Magyar őstörténet

Julianus barátai

Julianus barátai

SZKÍTÁK, MÉDEK, SZARMATÁK, HUNOK, MAGYAROK – BŐVÍTETT ÉS ÁTDOLGOZOTT CIKK

2021. október 18. - Benkő István

griff-szkita-nagyszentmiklos1.jpg  

Korábban foglalkoztam a szkíták és szarmaták eredetéről szóló források és egyes képi ábrázolások kapcsolatával. Most kiegészítem a korábbi cikkemben foglaltakat a szkíta-hun-magyar folyamatosságról szóló adatokkal.

A szkíták és szarmaták eredetéről Diodorosz Szikeliotesz (Kr. e. 90 körül – Kr. e. 27 körül) ókori görög történetíró a következőket írja (a történeti forrásra Afrikaans8 nicknevű fórumozó hívta fel a figyelmemet egy index fórumon, amit ezúton is köszönök):

„…[A szkíták] kezdetben az Arares (Arax) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: akkor egy lenézett, hírnév nélküli nép voltak. Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig), és a további területet egészen a Tanaiszig (Don). … Nem sokkal később … kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. … A szkíták királyai egy kolóniát hoztak létére, melynek népét Médiából szállították el a Tanaiszhoz (Don), mely nép a Szauromata (Szarmata) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták..." [DIODORUS 1967: 28-29.]

Az régészeti leleteken látható ábrázolások alapján a szkíták totemállata a szarvas, míg a szarmatáké a griff.

szarvas-kul-oba1.jpg 

Kép: Ezen a szarvas ábrázoláson a szarvas testén látható a griff és a többi totemállat, ami a szkíták által létrehozott többnemzetiségű politikai egységet jelképezi.

Vizsgáljuk meg Diodorosz előzőekben ismertetett leírásának egyes eseményeit és az azokhoz kapcsolódó egyéb történeti forrásokat.

 

  1. Diodorosz: „A szkíták királyai egy kolóniát hoztak létére, melynek népét MÉDIÁBÓL szállították el a Tanaiszhoz (Don), mely nép a Szauromata (Szarmata) nevet kapta.”

 

Ez az esemény akkor történhetett, amikor a szkíták uralkodtak egész Mezopotámián.

Herodotosz a következőket írja a szkíták északról, a Kaukázuson keresztül Mezopotámiába történt betöréséről::

„104. ... A scythak azonban nem törtek be ezen a részen, hanem egy föllebbi, sokkal hosszabb, úton kanyarodva, jobbukon lévén Kaukáz hegye. Itt a Medok megütközvén a scythákkal és meggyőzetvén a csatában, megfosztattak uralmuktól. A scythák pedig egész Ázsiát foglalták el.
[...]
106. A scythák mintegy huszonnyolcz évig uralkodtak Ázsiában ..."
[TÉLFY JÁNOS: GÖRÖG FORRÁSOK A SCYTHÁK TÖRTÉNETÉHEZ, Pest, 1863]

 02-1-kaukazusi-invazio-01_1.jpg

Kép: A szkíták Kaukázuson keresztüli betörése Mezopotámiába az i. e. 7. században és a szarmaták áttelepítése Médiából a Kaukázus északi előterébe.

Szent Jeromos (i. sz. 347-420) 399-ben a hunok 395. évi inváziójához kapcsolódva megemlíti ezt a korábbi betörést „… ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották [Mezopotámiát] és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. ...”

[JEROMOS 77. levél] 

Szt. Jeromos Herodotosz szkítáit azonosítja a hunokkal. Megállapításai némi korrekcióra szorulnak. A hadjáratra nem a méd Dárius, hanem a méd Khsathrita-Phraortés (Uvakhsatra) idejében került sor. A szkíta uralom Média felett nem 20, hanem 28 évig tartott.

A szkíta kronológia az i. e. 653-625 közötti évekről a következőket írja: „Az egységes méd birodalmat létrehozó uralkodó, Khsathrita-Phraortés (Uvakhsatra) Ninive ellen fordul, de az asszírok pártját fogó Madyés (a szkíta Partatua fia) szkíta uralkodó kimmer szövetségeseikkel hátba támadják a médek seregét, és megölik Khsathritát. Közösen feldúlják Kis-Ázsiát, Észak-Szíriát, Föníciát, Damaszkuszt, Palesztinát. Egyiptomban Psammetich fáraó (Kr.e. 663-609) csak pénzzel és ajándékokkal tudja visszafordítani őket. Média és Mannaj országában Hérodotosz szerint 28 évig uralkodnak.”

A szkíták Kaukázuson keresztül indított támadását Rubruk is megemlíti 1255-ben írt útleírásában, ugyanakkor – Szt. Jeromoshoz hasonlóan - azonosítja a szkítákat a hunokkal, továbbá a hunokat azonosítja a magyarokkal:

 „Pascatir, qui est Major-Hungaria. De illa regione Pascatir exierunt Huni, qui postea Hungari, unde est ipsa major Bulgaria. Et dicit Isidorus, quod perniciosis equis claustra Alexandri rupibus Caucasi feras gentes cohibentia transierunt, ita quod usque in Egyptum solvebatur eis tributum.” [NÉMĀTI 1911: 10. skk.] 

„Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok.” [GYŐRFFY 2002:]

 

  1. Diodorosz: „Sok évvel később ez a nép [t. i. a szarmata] megerősödött, végigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták..."

 

Ezekre az eseményekre a méd-perzsa hatalomváltás után kerülhetett sor. Az első perzsa uralkodó, Kürosz halála után a trónutódlási harcokból oldalági rokona, Dárius (i. e. 522 – i. e. 487) került ki győztesen. Uralkodásának kezdetén több lázadást is le kellett vernie, így i. e. 520-ban a médek is fellázadtak ellene. A lázadás leverése után a méd nemesség és papság elhagyta a birodalmat. [LIPCSEI] A médek a Tanaisz mellett élő rokonaikhoz menekülhettek, akik így megerősödve foglalták el a szkíta területeket. Ezzel megkezdődött a Nagy sztyeppén a szarmata korszak (i. e. 4-3. század), melyet  hun korszak követett (i. e. 3.-i. sz. 5. század.

Marcali Henrik a következőket írja az i. e. 520. évi méd lázadásról: "A fenyegető veszedelem arra birta Dareiost, hogy maga lépjen közbe; Artavardiját az ál Smerdis ellen küldötte, maga pedig távozva Babylonból, a Kerend szoroson át Médiába tört, egyesülve Vidarnával, 520 juniusában az ellenséget tönkreverte Kundurus falva mellett. Phraortes észak felé futott alkalmasint azért, hogy a hegyek közé vegye magát s ott folytassa a harczot; azonban Ragá mellett elfogták és Ekbatanába vitték. Kegyetlen büntetés várt rá: levágták orrát, fülét, nyelvét, kitolták a szemét, odalánczolták a palota kapujához, és mikor a nép már eleget gyönyörködött e látványban, karóba húzták; főbb emberei szintén karón vagy hóhér bárdja alatt végezték életöket. .." [MARCALI 1898-1905]

12_3.jpg 

Kép: A Szkíto-szarmata Világ a régészeti leletek alapján a Kárpát-medencétől az Altaj hegységig terjedt.

A szarmaták pusztító támadása szimbólikus formában a képi ábrázolásokon is megjelent.

szarvas-griff_konfliktus1.jpg 

Kép: A szarmaták és szkíták közötti konfliktus szimbólikus ábrázolása egy Fekete-Azovi-teger vidéki, i. e. 4. századi amforán, Csertomlyk halom, Ukrajna. Ermitázs Múzeum, Szentpétervár

 15_4.jpg

Kép: A griff és a szarvas kűzdelme a Nagyszentmiklósi kincsen is megtalálható. Bécs, Szépművészeti Múzeum.

A griffek pusztító támadását ábrázolja az alábbi kép is, de itt a griffek nem szarvasokat, hanem lovakat támadnak:

szkita_nyakek1.jpg

Kép: Az ukrajnai Tolstaya Mogila lelőhelyen talált szkíta nyakék. Ermitázs Múzeum, Szentpétervár.

Összegezve: A történeti források egybehangzó leírásai és azokkal összhangban lévő képi ábrázolások alapján megállapítható, hogy a szkíták i. e. 653-625 között telepíthették át Médiából a szarmatákat a Kaukázus északi előterébe, a Tanaisz (Don) mellé, a Meotisz (Azovi tenger) vidékére, majd „sok év után”, 520 körül erősödhettek meg a szarmaták a méd nemesség hozzájuk történt csatlakozásával, és foglalták el a korábbi szkíta területeket. Ez összhangban van a Kézai Simon által rögzített magyar eredetmondával, a középkori történeti forrásokkal (Isidorus, Rubruk) és dr. Tóth Tibor antropológus és Veres Péter néprajzkutató vizsgálataival is [TÓTH 1969: 85-95. o., VERES 2009: 58. 73-74.]. Mindez megerősíti és történelmi összefüggésekbe helyezi azt a külön – a kapcsolódó cikkekben - ismertetett álláspontot, mely szerint a magyar népnév a médek önelnevezéséből eredhet.

Irodalom:

DIODORUS 1967: 28-29. Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké című művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.

JEROMOS. Szent Jeromos 77. levele, in: hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12

LIPCSEI: Lipcsei Ildikó: Az ókori Irán birodalomszervező dinasztiái - médek és perzsák www.matarka.hu/koz/ISSN_0866-6032/tomus_27_1_2009/ISSN_0866-6032_tomus_27_1_2009_217-236.pdf, hozzáférés: 2009. április 25.

MARCALI 1898-1905: Marcali Henrik: Nagy Képes Világtörténet, Budapest, 1898-1905

NÉMĀTI 1911: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, 1911.

RUBRUK 2002: Rubruk útleírása 1255-ből, in: Győrffy György (szerk., ford.): Julianus barát és a Napkelet felfedezése, Budapest, 2002. http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

TÉLFY 1863: Télfy János: Görög források a scythák történetéhez, Pest, 1863

TÓTH 1969: Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról in: MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.

VERES 2009: Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009

Kapcsolódó cikk:

https://julianusbaratai.blog.hu/2016/06/02/medek_magyarok

https://julianusbaratai.blog.hu/2021/03/10/hunok_akiket_kesobb_magyaroknak_neveztek

https://julianusbaratai.blog.hu/2019/12/24/az_eurazsiai_sztyeppeovezet_nepei_es_az_osmagyarok

 

SZKÍTÁK, MÉDEK, SZARMATÁK, AVAGY EGY TÖRTÉNETI FORRÁS PÁRHUZAMA KÉPEKBEN

A szkíták és szarmaták eredetéről Diodorosz Szikeliotesz (Kr. e. 90 körül – Kr. e. 27 körül) ókori görög történetíró a következőket írja (a történeti forrásra Afrikaans8 hívta fel a figyelmet egy index fórumon, amit ezúton is köszönök):

„…Kezdetben az Arares (Arax) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: akkor egy lenézett, hírnév nélküli nép voltak. Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig), és a további területet egészen a Tanaiszig (Don). … Nem sokkal később …  kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. … A szkíták királyai egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „MÉDIÁBÓL” szállították el a Tanaiszhoz (Don), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták..." [DIODORUS 1967: 28-29. Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.]

A szkíták totemállata a szarvas lehet, míg a szarmatáké a griff

Diodorosz fennt idézett leírása szerint:

„A szkíták királyai egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „MÉDIÁBÓL” szállították el a Tanaiszhoz (Don), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta.”

 Az alábbi képen a szarmas és a griff együtt látható.

szarvas-kul-oba1.jpg

 

„Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták..."

Szkítia földje a régészeti leletek alapján:

12_3.jpg

A griff és a szarvas konfliktusát ábrázolja az alábbi kép:

szarvas-griff_konfliktus1.jpg 

Ugyanez a konfliktus a nagyszentmiklósi kincsen:

 15_4.jpg

 

Kapcsolódó cikk:

 

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/05/21/szkitak_medek_szarmatak

 

TARSOLYLEMEZEK II. RÉSZ

Az I. rész itt olvasható:

https://julianusbaratai.blog.hu/2021/09/06/tarsolylemezek_i_resz

tarsolylemezek_mitikus_allatokkal.jpg

19. Rétközberencs – Paromdomb-szórvány: DIENES 1986, 54. kép; AH 1996, 168.

„Aranyozott bronzlemezből domborított tarsolylemez növényi díszítéssel. Töredékei maradtak meg. … A találó szerint „henger alakú falemezen volt rajt”. A töredékek egyikén valóban látszik egy kis falenyomat.” [ISTVÁNOVITS 2003, 177]

 retkozberencs-paromdomb.jpg

 

 

Tarsolylemez, Rétközberencs Paromdomb. Dienes Ö. István rajza.

 

A rétközberencsi töredékkel kapcsolatban (ISTVÁNOVITS 2003, 177) … komoly kétség merül fel, hogy valóban tarsolylemez volt-e eredetileg. A tárgy anyaga és kialakítása eltérő, a hátlapját és főként a lemez oldalnézeti képét … megvizsgálva valószínűbb az eredeti ásatási megfi gyelés, mely szerint egy henger alakú fából készült tárgyra volt rögzítve, véleményünk szerint tehát más funkciója volt.

[ÚJABB ADATOK A HONFOGLALÁS KORI TARSOLYOK ÉS TŰZKÉSZSÉGEK KLASSZIFIKÁCIÓJÁHOZ VOLGA–KÁMA-VIDÉKI ANALÓGIÁIK FÉNYÉBEN NATALJA B. KRYLASZOVA – Andrej M. BELAVIN – TÜRK Attila, in: AVAROK PUSZTÁI Régészeti tanulmányok Lőrinczy Gábor 60. születésnapjára, Szerkesztette / Edited by Anders Alexandra – Balogh Csilla – Türk Attila Martin Opitz Kiadó – MTA BTK MŐT Budapest 2014, 457.]

 

20. Szolnok – Strázsahalom: FETTICH 1937, 181; AH 1996, 282, 284, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 20, 86. kép.

 

Lelet: tarsolylemez

Nép: honfoglaló magyar

Megtalálás helye: Szolnok-Strázsahalom, Jász-Nagykun-Szolnok megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, Magyarország

Leltári száma: 58.1912.1.

Anyaga: aranyozott ezüst, vörösréz

Leírás: 1912 júniusában Vaszkó Imre kubikostól a gátépítési munkák során talált tárgyakat, mely a tarsolylemezt is tartalmazta, a Nemzeti Múzeum vásárolta meg. A leletek alapján kétségtelen, hogy azok nem egyetlen sírból származnak. Feltehető, hogy egy ismeretlen sírszámú honfoglalás kori temető 3 sírját semmisítették meg.
Előlapja aranyozott ezüstlemez, míg azonos méretű hátlapját két vörösrézlemez alkotja.

Mérete: 143 x 112 mm.

Az előlapot és a hátlapot 18 ezüstszegeccsel illesztették egymáshoz. A fölényes ötvöstechnikai tudással kialakított előlapot először sima szuroklapra erősítették, s az előrajzolt minta alapján a hátteret mélyebbre kalapálták. Ezt követően a levelek középvonalát, valamint a középpontban és a négy sarokban lévő levélmintákat hátulról még jobban kiemelték a lemez síkjából.

Ábrázolás:

szolnok-rajz.jpg

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

szolnok-rt_ho_58_1912_1_nr001.jpg

Irodalom:

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.


Beküldte: Hayducki, mill

Forrás:

http://www.europeana.eu/portal/record/2032009/Hungarian_20National_20Museum_data_hnm_hu_object_1451425.html

 

21. Szolyva/Svalâva: LEHOCZKY 1870, 201–206; AH 1996, 175–178, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 9, 71. kép.

 

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Szolyva (ukránul Свалява / Szvaljava), Kárpátalja, Ukrajna

Kora: X. század

Jelenlegi helye: - 

Anyaga: ezüstlemez aranyozva

Leírás: Az aranyozott ezüstlemez hosszanti tengelye mentén kissé félkörívűen meghajolva került elő. A lemez peremére kannelírozott ezüst szalagot erősítettek. Az öt ezüstszegecs feje háromszirmú levélmintát formáz. A lemez mintázata a galgócival mutat rokonságot: a három függőleges sort alkotó háromlevelű palmetták itt is végtelen hálót alkotnak. Más azonban a felület megmunkálása. Az előrerajzolt minta vonalait itt keskeny élű véső beütögetésével alakították ki. A lemez teljesen lapos, a mintákat domborítással nem emelték ki a háttérből. A palmetták hármas tagolású vízszintes leveleinek a belső sávját, a függőleges leveleknek pedig a keretező sávját párhuzamos ferde vonalakkal töltötték ki. A palmettalevelek visszakanyarodó levélcsúcsát és az erezet vonalait kerek, beütött ponttal zárták le. A vízszintes levelek középütt futó vonalát több esetben nem egyetlen ponttal zárták le, hanem kissé lejjebb a vonal mellett két oldalt még egy-egy poncot ütöttek bele. Ez az úgynevezett “hármas pont” az egyik közép-ázsiai, szogdiai ötvösműhely sajátsága volt, s így fontos utalás honfoglalás kori művészetünk forrásvidékeire. A “végtelen hálót” a minta kétoldali lezárása szemlélteti: az induló félpalmetták a két külső sorhoz kapcsolódnak. A felső sarokban szintén félpalmetta, középütt hatlevelű levélcsokor zárja a kompozíciót.

A szolyvai lemez egyedülálló díszítőeleme a felső szegélyhez erősített, bojtokat utánzó öntött veretsor. (Négy három tagból álló és egy fél ezüstöntvényt szegecseltek fel a felső peremre. Rajtuk fölül pontsorral gyöngyözött vízszintes szalag fut, innen indul a csúcsával lefelé álló háromszög alakú idom, mely alul csúcsos levélalakban, s az ennek két oldalához tapadó kerek szegecsfejekben végződik.)
A tárgy hátoldalán még a múzeumba való bekerülés után is nagy felületen megmaradtak az oxidréteghez tapadt nemezmaradványok, amelyeket a Hampel által közölt rajzok még megerősítettek. Feltűnő, hogy bőrmaradványokról sem Hampel, sem pedig az ásató Lehoczky nem tesz említést. Az utóbbit talán részben ez a körülmény is abban erősítette meg, hogy a lemez a nemezsüveg dísze lehetett. Mindez arra mutat, hogy a szolyvai tarsoly – amelynek fedőlapját e díszes lemez ékesítette – nem bőrből készült, mint általában honfoglalóink tarsolyai, hanem nemezből. Így válik érthetővé a lemez mintázatának fenti értelmezése, a feleslegesnek tűnő felső szegélyminta alkalmazása.

Ásató régész: Lehoczky Tivadar

Ásatás éve: 1870.

Ábrázolás:

szolyvai2.jpg 

Ábrázolás forrása:

http://www.tarsolyosok.hu/szolyvai.htm

Huszka József: A magyar turáni ornamentika története (reprint). Budapest, Huszka Csaba, 1996.

Irodalom:

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

 

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996.

Beküldte: Karoldu, mill

Forrás:

http://josamuzeum.hu/regeszet/rolunk/lektur/tarsolylemezek-a-megyebol/szolyva/

Fodor István (szerk.): Honfoglaló magyarság. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.

Fotók: Hapák József

Forrás:

http://www.tarsolyosok.hu/szolyvai.htm

Fodor István (szerk.): Honfoglaló magyarság. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.

Fotók: Hapák József

22. Tarcal – Rímai dűlő 4. sír: JÓSA 1895, 75–76; AH 1996, 120, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 1, 64. kép.

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tarcal, Rima dűlőben 1894 őszén szőlőtelepítés közben találtak négy honfoglalás kori sírra. A feltárásánál nincs szakember jelen. A tarsoly a 4. sz. lovas sírból került elő.

Hátlapja vörösréz, előlapja ezüst, aranyozott, melyeket az előlap öntött ezüstszalag peremének szegecsei rögzítenek egymáshoz. Feltehetően felső-tisza-vidéki. A mintázatot hegyes eszközzel karcolták a fémbe, majd poncvésővel alakították ki. A domborodó hatást a háttér visszakalapálásával érték el.

 tarcal-rimaidulo-mnm.jpg
 

Tarcal-Rimai-dűlő aranyozott ezüst tarsolylemeze (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest)

23. Tiszabezdéd – Harangláb dűlő 8. sír: JÓSA 1896, 398–400, 398: VIII. sír; AH 1996, 180–184, Fig. 1–4; BOL[1]LÓK 2015, 429–501, I. tábla 14.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Tiszabezdéd-Harangláb-dűlő, I. sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, Magyarország

Leltári száma: 86.1896.236.a.

Anyaga: aranyozott vörösréz lemez

Leírás: 

A temető leggazdagabb mellékletű férfisírjából, a bal kar alatt találták bőrtarsolyát, amely egykor övéről függött alá. A különböző apró tárgyak számára (tűzkészség stb.) szolgáló tarsoly fedőlapját gazdagon díszített aranyozott vörösréz lemez fedte. Viszonylag jó állapotban menekült meg az enyészettől a bőr fedőlap is, amelyhez a lemezt hozzáerősítették. A fedőlap lemez felőli belső oldala látható, a lapot tarsolytesthez rögzítő vékony zárószíj megmaradt szakaszával együtt. E zárószíj fölül az övhöz erősített függesztőszíjhoz csatlakozott. (Vagy mindkét funkciót egy szíj látta el.) A tarsoly fölött lévő – szintén megmaradt -szakaszát négyszögletes ezüstveret díszítette, amelyet átlós irányban nielloberakás ékesített. A zárószíj végét szintén nielloberakásos szíjvég zárta.
A tarsoly alakja némileg különbözik a többi ismert honfoglalás kori tarsolyunkétól: azoknál jóval szélesebb. A tarsoly testének hátoldalát pereme mellett gömbösfejű szögekkel erősítették meg.
A bőrtarsoly fedelére apró szegecsek segítségével erősítettek fel dúsan aranyozott vörösréz lemezt. (A szegecsek nyomát a lemez peremén lévő lyukak mutatják.) Az egykori ötvösmester a lemezre először felrajzolta a mintát, majd vésővel alakította ki annak körvonalait. Ugyanezzel a szerszámmal dolgozta ki a levelek széleit, erezetét, a két állatalak testének tagolását, s a közepütt lévő kereszt felületét. A hátteret poncolóvas beütögetésével apró köröcskékkel töltötte ki. A mintát a háttérből domborítással is kiemelték.
Az ábrázolás egyes motívumai feltehetők a korabeli keleti, iráni, sztyeppi és bizánci művészeti emlékeken, ötvösműveken, falfestményeken és textíliákon. A mustra legmagasabb elemét alkotó ágas-leveles csokrok, más néven palmetták, honfoglalóink mintakincsének leggyakoribb eleme. Minden bizonnyal hitvilági hátteret sejthetünk megjelenésében: a honfoglaló magyarok sámán- vagy más néven táltoshitének legfontosabb elemét, a világi rétegeket egybefogó világfát vagy életfát jelképezte. A középütt szétváló, majd újraegyesülő levelek alkotta rombusz alakú tér lemezünkön alighanem a fa törzsének odvát szemlélteti, ahol népmeséink hagyománya szerint a segítő szellemek tanyáznak. Itt egy keresztet, a kereszténység jelképét látjuk a mezőben. Az írott kútfőből egyértelműen kiviláglik, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt, a levédiai és etelközi szállásokon megismerkedett a kereszténységgel a térítő bizánci papok révén. A kereszt ábrázolása önmagában azonban még nem bizonysága annak, hogy a Bezdéden eltemetett honfoglaló keresztény hitet vallott volna.
A rombusz alakú keretet felül közrefogó két mesebeli állatalak az iráni hitvilág pávasárkányára (szenmurv) emlékeztet. Alakjukat nyilvánvalóan valamelyik perzsa, vagy bizánci kelméről másolhatta a magyar ötvös. Ugyanakkor az ábrázolás egésze magyar ízlésben fogant. Joggal feltehető, hogy a bezdédi tarsolylemez az egyik legkorábbi honfoglalás kori ötvösremek, s még a honszerzés előtt a keleti, etelközi szállásokon készült. Erre utal az is, hogy a tarsoly zárószíját díszítő két niellos veret normann mesterekre vall, ebben az időben több műhelyt hoztak létre a keleti szláv területeken. Etelközi magyar mester munkája lehet az egyetlen Kelet-Európából, a középső Volga-vidékről ismert cseremiszföldi tarsolylemez is. (Itt az életfát két oroszlán fogja közre.)
A bezdédi lemez elvezet bennünket a honfoglaló magyar művészet kialakulásának forrásvidékeire is: a sztyeppi, közép-ázsiai, iráni és bizánci területekre. E vidékeken azonban csupán a magyar ötvösség és díszítőművészet egyes elemeit találhatjuk, őseink művészete ezen elemekből sajátos arculatúvá formálódott, amelynek gondolati hátterét a magyar hitvilág alkotta, amely sokrétegű szövevényében nem egyszer befogadta és átértelmezte a nagy világvallások jelképeit is.

Mérete: 13,6 x 15,6 cm.

Ásató: Jósa András, Vidovich László

Ásatás éve: 1896.

Ábrázolás:

tiszabezdedi-gallerwin.jpg

A tiszabezdédi Harangláb 8. sír tarsolylemeze (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest)

Ábrázolás forrása: Gáll Erwin: A hatalom forrása és a magyar honfoglalás, Budapest, 2019. 127.

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

tiszabezded-bollok1.jpg 

Irodalom:

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996.

Beküldte: Karoldu, mill

 

Forrás:

http://josamuzeum.hu/regeszet/rolunk/lektur/tarsolylemezek-a-megyebol/tiszabezded/

Fodor István (szerk.): Honfoglaló magyarság. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.

Fotó: Hapák József

http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/15.html
Bárányné Oberschall Magda: A kézművesség első nyomai. In: Magyar művelődéstörténet – a Magyar Történelmi Társulat megbízásából szerkesztette Domanovszky Sándor – Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1939–1942.

 

24. Tiszaeszlár – Bashalom I. temető D. sír: DIENES 1956, 245–275; AH 1996, 185–187, Fig. 1.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Tiszaeszlár - Bashalom, D sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye

Anyaga: ezüstlemez

Leírás: erősen töredezett állapotú, vékony ezüstlemezből készült tarsolylemez. Előkerülésekor még kissé bemélyített szélű, kissé aranyozott felületű levélalakok voltak kivehetők. A hátlemezhez szegecsekkel erősítették, néhány lyuk még látszik a töredék peremén.
A tarsoly zárószíjának felső részére helyezte el a Jósa András Múzeum munkatársa a B. sírból származó kis szív alakú ezüstveretet, amely valóban hasonló funkciót tölthetett be, csak egy díszítetlen tarsolyon.

tiszaeszlar-basahalom1.jpg

Irodalom:

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Beküldte: Karoldu, mill

Forrás:

http://regeszet.josamuzeum.hu/lektur/tarsolylemezek-a-megyebol/tiszaeszlar/

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.
Fotó: Hapák József

http://www.tarsolyosok.hu/tiszaeszlari.htm

 

25. Tiszanána – Cseh tanya 1. sír: DIENES 1964, 89; AH 1996, 412–413, Fig. 1; RÉVÉSZ 2008, 284–285, 71. tábla.

 

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: 1. sír, Cseh tanya, Tiszanána, Heves megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, Magyarország

Leltári szám: 60.4.1.A.

Anyaga: ezüst, vörösréz

Leírás: díszítetlen ezüstlemez, a szélein 13 domború fejű szegeccsel, alul és felül a középtengelyben egymással szembeállított csúcsú, háromszirmú ezüstverettel, melyek a hátlappal összefogták az előlapot és a függesztő szíjat is rögzítették. 

A lemezt középen eltörték. A két fele jelenleg összeforrasztott állapotban van.

Mérete: 98x90 mm.A szokásos formájú, de az átlagosnál sokkal kisebb méretű.

Nem díszítő szándékkal készült karcolt mintájú tarsolylemez a tiszanánai. 1958 tavaszán került elő az ottani homokbányában, egy 12-14 éves fiú feldúlt lovassírjából. 


Ezüst tarsolylemez, vörösrézlemezből való hátlappal. Szélein: szemközt nézve jobb oldalt hét, bal oldalt hat domború fejű ezüstszög, amelyeknek az erősítő lapon is átütött végeit elkalapálták. A tárgy hosszanti tengelyében, lenn és fenn, egymással szemben — csúcsos végükkel a lemez belseje felé fordított — levélcsokrot mintázó ezüstveretek. Három ellapított végű aklával vannak felerősítve. Ezekkel a veretekkel rögzítették a tarsoly függesztő-, illetve zárószíját. Erősen rongált darab, megtalálói addig hajlítgatták, míg csak középen ketté nem tört. Méretei: m = 9,8 ; sz = felül 6,2, alul 9 cm. A veretek sz = 2,1; h = 1,4 cm. A félgömbfejű szegek fejének átm = 6—7 mm.

A lemez hosszanti tengelyének két végén — ahol egyes tarsolylemezeken kis rozetták ülnek — itt egy-egy levélcsokor alakú veret kapott helyet. Öt ugyanilyen palmettás veret került elő tarsolylemez kíséretében az eperjeskei 2. sírból. 

tiszananai.jpg 

Irodalom:

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996.

Beküldte: Hayducki, mil 

26. Tuzsér – Boszorkányhegy 6. sír: JÓSA 1900, 222; AH 1996, 204–206, Fig. 6.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Tuzsér-Boszorkánydomb, 6. sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: VIII-IX. század

Jelenlegi helye: Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, Magyarország

Anyaga: előlapja ezüstlemez, hátlapja rézlemez

Leírás: Díszítetlen, sima ezüstlemezből készült tarsolylemez, vele azonos nagyságú vörösréz hátlappal. A két lemezt eredetileg 27 gömbölyű fejű szeggel fogták össze, közülük a felső és az alsó perem közepén lévő szögek rozettás fejűek voltak. A töredékes felső részen mára már mindkét díszes szög kihullott, a feltáráskor még egy megvolt. A bőrtarsoly hátsó alsó peremét vas abroncs erősítette. Valószínűleg a tarsoly zárószíját díszíthette, felső szakaszán a két levélmintás keskeny bronzveret, végét pedig a domború keskeny szíjvég, amelynek gerincén levélszegélyt mintázó szélű árok fut végig, hátoldalán két nittszeggel

Feltáró: Jósa András és Vindovich László 

Feltárás ideje: 1900.

Beküldte: Karoldu

tuzser-boszorkanyhegy.jpg

Forrás:
http://regeszet.josamuzeum.hu/lektur/tarsolylemezek-a-megyebol/tuzser/
Fodor István: A honfoglaló magyarság. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.
Fotó: Hapák József

http://www.tarsolyosok.hu/tuzseri.htm

27. Túrkeve – Ecsegpuszta, Bokros-halom: SZABÓ 1980, 271–293; AH 1996, 294–295, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 19, 85. kép.

 

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Ecsegpuszta, Bokros-halom, mai Ecsegfalva, Békés megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Damjanich János Múzeum, Szolnok, Magyarország

Anyaga: aranyozott ezüstlemez

Leírás: 

Meglelése:1938-ban az erdőtelepítést megelőző talajjavítási munkálatok közben az ásott csatornából kikerült gát egy részének elhordása közben Tóth József erdőmérnök talált rá az agyagrögbe ágyazódott ezüst tarsolylemezre. A leletanyag további részei a II. világháború alatt elkallódtak.

Mérete: 129 x 110 mm.

Technikai kivitele és mintázata sokban emlékeztet a szolnok-strázsahalmi leletre. A hátteret is mélyebbre kalapálták, majd a levelek gerincét hátulról még erőteljesebben kidomborítottak. Ott erősen kiemelkedő levélminták, itt ékkőberakások jelölték a bonyolult növényi kompozíció csomópontjait. A levelek felületét vonalkákkal kitöltött, a levél alakjához idomuló sávokkal tagolták, a kisebb levelek erezetét poncoló vassal alakították ki, végüket nagyobb, beütött ponttal zárták le. A bemélyített hátteret dúsan aranyozták. A lemezt a lapos felületű peremsávban átütött 20 rozettás fejű ezüst nittszeggel erősítették a hátlaphoz.
A lemez középső vízszintes tengelyében kettétörött, egyik sarkánál a széléből hiányzik egy darab. A szegecseiből mára 14 maradt meg.

Beküldte: Hayducki

turkevei.jpg 

Forrás:

http://vilagbiztonsag.hu/keptar/displayimage.php?album=2275&pid=21238#top_display_media

27a Turkeve

Lelet: tarsolylemez

Nép: honfoglaló magyar

Megtalálás helye: ismeretlen, Túrkeve környéke a város határában, Jász-Nagykun-Szolnok megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Finta Múzeum, Túrkeve, Magyarország (?)

Anyaga: vas

Leírás: 

Alakja a tiszabezdédi lemezre emlékeztet, ezért elképzelhető, hogy valaha bőrtarsolyra erősítették, melyhez 5 nittszeg szolgált. A szegek helyét lukak jelzik. Ezenkívül a lemez egyik oldalán csap található, amelynek szintén a felerősítésben lehetett szerepe.

Nem kizárt, hogy e vaslemez nem a bőrtarsoly fedőlapjaként, hanem hátlapként szolgált.

2 mm vastag vaslemezből készült

Mérete: 134 x 137 mm.

turkeveivas.jpg

Irodalom:

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996.

Szabó János Győző: Vasból készült honfoglaláskori tarsolylemez Túrkeve környékéről. In: Győrffy Lajos (szerk.): Emlékkönyv a Túrkevei Múzeum fennállásának tizedik évfordulójára. Túrkeve, 1961. 25-33. o

Beküldte: Hayducki, mill

Forrás:

http://www.tarsolyosok.hu/turkeveivas.htm

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996. Fotó: Hapák József

  

28. Andrejevszkaja scsel.

 

Andrejevszkaja scsel középkori temetője az Északnyugat-Kaukázus előterének dombvidékén található, az Anapa város (Ru, Krasznodari járás) keleti szélén lévő Szu-Pszeh-től 6 km-re, délkeleti irányban (1. tábla). A temetkezőhelyet 1987- ben azonosították, gázvezetékfektetetési munkálatok során. A leletmentést az anapai régészeti múzeum munkatársai végezték el, néhány tárgyat azonban a helyi lakosok szedtek össze, akik aztán beszolgáltatták őket az Anapai Régészeti Múzeumba. Az Sz. G. Bandurko által beszolgáltatott leletek között szerepel egy ezüstlemezes hajfonatkorong;16 egy töredékes ezüst tarsolylemez veretekkel díszítve; egy töredékes szablya, áttört, aranyozott bronz hüvelydíszekkel, keresztvassal, ezüst markolatgombbal, illetve függesztőverettel és hüvelyvéggel; két palmettadíszes aranyozott bronz téglalap alakú övdísz; egy ezüstből öntött vésett palmettamintás, gyöngysorkeretes szíjvég; és egy áttört függesztőveret.

A töredékes tarsolylemez:

 andrejevszkaja.jpg

 

Forrás: https://www.arpad.btk.mta.hu/kutatasi-programok/131-eszak-kaukazusi-regeszeti-kutatoutak/457-2019-az-andrjevszkaja-scsel-feltaras

29. Krjukovo-Kuzsnoje 472. sír: KRYLASZOVA – BELAVIN – TÜRK 2014, 9. kép 1–2.

 

Nem mondható el a jól megőrződött állapot a Krjukovo-Kuzsnoje 472. sírban feltárt, eredetileg jó megtartású lemezes tarsolyról. Erdélyi István 1967ben Morsanszkban a még egészben lévő lemezt tudta lerajzolni, napjainkra azonban mindössze egy maréknyi apró ezüst lemeztöredék maradt meg belőle, jóllehet a tárgy tárolásához külön textilalátétet is készítettek. Annyi azonban még ma is jól kivehet a töredékek fotóin, hogy a tárgy eredetileg ívelt, határozottan bekarcolt mintákkal volt díszítve.

[https://adoc.pub/avarok-pusztai-avarok-pusztai-martin-opitz-kiado-mta-btk-mot.html]

krjukovo-kruzsnoje.jpg  

Forrás: ÚJABB ADATOK A HONFOGLALÁS KORI TARSOLYOK ÉS TŰZKÉSZSÉGEK KLASSZIFIKÁCIÓJÁHOZ VOLGA–KÁMA-VIDÉKI ANALÓGIÁIK FÉNYÉBEN NATALJA B. KRYLASZOVA – Andrej M. BELAVIN – TÜRK Attila, in: AVAROK PUSZTÁI Szerkesztette / Edited by Anders Alexandra – Balogh Csilla – Türk Attila Martin Opitz Kiadó – MTA BTK MÖT, Budapest, 2014. 477.

 

30. Panovó 2. sír: ERDÉLYI 1977, 2. kép; KRYLASZOVA – BELAVIN – TÜRK 2014, 7. kép 1–4.

 Lelet: tarsoly

Nép: mordvin

Megtalálás helye: Panovo, Oroszország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: ismeretlen

Anyaga: bőr

Leírás: Tarsoly


Beküldte: Sdkfz251

panovo-uj1.jpg 

Forrás: Forrás:

http://arpad.btk.mta.hu/lelohelyek/kelet-europa/107-panovo.html

Irodalom

Erdélyi I.:Scythia Hungarica. A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei. Budapest (2008) 70., 138.

Natalja B. Krylaszova – Andrej M. Belavin – Türk Attila: Újabb adatok a honfoglalás kori tarsolyok klasszifikációjához és eredetéhez Volga-Káma-vidéki analógiáik fényében. In: Anders Alexandra–Balogh Csilla–Türk Attila (szerk): Avarok pusztái. Tanulmányok Lőrinczy Gábor 60. születésnapjára. (Opitz Archaeologica 6.) Budapest 2013. 421–457.

Régészet

 

31. Perm: BELAVIN – KRILASZOVA 2011, 243–256; FODOR 2012; KRYLASZOVA – BELAVIN – TÜRK 2014, 3. kép 1.

 

Lelet: lemezes tarsoly

Nép: 

Megtalálás helye: Perm, Oroszország

Kora: IX-X. század

Jelenlegi helye: ismeretlen


Anyaga: aranyozott ezüst

Leírás: lemezes tarsoly


Beküldte: Sdkfz251

perm-50848835363_66418947bf_o.jpg 

Forrás:

https://www.academia.edu/9840577/%C3%9Ajabb_adatok_a_honfoglal%C3%A1s_kori_tarsolyok_%C3%A9s_t%C5%B1zk%C3%A9szs%C3%A9gek_klasszifik%C3%A1ci%C3%B3j%C3%A1hoz_Volga_K%C3%A1ma_vid%C3%A9ki_anal%C3%B3gi%C3%A1ik_f%C3%A9ny%C3%A9ben_The_classifcation_of_Hungarian_Conquest_period_purses_and_tinder_sets_in_the_light_of_analogies_from_the_Volga_Kama_region?auto=download

 

32. Ruszenyiha (Rusenikha): НИКИТИНА 2013, 152–153, 155, Рис. 2/3; FODOR 2017, 3. kép 1.

 

Lelet: lemezes tarsoly

Nép: cseremisz

Megtalálás helye: Ruszenyiha, Oroszország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: ismeretlen


Anyaga: ezüst

Leírás: lemezes tarsoly

A tarsoly lemezének mintája hasonlóságot mutat a vszelovoi lemezzel

ruszenyiha-50849247237_c2b8e75545_o.jpg 

Forrás

http://epa.oszk.hu/00600/00691/00165/pdf/EPA00691_mtud_2017_06_723-731.pdf

  

33. Veszelovo tanya (Szemjonovo mellett) 19. sír: FODOR 2013, 457–470.

 

Lelet: lemezes tarsoly

Nép: cseremisz

Megtalálás helye: Veszelovo, Oroszország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: ismeretlen

Anyaga: ezüst

Leírás: lemezes tarsoly

veszelovo-50848429998_17d65221f0_o.jpg 

Forrás:

http://www.tarsolyosok.hu/etelkozi.htm

http://epa.oszk.hu/00600/00691/00165/pdf/EPA00691_mtud_2017_06_723-731.pdf

 

34–36. Mardzsani-gyűjtemény (Dél-Urál): РУДЕНКО 2016, 76, 78–79, Рис. 12–14; Fodor 2017, 3. kép 2–4.

 

Aranyozott ezüst tarsolylemez Oroszország déli részéről (Mardzsani Gyűjtemény, 9. század vége-10. század elő fele). Felülete gravírozott, egymással szembeforduló oroszlánok és palmetták díszítik. A középütt kivágott zárószerkezetű lemezes tarsolyokat a legkorábbi típusoknak tartja a kutatás, a Kárpát-medencében a banai tarsolylemez tartozik ehhez a körhöz A bőrből készült tarsolyokat az övön viselték, a tűzgyújtáshoz szükséges kovát és taplót, illetve egyéb apró holmikat, pl. borotvát tartottak benne.

mardzsani_gyujtemeny.jpg 

Aranyozott ezüst tarsolylemez Dél-Oroszországból, Mardzsani gyűjtemény, Moszkva,

Fotó: G. Szapozsnyikov

 

37–38. Birka 644. és 819. sír: ARBMAN 1940–1943, Taf. 129/1a–1b. 222–223, 295.

 

Lelet: lemezes tarsoly

Nép: viking

Megtalálás helye: Birka/Björkö Bj 819, Hemlanden, Svédország 

Kora: IX-XI. század

Jelenlegi helye: Historiska museet, Stockholm, Svédország

Anyaga: bronz, fém, bőr, textil

Leírás: Tarsolyt fedő lemez.

Beküldte: Nagy Péter 

birka-bj819.jpg 

Forrás: 

http://vikinghandcraft.blogspot.hu/2012_07_01_archive.html

 http://mis.historiska.se/mis/sok/fid.asp?fid=567133&page=1&in=1 

https://sites.google.com/site/hagyomanyesmultidezo/nyilvanos/katalogus/ferfi-viseletek/ferfi-viseletek/kiegeszitok-es-ekszerek/kiegeszitok/taskak-tarcak/tarsolyok

 

Irodalom

АРМАРЧУК, Е. А. – МАЛЫШЕВ, А. А. 1997 Средневековый могильник в Цемесской долине. Историко-Археологический Алъманах 3. Армавир–Москва. 92–114.

АРМАРЧУК, Е. А. 2003 Памятники Северо-Восточного Причерноморья X–XII. вв. Крым, Северо-Восточное Причерноморье и Закавказье в эпоху средневековья: IV–XIII. века. Москва. 2006 Конская упряжь из могильников Северо-Восточного Причерноморья X–XIII. веков. Москва.

АРМАРЧУК, Е. А. – НОВИЧИХИН А. М. 2004 Украшения конской упряжи X–XII вв. из могильника «Андреевская щель» близ Анапы. Краткие Cообщения Института Aрхеологии. Москва. 216. 59–71.

ДИТЛЕР, П. А. 1961 Могильник в районе поселка Колосовка на р. Фарс. Сборник материалов археологии Адыгеи. Майкоп. 1961. Т. II.

ДЗАТТИАТЫ, P. 2014 Аланские древности Даргавса. Владикавказ.

ЗАВЬЯЛОВ, В. И. 2006 Результаты археометаллографического исследования стремян и удил из могильников Северо[1]Восточного Причерноморья. In: Е. А. Армарчук (Red.): Конская упряжь из могильников Северо[1]Восточного Причерноморья X–XIII веков. Москва. 110–117.

ИВАНОВ, П. П. 1952 Материалы по истории мордвы VIII-XI. вв. [1]. Крюковско-Кужновский могильник. Дневник археол. раскопок П. П. Иванова; Ред. и вступ. статья д-ра ист. наук проф. А. П. Смирнова; Моршан. краевед. музей. Отд. истории края. - Моршанск [б. и.], 1952. - 232 с. : ил.; 32 см.

КОНЬКОВА, Л. В. 2004 Состав металла и технология изготовления украшений конской сбруи из могильника «Андреевская щель. Краткие Cообщения Института Aрхеологии, Вып. 216. Москва. 71–78.

КОРОЛЬ, Г. Г. 2005 Семантика уникального декора предметов конской упряжи XI–XIII. вв. из Северо-Восточного Причерноморья. Этнографическое обозрение 6. Москва. 157–167. 2006 Декор украшений конского убора из могильников Х–XIII вв. Северо-Восточного Причерноморья. In: Е. А. Армарчук, Конская упряжь из могильников Северо-Восточного Причерноморья X–XIII веков. Москва. 127–137. 2008 Искусство средневековых кочевников Евразии. Очерки. Москва, Кемерово.

НИКИТИНА, Т. Б. 2013 Поясные кошельки/сумочки в средневековых могильниках Ветлужско-Вятского междуречья. По[1]волжская археология 2013/2, Казань. 151–161.

НОВИЧИХИН, А. М. 1993 Исследование средневекового могильника Андреевская щель в 1991 и 1992 гг. In: Вторая Кубанская археологическая конференция. Тезисы докладов. Краснодар. 76–77. 1998 Итоги работ археологического отряда Анапского музея в 1991–1995 гг. Древности Кубани (Краснодар) 7. 26–41. 2008 Воинский кенотаф с захоронением боевого коня на средневековом могильнике Андреевская щель. In: О. В. Двуреченский (Red.): Военная археология. Сборник материалов семинара при Государственном историческом музее 1. Москва. 26–41. 2014 Предметы вооружения, воинского и конского снаряжения из разрушенных погребений могильника Андреевская щель. In: О. В. Двуреченский (Red.): Военная археология. Сборник материалов семинара при Государственном историческом музее 3. Москва. 55–93. 2015 Детские погребения средневекового могильника Андреевская щель. Историко-Археологический Алъманах (Армавир–Москва) 13. 99–111. 77

ОРЛОВ, Р. С. 1984 Средневековая традиция художественной металлообработки в X–XI. вв. Культура и искусство средневекового города. (Москва)

ПЬЯНКОВ, А. В. 1988 Средневековый могильник Черноклен из Краснодарского края. XV. «Крупновские чтения». (Махачкала) 2000 Биритуальный средневековый могильник Циплиевский из Западного Закубанья: предварительное сообщение. Вестник Абинского народного музея. Вып. 3. Абинск. 12–25.

ПЪЯНКОВ, А. В. – ЦОКУР, И. В. 2011 О реконструкциях сабли из могильника Колосовка-1 (Адыгея). Военная археология. Сборник материалов Проблемного совета «Военная археология» при Государственном Историческом музее. Выпуск 2. (Москва), 153–167.

ПЪЯНКОВ, А. В. – ХАЧАТУРОВА, Е. А. – ЮРЧЕНКО, Т. В. 2014 Возвращенные сокровища Кубани. Составители: Пьянков А.В., Хачатурова Е.А., Юрченко Т.В. Краснодар: Традиция.

РУДЕНКО, К. А. 2016 Редкие находки эпохи Хазарского Каганата (Заметки о хазарско-венгерском искусстве). Теория и практика археологических исследований 15/3, (Барнаул), 63–82.

УСПЕНСКИЙ, П. С. 2013 МОГИЛЬНИКИ С ТРУПОСОЖЖЕНИЯМИ VIII–XIII. вв. НА СЕВЕРО-ЗАПАДНОМ КАВКАЗЕ (динамика ареала погребального обряда). Российская Археология 2013/4. 86–98. ЧХАИДЗЕ, В.Н. 2008 Таматарха. Раннесредневековый город на Таманском полуострове / Российская Aкад. Наук, Инcтитут Aрхеологии. Москва. 2012 Фанагория в VI–X. веках / Российская Aкад. Наук, Инcтитут Aрхеологии. Москва. AH 1996 The Ancient Hungarians. Exhibition Catalogue (Ed. István Fodor) Budapest.

ARBMAN, Holger 1940 Birka I. Die Gräber. Uppsala. ASADOV, Farda 2012 Khazaria, Byzantium, and the Arab Caliphate: Struggle for control over Eurasian Trade Routes in the 9th–10th centuries. The Caucasus and Globalization 2012. 6/4. 140–150.

BELAVIN, Andrej M. – KRILASZOVA, Natalja B. 2011 Tarsolylemez Perm környékéről. Folia Archaeologica 54. 243–250.

BOLLÓK Ádám 2015 Ornamentika a 10. századi Kárpát-medencében: formatörténeti tanulmányok a magyar honfoglalás kori díszítőművészethez. Budapest.

CALLMER, Johan 1996 Oriental Beads and Europe, A.D. 600–800. In: A. Ellegárd – G. Ákerstrom-Hougen (eds.): Rome and the North. Papers read at a symposium arranged by the Góteborg University, 18-19 November 1993, under the auspices of the ESF project „The Transformation of the Roman World.” Studies in Mediterranean Archaeology and Literature 135. Jonsered. 53–71.

CSALLÁNY Dezső 1970 Weiblicher Haarschmuek und Stiefelbeschläge aus der ungarischen Landnahmezeit im Karpatenbecken. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungariae 22. 269–308.

DI COSMO, Nicola 2014 A Note on the Formation of the “Silk Road” as Long-Distance Exchange Network. In: M. Bulut (ed.): Resilkroad. Istanbul. 17–26.

DIENES István 1956 Un cimetière de Hongrois conquérants à Bashalom (Fouilles exécutées par L. Kiss) Acta Archaeologica Aca[1]demiae Scientiarum Hungariae 7. 245–277.

- 1959 A perbetei lelet. Milyen volt a honfoglaló magyarok öve? Archaeológiai Értesítő 86. 145–158.

- 1964 Honfoglalás kori tarsolyainkról. Folia Archaeologica 16. 79–112.

- 1975 A honfoglaló magyarok és ősi hiedelmeik. In: Hajdú Péter (szerk.): Uráli népek. Budapest. 77–108.

- 1986 A Felső-Tisza vidék a X. században. In: Dercsényi Dezső – Entz Géza (szerk.): Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Budapest. 92–114.

DÓKUS Gyula 1900 Árpádkori sírleletek Zemplén vármegyében. Archaeológiai Értesítő 20. 39–61.

ERDÉLYI István 1977 Az ősmagyarság régészeti emlékei Kelet-Európában. In: Bartha Antal – Czeglédy Károly – Róna-Tas And[1]rás (szerk.): Magyar Őstörténeti Tanulmányok. Budapest. 65–77.

FETTICH Nándor 1931 Adatok a honfoglaláskor archaeológiájához. Archaeológiai Értesítő 45. 48–112. 1937 A honfoglaló magyarság fémművesség. (Archaeologica Hungarica 21.) Budapest. 1942 Die altungarische Kunst. Berlin.

FIGUEIREDO, Ana – VALENTIM, Joaquim Pires – DOOSJE, Bertjan 2015 Theories on intergroup relations and emotions: A theoretical overview. Psychologica 57/2. 7–33.

FODOR István 2012 Őstörténeti viták és álviták. In: Molnár Ádám (szerk.): Csodaszarvas IV. Budapest. 125–146.

- 2013 A veszelovói tarsolylemez. In: Révész László – Wolf Mária (szerk.): A honfoglalás kor kutatásának legújabb eredményei. Tanulmányok Kovács László 70. születésnapjára. Budapest–Szeged. 457–470.

- 2017 Honfoglalás kori tarsolylemezeink és keleti párhuzamaik. Magyar Tudomány 2017/6. 723–731.

FÜREDI Ágnes 2012 Honfoglalás kori tarsolylemez Pest megyében. A Bugyi-Felsőványi 2. sír. Archaeológiai Értesítő 137. 207–234. 2016 Tarsolyok. Rubicon 2016. 7. 66–71.

GHAZARYAN, H. 2013 Soil Resources of Armenia. In: Yusuf Yigini – Panos Panagos – Luca Montanarella (eds.): Soil Resources of Mediterranean and Caucasus Countries. Extension of the European Soil Database. Luxembourg. 2–15.

GREGORATTI, Leonardo 2013 The Caucasus: a communication Space between Nomads and Sedentaries (1st BC–2nd AD). In: Mountain Areas as Frontiers and/or Interaction and Connectivity Spaces. Arachne. 525–540.

HAMPEL József 1900 A honfoglalási kor hazai emlékei. In: Pauler Gyula – Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar honfoglalás kútfői. Budapest. 509–826.

- 1901 Öntőminta tarsolylemez készítésére. Archaeológiai Értesítő 21. 448.

HORVÁTH Ciprián 2004 Adatok a honfoglalás kori kő- és üveg- betéttel díszített fegyverek, tarsolyok és veretek kérdésköréhez. Communicationes Archeologicae Hungariae 2004. 151–171.

ISMAYILOV, Amin 2013 Soil Resources of Azerbaijan. In: Yusuf Yigini – Panos Panagos – Luca Montanarella (eds.): Soil Resources of Mediterranean and Caucasus Countries. Extension of the European Soil Database. Luxembourg. 16–36.

ISTVÁNOVITS Eszter 2003 A Rétköz honfoglalás és Árpád-kori emlékanyaga / Régészeti gyűjtemények Nyíregyházán 2., Nyíregyháza, 161. Tábla, 663

JÓSA András 1895 A tarczali sírleletről. Archaeológiai Értesítő 15. 75–76. 1896 A bezdédi honfoglaláskori temető. Archaeológiai Értesítő 16. 385–412.

- 1900 Emlékek a honfoglalás korából. Archaeológiai Értesítő 20. 214–224.

- 1914 Honfoglaláskori emlékek Szabolcsban II. Archaeológiai Értesítő 34. 169–184, 303–340.

KADA Elek 1912 Kecskemét vidékéről való leletek. Archaeológiai Értesítő 32. 323–329. KAMINSKY, V. N. 1996 Early medieval weapons in the north Caucasus – a preliminary view. Oxford Journal of Archaeology 15/1. 95–105.

KISS Lajos 1920 Eperjeskei honfoglaláskori temető. Archaeológiai Értesítő 39. 42–55.

KISS, Á. – BARTHA, A. 1970 Graves from the Age of the Hungarian Conquest at Вana. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hunga[1]riae 22. 219–260.

Natalja B. KRYLASZOVA – Andrej M. BELAVIN – TÜRK Attila 2014 Újabb adatok a honfoglalás kori tarsolyok és tűzkészségek klasszifikációjához. In: Anders Alexandra – Balogh Csilla – Türk Attila (szerk.): Avarok Pusztái. Régészeti tanulmányok Lőrinczy Gábor 60. születésnapjára. Budapest. 457–496.

LEHÓCZKY Tivadar 1870 A szolyvai hun sír. Archaeológiai Értesítő 3. 201–206.

LO MUZIO, Ciro 2010 Archaeological Traces of Early Turks in Transoxiana: An overview. In: Michael Alram – Deborah E. Klimburg-Salter – Minoru Inaba – M. Pfisterer (eds.): Coins, Art and Chronology II. The First Millennium C.E. in the Indo-Iranian Borderlands. Vienna. 429–442.

NICOLLE, David 1999 Arms & Armour of the Crusading Era, 1050-1350: Islam, Eastern Europe and Asia (Vol 2).

RÉVÉSZ László 1996 A karosi honfoglaláskori temetők. Régészeti adatok a Felső-Tisza vidék X. századi történetéhez. (Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei 1.) Miskolc.

- 2008 Heves megye 10–11 századi temetői. (Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei 5.) Budapest.

SCHULZE-DÖRRLAMM, Mechthild 1988 Untersuchungen zur Herkunft der Ungarn und zum Beginn ihrer Landnahme. Jahrbuch des Römisch-Germa[1]nischen Zentralmuseums Mainz 35. 373–478.

- 2010 Deckel einer Jagdtasche. In: Frings, Jutta (Hrsg.): Byzanz: Pracht und Alltag. München 187.

SZABÓ János Győző 1969 Heves megye régészeti emlékei II. In: Bakó Ferenc (szerk.): Heves megye műemlékei I. Budapest. 41–64.

- 1980 Das silberne Taschenblech von Túrkeve-Ecsegpuszta. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungariae 32. 275–298.

D. SZABÓ László 2013 A „bárándi” tarsolylemez. Debreceni Szemle 1. 125–132.

TAJFEL, Henri 1982 Social Psychology of Intergroup Relations. Annual Review of Psychology Vol. 33. 1–39.

H. TÓTH Elvira 1974 Honfoglaláskori sír Kiskunfélegyházán. Archaeológiai Értesítő 101. 112–126.

- 1976 The Equestrian grave of Izsák-Balázspuszta from the Magyar Conquest. Cumania 4. 141–173.

URUSHADZE, Tengiz F. – GHAMBASHIDZE, Giorgi O. 2013 Soil Resources of Georgia. In: Yusuf Yigini – Panos Panagos – Luca Montanarella (Eds.): Soil Resources of Mediterranean and Caucasus Countries. Extension of the European Soil Database. Luxembourg. 77–96.

VINOGRADOV, V. B. 1983 Altungarische Parallelen zu einigen Gräbern des alanischen Gräberfeldes bei Martan-Ču. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungariae 35/1–2. 213–256.

TARSOLYLEMEZEK I. RÉSZ

A cikk forrásai:

Novicsihin, Andrey – M. Lezsák Gabriella – Gáll Erwin: Tarsolylemeztöredék Andrejevszkaja scselből Gondolatok a tarsolyok kelet-európai és Kárpát-medencei elterjedésével kapcsolatban

https://sites.google.com/site/hagyomanyesmultidezo/nyilvanos/katalogus/ferfi-viseletek/ferfi-viseletek/kiegeszitok-es-ekszerek/kiegeszitok/taskak-tarcak/tarsolyok/lemezes-tarsolyok/eperjekse-ii

https://sites.google.com/site/hagyomanyesmultidezo/nyilvanos/katalogus/ferfi-viseletek/ferfi-viseletek/kiegeszitok-es-ekszerek/kiegeszitok/taskak-tarcak/tarsolyok/lemezes-tarsolyok

 

Az első tarsolylemez 1868 nyarán a felvidéki Galgócon egy árokásáskor került elő. Rómer Flóris régész már a következő évben részletesen ismertette is a megtalált tárgyat, helyesen felismerve annak használati módját – tűzszerszám tartó bőrtarsoly fedőlapja- egyúttal megjegyezve, hogy alakja erősen emlékeztet a huszárok tarsolyának formájára. A későbbiek során az ország területéről több tarsolylemez is előkerült. A Kárpát - medencéből eddig 27 ilyen tarsolylemezt ismerünk, többségét a Felső-Tisza-vidékről. Készítési idejük a 10. század első fele. A régészek megállapítása szerint a tarsolylemez Kárpát-medencei fejlemény, de néhány tarsolylemezt tőlünk keletre is találtak. Ezek azt mutatják, hogy a honfoglalók keleti kapcsolatrendszere nem szakadt meg a Kárpát-medencébe költözéskor.

A tarsolylemezes vagy nemesfém veretes tarsolyokat a honfoglalás korában az előkelő vezetők viselték rangjelzésként. Tűzszerszámokat tartottak bennük. A vékony, könnyebben munkálható ezüstlemezeket finom, egyedi rajzolattal töltötték meg, minden részletét aprólékos gondossággal kidolgozva.

24-1.jpg

Egy 10. századi Kárpát-medencei tarsolylemez párhuzama a nyugat-mongóliai Bajan Ölgij tartomány magyar törzsénél:

A tarsolylemezek motívumkincsének sok esetben előzménye a 6-8. században elterjedt sztyeppei nomád szablyák díszítése. Így például az Etelközi Korobcsinóban (ma Ukrajna) talált szablya hüvelyszáj díszítése a galgóci tarsolylemezen található hálóba rendezett palmetták pontos párhuzama.

korobcsino-galgoc_ornamentika.jpg

 A tarsolylemezek listáját és képeit az alábbiak szerint gyűjtöttem össze:

1. Bana: KIS – BARTHA 1970, 219–270; AH 1996, 362–364, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 8, 70. kép.

Banai tarsolylemez, forrás: https://bana.asp.lgov.hu/honfoglalas-kori-tarsolylemez

 banai_tarsoly.jpg

 

1956 márciusában Savanyú György és Dömötör László kavicsbányászás közben gazdag honfoglalási sírra bukkantak. Feltehető, hogy a kavicsbányászásnak a temető több gazdag sírja áldozatul esett.

Anyaga: Ezüst előlap, vörösréz hátlappal. Mérete: 117x115 mm.
A lelet ma a Magyar Nemzeti Múzeumban található.

 

2. “Báránd”: D. SZABÓ 2013, 125–32; BOLLÓK 2015, I. tábla 5, 67. kép.

A bárándi tarsolylemez a legszebbek közé tartozik díszítésében, kidolgozásában egyaránt. A gyönyörű, növényi ornamentikával díszített tarsolylemezt Bárándon, egy vályogház padlásán találták meg a tető alatti tapasztásban, fél pár vaskengyel mellett, rongyba csavarva. A palmetta ábrázolása gyakori volt a sztyeppei lovas népek kultúrájában, de jelen volt a korabeli Európában, a Földközi-tenger térségében is.

1998-ban felújítást végeztek a házon, így került elő a felbecsülhetetlen kincs. A családi krónika alapján tudjuk, hogy a szépapa rejtette el a kincset a ház padlásán, ugyanis az 1860-as években kubikusként dolgozott a Tisza szabályozásánál, Tiszadada és Tiszadob térségében. Gátépítési munkák közben bukkantak rá, feltételezhetően egy előkelő honfoglaló sírjára. Valószínüleg a sírban volt a nemzetségfő palmettával ékesített szablyája, süvegdísze, ezüsttel kivert készenléti íjtegeze, veretes öve és a temetési szertartáson feláldozott ló maradványai.

A tarsolylemezen kívül nem ismerünk más leletet. Ezidáig nem kerültek elő egyéb tárgyak a sírból, amelyeket a megtalálók egymás között elosztottak, csak ez a Bárándra került honfoglaláskori kincs.

Jelenleg magántulajdonban van, egy banki trezorban őrzik.

 

Bárándi tarsolylemez. Forrás: http://www.sarretikronika.hu/index.php?act=news&action=more&id=9&kat=6

Flórián Péter – Sárréti Krónika

 barandi-tarsolylemez11.jpg

Nagy hasonlóságot mutat a rakamazi, tarcali és az egyik karosi temetőkben talált példányokkal. Valószínüleg ez a négy darab egy műhelyben készülhetett, a fejedelem környezetében dolgozó mester által.

 barandi-tarcali-rakamazi-karosi.jpg

3. Besenyőtelek – Szőrhát: SZABÓ 1969, 55; AH 1996, 383–384, Fig. 1.

 

Honfoglalás-kori leletre bukkantak a község külterületéhez tartozó Szőrháton, a kömlői út melletti homokbányában. Itt nyugat-keleti tájolású sírokat találtak, egyikből lócsontok kerültek elő, illetve ettől kissé magasabban emberi csontváz. A halott koponyája fregmentált volt. A fejéhez hullámdíszes agyagcserepet helyeztek, a medencén aranyozott övdíszek és ezüst tarsolylemez feküdt, a nyílhegyet állítólag függőleges helyzetben találták, ezt feltehetően a sírba belelőtték. A leletek egy része elkallódott.

 

Besenyőteli tarsolylemez

besenyotelki.jpg 

4. Bodrogvécs: DÓKUS 1900, 45–47; AH 1996, 140–142, Fig. 5; BOLLÓK 2015, I. tábla 11, 73. kép.

A jelenleg Szlovákiához tartozó Bodrogvécs község határában fekvő Lecse kocsmával szembeni homokdombon 1897 őszén szőlőaláforgatás során találták a gazdag honfoglalás kori temetőt. A leletek jelentős része elveszett, csak néhányat sikerült megmenteni. Bodrogvécs határában az egyik leggazdagabb X. századi temető pusztult el. A leletek egy része a kassai múzeumba került, illetve jelentős része elkallódott az elmúlt évtizedben.

A lemez előlap aranyozott ezüst, a hátlap vörösréz. A háttér körponcolással ékesített, aranyozott, de nem mélyítették le. Az egymás leveleiből tovább sarjadó palmetták közeit poncolt köröcskék fedik. Tengelyében alul és fölül egy-egy rozettát szegecseltek fel, amelyek a függesztő- és zárószíjat is tartották. A szegélyen körben félgömbfejű ezüstszegecsekkel rögzítették az előlapot a hátlaphoz.

Bodrogvécsi tarsolylemez. Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum

 

Lelőhely:

Več, jelenleg Szlovákia. A község határában fekvő Lecsekocsmával szembeni homokdomb.

Meglelése:

1897 őszén szőlőaláforgatás során találták a gazdag honfoglalási temetőt. A leletek jelentős része elveszett, csak néhányat sikerült megmentenie Szendrei Jánosnak. A következő esztendőben feltárt sírokról nem készült feljegyzés. Bodrogvécs határában az egyik leggazdagabb X. századi temető pusztult el. A leletek egy része a kassai múzeumba került, illetve jelentős része elkallódott az elmúlt évtizedben.

Anyaga:

Az előlap aranyozott ezüst, a hátlap vörösréz.

Mérete:

143x117 mm.

Műhelymunka:

A háttér körponcolással ékesített, aranyozott, de nem mélyítették le. Tengelyében alul és fölül egy-egy rozettát szegecseltek fel, amelyek a függesztő- és zárószíjat is tartották. A szegélyen körben félgömbfejű ezüstszegecsekkel rögzítették az előlapot a hátlaphoz.

Forrás: www.tarsolyosok.hu

bodrogvecsi-tarsolylemez-640x480.jpg 

5. Bugyi – Felsővány 2. sír: FÜREDI 2012, 207–234; BOLLÓK 2015, I. tábla 13; FÜREDI 2016, 70: kép.

 

A Bugyi-felsőványi honfoglalás kori temető és tarsolylemezes sír

Szerző: Füredi Ágnes

2011 márciusában Bugyi és Taksony határában fémkeresőt használó civilek több tucat, a magyar honfoglalás korára keltezhető aranyozott ezüstveretet és ékszert találtak a frissen szántott területen. A leletek régészeti jellegét és tudományos jelentőségét felismerve azonnal felvették a kapcsolatot a Pest megyei múzeumi szervezettel, s nemcsak a tárgyakat adták át a múzeumnak, de a mielőbbi feltárást is azonnal kezdeményezték.

A régészek 2011 áprilisában néhány napos ásatás során hitelesítették a lelőhelyet, és megpróbálták felmérni annak veszélyeztetettségét. A dombtetőn húzott 2 méter széles kutatóárok ÉNy-i végében néhány Ny–K-i tájolású sírfolt rajzolódott ki az altalajban. Az egyik sír igazi meglepetést tartogatott: a 30 és 34 éves kora között elhunyt férfi előkelő rangjára aranyozott ezüstveretes, egyedi szerkezetű díszöve és tarsolyának fedőlemeze utalt. Egyetlen ékszere – az övet leszámítva – egy sima, nyitott ezüst hajkarika volt, ruházatát nem díszítették sem gombok, sem nemesfém ruhaveretek. A temetési rítus részeként lovának feje és lábvégei is a sírba kerültek, közvetlenül a halott íjászfelszerelése fölé, jobb oldalon. A férfit derekára csatolt övvel temették el: bal oldalán eredeti helyzetben, szerves maradványokkal együtt kerültek elő az övet ékítő aranyozott ezüstveretek, a derék jobb oldaláról azonban nagy részük elmozdult, hiányzott. A sírban elszórtan megtalált többi övveret tekintetében nem lehet kizárni a szándékosságot, hiszen a hitvilággal, hiedelmekkel kapcsolatos öltözetrongálásra több példát is ismerünk a korszak temetkezéseiből. Elgondolkodtató azonban, hogy a másodlagos helyen előkerült veretek szinte mindegyike utólagosan átlyukasztott (az övön maradtakkal ellentétben). Az eredeti nittszeg letörése miatt utólag cérnával felvarrt veretek a korhadás folyamán előbb, illetve könnyebben kimozdulhattak helyükről: akár egy föld alatti járatokban mozgó rágcsáló is elsodorhatta őket.

Szerencsés módon eredeti helyén, a jobb csípő mellett került elő az aranyozott ezüstötvözetből készült tarsolylemez. Az övön függesztve hordott tarsoly hosszanti élén állva simult egykori gazdája oldalához, s a benne tárolt tűzcsiholó készlet, a jellegzetes alakú csiholó acél és a kovakő is ránk maradt. A tarsolyt díszítő lemez előlapja finom kidolgozású, harmonikus felépítésű mintázata belső keretes szerkezetű. A függőlegesen tükröződő növényi ornamentika külső sávjában hullámos indákból nyíló félpalmetta-csokrok futnak körbe. A dús díszítés ellenére a lemez nem túlzsúfolt, a külső indás és a sima kerettel leválasztott belső, csak leveles mintázat kiegyensúlyozott kompozíciót alkot, melyet a háttér tűzaranyozásával emelt ki az ötvösmester. A díszített felületet sima szalag fogja körbe, ezen vannak az előlapot a tarsolyfedélhez és a hátlaphoz rögzítő félgömbfejű szegecsek. A felső, alig érzékelhetően kifelé ívelő peremen csak középen van két szegecslyuk – ezek, és alsó párjaik az eredetileg a lemez mögött, az előlap és a hátlap között húzódó zárószíjat rögzítették. Nemegyszer kisebb vereteket raktak a függesztő- és zárószíjakra is – a bugyifelsőványi sírban ezek is előkerültek eredeti helyükön.

A tarsolylemez hosszas, akár évtizedeken is átnyúló használat nyomait őrzi: mechanikus behatás következtében erősen meghajlott, a poncolások mentén néhol kitöredezett. Egykori tulajdonosa próbálta megmenteni: vörösréz hátlemezét gondosan hozzászegecselte – középen, a minta kompozíciójával mit sem törődve. A lemez felső pereménél, hátul vaskos vaslemezből készült kiegészítés is látható, ennek funkciója nem egyértelmű. Talán a letört-elhajlott hátlap helyett próbáltak merevítést adni a tarsolynak ezzel az előlap íveltségéhez egyáltalán nem igazodó, durva megoldással. A „javítás” után még sokáig használatban volt a tárgy, a sérülés miatt kidomborodó részein a díszítés erősen lekopott.

A gyászoló rokonok a halott jobbján a sír aljára tették a nyíltegezt, majd erre fektették rá az íjat, cél felé néző, frontális oldalával a sírfal felé fordítva, felajzatlanul. Végül sor került a harcos hátaslovának részleges eltemetésére is. A megnyúzott ló feje és lábvégei a bőrben maradtak (ez a ló megnyúzásának általános, széles körben alkalmazott módja). Az íj és a nyíltegez maradványai a lócsontok alatt-között bukkantak elő, tehát a lófejet közvetlenül a nyíltegezre és az íjra rakták rá, orrával nyugat felé fordítva, míg a ló lábvégei kissé távolabb, a sír délkeleti sarkába kerültek. A kantárt valószínűleg felülről ráterítették a lófejre, a nyerget pedig a lókoponya és a lábvégek közti területen helyezték el, az ide hajtogatott, összegöngyölt lóbőrre. A lószerszámból megmaradt vaskengyelek és a csikózabla a korszakban általánosan elterjedt, harci helyzetben is használható típusokat képviselnek.

A halott harcos koponyáján apró, ám jellegzetes, mesterségesen kialakított sérülés volt. A fejtetőn ún. jelképes trepanációt (koponyalékelést) hajtottak végre, jóval a harcos halálát megelőzően: 8-9 mm átmérőjű körben sekélyen kivésték – de nem fúrták át – a koponya csontját. A szakértelemmel és gondosan végrehajtott műtét nyoma feltehetőleg sekély bemélyedésként a gyógyulás után is látható volt. A túlnyomórészt a koponyatető közepét érintő beavatkozás a legtöbb, antropológus által megvizsgált 10–11. századi temetőben előfordult, a felnőtt korú férfiak és nők 12-13%-ánál. Az eljárásnak kimutatható orvosi indoka nem volt a csontanyagon, ez azonban nem zárja ki a műtét akár testi, akár lelki jellegű panaszokat orvosló szándékát. A kereszténység felvételét követően megritkult, majd teljesen eltűnt a jelképes koponyalékelés. E tény, valamint az ismert párhuzamok mindenképpen a keletről hozott pogány hagyományokban gyökerező kultikus vagy rituális-orvosi célokat sugallják, de az sem zárható ki, hogy a társadalmi státussal, ma már fel nem deríthető közösségi hagyományokkal függ össze a jelenség.

 

Bugyi-Felsőványi tarsolylemez. Forrás: http://arpad.btk.mta.hu/homepage/14-magyar-ostorteneti-temacsoport/257-bugyi-felsovanyi-tarsolylemezes-sir

bugyi-tarsoly.jpg 

 

6. Dunavecse – Fehéregyháza: KADA 1912, 327–329; AH 1996, 297: Fig., 307–308; BOLLÓK 2015, I. tábla 18, 84. kép.

 

Lemezes tarsoly (Dunavecse - Fehéregyháza)

Lelet: tarsolylemez

Nép: honfoglaló magyar

Megtalálás helye: Kecskemét-Fehéregyháza puszta (korábban: Csanádfehéregyháza), 
Bács-Kiskun megye, Magyarország

 

Kora: X. század

 

Jelenlegi helye: Katona József Múzeum, Kecskemét, Magyarország

Anyaga: aranyozott ezüst előlap, vörösréz hátlap

Leírás: 

1910-ben homokbányászás közben előkerült sír leletei közül csak az 1. sír tarsolylemeze jutott el Kecskemétre, Kada Elekhez, aki további 23 sírt tárt fel a területen. A lemez előkerülésekor pereme több helyütt megsérült. A temető helyét ma már nem ismerjük. A tarsolylemez kivételével a többi lelet a II. világháborúban megsemmisült.

 

Mérete: 135 x 125 mm.

 

Peremére gyöngysort imitáló, lapos ezüst-szalagot szegecseltek. Kétoldalas megmunkálási technikával készült. A palmettacsokrok kontúrozását az előlap felől rovátkolásokkal és poncolásokkal, míg a palmetta- leveleket, illetve a középmező keretét a hátoldal felől alakították ki. A lelet díszítése egyedi, párhuzama nincsen.

 

Ábrázolás:

 

Forrás: https://lh3.googleusercontent.com/-Za2U81EqJkI/VlJeXjCuZwI/AAAAAAAABVA/rOXI76p1nPE/s404-Ic42/feheregyhazi.jpg

 

 dunavecse-feheregyzaza_tarsolylemez1.jpg

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

 

Irodalom:

Bárányné Oberschall Magda: A kézművesség első nyomai. In: Magyar művelődéstörténet – a Magyar Történelmi Társulat megbízásából szerkesztette Domanovszky Sándor – Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1939–1942.

 

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

 

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

 

Beküldte: Hayducki, mill

 

7–8. Eperjeske 2–3. sír: KISS 1920–1922, 42–55; FETTICH 1937, 79–80; AH 1996, 72–75, Fig. 1–2; BOLLÓK 2015, I. tábla 10, 16, 72. kép, 82. kép.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Eperjeske 3. sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: X. század első fele

Jelenlegi helye: Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, Magyarország

 Anyaga: aranyozott ezüstlemez

 Leírás: Ezüstlemez, a háttér aranyozott. Felületét függőlegesen futó sáv osztja két részre. E sáv szegélye vonalkázott díszítésű, közepén csúcsukkal lefelé hajló palmettalevelek sora húzódik. E motívum a hajdani veretes tarsolyok zárószíját idézi, egyik példájaként annak, hogy a tarsolylemez eddigi díszítése textil vagy bőr rátétes előképek felhasználásával alakult ki. E sávra támaszkodnak két oldalt a lendületesen ívelt palmettacsokrok, melyek közé a lemez szegélyéről induló háromlevelű palmetták ékelődnek. A leveleknek csak a felső szegélye vonalkázott, valamint a tövüknél látható ívelt sávok, melyekből az erezetet idéző pontvonalas minta indul. A lemez szegélyét körben félgömbfejű ezüstszegecsek kísérik, melyek a bronz hátlapot az előlaphoz rögzítették. A zárószíjat idéző sáv két végét egy-egy nagyméretű, teljes felületén aranyozott, öntött rozetta díszíti, ezeknek a függesztő és a zárószíj rögzítésében is szerepük lehetett. Feltehetőleg voltak olyan bőrtarsolyok is, melyek a tarsolylemezek módjára záródhattak, nem pedig középen bújtatós verettel. Ezek emlékét őrizheti e két díszítőelemmé vált rozetta. A tarsolylemez mintájának háttere aranyozott, de nem visszakalapált, hanem egy síkban tartott.

 Ábrázolás:

eperjeske_tarsolylemezz.jpg  

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

 

Irodalom:

Bárányné Oberschall Magda: A kézművesség első nyomai. In: Domanovszky Sándor (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1939–1942.

 

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

 

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

 

Beküldte: Karoldu, mill

 

9. Galgóc/Hlohovec: HAMPEL 1900, 530–533; AH 1996, 388–389, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 7, 69. kép.

A galgóci, aranyozott ezüst tarsolylemez végtelen hálóba szőhető palmettás motívumkincse a keleti textíliák, a szogdiai városok freskóinak motívumait idézi. E mintakinccsel a magyarság még keleti szállásain ismerkedhetett meg. Az 1868-ban napvilágra került férfisírban a feljegyzések szerint lócsontokat, valamint egy nyakperecet, fülbevalópárt és egy arab ezüstdirhemet is találtak. Az átfúrt érme Naszribn Ahmed szamanida emír (914–943) verete, amelyet Szamarkandban bocsátottak ki 918–919-ben, utolsó tulajdonosa a 10. század első harmadának végén ruhájára vagy lószerszámára felvarrva viselhette.

Forrás: https://mnm.hu/hu/gyujtemenyek/department-archaeology/honfoglalaskori-gyujtemeny

 galgocitarsolylemez1_1.jpg

10. Izsák – Balázspuszta: H. TÓTH 1976, 141–185; AH 1996, 317–318, Fig. 1.

 

Lelet: tarsolylemez

Nép: honfoglaló magyar

Megtalálás helye: Izsák-Balázspuszta, Bács-Kiskun megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Katona József Múzeum, Kecskemét, Magyarország

Anyaga: ezüst előlap, vörösréz hátlap

Leírás:

Meglelése: 1974. május 18-án szőlőkarók cseréjekor egy honfoglalási sírt bolygattak meg. A munkások a sírt teljesen szétrombolták. Három nittszeg a lemez jobb alsó darabjával együtt a megtaláláskor elveszett. A megtalálók okozta sérülésektől behorpadt, felülete megrepedezett.

Peremét eredetileg felül 5, körben 16 félgömbfejű ezüst nittszeggel keretezték. Hátlapja egyenetlenül kalapált. A függesztő szíj veretét kéregöntéssel készítették.

Beküldte: Hayducki

izsaki_tarsolylemez.jpg

Forrás: https://lh3.googleusercontent.com/-ggVhyirahds/VlJVmZMNrLI/AAAAAAAABUg/O_n8faxB6Fo/s446-Ic42/izsaki.jpg

 

11–12. Karos – II. temető 29., 52. sír: RÉVÉSZ 1996, 21, 26–29, 42. tábla, 80. tábla; BOLLÓK 2015, I. tábla 3, 65. kép.

 

Karosi (29. sír) tarsolylemez

 

Lelőhely:

Borsod-Abaúj-Zemplén megye.

Karos községtől nyugatra egy észak-déli irányú dombvonulat középső homokdombjából került elő a II. temető 29-es sírjából.

Meglelése:

1899-ben 4-6 sírt, 1935 őszén 40-50 sírt mezőgazdasági munkák során semmisített meg a föld tulajdonosa. A II. temető 73 sírját tárta fel Révész László 1986 és 1990 között. A temető rendkívül gazdag volt rangjelző tárgyakban. Három sírból veretes, kettőből lemezzel borított tarsoly látott napvilágot. Kiemelkedő rangú férfi nyugodott az 52. sírban. A III. karosi temető 1988-1990 között került elő.

Anyaga:

Előlap ezüst, aranyozott, hátlap vörösréz.

Mérete:

Tarsolylemez: 128x113 mm; pajzs alakú veretek: 15x10 mm; kis szíjvég: 33x12 mm; csat: 25x11 mm.

Műhelymunka:

E tarsolylemez egy műhelyben készülhetett a Tarcalon és Rakamazon talált darabokkal. Poncolt és vésett palmettamintákat alkalmaztak. A keretet alkotó ezüstszalag hátoldalára forrasztott szegecsek rögzítik egymáshoz a szegélyt, a díszített előlapot és a vörösréz hátlapot. A domború mintát a művész a háttér aranyozásával és visszakalapálásával emelte ki.

karositarsolyl-1.jpg

Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum

Képi világ:

Előlapját öntött és vésett ezüstszalag keretezi, amelyen - a tarsoly felső, egyenes oldalának kivételével - bemélyedő vonulat van. Ezt az árkot szakaszonként egy mélyebb pont töri meg. A tarsoly tengelyében palmettacsokor található. Az egymásba fonódó indaháló tengelyében emelkedik a bimbós, húsos levelekkel ékesített életfa. A függesztőszíjat két, a zárószíjat egy pajzs alakú veret és egy palmettamintás, díszítéssel ellátott szíjvég ékesítette. E szíjvéget húzták át az ezüstcsaton. A honfoglalás kori leletek között meglehetősen ritka emberábrázolásos veret szinte pontosan azonos párhuzamát Tuzsérról és Izsákról is ismerjük.

13–15. Kenézlő – Fazekaszug-I. temető 3. és 14. sír, -II. temető 28. sír: JÓSA 1914, 308–309, 321–322, XIII. kép, XXX. kép; AH 1996, 151–153, Fig. 1, 154, Fig. 8; FETTICH 1931, 84: 54. kép 2; BOLLÓK 2015, I. tábla 4, 12, 66. kép, 66a. kép, 83. kép.

Kenézlői (3.sír) tarsolylemez

 

Lelőhely:

Borsod-Abaúj-Zemplén megye. Kenézlő-fazekaszug dűlőben egy magas homokdombon fekszik az I. temető. Ez a Tökös-tó határa volt mely napjainkra kiszáradt.

Meglelése:

1913-ban szántás közben 3 sírt forgattak ki, majd ugyanebben az esztendőben Jósa András további 22 sírt tárt fel. 1990-ben egy kenézlői lakos arról számolt be, hogy 1919-20 között a helyi földbirtokos, Szalay Géza is feltárt a temető területén legalább 8 sírt, melyben még tarsolyt is találtak. 1920-ban Kenézlő határában újabb honfoglalás kori sírokat bolygattak meg. 1927-ben újabb ásatások kezdődtek.

Anyaga:

Előlapja rosszezüst, hátlapja bronzlemez.

Mérete:

106x103 mm.

Műhelymunka:

Az előlapot és a hátlapot félgömbfejű szegecsekkel fogták össze.

kenezlo-3sir.jpg

Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum

Képi világ:

Az egymástól 20 mm-re elhelyezkedő szegecsek szegélydíszként is szolgálnak. A tarsolylemez közepét egy öntött, háromszög alakú, felül két domború fejű szegeccsel is ékesítették. Erősen töredékes, az alsó negyede hiányzik.

Kenézlői (14. sír) tarsolylemez

Lelőhely:

Borsod-Abaúj-Zemplén megye. Kenézlő-fazekaszug dűlőben egy magas homokdombon fekszik az I. temető. Ez a Tökös-tó határa volt, mely napjainkra kiszáradt.

Meglelése:

1913-ban szántás közben 3 sírt forgattak ki, majd ugyanebben az esztendőben Jósa András további 22 sírt tárt fel. 1990-ben egy kenézlői lakos arról számolt be, hogy 1919-20 között a helyi földbirtokos, Szalay Géza is feltárt a temető területén legalább 8 sírt, melyben még tarsolyt is találtak. 1920-ban Kenézlő határában újabb honfoglalás kori sírokat bolygattak meg. 1927-ben újabb ásatások kezdődtek.

Anyaga:

Előlapja ezüstlemez, hátlapja vörösréz.

Mérete:

118x100 mm.

Műhelymunka:

Az előlapot és a hátlapot sűrűn egymás mellé helyezett félgömbfejű szegecsekkel rögzítették egymáshoz. Valószínű, hogy ugyanaz a mester készítette, mint a kenézlői 28. sír tarsolylemezét.

kenezloi-14sir-uj.jpg

Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum

Képi világ:

A hossztengely két végénél és a lemez felső, egyenes oldalának két sarkánál egy-egy kerek, öntött csillag alakú mintával ékesített rozetta található. A tarsolylemez díszítetlen. A szinte pontos mása a kenézlői temető 28. sírjában volt.

 

16. Kiskunfélegyháza – Radnóti Miklós utca: H. TÓTH 1974, 112–125; AH 1996, 331, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 6, 68. kép.

 

A Kiskunfélegyházi Tarsolylemez 1970 tavaszán került elő a Radnóti Miklós utca 48. szám alatti telken, házalapozás során. A tulajdonos nem jelentette be a talált leleteket, féltve frissen alapozott ingatlanát és beültetett kertjét a várható ásatástól. Ezekről iskoláskorú gyermeke révén Fekete Sándor szerzett tudomást, aki értesítette a Kiskun Múzeumot, valamint az összegyűjtött tárgyakat (vasbaltát, késtöredéket, három ruhafoszlányt, két gombot, nyolc lyukasztott pénzérmét, egy bronztárgyat és a tarsolylemezt) átadta az intézménynek.

kiskunfelegyhaza.jpg 

17. Perbete 3. sír: DIENES 1959, 147, XXVII. tábla 11.

A perbetei (Komárom m.) lelet 1943-ban, a község határának K-i részén, az Érsekújvár és Párkánynána közötti műútszakasz javítási munkálatai közben került elő. Lacza József (Perbete, Kertalja utca 44. sz. alatti lakos) a műút mellett elterülő földjét a komáromi Állami Építészeti Hivatalnak adta bérbe, hogy onnan a műúthoz szükséges homokot termeljenek ki. Itt az ő földjén, a műút 33 km-es szakaszakaszának második (200-as) jelzőkövétől ÉK-i irányban 52 m-re nyitott homokgödörben bukkantak a leletre 1943. aug. 10-én az útépítésnél alkalmazott napszámosok, névszerint Hajtman Kálmán (Ogyalia, Kertalja utca 321.) és Kiszelica József (Perbete, Sallai utca 218. sz. alatti lakosok). Egyikük révén már másnap tudomást vett a leletről a községi csendőrörs s augusztus 14-én kelt átiratukban értesítették a Nemzeti Múzeumot.

 

A tarsoly tartozékai =

1 ) Díszítetlen tarsolylemez töredékei, ezüstből. Néhány jellegzetesebb töredéke alapján a megszokott forma rajzolódik ki. Széleit apró — szabálytalan formájú, laposfejű, 2—3 mm hosszú — ezüstszegecsek ütik át. A szegecsek vége vissza van kalapálva, 22 töredéke van meg. (XXVIT. 1. 11);

2) A tarsoly bőrmaradványai. 4 db (XXIX. t. 11—14);

3) Veretek, feltehetőleg a tarsoly függesztőszíjáról. Ezüstből öntöttek. Szívalakúak, felül aranyozott csatornácskával elkülönített csoppalakú taggal. Ugyanaz a csatornácska a szélek vonalát követve fut tovább, majd lenn csúcsosan magasodik fel. Hátukon fenn két s alul egy szögecs. 2 db, az egyik egy, a másik két helyen utólag átütve. H = 1,7 ; Sz — 1,2 cm. (XXVII. t. 9—10).

[Dienes István: 1959 A perbetei lelet. Milyen volt a honfoglaló magyarok öve? (Der Fund von Perbete. Wie sahen die Gürtel der landnehmenden Ungarn aus?). ArchÉrt 86, 145–158. 1960 ]

 

Kép: Nem áll rendelkezésre

18. Rakamaz – Strázsahalom A. sír: DIENES 1975, 15. kép; AH 1996, 110–111, 113, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 1, 63. kép.

 

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Rakamaz - Strázsadomb, A sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, Magyarorszá

Anyaga: ezüstlemez

Leírás: A bőrtarsoly fedőlapját pompás ötvösmunkával kidolgozott, pajzs alakú ezüstlemez fedte. A lemezre előrajzolt mintát domborították, a hátteret elölről mélyebbre kalapálták. Felületén mesterien komponált növényi mintát alakított ki az egykori ötvös.
A vonalakat vésővel a poncolóvas sűrű beütögetésével alakította ki a biztos kezű ötvösmester, a levelek egyik, vagy mindkét szélét egyenletesen vonalkázott sávval zárta le, hasonlóan kialakított vonalkázott íves sávok törik meg a burjánzó indaszál felületét is.A minták közt bemélyedő hátteret dúsan aranyozták. A lemez szélét ugyancsak aranyozott ezüst szegélyléccel keretezték, a lemez függőleges tengelyén alul és fölül ezen is palmetta mustrát mintáztak, a a szegélyt magát is indaszárnak alakították ki, így ezt bekapcsolták a lemezen kialakított kompozícióba.
Előkerült e lemez bronz hátlapja is, amelyet 18 szegeccsel erősítettek az előlaphoz és a bőrtarsoly fedeléhez. A hátlap függőleges tengelye mentén hátrafelé kidudorodik, jelezvén az egykori zárószíj helyét. A zárószíj kis darabkája is megőrződött.
Feltehetően ugyanehhez a tarsolyhoz tartozhatott annak hátoldalán az alsó, ívelt szegélyt erősítő vaspánt, amelynek hasonmása az egyik tuzséri sírból ismert. A zárószíj felerősítésére szolgálhatott a kis líra alakú ezüstcsat, s e szíj végét ékesíthette az aranyozott ezüst kisszíjvég; hátoldalán három nittszeggel.

Ábrázolás:

rakamaz3.jpg

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

 

Irodalom:

Bárányné Oberschall Magda: A kézművesség első nyomai. In: Magyar művelődéstörténet – a Magyar Történelmi Társulat megbízásából szerkesztette Domanovszky Sándor – Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1939–1942.

 

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

 

Beküldte: Karoldu, mill

 

Forrás:

http://regeszet.josamuzeum.hu/lektur/tarsolylemezek-a-megyebol/rakamaz/

Fodor István (szerk.): Honfoglaló magyarság. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.

Fotó: Hapák József

rakamaz.jpg 

http://www.tarsolyosok.hu/rakamazi.htm

 

 

 

A GRIFF

A griffmadarat általában egy mitológiai, valóságban nem létező állatnak tekintik, amelynek saskeselyű feje és oroszlán teste van. A griff a Kr. e. 4. században megjelenik szkíta állatábrázolás formájában, majd a Kr. u. 9-10. századi magyarsághoz köthető tárgyakon. Írásos formában szerepel Kézai Simon Magyar krónikájában és szájhagyományként fennmaradt a Fehérlófia mondában is. Mindez a szkíta-magyar folyamatosság egyik bizonyítéka.

griff-szkita-nagyszentmiklos1.jpg 

A szkíta griff ábrázolások a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján szereplő griff pontos párhuzamai.

„A kelet-európai tarsolylemezek között tartjuk számon a sajnos töredékes állapotban megmaradt Panovo-i temető 2. sírjából származó leletet. A 9–13. század közé keltezhető temető szaltovói jellegzetességeket is mutató sírjai közt a 10. század második felére keltezhető horizonthoz sorolhatjuk ezt a számunkra fontos sírt. A tárgyat elsősorban a Fettich Nándor által készített (Erdélyi István 1969-es morsanszki felvétele alapján) rekonstrukcióból ismerjük.” [http://arpad.btk.mta.hu/adatbazisok/lelohelyek/kelet-europa/107-panovo.html, hozzáférés: 2021-08-15]

 04-panovo.jpg

A panovoi tarsolylemezen található griff a Lehel kürtjén található griff pontos párhuzama.

05-lehel-kurtje1.jpg

A „Lehel-kürt” kiterített rajza, László Gyula, Lehel kürtje. Jászberény, 1973, 13. old., Jász Múzeum, Jászberény.

A griff és a kerecset Kézai Simon Magyar Krónikájának előbeszédében (prológusában) a következők szerint szerepel:

„... In montibus etiam deserti memorati crystallus invenitur; grifones nidum parant, aves, quas Legisvalk, Hungarice kerechet appellamus, …”

„…Az említett sivatag hegyei között kristály található, és griffmadár fészkel benne, valamint – s ez köztudott – a legerfalc nevű madarak, amiket magyarul kerecsetnek hívnak,…” [Kézai Simon mester Magyar krónikája, ford.: Szabó Károly]

A griffmadár szerepel a Fehérlófia című ősi, mítikus mesénkben is, melynek legalább 50 változatát gyűjtötték össze, és amely a sztyeppei népek mesekincsének fontos része: a magyar változat mellett van oszmán török, ujgur, jugur, kazak, kirgiz változata is. [MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON]

A Fehérlófia monda szövegét az alábbiakban közlöm az Arcanum szöveggyűjteménye alapján:

Fehérlófia

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki:

- Látod, fiam, azt a nagy fát?

- Látom.

- Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét.

A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta.

Erre azt mondta neki a fehér ló:

- No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm.

Azzal megdöglött. A fiú elindult világra. Amint ment, mendegélt, előtalált egy rengeteg erdőt, abba be is ment. Csak kódorgott, csak bódorgott, egyszer egy emberhez ért, ki a legerősebb fákat is úgy nyűtte, mint más ember a kendert.

- Jó napot adjon Isten! - mondja Fehérlófia.

- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.

- Gyere no, én vagyok!

Megbirkóztak. De alig csavarított egyet Fehérlófia Fanyűvőn, mindjárt a földhöz vágta.

- Már látom, hogy erősebb vagy mint én - mondja Fanyűvő. - Hanem tegyük össze a kenyerünket, végy be szolgálatodba. - Fehérlófia befogadta, már itt ketten voltak. Amint mentek, mendegéltek, előtalálnak egy embert, aki a követ úgy morzsolta, mint más ember a kenyeret.

- Jó napot adjon Isten - mondja Fehérlófia.

- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.

- Gyere no, én vagyok!

Megbirkóztak. De alig csavarított Fehérlófia Kőmorzsolón hármat-négyet, mindjárt a földhöz vágta.

- Már látom, hogy teellened nem csinálhatok semmit - mondja Kőmorzsoló. - Hanem tudod mit, végy be szolgálatodba, hű szolgád leszek halálig.

Fehérlófia befogadta; már itt hárman voltak. Amint mentek, mendegéltek, előtaláltak egy embert, aki a vasat úgy gyúrta, mint más ember a tésztát.

- Jó napot adjon Isten! - mondja Fehérlófia.

- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.

- Gyere no, én vagyok!

Sokáig birkóztak, de nem bírtak egymással. Utoljára Vasgyúró gáncsot vetett, földhöz vágta Fehérlófiát, erre ez is megharagudott, felugrott, s úgy vágta a földhöz Vasgyúrót, hogy majd oda ragadt. Ezt is szolgálatába fogadta; már itt négyen voltak.

Amint tovább mennek, mendegélnek, rájok esteledett, ők is megtelepedtek, kunyhót csináltak. Másnap azt mondja Fehérlófia Fanyűvőnek:

- No, te maradj itt, főzz kását, mink elmegyünk vadászni.

Elmentek. De alighogy tüzet rakott s a kásafőzéshez fogott Fanyűvő, ott termett egy kis ördög; maga nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte. Fanyűvő nem tudott hova lenni ijedtében, mikor meglátta, hát még mikor rákiáltott:

- Én vagyok Hétszűnyű Kapanyányimonyók, add ide azt a kását, ha nem adod, a hátadon eszem meg!

Fanyűvő mindjárt odaadta. Hétszűnyű Kapanyányimonyók megette, azzal visszaadta az üres bográcsot. Mikor hazajöttek a cimborák, nem volt semmi ennivaló, megharagudtak, jól eldöngették Fanyűvőt, de az nem mondta meg, hogy mért nincs kása.

Másnap Kőmorzsoló maradt otthon. Amint elkezdte főzni a kását, odament őhozzá is a Hétszűnyű Kapanyányimonyók, és kérte a kását:

- Ha ide nem adod, a hátadon eszem meg! - De Kőmorzsoló nem adta, Hétszűnyű Kapanyányimonyók sem vette tréfára a dolgot, lenyomta a földre, hátára tette a bográcsot, onnan ette meg a kását.

Mikor a többi három hazafelé ment, Fanyűvő előre nevette a dolgot, mert tudta, hogy Kőmorzsolótól is elveszi a kását Hétszűnyű Kapanyányimonyók.

Harmadnap Vasgyúró maradt otthon.

De a másik kettő se neki, se Fehérlófiának nem kötötte az orrára, mért maradtak két nap kása nélkül.

Ahhoz is odament Hétszűnyű Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem adta, a meztelen hasáról ette meg. Amint a többi három hazajött, ezt is jól elpáholták.

Fehérlófia nem tudta, mért nem csinált egyik se kását. Negyednap maga maradt otthon. A többi három egész nap mindig nevette Fehérlófiát, tudták, hogy ahhoz is odamegy Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert Fehérlófia megkötözte a szakállánál fogva egy nagy fához.

Amint a három cimbora hazaért, mindjárt feltálalta a kását. Amint jóllaktak, megszólalt Fehérlófia:

- Gyertek csak, mutatok valamit.

Vezette volna őket a fához, amelyikhez Hétszűnyű Kapanyányimonyókot kötötte, hát látja, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával.

Mindjárt elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap, hét éjjel, akkor találtak egy nagy lyukat, amelyen a másvilágra ment le Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Tanakodtak, mitévők legyenek, utoljára arra határozták, hogy lemennek.

Fanyűvő font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból, s azon leeresztette magát. De meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a kötelet. Alig ért le negyedrészére a mélységnek, megijedt, felhúzatta magát.

- Majd lemegyek én - mondja Kőmorzsoló. De a harmadrészéről az útnak ő is visszahúzatta magát.

Azt mondja Vasgyúró:

- Ejnye, be gyávák vagytok! Eresszetek le engem! Nem ijedek én meg ezer ördögtől sem!

Le is ment fele útjáig, de tovább nem mert, hanem megrángatta a gúzst, hogy húzzák fel.

Azt mondja Fehérlófia:

- Eresszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét!

Bezzeg nem ijedt meg! Lement a másvilágra, kiszállt a kasból, elindult széjjelnézni. Amint így kódorog előre-hátra, meglát egy kis házat, bemegy bele, hát kit lát? Nem mást, mint Hétszűnyű Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuckóban, kenegette a szakállát meg az állát valami zsírral; a tűzhelyen ott főtt egy nagy bogrács kása.

- No, manó - mondja neki Fehérlófia -, csakhogy itt vagy! Másszor te akartad az én kásámat megenni a hasamról, majd megeszem én most a tiedet a te hasadról.

Azzal megfogta Hétszűnyű Kapanyányimonyókot, a földhöz vágta, hasára öntötte a kását, úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához kötötte, s odább ment.

Amint megy, mendegél, előtalál egy várat rézmezővel, rézerdővel körülvéve. Amint meglátta, mindjárt bement bele; odabent egy gyönyörű királykisasszonyt talált, aki nagyon megijedt, amint meglátta a felvilági embert.

- Mit keresel itt, felvilági ember, ahol még a madár se jár?

- Hát biz én - felelt Fehérlófia - egy ördögöt kergettem.

- No, hát most jaj neked! Az én uram háromfejű sárkány, ha hazajön, agyonvág. Bújj el hamar!

- Nem búvok biz én, megbirkózom én vele.

Arra a szóra ott termett a sárkány.

- No, kutya - mondja Fehérlófiának -, most meg kell halnod! Hanem viaskodjunk meg a rézszürűmön.

Meg is viaskodtak. De Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt, s levágta mind a három fejét. Azzal visszament a királykisasszonyhoz. Azt mondja neki:

- No, most már megszabadítottalak, királykisasszony, jere velem a fel-világra!

- Jaj, kedves szabadítóm - felel a királykisasszony - van nekem idelent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el; szabadítsd meg őket, neked adja az édesatyám a legszebb lányát meg fele királyságát.

- Nem bánom, hát keressük meg.

Elindultak megkeresni. Amint mennek, találnak egy várat ezüstmezővel, ezüsterdővel körülvéve.

- No, itt bújj el az erdőben - mondja Fehérlófia -, én majd bemegyek.

A királykisasszony elbújt, Fehérlófia meg elindult befelé. Odabent egy még szebb királykisasszonyt talált, mint az első. Az nagyon megijedt, ahogy meglátta, s rákiáltott:

- Hol jársz itt, felvilági ember, hol még a madár se jár?

- Téged jöttelek megszabadítani.

- No, akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hatfejű sárkány, ha hazajön, összemorzsol.

Arra a szóra ott termett a hatfejű sárkány. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.

- Hej, kutya - mondja neki -, te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell halnod! Hanem gyere az ezüstszürűmre, viaskodjunk meg!

Azzal kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia győzött, földhözvágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a két királykisasszonyt, s így hárman útnak indultak, hogy a legfiatalabbat is megszabadítsák. Amint mennek, mendegélnek, találnak egy várat aranymezővel, aranyerdővel körülvéve. Itt Fehérlófia elbújtatta a két királykisasszonyt, maga meg bement a várba. A királykisasszony majd meghalt csodálkozásában, amint meglátta.

- Mit keresel itt, ahol még a madár se jár? - kérdi tőle.

- Téged jöttelek megszabadítani - felelt Fehérlófia.

- No, akkor hiába fáradtál, mert az én uram egy tizenkétfejű sárkány, aki ha hazajön, összevissza tör.

Alig mondta ezt ki, rettenetes nagyot mennydörgött a kapu.

- Az én uram vágta a buzogányát a kapuba - mondja a királykisasszony -, mégpedig tizenkét mérföldről. De azért ebbe a nyomba itt lesz. Bújj el hamar!

De már akkor ha akart volna, se tudott volna elbújni Fehérlófia, mert a sárkány betoppant. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.

- No, kutya, csakhogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért, ha ezer lelked volna is, meg kellene halnod! Hanem gyere aranyszürűmre, birkózzunk meg! Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire se menni. Utoljára a sárkány belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, belevágja a sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, belevágja Fehérlófiát hónaljig; már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott, s belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét.

Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három királykisasszonyt. Elérkeztek ahhoz a kosárhoz, amelyiken Fehérlófia leereszkedett, próbálgatták minden módon, hogy férhetnének belé mind a négyen, de sehogy se boldogultak. Így hát Fehérlófia egyenként felhúzatta a három királykisasszonyt, ő maga meg várta, hogy őérte is eresszék le a kosarat. Csak várt, csak várt, három nap, három éjjel mindig várt. Várhatott volna szegény akár ítéletnapig is. Mert amint a három szolga felhúzta a három királykisasszonyt, arra határozták, hogy ők magok veszik el a három királykisasszonyt, s nem eresztik megint a kosarat Fehérlófiáért, hanem otthagyják őt a másvilágon. Mikor Fehérlófia már nagyon megunta a várakozást, kapta magát, elment onnan nagy búslakodva. Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső, ő is hát belehúzta magát a szűrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami fedelet keresni, ami alá behúzódjék. Amint így vizsgálódik, meglát egy griffmadárfészket három fiókgriffmadárral; ezt nemcsak hogy el nem szedte, de még betakarta szűrével, maga meg bebújt egy bokorba. Egyszer csak jött haza az öreg griffmadár.

- Hát ki takart be benneteket? - kérdi a fiaitól.

- Nem mondjuk meg, mert megölöd.

- Dehogy bántom! Nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni.

- No, hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső, hogy levehesse a szűrét rólunk.

Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától:

- Mivel háláljam meg, hogy megmentetted a fiaimat?

- Nem kell nekem semmi - felel Fehérlófia.

- De csak kívánj valamit; nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam.

- No, hát vigy fel a felvilágra!

Azt mondja rá a griffmadár:

- Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát; kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy számba. Ha nem teszel, levetlek.

Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordul a griffmadár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret, aztán balra, akkor meg egy oldal szalonnát. Nemsokára megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lábszárát adta neki.

Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába.

Itt benyúlt a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának.

- No - mondja neki -, amiért olyan jószívű voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg.

Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette - tán nem is hinnétek, ha nem mondanám -, egyszerre kinőtt keze-lába! De még azonfellül hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt.

A griffmadár visszarepült az alvilágba. Fehérlófia meg útnak indult megkeresni három szolgáját. Amint megy, mendegél, előtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a gulyást:

- Kié ez a szép gulya, hé?

- Három úré: Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyűvő uraké.

A gulyás útba igazította, el is ért nemsokára a Vasgyúró kastélyához, bement belé, hát majd elvetette a szeme fényét a nagy ragyogás, de ő csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, aki mikor meglátta Fehérlófiát, úgy megijedt, hogy azt sem tudta, leány-e vagy fiú. Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyethalt. Azután fogta a királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az is meg Fanyűvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia feljött a másvilágról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjokhoz.

Az öreg király rettenetesen megörült, amint a leányait meglátta. S hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, s még máig is élnek, ha meg nem haltak. [https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Szoveggyujtemeny-szoveggyujtemeny-1/a-magyar-oskolteszet-emlekei-2/magyar-mese-es-mondavilag-29/feherlofia-467/, hozzáférés: 2021-08-15]

Kapcsolódó cikk:

https://julianusbaratai.blog.hu/2021/10/18/szkitak_medek_szarmatak_-hunok_magyarok_bovitett_es_atdolgozott_cikk

 

A NYEST.HU BASKI IMRE - KAZAK MAGYAROKKAL KAPCSOLATOS - ELMÉLETÉRŐL

A Rénhírek tudományos weblap először 2008. szeptember 5-én foglalkozott az ősmagyarok mai maradéka között Benkő Mihály által folytatott kutatásokkal: 

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/10/20/keleti_magyarok_nyomaban_politika_es_tudomany

A Rénhírek jogutóda, a nyest.hu 2013. február 1-i kelettel visszatér a kutatásokra, pontosabban Baski Imre azokkal kapcsolatos véleményére:
„…A Csodaszarvas 3. kötetében (Budapest, 2009) egy új rovatot is találunk, címe: Viták és vélemények. Baski Imre írása a kazahsztáni madijarokról szól, akik szerinte nem magyarok, mert nevük nem a magyar népnévből származik (Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál?, 189-208.). A madijar a Muhammad-i-yar névből vezethető le, eredeti jelentése 'Mohamed barátja, követője'. A példák meggyőzőek. A nyelvi adatok alapján Baski Imre megkérdőjelezi a madijar eredetmondák magyarokra vonatkoztatható állításait, valamint nem hisz a madijarok és a honfoglaló magyarok közti genetikai kapcsolatban sem. EZ AZONBAN SÚLYOS MÓDSZERTANI HIBA, EBBEN A KÉRDÉSBEN A FOLKLORISTÁK ÉS A PALEOGENETIKUSOK AZ ILLETÉKESEK. (Kiemelés tőlem – B. I.) Érveit Baski Imre újra publikálta a Nyelvtudományi Közlemények 107. kötetében (A kazak madijar nemzetségnév és a magyar népnév állítólagos közös eredetéről, 2010-2011, 95-130.)….”
/Zergenyei: A Csodaszarvas újabb regéi, Nyest.hu 2013. február 1./
EHHEZ A KÖVETKEZŐKET TESSZÜK HOZZÁ:
Nyilvánvaló, hogy nem lehet egyszerre igaza a Somfai Kara Dávid sehol nem publikált, Veres Péter által felkarolt ötletét feldolgozó Baski Imrének és Tóth Tibornak, Benkő Mihálynak és Bíró András Zsoltnak.
Ezért súlyos hiba, hogy azok a tudománytörténeti előzmények, melyeket Bíró András Zsolt vizsgálatai megerősítettek és amelyek a keleti magyarok kérdését antropológiai, történelmi, néprajzi összefüggéseiben mutatják be, megemlítésre sem kerülnek. A kérdéshez kazak részről többek között Ajbolat Kuskumbayev, egyetemi tanár, a történettudományok doktora, az Arany Horda korának neves kazak kutatója, (származására nézve maga is kipcsak-magyar) is állást foglalt. A kazak tudós szerint kizárt a lehetősége a kazak-magyarok elnevezése Muhammadjar személynévből történő származtatásának. A török törzsi-nemzetségi nomenklatúrákban rövidített nevekből (becenevekből) kialakult törzsnevekre, nemzetségnevekre nincs adatolt példa. A hagyományőrző kazak-magyar öregek (akszakalok) a Muhammadjar nevet soha nem hallották. Önmagukra és nemzetségeikre kizárólag a „Magyar” nevet vonatkoztatják.
boritoreszlet.jpg

A tisztánlátás érdekében közlöm a tudománytörténeti előzményeket dokumentáló legfontosabb publikációkat:

Irodalom

Dr. TÓTH Tibor antropológus 1965-ben Julianus barát után először találkozott keleti magyarokkal, szakterületének megfelelő tudományos vizsgálatokat végzett és publikált, amelyek viszhang nélkül maradtak:

Dr. TÓTH Tibor, Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.
TÓTH Tibor naplója, 1965 április 30 – május 5. A Természettudományi Múzeum Embertani Tára, Tóth Tibor hagyatéka.
Szovjet tanulmányútja során Tóth Tibor 101 szakemberrel, köztük 26 antropológussal, 26 régésszel, 8 etnográfussal, 13 nyelvésszel és 8 történésszel konzultált. Tóth Tibor, Tanulmányúton… 143.
TÓTH Tibor, Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.
TÓTH Tibor tudományos hagyatéka, Természettudományi Múzeum, Embertani Tár. Egyébként Khíva és Szamarkand környéke (Üzbegisztán), ahol a madžarok éltek (vö.: Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok, 9–10), sem a nomád világ, sem az orosz cári birodalom közép-ázsiai tartományainak egykori körülményei között egyáltalán nem volt nagy távolságra a Torgaji medencétől. A XIX. században a torgaji kereskedők tevekaravánjai Taskentig jártak. A torgaji magyarok ma is tudnak üzbegisztáni testvéreikről, akiket egyébként Üzbegisztán Etnikai Atlasza megemlít az üzbegisztáni modern magyar diaszpóra leírásának végén [Taskent, 2002, 59].
BENKŐ Mihály történész, orientalista, író, 1988-2005 között tizenhat alkalommal járt Közép- és Belső-Ázsiában, elsősorban a Mongol Altalj kazaklakta területein és a Kazak Köztársaságban, ő fedezte fel a kipcsák és kereit magyarokat, kutatásait fotókkal dokumentálta, magyar etnikai nevet tartalmazó sírfeliratokat, nemzetségtáblákat tárt fel, mondákat és hőskölteményeket gyűjtött, fordított:
KÖNYVEK:
BENKŐ Mihály: Nomád Világ Belső Ázsiában - László Gyula ajánlásával, TIMP Kiadó, Budapest 1998;
BENKŐ Mihály: Julianus nyomdokain Ázsiában - Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;
BENKŐ Mihály: A Torgaji Madiarok - Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.
BENKŐ Mihály-Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007.
BENKŐ Mihály: Magyar-kipcsakok Timp Kiadó, Budapest, 2008.
BENKŐ Mihály: Őseink nyomában Ázsiában - egy 18 évig tartó terepkutatás eredményei, Toroma Kiadó, Barót, 2020.
konyvek1.jpg

KUSKUMBAJEV Ajbolat Kajszlamovics (1969) a történettudományok akadémiai doktora, a kazak Al-Farabi Egyetemen végzett 1993-ban. 1993–98 között a Kazak Tudományos Akadémia Keletkutató Intézetében dolgozott. 1998-ban védte meg kandidátusi disszertációját a XVII–VIII. századi kazak fegyvertörténetről, nagydoktoriját az Aranyhorda politikai vezetéséről és hadügyeiről írta. Egyetemi tanár volt – egy ideig tanszékvezető is – Asztanában és Koksetauban. Jelenleg az Astanai Gumiljov Egyetem professzora. A kazak–magyar kutatócsoport tagja, amely a kazak–magyar etnogenetikai kapcsolatokat vizsgálja, résztvett a kutatócsoport 2006. és 2008. évi szibériai expedíciójában. Hatvan tudományos dolgozata jelent meg, közöttük három könyv és két egyetemi oktatási segédkönyv.

KUSKUMBAJEV, A. K.: Magyarok keleten és nyugaton, Napkút Kiadó, SBN 978 963 263 223 0 Budapest 2012.
konyv-magyarokkeletenny.jpg

Benkő Mihály: ATTILA SÍRJA ÉS A HUN-AVAR-ŐSMAGYAR TEMETKEZÉS

noin-ula-1.jpg

Kép: A Noin-Ula-i (Mongólia) xiongnu-hun "király" sír.

N. I. Bicsurinnál olvashatjuk a következőket kínai forrásból a hsziung-nu temetkezésekről: „A hsziung-nuk halottaikat külső és belső koporsóba temetik, beborítva arany és ezüst brokáttal, és prémmel” [Bicsurin 1950, I. kötet, 50.]. A kínai források adatait megerősítik a mongóliai hszingnu temetők feltárásainak eredményei. Sz. I. Rugyenko Noyon Uul-ról 1962-ben megjelent munkájában több „hármas koporsó” rajzát is közli [Rugyenko 1962/a, 14 skk; 11, 12, 16, 17, 18. ábrák.]. Ursula Brosseder német régésznő a következőket írja a mongóliai hsziung-nu temetkezésekről: „Az elit sírokban külső és belső, fagerendákból készült kamrákban volt a koporsó. A köznépi sírokban csak egy koporsó volt. Azonban eddig mindössze két olyan sírt tártak fel Mongóliában, amelyben nem volt koporsó”. [Brosseder 2009, 263.]. A „Treasures of the Xiongnu” szerint: „A síron belül, a gödör mélyén volt két fülke és ezekben a koporsó. A koporsó falai rendszerint fagerendákból készültek, amelyek különböző mintákkal díszített nemezzel voltak borítva. A koporsók jól felépítettek voltak, rendszerint pillangó-rögzítéssel a széleken. [The Treasures Of The Xiongnu 2011, 45]. A legszebben díszített koporsók tetejére gyakran festettek lakkal felhőszerű díszítéseket és repülő madarakat. Készültek díszítések aranyból, ezüstből, bronzból, vasból és nyírfakéregből. Esetenként a fej mellett a koporsóra volt erősítve aranyból vagy vasból a Nap és a Hold jelképe. A legelőkelőbb sírok esetében az egész koporsót beborító, virág alakú arany díszítéseket féldrágakő betétek ékesítették. [The treasures of the Xiongnu, 2011, 62–70].

A Gol Mod-2 hsziung-nu temető 1. számú sírjában a koporsót a rablók a sír kifosztásának során teljesen megsemmisítették, még az arany díszítéseket is elvitték róla. Így D. Erdenebaatar könyvében illusztrációként egy másutt feltárt igen előkelő hsziung-nu sír arany rátétekkel díszített koporsójának rekonstrukciója került közlésre. [Erdenebaatar 2016, 33, 116-117.].

harmaskoporso.jpg

Kép: Hármas koporsó [Erdenebaatar 2016, 33, 116-117.]. 

A két fakamrába helyezett, arany díszítéssel borított ázsiai hun koporsók akaratlanul is eszünkbe juttatják a kelet-európai hunok hatalmas királya, Attila hármas – bronz, ezüst, arany – koporsóba történt temetkezésének legendáját, és alátámasztják Jordanes gót származású krónikás és ravennai püspök tudósításának hitelességét Attila temetéséről.
Egyes magyar kutatók – így Móra Ferenc, vagy Rimócziné Hamar Mária, vagy Bóna István – úgy vélték, hogy Attila temetésének koporsós változatát Jordanes találta ki, összekeverve Attila temetését egy keresztény koporsós temetkezéssel. A hármas koporsós temetkezést szerintük Ipolyi Arnold eszelte ki, majd Jókai Mór szép meséje után Gárdonyi Géza dolgozta fel, [Benkő I, 2017,]. Azért gondolták ezt így, mert – ahogy lejjebb láthatjuk, tévesen – úgy tudták, hogy sztyeppei és a Kárpát-medencébe a sztyeppéről érkező nomádok nem temetkeztek egyetlen koporsóba sem, hogy háromról ne is beszéljünk. Nem akarták tudomásul venni, hogy a hsziung-nukra, vagyis az ázsiai hunokra, akiknek nomád mivoltát soha senki nem tagadta, ez a megállapítás, hogy nem temetkeztek koporsóba, semmiképpen nem vonatkozhat. Őket koporsóba, a vezetőiket hármas koporsóba temették, északi tájolással, részleges lovastemetkezéssel . Koporsós temetkezéseikről az első szakmai leírások már az 1960-as évek elején megjelentek, a Noyon Uul-i feltárások alapján [Vö.: Rudenko 1962/a, uo.]: A magyar szakkutatók, akik kigúnyolták Jordanes leírását Attila hármas koporsóba temetkezéséről, nem olvasták ezeket a szakmai leírásokat. Nem gondoltak az i. sz. III–IV. (?) századra keltezett, szarmatának nyilvánított temetkezésekre sem, amelyekre jellemző volt – hasonlóan a mongóliai hsziung-nu temetkezésekhez – az északi tájolás, a részleges lovas temetkezés, és a koporsó is. Ez utóbbiak a Kárpát-medencei nedves talajban megsemmisültek, csak a koporsókapcsok őrződtek meg. [Botalov 2013, 89.]. Az ázsiai hun előkelők bizonyított hármas koporsóba temetkezéseinek alapján feltételezhető, hogy Kelet-Európába vándorolt utódaik szájról szájra, nemzedékről nemzedékre szálló emlékeikben megőrizhették egykori királyaik, a hsziung-nu sanjük két fülkébe és arannyal borított koporsóba, illetve hármas koporsóba temetésének hagyományát. Jordanes leírása hiteles: Attila hun királyt a belső-ázsiai hun ősök temetkezési szokásainak alapján, arannyal borított, vagy arany koporsóba, és két külső koporsóba temethette el udvari kísérete a Kárpát-medence valamelyik nagy folyója egyik holtágának a medrében. [Benkő I, 2017. A folyóba temetkezésről vö.: Ecsedy 1982, 134.]
Ugyancsak kínai, de a Han-kornál jóval korábbi kulturális hatásra vall a hsziung-nuknál és a Népvándorlás kori eurázsiai nomád népek temetkezésein a selyem arctakarók vagy a selyem alapú szem-és szájlemezek, maszkok használata.
Az 1990-es sangcsunglingi (Henan tartomány) ásatások során selyemből és rávarrott jáde lemezekből álló halotti maszk került a felszínre a Nyugati Csou-korban élő (i. e. VIII. század), Guo herceg sírjából. [Debaine-Francfort 1999; Scarpari 2000, 96. kép.]. Az elhunyt herceg arcát borító selyem arctakaróra jade lapok voltak varrva. Ezek a halott szemöldökét, szemeit, az orrot, füleket és a két bajszot ábrázolják, a halott állát egy körcikkely (lunetta) jelképezi. [Benkő M. 2004, 21; Benkő M. 2005 95–99.]. A testet több rétegnyi vörös és sárga selyembe burkolták. A fentihez hasonló selyem alapú maszkokkal történő temetkezés szokása széles körben elterjedt volt Kína előkelőségei között a Nyugati Csou-korban (i. e. 1045–771) és a Keleti Csou Korban (i. e. 771–221). Például Luoyangban a Csongcsou utca nyugati végén feltárt gazdag Keleti Csou-kori temetőben 51 halott arcán volt selyemre varrott jáde lemezekből készült maszk. Ezek formája különbözött. Mégis, valamennyi selyemre varrott jáde lemezből készült maszkon volt szem-, orr-, száj- és áll-lemez. [Rawson 1996, 154, 72. kép.]. A szokás Kínában a legfejlettebb formáit éppen a Han-korban (i.e. 221– i. sz. 206) érte el. Ebben az időben a fent leírt selyem halotti arctakaró fölé egymáshoz erősített jáde lapokból készült teljes maszkot is helyezhettek [Scarpari 2000, 179.].
01jade-kina.JPG
A Kínával kapcsolatban álló nomád társadalmak jellegzetes nyitottsága a legkönnyebben az anyagi külsőségek eltanulásában nyilvánulhatott meg. A nomád vezető réteg átvette Kína fényűző temetkezési szokásait is [Ecsedy 1992]. Ezek közé tartozott a selyem alapú halotti maszkokkal temetkezés is, bár a nomádok az arctakarókra varrott szem- és szájlemezek elkészítéséhez a jádénél könnyebben megmunkálható anyagokat – nemes fémet, bronzot – használtak. Például Pekingtől északra, a Jundu Shan hegység lábánál fekvő VIII–V. századi (Keleti Csou-kor) nomád shanrong, elő-hunnak is mondott temetőben a halottak arcát kendervászon lepel fedte, az arctakarókra varrott bronz szem- és szájlemezekkel. A leggazdagabb ott eltemetettek állán arany lunetták, a kínai jáde maszkok lunettáinak párhuzamai feküdtek [Érdy 2001, 34–40]. Arany lunetta publikált az ázsiai hun korból a Mongol Állami Kincstár nemesfém gyűjteményéből is időszámításunk kezdetéről [Tsultem 1987, 3. tábla.]. Feltártak egy, a szemeket elfedő selyem halotti maszkot is Mongóliában, a noyon uul-i hsziung-nu elit temetőből. [Rudenko 1962/a, Plate XVI, Fig. 1; Benkő M. 1992/93, 119.] Tehát ez a szokás bizonyíthatóan élt a mongóliai hsziung-nu előkelőknél is a kínai Han császárok idejében. Több bizonyítéka ennek a ténynek egyelőre valószínűleg azért nem áll rendelkezésünkre, mert az alaposan kirabolt mongóliai hsziung-nu elit sírokból még teljes koponya sem került eddig a felszínre – a Gol Mod-2 temetőből sem. Ha volt nemes anyagból és selyemből készül maszk a koponyán bármelyik sírban, azt a rablók bizonyára elvitték.
Szibériában a Han-korból megemlíthetjük még a Minuszinszki Medence selyem alapú maszkjait. Valószínűleg ezek is a hsziung-nu birodalom népeihez kapcsolódnak [Tallgren 1937, 28, 82.]
Kínai típusú selyem arctakaró i. sz. III–IV. századi szibériai hun előkelő temetkezésből is a felszínre került. A szidorovkai temető 1. kurgánja érintetlen 2. számú sírjában eltemetett rangos harcos koponyájától jobbra T alakú aranyhímzéses brokátselyem arctakarót fedeztek fel a régészek. Az arctakaró méretei: 0,65x43 cm. Hasonló brokátselyem arctakaróval temetkeztek kínaiak is, és közép-ázsiai hunok is az i. e. II. századtól az i. sz. V. századig terjedő időszakban. [WEN WU 1972, Vol. 1, 28; Vol. II, Pl. 70; BERNSTAM 1940, 9 sk.].
A selyem alapú arctakaróknak, halotti maszkoknak a különféle változatai megjelentek később az avaroknál, majd a különböző török eredetű népeknél, például a kimekeknél is. Ez a tény a bronzkori kínai temetkezési szokásnak a továbbélését jelzi a Népvándorláskorban az Ázsiából Kelet-Európa felé vonuló nomád népek körében. [Benkő M. 2004, 22 sk.]. A kínai selyem alapú jáde maszkoknak aranyból készült közvetlen párhuzamai is vannak a népvándorlás kori nomád maszkok között, Belső- és Közép-Ázsiában, Kelet-Európában, sőt, még a Kárpát-medencében is. A Stein Aurél által már 1913-ban kutatott kelet-turkesztáni Jing Pan temetőnek (Kína Hszingcsiang tartománya) az 1990-es években feltárt 15 sz. sírjából selyembe burkolt, mumifikálódott férfi holttestet tártak fel. A halott koponyájáról a nemezből készült, festett, az arcvonásokat ábrázoló maszk alól arany homlokpánt és orr formájú aranylemez került a felszínre. [The Peoples… 2002, 15 sk.]. Kirgizisztánban a Talasz folyó völgyében, az i. sz. II–V. századi Ketmen Töbe-i ázsiai hun temetőben kilenc selyem alapú halotti maszkot tártak fel. Ezeken – hasonlóan a Csou-kori kínai maszkok szemöldököt, orrot, szájat és arcot jelző jáde lemezeihez – arany lemezek jelölték a szemöldököt és orrot, valamint a szájat és az arcokat. [Istorija Kirgizskoj SSR. 1963, I, 88.] Egy Kárpát-medencei avar vezérsírból, a kunbábonyi kagán sírjából az ott eltemetett nagyúr halotti maszkjának ránk maradt részei pedig szinte az eredeti formában őrizték meg az ókori kínai selyem alapú maszkok ősi motívumait. [Tóth-Horváth 1992. 14. Tábla, Benkő M. 2004, 25 sk; Benkő M. 2005, 97.], A sírból a felszínre került nemcsak az orrot és a szemeket jelképező aranylemez, hanem az elhunyt állát jelképező arany lunetta is. Ugyancsak H. Tóth Elvira arany szemlemezeket és arany lunettát tárt fel Hortobágy-Árkuson egy gazdag avar sírból. [Tóth-Horváth 1992, Abb. 40, 1–3. Annak, hogy ezeket az avar maszkokat selyemre varrták, megmaradtak a nyomai az arany lemezeken [H. Tóth Elvira szíves közlése].
kunbabonytol-bazsiaig.jpg
Kép: Hun és avar halotti maszkok lunettái.
A Nyugati Csou-kori kínai selyem alapú maszkokon a szemeket és orrot jelképező jáde lemezek, teljes mértékig összevethetők a Ketmen Töbe-i hun halotti maszkok és a kunbábonyi halotti maszk, hasonló arany lemezeivel. Az áll helyét jelző jáde lunetták pedig összevethetők a Mongólia Állami Kincstára Gyűjteményében őrzött arany lunettával, valamint a kunbábonyi és Hortobágy-árkusi arany halotti maszkok lunettáival. Így nyilvánvalóvá válik, hogy a kunbábonyi kagánt eltemető avar előkelők Belső-Ázsiából, Kína határvidékéről magukkal hozott ősi szokás szerint készítették el népük vezérének halotti maszkját, és így is temették őt el hosszú vándorútjuk végén, a Kárpát-medencében, a Duna-Tisza közének pusztáin. [Benkő M. 2004, 26–28.].
04-hortobagy-arkus1.jpg
Kép: Halotti maszk a Hortobágy-árkusi avar sírból. H. Tóth Elvira rajza.
A selyem alapú ezüst-aranyszemes temetkezési maszkok elterjedtek voltak a Kelet-Európa pusztáin élő ősmagyarok között és elég nagy számban kerültek a felszínre honfoglaló magyar sírokból is. A fentiek alapján az ősmagyarok, legalább is vezetőik és középrétegük, ennek a maszk-típusnak a formájában nem finnugor, hanem kínai, ázsiai hun és türk hitvilági elemeket őriztek meg temetkezési szokásaikban. [Benkő M. 2004, 25. Vö.: Benkő M. 1987-88; Benkő M. 1992; Benkő M. 1992/93; Benkő M. 2003.].
294757_183052318435286_170249629715555_418602_1248571_n.jpg
Kép: Leletek a korobcsinói ősmagyar vezérsírból.

IRODALOM

 

AKISEV 1978: А. К. Акишев, Курган Иссик. Алма Ата, 1978.

ARTAMONOV 1971: М.И Артамонов, композиции с ландшафтом в скифо-сибирского исскустве. Советская Археология 1971/1, 82-92.

BATSZAIKHAN 2003: З Батсайхан. Хунну. Археоогии, утсаатны зуй, туух. Уланбаатар, 2003. 

BENKŐ I. 2017: Benkő I, Attila hármas koporsója és belső-ázsiai párhuzamai. n julianusbaratai.blog.hu/2017/05/23/attila_harmas_koporsojanak_belso­azsiai_parhuzamai  Hozzáférés: 2017. 08. 02. 

BENKŐ M. 1987–88: Benkő M, Halotti maszk és sírobolus. Antik Tanulmányok, XXXIII/2, (1987–88), 169–201.

BENKŐ M. 1992: Benkő M, a halotti arctakaró történetéhez. Antik Tanulmányok XXXVI.(1992)/1–2, 106–108.

BENKŐ M.  1992/93: Benkő M, Burial masks of mounted Nomadic peoples in the migration period (1st Millenium A. D.). Acta Orientalia Scientarium Hungariae, XLVI/2/3, (1992/93, 118-131.

BENKŐ M. 2003: Benkő M, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír. Antik Tanulmányok, XLVII/1, 2003, 111–127.

BENKŐ M. 2004: Benkő M, Egy ajándékba kapott könyv margójára. Eleink, 2004/2, 20-31.

BENKŐ M. 2005: Benkő M, Addenda. Eleink, IV/1. (2005), 94-95, 97–99.

BERNSTAM 1940: А. Н Бернштам, Кенколский могильник, Ленинград, 1940. 

BERNSTAM 1951: А. Н. Бернштам, Очерк истории гуннов.Ленинград, 1951.

BICSURIN 1950: Н. Я. Бичурин, Соьрание сведений о народах обитавших в Средней Азии в лревные времена. I–II. Москва-Ленинград, 1950.

BOTALOV 2013: Szergej Botalov, Hunok Ázsiában és Európában. A hun-szarmata keveredés régészeti-történeti problematikája. Ómúltunk tára 10. Budapest, 2013.

BROSSEDER 2009: Ursula Brosseder,  Xiongnu terrace tombs and their interpretation as elit burials. In: Current Archaeological Research in Mongolia. First international conference on archaeological research in Mongolia. Bonn, 2009, 247-280.].

DEBAINE-FRANCFORT 1999: Debaine-Francfort Corinne: The search for Ancient China. New York, 1999. 

DAVIDOVA 1971: А. В Давидова, К вопросу о хуннских художественных бронзах. СА 1971/1, 208–210.].

DAVIDOVA 1985: А. В. Давидова, Иволинский комплекс (городище и могильник). Ленинград, 1985.

DEVLET 1980: М. А.Дэвлет, Сибирские поясные ажурные пластины II. в. до н. э. САИ, 1980. Вып. Д. 4–7.

ECSEDY 1992: Ecsedy I, Ősök, utódok és szomszédok a Selyem Úton .1992. Kézirat.

ECSEDY 1983: Ecsedy I, The original background to the Hungarian tradition about „Attila’s tomb”. In..Acta Orientalis Academiae Scientarium Hungariae, XXXVI (1983), 129–153.

ERDENEBAATAR 2015:  Д. Эрдэнэбаатар, Балгасын тал дахь Гол Мод-2-ын хуннугийн язгууртны будшны судалгаа. Уланбаатар, 2015.

ERDENEBAATAR 2016: D. Erdenebaatar, The Cultural Heritage of the Xiongnu Empire. (Angol-mongol kétnyelvű). Ulanbaatar, 2016.

ERDENEBAATAR 2017: D. Erdenebaatar, A hunok anyagi kultúrája Mongóliában. In: Kelet Kapuja, I/1. (2017), 70–81.

DORZSSZÜUREN 1961: Ч,Доржсурен, Уманд хунну. Уланбаатар 1961.

ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013: Ts. Tsevendorj (Editor) Encyclopaedia Xiongnu, 2013.

ERDÉLYI 1962: Erdélyi I., Jelentés a mongol–magyar expedíció 1961. évi munkálatairól. In: Archeológiai Értesítő 1962, 93–100.

ERDÉLYI 1963: Erdélyi I., A Mongol–Magyar régészeti expedíció 1960–63 évi eredményei. In: Magyar Tudomány 1963, 8–9, 641–651.

ERDÉLYI 1974: Erdélyi I., Előzetes jelentés az 1971. évi mongóliai régészeti kutatásainkról. Archeológiai Értesítő, 1974, 139–145.

ERDÉLYI 1979: Erdélyi I., Előzetes jelentés az 1974. évi mongol-magyar régészeti expedíció munkálatairól. Archeológiai Értesítő, 1979/1, 112–126.

ERDÉLYI 1994; Erdélyi I., The settlement of the Xiongnu. In: The archaeology of the steppes. Methods and strategies. Ed. By B. Genito. Napoli, 1994, 553–563. 

ERDÉLYI 2000: Erdélyi I., Archaeological Expeditions in Mongolia. Budapest, 2000.

ERDÉLYI–FERENCZY 1963: Erdélyi I.–Ferenczy L., Az 1962. évi mongóliai expedíció eredményei. Archeológiai Értesítő, 1963, 120–126. 

ERDÉLYI–FEJES 1987: Erdélyi I.–Fejes I.: Recently discovered ancient relics in Mongolia. Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XLI (I), 1987, 75–82.

ERDÉLYI–NAVAAN 1965: Erdélyi I.– D. Navaan, Az 1963. évi mongol–magyar régészeti expedíció eredményei. Archeológiai Értesítő, 1963, 63–84.

ERDÉLYI– NAVAAN 1966; Erdélyi I., D Navaan., Az 1964. évi mongol–magyar régészeti expedíció eredményei. A Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának közleményei, 15. (1966), 123–128.

ERDÉLYI–DORZSSZÜREN–NAVAAN 1967: Erdélyi I.– Ts Dorjsuren.– D Navaan., Results of the Mongolian–Hungarian archaeological expeditions 1961–64 (a comprehensive report). Acta Archaeologica Academiae Scientarium Hungariae 19 (1967), 335–370.  

ERDÉLYI–ZEWEENDORCH 1977: Erdélyi I.– D Zeweendorsch., Mongolisch–ungarisce archäologische Forschungen in der Mongolei in Jahre 1974. Mitteilungen des Archäeologischen Instituts der Ungarische Akademie der Wissenschaften 6 (1977), 115–117.

ERDÉLYI 2009: Erdélyi I, Magyarország története I. Budapest, 2009. Fodor István: Őstörténet és honfoglalás. In: Keletkutastás 2009 tavasz, 155–162.

ERDÉLYI-BENKŐ M. 2016: Erdélyi István-Benkő Mihály, A szargatkai kultúra és a hunok. In: Etnológia 2016/1–4, 223–241.4

ERDÉLYI 1995: Erdélíi I, A népek mozgása állandó. In.: Europa. Annalers 2B, 236–299. Az ELTE Román Tanszékének kiadványa, Főszerkesztő: Miskolczy Ambrus.

ÉRDY 2001: Érdy Miklós, A hun lovas temetkezések. Budapest, 2001.

FODOR 2009: Fodor I.: Őstörténet és honfoglalás. In: Magyarország története I, Budapest, 2009.

GISCARD 2000: P. H Giscard, Pratiques funeraires des Xiongnu. Travaux de la Mission Archeologiques Francaise en Mongolie realises durant les campagnes de 1998 et 1999 dans la necropole Xiongnu d’ Egyin Gol. Paris, 2000.

ISTORIJA KIRGIZSKOJ SSR: История Киргизской ССР I. Frunze 1963.

MATEJEVA 1993: Н. П Матеева, Саргатская культура на Среднем Тоболе. Новосибирск, 1993.

MATJUSENKO-TATAUROVA 1997: В. И. Матющенко–Л. В. Татаурова, Могильник Сидоровка в Омском Прииртише. Новосибирск, 1997.

MOGILNYIKOV 1992: V. A. Могилников, Саргатская культура. In: Степная полоса Азиатской части СССР в сарматское-скифское время. Москва 1992, 292–312.

RAWSON 1996: Jessica Rawson, The mysteries of Ancient China. Discoveries from the Early Dynasties. London, 1996.

THE PEOPLES… 2002: The Peoples of Ancient Xinjiang and Their Culture. Beijing, 2002.

RUGYENKO 1962/a: С. И. Руденко, Культура хуннов ноинулинские курганы. Москва–Ленинград, 1962.

RUGYENKO 1962/b: С. И. Руденко, Сибирская коллекция Петра I. Археология СССР, свод источников. Выпуск Д3–9.

SALMONY 1933: Salmony A, Sino-Siberian art in the collection of C. T. Loo. Paris, 1933.

SARIADINI 1985: Victor Sariadini, Bactrian gold. Leningrad, 1985.

SCARPARI 2000: Maurizio Scarpari, Az ősi Kína. Budapest, 2000.

TALLGREN 1937: A. M. Tallgren, South-Siberian cemetery from the Han period. E.S.A XI,1928, Oxford. 1937.

TÓTH-HORVÁTH 1992: Elvira Tóth – Attila Horváth. Kunbábony. Das Grab Eines Awarenkhagans. Kecskemét 1992.

THE TREASURES OF THE XIONGNU  2011: D. Tsevendorj–J. Saruulbuyan, The Treasures Of The Xiongnu  (Angol-mongol kétnyelvű). Ulanbaatar 2011. 

TSULTEM 1987: N. Tsultem, Mongolian Arts and Crafts 1987.

ZASZECKAJA 1994: И. П. Засецкая, Культура кочевников южнорусских степей в гуннскую эпоху. (Конец IV–V. вв.)

ANONYMUS, GESTA HUNGARORUM (RÉSZLET)  Ford.: Pais Dezső

[A KUNOK/SZABÍR MAGYAROK CSATLAKOZÁSA]

 

Hölbling Tamás „A honfoglalás forráskritikája”című művének I. kötetében a következőket írja:

„… Van … egy vadonatúj felfedezés, ami bár nem kap kellő visszhangot egyelőre, de valójában a julianusi felfedezéshez mérhető: Benkő Mihály messze a Volgától keletre a mai Kazakisztán területén úgy tűnik, megtalálta … [a] mažaroknak-mazsaroknak a hátramaradt töredékeit. … Maszúdi, Anonymus, Ibn Hordádzbeh és al-Balhi alapján kijelenthetjük: a honfoglalás előestéjén a magyarok még a Volgától keletre éltek, ahonnan Anonymus szerint (ami végső soron igaz) helyszűke, Maszúdi szerint pedig az úzok és azok társainak támadása miatt kellett nyugat felé vándorolniuk, együtt.

Konstantin pedig nem az eredeti, Volgán túlról hódítva érkező »magyar« identitású nép történetét mesélte el (itt a szerző a Levedi vajdával kapcsolatos történetre gondol - a szerk.), hanem a Fekete-tengertől északra élő, oda a Kárpát-medencéből érkező, Anonymusnál kunnak nevezett nép történetét, a Dado-féle levél főszereplőjét, a magyar hagyományok Csabájának népét, a hungarus-hunokét. Az is erősen megfontolandó ugyanakkor, hogy a minden megfejtési kísérletnek makacsul ellenálló sabartoi asphaloi név valamilyen kapcsolatban áll a »Csaba« (szabar/szabír – a szerk) névvel, vagyis a Kárpát-medencéből elmenekült hun-avar herceg nevét rejti.” [Hölbling 2010, 99-100.]

Megjegyzés: 

"A Honfoglalás forráskritikája első, a külföldi kútfőkkel foglalkozó kötete … stratégiai következtetéssel zárult:

-A DAI által emlegetett sabartoi asphaloi nevű nép nem a Volgán túlról érkező hétmagyarokkal, hanem az Anonymus és a krónikáink által említett Csaba-féle kunokkal azonosítható. (...)" (Részlet az Előszóból)

 OROSZORSZÁG

 

Miután pedig az oroszok vidékét elérték, minden ellenszegülés nélkül egész Kiev városáig hatoltak. Midőn Kiev városán keresztülmentek, a Dnyeper folyón áthajózva meg akarták hódítani az oroszok országát. Akkor az oroszok vezérei ezt észrevéve nagyon megijedtek, mivel hallották, hogy Álmos vezér, Ügyek fia, Attila király nemzetségéből származik, akinek az ő elődeik évi adót fizettek. De mégis a kievi vezér összehívta minden főemberét, és tanácsot tartva azt választották, hogy hadra kelnek Álmos vezér ellen, és inkább meghalnak a harcban, mintsem hogy elveszítsék országukat, és kényük-kedvük ellenére Álmos vezér uralma alá kerüljenek. A kievi vezér azonnal követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét kun vezérhez, és segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér, akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel, ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a kievi vezér iránt való barátságból sebes vágtában Álmos vezér ellen jött. A kievi vezér a maga seregével eléjük vonult, és most már a kunokkal gyarapodva, sok fegyveressel Álmos ellen nyomult. Álmos vezér pedig, akinek segítsége a Szentlélek volt, fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét, s ide-oda lovagolva buzdította katonáit; majd hirtelen eléjük rugtatva megállott mindnyájukkal szemben, és ezt mondta nekik: „Szittyák, bajtársaim, nagyvitéz férfiak! Emlékezzetek utatok kezdetére, amikor azt mondtátok, hogy fegyverrel, haddal olyan földet kerestek, amelyen lakhattok. Tehát ne zavarodjatok meg az oroszok és kunok sokaságától, akik a mi kutyáinkhoz hasonlítanak. Hiszen a kutyák, amint uruk szavát hallják, nemde rögtön félelembe esnek? Mivel a derekasságot nem a nép nagy száma, hanem a lélek bátorsága szabja meg. Vagy nem tudjátok, hogy egy oroszlán sok szarvast megszalaszt, mint ahogy egy bölcs mondja. De félre ezekkel! Csak azt mondom nektek: Ugyan ki tudott ellene állni Szcítia katonáinak? Nemde Dáriust, a perzsák királyát, a szcítiaiak megkergették, úgy, hogy rémületében nagy szégyenszemre Perzsiába szaladt és elveszített nyolcvanezer embert? Vagy Círust, ugyancsak a perzsáknak királyát, nemde szintén a szcítiaiak ölték meg háromszázharmincezredmagával? Vagy magát Nagy Sándort is, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki harcban sok országot leigázott, ugye szintén rútul megszalasztották a szcítiaiak? Ezért hát derekasan és vitézül küzdjünk azok ellen, akik a mi kutyáinkhoz hasonlatosak, s úgy féljünk az ő sokaságuktól, mint a legyek felhőjétől.” Ezt hallván Álmos vezér katonái, nagy bátorságra gyúltak. Azonnal megfújták a harci kürtöket mindenfelé, a két ellenséges sereg összecsapott és heves küzdelembe bocsátkozott egymással. S igen sokan elestek az oroszok és kunok közül. Az oroszok és kunok vezérei pedig látván, hogy övéik a harcban alul maradnak, futásnak eredtek, és hogy életüket megmentsék, sietve Kiev városába húzódtak. Álmos vezér meg katonái az oroszokat és kunokat egészen Kiev városáig üldözték, és úgy aprították a kunok tar fejét, mint a nyers tököt. Az oroszok és kunok vezérei pedig, mikor a szcítiaiak vakmerőségét látták, a városban meglapultak, mint a némák.

BÉKE A VEZÉR ÉS AZ OROSZOK KÖZÖTT

Álmos vezér és vitézei pedig a győzelem után elfoglalták az oroszok földjeit, és javaikat elszedve a második héten Kiev városát fogták ostrom alá. Mikor aztán a hágcsókat kezdték odatámasztani a falhoz, a kun és orosz vezérek a szcítiaiak merészségének láttára nagyon megrémültek. S amikor belátták, hogy nem bírnak nekik ellenállni, akkor a kievi vezér és az oroszok más vezérei, nemkülönben az ott levő kunokéi is követeket küldtek, s kérték Álmos vezért meg főembereit, hogy kössenek velük békét. Mikor pedig a követek Álmos vezérhez jöttek, és kérték őt, hogy uraikat ne űzzék el székeikből, akkor Álmos vezér övéivel tanácsot 8 tartván, úgy küldötte vissza az oroszok követeit, hogy vezéreik és előkelőik fiaikat túszul adják, évi adóul tízezer márkát fizessenek, ezenfelül pedig élelmiszert, ruhát és más szükségeset. Az orosz vezérek, ugyan nem önkéntesen, de mégis mindezt megadták Álmos vezérnek. Azonban kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl nyugat felé, Pannónia földjére vonuljanak, amely előbb Attila király földje volt. És dicsérték nekik Pannónia földjét, hogy milyen szerfölött jó. Mondták ugyanis, hogy ott nagyon nevezetes forrásvizek ömlenek össze: a Duna, a Tisza és pompás halakban bővelkedő egyéb nevezetes források. Azt a földet - mondták - szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják. Ugyanis Attila király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hívták azért, mivel a nyájaik Pannónia földjén legeltek. És joggal mondhatták Pannónia földjéről, hogy az a rómaiak legelője, hiszen éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból. De már elég is ebből!

A KUNOK HÉT VEZÉRE

Álmos vezér meg főemberei tanácsot tartván, az oroszok vezéreinek kérelmét teljesítették, s békét kötöttek velük. Akkor az orosz vezérek, tudniillik a kievi és szuszdali, hogy székeikből el ne űzzék őket, fiaikat túszul adták Álmos vezérnek, és velük együtt tízezer márkát küldöttek, meg ezer lovat orosz módra díszített nyereggel és fékkel, továbbá száz kun fiút, valamint negyven teherhordó tevét, töméntelen hölgymenyét- és mókusprémet, végül sok más ajándékot, csak úgy számlálatlanul. Akkor a fent nevezett kun vezérek, tudniillik Ed, Edömén, Et, Bors apja Böngér, Örsur apja Ócsád, Vajta, kitől a Baracska-nemzetség származik, Alaptolma apja Ketel, midőn látták Álmos vezér kegyességét, amelyet az oroszok irányában tanúsított, lába elé borulva önként meghódoltak Álmos vezérnek ezekkel a szavakkal: „A mai naptól fogva legvégső nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk, és ahová a szerencséd visz, mindenüvé veled megyünk.” És amit szóval mondottak Álmos vezérnek, azt pogány módra hitet téve, esküvel is megerősítették. Nekik Álmos vezér és főemberei ugyanily módon hittel meg esküvel kötelezték le magukat. Akkor ez a hét kun vezér feleségestül, gyermekestül meg ezenkívül is nagy sokasággal kész volt Pannóniába jönni. Hasonlóképpen az oroszok közül szintén sokan Álmos vezérhez csatlakoztak, vele együtt Pannóniába jöttek, és maradékuk különböző helyeken egészen a mai napig Magyarországon lakik.

AZ ELŐZMÉNYEKET - CSABA KIRÁLYFI TÖRTÉNETÉT - KÉZAI SIMON A KÖVETKEZŐK SZERINT ÍRJA LE:

5. §. A hún birodalom fölbomlásáról.

A mint osztán halálának híre terjedt, a föld kereksége elámúla, s ellenségei nem tudják vala,
sirjanak-é vagy örűljenek, rettegvén töméntelen sok fiától, kiket mint valamelly népet alig
lehetett megszámlálni. Mert azt hitték, hogy majd utána valamellyik fia uralkodik. Azonban
Veronai Ditrik és a németországi fejedelmek álnoksága miá, kiknek Ethele király uralkodva
nyakokon űl vala, a húnok községe pártokra szakada, ugy hogy némelyek Csabát Ethele
királynak a görög császár Honorius leányától való fiát, mások a Krimhild német fejedelemasszonytól született Aladárt törekszenek vala Ethele után királylyá emelni. Mivel pedig a
józanabb rész Csabával, az idegen nemzet pedig Aladárral tart vala, azért mind ketten kezdének uralkodni. Ditrik álnokságából osztán, ki Aladárhoz szít vala, kettejök közt a dolog
háborúra kerül. Az első ütközetben tehát Aladáron erőt vesznek, de a másodikban, melly
Sicambriánál két álló hétig foly, Csaba hadát ugy legyőzik és szétverik, hogy Ethele fiaiból és
a húnokból igen kevesen maradnak. Ez ugyanis azon csata, mellyet a húnok Krimhild csatájának neveztek s maig is e néven emlegetnek. Melly ütközetben annyi vér ömlött, hogy ha a
németek szégyenből nem titkolnák és tisztán meg akarnák vallani, a Duna vizét néhány nap
sem ember sem barom nem ihatta, minthogy Sicambriától Potentia városáig vérrel volt áradva.
Csaba tehát tizenötezer húnnal Görögországba Honoriushoz futa, s bár az ott kivánta
marasztalni s görögországi lakossá tenni, nem marada, hanem visszatére Scythiába atyafiaihoz
és rokonaihoz. Ki is mihelyt Scythiába visszatért, mindjárt kezdé sürgetni, hogy mindenestől
menjenek vissza Pannoniába, hogy a németeken bosszút álljanak.


6. §. A székelyekről, és Csaba fiairól; Edről és Edeménről.

Maradt volt még a húnokból háromezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekűltek,
kik is félvén a nyugoti nemzetektől Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak s ott magokat nem
húnoknak hanem székelyek-nek nevezték. Ezen székelyek ugyanis a húnok maradványai, kik
midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek
Ruthenia határszélein eléjök menének s Pannoniát együtt meghódítván abba részt nyertek, de
nem a pannoniai síkon, hanem az oláhokkal együtt a határszéli hegyek közt kaptak
osztályrészt. A honnan az oláhokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják.
Ezek a székelyek azt hitték, hogy Csaba Görögországban veszett. A honnan a köznép ma is
mondja példabeszédben: akkor térj meg, - mondják a távozónak, - mikor Csaba Görögországból. Tehát ez a Csaba Ethelének Honorius görög császár leányától született törvényes
fia, kinek fiait Edeménnek és Ednek hívták. Edemén osztán, mikor a magyarok másodszor
visszatértek Pannoniába, atyja és anyja igen nagy atyafiaságával bejöve, anyja ugyanis a
korozmin nemzetből való vala; Ed pedig Scythiában marada atyjánál. Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége. Midőn hát Csaba Scythiába visszamenvén a község előtt anyja nemes
voltával hánykolódott, a húnok nemessége megveti vala, azt állítván, hogy nem igaz
növendéke Scythia országának, hanem csak olyas jöttment idegen fajta. Miért is Scythiából
nem kapott, hanem a korozmin nemzetből vett feleséget.

 

magyarok-vandorlasa-9-szazad.jpg

Irodalom

Anonymus, Gesta Hungarorum (ford.: Pais Dezső), mek.oszk

DAI,  Bíborban született Konstantin: A birodalomkormányzásáról  (latinul: De administrando imperio, népszerű rövidítése: DAI) 38. rész 

Benkő Mihály, Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020, 57-59.

Kézai Simon mester Magyar Krónikája (ford.: Szabó Károly), mek.oszk

Németh András, A Dado Verduni püspökhöz írt levél, in: Források a magyar történelem ismeretéhez (szerk.: Róna Tas András), Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 113-161. o.

ÖLGIJI MAGYAROK (MAZSAROK) EREDETMONDÁI

Részlet Benkő Mihály, Őseink nyomában Ázsiában című könyvéből

Az adatgyűjtés körülményei és az eredetmondák:

Helyszín: Nyugat-Mongólia, Bajan-Ölgij megye, a Cengel Khairkhan Uul (Áldott Szent Hegy) 3000 méter magas fennsíkján elterülő alpesi legelő, nyári szállás

Idő: 2000. július 30.

Adatközlő: Szoltanbaj akszakal

Adatgyűjtők: Benkő Mihály, Töletajin Edge, Töletajin Prejudie

 

Lassan leszállt az este, már gyertyák égtek, amikor végre feltehettem a kérdést:

– Arra kérem házigazdánkat, mondja el, mit tud népe eredetéről?

mongol3.jpg 

A nagy csata

Ez csak egy legenda, úgy szájhagyományként él köztünk, nincs leírva, az egymás után következő nemzedékek adják tovább szájról szájra. Éppen ezért, nem bizonyos, hogy így történt, de azért elmondom. Ezer évvel ezelőtt elvándoroltunk nyugat felé. Messze innen, a Szir Darja folyón túl, egy hatalmas tó közelében népünk megütközött egy másik néppel. A csatát elvesztettük. Testvéreink bátran harcoltak, sokan elpusztultak közülük, akik élve maradtak, tovább vonultak nyugatra. Voltak azonban közöttünk olyan férfiak, akik nem vettek részt a harcban, hanem az asszonyokkal, gyerekekkel együtt hátra maradtak, távol a harctól. Ezek voltak a mi őseink, akik később visszatértek Ázsiába.

 

Vándorlás a szarvas után

Van egy másik legendánk is, amely szerint egy szarvas után vándoroltunk. Nem vadásztunk rá, hanem követtük. A szarvas nagyon jól tudja, hogy hol vannak jó élőhelyek, gazdag legelők, sűrű, sok vadat rejtő erdők, így érdemes őt követni kóborlásában. Az út során a mi őseink megunták a szarvas követését, és visszafordultak. Kitartóbb testvéreink tovább követték az állatot nyugat felé. Azt mesélik, volt olyan idő, amikor annyira szegények voltunk, hogy nyersbőrből készítettünk magunknak derékszíjat, azt főztük meg és ettük meg ínség idején. Talán ezért is hagytuk abba a vándorlást, és tértünk vissza ide.

061_1.jpg

Kép: Szarvasos kő ((Nyugat-Mongólia, Dzsungáriai Altaj).

 

– Mi lett a nyugatra vándorolt testvéreitekkel?

– Ahogy mondtam, ők tovább vándoroltak, és úgy tudjuk, hogy egy hegy mögött élnek a kis kontinensen. Ti vagytok azok?

Igen, mi vagyunk.

– Ti ott a messzeségben bizonyára jobban megőriztétek régi szokásainkat, nyelvünket, mint mi.

A nyelvet sikerült megőriznünk, de keresztények és földművelők lettünk.

– Akkor ti sem vagytok már azok, akik voltatok, és mi sem maradtunk a régiek. Nem vethetünk semmit egymás szemére.

Hölbling Tamás „A honfoglalás forráskritikája”című művében a következőket írja:

„… Van … egy vadonatúj felfedezés, ami bár nem kap kellő visszhangot egyelőre, de valójában a julianusi felfedezéshez mérhető: Benkő Mihály messze a Volgától keletre a mai Kazakisztán (valójában Nyugat-Mongólia – B. M.) területén úgy tűnik, megtalálta ezeknek a nagy keleti háborúban vesztes mažaroknak-mazsaroknak a hátramaradt töredékeit. … Úgy tűnik, a Szir-Darja vidéki, vagyis az Aral-tó melletti nagy vereségre a hátra maradt magyarok a mai napig emlékeznek. Nem úgy, ahogy azt Konstantin alapján gondolhatnánk, hanem pontosan úgy, ahogy azt Maszúdi, Anonymus, Ibn Hordádzbeh és al-Balhi alapján kijelenthetjük: a honfoglalás előestéjén a magyarok még a Volgától keletre éltek, ahonnan Anonymus szerint (ami végső soron igaz) helyszűke, Maszúdi szerint pedig az úzok és azok társainak támadása miatt kellett nyugat felé vándorolniuk, együtt.

Konstantin pedig nem az eredeti, Volgán túlról hódítva érkező »magyar« identitású nép történetét mesélte el (itt a szerző a Levedi vajdával kapcsolatos történetre gondol - a szerk.), hanem a Fekete-tengertől északra élő, oda a Kárpát-medencéből érkező, Anonymusnál kunnak nevezett nép történetét, a Dado-féle levél főszereplőjét, a magyar hagyományok Csabájának népét, a hungarus-hunokét. Az is erősen megfontolandó ugyanakkor, hogy a minden megfejtési kísérletnek makacsul ellenálló sabartoi asphaloi név valamilyen kapcsolatban áll a »Csaba« névvel, vagyis a Kárpát-medencéből elmenekült hun-avar herceg nevét rejti.” [Hölbling 2010, 99-100.]

Megjegyzés: 

"A Honfoglalás forráskritikája első, a külföldi kútfőkkel foglalkozó kötete három stratégiai következtetéssel zárult.
-A Dzsajháni-hagyomány nem valamiféle őshazai magyarokról, hanem a 910 körül a Kárpát-medencében élő magyarokról szól.
-A magyarok bejöveteléhez semmi köze a 895-896-os balkáni hadjáratnak, sőt utóbbit már a megtelepedett, a Kárpát-medencei bolgár állásokat felszámolt magyarok hajtották végre. Ez a honfoglalás eseménytörténetét és időpontját is új megvilágításba kell helyezze.
-A DAI által emlegetett sabartoi asphaloi nevű nép nem a Volgán túlról érkező hétmagyarokkal, hanem az Anonymus és a krónikáink által említett Csaba-féle kunokkal azonosítható. (...)" (Részlet az Előszóból)

Irodalom

Anonymus, Gesta Hungarorum (ford.: Pais Dezső), mek.oszk

DAI,  Bíborban született Konstantin: A birodalomkormányzásáról  (latinul: De administrando imperio, népszerű rövidítése: DAI) 38. rész 

Benkő Mihály, Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020, 57-59.

Németh András, A Dado Verduni püspökhöz írt levél, in: Források a magyar történelem ismeretéhez (szerk.: Róna Tas András), Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 113-161. o.

 

56 ÉVE FEDEZTE FEL TÓTH TIBOR ANTROPOLÓGUS AZ „ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁNAK" EGY CSOPORTJÁT ÉSZAK-KAZAHSZTÁNBAN

Immár 56 éve, 1965 áprilisában történt, hogy Tóth Tibor antropológus - Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján - felfedezte a keleten maradt magyarok egy csoportját az Észak-kazahsztáni Torgaj vidéken. Ezt a munkáját, amelyet a rendszerváltás előtt sem idehaza, sem a Szovjetunióban nem támogattak, Kazahsztán függetlenné válása után Benkő Mihály keletkutató, történész és Bíró András Zsolt humánbiológus folytatta, további magyar néptöredékek felfedezésével, adatok gyűjtésével és az antropológiai-genetikai vizsgálatok végzésével. A kutatás jelenlegi szakaszának lezárásaként jelent meg a múlt év novemberében Benkő Mihály „Őseink nyomában Ázsiában – egy 18 évig tartó terepkutatás eredményei” című könyve, a szerző 80. születésnapjára, a székelyföldi Tortoma Kiadó gondozásában.

boritoreszlet1.jpg

A magyarok kettéválásáról, egy részük kelet, másik részük nyugat felé vándorlásáról és egymással fenntartott rendszeres kapcsolataikról először Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár írt 950-ben, „A birodalom kormányzása” című művének 38. fejezetében. A keleti magyarok emléke a 13. század elejére már elhalványodott Kárpát-medencében élő testvéreik között. Julianus barát és dominikánus rendtársai a „keresztény Magyarok történetében” olvasták, hogy keleten van egy másik, „Nagyobb Magyarország ahonnan népével együtt a hét vezér kiköltözött,” de hogy hol van, „még csak nem is sejtették”. Végül Julianus barát 1236-ban – sok viszontagság után – megtalálta a (az egyik?) tartományukat. A mongol kor vérzivataros korszakában azonban nem volt lehetőség a rendszeres kapcsolatok felújítására. A 15. században Mátyás király udvarába még érkeztek hírek arról, hogy a Don forrásvidékén egy magyarul beszélő nép található. Ezt követően azonban a keleti magyarokra vonatkozó információk hosszú évszázadokra csaknem teljesen megszűntek. Elmondhatjuk, hogy Dr. Tóth Tibor (1929-1991) antropológus nevéhez a magyarságkutatás szempontjából a XX. század legjelentősebb felfedezése fűződik, mivel Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után 1965-ben ő találkozott először olyan személyekkel, akik magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják.

foto-tt.JPG

Tóth Tibor 1964-1965-ben a tanulmányúton járt a Szovjetúnióban. A tanulmányút elsődleges célja: „A magyar nép származásával kapcsolatos összehasonlító embertani adatok gyűjtése kb. 4000 felnőtt egyénről”. Végül 3100 egyénnél végzett mérést „Baskíriában, Tatáriában, Kazahsztánban és Grúziában”. Mint írja: „...váratlanul kiderült, hogy a [Kazah] köztársaság Kusztanaj területén egy magyar csoport él, a szervezést ez irányban szorgalmaztam. … 1965. április 7-29. között folytathattam az adatgyűjtést a kusztanáji terület (200.000 km2) Dzsangildi és Tobol-i járásaiban a magyarok, a kipcsakok és más törzsbeliek között, összesen 400 felnőtt egyénnél. … a gyűjtőmunka teljes befejezését az időjárási viszonyok lehetetlenné tették … Mégis, a természeti nehézségeket jelentős mértékben ellensúlyozta az a tény, hogy kísérőm a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa Seitbek Nurhánov maga is kipcsak származású, korábban hosszú ideig tanítóként dolgozott a szárükopa-i magyarok között, kitűnően ismerve a helyi adottságokat. A Kazahsztán területén megtett út kb. 8.000 km volt.” Felfedezéséről dr. Tóth Tibor 1966. április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián az antropológiai témabizottság kibővített ülésén számolt be, és előadásának szövegét „Az ősmagyarok mai relictumáról” címmel az MTA Biológiai Osztályának Közleményeiben (9., 1966) publikálta.

Dr. Tóth Tiborra is érvényes a megállapítás, melyet Harmatta János akadémikus egy későbbi kutatás kapcsán mondott: "...rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt." Dr. Tóth Tibor esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megőrzött etnikai név tette lehetővé. A kazak tudós elbeszéléséből tudjuk, hogy Dr. Tóth Tibor ismerte és tanulmányozta az etnikai nevet őrző bizonyítékokat, a sírfeliratokat, bár nem tett róluk említést. Nyilván reménykedett abban, hogy későbbi útján sikerül ezeket lefotóznia és közvetlen írásos bizonyítékként közzétennie, erre azonban nem nyilt lehetősége. Tóth Tibor felfedezését a korabeli magyar tudományos közélet közönnyel, esetenként gúnyos megjegyzésekkel fogadta. A felfedezés feledésbe merült. Ő maga soha nem térhetett vissza felfedezése helyszínére. A Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben megkísérelte a Magyar Tudományos Akadémián tudományos kutatásának folytatását elérni, azonban mielőtt célját elérte volna – éppen ebben a kérdésben folytatott volna a Magyar Tudományos Akadémián tárgyalást - az MTA főtitkárának előszobájában szívinfarktusban meghalt. [Erdélyi István közlése] Tóth Tibor kutatásait – ahogy fentebb említettük – a rendszerváltás előtt sem szovjet, sem, magyar részről nem támogatták. napjainkra kis híján teljesen elfeledték. Sírjára családja a következőket íratta: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de kitartó kutatói lelkesedéstől vezetve, bölcsőjét kereste és találta a magyaroknak.” Rosszkor volt jó helyen. Kutatásait a rendszerváltást követően - amikor a keleti magyarok kazahsztáni kutatása jelentősen könnyebbé, sőt, kazah részről kifejezetten támogatottá vált -  Benkő Mihály történész, keletkutató és Bíró András Zsolt humánbiológus folytatta.

Benkő Mihály Dienes István régész és Mándoky Kongur István nyelvész kezdeményezésére az ősi temetkezési szokások párhuzamainak kutatása céljával 1989-ben indult terepkutatásra a ma is lovas-nomád életmódot folytató kazakok közé Nyugat-Mongóliába. Kutatásaival ezen a téren jelentős eredményeket ért el, amelyekről be is számol új könyvének a temetkezési szokásokról és a honfoglaláskori övek, nyergek ma is használt keleti párhuzamairól szóló részében. Amikor Benkő Mihály hetedik Mongol-altaji útja alkalmával europid kinézésű mazsar/magyar néptöredékkel találkozott az altaji kazahok között, érdeklődése feléjük fordult. Mondáikat, öltözetüket, életmódjukat kutatta, majd felkereste a hajdani hatalmas Mongol Birodalom egymástól távoli pontjain szétszóródott és máig fennmaradt néptöredékeiket. Keleti magyar kutatóútjai egyes szakaszairól könyveket jelentetett meg: „Julianus nyomában Ázsiában” (2001), „Torgaji madiarok” (2003), „Magyar kipcsakok” (2008) (Mindhárom a Timp Kiadó gondozásában), és ’A keleti magyarok írott emlékei (2007 Püski-Masszi Kiadó). Benkő Mihálynak az 2020. novemberében, 80. születésnapjára megjelent "Őseink nyomában Ázsiában” című, több mint száz színes képpel, műnyomó papíron készült életműkönyve a kutatások összegzését, kiegészítő információk közlését, az összefüggések és a kérdés antropológiai, genetikai vetületeit tanulmányozó más kutatók - Tóth Tibor, Bíró András Zsolt - eredményeinek feldolgozását tartalmazza. 

 

tortoma-cimlap.jpg

A könyv egyaránt kapható Erdélyben és Magyarországon.

Az ősmagyarok mai relictumának felfedezésére és kutatására érvényesek Harmatta János szavai: "Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténetkutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye.”

Kapcsolódó cikk

TÓTH TIBOR: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL

https://julianusbaratai.blog.hu/2018/09/03/toth_tibor_az_osmagyarok_mai_relictumarol

A HONFOGLALÁS KORI VERETES TARSOLYOK MEGDÖBBENTŐ KELETI PÁRHUZAMA

https://julianusbaratai.blog.hu/2021/03/24/a_honfoglalas-kori_veretes_tarsolyok_megdobbento_keleti_parhuzama

 

süti beállítások módosítása