükrön macskaszerű ragadozók alakja vehető ki.

Az ásatást vezető D. Erdenebaatar szerint az aranyfalárok a Nap, az ezüstfalárok a Hold jelképei. [Erdenebaatar 2016, 56–65; 124–131.] A hun előkelő sírjaiban a koporsó északi, fej felőli részéről gyakran kerültek elő arany, vagy vas Nap és Hold jelképek. A Hsziung-nuk Nap és Hold imádatát jelzi a Shiji nevű kínai forrás: „A Hsziung-nu shanjü reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik…” [Encyclopaedia Xiongnu, 2013, 169 sk.].     

Az összetört koporsó feltárása során került elő az eltemetett koponyájának egy része, valamint arany lemezekkel díszített páncélzata [Erdenebaatar 2015, 221.].

A Gol Mod-2 temető 1. számú sírját és kísérő sírjait az elvégzett rádió-karbon vizsgálat az i. e. II – i. sz. I. századra keltezi.

A Gol Mod-2 temető (Balgasyn Tal, Khanui Bag, Undur Ulaan szamón, Arkhangai Provincia) 1. számú előkelő sírjából felszínre került régészeti anyag bőséges bizonyítékot ad arra, hogy az itt eltemetett személy a hsziung-nu társadalmon belül igen magas rangú személy lehetett. Bár a sír alaposan rabolt volt és lehetetlen megállapítani, mi mindent vittek el belőle, az ásatás vezetője szerint a bronz- és agyagedények, ékszerek és a művészi arany- ezüst- és bronz lószerszám veretek mennyiségben és minőségben, megjelenésükkel és ábrázolásaikkal egyaránt bizonyítják, hogy a sírba az egyik shanjüt, vagyis egy Égtől rendeltetett hsziung-nu uralkodót temették el. [Erdenebaatar 2016, 37.].

III.

 A Gol Mod-2 temető eddigi kutatásainak eredményei nemcsak Mongólia számára, hanem a nemzetközi régészettudomány számára is jelentősek. A temető 1. számú sírja ásatásának során a mongóliai hsziung-nu régészet történetében első alkalommal kerültek a felszínre jelentős mennyiségben, arany ékszerek, ezüst- és bronztárgyak egy, keltezése és földrajzi helye alapján vitathatatlanul hsziung-nu, vagyis ázsiai hun vezéri sírból. A nagyszabású temetkezés és kísérő sírjai leleteinek megismerése a szakemberek számára átértékelhetővé teheti mindazt, amit eddig tudtunk az Belső-Ázsiából Szibérián és Közép-Ázsián keresztül Kelet-Európa felé vonuló hunok régészeti hagyatékáról.

Időszámításunk második évszázadának elején, a Han-dinasztia ellen vívott vesztes háború után az északi hsziung-nuk eltűntek a mongol sztyeppéről. Az i. sz. II–IV. században „hun” néven megjelentek Nyugat-Szibériában, Közép–Ázsiában. Az i. sz. IV. század második felében, 370 körül érkeztek Kelet-Európába, a Fekete-tenger partvidékére, a dél-orosz sztyeppékre. Ott viharos érkezésük után rövidesen véget vetettek az indoeurópai-szarmata népek uralmának, és hatalmas birodalmat hoztak létre. Attila hun király uralkodása idején ennek a birodalomnak a központja a mi hazánk területére, Pannóniába tevődött át. Attila halála után a hunok pannóniai uralma összeomlott, ők maguk a Fekete-tenger partvidékére húzódtak vissza. [Zaszeckaja 1994, 5.]

Mindezeknek a mozgalmas történeti eseményeknek kevés régészeti nyoma maradt. Szemben a Mongólia területén eddig felmért 5000 és feltárt 500 hsziung-nu sírral, a dél-orosz sztyeppéken az 1990-es években összesen 54, hun temetkezési komplexumot és 10 szórványleletet tartottak számon. [Zaszeckaja 1994, 6.]. Jelenleg Kelet-Európában az ismert és feltárt hun sírok száma mintegy 100-ra tehető. Ráadásul a kutatás a kevés felszínre került tárgyat is többnyire szkíta, szarmata leletként írta le. A hunok az i. sz. IV. században kezdték rejtve eltemetni halottaikat, így az ezután keletkezett temetkezéseiket csak véletlenül lehet megtalálni. Magyarországon, Attila birodalmának központjában eddig egyetlen hunkori, vagy valamivel korábbra keltezett felszínre került sírt sem határoztak meg hunnak. A hunok egykori itt létének tudományosan elfogadott emlékei szórványleletek, temetési áldozatok maradványai, így üstök Törtelen, Győr közelében, áldozati célból elrejtett kincsek, Szeged-Nagyszéksóson, Pécs-Üszögön, a legutóbb Ravazdon. A Kárpát-medencén belül Léván tartanak számon a szlovák kollegák egy általuk hunnak meghatározott sírt.

Közép-Ázsiában, a Tien-Shanban és a kazah pusztákon is a felszínre kerültek ásatások révén hunkori sírleletek, azonban ezeknek az etnikai hová tartozásáról is szinte vérre menő viták folytak az orosz régészeti irodalomban. Ez a vita az 1950-es évek elején odáig fajult, hogy a Közép-Ázsiában ásatásokat végző A. N. Bernstam 1951-ben megjelent munkáját a hunok történetéről [Bernstam 1951.] bezúzták (csak néhány példánya maradt fenn), miután Sztálin elvtárs egy beszédében azt mondta, hogy „úgy törtek ránk a fasiszták, mint a hunok”. A. N. Bernstam könyvének bezúzása után a „hun” szót sokáig le sem merték írni a Szovjetunióban, és ennek az óvatos tartózkodásnak napjainkig van – még nálunk is – érzékelhető, kedvezőtlen hatása. A hunok régészeti-történeti emlékei jó időre teljesen „eltűntek” Nyugat-Szibériából, Közép-Ázsiából, az Urál-vidékről, de még a dél-orosz sztyeppékről is. Minden kora-népvándorlás-kori sírleletet és szórványleletet szarmatának, szakának határoztak meg a szovjet régészeti irodalomban, vagy esetleg – néhány évszázaddal visszakeltezve – szkítának.

Szibériában a Bajkál tó nyugati partjaitól kezdve a Tuvai Autonóm Köztársaságtól és a Minuszinszki Medencétől északra az orosz és szovjet régészek egyetlen sírt sem tekintettek hunnak. A nyugat-szibériai népek az i. sz. III–IV. században is kurgánokat emeltettek halottaik sírjai fölé, azonban előkelő sírjaiknak szinte valamennyijét alaposan kirabolták, hasonlóan a mongóliai északi hsziung-nu sírokhoz. Éppen a nyugat-szibériai régészeti leletek pontosabb etnikai meghatározására tehetnek jelentős hatást a mongóliai Gol Mod-2 hsziung-nu temető feltárásának eddigi eredményei.

A XVIII. század elején összeállított szentpétervári Nagy Péter cár-féle Szibériai Gyűjteményben nagyszámú Nyugat-Szibériából származó, drágakövekkel ékesített arany övveretet őriznek. A Szibériai Gyűjtemény aranytárgyai mind szórványleletek, lelőhelyük Nyugat-Szibérián belül ismeretlen. Viszont a XX. század utolsó évtizedeiben, több mint háromszáz éve először, végre két rabolatlan előkelő harcos sírját is felfedezték és feltárták a nyugat-szibériai régészek az Omszki Területen, az Irtis folyó partvidékén Szidorovkán és Iszakovkán, az i. e. VI. századtól az i. u. III–IV. századig létező Szargatkai Kultúra területén. [Erdélyi-Benkő M, 2016, 225 skk.]. A szidorovkai és iszakovkai sírokból számos más, a halottal eltemetett tárgy mellett a Szibériai Gyűjtemény arany ékszereihez hasonló türkizbetétes arany övveretek, csatok is kerültek a felszínre. A szidorovkai harcos fegyveröve két féldrágakő betétes aranycsatjának sárkány-tigrisharcot bemutató állatjelenete ordoszi és bajkálontúli hsziung-nu sírokból és szórványleletekből származó, ún. „ordoszi típusú” bronzveretekről már régóta ismert a régészeti szakirodalomban. [Vö, például.: Salmony 1933, Pl. XXII; Davidova 1971; Encyclopaedia Xiongnu 2013, 38, 1, 2. ábrák.]. (Ugyanez az állatharc jelenet jáde fegyveröv csaton is előkerült Belső-Mongóliából. [Vö.: ERDÉLYI-BENKŐ 2016, 228.]). Ezek nyilvánvaló azonosságok ázsiai hun leleteken. Mégis, a népvándorláskorral foglalkozó orosz és magyar régészek a Nagy Péter-féle Szibériai Gyűjtemény aranytárgyait és érintetlen nyugat-szibériai sírokból felszínre került párhuzamaikat, a szidorovkai és iszakovkai leleteket, elsősorban a nagy orosz régész, Sz. I. Rugyenko nyomán továbbra is szkíta, indoeurópai törzsek leletanyagaként tartják számon, vagy esetleg ugor-magyarként, mint Fodor István. [Rugyenko 1962/B, Vö.: Matjusenko–Tataurova 1997, 97; Fodor 2009; Erdélyi-Benkő M. 2016.]. Feltételezik, hogy a „barbár” hsziung-nuk előkelői ékkövekkel díszített szkíta aranytárgyak mintakincsét másoltatták sematikusan, gyengébb minőségben bronzba a maguk számára, ékkövek nélkül, fegyveröveik díszítésére. [Matjusenko-Tataurova 1997, 99.] Annak idején M. I. Artamonov is szkíta fegyverövek csatjai rossz másolatának vélte az ordoszi típusú bronz vereteket, csatokat. Ő egyébként erről a kérdésről írott cikkében megemlítette, hogy ordoszi típusú bronzokat a Szovjetunió területén a Minnuszinszki Medence, a Bajkálontúl és Ordosz-vidék mellett nagy ritkán találtak szórványleletként Nyugat-Szibériában és a Volga–Don-közi sztyeppéken is. [Vö.: Artamonov 1971, 83. skk.].

Ennek az elméletnek a tévességére utalnak, és már korábban is utaltak régészeti adatok, valamint ezek alapján tett kutatói megállapítások. Ezeknek azonban a fenti elmélet orosz és magyar hívei, nem szenteltek, és úgy tűnik, egyelőre nem is szentelnek elegendő figyelmet.

Sz. I. Rugyenko a szentpétervári Nagy Péter-féle Szibériai Gyűjtemény aranytárgyait több száz évvel az időszámításunk kezdete előtti időszakra, az időszámításunk előtti VI–IV. századra, „késői leletek” esetében az időszámításunk előtti II. századra keltezi és szkítának tekinti. [Rugyenko 1962/b, 37.]. Szórványleletek esetében komoly nehézségek adódhattak a kronológiai és etnikai meghatározások terén, különösen, amíg nem kerültek elő a talált tárgyaknak régész által sírból szakszerűen feltárt, közvetlen, vagy pontos párhuzamai arról a területről, ahol a szórványleletet találták, vagy esetleg eredeti származásuk helyéről. Az a nyugat-szibériai temető, amelyik háromszáz év után végre ilyen párhuzamokat adott a Szibériai Gyűjtemény aranytárgyainak, a szidorovkai kurgántemető, az ásató régészek szerint az időszámításunk kezdete utáni. II–IV. századra keltezhető. [Matjusenko-Tataurova 1997, 108.]. Ennek a keltezésnek alapján átértékelendőnek tűnik a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény nemesfémtárgyai jelentős részének a jóval az időszámításunk kezdete előtti időszakra keltezése is, és etnikai meghatározása is. A szidorovkai, iszakovkai aranyveretek, aranycsatok és a Szibériai Gyűjtemény aranyékszerei is az ordoszi bronzokkal azonos stílusban, a rosztovcevi „neo-állatstílusban” készültek. [Vö.: Rosztovcev 1929, 91.] Ez a stílus a mongóliai hsziung-nuk régészeti kutatása alapján időszámításunk kezdetén a hsziung-nukra, más néven a belső-ázsiai hunokra volt jellemző. Az időszámításunk kezdete utáni II–IV. századokban, vagyis azonos időszakban azzal a korral, amelyre szidorovkai kurgánokat keltezik, a hunok Belső-Ázsia felől Nyugat irányába vonultak. Éppen ők kezdték a népvándorlást. Jelentős szerepet játszottak Nyugat-Szibériában, az Irtis partvidékén, a Szargatkai Kultúra területén is. [Bernstam 1951, 239, térkép. Vö.: Mogilnyikov 1992, 252–311.].

A szidorovkai leletről szóló monográfia szerzői írják, hogy M. A. Devlet az ordoszi bronzok  kisugárzási központjának az Ordosz-vidéket vélte, a bronzvereteken az ábrázolásokat pedig ázsiai hun eredetűnek tekintette. [Devlet 1980.] V. A. Davidova, a következőket írja az ordoszi típusú bronzokról: „Az ilyen lemezek általánosan elfogadott keletkezési időpontja az i. e. II–I század, és elterjedésük színhelye vagy hsziung-nuk által ellenőrzött terület, vagy ősi lakóhelyük”. Ehhez még hozzáteszi: „Fel kell tételeznünk, hogy a lemezek témáit az általunk jelzett időben (i. e. II–I. sz.) és nem előbb, maguk a hsziung-nuk alkották.” [Davidova 1985.]. A mongóliai ásatások csaknem 100 éves tapasztalatait összegyűjtő Xiongnu Encyclopaedia szerint a hsziung-nuk fegyveröveit viselőjük társadalmi rangja alapján díszítették arany-, ezüst-, bronz-, vas- és csontveretekkel. Számos ásatási helyszínen kerültek elő ilyen veretek. Ezeknek ábrázolásain jelenetek láthatók többek között lovakkal, tevékkel, bárányokkal, kőszáli kecskékkel és jakokkal, valamint sárkányokkal, személyekkel. Fő jellegzetességük állatcsoportok ábrázolása, amelyek állnak, egymásra néznek, vagy harcolnak egymással. Geometriai formák is előfordulnak a vereteken, csatokon. A hátteret a vereteken fák, növények, hegyek és folyók képezhetik. [Xiongnu Encyclopaedia 2013, 25.]. Tehát ellentétben korábbi feltételezésekkel, a  mongóliai és belső-ázsiai hsziung-nuknál nem az előkelők, legalább is nem a legelőkelőbbek viseltek bronz veretű fegyveröveket. A társadalmi ranglétra legmagasabb fokain állók a szidorovkai és szentpétervári csatokhoz hasonló, áttört, ékkőbetétes arany-, ezüstcsatokkal díszítették öveiket. Az ezekkel azonos mintázatokat, jeleneteket ábrázoló, szintén áttört ordoszi, bajkálontúli, tuvai és Minuszinszk-medencei bronzcsatok, veretek nem a nemesfémből készülteknek a gyenge minőségű utánzatai voltak. Talán ugyanazok a hsziung-nu ötvösmesterek készítették őket, mint a nemesfém vereteket, de alacsonyabb rangú harcosok számára. Ugyanis a fegyveröv veretei rangjelzők voltak a hsziung-nuknál is. Valószínűnek látszik egyébként, hogy a bronzveret viselése sem jelentett alacsony társadalmi rangot. A V. A. Davidova által Ivulginóban feltárt érintetlen sírban nyugvó nő, akit a szidorovkai csatokkal azonos állatharc jelenetet ábrázoló bronzcsattal temettek el, türkiz és nefrit, fluorit, jáspis, mészkő, agát és üveggyöngy függőkkel díszített ruhában és fejfedőben feküdt a sírjában. V. A. Davidova úgy ítélte meg, hogy bronzcsat Ivulginóban a gazdagabbak közé tartozó nők sírjaiból került elő. [Xiongnu Encyclopaedia 2013, 25; Vö.: Davidova 1971, 98, 104.].  A Xiongnu Encyclopaedia leírása a hsziung-nu fegyveröv veretek jelenetei stílusáról világossá teszi, hogy a hsziung-nu arany, ezüst és bronz övek és a Szibériai Gyűjtemény ékkövekkel díszített aranytárgyai, ugyanabban a művészeti stílusban, az ún. „neo-állatstílusban” készültek. A hivatkozott szócikk alapján arra lehet következtetni, hogy Szibériai Gyűjteményben őrzött arany csatok, veretek jelentős részének és szidorovkai, iszakovkai párhuzamaiknak ábrázolásai hsziung-nu eredetűek lehetnek, természetesen nem kizárva, sőt, feltételezve a szkíta-szibériai állatstílus hatását is a hsziung-nu kultúrára. V. A. Davidova szerint „észlelhető egy hun réteg a szibériai bronzok között”. [Davidova 1971, 94.] Sz.. I. Rugyenko is azt feltételezi, hogy a nyugat-szibériai és altaji művészetnek lehetett közvetlen hatása a hunok művészetére, azonban a délkelet-európai szkíta művészetnek – nem. [Vö.: Devlet 1980; Rugyenko 1962/a, 72.].    

A Szibériai Gyűjteményben őrzött arany csatok egyikének kilencven éve ismert a szakirodalomban egy nem szórványleletként talált, hanem észak-mongóliai sírból feltárt, szintén aranyból készült pontos párhuzama. M. Rosztovcev publikált 1929-ben az időszámításunk kezdetére keltezett, alaposan kirabolt Noyon Uul-i hsziung-nu temető egyik előkelő sírjából egy négyszögletes, áttört, számos türkiz betéttel díszített arany fegyveröv csatot, amelyen Rosztovcev leírása szerint griff és egyszarvú oroszlán-sárkány verekszik egy oroszlánnal. [Rosztovcev 1929, 87; XXIV. Tábla, Pl. 4.].Az aranycsatot A. D. Szimukov orosz régész tárta fel az 1926-27-es Noyon Uul-i ásatásokon. [Encyclopaedia Xiongnu 2013, 141.]. Ezt a csatot szintén az Ermitázsban őrzik [Rosztovcev 1929, XIV. o.], de nem a Szibériai Gyűjteményben, hanem a Noyon Uul-i ásatások 1926–27-es leletanyagában. A „neo-állatstílusnak” a hsziung-nu eredetét egyértelműen bizonyító arany csat elkerülte a hun korral és az állatstílus különböző változataival foglalkozó régészek figyelmét, köztük a szidorovkai 1. kurgán 2. sírjában nyugvó előkelő harcos arany fegyveröv csatjának párhuzamait kereső V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova figyelmét is. Ennek az is oka lehet, hogy Sz. I. Rugyenko a Noyon Uul- i kurgánokról és a hsziung-nu kultúráról írott könyvében [Rugyenko 1962/a] csak a Kozlov-féle és Tyepluhov-féle 1924-25-ös Noyon Uul-i ásatások anyagát elemzi és regisztrálja, de A. D. Szimukovnak az 1927-27-es években feltárt és szintén az Ermitázsba került leletanyagát már nem. Pedig a Noyon Uul-i állatharc jelenetes áttört, türkizzel díszített aranycsatnak pontos párhuzama vagyis minden részletében és anyagában is azonos mása van a Szibériai Gyűjteményben. [Vö.: Rugyenko 1962/b, II. tábla, 5.].* Akár párja is lehetne a kettő egymásnak. Egyértelmű, hogy a szidorovkai és iszakovkai harcosok fegyverövei vereteinek, csatjainak, valamint a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény szórványleletekből származó arany lemezeinek, vagy legalább is egy részüknek a párhuzamait a továbbiakban a belső-ázsiai és Nyugat felé vonuló hunoknál kell keresnünk. M. Rosztovcev szerint a Kína északi részén és Belső Ázsiában, Mongóliában a Han korban elterjedt ötvösművészeti „neo-állatstílus” fő motívumai éppen az állatharcok, vagy egy állat egymagában. [Rosztovcev 1929, 96.] Úgy tűnik, ez az új állatstílus a kínai Han császárok korában Eurázsia nomád népei közül elsősorban a hsziung-nukra, vagyis az ázsiai hunokra volt jellemző. M. Rosztovcev úgy véli, hogy ez a stílus elterjedt Szibéria nagy részén, megjelent Dél-Oroszországban, valamint Oroszország keleti, központi részein, a skandináv országokban sőt, feltehetőleg még Nyugat-Európában is, [Rosztovcev 1929, 83, 92]. Rosztovcev, a hellenizmus és a szkíták nagy orosz szakértője, az „új állatstílus” főbb elemeit nem tartotta szkíta elemeknek. Kétségtelennek tekintette, hogy ez a stílus Kína északi-északnyugati határvidékein jelent meg először. Az ábrázolt jakok alapján ő Tibetre gyanakodott a stílus feltalálása helyszíneként, és a jüecsikre feltalálóként. Azonban a hsziung-nuk ősi lakóhelyei: Mongólia hegyei is tele vannak jakcsordákkal. [Vö.: Rosztovcev 1929, 104–105.].

Itt jegyeznénk meg, hogy a közép-ázsiai érintetlen sírokból „in situ” feltárt leletek alapján a szkíta-szaka előkelők más formájú és stílusú aranyveretekkel ékesítették fegyveröveiket, lószerszámaikat, mint a hsziung-nuk. Erre tanúbizonyság az issziki Aranyember (Kazah Köztársaság), a tillatepei kincs (Afganisztán) és a bereli kurgánok (Kazah Köztársaság) aranyban bővelkedő sírlelet anyaga. [Akisev 1978, 100 sk; Sariadini 1985, 155.]

Az ún. „neo-állatstílus” Han kori és kora népvándorlás-kori etnikai hová tartozásának sokat vitatott kérdését végképp eldönteni látszik a Gol Mod-2 előkelő hsziungu temetőnek a legutóbbi két év során publikált, mennyiségben és minőségben kiemelkedő leletanyaga. Az ott folyó ásatás valóban bebizonyította, hogy a „Hsziung-nu Birodalom hatalmas eurázsiai állam volt, amely gazdasági és kulturális hídként szolgált a Kelet és a Nyugat között”. [Erdenebaatar 2016, 21.].  A temető 1. számú sírjából nagy számban előkerült „új állatstílusban” készült arany veretek, lemezek csaknem mindegyike türkiz betétekkel díszített. Az ásatást bemutató két könyv szerzői szerint ezek a veretek hsziung-nu ötvösök alkotásai. [Erdenebaatar 2015; Erdenebaatar 2016, 21.] Tehát alapjaiban dőlt meg az elmélet, amely szerint ez a stílus, anyag-használat és kidolgozásmód a Han korban nem a hsziung-nukra, vagyis az ázsiai hunokra volt jellemző, hanem valamelyik másik, indoeurópai eredetű ázsiai nomád népre.

A Gol Mod-2 temető arany lószerszám veretek ábrázolásainak közvetlen párhuzamai vannak a XX. század utolsó évtizedeiben feltárt nyugat-szibériai arany-, ezüstleleteken és a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény aranytárgyain is.

A szidorovkai kurgántemető 1. kurgán 2. számú érintetlen sírjából a lószerszámok között a felszínre került két 24 cm. átmérőjű aranyozott ezüstfalár sárkányábrázolásokkal. Ezeket Fodor István „iráni importnak” tekinti. [Fodor 2009, uo.]. Azonban a szidorovkai falárok esetében nem volt szükség kereskedelmi importra. Vihették őket magukkal a Belső-Ázsiából Nyugat-Szibériába a Nyugat felé vonuló hunok is. Mongóliában már korábban is a felszínre kerültek feltárt előkelő hsziung-nu sírokból – ha csekély számban is – mellhámokat ékesítő ezüst-, aranyozott ezüst- és aranyfalárok. Az ovális és kerek vereteken, falárokon rendszerint mitikus állat ábrázolások voltak: egyszarvú antilop (Gol Mod-1, 20. sír; Gol Mod-2, 1. sír; Noyon Uul, 20. sír); sárkány (Noyon Uul, 20. sír); jak (Noyon Uul, 6. sír); szarvas (Noyon Uul, 6. sír); kőszáli kecske (Tsaram).. A mitikus állatok falárokon ábrázolt rajzolatai a hsziung-nu elit sírokban azt jelképezték, hogy a díszes lószerszámmal felszerelt lovak elhunyt gazdái igen magas helyet foglaltak el a hsziung-nu társadalmi ranglétrán. [Encyclopaedia Xiongnu 2013, 62; Erdélyi-Benkő M, 2016]

Fentebb már részletesen írtunk a Gol Mod-2 mongóliai hsziung-nu temető 1. számú sírjának aranyból készült, türkiz betétekkel ékesített, egyszarvú sárkányokat ábrázoló falár-párjáról. A Mongóliában újonnan feltárt és publikált arany falárokat a Szidorovkán ásató régészek természetesen eddig még nyilván nem ismerték, nem is ismerhették, hiszen csak pár éve publikáltak először a Xiongnu Encyclopaediában jelentek meg róluk képek, , majd D. Erdenebaatar tavaly és tavalyelőtt megjelent könyvében teljes leírás. [Xiongnu Encyclopaedia 2013, 98; Erdenebaatar 2015, 139 sk; Erdenebaatar 2016, 56 skk.]. Ezek kétségtelenül ázsiai hun eredetű, közvetlen párhuzamai az 1985-ben feltárt szidorovkai sárkányos falároknak. A szidorovkai temető 1. kurgán 2. sírjában eltemetett előkelő harcosnak hun vezéri mivoltát a legnyomatékosabban éppen az elhunyt mellé helyezett sárkányos aranyozott ezüstfalárok, valamint az ordoszi, bajkálontúli, mongóliai sárkánykígyó-tigrisharcos bronz csatoknak a temető érintetlen sírjából felszínre került, ékkövekkel díszített, aranyból készült pontos párhuzamai bizonyíthatják.

Bár nem sárkányokat ábrázol, mégis, ötvösművészeti stílus és a felhasznált nemesfém anyag szempontjából közvetlen párhuzama a Gol Mod-2 temető 1. számú sírja sárkányos falár-párjának egy féldrágakő betétekkel gazdagon díszített, domború, 167–169 gramm súlyú arany falár-pár a Nagy Péter-féle Szibériai Gyűjteményből. [Rugyenko 1962/b, 15, 42 sk; III. tábla; 5. tábla, 4.].  Ezt a szórványleletként előkerült ötvös remekmű falár-párt Sz. I.Rugyenko, – akkoriban még összehasonlításra alapot nyújtható, sírból feltárt párhuzamok híján – tévesen, „szkíta ruhadíszekként” határozta meg. [Rugyenko, 1962/b, uo.]  A Szidorovkán ásató V. I. Matjusenko és I. V. Tataurova ásatásuk eredményének publikálásakor már tudták, hogy a két szentpétervári, féldrágakövekkel díszített két korong falár-pár, bár azt, hogy lószerszámokat díszítettek volna, nem említik. Viszont megállapították, hogy a Szibériai Gyűjtemény falárjai stílusra nézve „megdöbbentően közel állnak” a szidorovkai aranycsatokhoz és övveretekhez. [Vö.: Matjusenko–Tataurova 1997, 73.]. Most, a Gol Mod-2 temető 1. számú sírja leleteinek publikálása után ehhez a megállapításhoz hozzátehetjük, hogy a két szentpétervári falár, készítési stílusára, az ábrázolásmódjára nézve „igen közel áll” a Gol Mod-2 hsziung-nu temetőben feltárt sárkányos aranyfalárokhoz is. Valószínűnek látszik, hogy a szentpétervári falárok a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjához hasonló színvonalú előkelő hun temetkezésből, talán egy hun uralkodó sírjából kerülhettek a felszínre.

A Szibériai Gyűjtemény két aranyfalárjának közepén egy szarvas-ábrázolás van, a szélein pedig négyszer ismétlődik a következő jelenet: macskaszerű ragadozó támad vaddisznóra és mélyeszti bele a karmait. A ragadozók szemeit fekete kövek, a lemez többi részét türkizbetétek díszítik. [Rugyenko 1962/b, uo.] A szentpétervári falárok ragadozóinak szinte pontos párhuzamait látjuk a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából származó domború, kisebb, 3 cm átmérőjű, kerek, türkizzel díszített aranyvereteken, és ugyanott, ezüst csatokon [Erdenebaatar 2016, 92 , ábrák; 173, ábrák]. Ezek a ragadozók szidorovkai arany, ezüst vereteken, csatokon is láthatók [Matjusenko-Tataurova 1997, 145, 3, 8. ábrák.]. Szintén a szentpéterváriakhoz hasonló macskaszerű ragadozó ábrázolásokat faragtak sárkányok társaságában a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából feltárt jádetükör széleire körben és a tükör tetejére [Erdenebaatar 2016, 46–51.]. Ez a gyönyörű, művészi kidolgozású jádetükör feltehetőleg olyan kínai műhelyben készült, amely az északi hsziung-nu uralkodók megrendelésére, az ő ízlésük szerint dolgozott. A jádének az újkőkortól kezdve fontos szerepe volt a kínai kultúrában. A kínaiak úgy hitték, hogy a jáde kapcsolatot teremt Ég és Föld között. Ez a drágakő volt Kínában a vallás és a politikai hatalom egyik jelképe. [Scarpari 2000, 176-179.]. A bronz tükrök elég gyakoriak voltak a hsziung-nu elit sírokban [Vö.: The treasures of  the Xiongnu, 2011, 145–151.], azonban jádetükör feltehetőleg csakis uralkodói sírba kerülhetett. Mindez ideig csak a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából került egy példány a felszínre. A jáde 6,5–6,75-ös keménységű, így csak kvarc-, vagy gyémánthegyű szerszámokkal lehetett megmunkálni. Erre csakis kínai műhelyben kerülhetett sor.

A Gol Mod-2 előkelő hsziung-nu temető 1. számú sírjából feltárt ékkövekkel díszített arany és aranyozott ezüst lószerszámveretek, falárok és a jádetükör kétségkívül hsziung-nu ötvös mestereknek a belső-ázsiai „új állatstílusban” készült alkotásai. Ugyanezzel az „új állatstílussal” találkozhatunk a nyugat-szibériai szidorovkai sírból felszínre került falárokon, fegyveröv vereteken, valamint a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény falárjain, arany vereteinek jelentős részén.  Egyre inkább úgy tűnik, hogy a Szibériai Gyűjteményben őrzött nyugat-szibériai arany szórványleletek többsége  és a Szargatkai Kultúra területén az 1980-as évektől kezdve feltárt érintetlen elit sírokból felszínre kerülő arany-, ezüstleletek mégsem a szkítáktól maradtak ránk, hanem azok a népvándorláskor elején a Belső-Ázsiából Szibérián keresztül Nyugat felé vonuló hunok előkelőinek ránk maradt emlékei.      

Meg kell említenünk a Mongóliában az utóbbi időben feltárt, hsziung-nu-kori apró aranygömbökkel, (szaknyelven granulációkkal) díszített aranytárgyakat is. Granulációkkal ékesített aranyfoglalatok, bennük ékkövekkel, gombok, függők és aranylemez is kerültek felszínre a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából. Adatolhatók ilyen tárgyak más Mongóliában feltárt hsziung-nu elit sírokból is, például a Gol-Mod-1 temetőnek a francia-mongol expedíció által végzett ásatásairól.  Így a „polikróm” ötvösművészeti stílus, amelyet I. P. Zaszeckaja egyértelműen a közép-ázsiai és kelet-európai hunoknak tulajdonít, eredetezhető akár Belső-Ázsiából, az északi hsziung-nu birodalom területéről is. A stílus ma ismert formái a hunok Nyugat felé vonulásának idején, Közép-Ázsiában és Kelet-Európában alakulhattak ki. A hunkor polikróm ékszerei, amelyeket általános díszítési metódus jellemez, – a színes betétek és a granulációkból álló geometrikus díszítések egysége – alaposabb megfigyeléssel technikai és díszítési sajátosságaikkal élesen különválaszthatók más ékszercsoportoktól. [Zaszeckaja 1994, 9, 50–68; Vö.: Erdenebaatar 2016, 109; Xiongnu Encyclopaedia, 2013, 92, 94–96.]. 

IV.

Erdenebaatar megállapítása szerint az időnként feszültebb, esetenként háborús (a Kínai Nagy Fal egy részét a hsziung-nuk ellen építették), de hosszú időszakokon keresztül békés kínai-hsziung-nu kapcsolatok hatása kulturális téren érzékelhető volt többek között a hsziung-nu arisztokraták temetkezési szokásaiban is. A hsziung-nu előkelő temetkezések sokban hasonlónak tűnnek a Han dinasztia-korabeli Kína uralkodó osztálya felső rétegének temetkezéseihez. Ennek okai többek között az esetenkénti „vegyes” házasságok is lehettek. Az alábbiakban az ázsiai hunok bizonyos, részben a Gol Mod-2 temető ásatásain is észlelt, Kínából „importált” temetkezési szokásairól ejtünk néhány szót.

Az időszámításunk kezdete körüli időkben bizonyos belső- és külső tényezőknek köszönhetően a hsziung-nu elit temetkezések szertartásai és szerkezete változásokon mentek keresztül. [Erdenebaatar 2016, 35.] Mivel az északi hsziung-nu állam és a Han Kína hasonló erejű államok voltak, a két ország politikai, kereskedelmi, mezőgazdasági és kulturális téren szoros kapcsolatban állt egymással, és kölcsönös gazdasági és kulturális befolyást is gyakoroltak egymásra. Hasonlóan a Han Kína uralkodó rétegéhez, a hsziung-nu arisztokraták is kezdtek mély sírokba temetkezni Kínából származó tárgyak: mázas poharak, tányérok, tükrök és hintók kíséretében.. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a hsziung-nuk utánozták vagy lemásolták volna a Han-dinasztia temetkezési szokásait. [Erdenebaatar 2016, uo]

Többek között átvették a hsziung-nuk a kínai előkelőktől a koporsós temetkezés szokását is. Ókori kínai leírásokban már a Keleti Csou-korból (771–221) vannak adatok kettős, hármas koporsós uralkodói temetkezésekről, amelyeken áldozatok követték a másvilágra az elhunyt nagyurat, vagy úrnőt. [Ecsedy 1983, 139 sk]. A Han-kor kínai kriptáiban szobát alakítottak ki a koporsóba helyezett halott számára. A kínai példa nyomán a hsziung-nu előkelő sírokban a koporsók egy vagy két fa kamrába kerültek a gödrök mélyén.

I. Bicsurinnál olvashatjuk a következőket kínai forrásból a hsziung-nu temetkezésekről: „A hsziung-nuk halottaikat külső és belső koporsóba temetik, beborítva arany és ezüst brokáttal, és prémmel” [Bicsurin 1950, I. kötet, 50.]. A kínai források adatait megerősítik a mongóliai hszingnu temetők feltárásainak eredményei. Sz. I. Rugyenko Noyon Uul-ról 1962-ben megjelent munkájában több „hármas koporsó” rajzát is közli [Rugyenko 1962/a, 14 skk; 11, 12, 16, 17, 18. ábrák.]. Ursula Brosseder német régésznő a következőket írja a mongóliai hsziung-nu temetkezésekről: „Az elit sírokban külső és belső, fagerendákból készült kamrákban volt a koporsó. A köznépi sírokban csak egy koporsó volt. Azonban eddig mindössze két olyan sírt tártak fel Mongóliában, amelyben nem volt koporsó”. [Brosseder 2009, 263.]. A „Treasures of the Xiongnu” szerint: „A síron belül, a gödör mélyén volt két fülke és ezekben a koporsó. A koporsó falai rendszerint fagerendákból készültek, amelyek különböző mintákkal díszített nemezzel voltak borítva. A koporsók jól felépítettek voltak, rendszerint pillangó-rögzítéssel a széleken. [The Treasures Of The Xiongnu 2011, 45]. A legszebben díszített koporsók tetejére gyakran festettek lakkal felhőszerű díszítéseket és repülő madarakat. Készültek díszítések aranyból, ezüstből, bronzból, vasból és nyírfakéregből. Esetenként a fej mellett a koporsóra volt erősítve aranyból vagy vasból a Nap és a Hold jelképe. A legelőkelőbb sírok esetében az egész koporsót beborító, virág alakú arany díszítéseket féldrágakő betétek ékesítették. [The treasures of the Xiongnu, 2011, 62–70].

A Gol Mod-2 hsziung-nu temető 1. számú sírjában a koporsót a rablók a sír kifosztásának során teljesen megsemmisítették, még az arany díszítéseket is elvitték róla. Így D. Erdenebaatar könyvében illusztrációként egy másutt feltárt igen előkelő hsziung-nu sír arany rátétekkel díszített koporsójának rekonstrukciója került közlésre. [Erdenebaatar 2016, 33, 116-117.].

A két fakamrába helyezett, arany díszítéssel borított ázsiai hun koporsók akaratlanul is eszünkbe juttatják a kelet-európai hunok hatalmas királya, Attila hármas – bronz, ezüst, arany – koporsóba történt temetkezésének legendáját, és alátámasztják Jordanes gót származású krónikás és ravennai püspök tudósításának hitelességét Attila temetéséről.

Egyes magyar kutatók – így Móra Ferenc, vagy Rimócziné Hamar Mária, vagy Bóna István – úgy vélték, hogy Attila temetésének koporsós változatát Jordanes találta ki, összekeverve Attila temetését egy keresztény koporsós temetkezéssel. A hármas koporsós temetkezést szerintük Ipolyi Arnold eszelte ki, majd Jókai Mór szép meséje után Gárdonyi Géza dolgozta fel, [Benkő I, 2017,]. Azért gondolták ezt így, mert – ahogy lejjebb láthatjuk, tévesen – úgy tudták, hogy sztyeppei és a Kárpát-medencébe a sztyeppéről érkező nomádok nem temetkeztek egyetlen koporsóba sem, hogy háromról ne is beszéljünk. Nem akarták tudomásul venni, hogy a hsziung-nukra, vagyis az ázsiai hunokra, akiknek nomád mivoltát soha senki nem tagadta, ez a megállapítás, hogy nem temetkeztek koporsóba, semmiképpen nem vonatkozhat. Őket koporsóba, a vezetőiket hármas koporsóba temették, északi tájolással, részleges lovastemetkezéssel . Koporsós temetkezéseikről az első szakmai leírások már az 1960-as évek elején megjelentek, a Noyon Uul-i feltárások alapján [Vö.: Rudenko 1962/a, uo.]:  A magyar szakkutatók, akik kigúnyolták Jordanes leírását Attila hármas koporsóba temetkezéséről, nem olvasták ezeket a szakmai leírásokat. Nem gondoltak az i. sz. III–IV. (?) századra keltezett, szarmatának nyilvánított temetkezésekre sem, amelyekre jellemző volt  –  hasonlóan a mongóliai hsziung-nu temetkezésekhez – az északi tájolás, a részleges lovas temetkezés, és a koporsó is. Ez utóbbiak a Kárpát-medencei nedves talajban megsemmisültek, csak a koporsókapcsok őrződtek meg. [Botalov 2013, 89.]. Az ázsiai hun előkelők bizonyított hármas koporsóba temetkezéseinek alapján feltételezhető, hogy Kelet-Európába vándorolt utódaik szájról szájra, nemzedékről nemzedékre szálló emlékeikben megőrizhették egykori királyaik, a hsziung-nu sanjük két fülkébe és arannyal borított koporsóba, illetve hármas koporsóba temetésének hagyományát. Jordanes leírása hiteles: Attila hun királyt a belső-ázsiai hun ősök temetkezési szokásainak alapján, arannyal borított, vagy arany koporsóba, és két külső koporsóba temethette el udvari kísérete a Kárpát-medence valamelyik nagy folyója egyik holtágának a medrében. [Benkő I, 2017. A folyóba temetkezésről vö.:: Ecsedy 1982, 134.]

Ugyancsak kínai, de a Han-kornál jóval korábbi kulturális hatásra vall a hsziung-nuknál és a Népvándorlás kori eurázsiai nomád népek temetkezésein a selyem arctakarók vagy a selyem alapú szem-és szájlemezek, maszkok használata.

Az 1990-es sangcsunglingi (Henan tartomány) ásatások során selyemből és rávarrott jáde lemezekből álló halotti maszk került a felszínre a Nyugati Csou-korban élő (i. e. VIII. század), Guo herceg sírjából. [Debaine-Francfort 1999; Scarpari 2000, 96. kép.]. Az elhunyt herceg arcát borító selyem arctakaróra jade lapok voltak varrva. Ezek a halott szemöldökét, szemeit, az orrot, füleket és a két bajszot ábrázolják, a halott állát egy körcikkely (lunetta) jelképezi. [Benkő M. 2004, 21; Benkő M. 2005 95–99.]. A testet több rétegnyi vörös és sárga selyembe burkolták. A fentihez hasonló selyem alapú maszkokkal történő temetkezés szokása széles körben elterjedt volt Kína előkelőségei között a Nyugati Csou-korban (i. e. 1045–771) és a Keleti Csou Korban (i. e. 771–221). Például Luoyangban a Csongcsou utca nyugati végén feltárt gazdag Keleti Csou-kori temetőben 51 halott arcán volt selyemre varrott jáde lemezekből készült maszk. Ezek formája különbözött. Mégis, valamennyi selyemre varrott jáde lemezből készült maszkon volt szem-, orr-, száj- és áll-lemez. [Rawson 1996, 154, 72. kép.]. A szokás Kínában a legfejlettebb formáit éppen a Han-korban (i.e. 221– i. sz. 206) érte el. Ebben az időben a fent leírt selyem halotti arctakaró fölé egymáshoz erősített jáde lapokból készült teljes maszkot is helyezhettek [Scarpari 2000, 179.].

A Kínával kapcsolatban álló nomád társadalmak jellegzetes nyitottsága a legkönnyebben az anyagi külsőségek eltanulásában nyilvánulhatott meg. A nomád vezető réteg átvette Kína fényűző temetkezési szokásait is [Ecsedy 1992]. Ezek közé tartozott a selyem alapú halotti maszkokkal temetkezés is, bár a nomádok az arctakarókra varrott szem- és szájlemezek elkészítéséhez a jádénél könnyebben megmunkálható anyagokat – nemes fémet, bronzot – használtak. Például Pekingtől északra, a Jundu Shan hegység lábánál fekvő VIII–V. századi (Keleti Csou-kor) nomád shanrong, elő-hunnak is mondott temetőben a halottak arcát kendervászon lepel fedte, az arctakarókra varrott bronz szem- és szájlemezekkel. A leggazdagabb ott eltemetettek állán arany lunetták, a kínai jáde maszkok lunettáinak párhuzamai feküdtek [Érdy 2001, 34–40]. Arany lunetta publikált az ázsiai hun korból a Mongol Állami Kincstár nemesfém gyűjteményéből is időszámításunk kezdetéről [Tsultem 1987, 3. tábla.]. Feltártak egy, a szemeket elfedő selyem halotti maszkot is Mongóliában, a noyon uul-i hsziung-nu elit temetőből. [Rudenko 1962/a, Plate XVI, Fig. 1; Benkő M. 1992/93, 119.]  Tehát ez a szokás bizonyíthatóan élt a mongóliai hsziung-nu előkelőknél is a kínai Han császárok idejében. Több bizonyítéka ennek a ténynek egyelőre valószínűleg azért nem áll rendelkezésünkre, mert az alaposan kirabolt mongóliai hsziung-nu elit sírokból még teljes koponya sem került eddig a felszínre – a Gol Mod-2 temetőből sem. Ha volt nemes anyagból és selyemből készül maszk a koponyán bármelyik sírban, azt a rablók bizonyára elvitték.

Szibériában a Han-korból megemlíthetjük még a Minuszinszki Medence selyem alapú maszkjait. Valószínűleg ezek is a hsziung-nu birodalom népeihez kapcsolódnak [Tallgren 1937, 28, 82.]

Kínai típusú selyem arctakaró i. sz. III–IV. századi szibériai hun előkelő temetkezésből is a felszínre került. A szidorovkai temető 1. kurgánja érintetlen 2. számú sírjában eltemetett rangos harcos koponyájától jobbra T alakú aranyhímzéses brokátselyem arctakarót fedeztek fel a régészek. Az arctakaró méretei: 0,65x43 cm. Hasonló brokátselyem arctakaróval temetkeztek kínaiak is, és közép-ázsiai hunok is az i. e. II. századtól az i. sz. V. századig terjedő időszakban. [WEN WU 1972, Vol. 1, 28; Vol. II, Pl. 70; BERNSTAM 1940, 9 sk.].

A selyem alapú arctakaróknak, halotti maszkoknak a különféle változatai megjelentek később az avaroknál, majd a különböző török eredetű népeknél, például a kimekeknél is. Ez a tény a bronzkori kínai temetkezési szokásnak a továbbélését jelzi a Népvándorláskorban az Ázsiából Kelet-Európa felé vonuló nomád népek körében. [Benkő M. 2004, 22 sk.]. A kínai selyem alapú jáde maszkoknak aranyból készült közvetlen párhuzamai is vannak a népvándorlás kori nomád maszkok között, Belső- és Közép-Ázsiában, Kelet-Európában, sőt, még a Kárpát-medencében is. A Stein Aurél által már 1913-ban kutatott kelet-turkesztáni  Jing Pan temetőnek (Kína Hszingcsiang tartománya) az 1990-es években feltárt 15 sz. sírjából selyembe burkolt, mumifikálódott férfi holttestet tártak fel. A halott koponyájáról a nemezből készült, festett, az arcvonásokat ábrázoló maszk alól arany homlokpánt és orr formájú aranylemez került a felszínre. [The Peoples… 2002, 15 sk.]. Kirgizisztánban a Talasz folyó völgyében, az i. sz. II–V. századi Ketmen Töbe-i ázsiai hun temetőben kilenc selyem alapú halotti maszkot tártak fel. Ezeken – hasonlóan a Csou-kori kínai maszkok szemöldököt, orrot, szájat és arcot jelző jáde lemezeihez – arany lemezek jelölték a szemöldököt és orrot, valamint a szájat és az arcokat. [Istorija Kirgizskoj SSR. 1963, I, 88.]  Egy Kárpát-medencei avar vezérsírból, a kunbábonyi kagán sírjából az ott eltemetett nagyúr halotti maszkjának ránk maradt részei pedig szinte az eredeti formában őrizték meg az ókori kínai selyem alapú maszkok ősi motívumait. [Tóth-Horváth 1992. 14. Tábla, Benkő M. 2004, 25 sk; Benkő M. 2005, 97.], A sírból a felszínre került nemcsak az orrot és a szemeket jelképező aranylemez, hanem az elhunyt állát jelképező arany lunetta is. Ugyancsak H. Tóth Elvira arany szemlemezeket és arany lunettát tárt fel Hortobágy-Árkuson egy gazdag avar sírból. [Tóth-Horváth 1992, Abb. 40, 1–3. Annak, hogy ezeket az avar maszkokat selyemre varrták, megmaradtak a nyomai az arany lemezeken [H. Tóth Elvira szíves közlése].

A Nyugati Csou-kori kínai selyem alapú maszkokon a szemeket és orrot jelképező jáde lemezek, teljes mértékig összevethetők a Ketmen Töbe-i hun halotti maszkok és a kunbábonyi halotti maszk, hasonló arany lemezeivel. Az áll helyét jelző jáde lunetták pedig összevethetők a Mongólia Állami Kincstára Gyűjteményében őrzött arany lunettával, valamint a kunbábonyi és Hortobágy-árkusi arany halotti maszkok lunettáival. Így nyilvánvalóvá válik, hogy a kunbábonyi kagánt eltemető avar előkelők Belső-Ázsiából, Kína határvidékéről magukkal hozott ősi szokás szerint készítették el népük vezérének halotti maszkját, és így is temették őt el hosszú vándorútjuk végén, a Kárpát-medencében, a Duna-Tisza közének pusztáin. [Benkő M. 2004, 26–28.].

A selyem alapú ezüst-aranyszemes temetkezési maszkok elterjedtek voltak a Kelet-Európa pusztáin élő ősmagyarok között és elég nagy számban kerültek a felszínre honfoglaló magyar sírokból is. A fentiek alapján az ősmagyarok, legalább is vezetőik és középrétegük, ennek a maszk-típusnak a formájában nem finnugor, hanem kínai, ázsiai hun és türk hitvilági elemeket őriztek meg temetkezési szokásaikban. [Benkő M. 2004, 25. Vö.: Benkő M. 1987-88; Benkő M. 1992; Benkő M. 1992/93; Benkő M. 2003.].

Immár csaknem száz év óta folyik Mongóliában és a közvetlenül hozzá kapcsolódó területeken a hsziung-nu birodalom emlékeinek terepfelmérése és régészeti kutatása. Az eddig feltárt mintegy 500 mongóliai köznépi és előkelő sír egyike sem volt érintetlen, sőt, szinte mindegyikük teljesen kirabolt volt. Mégis, lassanként kialakult a kép a felgyülemlő mongóliai, vitathatatlanul hsziung-nu leletanyag alapján az északi hsziung-nu birodalom gazdagságáról, nemzetközi kapcsolatairól, kultúrájáról, előkelőik és a köznép temetkezési szokásairól. Ahogy cikkünkben és bibliográfiánkban is jeleztük, az utóbbi évtizedekben minderről nemcsak tanulmányok, hanem jelentős monográfiák is megjelentek mongol tudósok és más nemzetek kutatóinak tollából. Az első tisztán mongolokból álló régészeti expedíció által végzett ásatás, a Gol Mod-2 hsziung-nu temető 1. számú sírjának és kísérő sírjainak: Mongólia és Belső-Ázsia eddig ismert legnagyobb méretű hsziung-nu temetkezésének feltárása, valamint az ásatások eredményeinek publikálása ezeknek az új monográfiáknak a megállapításait megerősítette, mennyiségben és minőségben is megtöltötte régészeti anyagi tartalommal. Végre van alapunk annak elképzelésére, hogy mi minden lehetett a kirabolt mongóliai északi hsziung-nu elit sírokban. A Gol Mod-2 temetőből felszínre került művészi ötvösmunkák és használati tárgyak, az itt és más előkelő hsziung-nu sírokban észlelt temetkezési szokások új alapokra helyezhetik az egész eurázsiai hun kutatást. Bonyolult, sokáig megoldatlan, sőt megoldhatatlannak tűnő kérdésekre adhatnak választ. Ma már bizonyosan tudhatjuk, hogy a hsziung-nukat és a szibériai, közép-ázsiai, kelet-európai hunokat sok párhuzamot nyújtó, bőséges régészeti leletanyag és egymáshoz hasonló, esetenként szinte azonos temetkezési szokások fűzik egymáshoz etnikai szempontból is.

Mindez nagy örömmel tölt el minket. Megvalósulni látszanak annak a nagy kutatómunkának a célkitűzései, amelyben magunk is részt vettünk, és amely céloknak elérésében mi, a mongóliai hsziung-nu kultúrának időben egymás után tevékenykedő, de eredményeinkkel egymáshoz kapcsolódó feltárói reménykedtünk. Végre valóban átfogóbb képet alkothatunk a belső-ázsiai hsziung-nuk kultúrájáról, hitvilágukról, szerepükről a világtörténelemben. Ugyanakkor egyértelmű régészeti bizonyítékokkal is szolgálhatunk arra nézve is, hogy a belső-ázsiai hunok ugyanaz a nép volt, mint amelyik időszámításunk elején a népvándorlás első hullámaként Belső-Ázsiából elindult Nyugat felé, majd „hun” néven jelent meg Kelet-Európában az i. sz. III-IV. évszázadok fordulóján.

Sokan és sokat tettünk ezért: mongol, orosz, ázsiai, magyar, nyugat-európai, amerikai kutatók. Meg kellett küzdenünk a belső-ázsiai terep és időjárás okozta viszontagságaival, a fagyott talajjal, a hőskorban a kutatásaink iránt tanúsított, anyagiakban is megnyilvánuló hivatalos meg nem értés nehézségeivel ahhoz, hogy ezen a téren tisztábban láthassunk. Azonban – ahogy Keleten mondják – Isten a türelmesek oldalán áll. Számos kutató elme egy évszázadon át láncként összekapcsolódó erőfeszítései meghozni látszanak eredményüket.

A beautiful artistic book was published with wonderful photos and English-Mongolian text in Ulan Bator about the results having been achieved by the first self-supporting Mongolian archaeological expedition,  in the Gol Mod-2 elite Xiongnu cemetery, Mongolia, Arkhangai aimag, Ulan-Undur soum, Balgasin Tal . (D.Erdenebaatar: The cultural heritage of the Xiongnu Empire, Ulanbaatar, 2016.). The excavations have been going on at this site for 11 years. Up to now the Grave No. 1, the largest Xiongnu grave in Central-Asia (length: 80 m, width: 40 m, depth: 25 m ), – most probably the grave of a Xiongnu Shanju, or king, – have been excavated and explored, together with its 30 satellite graves. Although that enormous grave had been  excessively looted, such finds got to the surface from it, in form of fine goldsmith works and articles of consumption, chariots, sacrificed animals, which can give a clearer picture of the material culture of the Xiongnu Empire in Mongolia, and might also be  the foundation of a coming significant change in the research of those Huns, who had proceeded from Central-Asia into Eastern Europe at the beginning of the Period of the Great Migration of Peoples (1st-5th Centuries A. D.).  

IRODALOM

AKISEV 1978: А. К. Акишев, Курган Иссик. Алма Ата, 1978.

ARTAMONOV 1971: М.И Артамонов, композиции с ландшафтом в скифо-сибирского исскустве. Советская Археология 1971/1, 82-92.

BATSZAIKHAN 2003: З Батсайхан. Хунну. Археоогии, утсаатны зуй, туух. Уланбаатар, 2003. 

BENKŐ I. 2017: Benkő I, Attila hármas koporsója és belső-ázsiai párhuzamai. n julianusbaratai.blog.hu/2017/05/23/attila_harmas_koporsojanak_belso­azsiai_parhuzamai  Hozzáférés: 2017. 08. 02. 

BENKŐ M. 1987–88: Benkő M, Halotti maszk és sírobolus. Antik Tanulmányok, XXXIII/2, (1987–88), 169–201.

BENKŐ M. 1992: Benkő M, a halotti arctakaró történetéhez. Antik Tanulmányok XXXVI.(1992)/1–2, 106–108.

BENKŐ M.  1992/93: Benkő M, Burial masks of mounted Nomadic peoples in the migration period (1st Millenium A. D.). Acta Orientalia Scientarium Hungariae, XLVI/2/3, (1992/93, 118-131.

BENKŐ M. 2003: Benkő M, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír. Antik Tanulmányok, XLVII/1, 2003, 111–127.

BENKŐ M. 2004: Benkő M, Egy ajándékba kapott könyv margójára. Eleink, 2004/2, 20-31.

BENKŐ M. 2005: Benkő M, Addenda. Eleink, IV/1. (2005), 94-95, 97–99.

BERNSTAM 1940: А. Н Бернштам, Кенколский могильник, Ленинград, 1940. 

BERNSTAM 1951: А. Н. Бернштам, Очерк истории гуннов.Ленинград, 1951.

BICSURIN 1950: Н. Я. Бичурин, Соьрание сведений о народах обитавших в Средней Азии в лревные времена. I–II. Москва-Ленинград, 1950.

BOTALOV 2013: Szergej Botalov, Hunok Ázsiában és Európában. A hun-szarmata keveredés régészeti-történeti problematikája. Ómúltunk tára 10. Budapest, 2013.

BROSSEDER 2009: Ursula Brosseder,  Xiongnu terrace tombs and their interpretation as elit burials. In: Current Archaeological Research in Mongolia. First international conference on archaeological research in Mongolia. Bonn, 2009, 247-280.].

DEBAINE-FRANCFORT 1999: Debaine-Francfort Corinne: The search for Ancient China. New York, 1999. 

DAVIDOVA 1971: А. В Давидова, К вопросу о хуннских художественных бронзах. СА 1971/1, 208–210.].

DAVIDOVA 1985: А. В. Давидова, Иволинский комплекс (городище и могильник). Ленинград, 1985.

DEVLET 1980: М. А.Дэвлет, Сибирские поясные ажурные пластины II. в. до н. э. САИ, 1980. Вып. Д. 4–7.

ECSEDY 1992: Ecsedy I, Ősök, utódok és szomszédok a Selyem Úton .1992. Kézirat.

ECSEDY 1983: Ecsedy I, The original background to the Hungarian tradition about „Attila’s tomb”. In..Acta Orientalis Academiae Scientarium Hungariae, XXXVI (1983), 129–153.

ERDENEBAATAR 2015:  Д. Эрдэнэбаатар, Балгасын тал дахь Гол Мод-2-ын хуннугийн язгууртны будшны судалгаа. Уланбаатар, 2015.

ERDENEBAATAR 2016: D. Erdenebaatar, The Cultural Heritage of the Xiongnu Empire. (Angol-mongol kétnyelvű). Ulanbaatar, 2016.

ERDENEBAATAR 2017: D. Erdenebaatar, A hunok anyagi kultúrája Mongóliában. In: Kelet Kapuja, I/1. (2017), 70–81.

DORZSSZÜUREN 1961: Ч,Доржсурен, Уманд хунну. Уланбаатар 1961.

ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013: Ts. Tsevendorj (Editor) Encyclopaedia Xiongnu, 2013.

ERDÉLYI 1962: Erdélyi I., Jelentés a mongol–magyar expedíció 1961. évi munkálatairól. In: Archeológiai Értesítő 1962, 93–100.

ERDÉLYI 1963: Erdélyi I., A Mongol–Magyar régészeti expedíció 1960–63 évi eredményei. In: Magyar Tudomány 1963, 8–9, 641–651.

ERDÉLYI 1974: Erdélyi I., Előzetes jelentés az 1971. évi mongóliai régészeti kutatásainkról. Archeológiai Értesítő, 1974, 139–145.

ERDÉLYI 1979: Erdélyi I., Előzetes jelentés az 1974. évi mongol-magyar régészeti expedíció munkálatairól. Archeológiai Értesítő, 1979/1, 112–126.

ERDÉLYI 1994; Erdélyi I., The settlement of the Xiongnu. In: The archaeology of the steppes. Methods and strategies. Ed. By B. Genito. Napoli, 1994, 553–563. 

ERDÉLYI 2000: Erdélyi I., Archaeological Expeditions in Mongolia. Budapest, 2000.

ERDÉLYI–FERENCZY 1963: Erdélyi I.–Ferenczy L., Az 1962. évi mongóliai expedíció eredményei. Archeológiai Értesítő, 1963, 120–126. 

ERDÉLYI–FEJES 1987: Erdélyi I.–Fejes I.: Recently discovered ancient relics in Mongolia. Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XLI (I), 1987, 75–82.

ERDÉLYI–NAVAAN 1965: Erdélyi I.– D. Navaan, Az 1963. évi mongol–magyar régészeti expedíció eredményei. Archeológiai Értesítő, 1963, 63–84.

ERDÉLYI– NAVAAN 1966; Erdélyi I., D Navaan., Az 1964. évi mongol–magyar régészeti expedíció eredményei. A Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának közleményei, 15. (1966), 123–128.

ERDÉLYI–DORZSSZÜREN–NAVAAN 1967: Erdélyi I.– Ts Dorjsuren.– D Navaan., Results of the Mongolian–Hungarian archaeological expeditions 1961–64 (a comprehensive report). Acta Archaeologica Academiae Scientarium Hungariae 19 (1967), 335–370.  

ERDÉLYI–ZEWEENDORCH 1977: Erdélyi I.– D Zeweendorsch., Mongolisch–ungarisce archäologische Forschungen in der Mongolei in Jahre 1974. Mitteilungen des Archäeologischen Instituts der Ungarische Akademie der Wissenschaften 6 (1977), 115–117.

ERDÉLYI 2009: Erdélyi I, Magyarország története I. Budapest, 2009. Fodor István: Őstörténet és honfoglalás. In: Keletkutastás 2009 tavasz, 155–162.

ERDÉLYI-BENKŐ M. 2016: Erdélyi István-Benkő Mihály, A szargatkai kultúra és a hunok. In: Etnológia 2016/1–4, 223–241.4

ERDÉLYI 1995: Erdélíi I, A népek mozgása állandó. In.: Europa. Annalers 2B, 236–299. Az ELTE Román Tanszékének kiadványa, Főszerkesztő: Miskolczy Ambrus.

ÉRDY 2001: Érdy Miklós, A hun lovas temetkezések. Budapest, 2001.

FODOR 2009: Fodor I.: Őstörténet és honfoglalás. In: Magyarország története I, Budapest, 2009.

GISCARD 2000: P. H Giscard, Pratiques funeraires des Xiongnu. Travaux de la Mission Archeologiques Francaise en Mongolie realises durant les campagnes de 1998 et 1999 dans la necropole Xiongnu d’ Egyin Gol. Paris, 2000.

ISTORIJA KIRGIZSKOJ SSR: История Киргизской ССР I. Frunze 1963.

MATEJEVA 1993: Н. П Матеева, Саргатская культура на Среднем Тоболе. Новосибирск, 1993.

MATJUSENKO-TATAUROVA 1997: В. И. Матющенко–Л. В. Татаурова, Могильник Сидоровка в Омском Прииртише. Новосибирск, 1997.

MOGILNYIKOV 1992: V. A. Могилников, Саргатская культура. In: Степная полоса Азиатской части СССР в сарматское-скифское время. Москва 1992, 292–312.

RAWSON 1996: Jessica Rawson, The mysteries of Ancient China. Discoveries from the Early Dynasties. London, 1996.

THE PEOPLES… 2002: The Peoples of Ancient Xinjiang and Their Culture. Beijing, 2002.

RUGYENKO 1962/a: С. И. Руденко, Культура хуннов ноинулинские курганы. Москва–Ленинград, 1962.

RUGYENKO 1962/b: С. И. Руденко, Сибирская коллекция Петра I. Археология СССР, свод источников. Выпуск Д3–9.

SALMONY 1933: Salmony A, Sino-Siberian art in the collection of C. T. Loo. Paris, 1933.

SARIADINI 1985: Victor Sariadini, Bactrian gold. Leningrad, 1985.

SCARPARI 2000: Maurizio Scarpari, Az ősi Kína. Budapest, 2000.

TALLGREN 1937: A. M. Tallgren, South-Siberian cemetery from the Han period. E.S.A XI,1928, Oxford. 1937.

TÓTH-HORVÁTH 1992: Elvira Tóth – Attila Horváth. Kunbábony. Das Grab Eines Awarenkhagans. Kecskemét 1992.

THE TREASURES OF THE XIONGNU  2011: D. Tsevendorj–J. Saruulbuyan, The Treasures Of The Xiongnu  (Angol-mongol kétnyelvű). Ulanbaatar 2011. 

TSULTEM 1987: N. Tsultem, Mongolian Arts and Crafts 1987.

ZASZECKAJA 1994: И. П. Засецкая, Культура кочевников южнорусских степей в гуннскую эпоху. (Конец IV–V. вв.)

* Nem tudhatjuk, hogy Sz. I. Rugyenko, az egyik legnagyobb orosz régész, miért nem írt 1962-ben, a Noyon Uul-i ásatások anyagát és a hsziung-nu kultúrát elemző könyvében G. I. Borovka 1926-os és A. D. Szimukov 1926-27-es Noyon Uul-i ásatásairól és azok jelentős régészeti, múzeumi anyagáról.

Képek:

A székelyeket Anonymus „Gesta Hungarorum” című művében Atyla népének nevezi. (A hunokig viszi vissza a rabonbánok sorát a Csiki Székely Krónika is). A XIX. század közepéig soha kétségbe nem vont és mindmáig fennmaradt székely hagyomány szerint a székelység Csaba királyfi, Atyla hun király fiának a népe, amely a hun birodalom Atyla halála utáni, összeomlásakor nem húzódott vissza a Fekete-tenger északi partvidékére, hanem Erdélyben, a Déli Kárpátok magas hegyei között maradt, és itt élt tovább a honfoglaló magyarok érkeztéig. A magyarok jövetelekor elébük mentek, és ők voltak a kalauzaik a szorosokon keresztül, Erdélybe és a Kárpát-medencébe.

Az Árpád-kori magyar krónikákban ugyanerről a kérdésről a következőket olvashatjuk:

Anonymus szerint: „Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ősbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek… a Korógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Atyla király népe voltak, Ősbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébük jöttek és önként kezükbe adták fiaikat…Söt, Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén Marót ellen a táborba.”

Kézai Simon Hun Krónikája pedig a következőket írja „Csaba király népéről”:„Maradtak még a hunokból háromezren, kiket a futás mentett meg a krimhildi csatából, ezek a nyugati népektől való félelmükben egész Árpád idejéig a Csigle mezején* maradtak, és ott többé nem hunoknak, hanem székelynek hívták magukat. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradványai, akik mikor meghallották, hogy a magyarok másodszor is Pannóniába költöznek, a visszatérők elé mentek Ruténia határán, és miután Pannóniát együttesen hatalmukba vették, a határszéli hegyek között kapták ki részüket…”

A fenti források alapján biztosan állíthatjuk, hogy a XII-XIII. században a magyar királyi kancellárián, ahonnan Árpád-kori krónikaíróink kikerültek, úgy tudták, hogy a székelyek a hunok leszármazottai, a honfoglaló magyarok már itt találták őket, ugyanakkor azonban részt is vettek a honfoglalásban [20, 1998, 38 skk.]. Napjaink magyar tudósai ezeket a hagyományokat kézlegyintéssel intézik el, a krónikákkal együtt figyelembe nem veendő meséknek mondják őket. Pedig: „Kell, hogy ezeknek a mondáknak alapjok és eredetök legyen; a távoli múltban kétségkívül van olyan valóság, melyen ezek a mondák alapulnak, ezért nem szabad e mondákat semmibe venni”.1

Az alábbiakban a székelyek hun-avar eredetéről Benkő Józsefet idézzük, aki a maga idejében a források és a székely hagyományok széleskörű ismeretének birtokában írt a kérdésről.2 „Az Erdélyországi Nemes Székely Nemzetnek Képe” [7] című munkája alapján ismertetjük a hunok, avarok és székelyek egymáshoz fűződő kapcsolatát.

Benkő József történész, a korát gondolkodásában, tudományos felfogásában számos kérdésben megelőző, a maga idejében sokak által irigyelt és gáncsolt tudós leírása a hunokról, a ma embere számára is érdekes.

Benkő József „Az Erdélyországi Nemes Székely Nemzetnek Képében”, a székelyek eredendő, ősfoglalói jogon szerzett nemességét szándékszik bizonyítani. Műve történeti részének elején a hunoknak Ázsiából Kelet-Európa felé indulása utáni eseményeket ismerteti. A könyv 1806-os - nyelvújítási előtti – magyar nyelvű kiadását és annak 1927-es változatlan utánnyomását vesszük az általunk idézett történeti részletek alapjául. (A szöveget jelenlegi helyesírás szerint átdolgoztuk, a cikkelyeket értelemszerűen átszámoztuk).

Benkő József: Az Erdélyországi Nemes Székely Nemzetnek Képe

Részlet

1. Cikkely

Legelőször az Északi Hunok a Tatároktól nyomattatva Ásiai Scithiából Europa felé lassan-lassan közelegtek, a Volga vizén átjöttek, és ott az Alánokat legyőzve és magokhoz hódítva, végtére pedig őket hadakozó társul véve, az ő Tartományokban, a mely a Volga vizétől fogva a Tanais (Don – a szerk.) vizéig kiterjedt letelepedtek, ahol bizonyos ideig maradtak. Amikor oly nagyon elszaporodtak, hogy azon  a sovány földön tovább élniük nem lehetett, 180-ezren, a Balambér (ki a Kádár Nemzetségéből való) Vezérsége alatt 374-ik Esztendőben a Tanais vizén átjöttek. Innét Europának Nap-keleti szélein útjokat folytatták Dániába, amely Moldovát, Oláh Országot, Erdélyt és Magyar Országot a Tiszáig magában foglalta, 376-dik esztendőben béütöttek, és az ott lakó Gótokat és Gepidákat, akiknek nevük és hatalmok alatt több apróbb paraszt Nemzetek is ugymint Dácusok, Géták, és Rómaiak voltak, legyőzve, de el nem pusztítva foglalták el. Nagyobb részét a Dacusoknak a Vezéreikkel Phritigernussal, és Alarikussal együtt a Dunán túl űzték.

Továbbá az után a Hunok az előzőekben említett tartományokból lábaikat és fegyvereiket mozdítván a Jászoknak és Szarmatáknak, vagyis Metanastáknak, a kik a Tóth Nemzetből valók, földjöket, amely a Tisza és Duna vize között volt található, 377-dik esztendőben elfoglalták, ahol - noha csak ideig óráig - lakni kívántak, mindazonáltal a Tótokat, akik nékik adóztak, a magok földjéről nem kergették ki.

Hogy a Magyarok, és Hunnusok, következendőképpen a Székelyek is a feljegyzett Esztendő táján jöttek ki Scithiából, és Erdély országát, s a Szomszéd Tartományokat elfoglalták, a Görög Írókon kívül, majd minden Europai Historikusok, világosabban pedig a Hazánkbéli Históriák bizonyítják, de mindenekfelett az a hiteles, és nagy Tudományú Praj György a Magyarokról és Hunnusokról írt tulajdon Historiájában (noha ugyan a Székelyek eredete iránt itéletében nagyon hibázott) világos bizonyítást tészen.

Ott is meg nem nyugodva, mindjárt azon, vagy a következendő Esztendőben a Duna vizén átkelve, Pannoniát is különbb-különbbféle Nemzeteknek lakóhelyét, amelynek Észak, és Napkelet felé az említett Duna vize a határa, elfoglalták: ahol is minekutánna a Rómaiak ellen Trátziában a Gótokkal magokat öszvekapcsolván 379-dik esztendőben a Rómaiaktól meggyőzettettek, a legnagyobb ütközetet Budától nem messze Potentia (Visegrád – a szerk.) Városánál, amely a Rómaiaknak legelső lakóhelyük volt Pannoniában, oly nagy dühösséggel tették meg, hogy a Magyarok közül százhuszonöt-, a Rómaiak közül pedig kétszáztízezren (a mint állíttatik) estek el 380-dik esztendőben. Így tehát a Hunok, vagyis Magyarok ezen nagy és kisebb ütközetek után Dáciában, az az Oláh Országban, Erdélyben, és a szomszéd Tartományokban a magok lakásokat helyeztetvén a Jászságban pedig, és Pannoniában Uralkodásokat megállítván, és erősítvén, a földmívelést,és Baromtartást szorgalmatosan folytatni kezdték, és magok közt Köztársaságot (Rempublicam) állítottak fel.

Ez alatt a Hunoknak első Vezére, t: i: Balambér 387-dik Esztendőben meghalálozott, a következendő Vezérek, akik Királyi hatalommal bírtak, s ezért a Historikusok által a Hunok Királyainak is neveztetnek, uralkodtak, tudniillik:

Második Karaton, mintegy 400-dik Esztendőig.

Harmadik Uldin, vagyis Huldin, akit 411-dik Esztendőben Stilikó Radagaizus Olaszországba kihívott.

Negyedik Bendegúz, Balambérnek a fia, aki 426-dik Esztendőben sok számos Hunokat Rugila, vagyis Roila vezérlése alatt Konstantinápolynak vívására Theodosius Császár ellen küldött, ahol nagy égiháború támadt, Rugila Vezért a Menkő megütötte, az alattvaló Hunoknak pedig nagyobb része pestis által elveszett.

Ötödik Oktár, vagy Uptár, és Ruas, Bendeguznak Testvérei, akik 428-dikban a Bátyjuk után Vezérekké lettek. De 431-dik Esztendőben Oktár meghalt, az egész Vezérségnek terhe Ruásra maradt.

Hatodik Etele az Hunoknál, a Deák és Görögök előtt pedig Atilla, a Testvér Öccsével, Budával, másként Bledával mindketten Bendegutznak fiai 434-dik Esztendőben uralkodni kezdtek, akik közül Atilla, aki az Öccsét Budát 445-dik Esztendőben megölte, a Nap-keleti és Napnyugati tartományokban a maga alatt való Hunokkal, és sokszor a Gepidákkal, és más meghódított Nemzetekkel együtt hadakozott. Ezt csak az nem tudja, aki a Históriákat nem olvasta. 

Minthogy most éppen azon Hunokról, kiknek Elei soha sem fegyverekre, sem pedig hírekre való nézve nagyobban nem virágoztak, mintsem Atilla alatt, van szó: illendőnek látszik lenni, hogy azon nagy Vitézről, tudniillik Atilláról némely különös dolgokat eléhozzunk.

• Elsőben tehát, hogy a termetéről kezdjünk szóllani: őtet Jordanes eképpen írja le: Atillának termete kisded, melle széles, feje nagyobb, szemei kicsinyek, szakálla ritka, haja őszbevegyült, orra sima, laposs, ábrázata pedig barna volt. Magaviselete, és tulajdonsága, ugyan Jordandes (ki az ő tulajdon Nemzetségének t. i. a Gótoknak megverettetése miatt Atillára neheztelt vala) leírása szerint következő volt: t. i. Kevély járású, ide s tova tekintgető szemű, háborút szerető ugyan, de kezeit megtartóztató, bölcs tanács adó, a könyörgőkhöz kegyes és azokhoz, akik előtte meghitt személyek valának irgalmas.
• Másodszor Atilla rettentő Király volt az alatta való Hunok, vagyis Magyarok pedig még rettenetesebbek, Német, Francia és Olasz Országot, s több Európai Tartományokat fegyverrel s tűzzel verték, és pusztították. A Napkeleti Császárokat, és Királyokat magok adózójává tették. Legveszedelmesebb, és véresebb ütközete volt Atillának Franciaországban Katalaun városának határában Aetiussal a Római seregek Vezérével 451-dik esztendőben, ahol mintegy 180.000 ember mind a két részről esett el. Ez után Katalaun városát oda hagyván, valamerre visszafelé fordultak, mint a tűz mindeneket emésztettek, felprédáltak, és így sok Nemzeteknek vagyonával megrakodva, a magok lakóhelyébe visszajöttek. Mely visszajövetelekben Sz. Ursulát és vele együtt több szűzeket, akik Atillától félvén Coloniába szaladtak vala, megölték. A következendő 452-dik Esztendőben Atilla újra összeszedvén seregeit, még nagyobb erővel és Táborral, mint az előtt, Olaszország ellen ment, ahol Aquiléját, Mediolanumot, Ticinumot és más Városokat öszvetört, és feldúlt, Ravenna lakosainak pedig megengedett, és a Rómaiakhoz, kik mellett akkori Leó Pápa Atilla előtt esedezett, kegyességét megmutatván a Városhoz hozzá sem nyúlt. Mely kegyetlensége okozta azt, hogy a Velenceiek, akik őt félték, a magok Városát a Tengeren építették légyen.
• Atillának, és s Magyaroknak Ruházata, mely többnyire len, és kendervászonból és bőrökből volt, fényes nem volt, mert a közrendnek közönséges egy színű. Főbbeknek pedig külömb külömbféle színű posztókból állott.

 Ezen Atilla 454-dik Esztendőben meghalálozván az ő három Fiai születések rendje szerint utána uralkodtak. Tudniillik:

Hetedik Ellák, az Atyja életében a Fekete tengernél az Akatirusoknak Királya, Dengezits, és Irnák, kiknek a különös uralkodásra való vágyódások és egyenetlenségek azon Nemzeteknek, amellyek az Atyjok Atilla hatalma alatt valának, a szabadulásra lehetőséget nyújtott, a Hunok, vagyis Magyarok jármát a nyakokból kivetették. Ardarikus nevezetesen a Gepidák Királya volt legelső, aki Pannoniában Ellákot megölvén, mintegy 30 ezret a Hunok közül elvesztett, és Dáciát, s a Jászságot a Gepidák hatalma alá vetette. Mely időben a Gótok is Pannoniát vissza foglalták. Ellák után az Öccse, Dengezits lett a Hunoknak, vagyis Magyaroknak Vezére, aki a Gótokkal 455-dik Esztendőben Szirmiumban, és 457-ben a Rómaiakkal szerencsétlenül hadakozott, végtére pedig 469-dik Esztendőben ugyan ő Dengezits öszveszedvén a megmaradott Magyarokat, kik a Duna Mellékin megállapodtak, vitte őket megint a Gótok ellen, utolsó szerencsét akarván próbálni: de meggyőzettetve Pannoniának Bassia nevezetű Városánál gyalázatosan visszaveretett, és midőn nagyobb része Tráttzián által a Fekete tenger felé az Ásiai Tartományokban vissza menne, Anagastussal, aki akkor oda való hadakozó Seregnek Előljárója vala, véletlenül összvejövén, általa Dengezits Vezér megöletett, és Marcellinusnak bizonysága szerént, a feje Konstántzinápolyba vitetett, és igy a Hunok uralkodásának szerencsételenül vége szakadt.

2. Cikkely

A feljebb előhozott sok rendbeli harcok után a Hunoknak akik az ütközetekben megmaradtak egy része Trátziában, Méziában, és Illiriában, Marténa Váránál, más része Europai, másképpen kisebb Scithiában, a Fekete Tenger környékiben Irnák Vezérükkel együtt telepedtek le. Az harmadik része Tatár Országban helyheztetett Meotis taván túl (Az Azóvi tenger – szerk.) való tartományba, ahonnét t.i. a Hunnusok legelőször Európába kijöttek vala, ment vissza. A negyedik része pedig, kiknek a Székelyek valóságos maradéki, Erdély Országnak Napkeleti széliben, amely földet a Nemes Székely Nemzet mái napig is különös örökös jussal bír, maradott meg. Mely eredetét a Székely nemzetnek, nem csak a leghitelesebb Hazánk Historiái régi Eleink hagyományával együtt, hanem Nemes Magyar, Horváth, és Erdély Országnak Törvénye is, a mely Verbőczi István által Királyi parancsolat mellett 1514-dik Esztendőben öszve szedetett, s II-dik László Magyar Ország Királlya által, ugyan azon 1514-dik Esztendőben helyben hagyattatott, megerősíttetett, és Deák nyelven Decretum Tripartitumnak neveztetik, mellyet is mind a Magyar országi Felséges Királyok, hitek alatt mind pedig az alatta való Magyar, Horváth és Erdély Országok megtartani köteleztetnek, legvilágosbban erősíti: nevezetesen pedig a most említett Tripartitum Decretum 3-dik Részének 4-dik Czikkelye, amelly ezeket szóról-szóra foglalja magában: „Továbbá vannak Erdélyben Székelyek, kiváltképen való nemesek, kik a Magyaroktól azután származtak, hogy Scithiából Magyar Országba béjöttek, kiket mi paraszt módon Székelyeknek hívunk, és ezeknek mindenestől fogva különös Törvények és szokások vagyon. Az Hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és Tisztet Nemzettségre és Nemzettségnek ágazatára osztanak magok közt. Ezeknek dijjok 25 forintokat, nyelv váltságok pedig 12/1/2 forintokat tészen.

Ezen eredetét a Székely Nemzetnek Turóczi János a Magyarokról írt Historiája 1-ső Részinek 24-dik Cikkelyébe, Oláh Miklós ugyan a maga Atilláról írt Historiájában, Heltay Gáspár és többek valóságosnak állitják. Vannak ugyan többek, kik a Székelyek eredete iránt a most elé hozott Historikusokkal meg nem eggyezvén, ugymint Tinon Sámuel, Fasching Ferentz, Práj György azt állítván rész szerént, hogy a Jászoktól rész szerént  pedig, és nevezetesen Práj György, hogy a Kunoktól szármoztak légyen, de ezek, noha ugyan nagy hitelű írók légyenek, mindazonáltal a Székely Nemzetnek mivoltát, és annak Privilégiumát elegendőképpen nem esmérik, és külömbenis igen csekély fundamentumon, tudniillik, hogy háromezeren a Magyarok, kiktől a Székelyek származtak, a Gótok, és Gépidák közt, mint ellenségek, meg nem maradhattak vólna, építeni látszanak.

Főben járó ítélet, mely a Székely ellen az önnön Ispánjuk által hozatik, 24. Girával, mely ugyan annyi forintot tészen, váltatik meg. Az Örökségét is az elítélt ember el nem veszti, hanem magzatira, és atyafiaira száll. Fejét sem veszik a hitetlenségen, és főben járó dolgokon kívül. A Törvény Székekben pedig minden Girát 50. pénzzel szoktak lefizetni. Minden dologban a Szententia kimondása után, az Ispán és h. Ispán az ő Bírói részeket, még ha az ellenkező Felek megegyeznének is együtt, méltán megvehetik. Továbbá az Örökség iránt folyó Perek, ha az 3. forintot felül haladják, megtartván, az jogorvoslat rendes útját, bővebb megvizsgálásának okáért a Királyi Szék eleibe vitethetnek. A többi Törvényeiről ezen Országnak, és Nemeseknek, hogy többet szóljunk nem szükséges, minthogy csak őket illetik.

3. Cikkely

Ily képpen tehát egy része a Magyaroknak, kik (a mint feljebb említtetett) Székelyeknek neveztetnek, a magok lakó helyének Erdély Országa Napkelet felé való részét, az honnan t. i. legnevezetesebb folyó vizek, ugymint Maros, Olt, kettős Küküllő, és több kisebbek magok eredetét veszik, és a mely nagyobb részint erdőkkel, és hegyekkel, a sok ellenség béütése ellen körül vagyon véve, választottak, és mivelhogy a Magyarok Moldovával, a mellyeket a (mint feljebb megiratott) elfoglalták, meg nem elégedve, tovább Pannoniára, és több Europai Tartományokra is reá ütöttek, természetes dolog az, hogy a magok megöregedett atyafiait, betegeiket, vagyonukat, és barmaikat, kiváltképpen Atillának halála után, midön t. i. a Magyaroknak szerencséje hanyatlani kezdett, magokkal nem hordozták, hanem Erdélynek a most megírt Nap-keleti széliben, a mely erdőkkel és hegyekkel a természet által, mint annyi kőfalakkal, körül van véve, bátorságosabb megmaradások végett, mint a Táborban jó és elegendő őrizet alatt hagyták.

4. Cikkely

Ily móddal felállított Társaság (Respublica) a Székely Nemzettségekből való Vezéreik, és Elöljáróik alatt állandóul megmaradott egész 553-dik esztendőig, amelyben másodszor Scithiából a Hunnusok, és Avarusok a Székely Nemzetnek mind származásokra, mind pedig nyelvekre való nézve attyafiai, kágános nevezetű Vezérük alatt Dáciába kijöttek, és ottan a Gepidákat meggyőzvén, s magok hatalma alá vévén, mind Dáciát, mind pedig Pannoniát elfoglalták. Kik Kágános Vezéreknek 588-dik esztendőben történt halála után, Pannoniát, és Dáciának némely részét, ugyan a magok Nemzeteknek való Vezérek alatt, egész 803-dik esztendőig, amelyben őket Nagy Károly Francia Országnak Királya, a maga hatalma alá vetette, bírta. Az után pedig a 9-dik Századnak vége felé, a kik közüllök megmaradtak, azon Magyarokkal, akik Északi Ásiából kiütöttek, a Francia járom alól magokat felszabadították, ezen esztendőnek tehát folyása alatt a székelyek a Hunnus, és Avarus atyafiaival, a meddig t.i. ezek szerencsésen hadakoztak, öszve kapcsolt atyafiságos Társaságot, és háborukat tartván, minden szomszéd Nemzeteknek, a kik által az előtt nyomottattak vala, félelmétől felszabadíttattak.

Sem az Avarok, sem pedig a Magyarok, kik azután idővel újra Scithiából kijöttek, a magok Székely Atyafiait, kik nékik szállással szolgáltak, és mindenekben hathatós segítséget nyújtottak, nem bántották, és a magok szabadságokban nem háborgatták, csak azon okbul is, hogy az annyiszor említett Székelyek, a Haza Historiái szerént, midőn a Magyarokat Scithiából újra kijönni hallották, szép kiválogatott Sereggel, egész Oroz Országig     elejekbe mentek.

5. Cikkely

Minekutánna végtére a sok háboruk által nevezetes, és híres Magyarok, mintegy 210 ezered magokkal 862-dik esztendő táján, Dáciába kiérkeztek, és ottan az Oláhokat, s azoknak hadakozó társait megtörvén, és azon Századnak vége felé Svatoplukot a Tótok Királlyát, meggyőzvén, Magyar Országot is megszállották, különösen mind a Magyarok, mind pedig az Erdélyiek a magok Vezérei által igazgattattak, egész Sz. István Magyarok első királlyáig, miglen t. i. 1002-dik esztendőben Sz. István, és az ő unokatestvére, Gyula közt, a ki Erdély Országának fejedelme vala, a Keresztény Hitnek gyülölsége miatt villongás támadván Erdély Országa a Magyar Országi Koronához nem kapcsoltatott. Így tehát a Székely Nemzet is, mely az előtt a Hazabéli Vezérek által igazgattatott, Sz. István Apostoli Magyar Király, és az ő utódainak hatalma alá adta magát. Zápolya Jánosnak pedig halála után Erdély országa Magyar Országtól elválván, a Székelyek is azokat a Fejedelmeket esmérték többnyire magok Ispánjának a kik egész Erdély Országát János Sigmond Hercegnek halála után kormányozták.

Irodalom

1 Anonymus: Gesta Hungarorum. Budapest, 1975.

2 Artamonov M. I.: Istorija Khazar. Leningrad, 1962.

3 Balogh Gyula, Szluha Márton: Vas vármegye nemes családjai. Budapest, 1999.

4 Balogh Judit: A székely nemesség kialakulásának folyamata a 17. század első felében Erdélyi Múzeum-Egyesület. Kolozsvár, 2005.

5 Baczka-madarasi Kis Bálint: Az Árpádok királyi vére Magyarország családaiban. Budapest, 1895.

6 Benkő Ferenc: Középajtai és Árkosi Nemes Benkő József Biographiája. Kolozsvár, 1822.

7 Benkő József: Az Erdélyországi Nemes Székely Nemzet Képe. Budapest, 1927.

8 Benkő József: Filius Posthumus. Kolozsvár, 2004.

9 Benkő József: Transsilvania Specialis. Bukarest, Kolozsvár 1999.

10 Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. Budapest, 2003. (DAI)

11 Bodor György: A székely nemzetiségi szervezet. Csíkszereda, 2003.

12 Bowlus Charles, R.: Franks, Moravians and Magyars The struggle for the Middle Danube, 788–907. Philadelphia, 1995.

13. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Budapest, 1890.

14 Deák Farkas: Uzoni Béldi Pál 1621-1679. Budapest, 1887.

15 Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság, Budapest, 1978.

16 Egyed Ákos: A székelyek eredetéről és megtelepedéséről. In: Transsylvania Erdélyi Tájékoztató, New York, 2007 (XVIII)/3.

17 Az erdélyi fejedelmek Királyi Könyvei. Erdélyi Történelmi Adatok, VII.1. Kolozsvár, 2003.

18 Erdővidék honlapja, www.erdovidek.ro

19 Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történei földrajza. IV. Budapest, 1963.

20 Györffy György: A székelyek eredete és településük története. In: Erdély és népei,  Budapest, 1998.

21 Gumilev L. N.: Khunnu. Moskva, 1960.

22 Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását. In: Turán, (XXX.) Új III. évfolyam 2. szám, 2000 április–május.

23 Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára XIV-XVII. század. Budapest 1993.

24 Kempelen Béla: Magyar Nemes Családok (Arcanum CD kiadás)

25 Lengyel J., Benkő K., Donáth I., Kavulyák Gy. És Szigyártó Z.: Magyar-olasz és olasz-magyar szótár. Fiume, 1884.

26 Gróf Mikó Imre: Benkő József. Pest, 1867.

27 Mogilnyikov, V. A.: Sargatskaja kultúra. In: Stepnaja polosa Azistskoj chast’ SSSR v skifo-sarmatskoje vremja. Moskva, 1992.

28 Mogilnyikov, V. A.: Sostojasinii voprosa. In: etnicheskie processi. Izhevsk, 1983.

29 Nagy Iván: Magyarország családai (Arcanium CD kiadás)

30 Nánási Zoltán: Székelyhíd történeti monográfiája. Székelyhíd, 2003.

31 Németh Gy.: A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, 1930.

32 Nyulásziné Straub Éva: Öt évszázad címerei a Magyar Országos Levéltár címeres levelein. Szekszárd, 1999.

33 Orbán Balázs: Székelyföld leírása, 3. Pest, 1869.

34 Pataky Károly: Magyar nemes családok (kézirat)

35 Pálmay József: Háromszék vármegye nemes családjai. Sepsi-Szent-György, 1901.

36 Szabó András: Benkő József (Erdélyi magyar adatbank, internetes közzététel)

37 Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai II. Budapest, 1998.

38 Szádeczky Lajos: A csíki székely krónika. Budapest, 1905.

39 Székely Oklevéltár I. 1219-1776. Budapest, 1872.

40 Székely Oklevéltár V. kötet. Kolozsvár, 1896,

 41 Székely Oklevéltár, (Új sorozat), VII. Kolozsvár, 2004.

 42 Székely Oklevéltár, VIII., (Új sorozat). Marosvásárhely, 2006.

43 Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch, Magyarország, Horvát-Szlavónia és Erdély nagy címerkönyve, szerk.: Nagy Iván, Csergheö Géza, Bárczay Oszkár, Ivan Bojnicic (Arcanum CD kiadás)

44 Vámbéry Ármin: A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1895.

45 Zaszeckaja, I. P.: Kultura kochevnikov juzhnorusskikh stepej v gunskuju epokhu (konec IV–V. vv.). Sankt-Peterburg, 1994.

Jegyzetek

* Csigla: A gyepű. [Győrffy, 1998,58, 61.]

1 Sven Hedin szavait idéztük fent. A XX. század  eleji, svéd orientalista földrajzkutató tudós mivoltát aligha vonja valaki kétségbe. Sven Hedin, Ázsia sivatagjain keresztül, Budapest, 1901. 70.

2 Mikó Imre gróf, „Erdély Széchenyije” Benkő Józsefet az „első erdélyi magyar kútforrás kutatónak nevezi. [25, 1867, 229.] Valóban, lenyűgöző az a biztonság,, ahogy a több más nyelv mellett a latint is anyanyelvi szinten ismerő tudós kezelte a forrásokat.

A magyar őstörténet szétválások és újraegyesülések története. A legrégebbi rendelkezésre álló történeti iratok ezt a megállapítást támasztják alá.[1], [2] Az i. sz. 9. század végi honfoglalás során három - korábban a hun birodalomhoz tartozó, majd szétvált - néprész újraegyesült.

Az egyik, a „hetumoger” (hétmagyar) néprész a mai Baskíria térségéből indult el Álmos vezetésével, majd Kijev ostromához kezdtek. A másik néprész először Kijev segítségére sietett, majd részt vett a béketárgyalásokban, végül csatlakozott hozzájuk. A harmadik néprésszel, a székelyekkel a Kárpát-medencében egyesültek.

Mind Baskíria és Kijev között, mind a hajdani Kazár Birodalom területén földrajzi nevek, néprajzi, régészeti és történeti adatok bizonyítják a hajdani magyar jelenlétet.[3]

A kelet-európai kazár birodalom történetének kutatása hosszú ideig súlyos nehézségekbe ütközött az egykori Szovjetunióban és Kelet-Európában, az után, hogy 1951-ben a Pravda egyik cikkében éles támadás indult a kazár kérdést reális módon tanulmányozó M. Artamonov leningrádi régész és történész ellen. Az ezt követő „kötelező” támadások nyomán (Ribakov, Szmornov, Merpert) a kazárok szinte eltűntek Kelet-Európa történeti térképéről. Mindez óriási zűrzavart okozott az ősmagyarok kutatásában is, hiszen a magyarokkal szoros kapcsolatban álló kazárokat gyakorlatilag nem létezőnek nyilvánították. [ERDÉLYI-BENKŐ 2003: 85 sk.]

Később a szovjet kutatók bátrabban kezdtek írni a kazárokról. Napjainkra talán eljött az idő, hogy tárgyilagos írások jelenjenek meg - tőlünk Keletre és nálunk is - a hozzájuk kapcsolódó kérdésekről. A 9–10. századi nomád történelem és az ősmagyarkutatás egyik legkiválóbb ukrán szakértője, Olekszij Komar a következőket írja:

„Az i. sz. I. évezredben és a II. évezred elején Keleten végbemenő viharos események rendszerint új nomád néphullámok érkezésével adtak magukról hírt Kelet-Európában. Ezek megváltoztatták az addigi helyzetet. Az i. sz. 8. században, a nyugati türk kaganátus 630–658 közötti pusztulása után aktivizálódtak a kazárok, akik szétzúzták a bolgár-törököket, és arra kényszerítették Asparust és népét, hogy a Duna mentén keressenek maguknak menedéket. A kutatók ezzel az eseménnyel kapcsolják össze a kazár uralom kezdetét Kelet-Európában, Ez az uralom addig tartott, amíg a Rusz állama meg nem jelent a történeti arénában.” [KOMAR 2024].

Rusz fejedelemség megjelenésével kapcsolatban szeretnénk néhány szót szólni az ősmagyarok sztyeppei történetének egy kevéssé ismert, de fontos eseményéről. Az ősmagyarok egy része a kazár birodalom népei közé tartozott, és feltehető, hogy az i. sz. 9. század közepe táján az úgynevezett Etelközben, vagyis a Dnyeper vidéktől a Kárpátok hegyeiig kiterjedő síkságon volt a szállásterületük. A híres orosz történész, Vernadszkij kronológiája a 840-es évnél említi, hogy „Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok.”

Anonymus arról ír, hogy Álmos megtámadta Kijevet. Hasonlóan írja le Anonymushoz Álmos szerepét Kijevvel kapcsolatban a kijevi Nesztor krónika, az 1144-ben készült „kijevi őskrónika”, amely szerint Álmos vezér a magyarokat 882-ben a Kijevi Rusz későbbi fővárosához vezette, megsarcolta a környék szláv településeit, majd később a Kárpát-medence felé vonult el [Nesztor 1986, 125 sk.].

Kijevi és magyar krónikás adatok alapján úgy tűnik, hogy Álmos, honfoglaló fejedelmünk, Árpád vezér apja, elfoglalta Rusz későbbi központját, Kijevet. Erre emlékeztetnek Kijev mellett a Dnyeper parti „ugor hegyek”, és „Álmos udvarának” helye, ami ma is a magyar vezér nevét viseli.

Anonymus szerint Álmos vezér „Atyla” király (itt a krónikák szerinti eredeti – latin helyesírás szerinti - írásmódot használjuk) nemzetségéből származik, a székelyek „Atyla” király népe voltak. Ed és Edemen neve mind Anonymus, mind Kézai krónikájában szerepel. Anonymusnál a hét kun vezér között az első kettőként, míg Kézainál Csaba királyfi, „Atyla” legkisebb gyermeke utódaiként.[4] Így a magyar krónikáink szerint mindhárom (újra)egyesült nép – a magyarok, a kunok és a székelyek - korábban „Atyla” népei voltak.

1. Kép: „Ugor hegy” Kijevben a Dnyeper jobb parti platója peremén, mellette „Olma udvara” [ERDÉLYI 2012, 145. o.]

Anonymus krónikájában a következőket írja az adott kérdésről:

„Miután pedig az oroszok vidékét elérték, minden ellenszegülés nélkül egész Kijev városáig hatoltak. Midőn Kijev városán keresztülmentek, a Dnyeper folyón áthajózva meg akarták hódítani az oroszok országát. Akkor az oroszok vezérei ezt észrevéve nagyon megijedtek, mivel hallották, hogy Álmos vezér, Ügyek fia, Attila király nemzetségéből származik, akinek az ő elődeik évi adót fizettek. De mégis a kijevi vezér összehívta minden főemberét, és tanácsot tartva azt választották, hogy hadra kelnek Álmos vezér ellen, és inkább meghalnak a harcban, mintsem hogy elveszítsék országukat, és kényük-kedvük ellenére Álmos vezér uralma alá kerüljenek. A kijevi vezér azonnal követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét kun vezérhez, és segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér, akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel, ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a kijevi vezér iránt való barátságból sebes vágtában Álmos vezér ellen jött. A kijevi vezér a maga seregével eléjük vonult, és most már a kunokkal gyarapodva, sok fegyveressel Álmos ellen nyomult. Álmos vezér pedig, akinek segítsége a Szentlélek volt, fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét, s ide-oda lovagolva buzdította katonáit; majd hirtelen eléjük rúgtatva megállott mindnyájukkal szemben, és ezt mondta nekik: "Szittyák, bajtársaim, nagyvitéz férfiak! Emlékezzetek utatok kezdetére, amikor azt mondtátok, hogy fegyverrel, haddal olyan földet kerestek, amelyen lakhattok. Tehát ne zavarodjatok meg az oroszok és kunok sokaságától, akik a mi kutyáinkhoz hasonlítanak. Hiszen a kutyák, amint uruk szavát hallják, nemde rögtön félelembe esnek? Mivel a derekasságot nem a nép nagy száma, hanem a lélek bátorsága szabja meg. Vagy nem tudjátok, hogy egy oroszlán sok szarvast megszalaszt, mint ahogy egy bölcs mondja. De félre ezekkel! Csak azt mondom nektek: Ugyan ki tudott ellene állni Scythia katonáinak? Nemde Dáriust, a perzsák királyát, a scytiaiak megkergették, úgy, hogy rémületében nagy szégyenszemre Perzsiába szaladt és elveszített nyolcvanezer embert? Vagy Cyrust, ugyancsak a perzsáknak királyát, nemde szintén a scytiaiak ölték meg háromszázharminc ezred magával? Vagy magát Nagy Sándort is, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki harcban sok országot leigázott, ugye szintén rútul megszalasztották a scythiaiak? Ezért hát derekasan és vitézül küzdjünk azok ellen, akik a mi kutyáinkhoz hasonlatosak, s úgy féljünk az ő sokaságuktól, mint a legyek felhőjétől." Ezt hallván Álmos vezér katonái, nagy bátorságra gyúltak. Azonnal megfújták a harci kürtöket mindenfelé, a két ellenséges sereg összecsapott és heves küzdelembe bocsátkozott egymással. S igen sokan elestek az oroszok és kunok közül. Az oroszok és kunok vezérei pedig látván, hogy övéik a harcban alul maradnak, futásnak eredtek, és hogy életüket megmentsék, sietve Kijev városába húzódtak. Álmos vezér meg katonái az oroszokat és kunokat egészen Kijev városáig üldözték, és úgy aprították a kunok tar fejét, mint a nyers tököt. Az oroszok és kunok vezérei pedig, mikor a scytiaiak vakmerőségét látták, a városban meglapultak, mint a némák.

2. Kép: Európa és Ázsia határvidéke a 9. század közepén. A képet Aibolat Kushkumbajev bocsátotta rendelkezésemre, amit ezúton köszönök.

Álmos vezér és vitézei pedig a győzelem után elfoglalták az oroszok földjeit, és javaikat elszedve a második héten Kijev városát fogták ostrom alá. Mikor aztán a hágcsókat kezdték odatámasztani a falhoz, a kun és orosz vezérek a scytiaiak merészségének láttára nagyon megrémültek. S amikor belátták, hogy nem bírnak nekik ellenállni, akkor a kijevi vezér és az oroszok más vezérei, nemkülönben az ott levő kunokéi is követeket küldtek, s kérték Álmos vezért meg főembereit, hogy kössenek velük békét. Mikor pedig a követek Álmos vezérhez jöttek, és kérték őt, hogy uraikat ne űzzék el székeikből, akkor Álmos vezér övéivel tanácsot tartván, úgy küldötte vissza az oroszok követeit, hogy vezéreik és előkelőik fiaikat túszul adják, évi adóul tízezer márkát fizessenek, ezen felül pedig élelmiszert, ruhát és más szükségeset. Az orosz vezérek, ugyan nem önkéntesen, de mégis mindezt megadták Álmos vezérnek. Azonban kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl nyugat felé, Pannónia földjére vonuljanak, amely előbb Attila király földje volt.

3. Kép: A magyarok feltételezett vándorlása a 9. században. [SUDÁR 2015. 193. o.]

Álmos vezér meg főemberei tanácsot tartván, az oroszok vezéreinek kérelmét teljesítették, s békét kötöttek velük. Akkor az orosz vezérek, tudniillik a kijevi és szuzdali, hogy székeikből el ne űzzék őket, fiaikat túszul adták Álmos vezérnek, és velük együtt tízezer márkát küldöttek, meg ezer lovat orosz módra díszített nyereggel és fékkel, továbbá száz kun fiút, valamint negyven teherhordó tevét, töméntelen hölgymenyét- és mókusprémet, végül sok más ajándékot, csak úgy számlálatlanul. Akkor a fent nevezett kun vezérek, tudniillik Ed, Edömén, Et, Bors apja Böngér, Örsur apja Ócsád, Vajta, kitől a Baracska-nemzetség származik, Alaptolma apja Ketel, midőn látták Álmos vezér kegyességét, amelyet az oroszok irányában tanúsított, lába elé borulva, önként meghódoltak Álmos vezérnek ezekkel a szavakkal:

"A mai naptól fogva legvégső nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk, és ahová a szerencséd visz, mindenüvé veled megyünk." És amit szóval mondottak Álmos vezérnek, azt pogány módra hitet téve, esküvel is megerősítették. Nekik Álmos vezér és főemberei ugyanily módon hittel meg esküvel kötelezték le magukat. Akkor ez a hét kun vezér feleségestül, gyermekestül meg ezenkívül is nagy sokasággal kész volt Pannóniába jönni. Hasonlóképpen az oroszok közül szintén sokan Álmos vezérhez csatlakoztak, vele együtt Pannóniába jöttek, és maradékuk különböző helyeken egészen a mai napig Magyarországon lakik.

Akkor Álmos vezér és a többi fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondanak, továbbá a kun vezérek rokonságukkal meg férfi- és nőcselédeikkel egyetemben kivonultak Kijevből, s a kijevi oroszok kalauzolása mellett Ladomér városához értek. A ladoméri vezér és főemberei pedig különféle drága ajándékokkal az ország határáig elébe mentek Álmos vezérnek, és Ladomér városát önként megnyitották neki. S Álmos vezér minden hozzátartozójával három hétig maradt ott. A harmadik héten pedig a ladoméri vezér a maga két fiát főjobbágyai valamennyi fiával együtt kezesül adta Álmos vezérnek. Azon felül kétezer márka ezüstöt és száz márka színaranyat számtalan prémmel és köntössel, továbbá háromszáz paripát felnyergelve és fékkel felszerelve, huszonöt tevét és ezer ökröt, hogy a málhájukat vigye, végül számtalan más ajándékot adott a vezérnek és főembereinek egyaránt. A negyedik héten Álmos vezér övéivel együtt Halicsba jött, s ott pihenőhelyet választott magának és övéinek. Midőn ezt Halics vezére meghallotta, minden hozzátartozójával mezítláb elébe ment Álmos vezérnek, és különféle ajándékokat nyújtott át Álmos vezér használatára. Majd Halics városának a kapuját megnyitván, mint a saját urát, úgy látta vendégül, egyetlen fiát az ország főembereinek a fiaival együtt túszul adta, azon felül tíz kitűnő arab paripát meg háromszáz más lovat nyergestül, fékestül, továbbá háromezer márka ezüstöt meg kétszáz márka aranyat és gyönyörűséges ruhákat ajándékozott a vezérnek, sőt minden katonájának is. Mikor aztán Álmos vezér egy hónapja tartott pihenőt Halicsban, akkor Halics vezére és többi társai, akiknek a fiai kezességben voltak, azzal a kérelemmel folyamodtak Álmos vezérhez és nemeseihez, hogy a Havason túl nyugat felé, Pannónia földjére szálljanak le. Ugyanis azt mondták nekik, hogy az a föld szerfölött jó, és rajta igen nevezetes források ömlenek egybe, melyeknek - amint fentebb említettük - a neve: Duna, Tisza, Vág, Maros, Körös, Temes és több más; hozzá még - mondták - ez a föld előbb Attila király földje volt. Az ő halála után a római fejedelmek foglalták el Pannónia földjét egészen a Dunáig, és ott telepítették le a pásztoraikat. Azt a földet pedig, amely a Duna-Tisza közén terült el, Nagy Kán, Bulgária vezére, Salán vezér őse foglalta el az oroszok és lengyelek határáig, s lakosokul szlovéneket meg bolgárokat tett oda. Azt a földet továbbá, amely a Tisza és az Erdély felé elterülő Igyfon-erdő közé esik, a Maros folyótól a Szamos folyóig Marót vezér foglalta el, kinek az unokáját a magyarok Mén-Marótnak mondták, mégpedig azért, mert több asszonya volt; ezt a földet az a népség lakta, amelyet kozárnak mondanak. Azt a földet végül, amely a Maros folyótól egészen Orsova váráig terül el, egy bizonyos Galad nevű vezér, aki Bodony várából jött, foglalta el a kunok segítségével. Az ő ivadékából született Ajtony, akit aztán jóval később, Szent István király idejében, Doboka fia Csanád, a király unoka-fitestvére Maros melletti várában megölt, mivelhogy az említett királynak minden dologban ellenszegült. Csanádnak az említett király a jó szolgálatért feleséget adott, és neki adományozta Ajtony várát összes tartozékaival egyetemben, amint hát szokásuk a jó uraknak híveiket megajándékozni. Ennek a várnak most is Csanád a neve. De elég ebből!"

[ANONYMUS www.mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, letöltve: 2024-02-14; ANONYMUS 1986, 140–142.]

Tehát a kijevi Nesztor krónika és Anonymus lényegében azonos módon írják le a 882-ben Kijev körül lezajlott viharos eseményeket.

Mind Anonymus, mind Kézai ír a székelyek eredetéről és csatlakozásáról a honfoglaló magyarokhoz:

Anonymus: „… Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak. A Körös folyón a Szarvas-halomnál átúsztattak s onnan továbblovagolva a Tekerő vize mellett ütöttek tábort.”

[ANONYMUS, www.mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, letöltve: 2024-02-14]

A hét kun vezér egyikének a fiát Anonymus később is megemlíti a honfoglalás eseményeinél: „… az ott lakók intelmeire közös elhatározással kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére. Bors pedig, miután elbocsátották, jó szerencsével nekivágott a dolognak, és a nagy számban összegyűjtött parasztsággal a Boldva vize mellett várat építtetett; ezt az a nép Borsodnak hívta …”

[ANONYMUS, www.mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, letöltve: 2024-02-14]

Kézai: „Maradt volt még a húnokból háromezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekűltek, kik is félvén a nyugati nemzetektől Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak s ott magokat nem húnoknak hanem székelyeknek nevezték. Ezen székelyek ugyanis a húnok maradványai, kik midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek Ruthenia határszélein eléjök menének s Pannoniát együtt meghódítván abba részt nyertek … Tehát ez a Csaba Ethelének Honorius görög császár leányától született törvényes fia, kinek fiait Edeménnek és Ednek hívták. Edemén osztán, mikor a magyarok másodszor visszatértek Pannoniába, atyja és anyja igen nagy atyafiaságával bejöve, anyja ugyanis a korozmin nemzetből való vala; Ed pedig Scythiában marada atyjánál. Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége…”

[KÉZAI, www.mek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm, letöltve: 2024-02-14]

A királyi vármegyerendszer létrejöttekor általában a király tulajdonába kerültek a lakatlan erdőterületek és a nyári legelőterületek, ez alól azonban két kivételt ismerünk. A Csák nemzetség Fejérben megtarthatta az egész Vértest, Edemen leszármazottjai, az Aba-nemzetség pedig a mátrai és Hernád-menti erdők egy részét. Ez arra utal, hogy a két nemzetség a király közeli rokona volt, ezért kapott meg olyan jogot, amelyet István egyébként magának tartott fenn.

[WIKIPEDIA, www.hu.wikipedia.org/wiki/Aba_nemzetség, letöltve: 2024-02-14]

Különféle régészeti leletek támasztják alá a krónikás adatokat: így kijevi  leletegyüttesek „magyaros” (valójában magyar) tárgyakkal, valamint a Dnyeper-vidéken magyar vezérek magányos sírjai.

[A képek forrása: MAGYAR ŐSTÖRTÉNET 2014/2015: www.slideplayer.hu/slide/3018301/, letöltve 2024-03-20]

4. Kép: Az aranykapu melletti sír (108.) kardja.

5. Kép: Leletek a kijevi Aranykapu mellett talált sírból

6-7.Kép: Öntőminták a Podolból (Váralja)

8. Kép: Az öntőminták felhasználásával készült veretek.

9. Kép: A „Vlagyimir városában” talált sír veretes tarsolya

10. Kép: A csernyigovi „Fekete sír” kisebb ivókürtje

11.Kép: Veretes tarsoly a csernyigovi 15. kurgánból. Fodor István rekonstrukciója. Forrás: Altungarn, Bulgarotürken und Ostlaaven in Südrussland (Archäologische Beiträge.) Acta Ant. Et Arch. XX. Szeged, 1977.

A szabír/magyar kardgyártásról Padányi Viktor így ír:

„A kijevi kovácsipar honfoglalás-előtti történetünknek egy fontos, komoly, de eddig még kellően fel nem dolgozott fejezete. Európa gazdaságtörténetének “Nagyipar” című fejezete nem Nyugat-Európában a 14. században kezdődik, hanem itt. A kijevi kard a 9. század második felére már világkereskedelmi exportcikk lesz. A Kárpátok ölén az új hazát a magyarok majd itt készült kardokkal fogják elfoglalni. Kievet a szabir (magyar) kardok teszik híressé.

790 körül Edemen (Árpád dédapja) a kagán, s a fiatal uralkodóval Dentu-Magyaria terjeszkedése is megindul… Mire az évszázad elbúcsúzik, birtokukba kerül az egész Felső-Donyec-vidék is. Az északi irányba való előrehatolás közvetlen oka a Felső-Donyec-régió vasérctelepei, ahol az orosz archeológiai ásatások szabir telepeket tártak fel, amelyek egyikét pl. még az első világháború előtti időben is Suwar-nak hívtak. Ezek viszonylagos közelsége miatt helyeződik a szabir kovácsipar központja Kievbe. Ezzel új szakaszba lép Dentu-Magyaria története és ez a szakasz a gyors iparosodás szakasza. Európa keleti felének híres középkori ipara, a kardgyártás ezzel megindul.

A kijevi kardok egy ideig az ősi szabir, vagy ha úgy tetszik, magyar formára készülnek. Ez egy 78 cm hosszúságú, enyhén hajlott penge, amelynek felső végén, a rövid keresztvas fölött a kard vonalához képest egy kissé tompaszögben hátrafelé hajolva van a markolat, nem egyenesen, mint napjainkban. A penge alsó harmada elvékonyodik, kiszélesedik s kétélű, hogy a csapás után az emeléssel fogáscsere nélkül vágni lehessen vele (az ellenfél lovának a hasát). Mikor aztán az exportra gyártás fokozatosan kialakul, erre a célra egyenes markolatú, kétélű kardokat is kezdenek gyártani. Ezek a dél-kaukázusi kovácsolási rendszer szerint készült kétélű kardok a korban igen ismeretesek és honfoglaláskori magyar sírokban is előfordulnak.

A kardkovácsolás ősi szabir ipar. Ez a nép talán a nevét is a szablyától kapta). Ez az ipar a Kaukázusban a szumir idők óta folyik, hisz a vaskor Előázsiában évszázadokkal előzi meg az “európai” vaskort. Nagy Sándor bámulva nézi a kaukázusiak vaskészítményeit. A derbenti és Terek-völgyi zárok roppant falainak köveit vaskapcsok tartják össze.

A vasipar olyan fontos eleme a Káspi-népek törzsszövetségeinek, hogy annak irányítója és főnöke, a tarchán, vagy magyarban tarján, a kovácskirály rangban mindjárt a kagán és a horka után következik és a kagán törzse mellett, rangban és fontosságban a kovácsok (bányászok, kohászok) törzse, a tarján törzs a második.

Dentu-Magyaria kovácsiparának kiépülése Edemen korában indul meg. A nyersvasat eleinte a Kaukázusból szerzik be, amíg rá nem jönnek, hogy a Felső-Donyec vidékén vasérc lerakatok vannak, ahonnan a nyersvas a Deszna folyón Kijevbe szállítható. A kijevi műhelyek a nyolcszázas évek elején keletkeznek s a század első harmadára már teljes üzemben vannak. Ennek védelmére és biztosítására építteti Ügek (Árpád nagyapja) a várat, amelynek eredeti neve talán Keve lehetett. (Kijev nevét Vernadsky is a kő szóból származtatja. Árpádkori alakja “keő” esetleg éppen “keőv”, amint az elkopott “v” a ragozásban meg is jelenik. Ősi, Árpád-kori nemzetségnevünk a “Keve” is a kő-ből származik).

A kijevi kovácsipar a 10. és 11. századokban éri el fejlődésének csúcspontját és a magyarok távozásakor visszamaradt szabir mesterek és leszármazottjaik folytatják. A magyarság kardszükségletét még a honfoglalás után is jó ideig (Géza /972-997/ koráig) Kijevből elégíti ki, ahol magyar kardgyártási üzemek és magyar családok maradnak.”

[PADÁNYI, 1963, 317, 338-339 oldalak, https://arpad.magyarmuzeum.org/osmagyar-kardgyartas, letöltve: 2024-02-14]

Válogatás a 10. századi magyar kardok régészeti leleteiből
[MNM 1996]

12. Kép: 10. századi magyar kardok 1.

13. Kép: 10. századi magyar kardok 2.

14. Kép: 10. századi magyar kardok 3.

Ősmagyar vezéri sírok a Dnyeper vidéken

A Dnyeper jobboldali partvidékén, Kijevtől délre, Dnyepropetrovsz közelében került a felszínre két, előkelő ősmagyar sír: a manvelovkai és a korobcsinói temetkezések. Az ősmagyar vezéreket magányos jeltelen sírokba temették, azért, hogy a sírrablók ne találják meg és ne fosszák ki örök nyugvóhelyüket. A magányos sírok csak véletlenül kerülhetnek a felszínre, többnyire mezei munkák, építkezések idején. (Ezért nem tudjuk még ma sem, hogy hol nyugszik Árpád vezér, és a honfoglalás utáni magyar fejedelmek.).

Véletlen következtében került a felszínre a manvelovkai sír is, 1976-ban,Dnyepropetrovszk közelében, Manvelovka falu rétjein, földművelő munkálatok közben. [CSURILOVA 1986 1986; BENKŐ 1993.]. Tájolása kelet-nyugati volt, mint általában az ősmagyar és honfoglaló magyar síroké. A dnyepropetrovszki múzeumba beszállított és napjainkig ott őrzött leltek között a következő tárgyak voltak találhatók: vaspáncél, ezüst kancsó, egyenes, egyélű kard, és egy vékony ezüst lemezből készült halotti maszk, amely egykor az elhunyt arcát takarta. A maszk négy sarkán lyukak voltak, amelyek jelezték, hogy a maszkot annak idején textilre varrták. A helyi múzeum régészei, akik a helyszínre siette, páncéllemezeket, nyílhegyeket, emberi csontokat és lócsontokat találtak.

A manvelovkai leletet L. N. Csurilova publikálta 1986-ban. Feltételezte, hogy a lelet – abban az időben egyedülálló a dnyepropetrovszki körzetben – az i. sz. IX. században az ukrán sztyeppén Nyugat felé haladó magyarokkal hozható kapcsolatba. Ahogy Csurilova írta, „a nemesfém maszkok használata arctakarókkal és a részleges lovas temetkezés együtt kizárólag az Urál-vidék ősmagyar sírjaira volt jellemző” [Csurilova 1986, 265.] Azonban a magyar régészek az 1980-as évek második felében kételkedtek abban, hogy valóban ősmagyar vitéz nyugodott volna a manvelovkai sírban. Az abban az időben ismert adatok szerint az ősmagyarok nem helyeztek teljes nemesfém maszkokat halott vitézeik arcára, csak szem-és szájlemezeket. Sisakot honfoglaláskori sírban csak egyet találtak, páncélt egyben sem. A honfoglaló magyarok inkább használtak szablyákat, mint akár egyélű, akár kétélű egyenes kardokat.

A sisak, vaspáncél és az egyélű egyenes kard két nagy lovas nomád népcsoportra volt jellemző a népvándorláskorban: az i. sz. 7–8 századi avarokra és a 9–10 századi kipcsakokra. Az ezerkilencszáznyolcvanas években Dienes István úgy vélte, hogy a manvelovkai sírban avar vitéz nyugodott, míg Fodor István elképzelése szerint kipcsak, vagyis kun, vagy besenyő vitéz  volt oda temetve.. [Dienes István és Fodor István szóbeli közlése].

Azonban 1989-ben ugyancsak Dnyepropetrovszk közelében, a Korobcsinó település melletti réteken (Krinicki járás, Ukrajna) egyértelműen ősmagyar vezéri sír került a felszínre, arany maszkkal, arany szem-és szájlemezekkel, és más tárgyakkal, amelyeket az alábbiakban írunk le. [BENKŐ 2003]. .Így bizonyossá vált, hogy ősmagyar vitézeket is temettek el teljes nemesfém maszkkal, Ezért most már magam is Csurilova feltételezésének elfogadására hajlok, és felteszem, hogy ősmagyar vitéz nyugodott egykor a manvelovkai sírban – a teljes nemesfém maszk  nem szól ez ellen.. Különösen fontos, hogy ugyanabban a körzetben, Dnyepropetrovszk közelében két magas rangú magyar harcos talált örök nyugalmat magányos sírban. A korobcsinói leletről az alábbiakban részletesen szólunk.

A sírt és leleteit az Acta Archaeologica Academiae Scientarium Hungaricae-ben publlikálta két ukrán szerző: L. N. Csurilova és O. M. Prihodnyuk. [CSURILOVA–PRIHODNYUK 2003]. A cikk szerint 1989-ben, gátépítés közben Korobcsinonál (Dnepropetrovski terület,  Krinicki kerület) gazdag lovas sírt hoztak a felszínre és dúltak fel a gátépítők. A következő tárgyakat szállították be a bejelentés napján a dnyepropetrovski múzeumba: aranyozott ezüst tál és csésze; szablya; a szablya hüvelyének szájrészéről egy ezüstveret; a kardhüvely arany borítása; egy-egy arany és ezüst karperec; öt kerek préselt aranylemez; egy négyszögletes aranylemez és egy téglalap alakú aranylemez kettős véggel. A sír hitelesítésekor a múzeum munkatársai a következő tárgyakat találták a helyszínen: arany maszk, arany szablyahüvely veret, vaskengyel, két vas nyílhegy és agyagkancsó töredéke. A falu lakói 5 további kerek préselt aranylemezt adtak át a múzeum munkatársainak. Elbeszélésük szerint a földmunka során több agyagedény elpusztult. Néhány embercsont és lócsont is előkerült a hitelesítés során.

Nem tudhatjuk, hány tárgy és milyen tárgyak tűnhettek el a sír felszínre kerülése és a hitelesítés között. A szablyát például eltörték és reszelővel vágták szét. [CSURILOVA–PRIHODNYUK 2003: 171.]. Ennek ellenére, az igen gazdagnak látszó sírnak a tudomány számára ismertté vált leletei nagy jelentőségűnek tűnnek a magyar őstörténet szempontjából. (A 24 fennmaradt lelet közül 19 készült nemesfémből, a legtöbbjük aranyból.).

A korobcsinoi leletek közül a legtöbbnek van honfoglaláskori magyar párhuzama. Az aranylemezből készült, nyílt végén két karneol betétes karperec arany-ezüst változatai ismertek például Egyekről, Kapitányhegyről. [RÉVÉSZ 1999: 72.]. Az övvereteknek feltételezhető kerekded préselt aranylemezek párhuzamai ismertek Kétpóról, Krylosból. [Révész László közlése]. A nyílhegy típusok, a vaskengyel, a szaltovói típusú korongozott edények gyakoriak a honfoglaláskori magyar sírokban, de általában jellemzőek az i. sz. IX század sztyeppei kultúrájára is. Vannak azonban olyan sírleletek is a korobcsinoi anyagban, amik fontos adatokkal egészíthetik ki magyarországi honfoglaláskori történetünk sztyeppei régészeti alapját.

Az egyik ilyen lelet a szablya hüvelyszájának ezüst verete, fonatos-palmettás díszítéssel. A dél-orosz-dél-ukrán sztyeppékről ez az első olyan (publikált) ötvösmunka, ami valóban a később a Kárpát-medencében virágzó honfoglaláskori ötvösművészet teljesen kifejlett formában történő, honfoglalás előtti megjelenésének tekinthető (15. Kép).

15. Kép: A korobcsinói leletegyüttes. A méretarányok eltérőek [KOMAR 2018: 326. o., 11. kép.]

16. Kép: A korobcsinói szablya szerelékének és a galgóci tarsolylemez díszítőmotívumainak összehasonlítása.

A galgóci és a banai tarsolylemezeken, valamint a karosi II. temető 11. sír szablyájának markolatán és hüvelyszájának veretén szinte pontosan ugyanez a fajta palmettás-fonatos minta látható, mint a korobcsinoi ezüst kardhüvelydíszítésen. Hozzá kell tennünk, hogy Kijev környékén számos lelet ismert hasonló díszítéssel: így a kijevi 108. sír „Kardmarkolat” (4.kép), vagy a csernyigovi kürt. (10. kép). [Vö.: Fodor, Vö.: Fodor I.: Leletek Magna Hungáriától a Kárpát-medencéig. In: Honfoglalás és régészet. (Szerk.: Kovács L.). Budapest, 1994.]. Ez a tény is jelzi, hogy a magyarországi honfoglaláskori tarsolylemezeket készítő ötvösművészet mintakincse már a korábbi, sztyeppei szálláshelyeken , pontosabban: a Dnyeper partján, a mai Kijev környékén csaknem teljes pompájában kifejlődhetett, vagyis valószínűleg mégsem Athénének Zeusz homlokából történő kiugrása módján szökkent hirtelen szárba a Kárpát-medencében. Révész László már korábban feltételezte, hogy az általa feltárt, méltán híressé vált karosi leletek, honfoglaláskori ötvösművészetünk remekei, még a honfoglalók első nemzedékével együtt, az előző hazából érkezhettek a Kárpát-medencébe.

A korobcsinoi sír másik fontos leletcsoportja az a három sima felületű aranylemez, amit a leletet leíró ukrán szerzők formájuk alapján halotti álarc részeinek vélnek. Ezek közül a legnagyobb aranylemez (17,3x13,7 cm), feltehetőleg teljes arcot fedő halotti maszk volt, szem- és szájnyílások nélkül. A két kisebb aranylemez közül pedig a négyzet alakú (4,4x4,4 cm) szemlemez, a 4,2x2,4 cm nagyságú, egyik oldalán kettős végződésű lemez pedig szájlemez töredéke. A nagy aranylemez egyik vége le volt törve, a szájlemezé is, az egyik szemlemez teljes egészében elveszett, valószínűleg még mielőtt a leletek a múzeumba kerültek volna. Ez okozhatott volna némi bizonytalanságot a meghatározásban, de a méretek és formák alapján kétségtelen, hogy itt halotti maszkról és szem- és szájlemezről van szó.

A leletek alapján a honfoglaló magyaroknál elterjedt, selyem alapú, ezüst-aranyszemes, „szemüveges” halotti álarcok eddig ismert formái egy harmadik formával egészíthetők ki: a valószínűleg szintén selyem arclepelre varrott Szem- és szájlemezek fölé helyezett maszkkal. Ezért a korobcsinoi aranymaszk és arany szem- és szájlemezek jelentősége egyaránt nagy a honfoglaló magyarok, valamint általában a népvándorláskori eurázsiai lovas nomádok halotti maszkjainak eredete és története szempontjából.

A türk birodalom megalakulása idején, az i. sz. VI. század közepén a hódító türkök által legyőzött közép-ázsiai ogur-törökök egyes népcsoportjai először a Volga-vidékre, majd egy ottani újabb vereség után a sztyeppei utaktól távolabb eső, nehezebben elérhető középső és északi Urál-vidékre menekülhettek, ahol a helyi lakossággal keveredve részt vehettek az ősmagyarok etnogenezisében. Az így kialakult „hetumoger” törzsszövetség átkelt a Volgán. Először a Volga-Oka közén foglaltak szállásterületet, majd a VII. század elején Dél felé haladva a kazár birodalomhoz csatlakoztak. A továbbiakban a kazárok birodalmának keretein belül változtattak szálláshelyeket a honfoglalásig, elérték a Kárpátok keleti lejtőit; a Duna déli, valamint a Fekete-tenger északi partvidékét. A IX. század elején a kabarok csatlakozása után az ősmagyar törzsszövetség a kazároktól függetlenné vált és az adott korban a Kelet-európai sztyeppe-övezet legnagyobb katonai erejével rendelkező nomád államalakulata lett. Az ősmagyarok Délkelet-Európában uralt területeinek egyik központja lehetett a Dnyeper-vidék, ezen belül Kijev és Dnyepropetrovszk környéke. Erre a tájra nagyon jól ráillik Ibn Rusztának és Gardizinek, az ősmagyarok országáról szóló leírása. A magyarok sztyeppei szállásterületeinek egyik, az arab szerzők által leírt egyik határfolyója lehetett akár a Dnyeper, is. A Dnyeper partvidékéről könnyű volt portyákat indítani a közelben élő keleti szlávok ellen, és a hadjáratokban ejtett foglyokat a Fekete tenger partján bizánci fennhatóságú területre, a Dnyeper középső vidékéhez közeli kercsi piacra vinni, ahol bizánci luxuscikkekért eladhatták őket. Nomád téli szállásnak is igen alkalmas volt a Dnyeper partvidéke, és mindig is használták erre a célra, amióta és amíg csak lovas nomádok éltek a mai Dél-ukrajnai sztyeppéken.

A korobcsinoi ősmagyar sírleletet publikáló ukrán szerzők véleménye szerint ebben a sírban az ősmagyar arisztokrácia legfelső rétegéből származó férfi feküdhetett. Feltételezéseik között szerepel a hét törzsvezér valamelyike, a fejedelem, valamint a magyar seregek jobb- és balszárnyának vezetői. A régészeti adatok alapján megalkotott feltételezést más sztyeppei nomád nagyurak, sőt, uralkodók temetéséről szóló hiteles korabeli leírások teszik még valószínűbbé. A Dzsingiszida mongol nagykánokat aranyövek, nemesfém csésze és tányér kíséretében temették el jeltelen sírba, amelynek helyét tízezer lóval tapostatták le. [Ma Twan Lin, 1894.] Aranyozott ezüst csésze és tányér, arany övveretek kerültek elő a korobcsinoi jeltelen sírból is. Ezek az imént idézett vezértemetkezési szokás leírása alapján a legmagasabb rangú személyek méltóságjelvényei közé tartoztak a sztyeppei lovas nomád világban, az ezüst-aranyveretes szablyával és az arany karpereccel együtt. Hozzájárul mindehhez még az arany halotti maszk és alatta az arany szem- és szájlemezek jelenléte is a korobcsinoi sírban. Ez a pompás gazdagság arra vall, hogy az ősmagyarok valóban vezető szerepet játszó katonai hatalom lehettek a Délkelet-európai sztyeppén, és hogy szálláshelyük központja a honfoglalásig Dnyeper–vidéken, Kijev és Dnyepropetrovszk között, sőt, bizonyos időben Kijevben  lehetett. Ennek a sztyeppei nagyhatalomnak egyik vezérét temethették el a korobcsinoi sírba.

Irodalom:

ANONYMUS: Anonymus: Gesta Hungarorum, ford.: Pais Dezső, mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, letöltve: 2024-02-14; Béla király jegyzője: A magyarok cselekedeteiről. In: A magyarok elődeiről, a honfoglalásról. Kortársak és krónikások hiradásai. Szerk.: Györffy Miklós, Budapest, 1986, 133–182.

BENKŐ M. 1993: M. Benkő: Burial masks of mounted Nomadic peoples int he Migration Period (1st Millenium A. D. In Acta Orientalia XLVI (1993), 113–131.

CSURILOVA 1986: L. N. Churilova: Pogrebenije s serebrannoj maskoj s sela Manvelovki na Dnepropetrovishche. Sovetskaja Archeologija, 1986/4, 261-266.

CSURILOVA-PRIHODNYIK 2003: O. M. Prikhodnuk – L. N. Churilova. The Korobcsino find (Ukraine) and some problems of the Hungarian ethnogenesis. ActaArch LIII. (2002)1/3, 183-195.

ERDÉLYI 2012: Erdélyi István: Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest, 2012.

ERDÉLYI-BENKŐ 2003: Erdélyi István-Benkő Mihály, néhány érdekes tudománytörténeti momentum a kazárok kutatása egykori lehetőségeiről. In:Eleink II/1 (2003), 83-90.

FODOR 1994: Fodor István, Magna Hungáriától a Kárpát-medencéig.  Budapest, 1994.

HAZAROV: Haszarov Alán tanulmánya Madzsar városról. In: Benkő I.: Madzsar/Magyar város. Kaukázusi kapcsolatok, www.julianusbaratai.blog.hu/2017/01/01/madzsar_magyar_varos

HÖLBLING 2010: Hölbling Tamás: A honfoglalás forráskritikája I. A külföldi kútfők és A honfoglalás forráskritikája II. A hazai kútfők, Budapest, 2010

KÉZAI: Kézai Simon mester Magyar Krónikája, ford: Szabó Károly, www.vmek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm, letöltve: 2024-02-14

KOMAR 2018: Olekszij Komar: A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei, Napkút Kiadó, Budapest, 2018

KOMAR 2024: O. Komar, Nasledije zapadnotjurskogo kaganata v Vostochnom Evrope. 2024. 03. 04.

KOVÁCS: Kovács Róbert: Álmos vezér alapíthatta Kijevet, www.index.hu/tudomany/til/2022/03/01/almos-vezer-alapitotta-kijevet-/?utm_source=kulfold.hu&utm_medium=kulfold_ajanlowidget&fbclid=IwAR3gkzxRnZyXRXtpGeU4zlJXEx_jCWrGU8YQHiiv-36bZLbsZgM0tln4NMs, letöltve: 2024-02-17

MA TWAN LIN 1894: The religious system of China, Leyden, 1894, 1. Supplement.

MAGYAR ŐSTÖRTÉNET 2014/2015: Magyarok Etelközben/3 Magyarok az óorosz fejedelemségekben, A magyar őstörténet régészete 2014/2015, 2. félév www.slideplayer.hu/slide/3018301/, letöltve: 2024-02-14

MNM 1996: Magyar Nemzeti Múzeum, A honfoglaló magyarság, Kiállítási katalógus, Budapest, 1996.

NESZTOR 1986: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Szerkesztő: Györffy Miklós, Budapest, 1986.

PADÁNYI 1963: Padányi Viktor, Dentumagyaria, Editorial Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos Aires, 1963, https://arpad.magyarmuzeum.org/osmagyar-kardgyartas, letöltve: 2024-02-14

TOLSZTOV 1950: Tolsztov, Szergej Pavlovics: Az ősi Chorezm, ford.: Balázs János, Hungária, Bp., 1950

VÁSÁRY 2008: Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

WIKIPÉDIA: www.hu.wikipedia.org/wiki/Aba_nemzetség, letöltve: 2024-02-14

Jegyzetek:

[1] A birodalom kormányzásáról (latinul: De administrando imperio, népszerű rövidítése: DAI, eredeti címe: Fiamnak, Rómanosznak, görögül: Πρὸς τὸν ἴδιον υἱὸν Ρωμανόν) Bíborbanszületett Kónsztantinosz bizánci császár államelméleti műve, melyet fiának, a későbbi II. Rómanosz császárnak címzett és a korabeli Kelet-Közép-Európa és így a magyar őstörténet egyik legfontosabb történeti forrása. , i. sz. 950 körül keletkezett  Ma is használatos címét az utókortól kapta a mű. A legrégebbi rendelkezésre álló magyar krónikák Anonymus Gesta Hungarorum (i. sz. 13. sz. eleje) és Kézai Simon Gesta Hungarorum (13. sz. vége) című munkái.

[2] Hölbling Tamás történész 2010-ben adta ki A honfoglalás forráskritikája I. A külföldi kútfők és A honfoglalás forráskritikája II. A hazai kútfők című műveit. [HÖLBLING 2010]

A Hölbling-elmélet talán legfontosabb állítása a honfoglaló népesség kettős eredete, mely a teljes honfoglaló népet (1) egy hódító komponensre és (2) egy visszatérő komponensre osztja. (1) A hódító komponens a türk magyar (mazar) nép, mely a rokon besenyőkkel szövetségben más türk népektől szorongatva kel át a Volga nyugati oldalára, és indul meg délnyugatnak és halad át szlávok lakta területeken, élükön Álmossal. (2) A visszatérő komponens  a … dél-orosz sztyeppére (Szkítiába) költöző és a kazárok vazallusává vált … késő avar … nép, melynek élén Ed, a lebedi vajda (=Levedi törzsfő) áll. E két nép Kijevnél találkozik, mikor is a türk magyarok megtámadják az oroszokat, s az oroszok segítségére a „hungárusok” érkeznek. A magyarok legyőzik a hungárusokat (fekete kunokat), akik nem csak behódolnak Álmosnak, hanem azt tanácsolják neki, hogy hódítsa meg Hungáriát. Ezután együtt hódítják meg/vissza a Kárpát-medencét, ahol hozzájuk a bennszülött „hungárusok” is önként csatlakoznak. Ennek köszönhető, hogy a Kárpát-medencét gyorsan megszerzik és tartósan berendezkednek.

[3] Az Ural és Moszkva között található, magyar jelenlétet bizonyító földrajzi nevekről Vásáry István írt. [Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72]
Haszarov Alán a kövekezőket írja a hajdani Kazár Birodalom területén a magyar jelenlétről: „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is.” [Haszarov Alán tanulmánya Madzsar városról. In: Benkő I.: Madzsar/Magyar város. Kaukázusi kapcsolatok.  www.julianusbaratai.blog.hu/2017/01/01/madzsar_magyar_varos]

[4] Csaba királyfi nevét a székely mondavilág és földrajzi nevek (Békéscsaba, Hejőcsaba, Csabaszüd, Piliscsaba) is megőrizték.

Az Eurasian Silver weblapon bemutatott - elsősorban a Közép-Ural-vidéken csoportosuló – régészeti leletek motívumai egyaránt megfigyelhetők a szkíta, pártus, perzsa, hun korszak ötvösmunkáin és a magyarsághoz kapcsolódó kárpát-medencei ötvösmunkákon, többek között a nagyszentmiklósi kincs edényein. .Ez a párhuzam a szkíta-hun-magyar folyamatosságra utal.

Betti Hensellek [1] „Eurasian Silver” (=eurázsiai ezüst) címmel létrehozott egy weblapot (eurasiansilver.com), ahol olyan régészeti ásatásokon feltárt, illetve terepmunkán talált ötvösműveket  (jelenleg 78 db) tett közzé, melyek az i. sz. 3-13. században keletkeztek és lelőhelyeik a Közép-Ural vidéken, Baskíriában és annak határterületein^[2] csoportosulnak. Itt megjegyeznénk, hogy a hunok a 3. században tüntek fel Európa és Ázsia határvidékén, a hét magyar vezér népe az i. sz. 9. század elején az Urál-vidékről indult el Közép-Európa felé, és Julianus barát a 13. század első felében (1236) ebben a térségben talált keleten maradt magyarokat. Julianus magyarjainak régészeti kultúrája két évvel később, az Európa elleni pusztító mongol támadás idején szűnt meg létezni.

A leleteket a Szentpétervári Ermitázs Múzeumban és Urál-vidéki múzeumokban őrzik.

Az alábbiakban a weblapon publikált Urál-vidéki ötvösmunkák egyes motívumait, és azok ázsiai és Kárpát-medencei párhuzamait vizsgáljuk. Ezek a motívumok megjelennek a Bécsben őrzött nagyszentmiklósi kincslelet arany korsóin, csészéin, tálain, az ugyancsak Bécsben őrzött honfoglalás kori vezéri szablya, (az un. Attila kard) pengéjén, valamint a honfoglaló magyarok sírjaiból feltárt ötvösműveken is. Gyökereik térben Keletre, időben a népvándorláskor korai és későbbi időszakaira vezethetők vissza, és igazolni látszanak a szkíta-hun-magyar folyamatosságot.

A nagyszentmiklósi kincset 1799-ben találták a Temes vármegyei Nagyszentmiklós határában. A kincs 23 aranyedényből áll, összsúlyuk majdnem 10 kg. A kincs eredetéről 3 fő elmélet alakult ki: a késő avar, bolgár és magyar eredeté. A díszítőmotívumok összevetése hozzájárulhat a kérdés eldöntéséhez.

1. A füles madár

A turul.info weblap a következőket írja a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján^[3] és a Középső Ural-vidéken, Anyikovszkoje faluból származó edényeken (2 db) talált „égberagadási jelenet” ábrázolásokról:

„Dúcz László ^[4] meglátása szerint a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján és a Közép-Ural-vidéken feltárt Turul-ábrázolásoknak van egy rendkívüli sajátossága: ezeknek a madaraknak füle van, és nem tollból, mint a fácánnak vagy a bagolynak, hanem változóan, hol kutyafüle, hol lófüle vagy macskafüle. Ez olyan idegen testrész a madáron, ami nem kerülhetett oda véletlenül vagy tévedésből. … A szentpétervári Ermitázs és más orosz múzeumok sok olyan  szkíta ötvösmunkát őriznek, amelyek „füllel” ábrázolják a ragadozó madarak egyik típusát. Az emlősfül nem véletlenül került a madarakra. Hazánk jelenlegi területén kívül mindössze egyetlen terület van, ahol ilyen madarak ábrázolásának sokaságát mutatja fel ötvösmunkákon a régészet: a középső Urál-vidék. Ez a tény erősíti azon kutatók álláspontját, akik szerint a magyarok a Középső Urál-vidékről indultak el a Kárpát-medence felé. A(z) … Anyikovszkoje faluból származó edényeken ábrázolt jelenetek és díszítő motívumok párhuzamba állíthatók a Kárpát-medencében talált, és a honfoglaló magyarokkal kapcsolatba hozható nagyszentmiklósi kincs edényein látható jelenetekkel.” ^[5]

1. Kép: 1.) Nagyszentmiklósi kincs, 2. korsó, égberagadási jelenet. Lelőhely: Temes vármegye, Nagyszentmiklós. Őrzési hely: Szépművészeti Múzeum Bécs. 2.), 3.) Az égberagadási jelenet párhuzamai. Lelőhely: Bolsaia Anyikovskaja, Cserdinszkij járás, Permi határterület, Oroszországi Föderáció. Őrzési hely: Ermitázs Múzeum Szentpétervár

 A fenti megállapításokat a következők szerint egészíteném ki:

A mesebeli griff a szkíta ötvösművészet jellegzetes motívuma. Egyaránt megtalálható a Krim félsziget Kul Oba-i kurgán szkíta kincsein  (i. e. 4. század) és a nagyszentmiklósi kincs 2.  korsó állatküzdelmi jelenetén. (i. sz. 10. század). A griff madár fejű, oroszlán testű mesebeli lény. A griffeknek is van füle, hasonlóan az ismertetett turul-ábrázolásokhoz. Eszerint a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján és az anyikovszkaiai tálakon található „turul” griff fejjel rendelkezik. Ez a motívum szkíta eredetű. A Kul Oba-i kurgánban talált (i. e. 5. század) szarvas testén több állat figyelhető meg, melyek közül az egyik griffet ábrázol. Itt tehát a griffel jelzett nép abban az időben a szarvassal jelzett politikai egység része.

2. Kép: Szkíta szarvas griffel. Lelőhely: Kul Oba sírdomb, Krim félsziget. Idő: feltehetőleg időszámításunk előtt 5. század. Foto: Ermitázs Múzeum Szentpétervár

2. Vadászjelenet

A nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsójának egy másik ábrázolása az "égi vadászat" amely egy szárnyas, emberfejű-oroszlánon lovagló, hátrafelé nyilazó, koronás fejedelmet ábrázol. Az „Eurasian Silver” weblap vadászat-témájú táljain ugyancsak koronás lovasok láthatók, melyek jellegzetes visszacsapó nyilaikkal előre vagy hátra nyilaznak, vagy dárdát vetnek. Ugyanez a vadászati motívum szerepel heftalita edényen is, Közép-Ázsiából.

3. Kép: 1.) Vadásszal díszített heftalita edény,. Idő: i. sz. 460-479. Őrzési hely: Londoni British Múzeum. 2.) Nagyszentmiklósi kincs 2. korsó, „Égi vadászat”. Őrzési hely: Bécsi Szépművészeti Múzeum, 3.) Tál vadász díszítéssel. Lelőhely: Turusevo, Baskíria, Orosz Föderáció. Őrzési hely: Szentpétervár Ermitázs Múzeum. Forrás: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com

3. Nap és Hold

Az Ural vidéki vadászat témájú tálakon a vadászok koronáján több esetben Nap és Félhold motívum látható. Ez a motívum megfigyelhető Mongóliában például az egin-goli ázsiai hun sírok leletei között (Mongólia); egy heftalita (kidarita) edényen; Perzsia szasszanida uralkodóinak érmein; továbbá a Kárpát-medencében a székely címerben, II. András királyunk pecsétjén (Aranybulla) és a Szentkorona tetején található Pantokrátor ábrázoláson.

Erdélyben, Székelyföldön a fából készült  „székelykapukra” napjainkban is gyakran felvésik a Nap és a Hold ősi jelképét. Nem ok nélkül írja D. Erdenebaatar professzor, a mongóliai Gol Mod-2 temető híressé vált 1. számú sírjának feltárója, aki járt Erdélyben, a következőket:

„A Kárpát-medencében élt Attila hunjai és leszármazottai 2000 éven át megőrizték őseink történelmét és kulturális örökségét. Manapság minden hunokkal foglalkozó történésznek, kultúra és régészet kutatójának feltétlenül el kellene menni és meglátogatni a csángókat és székelyeket, és értékes kutatási forrásként használni fel őket az ázsiai hunok történetéhez”. [ERDENEBAATAR 2020, 30.].

A régi magyarok hitvilága, a Napisten és Holdisten között vallástörténeti összefüggés is van.

A Xiongnu (hun) Enciklopédia szerint: „... A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji kínai krónika szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”. „A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat tártak fel a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.”.

4. Kép: 1.) Napot és Holdat ábrázoló arany fejfedő díszek. Az égitesteket ábrázoló jeleket – hatalmi jelképként – törzsi vagy közigazgatási vezetők varrták süvegükre. Lelőhely: Mongolia, Egin Gol-i hun temető. Forrás: TREASURES 2011: 62–70. 2.) Vadásszal díszített ezüsttál. Lelőhely: Bolsaia Anyikovszkaia, Orosz Föderáció Perm tartományának Cserdinszkij járása Forrás: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com

5. Kép: Herberstein térképe. Jobb felső sarokban a felirat: IVHRA inde ungarorum origo (=Jugra, ahonnan a magyarok származnak.). Forrás: Erdélyi István: HOL LEHETETT A MAGYAR ŐSHAZA, MEG EGYES ROKON NYELVEINK - Julianus barátai (blog.hu), www.julianusbaratai.blog.hu/2019/11/23/erdelyi_istvan_hol_lehetett_a_magyar_oshaza_meg_egyes_rokon_nyelveink, letöltve: 2023-10-20

6. Kép: II. András első nagypecsétje, Balázs György - Szelényi Károly: Magyarok. Egy európai nemzet születése. Novotrade Rt, Budapest, 1990. 49. old. Foto: Szelényi Károly

7. Kép: Nap és Hold a Szentkorona tetején. Őrzési hely: Magyarország parlamentje, Budapest.

4. Csigavonal

Az „eurázsiai ezüst” weblap Iszajevo-i tálját díszítő oroszlán vállánál és csípőjénél látható egy sajátos motívum: a csigavonal. Ugyanez a motívum megfigyelhető egyes szkíta ötvösmunkákon, a tiszabezdédi tarsolylemez egyszarvú és szimurg ábrázolásán is.

8. Kép: 1.) Ló, csőrfejdísszel. Lelőhely: Nalingaotu, Ordos régió, Kína. 2.) Oroszlános tál. Lelőhely: Isajevo, Orosz Föderáció, Permi határterület. 3.) Tiszabezdédi tarsolylemez állatalakjai. Idő: i. sz. 10. század. Őrzési hely: Nyíregyházi Jósa András múzeum. Szinyei Viktor rajza.

5. Szarvas

Az eurázsiai ezüst tárgyak díszítőelemei között több szarvas ábrázolás található. A szarvasok a szkíta ötvösművészet fontos elemei.

9. Kép: Szarvassal díszített edény. Lelőhely: Sirokovo. Forrás: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com

Nézetem szerint az emberiség legnagyobb civilizációs ugrását a szarvas háziasítása jelentette. Az állattenyésztés kiemelte az emberiséget a gyűjtögető, vadász-, halász életmódhoz kapcsolódó létbizonytalanságból. A nomád állattartás le nem települt, csordás állattartást folytató életmód. Ennek egyik legelső, ma is gyakorolt formája a rénszarvas, azaz háziasított tarándszarvas tartás. Ez szolgálhatott mintaként a ló háziasítására.

10. Kép: Háziasított rénszarvas Mongóliában, Huvszugul megyében. Forrás: Bored Panda, https://nlc.hu/utazas/20151004/mongol-torzs-renszarvas-nomad, letöltve: 2023-10-23

A tarándszarvas Skandináviában, Oroszország északi területein, illetve Kanadában és Alaszkában honos, Grönlandra és Izlandra is betelepítették. Legdélibb alfajuk Ujgurföldön él. Elterjedési területe tehát hatalmas, s nemrégiben még nagyobb volt. A történelmi időkben a mai Lengyelországban és Németország egyes területein, a jégkorszakok idején pedig a mai Magyarország területén is előfordult.

Pszeudo-Arisztotelész szerint a tarandosz (ταρανδος) nevezetű jószág a budinok, illetve gelónok országában él. A szóban forgó állat nevét Alexandriai Hészükhiosz is szkítaként jegyzi. A sarkvidéki népek a tarándszarvast már ősidők óta vadásszák. Eurázsiában a Wikipédia szerint legkésőbb háromezer esztendeje, (nézetem szerint sokkal korábban) még a ló háziasítása (i. e. 4000 körül) előtt háziasították. A tundrán és a tajgában, ahol más háziállatok használhatatlanok lennének, a rénszarvas a legjobb igásállat (szánkót húz), húst és tejet ad, prémjét felhasználják ruhák és sátrak készítésére, csontja és ina különféle szerszámokhoz nyersanyag. Igazi univerzális háziállat. Hozzáteszem, fel is ülnek rá, tehát „hátasszarvasként” is hasznosítják, ami a hátasló előképe.

A budinok (βουδίνοι) népéről elsőként Hérodotosz tudósít az i. e. 5. században. Nevezettek – történetírónk állítja – vörös hajúak és kék szeműek voltak. Földjüket, leírása szerint, „benövi egészen mindenfajta fákból álló erdő”. A budinok pásztorkodással, vadászattal és halászattal stb. tartották fenn magukat. „Országuk Kelet-Európában, észak felé, a szauromaták lakóhelyén túl keresendő. Nevezett nép birtokai a Tanaisz (Don) bal partján, a Maiotisz (Azovi-tenger) öblétől észak felé tizenöt napi járóföldnek (400–450 km) megfelelő területet foglaltak el.” Figyelemre méltó az ókori szerzők leírása, mely összeköti a rénszarvast a Maiotisz öblével, a magyar szarvas-legenda színhelyével.

11. Kép: Szarvas-ló, mely jelzi, hogy a szarvas hasznosítása a ló háziasításának előképe és párhuzama. Lelőhely: A pazyriki I. kurgán. Idő: kb. i. e. 400. Forrás: Huntington J. C.

A szarvastenyésztés tapasztalatait a később délre, a Nagy Sztyeppére húzódó népek a ló háziasításánál hasznosították. Kialakult a fogatolás, a hátasló alkalmazása, ami forradalmasította a közlekedést és a harcászatot. Mindez magyarázat arra, miért tartották magukat a szkíták a szarvas népének.

Szkíta szarvasok és hun-magyar szarvaslegendák

12. Kép: Szkíta szarvasok a Nagy Sztyeppén. A tápiószentmártoni, koszromszkajai és altaji leletek egységes kultúráról tanúskodnak.

JORDANES (?-553. után)

Forrás: Jordanes: Gótok eredete és tettei, 551. körül.

„Ez a kegyetlen törzs [a hunok], ahogy Priszkosz történész elmondta, a Maeotic mocsár túlsó partján települt… Egyszer, amikor törzsük vadászai a szokásos nyomkövetésen voltak Maeotis legtávolabbi szélén, egy nőstény dámszarvas (kiemelés tőlem – B. I.) meglepően feltűnő nyomait a mocsárba vezetve, útmutatóként szolgálva, vezette őket előre és egyre távolabb. A vadászok követték és gyalog átvágtak a Maeotic mocsáron, amely olyan járhatatlannak tűnt, mint a tenger. Hirtelen Szkíthia ismeretlen vidéke tűnt elő, [a Don-vidék – szerző megjegyzése] és a dámszarvas ünő eltűnt…

És a hunok, akik nem tudták, hogy volt egy másik világ is a Maeotic-on túl, most csodálattal teltek el a szkíta föld iránt. Minthogy gyors észjárásúak voltak, abban bíztak, hogy az út azelőtt ismeretlen volt, istenség által nyittatott meg előttük. Visszatértek törzsükhöz, elmondták nekik mi történt velük, dicsérték Szkíthiát, rábeszélték az embereket, hogy sürgősen kövessék azt az utat, amerre a dámszarvas ünő nyoma vezet. Ahogy elfoglalták, amikor ekképpen először léptek be Szkítiába, áldoztak a győzelemért. Az ottaniakat leigázták, maguk alá rendelték.”

PROKOPIOSZ (500 körül – 562 körül)

Forrás: Cezáreai Prokopiosz (500 körül – 562 körül): De bellis, 560. körül.

„Régi időkben bizonyos hunok, akiket kimmereknek neveztek, lakták azt a földet… Akkortájt az egyik királynak két fia volt: egyik neve Utigur, másiké Kutrigur. Apjuk halála után megosztották hatalmát, és alávetett népeiket magukról nevezték el. Ahogy, még ma is nevezik egyikeket utiguroknak, a másikakat kutriguroknak. Egyszer, mikor szokásos vadászaton voltak, megláttak egy őzsutát, és követték Meotida szorosán keresztül."

KÉZAI (13. század)

Forrás: Kézai Simon: Gesta Hungarorum, 1283. körül.

Kézai Simon művét IV. (Kun) László királyunknak ajánlotta. Kun László édesanyja kun hercegnő volt, A király mindent megtett a pusztai hun-magyar hagyományok feltámasztásáért a Magyar Királyságban, az udvarban is.

„Minthogy Hunor és Mogor elsőszülöttek valának, atyjoktól megválva külön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, amint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkantak, melyet, amint előttük futott, a Meotis ingoványaiba kergettek. S midőn az ott szemük elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresték, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.

Visszatérvén onnan atyjukhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közzé költöztek. Meotis tartománya pedig Perzsia hazával határos s egy igen keskeny gázlón kívül mindenfelől tenger övezi körül; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővelkedik. Nehéz oda bé, s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bemenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanul maradtak.

Hatodik évre tehát kimenvén véletlenül, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyáztak, s gyermekeikre bukkantak, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba hurcoltak. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vette nejül. S ezen nőktől vették eredetüket minden hunok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket befogadni és táplálni nem bírta. Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, s miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonultak, hogy ott lakozzanak.”

AZ  ÖLGIJI MAZSAROK (MAGYAROK) SZARVASLEGENDÁJA:^[6]

A néprajzi adatgyűjtés körülményei:

Helyszín: Nyugat Mongólia, Bajan-Ölgij megye, a Cengel Khairkhan Uul (Áldott Szent Hegy) 3000 méter magas fennsíkján elterülő alpesi legelő, nyári szállás

Idő: 2000. július 30.

Adatközlő: Szultanbaj akszakal

Adatgyűjtők: Benkő Mihály, Töletajin Edge, Töletajin Prejudie

„– Egy legendánk szerint egy szarvas nyomába szegődve vándoroltunk. Nem vadásztunk rá, hanem követtük. A szarvas jól tudja, hol vannak jó élőhelyek, gazdag legelők,sűrű, sok vadat rejtő erdők, így érdemes őt követni kóborlásában. Az út során a mi őseink megunták a szarvas követését, és visszafordultak. Kitartóbb testvéreink tovább követték az állatot nyugat felé. Azt mesélik, volt olyan idő, amikor annyira szegények voltunk, hogy nyersbőrből készítettünk magunknak derékszíjat, azt főztük meg és ettük meg ínség idején. Talán ezért is hagytuk abba a vándorlást, és tértünk vissza ide.

– Mi lett a nyugatra vándorolt testvéreitekkel?

– Ahogy mondtam, ők tovább vándoroltak, és úgy tudjuk, hogy egy hegy mögött élnek a kis kontinensen. Ti vagytok azok?

- Igen, mi vagyunk.

- Ti ott a messzeségben bizonyára jobban megőriztétek régi szokásainak, nyelvünket, mint mi.

- A nyelvet megőriztük, de keresztények s földművelők lettünk.

- Akkor ti sem vagytok már azok, akik voltatok, és mi sem. Nem vethetünk semmit egymás szemére.”

„Egy szarvas után vándoroltunk. Nem vadásztunk rá, hanem követtük. A szarvas nagyon jól tudja, hogy hol vannak jó élőhelyek, gazdag legelők, sűrű, sok vadat rejtő erdők, így érdemes őt követni kóborlásában. Az út során a mi őseink megunták a szarvas követését, és visszafordultak. Kitartóbb testvéreink tovább követték az állatot Nyugat felé. Azt mesélik, volt olyan idő, amikor annyira szegények voltunk, hogy nyersbőrből készítettünk magunknak derékszíjat, azt főztük meg és ettük meg ínség idején. Talán ezért is hagytuk abba a vándorlást, és tértünk vissza ide.”

13. Kép: Szarvasos kő. Lelőhely: Mongol Altaj, Mongólia, Bayan Olgij megye. Fotó: Benkő Mihály.

A MAGYAR  EREDETMONDA KIRGIZ PÁRHUZAMA:

A kirgizek hozzánk hasonlóan őseikként tartják számon a szkítákat és a karahanokat, vagyis a fekete hunokat. Vendéglátóink a magyarságra közeli rokonként tekintenek: – Egy apától vagyunk – hangzott el gyakran kirgiz akszakalok szájából, amikor a magyarok kerültek szóba. S már sorolták is azokat a kirgiz szavakat, melyeket mi is hamar megértünk: bicsak, kalpag, alma, sárkány…

Eredetmondájuk is ismerős nekünk: egy legyőzött törzsből csak két gyermek, egy fiú és egy leány maradt életben. Egy fehér szarvas talált rájuk az Ene-száj (oroszos nevén Jenyiszej) mellett, és elvezette őket mai hazájukba, az Isszik-köl mellé, s amikor felnővén gyermekük született, a szarvas újra eljött, szarva között egy bölcsővel. Az eredetmonda szerint az ő utódaik a kirgizek:

„Ez hát az új hazátok- mondta Koronás Szarvas Anyánk. – Itt éltek eztán, földet műveltek, halásztok, jószágot tenyésztetek. Éljetek békében ezer évig. Szaporodjatok, sokasodjanak utódaitok. Ne felejtsék el ivadékaitok a nyelvet, amit ide hoztatok, legyen anyanyelvükön édes a beszéd és az ének. Éljetek, ahogy az embereknek élniök kell. Én pedig veletek és gyermekeitek gyermekeivel maradok az idők végéig…” [Csingiz Ajtmatov: Fehér hajó.]

6. Griff

A nagyszentmiklósi 2. korsó négy medallionba zárt ábrázolásának egyike az állatküzdelmi jelenet, melyen egy griff leteper egy dámvadat. Ez a küzdelem a korábban a szkíta törzsszövetséghez tartozó szarmata nép dominánssá válására és a korábbi szkíta területek elfoglalására utalhat. Erről  Diodorusz Szikleitos ír.^[7]

A griffmadarat általában egy mitológiai, valóságban nem létező állatnak tekintik, amelynek saskeselyű feje és oroszlán teste van. A griff a i. e. 4. században megjelenik szkíta állatábrázolás formájában, majd az i. sz. 9-10. századi magyarsághoz köthető tárgyakon. Írásos formában szerepel Kézai Simon Magyar krónikájában és szájhagyományként fennmaradt magyar népmesékben, többek között a Fehérlófiában is. Mindez a szkíta-magyar ,folyamatosság egyik bizonyítéka.

14. Kép: 1.) Pontusz vidéki szkíta griff. Idő: i. e. 4-3. század. 2.) Fekvő aranyszarvas griffel. Lelőhely: Kul Oba, Krim-félsziget. Keletkezési idő: i. e. 4. század. Őrzési hely: Szentpétervár Ermitázs Múzeum. Forrás: BRASINSZKIJ 1979: 53, 554. kép. Fotó: Vladimir Terebenin. 3.) Nagyszentmiklósi kincs, 2. korsó, a négy medallionba zárt ábrázolás egyike: az „állatkűzdelmi jelenet”. Idő: i. sz. 9-10. század. Őrzési hely: Bécs Szépművészeti Múzeum.

A szkíta griff ábrázolások a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján szereplő griff pontos párhuzamai.

„A kelet-európai tarsolylemezek között tartjuk számon a sajnos töredékes állapotban megmaradt Panovo-i temető 2. sírjából származó leletet. A 9–13. század közé keltezhető temető szaltovói jellegzetességeket is mutató sírjai közt a 10. század második felére keltezhető horizonthoz sorolhatjuk ezt a számunkra fontos sírt. A tárgyat elsősorban a Fettich Nándor által - Erdélyi István 1969-es morsanszki felvétele alapján - készített rekonstrukcióból ismerjük.” ^[8]

15. Kép: Panovoi tarsolylemez. Erdélyi István rajza. Forrás: Panovo (abtk.hu), www.arpad.abtk.hu/hu/adatbazisok/lelohelyek/kelet-europa/panovo

A panovoi tarsolylemezen található griff a Lehel kürtjén található griff pontos párhuzama.

16. Kép: A „Lehel-kürt” kiterített rajza. Forrás: LÁSZLÓ 1973., 13. o., Idő: i. sz. 10. sz. Őrzési hely: Jászberény, Jász Múzeum

A griff és a kerecset Kézai Simon Magyar Krónikájának előbeszédében (prológusában) a következők szerint szerepel:

„... In montibus etiam deserti memorati crystallus invenitur; grifones nidum parant, aves, quas Legisvalk, Hungarice kerechet appellamus, …”

„…Az említett sivatag hegyei között kristály található, és griffmadár fészkel benne, valamint – s ez köztudott – a legerfalc nevű madarak, amiket magyarul kerecsetnek hívnak,…”^[9]

Ahogy fentebb említettük, a griffmadár szerepel a Fehérlófia című ősi, mítikus mesénkben is, melynek legalább 50 változatát gyűjtötték össze, és amely a sztyeppei népek mesekincsének fontos része. A magyar változat mellett van oszmán török, ujgur, jugur, kazak, kirgiz változata is.^[10]

7. Keresztény motívumok

Több az eurasiansilver.com weblapon közzétett tálon (Turusevo, Klimova, Sludka, Mal’tseva) és a tiszabezdédi tarsolylemezen egyaránt megfigyelhető a kereszt motívum.

17. Kép: Kereszttel díszített tál. Lelőhely: Turusevo, Baskíria, Orosz Föderáció Forrás: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com

18. Kép: A tiszabezdédi Harangláb 8. sír tarsolylemeze. Őrzési hely: Magyar Nemzeti Múzeum Budapest. Forrás: GÁLL 2019: 127.

8. Sárkány

A sárkány motívum a szkíta, hun, mezopotámiai (pártus, szasszanida), Közép-Ural-vidéki és 10. századi magyar (Kárpát-medencei) ötvösművészet közös motívuma.

19. Kép: Sárkányon lovagoló nővel díszített tál. Lelőhely: Tomyz, Afanaszjevo Kerület, Kirov Terület, Orosz Föderáció. Őrzési hely: Szentpétervár Ermitázs Múzeum. Forrás: Eurasiansilver.com weblap.

A sztyeppei népeknél fontos szerepet játszott a sárkány tisztelete. Ez megmutatkozott a hitvilágban, hadijelként és méltóságjelként is. A népvándorlás korában (i. sz. 2. századtól) elterjedt a Római Birodalomban, ahol jelentősége a kereszténység elterjedéséig fennmaradt. Kérdés, hogy van-e nyoma a sárkánytiszteletnek a korai magyarságnál?

A hun sárkánykultusznak kínai és szkíta előzményei is voltak. Sárkányt ábrázoló ötvösmunkák megtalálhatók a szkíta állatstílus egyik elemeként, sárkányos volt a szkíták, szarmaták pártusok hadijele (zászlaja) is.^[11]

20. Kép: Szkíta sárkányábrázolás. Forrás: GALANINA-GRATCH 1986: L’art de scythe

 Z. Tóth Csaba idézete „A Közép Ázsia civilizációinak története” (Ishjamts 1994 in: History of civilizations of Central Asia, Volume II., Paris 1994) című könyvből: „Fontos megjegyezni, hogy egy „égből alábukott” sárkányt tiszteltek a mongóliai hunok (kín. hszian-yun, hsziung-nu, óir./av. hiiaona), s egy mesterséges medencét is készítettek neki a főfejedelem, a sanjü rezidenciája előtt, amelyet erről neveztek el a „Sárkány Házá”-nak (Lung-cseng, Ulánbátortól nyugatra)” ^[12] Lásd még: ^{[13] [14]}

A mongóliai Gol Mod-2 ázsiai hun temető 1. számú királysírjának leletei közül a feltáró régészprofesszor, Diimaadzsav Erdenebátor publikált két művészi kivitelezésében kiemelkedő, nemrégiben felfedezett, türkizzel és más féldrágakő betétekkel díszített sárkányos arany falerát (Falera =érme alakú lószerszám-dísz, szíjvégösszekötő korong) ^[15]. A mitológiai állatok a hsziungnukat kutató mongol régészek szerint azt juttatják kifejezésre, hogy a lovak gazdái igen magas rangú emberek. – törzzsvezérek,, uralkodók – voltak ^[16]. A Gol Mod-2 temető 1. számú sírját, ahonnan a sárkányos arany falár a felszínre került, D. Erdenebaatar régész professzor, az ásatás vezetője az ázsiai hun uralkodók, a sanjük egyike sírjának tekinti.

21. Kép: Sárkányos arany falera a Gol Mod-2. ázsiai hun temető 1. sz. királysírjából. Forrás: Múlt kor 2014, https://mult-kor.hu/20140603_fenykepeken_gol_mod_2_kincsei, hozzáférés: 2021-12-05

22. Kép: Sárkányos jádetükör. Lelőhely: Gol Mod-2. ázsiai hun temető 1. sz. királysírja Forrás: ERDENEBAATAR 2015.

Közép-Ázsia és Dél-Szibéria, ezen belül a több tudós által a magyar őshazának tartott, szkíto-szarmata jellegű szárgátkai régészeti kultúra ^[17] területe az i. e. 2. században hun befolyási övezetbe került. V. A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu birodalom bukása után lejátszódó izgalmas és mozgalmas eseményeket: „Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. 2. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket.” Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. 3-4. századokban, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentős népszaporulat a fent említett területek népeinek további, Nyugat felé tartó vándorlásához vezetett.^[18] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szárgátkai kultúrával, létének megszűntével kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: „A szárgátkai kultúra az i. sz. 3. század végén, vagy a 4. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált. Figyelembe véve a magyarok ugor nyelvét, feltehetjük, hogy a szargatkai kultúra, az egyetlen ugornak vélt nyugatszibérai kultúra, kapcsolatban állt az ősmagyarokkal… ”^[19] V. A. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a 19. század végén. Űgy vélte, hogy „ugorok bőségesen voltak Attila seregében”^[20].

A szárgátkai régészeti kultúra területén található Szidorovka település közelében tártak fel egy érintetlen előkelő hun sírt. A temetőt a publikáló régészek az i. sz. 2-4. századokra, vagyis a népvándorlás első évszázadaira keltezik. A feltárt temetőben összesen 564 tárgyat találtak. A szerzők szerint a temető import tárgyai, ezen belül az arany és ezüst tárgyak (ékszerek, veretek, lószerszám díszek) is, déli, délnyugati, vagy keleti-délkeleti irányból érkezhettek a szárgátkai kultúra területére, vagyis szaka-szarmata, kelet-iráni, valamint hsziungnu-kínai jellegűek. Például a szidorovkai fegyveröv két, féldrágakő betétes, állatjelenetes, sárkány-tigrisharcos, négyszögletes aranyveretei ábrázolásainak pontos párhuzamai orhoni és bajkálontúli hsziungnu anyagokból származó bronzveretek. Korábban A. V. Davidova tárta fel a szidorovkai övveretek bronzból készült pontos párhuzamait az ivolginói temetőből, a Bajkálontúlról. A. V. Davidova az általa feltárt bronz övvereteket a hsziungnukra jellemző méltóságjelzőnek véli.^[21] A szibériai régésznő feltételezte, hogy a hsziungnuk ellentétben a szkítákal, elmaradottságuk miatt nem voltak képesek  nemesfém feldolgozására, ezért náluk az előkelők rangjelzései bronzból készültek.

Azonban újabban publikált adatok igazolják, hogy – a mongóliai és belső-mongóliai hsziungnu köznépi sírok és a vezető réteg sírleleteinek tanúbizonysága szerint – a hsziungnu köznép hordott bronzból, csontból készült veretekkel díszített öveket,  míg vezetőik, különösen közülük a legelőkelőbbek, a bronzveretekével azonos jeleneteket ábrázoló, aranyból készült, türkiz betétes veretekkel ékesítették öveiket, lószerszámaikat ^[22]; ^[23].. Vagyis a szidorovkai és iszakovkai, állatküzdelmet ábrázoló övveretek eredete valószínűleg a hsziungnukhoz kapcsolható. Megjegyeznénk, hogy ezek a veretek azonos típusúak az I. Péter-féle Szibériai Gyűjtemény arany övvereteivel, amelyek közül jó néhány ugyancsak emlékeztet a mongóliai és belső-mongóliai hsziungnu-hun előkelőknek az utóbbi évtizedekben felszínre került és mostanában publikált arany sírleleteire. Ugyanez vonatkozik a szidorovkai temető más aranytárgyaira, például a csatokra is.^[24]. (Egyébként I. Péter Ermitázsban őrzött Szibériai Gyűjteményének több mint 250 aranytárgyából mindmáig csak a mintegy 40 kiállított darab publikált^[25]   V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova a szidorovkai ásatásról szóló monográfiájuk összegzésében megállapították, hogy nézetük szerint a hunok és a kínaiak hatása Nyugat- és Északnyugat-Szibériára igen széleskörű lehetett.

A szidorovkai leletek között témánk szempontjából különös figyelmet érdemel egy aranyozott ezüstből készült sárkányos falera, és több sárkányos állatküzdelmet tartalmazó négyszögletes arany övcsat.

23. Kép: Sárkányábrázolást tartalmazó aranyozott ezüst falera (szíjosztó korong). Lelőhely: Szidorovka-i hun temető 1. kurgán 2. sírja, Ny-Szibéria. Forrás: MATJUSENKO 1997

24. Kép: Szarmata sárkányos zászló (a chesteri/ény.-angliai római kori kőfaragvány nyomán, ld. Cassius Dio, és a szkíták hadi jelvényéről Arrianus XXXV, vö. az Orlati csont övcsaton hasonló zászló, M. Mode, Ilyasov, Litvinsky.) Forrás: Z. Tóth 2018: 330.

I. sz. 224-ben jött létre a pártus Arsakida uralkodóház legyőzésével a Szasszanida Birodalom, melyben a pártus nemesség megőrizte hatalmát. A Szasszanida Birodalom címere egy szárnyas pávasárkány lett. Ezeknek a jelképeknek az alkalmazása Perzsiában az arab hódítás után szűnt meg (i. sz. 651.). ^[26]

25. Kép: Szimurg ábrázolás szaszanida aranyozott ezüst tálon, Őrzési hely: London British Muzeum. Foto: Nickmard Khoey

A magyaroknál szintén találunk sárkányábrázolásokat, továbbá a Kárpát-medencében találhatók sárkány szót tartalmazó településnevek is.

A kereszténység elterjedését megelőző időszakból (i. sz. 10. század) származnak a Felső-Tisza-vidéki fejedelmi- és fejedelmi kíséret sírokban talált méltóságjelvények, az arany vagy ezüst markolatgombos szablyák, aranyozott ezüst vagy aranyozott vörösréz tarsolylemezek. A leghíresebb arany markolatgombos szablya a csodálatos épségben megőrzött - hun-magyar eredetűnek tartott - un. bécsi szablya, melynek pengéjén két egymással szemben álló sárkány található. ^[27]

26. Kép: Bécsi szablya (Attila kardja), Őrzési hely: Kunsthistorisches Museum Wien.

Hasonló két egymással szemben álló sárkány látható egy belső-ázsiai eredetű hun-avar lunettán (halotti szemfedőre varrt nemesfém maszk félhold alakú, állnál található része) is:

27. Kép: A Bikeqi és Kunbábonyi lunetta

Egy pávasárkányt (szimurg) és egy egyszarvú szárnyas állatábrázolást tartalmaz a Felső-Tisza-vidéki, tiszabezdédi tarsolylemez. Ennek legközelebbi párhuzamai a veszelovoi- (Oroszország, Cseremiszföld, Kr. u. 10. század, ezüst) és a panovoi tarsolylemez (Oroszország, Ural vidék i. sz. 10. század).

28. Kép: Sárkányábrázolás a Tiszabezdédi tarsolylemezen, Őrzési hely: Magyar Nemzeti Múzeum

„Sárkány”-összetételű magyar helynevek:

Magyar Néprajzi Lexikon:

A sárkány szó a magyar nyelvben írott formában először helynévként fordul elő: Inde ad Sarcaju (1193); Sarkanusfeu (Sárkányosfő) (1262); Sarkazzygethe (Sárkányszigete) (1391).^[28]

 Z. Tóth Csaba gyűjtötte össze a történelmi Magyarországon található sárkány eredetű helyneveket az OMM III. katonai felmérése (1910) alapján:

Bősárkány, Szilsárkány, Győr-Sopron vm. (a régi avar kagáni „gyűrű”, Győr körül?)

Bakonysárkány, Veszprém vm. Sárkányfalva, Esztergom vm. (Borovszky: Mo. városai és vármegyéi)

Sárkány, Fogaras vm. (1914 előtti osztrák térkép) ^[29]

Sárkányábrázolások a keleten maradt magyaroknál:

Bolsije Tigani a magyar őstörténet kutatásának egyik legismertebb lelőhelye (oroszul: Большетиганский могильник). A Santala folyó bal partján fekvő kora középkori temető feltárását Alfred H. Halikov ^[30] szovjet régész végezte 1974 és 1984 között. Az ásatások során 156 sírt tártak fel, a temető 10. századi részének kutatását az 1980-as években végezték el. Több kutató úgy véli, hogy a temetőt a 9. század második felében kezdték el használni, így „a lelőhely nem a nyugatra vándorolt, hanem a keleten maradt magyarokhoz köthető. Bár Bolsije Tiganit a kusnarenkovói-karajakupovói kultúrába sorolják, a földrajzi elkülönülés mellett a temetőben jelentkező nagyarányú, a volgai bolgárokra jellemző leletanyag is megkülönbözteti a kusnarenkovói kultúra jellegzetes lelőhelyeitől.” A lelőhely 12 sírjában volt „részleges lótemetkezés, mely a honfoglalás kori rítushoz hasonlóan a halott lábánál került elő, egy csomóban. [...] Jellegzetes leletek a szablyák, melyek ezüst szerelékei az övveretekkel, fülbevalókkal és néhány más ékszertípussal együtt szaltovói jellegűek. [...] Szintén az Urálból érkeztek a honfoglaló magyarokkal az ezüst  halotti maszkok és szemfedők, amelyek további kapcsolatot jelentenek a honfoglalás kori hagyatékkal.”^[31]

29. Kép: Sárkányábrázolásos tárgyak a Bolsije Tigani magyar temetőből, Forrás: SUDÁR 2014: 6. kép

30. Kép: Pávasárkány (szimurg) ezüst tálon. Lelőhely: Vjatka térség, Afanaszjevo Kerület, Kirov Terület, Orosz Föderáció Forrás: FODOR 1975: 197. o. 44. kép.

A magyarságnál fellelhető sárkány ábrázolások, sárkány összetételt tartalmazó településnevek, és minden bizonnyal hagyomány-, kultusz összefüggés „hun kontinuitásra” utal, ami egészen a 10. századig, a kereszténység elterjedéséig tartott.

9. Nagyszentmiklósi kincs, 13. és 14. számú ivócsésze

 31. Kép: A nagyszentmiklósi kincs, 13. és 14. számú ivócsésze. Galvanoplasztikai másolat. Foto: Füzi István

A két ivócsésze formakincsével kapcsolatban Bárdi László[32] a következőket írta facebook oldalamra:

 „Szeretném megemlíteni, hogy 2000-es évek elején Yanqing nomád (feltehetően hun) nekropolisában, a Nagy Faltól északra kínai régészekkel együtt az egyik sírban találtunk egy pontosan ilyen szakrális (?) tárgyat: állatlábakon álló ovális ivócsészét, az egyik végén befelé forduló (sárkány?) fejjel, körbefutó geometrikus díszítéssel, stb. A teljes egybevágóság megerősíti a magyarság keleti eredetének feltételezését. Sajnálom, hogy ez a kínai régészeti lelet ismeretlen a nyugati kutatók előtt, ahogyan az 1799-es lelet pedig ismeretlen a kínai kutatók előtt. Mindkét lelet együttes ismerete pedig végképpen különlegesen ritka esemény...”

Tehát „a Nagy Faltól északra”, vagyis  Belső-Mongóliában, az ázsiai hunok ősi szállásterületén tárta fel egy kínai és magyar résztvevőkből álló régész expedíció a nagyszentmiklósi kincs 13. és 14. ivócsészéinek pontos párhuzamát. Ez a tény egyértelmű és közvetlen bizonyítéka annak, hogy a honfoglaló magyarság ötvösművészetének bizonyos motívumai már az ősmagyarságnál és a hunoknál is megjelentek. Ezek a motívumok a hun-szkíta világ művészetének a népvándorlás kezdetétől a magyar honfoglalásig átörökített emlékei.

(Bárdi László közléséért ez úton mondok köszönetet.)

SUMMARY

The motifs of the goldsmith works excavated  mainly in the Central Ural District, dated to the 3-13 Centuries A. D. and collected on the  „eurasian silver” website can be observed on the Scythian, Parthian, Persian, Hunnish goldswmith works and also on the goldsmith works of the Land-Conquering  Magyars (9-10 Centuries A. D.), among  others on the  Nagyszentmiklós treasure-trove. This fact refers to the Scythian-Hunniish–Magyar continuity.

Irodalom

BALÁZS-SZELÉNYI 1990: Balázs György - Szelényi Károly: Magyarok. Egy európai nemzet születése. Novotrade Rt, Budapest, 1990.

BENKŐ 1987-1988: Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples…Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XVI. (1992-93, 113-133.

BENKŐ 2001: Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában, Timp Kiadó, Budapest 2001

BICHURIN 1851: N. J. Bichurin: Sobranie svedenii o narodah obitavshih v Srednei Azii v drevnie vremena (Adatok gyűjteménye az ősi Közép-Ázsia népeiről), St. Petersburg, 1851., Vol. I. (új kiadás Moszkva-Leningrád, 1950)

BOTALOV 2000: Botalov Sz. G.és Ivanova I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfia: Drejvnyjaja isztorija Juzsnogo Zauralja I-II. Cseljabinszk 2000.

BRASINSZKÍJ 1979: Josif Benjaminovics Brasinszkij: Szkíta kincsek nyomában. Leningrád–Budapest, 1979

CSERNYECOV 1953: Csernyecov V.N. Drevnjaja istorija Sredn’ego Priobja. Moszkva 1953.

DAVIDOVA 1971: A. V. Davidova. Problema khudozhestvennyykh bronzov khunnov. In: SA 1971/1

DIODORUS 1967: Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké című művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.

ERDENEBAATAR 2015: D. Erdenebaatar, Balgasyn tal dakh Gool Mod-2-üz khunnugijn azguurtnü bulsnü szudalgaa. Ulanbaatar, 2015.

ERDENEBAATAR 2020: D. Erdenebaatar, Az európai hunok kultúrája. Kelet Kapuja,  IV/3, 2020 július-szeptember, 28.

ERDÉLYI-BENKŐ 2005: Erdélyi István-Benkő Mihály, Szargatkai kultura és a hunok, Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005)

Erdélyi István: HOL LEHETETT A MAGYAR ŐSHAZA, MEG EGYES ROKON NYELVEINK - Julianus barátai (blog.hu), www.julianusbaratai.blog.hu/2019/11/23/erdelyi_istvan_hol_lehetett_a_magyar_oshaza_meg_egyes_rokon_nyelveink, letöltve: 2023-10-20

FODOR 1975: Fodor István, Verecke híres útján … A magyar nép őstörténete és a honfoglalás. Gondolat, Budapest, 1975

GALANINA-GRATCH 1986: Liodmila Galanina et Nonna Gratch: L’art de scythe, México, 1986

GÁLL 2019: Gáll Erwin: A hatalom forrása és a magyar honfoglalás, Budapest, 2019.

HENSELLEK: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com, letöltve: 2023-10-17

HUNTINGTON: Huntington J. C: The Range of the „Cosmic” Deer, Deer Presentatioin.ppt (huntingtonarchive.org), www.huntingtonarchive.org/resources/downloads/webPresentations/deerPresentation.pdf, hozzáférés: 2023-10-16

ISHJAMTS 1994: Ishjamts N, “Nomads in Central Asia.”, In: HCCA II (HCCA II = History of civilizations of Central Asia, Volume II. The development of sedentary and nomadic civilizations: 700 B.C. to A.D. 250. Harmatta, János, ed., 1994. Paris: UNESCO Publishing.)

JEROMOS. Szent Jeromos 77. levele, in: hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12

KÉZAI 2023: Kézai Simon mester Magyar krónikája, ford.: Szabó Károly, Nemzeti Örökség Kiadó, Budapest, 2023

KYZLASOV 1988: L. R. Kyzlasov. V Sibirju, nevedomoju za pismennymi tainstvennimy. In: Janin V. L.: (red.: Puteshstvija v drevnost. Moskva, 1988, 16-49.

LÁSZLÓ 1973: László Gyula, Lehel kürtje. Jászberény, 1973.

LIPCSEI: Lipcsei Ildikó: Az ókori Irán birodalomszervező dinasztiái - médek és perzsák www.matarka.hu/koz/ISSN_0866-6032/tomus_27_1_2009/ISSN_0866-6032_tomus_27_1_2009_217-236.pdf, hozzáférés: 2009. április 25.

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON 1977: Magyar Néprajzi Lexikon (szerk.: Ortutay Gyula), Budapest, 1977.

MARCALI 1898-1905: Marcali Henrik: Nagy Képes Világtörténet, Budapest, 1898-1905

MATJUSENKO 1997: Matjusenko V.I.– Tataurova L.V. Mogil’nik Sidorovka v Omskom Priirtishe. Novoszibirszk 1997.

MATVEJEVA 1993: Matvejeva N.P. Szargatszkaja kul’tura na Szrednyem Tobole. Novoszibirszk 1993.

MATVEJEVA 1995: Matvejeva N.P. Kraj v rannem zheleznom veke. In: Istorija Kurganskoj oblast’i. Kurgan 1995.

MOGIL’NYIKOV 1983: Mogil’nyikov V.A. K sostojanii voprosza. In: Etnicheskie processi. Izhevsk 1983.

MOGIL’NYIKOV 1992: Mogil’nyikov V. A. Sargatszkaja kul’tura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chast’i SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. (Serija Arheologija SSSR) Moskva 1992. 292 – 311.

MOLNÁR 1953: Molnár Erik: A magyar nép őstörténete, Budapest, 1953

MÚLT-KOR 2014: Múlt-kor 2014: Fényképeken Gol Mod 2 kincsei

NAPOLSKIKH 1997: Napolskikh V.V. Vvedenyije v istoricheskuju uralistiku. Izhevsk, 1997. (A korábban Göttingában tartott előadássorozatának átszerkesztett szövege. A kérdés szakirodalma egyébként óriási és az nagyrészt a magyarországi könyvtárakban hiányzik, a magas nemzetközi kölcsönzési költségek miatt ez év márciusa óta már gyakorlatilag behozhatatlan. A legteljesebb vonatkozó bibliográfia megtalálható a Botalov Sz. G.és Ivanova I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfiában: Drejvnyjaja isztorija Juzsnogo Zauralja I-II. Cseljabinszk 2000.)

NÉMĀTI 1911: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, 1911. , reprint 2001.

PALOTÁS 2011: Palotás György A római sárkányos zászló, a draco Katonai felszerelés vagy hatalmi szimbólum?, Belvedere 2011/XXIII.3.

PULLEYBLANK 1962: E.G. Pulleyblank: Hsiung-nu, Asia Major, 1962/3, 9:59-144 and 206-265, Appendix, The Consonantial System of Old Chinese, Part II.

RUBRUK 2002: Rubruk útleírása 1255-ből, in: Győrffy György (szerk., ford.): Julianus barát és a Napkelet felfedezése, Budapest, 2002. http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

RUDENKO 1962: C. I. Rudenko, Sibirskaja kollekcija Petra I. (Arkheologija SSSR, svod arkheologicheskikh istochnikov. Moskva-Leningrad, 1962.

SUDÁR 2014: Sudár Balázs - Petkes Zsolt: A honfoglalók viselete. Magyar őstörténet 1. Budapest, Helikon, 2014.

TÉLFY 1863: Télfy János Magyarok őstörténete. Görög források a scythák történetéhez. Pest 1863.

TÓTH 1969: Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról in: MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.,

TREASURES 2011: Treasures of the Xiongnu (Szerkesztő: D. Tsevendorj). Ulanbaatar 2011.

VÁMBÉRY 1898: Vámbéry Ármin. A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1898.

XIONGNU ENCYCLOPAEDIA 2013: Xiongnu Encyclopaedia (Szerkesztő: D. Tseveendorj). Ulanbaatar, 2013.

Z. TÓTH 2018: Z. Tóth Csaba (Pécs): 8-10. századi ujgur falfestmények a Turfán-oázisból — a bezekliki kolostorváros ’pogány’, buddhista és manicheus emlékei, in: ACTA HISTORICA HUNGARICA TURICIENSIA XXXIII. évfolyam (2018) 11. szám, 311-333

 Jegyzetek

[1] Betty Hensellek művészettörténész és régész, a New York-i Metropolitan Múzeum munkatársa, tagja a The Met Ókori Közel-Kelet Művészeti Osztály tanácsadó bizottságának. Hensellek széles körben végzett Nyugat-, Közép- és Észak-Ázsiában terepmunkát.

[2] A Volga és Káma folyók vidékén, a mai Baskíria térségében a 13. század első felében Julianus barát magyar nyelvű népet talált, és ezért a latin Ungaria Maior (=Nagyobb Magyarország) nevet adta az országnak. Ezt a területet később Rubruk 1255-ben készült útijelentésében Magna Hungaria-nak (=Nagy Magyarország) hívta. A későbbiekben ez az elnevezés terjedt el.

[3] A szakirodalomban a Hampel József féle számozás terjedt el:

[4] Dúcz László (1945 – 2009) magyar erdész, író, őstörténet-kutató, solymász.

[5] A turulmadár nyomában weblap, 2.1.3.1, www.turul.info/turul/regeszet, letöltve: 2023-10-15

[6] Benkő M, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001: 38.

[7] [A szkíták] „alapítottak két gyarmatot: az egyikhez Asszíriánból telepítettek át (ti. embereket – B. I.) Paphlagonia és Pontus vidékére, a másikhoz Médiából jöttek, és a Donnál telepedtek le, ahol később a telepeseket szauromatáknak (v. szarmatáknak – B. I.) hívták. Sok idő múlva történt, hogy a szauromaták hatalmasokká lettek, és egy nagyobb vidéket Szkítiában elpusztítottak, a meghódított terület lakóit kiirtották, és a vidék nagyrészét pusztává változtatták.” [Diodorus : Bibliothéké Lib. II. 1961. c. 43.]

[8] Panovo (abtk.hu), www. arpad.abtk.hu/hu/adatbazisok/lelohelyek/kelet-europa/panovo, hozzáférés: 2023-10-20

[9] KÉZAI: Kézai Simon mester Magyar Krónikája (oszk.hu),  www.mek.oszk.hu/02200/02249/02249.pdf, letöltve: 2023-10-20

[10] MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON 1977., MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON (oszk.hu), www. mek.oszk.hu/02100/02115/html/, letöltve: 2023-10-20

[11] A szkíta sárkánykígyókról Arrianus– Tekhné taktiké, 35. – így ír: „A scytha hadjelek (zászlók) sárkányok, melyek arányos hosszuságú póznákon függnek. Készülnek pedig összevart szines ruhadarabokból, fejeik és egész testök egész a farkig kigyókat ábrázolnak.” – Télfy János fordítása [Télfy, 1863]

[12] Z. TÓTH 2018: 311. o.

[13] Részletek a kínai évkönyvekből, a mongóliai hunokról: „Kr.e. 200: Az ötödik hold [-hónap] idején mindenki összegyűlt Lun-chen-ben („Sárkány Háza”, a Hangay-hegységtől északkeletre, ld. térképen Lün, vagy Lungein-Bulan), ahol áldozatot mutattak be az ősöknek, az Égnek, a földnek és a szellemeknek. Ősszel, amikor a lovak kövérek lettek, mindenki összegyűlt és megszámolták a népet és az állatokat.”[Bichurin, Szentpétervár,  1851]

[14] ”A Shi-chi szerint a hun (Hsiung-nu) uralkodó nagy találkozót tartott minden év ötödik hónapjában (i.e. nyár közepén) Lung városában, ahol áldozott az őseinek, égnek és földnek, és a szellemeknek (vagy az ég és föld szellemeinek, Han-shu 94A.0596.1). A Hou Han-shu azt mondja (119.0907.1), hogy “a hunok szokása, hogy három lung-ot áldoznak évente. Az első, ötödik és kilencedik hónap wu napján mindig az ég istenének áldoznak”. A Lung szó előfordul Pan Ku feliratán, amit Tou Hsien tábornok tiszteletére készített, akit dicsőített, mert “elégette Lao-shang a Lung udvarban” (Mao-tun sanjü követője, Hou Han-shu 53.0746.1). Néhány kínai szerző szerint a Lung jelentése “sárkány”, mondván, hogy a hunok főistene egy sárkány volt. …”. [PULLEYBLANK 1962: 1962/3, 9: 59-144 and 206-265]

[15] ERDENEBAATAR 2015

[16] XIONGNU ENCYCLOPAEDIA 2015: 62. o.

[17] Az Isim és a Tobol folyók vidéke, mint elképzelhető magyar őshaza, már igen régen foglalkoztatja a magyar kutatókat (Zichy Istvánt, majd később Ligeti Lajost). Molnár Erik feltételezte, hogy az ugor őshaza a szárgátkai kultúra elterjedési területén volt az i. e. I. évezredben. Írásaiban természetesen nem említette meg az akkor számára még ismeretlen kultúra nevét [MOLNÁR 1953]. A magyar őshazával foglalkozó magyar régészek közül Fodor István az ősmagyarokat jelölte meg a szárgátkai kultúra hordozóiként. Az egyik jeles udmurt nyelvész lényegében hasonlóképpen vélekedik [NAPOLSKIKH 1997]. Még az 1950-es évek elején, Csernyecov V. N. [CSERNYECOV 1953] javasolta azt a szárgátkai kultúra etnikai problémájának megoldásaként, hogy a kultúra hordozóiban ős-ugorokat – ősmagyarokat és szavírokat tételezzünk fel. Az, hogy iráni vezetőréteg meglétére következtessünk a kultúrán belül, nem tűnik problematikusnak, így ebből a szempontból Matvejeva [MATVEJEVA 1993, 1995] és V. A Mogilnyikov [MOGILNYIKOV 1983] véleményével is egyetérthetünk (vö: Botalov és mások). Nem érdektelen az a tudományos feltételezés sem, miszerint a szárgátkai kultúra hordozói valójában a szamojédek ősei lettek volna. [KYZLASOV 1988: 16-49.] [ERDÉLYI-BENKŐ 2005: 5. sk.]

[18] MATJUSENKO 1997: 254 sk.

[19] MOGIL’NYIKOV 1992: 310-311, Erdélyi 2005: 5-18.

[20] VÁMBÉRY 1898: 47

[21] DAVIDOVA 1971: 93-105.

[22] Xiongnu Encyclopaedia 2013: 99

[23] TREASURES of the Xiongnu,, Ulan Bator 2011, 130.

[24] Vö.: RUDENKO 1962: 1, 4. rajz, II, III, IX. táblák

[25] Ibid,  5

[26] PALOTÁS 2011: 103-104. o. A rómaiak a sárkányos hadijelekkel már a i. e. 1. században szembe találkoztak, amikor a keleti irányú terjeszkedésük során Mezopotámiában beleütköztek a Pártus Birodalomba. Míg a rómaiak a seregtesteket kürtjelekkel, addig a pártusok zászlójelekkel és dobolással irányították. A pártusok nyitott szájú fejből, és hozzá csatlakozó textilcsíkos farokrészből álló sárkányos zászlói más funkciót is elláttak. Szélzsákokhoz hasonlóan mutatták a szélirányt, amire a lovas-íjászoknak volt szükségük a célzáshoz. A pártusok több alkalommal súlyos vereséget mértek a rómaiakra. Leghíresebb ezek között az i. e. 53-ban Carrhae város közelében megvívott ütközet volt. Az ütközetben a pártus Surena megsemmisítő vereséget mért a Marcus Licinius Crassus vezette római seregre. Maga Crassus is életét vesztette.

Később, a népvándorlás korában (i. sz. 2. századtól) a rómaiak a szarmatáknál, alánoknál ismét találkoztak a sárkányos hadijelekkel. A nyugat felé induló északi hunok a sztyeppei népek egy részét integrálták, másik részüket nekinyomták a római limesnek (a császárkorban létesített határvédelmi rendszer). Palotás György a következőket írja: „A sárkányos zászló használata igen széleskörűnek látszik a forrásaink alapján. Mielőtt a római hadseregben használni kezdték volna, már igen népszerű volt a steppei nomád és a keleti barbár államalakulatok hadviselésében. A rómaiak először (nem először, lásd fentebb. - B. I.) a dracót is felvonultató barbár népek hadseregeiben találkoztak velük a i. sz. 2. század folyamán. A sárkányos zászlót kezdetben nem is a római eredetű egységek alkalmazták, hanem az idegen segédcsapatok. A kutatók között vitatott, hogy vajon melyik nép auxiliaris csapatainak (segédcsapatainak) köszönhetően terjedt el a Római Birodalomban. Egyesek úgy tartják, hogy már a 2. század elején megtörtént az átvétele a dák háborúk hatásaként, mások viszont a szarmata és alán törzsek elleni háborúk eredményének vélik az adaptációját. Arrhianos 135-ös alánok elleni háborúja, valamint a Taktikének a hippika gymnasiára vonatkozó közlései, valamint Marcus Aurelius háborúi és a 175-ös békekötésben foglaltak utóbbi feltételezést támasztják alá. A sárkányos zászló történetében a i. sz. 2. század végétől egy új aspektus figyelhető meg. A római történelemben hatalmi színezettel is gazdagodott eddigi harctéri szerepe. Az i. sz. 3. században élt császárok életrajzai kapcsán többször történik utalás a kígyó védelmező funkciójára. Ennek a jelenségnek első felbukkanásának időpontja erősen vitatott, ugyanis a Historia Augusta keletkezésénél jóval korábbi eseményeket ír le. A sárkánykígyó ekkor még a hatalom elvont jelképét és attribútumát jelentette. A i. sz. 3. század végétől intenzív fejlődés figyelhető meg mind a római katonai használata, mind pedig a hatalmi jelképként való alkalmazása esetében. Előbbiről a legfontosabb forrásunk a 4–5. századi szerző, Vegetius számos érdekes adatot közölt. A draco az ő korában már nemcsak a segédcsapatoknál volt nélkülözhetetlen eszköz, hanem a római csapatoknál is. Másrészt a 273-ban Rómába került perzsa bíborszínű dracones átvételével, majd a katonai ékszerek (torques) és dona militaria keleti jellegű diadémként való használatával párhuzamosan a sárkányos zászló a császári hatalom tényleges szimbólumává vált. A draco hatalmi jellegű felhasználásának a i. sz. 4. század közepét a virágkorának kell tartanunk, amint azt kimutattuk Iulianus Apostata argentoratei győzelmének, majd császárrá választásának, és 363-as perzsa hadjáratának bemutatása során. Hatalmi szerepének hanyatlása és későbbi eltűnés azonban már ekkor előrevetül a kereszténység térnyerésével.”

[27] „Őriznek is a bécsi művészettörténeti múzeum kincstárának világi jellegű ékszerei gyűjteményében egy csodaszép, a X. század vége felé készült fegyvert, amelyet … hol Attila-kardnak, hol pedig Nagy Károly-kardnak neveznek. Ennek a szablyának enyhén ívelt, s az íveltebb oldalán élezett acél a pengéje, de a lap tartását növelő, kidudorodó pengefoktól a hegyéig borotvaéles fokéle is van. Vércsatornájába aranyozott vörösréz betétet illesztettek, amely állatküzdelmi jeleneteket és pálmahajtásokat (palmetta) mintáz. A kard markolata a biztosabb fogás érdekében kissé meghajlik az él felé. Az acél markolatrészre fából készítették a fogót, és azt roppant erős anyaggal, egy kifejezetten a bőréért halászott tengeri porcoshalfajtának, rájának a bőrével vonták be. Körte alakú aranylemez markolatgombját két hosszanti nyúlvány rögzíti a nyélhez. Ez utóbbit a markolat tövében erősíti egy aranylemez gyűrű, feljebb pedig három, ékkövekkel díszített, aranyozott ezüstpánt is. Keresztvasa aranylemezzel borított, gömbös végű, középütt kiszélesedő és lehajló szárú. A markolat fémrészeit szalagfonatot utánzó rozetták (rózsa alakú ábrák) és palmetták kombinációjá¬ból álló mintázat díszíti. Hüvelyének fémveretein is hasonlóan gazdag a díszítés.

Azt, hogy ez a remekmívű, pompás fegyver hogyan került a német császári kincstárba, sőt azt is, hogy milyen babonás félelem övezte, egy Lambert nevű szerzetes, aki egykor IV. Henrik császárt (1056-1106) Herzfeldből Mainzba kísérte, így meséli el: … Megjegyezték pedig, hogy ez a kard volt az, amellyel a hunok hajdan nagyhírű királya, Attila, a keresztények kiirtására és a gallok elpusztítására ellenségesen dühöngve tört. Tudniillik ezt a kardot a magyarok királynéja, Salamon király (1063-1074) anyja adta korábban ajándékba Ottónak, a bajorok hercegének, amikor Henrik király az ő tanácsa és fáradozása révén a fiát atyai királyságába visszahelyezte volt. …Valószínű tehát, hogy ez, az Anasztázia királyné által 1063-ban eladományozott díszfegyver, amely eredetileg Géza fejedelem hatalmi jelvénye lehetett, akkor került István - pogány nevén Vajk - birtokába, amikor a fejedelmi méltóság reá szállt. …". [http://www.nemzetijelkepek.hu/korona-kard.shtml]

[28] MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON 1977: Sárkány szócikk

[29] Z. TÓTH 2018: 330-332 o.

[30] Alfred Haszanovics Halikov (1929—1994) szovjet és orosz történész, régész, a tatárok történelméről szóló számos könyv szerzője.

[31] SUDÁR 2014: 46-48. A szokás hun-türk eredetű. Vö.: BENKŐ, 1987–88, 169–200.  

[32] Bárdi László (1932 - ) orientalista, egyetemi docens.

László Gyula elemzésében a kincset a rovásírás megléte avagy hiánya alapján két részre bontotta: a fejedelem és a fejedelemasszony készletére. Ő a kincset a honfoglalóknak tulajdonította. A nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsója, két bol’saja anikovskaiai tál és Anonymus Gesta Hungarorum című művének összevetése szembeötlő azonosságokat mutat. Bol'saja Anikovskaia térségében találta meg később - 1236-ban - Julianus barát a keleten maradt magyarokat. Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni a Magna Hungarianak nevezett térségbe, de csak Moszkvától valamivel keletebbre, Szuzdalig jutott, mert előző úti céljának területét a mongolok közben elpusztították. A térségben a 3. és 13. század között keletkezett nagyszámú régészeti leletet találtak, melyek közé tartozik a két, említett tál. Ezek a tények a magyar eredetet támasztják alá. Ugyanakkor a nagyszentmiklósi kincs és a bol'saja anikovskaiai tál összevetése a kul obai (Krim félsziget) szkíta királyi sírban (i. e. 4. sz.) talált arany griffekkel a szkíta-hun-magyar folyamatosságot bizonyítja.

Valószínűsíthető, hogy a kincs elrejtésére magyar-magyar hatalmi ellentét során került sor. Nagyszentmiklóstól mindössze 5 km távolságra van a nagyőszi csata helyszíne, ahol Szent István serege legyőzte Ajtony vezért. Ajtony vezér (? – 1028?) nemzetségfő Szent István uralkodása idején, Magyarországon. 1000 körül törzsi államot hozott létre az Al-Duna és a Maros-köze tájékán Marosvár székhellyel. Szent István királytól függetlenül gyakorolta hatalmát. A nagyőszi csatában 1028-ban vereséget szenvedett Csanád vezértől, és uradalma széthullott.

Anonymus: Gesta Hungarorum

Anonymus a következők szerint írja le Álmos születését:

„Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!”

Anonymus leírja azt is, hogy hol érték el Oroszországot:

„Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva mindmostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak.”

[ANONYMUS: GESTA HUNGARORUM, fordította: Pais Dezső, mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm#4, letöltés 2024-01-07]

Szuzdal (oroszul Су́здаль) oroszországi város, a Szuzdali járás központja. A Kamenka folyó partján, Vlagyimirtól 26 km-re északra fekszik. Nagy történelmi múltú, műemlékekben gazdag város, az Oroszországi Arany Gyűrű része. 2013-ban 10 240 lakosa volt.

A krónikák először 999-ben említik Szuzdalt, az orosz őskrónika szerint pedig 1024-ben pogánylázadás tört ki a városban. A 12. században, Jurij Dolgorukij nagyfejedelem idején a Rosztov-szuzdali fejedelemség központjává vált. 1157-ben a fővárost áthelyezték Vlagyimirbe és a fejedelemséget átnevezték Vlagyimir-szuzdalinak. A 13. században önállóvá vált, a 14. sz. elején pedig a Szuzdal-Nyizsnyij Novgorod-i fejedelemség központja, majd az Aranyhorda vazallusává vált. Az 1360-as évektől kezdődően több évtizedes zavaros időszak kezdődött az Arany Hordában, ami együtt járt a központi hatalom meggyengülésével. 1392-ben Szuzdalt bekebelezte a Moszkvai Nagyfejedelemség.

Bol'saja Anikovskaia

Dúcz László meglátása szerint a hun, avar vagy magyar Turul-ábrázolásoknak van egy rendkívüli sajátossága: ezeknek a madaraknak bizony füle van, és nem tollból, mint a fácánnak vagy a bagolynak, hanem változóan, hol kutyáé, hol lóé vagy éppen macskáé. Ez egy olyan idegen testrész a madáron, ami nem kerülhetett oda véletlenül vagy tévedésből. Attila zászlaján lévő „korona” a madár fején fül, „füles” az avar nagyszentmiklósi kincs Turulmadara, és ugyancsak füle van a Rakamazon, két női sírban talált korongon is a Turulmadaraknak. De megtaláljuk ezt a fület ábrázolást a későbbi magyar népművészetben is, a rábaközi lapos hímzésben éppúgy, mint a mezőségi madaras életfán.

Egy szellemes magyarázat erre a problémára: „A trulmadár jelkép. Eleinknél is az volt már a szkíta időkben is. És mivel az „igazi” turult senki sem látta, mindenki csak hallott róla (a fülével) az alkotóművész ötvösmester ezt úgy jelezte, hogy fület adott a madárnak”.

A szentpétervári Ermitázs és más orosz múzeumok sok olyan Kaukázus környéki szkíta emléket őriznek, amelyek „füllel” ábrázolják a ragadozó madarak egy típusát. Ráadásul ilyen  ábrázolás a világon máshonnan nem került elő. Tehát ha elfogadjuk, hogy a fül nem véletlenül került a madarakra és hazánk jelenlegi területén kívül van egy terület, és csak egy terület, ahol ilyen madarak sokaságát mutatja fel a régészet, akkor ebből a megközelítésből is bátran kijelenthetjük, hogy a magyarság erről a vidékről származik. A cseljabinszki múzeumban látható, Anyikovszkoje faluból származó edényeken ábrázolt jelenetek és díszítő motívumok könnyen párhuzamba állíthatók a Kárpát-medencében talált, és a honfoglaló magyarokkal kapcsolatba hozható nagyszentmiklósi kincs edényein láthatókkal. . [A turulmadár nyomában, 2.1.3.1, www.turul.info/turul/regeszet]

A Bol’shaia Anikovskaia-i kincs

Négy ezüst edénykészletet találtak a mai Bol'shaia Anikovskaia (Большая Аниковская) falu közelében, az Orosz Föderáció Perm tartományának Cserdinszkij járásában (Чердынский Район). A falu mintegy 20 kilométerre délre fekszik Cherdyn városától, a Vishera folyó jobb partján, amely a Kama folyó mellékfolyója. Az Orosz Birodalom és a korai Szovjetunió idején a falut egyszerűen Anikovskaiának (Аниковская) hívták. Valamikor a huszadik század első felében a falu egy Bol'shaia Anikovskaia és egy Malaia Anikovskaia részre oszlott, amelyek megfeleltek a falu Shchugor folyó feletti és alatti részének, amely a Vishera mellékfolyója. A mai Bol'shaia Anikovskaia továbbra is lakott, de Malaia Anikovskaia többé-kevésbé földrajzi emlékké vált.

Az első kincset, amelyet I. Bol'shaia Anikovskaia néven neveztek el, 1909-ben fedezték fel, amikor a falut Anikovskaia néven ismerték az Orosz Birodalom Permi kormányzóságának (Пердынский Уезд) Cserdinszkij megyéjében (Пермская Губерния). A Shchugor folyó bal partján, mintegy 200 méterre a Visherától, Anna Filippovna Iakutova egy emberfejű madárral díszített tálat, egy arab feliratú csészét, 3 torkot (grivna) és 2 nagy öntvényt (537 g és 346 g súlyú) talált, mindezt egy erőddel díszített tányérban (Darkevich 1976, 28; Talitszkaja 1960, 160). Iakutova 200 rubelt kapott a cserdyni hatóságoktól; az edényeket a Birodalmi Régészeti Bizottságtól küldték a Birodalmi Ermitázs Múzeumba 1913-ban (Lunegov 1979, 35). A leletek még mindig az átnevezett Állami Ermitázs Múzeumban találhatók.

A második lelőhelyet, a Bol'shaia Anikovskaia II-t 1936-ban fedezték fel, amikor a falut Anikovskaia néven ismerték az Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság Permi területének Cserdinszkij járásában (Чердынский Район). Szántás közben egy földműves, Ivan Sztyepanovics Mogilnyikov három edényt talált – egy vadászjelenettel díszített tányért, ezt a tányért egy nőt hordozó sassal és egy szarvassal díszített karéjos tálat – a batraki kolhozunk "Uzhaikova" néven ismert szántóföldjén (Trever és Lukonin 1987, 126). A tárgyakat először a Cherdyn Regionális Múzeumba szállították, de egy hónappal később, 1936 júliusában elküldték az Állami Ermitázs Múzeumba, ahol ma is találhatók. Ez a lelet az S-217 számmal rendelkezik.

A harmadik, Bol’shaia Anikovskaia III névre keresztelt kincs egy töredezett kancsó, amelyet 1959-ben találtak a Permi megye Cherdynskii kerületében (amelyet akkor Molotov Oblastnak neveztek). Nyikolaj Nyikolajevics Kolmogorcev egy új disznóól építése közben találta meg a darabokat az akkori Malaia Anikovskaiában, a Shchugor folyó jobb partján (Lunegov 1979, 35). Kolmogorcev behozta a gyűrött nyakat és fogantyút a Cherdyn' Regionális Múzeumba. Egy évvel később egy építőmunkás az edénytesthez tartozó kancsó másik darabját hozta el egy helyi régésznek. Mindhárom darab a Cherdyn’ Regional Museumban található (Lunegov 1979, 35; Cherdyn’ Regional Museum).

A negyedik, Bol’shaia Anikovskaia IV névre keresztelt kincs egyetlen tányér, amelyet egy vadászjelenet díszített, amelyet Tais’ia Iakovlevna Mogil’nikova talált meg kertészkedés közben. Férjével, Mihail Andreevicsszel mélyebbre ástak, hogy megnézzék, van-e más is a tányérhoz, csak az egyedül volt lerakva. Mogilnikovék azonnal levelet írtak a Cserdyn Regionális Múzeumnak, és Il'ia Alekseevich Lunegov volt igazgató leutazott, hogy megnézze a tányért, és beszéljen Mogil'nikovékkal. A házaspár a tányért a Cherdyn' Regional Museumnak adományozta, ahol ma is található (Lunegov 1979, 35; Cherdyn' Regional Museum). [Betty Hensellek: Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com, letöltve: 2024-01-07]

A griffmadarat általában egy mitológiai, valóságban nem létező állatnak tekintik, amelynek saskeselyű feje és oroszlán teste van. A griff a Kr. e. 4. században megjelenik szkíta állatábrázolás formájában, majd a Kr. u. 9-10. századi magyarsághoz köthető tárgyakon. Írásos formában szerepel Kézai Simon Magyar krónikájában és szájhagyományként fennmaradt a Fehérlófia mondában is. Mindez a szkíta-magyar folyamatosság egyik bizonyítéka.

Szembeötlő azonosság állapítható meg a szkíta griff és a magyar - az anikovskai tálakon és a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján - látható turul feje között (griff fejű turul).

Keleti kapcsolat

Bárdi Lászlótól a következő facebook hozzászólást kaptam:

A nagyszentmiklósi kincsek díszítésének vizsgálata

László Gyula professzor már kifejtette, hogy a 19. csésze pálcikás hálózata szoros rokonságban van a koronázási palást legalsó, vértanúkat ábrázoló sorának 1031-ben készült hímzésével. Ezt a megállapítást megerősíti, ha nemcsak a pálcikás hálózatot, hanem a beléjük foglalt korongok alkotta egész díszítés rendszert vizsgáljuk. A 3. és 4. vázát díszítő keresztek, sarkaiban a szögekkel, először a Karoling dénárokon jelennek meg Kr. u. 790-ben, éppen amikor Nagy Károly fölszámolta az Avar államot. Ezért az ilyen típusú keresztek nem kerülhettek az avar udvarokban készült díszítésekre. Ezen kívül az ilyen típusú keresztek alapjában különböznek az avar X díszítésektől, amint az + összeadás jel alapjában különbözik az X szorzás jeltől, ráadásul az avar X díszítést mindig négyzet kereteli, a 3. és a 4. vázán a kereszteket (sarkaiban a szögekkel) soha. Ezért a 3. és 4. váza csak avar idők után keletkezhetett. A bácstopolyai avar csonttegezen a közönséges galajnak (Gallum mullogo) csak négy éppen keresztben álló szirma van, ezzel szemben a nagyszentmiklósi 1, 5. és 6. váza díszítésén Bartha Dénes professzor szerint a középen levő kerek termőt négy kerek szirom veszi körül rézsútas tengelyen, közöttük és mögöttük meglehetősen pontosan keresztben állnak a kecskerágó (Euonymos verrucosus) hosszú csészelevelei. Pontosan ilyen rajzolatú kecskerágó virágok viszont a X. századi honfoglaláskori leleteket díszítik, melyeket Szeged-Bojárhalmon (MFM 14/1890), és Nagytermián (MNM 76/1876.2) találtak, és így azok a honfoglalás korába keltezik az 1, 5. és 6. kancsót. A nagyszentmiklósi 2. kancsó nyakán a keresztben álló négy szirmot éles mélyedés különbözteti meg a bácstopolyai avar közönséges galaj keresztben álló szirmaitól. Azokon ugyanis a mélyedésnek semmi nyoma, ellenben ugyanilyen mélyedés jellemzi az Újfehértó miskepusztai tarsolyveretet (JAM V770), ami így a honfoglalás korába helyezi a 2. kancsót is, éppúgy, mint a szintén honfoglaláskori másik tarsolyveretet, amit a karosi II. temető 41. sírjában leltek (HOM 94.38.1). A nagyszentmiklósi 7. kancsó nyakán a nyolcszirmú margaréta (Laucanthemum vulgare) díszítésének korát a honfoglaláskori buji lelet határozza meg (JAK arany 114). A nagyszentmiklósi 9. és 10. tálkákon a díszítés virágai öt elemből állnak és megközelítőleg háromszögben jelennek meg, melyeken jobbra és balra két-két szirmot találunk. Köztük a legfelül elhelyezkedő bibe néhol már megnyílt, s bolyhosnak látszik. Különösképpen pontosan ilyen megnyílt bibéjű virágok díszítik az 1031-ben készült koronázási paláston az oszlopot Szent Bertalan balján és Szent Fülöp jobbján. Tulajdonképen ugyanebből a virágmotívumból állnak a honfoglaláskori nagykörűi övveretek (MNM 106/1892.38-40), de III. Béla sírjában talált rekeszzománc díszítései is (MNM 1885/76), tanúsítván a 9 és 10 tálkák készítésének korát.

A nagyszentmiklósi arany kincs díszítései tehát azt mutatják, hogy azokat azok az ötvösök készítették, akik a honfoglaláskori aranyleleteket pontosan ugyanezen díszítőelemekkel díszítették, s nem az avar kori ötvösök, akiknek a munkáikon eme díszítéseknek nyoma sincs. 

Összegezve:

A régészeti leletek - így különösen a turul madaras tálak és korsó - igazolják Anonymus leírását, mely szerint a magyarok 9. századi vándorlásának kiinduló pontja a mai Baskíria, illetőleg annak környéke (Permi határvidék), továbbá azt, hogy a nagyszentmiklósi kincs a honfoglaló magyarokhoz kötődik.

Amikor a kérdéssel kezdtem foglalkozni, mélyen meglepett egy meglehetősen obskúrus krónikás hely felbukkanása, nem is Benkő írásában, hanem Székely István - Benkő József által kivonatolt - Krónikájában (1558), ahol is egy dunántúli helységnek Kézainál előforduló elnevezése szerepelt, ami nem más, mint „Keázó” azaz „Keveaszó” vagy másképpen „Kajászó”. Kézainál „Keázó” a mondabeli hun vezér, Keve temetkezési helye, ahová későbbiekben nem másvalakit temettek, mint magát Attila „király”-t.

A kajászói kő

A ma a dunántúli Fejér megyében fekvő Kajászó (Kajászószentpéter), valamikori Pilis megyei helység a magyar krónikás hagyomány szerint a cezumari ütközetben elesett hun vezérek, Béla, Keve (Reva) és Kadocha temetkezési helye, ahol később magát Attilát is eltemették.[1] Kézai (9. c.) leírása szerint a hunok a Tárnok-völgyben ütköztek meg a Ditricus (Detre) és Macrinus vezette római hadakkal, ahol is nagy vereséget szenvedtek. „Ebben a csatában a hunok közül százhuszonötezren estek el, ugyanitt megölték Keve kapitányt is.” Végül „a hunok, miután tudomásukra jutott, hogy Macrinus és Ditricus elvezényelték seregüket a csata színhelyéről, visszatértek a csata színhelyére, és társaik holttesteit, már akikét föllelhették, s Keve kapitányt is az országút mentén, ahol kőszobrot emeltek, ünnepélyes körülmények között, a szkíta szokásoknak megfelelően elhantolták. Annak a vidéknek ezt a részét ettől kezdve Keveaszónak hívták.”[2] A krónikás hely, különösen a hun vezérek emlékére emelt „kőszobor” régóta foglalkoztatta a kutatást.[3] Végső soron a Keveházával, illetve Kajászószentpéterrel azonosított helység a Batta környéki Százhalom (Centum Montes) hun temetővel állt földrajzi kapcsolatban. Miként ott már Horvát István is kereste a hunok nyomait.[4] A temesvári Delejtű 1858. évi számában Rosty Zsigmond is Kajászószentpéterrel hozta kapcsolatba a hun vezérek temetkezési helyét és Attila sírját. Tudni vélte: „… egy martonvásári eredetű és több éveken át Tordacson szolgált cselédemmel beszélvén, ez Attila sírját említette; kérdéseimre azon feleletet kaptam, hogy az odavaló nép köztudomására Attila király ott fekszik eltemetve, hol most a zámori, kuldói, tordacsi és tárnoki határok összeszögellenek, és pedig nem messze az arra vezető úttól, egy kiemelkedő domb alatt, mintegy öt öl mélységben.”[5] A Vasárnapi Újság 1862. évfolyama 46. számában Pethő Dénes is hasonló véleményen van, amikor említést tesz azon hármas határról, mely „Martonvásár, Tordacs és Tárnok között” feküdt, ahol is „régi király fekszik eltemetve”, miként azt egy idős helybéli előadásából megtudta.[6] A jó „tárnoki nép, mely nyelvére tót, szívében oly lelkesült magyar” pedig határozottan tudni vélte, hogy Attila sírja Tárnok határában fekszik.[7] A korszak koszorús költője, Arany János is versbe öntötte a krónikás hagyományt, amely a hunok tárnokvölgyi ütközetéről szól és megemlékezik a csatában elhunyt hun vezérekről is:    

(4)

„Sokféle nép ott összegyűlt,

Sok zagyva nyelv egybevegyűlt,

Sokféle arc, sokféle mez,

Páncél sisak, kézíj, tegez, (…)

Tengerfövény ezeknek száma:

Gyüszű nekik Potenciána.

(10)

Tömlőkön ott a hős Keve

Hadával így átkele,

Miért a hegy, miért a sík

Kelenföldének mondatik. (…)

(11)

Nem gondolá Makrin vezér,

hogy már nyakában a veszély;

Ingyen se véli Detre szász,

Hogy feje fölött ég a ház.

Tűz van, tűz van! – de aki fut,

Lángok közül kardélbe jut;

Lerontva és fegyverre hányva

A nagy város Potenciána.

(22)

Százhúsz ezer jó hun halott

S két annyi ellenség van ott; (…)

(27)

Széles az éj köröskörül.

Tárnokvölgye belémerül,

De hosszában, de széltiben

Sok tűz lobog egyszeriben. (…)

(30)

Örökre hát a vérmezőn

Bátor Kevének háza lőn;

Hol ő hadával nyúgoszik,

A temetőt így nevezik.”[8]

Arany János, miként a krónikák, Kajászót, más néven Kajászószentpétert ismeri Keve vezér sírja helyének.[9]

A magyar krónikák egyhangúan adják elő Keve vezér halának és a tárnokvölgyi csatának a történetét. Thuróczi a következőképpen írja le az eseményt: „Ebben az időben a római vezetők akaratából egész Germániában az alemann származású veronai Detre uralkodott. Ezt a Detrét küldték a rómaiak Matrinus megsegítésére. Detre hatalmas sereget gyűjtött germánokból, itáliaiakból és más vegyes nemzetiségűekből, és Pannóniába vonult. Százhalom mellett ütött tábort, innen Potentiana városához ment, ahol Matrinus tanyázott a longobárdok összesereglett sokaságával. (…) Minthogy Detre és Matrinus tervezgetése és vitája nagyon sokáig elhúzódott, a hunok is tudomást szereztek arról, hogy ellenük készülődnek, ezért népük nagy részét hadakozásra készítvén a Duna mellé vonultak, míg a többiek a kezdeti szálláshelyen maradtak dolgaik őrizetére. (…) A hunok pedig (…) Sicambria alatt átúsztattak a Dunán, azon a részen, ahol most Kelenföld falu fekszik, állítólag éppen emiatt nevezték el ezzel a kifejezéssel. Végül rárohantak az ellenséges hadseregre a Potentiana város melletti síkon, mert ott pihentek sátraikban, hiszen a város nem tudta őket befogadni falai közé. (…) Miután felvirradt a nap, a hunok Tárnokvölgy mezejére ereszkedtek alá. Detre, aki eléggé megriadt e támadás miatt, Matrinusszal együtt a seregnek azzal a megmaradt részével, amelyik Potentiana városában volt, részint pedig Százhalom melletti táborban állomásozott, rárontott a hunokra. Ádáz küzdelem bontakozott ki: itt is, ott is holtan estek össze, mindkét részről hatalmas veszteségeket szenvedtek. (…) A magyarok régi története szerint ebben az ütközetben esett el Keve kapitány és még százhuszonötezer hun; Detre és Matrinus seregéből pedig – nem számítva azokat, akiket sátraikban veszejtett el az éjszakai csata – kétszáztízezren estek el. (…) Mikor a hunok megtudták, hogy ellenségük visszavonult, visszatértek a harcmezőre, összeszedték halottaikat, és Keve kapitány holttestét illő tisztelettel, szkíta szokás szerint méltó módon sírban temették az országút mellett, e nagy esemény örök emlékezetéül egy szobrot, vagyis egy kőoszlopot emeltek, és azt a helyet Keveazónak, vagy Keveházának nevezték el. Egyáltalán nem képtelenség az a gondolat, hogy a mi korunkban ugyanezt a helyet nevezik romlott vagy megváltozott néven – mint ez a magyaroknál szokásos dolog – Keászónak.”[10]

Oláh Miklós Attila című munkájában pedig a következőket olvassuk: „Ebben a csatában, úgy mondják, százhuszonötezer hun veszett oda, egyet a vezérek közül is megöltek, Kevét. (…) Amikor a hunok tudomást szereztek az ellenség megfutamodásáról, visszatértek a csatamezőre, és összegyűjtve övéik tetemeit, elsősorban Keve fejedelemét, szkíta szokás szerint az országút mellett nagy pompával eltemették. Emlékkövet állítottak itt az utókor számára, a történtek emlékezetéül. Ezt a helyet Keveházának, vagyis Keve házának nevezték el, most – a betűket megváltoztatva és összevonva – Kajászónak hívják.”[11] Oláh előadásában a cezumari ütközetben elesett vezéreket, Bélát, Kemét (Keve) és Kajdicsát (Kadicsa) is „a fentebb írt emlékkőnél, Keve sírjában temették el.”[12]

A hun fejedelmek és vezérek temetkezési helyéről szóló, szinte egybehangzó krónikás hagyomány mindenképpen Kajászószentpéter vidékéhez köthető, miként azt az első tudományosnak számító közleményében Szalay József megállapította.[13] Észrevételezi, hogy Podhradszky, a Budai Krónika kiadója ezt a dunántúli Keveházát az alföldi Túrkevével azonosítja kommentárjában, holott előtte helyesen jegyzi meg, hogy a mocsaras Tárnok-völgye egykor Pilis megyéhez tartozott.[14] Kajászóval (Keue Ozou) kapcsolatban megemlíti V. István 1271. évi oklevelét, amelyben a környék neves családjának tagja, a Kurszán/Kartal nemzetség leszármazottja, Wza fia Péter a birtokot a nyúlszigeti apácákra hagyományozta.[15] Kajászót azonban a szigeti apácák egy 1337-ben kelt oklevele Szentivánnal (Zenthyvan) tartja azonosnak.[16] 1354-ben a települést már csak Szentiván néven említik.[17] Viszont 1378-ban már a mai Kajászó (Kayassou) névvel találkozunk.[18] Végül is arra az álláspontra jut, hogy nem Kajászószentpéter, hanem Kajászószentiván volt az eredeti, a krónikákban is szereplő Kajászó helység.[19]

1909-ben Nagy Géza, a Nemzeti Múzeum igazgatóőre tartott helyszíni kiszállást Kajászószentpéteren, ahol többek között egy római fürdő (!?) maradványaira bukkant. Miként írja: „Kajászó-Szent-Péter Baracskától északra, kocsin alig félóra távolságra, a vaáli völgyben fekszik, melyet a középkorban Keveaszónak, Kevevölgynek, később Keázónak, Kajászónak neveztek. Keleti és nyugati oldalon fennsíkba átmenő domb húzódik végig a völgyön, úgy hogy azt a benyomást teszi, mintha kiszáradt folyómeder volna; el is van terjedve az a hiedelem, mintha erre folyt volna valamikor a Duna, csak az a baj, hogy Vaálon túl megszűnik a folyamszerű jelleg s Komárom felé határt szab a Dunával való összeköttetésnek a Vértes hegység.”[20] Egyébként a Keveházához (Keázó) fűződő krónikás hagyományt hiteltelennek tartva megjegyzi: „Ezt a mondát tudvalevőleg az 1217-1222 között készült Hun Krónika őrizte meg, mely Kézai Simon művében s a Képes, Budai, Pozsonyi stb. Krónikában van foglalva.”[21] Szándéka szerint: „… olyan nyomok felől kezdtünk kérdezősködni, melyek alkalmat szolgáltathattak azon monda megalakulására, hogy Keveaszón volt a hun vezérek temetője.”[22]  A Kajászószentpéter déli szomszédságában fekvő, Szentivánt és a Kajászószentpéterre vivő kocsiút mellett található Pusztatemplomot tartotta e szempontból szóba jöhető helynek.[23] Figyelemre méltó az a megállapítása, miszerint a krónikákban említett, Ausztria területén, Tuln mellett folyt cezumari ütközetet az avarok 790. évi Nagy Károllyal vívott csatájával azonosítja.[24] További megfigyelései a környék honfoglalás kori megtelepülésére nézve adnak felvilágosítást.[25] Úgy tűnik azonban, hogy nem talált semmi olyan kőemléket, amelyet a krónikák említenek.

Amikor a Nagy Géza által említett Pusztatemplom utolsó köveit is széthordták, 1925-ben egy nagy, méreteinél fogva ritka feliratos és domborműves kőoszlop került elő, amely Juhász József szerint a Székesfehérvári Szemlében közzétett dolgozata megírásakor „Baracskán, a Hősök terén” hevert.[26] A kő megtalálója és első leírója Polgár Iván volt.[27] Az egykori leírás szerint 170 cm magas és 83x60 cm vastag kőről van szó, amely időközben bekerült a székesfehérvári Szent István Király Múzeumba.[28] A „különös maradványt” előkerülése után nem sokkal megvizsgálta Alföldi András, a budapesti egyetem egykori professzora, akinek a megállapítása szerint az nem más, mint egy Iuppiternek szentelt oltárkő.[29] Az oltárkő mind a négy oldala egykor faragott volt, a negyedik oldallap felirata azonban ma már alig kivehető. A kő három oldalát féldomborművek díszítik, amelyek közül az egyik Minervát ábrázolja kezében lándzsával, a másik Bacchust, a harmadik Iunót ülő helyzetben. Az emlék érdekességét emeli az a körülmény is, hogy a feliratos mező egyik sarkában egy később rávésett (kettős) kereszt volt látható.[30] A negyedik oldalra vésett, ma már alig olvasható felirat szerint valószínűleg Diocletianus császár tiszteletére emelték. Az Itinerarium Antonini szerint említett távolsági adatok Baracska körzetében határozzák meg az Aquincumtól 25 mérföldre fekvő első állomást, amelynek neve Iasulones, amely Gorsiumtól ugyancsak 25 mérföldre feküdt. Az ott előkerült, feltűnően sok katonai vonatkozású kőemlék arra utal, hogy Iasulones kisebb, katonai jellegű állomás lehetett. A két ismert sírkő egyikét Vibius Respectusnak, a cohors I Alpinorum katonájának emelték. Fitz Jenő előadása szerint az előbb említett Iuppiter oltárkő mellett még egy másikról is szó van. [31] Hasonló oltárkövet őriz a tatai múzeum is, az viszont Brigetióból került Tatára.[32] A római oltárkő méretét tekintve alkalmas volna arra, hogy feltételezzük azt, miszerint a késői utókor emlékoszlopot látott benne. Azonban a kő előkerülési körülményei, miszerint a Pusztatemplom romjai közül került elő, nem utalnak arra, hogy az éppen Kézai korában önállóan is látható lett volna. Kézai vagy az állítólagos „hun történet” szerzője pedig nem volt az a körmét piszkáló, fabulázó skribler, aki egy elképzelt történetet konstruált volna egy általa talán nem is látott római oltárkő köré.[33]

[1] Szalay József, Keveháza. Arch. Ért. XIII. (1879) p. 151.

[2] Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Ford.: Bollók János. Bp., 2004. 94-95.

[3] Tudománytár. Szerk.: Lutzenbacher János Budán, 1843. XIV. k. 111.

[4] Magyar Akadémiai Értesítő. VII. évf. Pest, 1847. 283, 285. – Réső Ensel Sándor, Attila sírja. Pest, 1864. 9.

[5] Delejtű. 1858. 202. – Réső Ensel Sándor, Attila sírja. Pest, 1864. 11.

[6] Réső Ensel Sándor, Attila sírja, Pest, 1864. 11.

[7] Uo.

[8] Keveháza. In: Arany János összes művei. Bp., 1953. 6-14.

[9] Réső Ensel Sándor, Attila sírja. Pest, 1864. 8.

[10] Thuróczy János, A magyarok krónikája. Ford. Bellus Ibolya és Kristó Gyula. Bp., 2001. 33- 35.

[11] Oláh Miklós, Attila. Ford. Kulcsár Péter. In: Humanista történetírók. Válogatta, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta: Kulcsár Péter. Bp., 1977. 331, 332.

[12] I.m. 333.

[13] Keveháza. Arch. Ért. XIII. (1879) 151.

[14] I.h.

[15] Dl. 769

[16] OL. Acta Monalium Posoniensium. fasc. 18. Nr. 6.

[17] Uo. fasc. 47. No. 8.

[18] Hazai Okmt. II. 130.

[19] Nagy Géza igazgatóőr jelentése a kájászó-szentpéteri ásatásról. In: Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum 1909. évi állapotáról. Bp., 1910. 143.

[20] Uo. 141.

[21] Uo. 142.

[22] I. h.

[23] Uo. 143.

[24] Uo. 142.

[25] Uo. 143-145.

[26] Juhász József, A baracskai Jupiter oltárkő és Köveaszó (Keveháza). Székesfehérvári Szemle IV. (1934) 78.

[27] Székesfehérvári Szemle I. évf. 7-9. sz. – mely számunkra nem volt fellelhető.

[28] Ltsz.: 59.180.1. – Fitz Jenő, Fejér megye története I/4. 1970. 175. – RIU 1383. – Az adatok Gáspár Dorottya és Maróti Éva  szíves segítségével voltak elérhetők, melyért ezúton mondok köszönetet.

[29] Juhász József, 1934. 78.

[30] I. h.

[31] Fitz Jenő, 1970. 175.

[32] Bíró Endre, Komárom megye a római korban. In: Komárom megye története I. Szerk. Gombkötő Gábor. 1989. 137. o. IV. tábla. – Az emlékre Maróti Éva hívta fel a figyelmemet. Segítségéért ezúton mondok köszönetet.

[33] Eckhardt Sándor, Attila a mondában. In: Attila és hunjai. Szerk.: Németh Gyula. Bp., 1940. 196, 312. – ifj. Horváth János, Itk. 1963. 454.