A Dnyeper-parti település erődjének két neve volt, Kijev és Sambat, mivel a perzsa kaif és a … magyar szombat lényegében ugyanazt jelenti, azaz "pihenést". Most már biztosak vagyunk abban, hogy a kijevi – kaif, 'pihenés', etimológia határozottan meggyőzőnek tekinthető, és a város magyar alapítását támasztja alá.

Kazmer Ujvarosy, B.A., M.A., Nemzetközi kapcsolatok, San Francisco State University

Kép: „Ugor hegy” Kijevben a Dnyeper jobb parti platója peremén, mellette „Olma udvara” [ERDÉLYI 2012, Erdélyi István: Magyar Őstörténeti Minilexikon, Budapest, 2012., 145. o.]

A rejtvények között, amelyekkel a Kijevi Rusz tele van, fővárosának neve kiemelkedő helyet foglal el. Tatishchev óta, aki Kijevet és Szambatot nevezi meg, a tudósok közel két évszázadon át folytatták mindenféle hipotézisfelállítását, de a mai napig egyik sem volt olyan meggyőző vagy mérvadó, hogy akár csak egy kis szakértői csoport támogatását is elnyerje.1

De administrando imperio (A birodalom igazgatásáról) című értekezésében Konstantin Porphyrogenitus (VII. Konstantin, "bíborban született", 905-959) a 9. fejezetben azt írta, hogy évente egy kis teherhajókból álló karaván úszott le a Dnyeper folyón, és gyűlt össze a Kioava erődnél (Kioába), más néven Sambatasnál (Sámbatas). Ezzel kapcsolatban Julius Davidovich Brutzkus, a litván tudós és politikus megjegyezte: "Mint az egész Ruszra vonatkozó szakasza császár által használt helynév is megbízható hivatalos forrásokból származik, és a történészek és filológusok számára bőségesen elgondolkodtató." 2

[…]

Azonban több alapos elemzés a Kijev – Kaif , a "pihenés" és a Sambat – szombat, "szombat", etimológiák elfogadását eredményezte.

A kaif, 'pihen', perzsa, és szombat, "szombat", magyar kifejezés levezethető a … a pihenés napja", a "nyugalom" vagy a "megszűnés", vagy a magyar szabad, jelentése "szabad", abban az értelemben, hogy "munkától mentes".

A tizennyolcadik század végén Jacob Reineggs, aki sokat utazott, azt javasolta, hogy hogy a gótok nyelve rokonságban állt a perzsával, és hogy ők adták a Dnyeper-település a perzsa név kief , "pihenés". 5

Most már tudjuk, hogy Dr. Reineggs, azt sugallva, hogy a Kijev név jelentése "pihenés", lényegében a helyes etimológiát biztosította. Ne feledjük, hogy a perzsa "pihenés" szó nem Kief, de Kaif. 6

Minden szempontból Kijev jelentése a "pihenés", és éppen ezért a települést Sambatasnak vagy Sambatnak is nevezik. Amint azt fentebb kifejtettük, a szombat a következőkből származtatható: … "pihenőnap", "pihenés" vagy "megszüntetés".

Gedeonov is közel állt a helyes etimológiához, amikor azt javasolta, hogy Kijev a Sambatas nevet a magyar szombatról kapta. 7

Helytelenül azonban feltételezte, hogy Szombat jelentése "erőd". Amikor Thomsen felhívta a figyelmet arra, hogy a Szombat jelentése nem "erőd", hanem "szombat", Ilinski elutasította Gedeonov etimológiáját. 8

Miközben konzultáltam a Young's-szal - Analitikus konkordancia a Bibliával a "pihenés" kifejezés esetében -, tudomásomra jutott, hogy egy arám erődített város neve, ARPAD vagy AR' -PAD, azt jelenti "pihenőhely". 9

Ezt a tényt azért tartom jelentősnek, mert Kevin Alan Brook - a The Jews of Kazária című munkájában - tudomásul veszi azt a tényt, hogy Álmos, a magyar Árpád herceg apja irányította Kijevet 840. évtől kezdődően, 10 akit George Vernadsky professzor Oroszország története című művében 11 azonosított az Orosz Krónikákban szereplő Olmával. Sőt, Vernadsky Kijev alapítását - Lebedia területén12 - Almosnak tulajdonítja. 13

Azon megállapítások alapján, hogy a kijevi alapító fiának Arpad neve volt, jelentése "pihenőhely", és hogy a Dnyeper erődje - a település neve Kijev és Sambat volt Mivel mindkét névnek lényegében ugyanaz a jelentése, nevezetesen 'pihen', biztosak vagyunk abban, hogy a Kijev – Kaif , 'pihenés' etimológia ma már határozottan meggyőzőnek tekinthető.

Jegyzet

1 J. Brutzkus, "Az ókori Kijev kazár eredete", Magyar Történelmi Szemle, II. Évf, 3. szám, 309. www.magtudin.org/Magyar_tortenelmi_szemle_II.evf._3_szam..pdf

2 Ibid.

3 https://www.academia.edu/8177424/The_Sceaf_Sheaf_Legend_Indicates_the_Viking_Vihk_Sheaf_Etymológia

4 Sambatas Sambat a görög végződéssel –amint.

5 Jacob Reineggs, Allgemeine historisch-topographische beschreibung des Kaukasus, 2. kötet (Google e-könyv), 1797, 200. o.

6 Trenchard Craven William Fowle, Utazások a Közel-Keleten: benyomások egyébként törökül Arábia, Szíria és Perzsia (Google eBook), Smith, Elder & Company, 1916, pp. 244-45.

7 Egyébként korábban a Dnyeper folyó is megkapta a magyar Boristen nevet, ami azt jelenti "Boristen" (a ΒοȡυσșένȘȢ vagy Hérodotosz Boriszthenész, azaz Boristen görög végződéssel –es). Aszerint Hérodotosz, az 5 Th  században görög történetíró, az olbok, egy milétoszi kolónia alapította városát közel a Borysthenes folyóhoz, ahol belépett a Fekete-tenger, és ünnepelt Dionysus Baccheios, a Boristen, vad orgiákkal. Nyilvánvalóan tA királyi szkíták, akik a környéken éltek, a várost a Milesians, valamint a közeli folyó, Boristen, "Boristen", mert fesztiválokat tartottak a Boristen Dionysus Baccheios. Amint azt fentebb jeleztük, Boristen magyar nyelven boristent jelent (bor jelentése "bor", és ISTEN jelentése "Isten"), és Boristenes azt jelenti, hogy "a bor istenének szentelt", vagy "A bor istenének tisztelete".

8 Lásd J. Brutzkus, "Az ókori Kijev kazár eredete", Magyar Történelmi Szemle, II. Évf, 3. szám, 311. www.magtudin.org/Magyar_tortenelmi_szemle_II.evf._3_szam..pdf

9 Lát AR"-PAD, AR'PHAD, Analitikus konkordancia a Bibliával, Robert Young, MacDonald Kiadóvállalat, McLean, Virginia, ISBN 0-917006-29-1

10 Kevin Alan Brook, Kazária [...], Rowman & Littlefield, 2009. november 1., 142. o.

11 George Vernadsky, Oroszország története: Az ókori Oroszország, Yale University Press, 1959. A 213. oldalon Vernadsky ezt írta: "Emlékezzünk rá, hogy létezett egy magyar település Kijevben a 9. században egy magyar törzsfőnök, Almos vajda (az orosz krónikákban Olmának nevezik) ellenőrzése alatt tartotta Kijevet, valamint az alsó Dnyeper régiót ..." Lát http://books.google.com/books?id=nIJAQAAIAAJ&focus=searchwithinvolume&q=almos

12 George Vernadsky, Lebedia: Tanulmányok a kijevi Oroszország magyar hátteréről, Brüsszel, 1939.

13 […]

A honfoglaló magyarok körében kizárólag a gazdag nők egy csoportja használt három- vagy négyszirmú virágmintával díszített, bronzból vagy ezüstből öntött és aranyozott rozettás lószerszámvereteket, amelyek előképei bőr vagy nemez rátétdíszek lehettek. A Kárpátoktól keletre eddig csak néhány darab került elő, főként a Dél- és Középső-Urai területén. Nem tisztázott, hogy e darabok helyben készültek-e, vagy már a honfoglalás után kerültek oda a Kárpát-medencéből, a keleten maradt néprészekkel kapcsolatot tartó eleink révén. A díszes lószerszámzattal bíró nők kevés ékszert viseltek, ruházatukat pedig csak elvétve ékesítették nemesfém véretekkel. Velük szemben a díszes ruhájú nők csoportjának lószerszámai egyszerűek, nélkülöznek minden ezüst- vagy bronzveretet. Noha a tendencia határozottan kirajzolódik, e jelenség pontos magyarázatával még adós a kutatás. Napjainkig több mint 80, rozettás lószerszámot tartalmazó sír került elő a 10, századi magyar szállásterületről. E sírok eloszlása azonban nem egyenletes. Míg a Kisalföld déli részén, a Kelet-Dunántúlon, valamint az Alföldön 20-50 kilométerenként követik egymást a lelőhelyek, időnként egy-egy gócban több is, teljesen hiányoznak Erdélyből, a Bácskából, a Délnyugat-Dunántúlról, valamint a Kisalföld északi részéről. A rozettás lószerszámot használó nők sírjait többnyire gazdag mellékletű, kis sírszámú temetőkben találjuk, időnként azonban magányosan, rokonaiktól és családtagjaiktól távol nyugodtak. Az elmúlt évtizedek új kutatási eredménye az a felfedezés, hogy a nők a rozetták mellett másfajta lószerszámdíszeket is használtak, amelyek formai szempontból a férfiak övvereteihez hasonlítanak: egy Békéscsaba-Erzsébethelyen talált sírban a két díszítménytípus együtt került elő. Mindeddig egyedi lelet az egyik karosi női sírban talált aranyozott ezüst lóhomlokdísz. A rozettás lószerszámveretek a 10. század végére eltűntek a magyarok hagyatékából, s már nem kerültek a sírokba, legfeljebb egy-egy kopott, megrongálódott veretet használtak fel másodlagosan, nyakláncra felfűzve

Kép: Rozettás lószerszámveretes sírok a Kárpát-medencében: 1 - Ártánd-Nagyfar kasdomb 6. sír; 2 - Artánd-Nagy farkasdomb 207. sír; 3 - Balotaszállás-Balotapuszta; 4 - Bodrogszerdahely-Bálványdomb; 5 - Békéscsaba; 6 - Bordány; 7 - Borosbenedek; 8 - Budaörs; 9 - Csakbereny 22. sír; 10 - CsornaSülyhegy; 11 - Debrecen-Ujföld, Kondoros part; 12 - Enese—Belterület; 13 - Érsekújvár 59. sír; 14 - Eperjes-Kiskirályság; 15 - FácánkertKajmádpuszta; 16 - Felsőjattó; 17 - Gádoros 2, sír; 18 - Gyömöre; 19 - Gic; 20 - HencidaSzerdekhalom 5. sír; 21 - Heves-Kapitányhegy; 22 - Jászfény szaru; 23-29 - Karos-Eperjesszög 1.12. sír, II. 13., 49., 53., 56. sír és szórvány, III. szórvány; 30 - Kenézlö-Fazekaszug II. temető, szórvány; 31 — Kiskundorozsma; 32 - Koppány szántó; 33 - Koroncó-Bábota 2. sír; 34 - KoroncóRácdomb; 35 - Koroncó-Ujtelep; 36 - Koroncó; 37 — KunszentmártonSzentesi út; 38 - Makó; 39 - Mándok-Tetenke; 40- Mezömegyer; 41 - Mosonmagyaróvár-Moson-Királydomb; 42 - Nagyszentmiklós-Bukovapuszta 2. sír; 43 -Nagyvázsony-Nőzsér; 44 -Németszentpéter; 45 — Piliny—Leshegy 2. sír; 46 - Rábacsanak-TSz major; 47 - Ócsa-Alsópakony; 48 - Oroszlámos; 49 - Sarkad-Peckesvár; 50 - Sárospatak-Alsóhomok; 51 - Soltszentimre; 52 - Sikló; 53 — Szabadkígyós-Pálliget szórvány; 54-55 - Szakony 6. és 7. sír; 56 - Szatymaz-Osszeszék; 57 - Szeged-Négyhalomdülö; 58 - Szentes-Nagyhegy; 59 - Szinyér; 60 - Tápiószele; 61 - Tengelic; 62 - Alsóheteny; 63 - Tiszanána-Cseh tanya; 64 — Törtei-Demeter tanya; 65 - Törtei-Nyilas vasúti megálló; 66 - Zalkod; 67 - Zselickislak; 68 - Szarvas-Kákapuszta; 69 - Kiskunhalas Dénes M. u.; 70 - Nyárlörinc-Bogárzó dűlő.

A Kaukázus és Nyugat-Kazahsztán térségét is vizsgálják a korai magyar történetet kutató régészek

A legújabb kutatási eredmények alapján a mai Kazahsztán északnyugati, illetve a Kaukázus északi részén is ismerünk immár olyan leleteket, amelyek feltételesen kapcsolatba hozhatóak a magyarság őstörténetével. Az is valószínűnek tűnik, hogy a lemezekkel díszített tarsolyok (és a rozettás lószerszámveretek - B. I.) „divatját” a magyarok honosították meg a Kárpát-medencében.

„A régészetnek nem elsődleges feladata eldönteni, hogy merre és mennyi ideig vándoroltak a magyarok. Számunkra a honfoglalás kori hagyaték keleti gyökereinek meghatározása a legfontosabb. Ugyanakkor módszereink alkalmasak a különböző történeti koncepciók alátámasztására vagy cáfolatára” – mondta a 3. Nemzetközi Korai Magyar Történeti Régészeti Konferencián elhangzottakat értékelve Türk Attila, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Magyar Őstörténeti Témacsoportjának (MŐT) tudományos főmunkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékének adjunktusa.

A tanácskozáson immár öt ország – Magyarország, Moldova, Ukrajna, Oroszország és Kazahsztán – magyar őstörténettel is foglalkozó régészei számoltak be legújabb eredményeikről. Hasonló léptékű konferenciát korábban még nem tartottak Magyarországon. Először történt meg az is, hogy a hazai nagyközönség magyar szinkrontolmácsolással követhette végig az orosz nyelvű előadásokat és a talán még ennél is érdekesebb vitákat. A tudományos ülést az MTA BTK Őstörténeti Témacsoportja és PPKE BTK Régészeti Tanszéke szervezte. Az érdeklődést jelzi, hogy a két legnagyobb hazai régészeti magáncég is támogatta a rendezvényt.

"Magyargyanús" leletek

A kelet-európai szakemberek közül többen is új és további ásatásokat, illetve természettudományi vizsgálatokat is igénylő eredményekről számoltak be. "Az Urál és a Kárpátok közötti térség természetesen már korábban is ismert volt magyar szempontból, de a forrásszegénység miatt még ma is örülnünk kell minden egyes újonnan feltárt, vagy a múzeumi raktárakban felbukkanó leletnek. Ám a napjainkban folyamatosan bővülő kelet-európai kora középkori régészeti hagyatékban immár újabb régiókból is ismerünk »magyargyanús« leleteket" - mondta Türk Attila.

Kép: A honfoglalók viselete. Forrás: A honfoglalók viselete - Magyar őstörténet 1. Budapest 2014. Szerk.: Sudár Balázs-Petkes Zsolt

Kiderült például, hogy az északnyugat-kazahsztáni Aktobe környékén a múlt század vége óta egyre nagyobb számban kerülnek elő olyan sírleletek – övdíszek és lószerszámok tartozékai –, továbbá kerámiák és ékszerek, amelyekhez hasonlókat csak sokkal északabbra, a Káma medencéjében, Ufa környékén, illetve Délnyugat-Szibériában találtak.

A leletanyag alapján feltételezhető, hogy a mai Kazahsztán északnyugati része is teret adott a magyar etnogenezisnek, a mai magyarok elődei szerepet játszhattak a térség történeti-politikai eseményeiben a Kr. u. VIII-IX. században.

Talán nyugatra költözésük okát láthatjuk abban a feltételezésben, hogy szembekerülhettek a besenyők és oguzok délről érkező törzseivel a nyugat-kazahsztáni sztyeppék birtoklásáért vívott küzdelemben. „Ez a teória valóban új, de ha belegondolunk, egyáltalán nem meglepő, hiszen a térképre nézve azt látjuk, hogy mind az Urál hegység déli része, mind pedig az azt övező sztyeppei térség a mai Kazahsztán északnyugati régiójában folytatódik. A VIII. és IX. században pedig nem voltak olyan határok, mint manapság. A magyarok elődei ekkor már nomád, vándorló életmódot folytattak, így egyáltalán nem zárható ki az ottani megjelenésük” – mondta Türk Attila. A régész szerint a Baskíriához délről közvetlenül kapcsolódó északnyugat-kazahsztáni térségben azért is érdemes lesz ásatásokat folytatni, mert az ottani leletek kulcsfontosságúak lehetnek az ősmagyarok és besenyők közötti ütközőzóna, illetve kapcsolataik időrendjének meghatározása szempontjából.

Kép: Rozettás lószerszámveretek az Ujelgi (Cseljabinszk, Oroszország) temető leletanyagábólFotó: Szergej Arkanov Megdöbbentő azonosság

A Kárpát-medence honfoglalás kori régészeti hagyatékához közeli párhuzamokat mutatott be egy szentpétervári régész a Kaukázus északi részéről. Ezeket a leleteket egy moszkvai magángyűjteményben őrzik. Ezek közül anyagát, készítési technikáját és ornamentikáját tekintve számos tárgy nagyon hasonlít a honfoglaló magyarok által viselt öv- és lószerszámveretekre. Előkerültek a magyarokéihoz hasonló szablyák és nyeregdíszek is. Türk Attila szerint a Kaukázus északi előtere a korábbi kutatás alapján két szempontból lehet érdekes. Egyrészt nyelvészeti okokból. A kutatók, köztük főként a turkológus nyelvészek egy része ugyanis a magyarok elődeinek szállásterületét a Kr. u. V–VII. századtól a kaukázusi vagy más néven Kubány vidéki őshazába „költöztette”. Feltételezésük szerint a magyar nyelv ótörök jövevényszavai ott kerülhettek a magyar nyelvbe. Érvelésük szerint e jövevényszavak között olyan növénynevek vannak, amelyek csak ebben a régióban voltak honosak, északabbra nem, mint például a körte. „Nyelvészeti kérdéseket természetesen nem vagyok hivatott megítélni, de arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a rendelkezésünkre álló adatok alapján ebben a térségben nem éltek török nyelvű népek. Az iráni nyelvű alánok alkottak itt egy meglehetősen szilárd birodalmat a Kr. u. III–XIV. század között” – mondta Türk Attila. A Kaukázus északi előterével kapcsolatos másik érdekes szempontnak azt a bizánci forrásból származó adatot nevezte, amely szerint a magyarok egy része leszakadt a többiektől, és valószínűleg a Kaukázus vidékén telepedett le: „Ennek az eseménynek eddig régészetileg semmilyen leletanyagát nem sikerült kimutatnunk. Talán most lesz rá lehetőségünk.

Valóban nem pusztán hasonlóságot, hanem megdöbbentő azonosságot mutat a honfoglalás kori leletekkel a kaukázusi leletanyag, amelyet Magyarországon első alkalommal most mutattak be.

Kár, hogy egyelőre csak szórványleleteket ismerünk a térségből. Bízom benne, hogy egyszer ennek a kapcsolatnak az okát, történeti hátterét is meg fogjuk tudni válaszolni, ugyanakkor az eddig megismert leletek egyöntetűen a X. századra keltezhetők jellegük alapján.”

Jellegzetes alakú X. századi nyeregveretek rekonstruált nyeregkápán elhelyezve a Kaukázus térségéből. Mardzsani-gyűjtemény, Moszkva.Fotó: G. SzapozsnyikovTarsolylemez: valószínű a keleti eredet

Valószínűleg a magyar törzsekhez köthető a korabeli viselet egy fontos kiegészítőjének meghonosítása a Kárpát-medencében. Mint az a konferencián elhangzott, a fémdíszekkel ékesített bőrtarsolyok, amelyek divatja a IX. század végén terjedt el a Volga és az Urál közötti térségben is és a magyar törzsekkel érkezhettek meg Pannóniába. Az apróbb, pl. tűzgyújtáshoz szükséges eszközök, kések tárolására alkalmas, kisebb veretekkel vagy teljes lemezekkel díszített tarsolyokról a magyar honfoglalás előtti időszakból ugyanis nem tudnak a régészek a Kárpát-medencében. „Az elképzelés a tarsolylemezek keleti eredetéről meglehetősen valószínűnek tűnik. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez a viseleti elem később a Volga-Urál térségében élő más népeknél, illetve a helyben maradt magyaroknál is előfordult, vagyis a Kárpátoktól keletre önmagában nem alkalmas a magyarság vándorútjának megrajzolására, legalábbis ha régészeti összefüggések nélkül, szórványleletként kerül elő” – mondta Türk Attila.

A régész felhívta a figyelmet egy, a leletek történeti értékelésével kapcsolatos fontos szempontra. Ha valaki környezetéből és régészeti összefüggéseiből kiragadva próbál értékelni egy-egy tárgyat, mert az például hasonlít egy honfoglalás kori lelethez, bizonyos esetekben téves következtetésre juthat. „Leegyszerűsített a példa, de ma sem csak kínaiak használnak Kínában készült tárgyat. Nem volt ez másként korábban sem. És ez még akkor is igaz, ha az akkori kereskedelem jelentőségét és mértékét természetesen nem lehet a maival összehasonlítani.” Szerinte a lényeg az, hogy ott, ahol „magyargyanús” régészeti nyomok bukkannak fel, a régészeti leletanyagot és a temetkezési szokásokat együtt kell vizsgálni, ráadásul nem pusztán egy-egy sír, hanem a teljes temető, illetve a tágabb mikrorégió kitekintésében.

Egy Kelet-Európában előkerülő tarsolylemez nem jelent feltétlenül magyar tulajdonost.

Azonban ha a temetkezési szokások és a sírmellékletek is hasonlóak, ráadásul mindez egy adott régió több temetőjében is tendenciaszerűen feltűnik, akkor a kapcsolatot már sokkal megalapozottabban tételezhetjük fel. „Ha pedig az archeogenetikai vizsgálatok esetleg rokonságot mutatnak majd ki a honfoglalás kori és e hasonló, kelet-európai leletek tulajdonosai között biológiai értelemben, akkor természetesen történeti következtetéseket is bátrabban lehet levonni – mondta Türk Attila. Hozzátette: a vándorló magyarok hagyatékának meghatározására az új kelet-európai leletek alapján jelenleg azt a feltételt fogalmazta meg a szakma, hogy egyszerre mutassanak kapcsolatot a Dél-Urál és a Volga térségének kora középkori leleteivel, illetve a Kárpát-medencében talált X. századi hagyatékkal. Ukrajna területén az elmúlt tíz évben immár komoly mennyiségben láttak napvilágot ilyen leletek. A régészek ezért alkalmasnak találják a további kutatásra ezt a jelenleg alkalmazott kritériumot.

„Rendkívül érdekes felvetés, de még sokat kell dolgozni az igazolásán” – értékelte a régész azt a szintén a konferencián ismertetett, moldáviai régészektől eredő elképzelést, amely szerint a magyarok komoly szerepet játszhattak a Dnyeszter és a Kárpátok közötti terület történetében a 830 és 940 közötti időszakban, vagyis még 895-ös Kárpát-medencei beköltözésüket követően is. Ők késleltethették például a Kijevi Nagyfejedelemség térnyerését és a skandináv eredetű kulturális befolyás elterjedését a térségben. "Valóban nehezen magyarázható, hogy az ott élő két szláv törzs, az ulicsok és a tivercek miért csak a 940-es években kerültek a Kijevi Nagyfejedelemség (Kijevi Rusz) fennhatósága alá, holott a terület meghódítására már 885-től történtek kísérletek. A források ellenük vezetett sikertelen hadjáratokról szólnak, ez pedig a magyarok segítségét feltételezi. A katonai jelenlét mellett feltehetően a kulturális jelenlét is érvényesült, mivel innen hiányoznak a 10. század első felére tehető, Kelet-Európa-szerte elterjedt, jellegzetes varég és rusz leletek, előfordulnak viszont olyanok, amelyek a honfoglalás kori hagyatékkal mutatnak párhuzamot” – mondta Türk Attila.

A múlt minél pontosabb megismerésén dolgozó szakemberek egyre több információval rendelkeznek. „Az adatbázisunk már jóval nagyobb, mint a múlt század második felében dolgozó régészeké volt, de még mindig az az elsődleges feladatunk, hogy újabb és újabb leleteket kutassunk fel, és elérhetővé tegyük azokat mindenki számára.

Ebben a munkában együttműködésre kell törekedni kelet-európai kollegáinkkal, hiszen vitathatatlan, hogy ők ismerik a legjobban a saját régiójukban feltűnő régészeti leletek időrendjét.

Közös ásatásokat kell kezdeményeznünk minél több olyan területen és mikrorégióban, amely a magyar etnogenezis szempontjából számításba jöhet.

Ezt a munkát Budapestről, egy íróasztal mellől nem lehet elvégezni. A régi forrásainkat agyonelemeztük már, adatok nélkül pedig gyakran csak a spekuláció marad, ami önmagában nem visz előre. Úgy gondolom, joggal bízhatunk abban, hogy a következő években felgyorsulnak a keleti kutatások, és pár év múlva a leletek jóval nagyobb adatbázisa alapján még megalapozottabb következtetéseket vonhatunk majd le” – mondta a régész, aki magyar őstörténeti kutatásainak további ösztönzésére 2016-ban az MTA-tól Bolyai János Kutatási Ösztöndíjat nyert.

Dr. Tóth Tibor (1929-1991) antropológus neve Magyarországon nem közismert, annak ellenére, hogy nevéhez a magyarságkutatás szempontjából a XX. század legjelentősebb felfedezése - az ősmagyarok mai maradékának 1965-ben történt megtalálása - fűződik. Kutatásait politikai okokból nem folytathatta. A rendszerváltás után egy rövid időre megnyíltak a terepkutatás lehetőségei. Ezt használta ki Benkő Mihály, aki 2001-ben Ny-Mongóliában, ezt követően - Tóth Tibor nyomán - É-Kazahsztánban, - majd Ny-Szibériában talált keleten maradt magyar néptöredékeket. Az alábbi cikkben Tóth Tibor kutatásairól emlékezünk meg.

A magyarok kettéválásáról, egy részük kelet-, másik részük nyugat felé vándorlásáról és egymással fenntartott rendszeres kapcsolataikról 950-ben Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár írt „A birodalom kormányzása” című művének 38. fejezetében.

A keleti magyarok emléke a XIII. század elejére már elhalványodott Kárpát-medencében élő testvéreik között. Julianus barát és dominikánus rendtársai a „keresztény Magyarok történetében” olvasták, hogy keleten van egy másik, „Nagyobb Magyarország ahonnan népével együtt a hét vezér kiköltözött”, de hogy hol van, „még csak nem is sejtették”. Végül Julianus barát 1236-ban – sok viszontagság után – megtalálta az (egyik?) tartományukat. A mongol kor vérzivataros korszakában azonban nem volt lehetőség a rendszeres kapcsolatok felújítására. A XV. században Mátyás király udvarába még érkeztek hírek arról, hogy a Don forrásvidékén egy magyarul beszélő nép található. Turkolly Sámuel 1725-ben Asztrahányból küldött levele még említést tesz hét faluról a Krim félszigeten, ahol magyarul beszélnek. Ezt követően azonban a keleti magyarokra vonatkozó információk hosszú évszázadokra csaknem teljesen megszűntek. Mindez azért érdemel különös figyelmet, mert 1965-ben dr. Tóth Tibor antropológus kutatóútjainak eredményeként ismételten hírek érkeztek magukat magyarnak nevező, bár magyarul már nem beszélő néptöredékekről Kazakisztánból. Az alábbiakban ismertetjük dr. Tóth Tibor útijelentését és kazak munkatársainak, Szeitbek Nurhanov nyelvész és Orazak Izmagulov antropológus visszaemlékezéseit dr. Tóth Tibor kutatóútjára, melyeket 2002-ben mondtak el a kutatásokat a rendszerváltás után továbbfolytató Benkő Mihály történésznek 2002-ben.

Dr. Tóth Tibor útijelentéséről

Tóth Tibor 1964-1965-ben a MTA engedélyével járt tanulmányúton a Szovjetúnióban. A tanulmányút elsődleges célja: „A magyar nép származásával kapcsolatos összehasonlító embertani adatok gyűjtése kb. 4000 felnőtt egyénről”. Végül 3100 egyénnél végzett mérést Baskíriában és Kazahsztánban.  Mint írja: „…váratlanul kiderült, hogy a [Kazah] köztársaság Kusztanaj területén egy magyar csoport él, a szervezést ez irányban szorgalmaztam. … 1965. április 7-29. között folytathattam az adatgyűjtést a kusztanáji terület (200.000 km2) Dzsangildi és Tobol-i járásaiban a magyarok, a kipcsakok és más törzsbeliek között, összesen 400 felnőtt egyénnél. … a gyűjtőmunka teljes befejezését az időjárási viszonyok lehetetlenné tették … Mégis, a természeti nehézségeket jelentős mértékben ellensúlyozta az a tény, hogy kísérőm a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa Seitbek Nurhánov maga is kipcsak származású, korábban hosszú ideig tanítóként dolgozott a szárükopa-i magyarok között, kitűnően ismerve a helyi adottságokat. A Kazahsztán területén megtett út kb. 8.000 km volt.”

            Tanulmányútja során több tagköztársaságban előadást tartott az „ősmagyarok eredetének problémájáról”, tudományos vizsgálataival kapcsolatos „előzetes következtetéseiről”. A Kazak Tudományos Akadémián 1964. december 12-én tartott előadásában „… az embertani leletanyag ismeretében vázoltam azt a hipotézisemet, mely szerint az ősmagyarok elvándorlása az Urál-vidékről a széleskörűen elterjedt nézetekkel ellentétben a VIII. századnál jóval korábban megkezdődött. Vázoltam továbbá másik hipotézisemet, mely szerint a magyar nép etnogenezisének problémái – legalább is embertani vonatkozásban – túllépik a finnugor csoport etnikai történetének kereteit. Ezzel kapcsolatban érintettem az őshaza problémáját s harmadik hipotézisemet az Észak-Káspi (tenger) mellékre vonatkozóan…” „Előadásom részletes ismertetése megjelent a Kazak Tudományos Akadémia Közlönyének Társadalomtudományi sorozatában, annak  1965 évi 2. kötetében.”

Dr. Tóth Tiborra is érvényes a megállapítás, melyet Harmatta János akadémikus egy későbbi kutatás kapcsán mondott:

"...rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt." Dr. Tóth Tibor esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megőrzött etnikai név tette lehetővé. A kazak tudós elbeszéléséből tudjuk, hogy Dr. Tóth Tibor ismerte és tanulmányozta az etnikai nevet őrző bizonyítékokat, a sírfeliratokat, bár nem tett róluk említést. Nyilván reménykedett abban, hogy későbbi útján sikerül ezeket lefotóznia és közvetlen írásos bizonyítékként közzétennie, erre azonban nem nyilt lehetősége. Rosszkor volt jó helyen.

            Tóth Tibor felfedezését a korabeli magyar tudományos közélet közönnyel, esetenként gúnyos megjegyzésekkel fogadta. A felfedezés feledésbe merült. Ő maga soha nem térhetett vissza felfedezése helyszínére. A Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben megkísérelte a Magyar Tudományos Akadémián tudományos kutatásának folytatását elérni, azonban mielőtt célját elérte volna – éppen ebben a kérdésben folytatott volna a Magyar Tudományos Akadémián tárgyalást -  az MTA főtitkárának előszobájában szívinfarktusban meghalt. [Erdélyi István közlése] Sírjára családja a következőket íratta: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de kitartó kutatói lelkesedéstől vezetve, bölcsőjét kereste és találta a magyaroknak.”

Szeitbek Nurhanov visszaemlékezése

Szeitbek Nurhanov, nyelvész, a kazak Tudmányos Akadémia munkatársa hívta fel 1964-ben dr. Tóth Tibor figyelmét a Torgaj vidéken élő magyar népcsoportra és 1965. áprilisi kutatóútján a magyar tudós kísérője volt.

A híres kazak nyelvész, aki évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében 2002-ben, 75 éves korában a következőket mondta a neves antropológussal kapcsolatos emlékeiről az őt felkereső Benkő Mihály történésznek [2]:

"Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fővárosa környékén élő kazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után előadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisről. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Előadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, megválaszolja őket. Két kérdést tettem elé:

1.) Hogy nevezik a különböző európai nyelveken "Hungarian, Ungarn, Vengr" és más elnevezéssel emlegetett magyarok saját magukat?

2.) Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Torgaji-medencében élő madijaroknak az önök népével?

Ugyanis jó magam a Torgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950-51-ben tanító voltam odahaza, és argün-madijar gyermekeket oktattam kazak nyelvre.

Tóth Tibor első kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdéssel kapcsolatban mindössze ennyit mondott: "Kérem, aki ezt a kérdést tette fel, maradjon tovább, hogy szót válthassunk róla."

Az előadás végeztével odaléptem hozzá. Izgatottan kérdezte, hány argün-madijar élhet a szülővidékemen.

"Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren" - válaszoltam.

"Kérem, hogy ne beszéljen erről senkinek! Most nagyon kevés itt az időm, de jövőre, ha megérem, visszatérek."

Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Kosztanajba és Torgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Elhúzódott az ügy. Pár nappal Tóth Tibor fővárosunkba érkezése után magához hivatott a Kazak Tudományos Akadémia káderpolitikai osztályának vezetője, egy titkos állományú KGB-ezredes. Mellemnek szögezte a kérdést:

"Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanajba?"

"Igen."

"Van kettejüknek közös kutatási témájuk?"

A kérdés hallatán már le is tettem az útról.

"Nincs"

"Semmi baj, csak érdeklődtem. Menjenek nyugodtan. Jó munkát kívánok!"

Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj-Torgaj-vidék egyike volt Kazakisztán külföldiek előtt szigorúan zárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsőbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, de Tóth Tibor Moszkvában készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy a Kazak Tudományos Akadémia elnöke is szilárdan pártunkat fogta. Ekkoriban találkozott az Akadémia tudományos titkárával. "Segítsünk vendégünknek!" - győzködte.

Végül is április 7-én útnak indulhattunk. Emlékszem, a repülőgép a rossz idő miatt nem szállt fel időben. Ott aludtunk az alma-atai repülőtéren, a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaj terület titkárához, akivel megtanácskoztuk a teendőket. Torgaj vidékén akkor éppen olvadás és áradás volt, a terültet autóval nem lehetett megközelíteni. Végül U-2-es kis repülőn mentünk Torgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarikopa-tavak melletti központi településre, szintén repülőn. Tóth Tibor itt gyűlést hívatott össze, és ezen a gyűlésen ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madijar törzsbélit mért meg a Szarikopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrméreteiket, leírta szemük vágását, színét, hajuk, szőrzetük színét, sűrűségét. Felhívta a figyelmemet arra, hogy egyes ott fellelt helységnevek és nemzetségnevek Magyarországon is ismerősen csengenek. Ilyen például Sümegti és Tomaj. Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevű város és egy Badacsonytomaj nevű falu.

A szagai temetőben meglátogattuk egy nagyon híres madijar személyiség cseréptetős sírját, és a helyi mullahhal beszédet mondattunk a sír felett. Sajnos, sem jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetőről, sem a leírt személyekről nem készíthettünk fényképeket, merthogy a fényképezést nem engedélyezték Tóth Tibornak.

A torgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondták, ha legközelebb jövünk, repülőt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Torgaj-vidéki kipcsakok körében is. Köztük is akadt néhány madijar. Ezután Kosztanajba utaztunk. A város közelében élt néhány madijar Mirzsakip Dulatov rokonságából. Tóth Tibor közöttük is végzett méréseket. Egyikük kérte, hogy az Alma-Atában mezőgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel ezzel rá a hatóságok figyelmét.

A következő évben Tóth Tibor hiába repült Almatiba, nem utazhattunk el Kosztanaj-Torgaj vidékére, sőt, később nekem magamnak is támadtak kellemetlenségeim. Az nem a Kazak Tudományos Akadémián múlott. Ők minden megtettek, ami tőlük tellett. Például elküldtek valakit anyagot gyűjteni egy Nyugat-Szibéria határán, az Irtis partján élő madijar akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét."

Felfedezését Tóth Tibor publikálta Budapesten és Alma-Atában is (Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.), Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.). Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Torgaj-mélyedésben élő madijar törzse száznyolcvan családból, mintegy kilencszáz-kilencszázötven főből áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfőjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép Középső és Kis Hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel.

Később szeretett volna Magyarországról visszamenni a Torgaj-vidékre magyarokból álló néprajzos, nyelvész-, régészexpedícióval. Szenzációs felfedezéséről népszerű formában a Magyar Nemzetben írt Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Azonban a megálmodott expedíció nem jött létre. Már az is csoda volt, hogy Tóth Tibor egyáltalán eljutott a külföldiek számára szigorúan zárt területre. Fényképezésre nem kapott engedélyt. Idehaza irigység és közöny, az értetlenség sodorta eredményeit a teljes feledésbe. Tóth Tibor meg nem értett, csalódott emberként halt meg 1991-ben - éppen abban az évben, amikor megalakult a független Kazak Köztársaság, és ezzel elhárultak az adminisztratív akadályok a kazak földön folyó elfogulatlan néprajzi, történeti, régészeti kutatások elől. Emlékét Magyarországon szinte teljesen elfeledték. Kazak földön viszont mindmáig jól emlékeznek rá mind tudományos körökben, mind a torgaji, szarikopai madijarok között.

Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy a kazak tudományos körökben - az akadémiai intézetekben és múzeumokban - minden kutató ismeri Tóth Tibor nevét, utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek, néprajzosok körében nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott kazakisztáni madijarokkal. Számukra létezésük köztudott, nem megy felfedezésszámba.

Orazak Iszmagulov visszaemlékezése

Orazak Iszmagulov antropológus professzor, a Kazak Tudományos Akadémia levelező tagja - aki 1964-ben Tóth Tiborral 1964-ben vézett felméréseket Alma-Ata környékén, 2002-ben a következőket mondta arra a kérdésre, miért nem folytathatta Tóth Tibor kutatásait a Torgaj-medence madijarjai között:

"1965-ben Tóth Tibor csak véletlenül jutott el a Torgaj-medencébe. Oda küföldinek nem adtak utazási engedélyt a cári és a szovjet uralom idején, sem a magyar antropológus előtt, sem utána. Tóth Tibor szerencséjére valami hiba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát időközben kijavították."

Irodalom

Moravcsik Gyula (ford.):  A birodalom kormányzásáról. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.

Benkő M.: A Torgaji Madiarok – Erdélyi I. előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.

Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Ujfalvy Károly nyomában). Anthrop. Közlem. 1966. 10 (4): 139-143

Képek:

Kép: Balról jobbra: dr.Tóth Tibor, Szeitben Nurhanov, egy helyi tisztviselő 1965. áprilisában.

Kép:  Balra Orazak Iszmagulov, jobbra Benkő Mihály 2003-ban, Almatiban.

"MAGYAR-KIPCSÁK" etnikai nevet tartalmazó sírkő a Ny-Szibériai Kara Tal-ból.

Dr. Tóth Tibor életrajza

"Dr. Tóth Tibor a mezőtúri Református Gimnáziumban érettségizett. Érdeklődése az emberi evolúció és a magyar nép származása iránt már gimnáziumi tanulmányainak utolsó évében kialakult. 1947 és 1952 között az ELTE Természettudományi Karának hallgatója. A harmadik évfolyamot a bukaresti C. I. Parhon Tudományegyetemen végezte. 1952-ben muzeológusi oklevelet kapott ősrégészet-ősembertan tárgyakból. 1951 februárjától 1952. novemberig a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának előadójaként dolgozott. 1954–1958 között a moszkvai Lomonoszov Egyetem Embertani Tanszékének aspiránsa. 1958-ban Magyarország régi és jelenkori lakossága arckoponyájának horizontális profilozottsága (a magyar nép származásának problémái) c. értekezésével kandidátusi fokozatot ért el. 1958-tól kezdett dolgozni a Természettudományi Múzeum Embertani Tárában tudományos főmunkatársi beosztásban. 1960-ban az ELTE-n természettudományi egyetemi doktori címet szerzett. 1962 októberétől osztályvezető-helyettes, 1965-től 1990. december 31-ig a Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) Embertani Tárának igazgatója. 1978-ban védte meg Magyarország lakosságának szomatológiája és paleoantropológiája c. akadémiai doktori értekezését, Moszkvában. A dolgozat a La Manche csatornától a Sárga-tengerig terjedő megakontinensről publikált mintegy 13000 koponya adatainak komplex biometriai értekezését, valamint a Közép-Duna-medence, az Ural-vidék, a Kaukázus és Közép-Ázsia recens populációcsoportjainak szomatológiai, részben dermatoglíf valamint etnikai-odontológiai adatait tartalmazza.

Tagságai: MTA Antropológiai Biz. (1959–1990), a MTA Magyar Őstörténeti Munkaközösség (1980-tól haláláig), az Anthropologiai Közlemények c. folyóirat szerkesztőbizottság (1959-től haláláig), a Természettudományi Dokumentáció szerkesztőbizottság (1960–61), a Természettudományi Múzeum Évkönyve (Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici) szerkesztőbizottság (1965–1990), a Magyar Biológiai Társ. Embertani Szakosztálya (1980-tól haláláig), a Magyar Biológiai Társaság Őslénytani Szakosztálya (1966–1972), a Tudományos Minősítő Bizottság Általános Biológiai Szakbizottság (1969–1984), az International des Sciences Anthropologiques et Ethnologiques (UISAE) állandó bizottság (1978-tól haláláig), az UISAE Magyar Nemzeti Bizottság (1980-tól haláláig). 1965–1991 között szerkesztette az Anthropologia hungarica c. folyóiratot. 126 tanulmánya, cikke jelent meg magyar, orosz, angol, francia és német nyelven, részben hazai, részben szovjet, mexikói, finn, német és olasz folyóiratokban. 1960-ban kezdeményezte a Természettudományi Múzeum tárain belüli szakkörök elindítását. Négy nemzetközi expedícióban vett részt az Ural-vidéken, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában (1959, 1962, 1964–65, 1967–68)."

A magyar eredetkutatással és a keleti magyarokkal kapcsolatos tanulmányai:

• A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Problèmes de l'ethnogenèse des Hongrois Conquérants) Anthropologiai Közlemények IX., 1965, 4. sz. 139–149. o., (előadás szövege, mely elhangzott a II. Nemzetközi Finnugor Kongresszus Embertani Szekciójában, 1965. aug. 26-án, Helsinkiben);
• Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.;
• Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.;
• Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85-95.;

Függelék:

Tóth Tibor: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL

MTA Biol. Oszt. Közl. 9. (1965) 283-299

/Részlet/

A turgáji (É-Kazahsztán – kiegészítés tőlem B. I.) magyar csoport törzsi-nemzetségi helyzetével kapcsolatban elkerülhetetlen egy elméleti aspectus: a törzs és nemzetség fogalmának gyakori összefonódása. Nincs egységes vélemény arra vonatkozólag, hogy az amak (középkori ojmak, omak) terminus hármas fogalma: nemzetség, nagy-nemzetség, törzs, milyen társadalmi-gazdasági körülmények között váltakozott (Tokarjev 1958, Amanzsolov 1959, Vosztrov 1962). Bár az utóbbi évtizedekben intenzíven foglalkoztak a kazáh nép törzsi-nemzetségi összetételének vizsgálatával (Amanzsolov 1959, Vosztrov 1961, 1962), az egyes törzseket alkotó nemzetségek rendszeres kutatása a nyugat-kazahsztáni Kis-Zsuz vonatkozásában ismeretes egyelőre (Vosztrov 1962). Fenti észrevételek azonban nem változtatnak a szárükopai magyarok törzsi-nemzetségi helyzetének képén. Az argünök törzsszövetsége viszonylag későn alakult ki és területileg a XI. században Mahmud-al-Kasgari szerint a mai DK Kazahsztán területén tartózkodtak. Csak a XIV.-XV. századokban telepedtek északra, különböző népmozgalmakkal összefüggésben (Amanzsolov 1959).

Ami a szárükpai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A szárükopa-Ékhnraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat. Mint ismeretes a X. századi arab utazók: Ibn Ruszta és al-Maszudi madzsagárokról, illetve badzsgardokról írnak (Győrffy-Czeglédy 1958). Rendkívül fontos azonban a XII. századi al-Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9. § 13. pontjában nem madszarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959). Az arany Horda, majd a Fehér Horda szétesése után Nyugat-Kazahsztán területén megalakult az Üzbég fejedelemség, amelynek részét képezte a Turgáj-vidék is (Ahmedov 1965), Vosztrov 1962). Nem lehet véletlen épp ezért az, hogy a Bahr al-aszrarban Mahmud ibn Vali szerint Abu-l-Hair XV. századi üzbég fejedelem csapataiban nemcsak kipcsákok, hanem madzserok is szolgáltak (Ahmedov 1965). Figyelmet érdemel továbbá a Tavarigh-i Guzida-ji Nuszrat Náme című türk nyelvű anonim kézirat adata amely, Judin szerint valószínűen magától Muhammad Sejbani khántól, Abu-l-Hair unokájától származik s amelynek megfelelően a Burunduk fejedelem elleni kűzdelemben a madzsar-omakbeliek is részt vettek (Judin 1965) Megemlíthető továbbá, hogy Hanükovnak a múlt század első felében a buharai fejedelemségről írott munkájában madzsar törzsről is szó van, mint preüzbég finn-ugor (Tokarjev 1958) csoportról. Végül igen fontos Kazancev közlése a múlt század közepéről, amelyben az orenburgi tartomány keleti részén élő argün „nemzetségek” között a magyarok és simbolátok is szerepelnek, akik egyébként ma a Szárükopa-Khonraulö mentén egymás szomszédságában élnek (Arisztov 1896).

A fentiekkel kapcsolatban mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a történelmi körülmények figyelembevételével, amelyek évszázadokon keresztül a Káspi-Aral-Turgáj vidékére egyaránt jellemzőek voltak, a madzsar és magyar etnonimek valószínűen egy ugyanazon etnikai csoportra vonatkoztak. Tehát nincs kizárva annak lehetősége, hogy a felsorolt történeti forrásokban a turgáji magyarok elődeiről van szó. Igaz, hogy azt etnonim „magyar” változata csak két esetben szerepel, al-Marwazinál és Kazancevnél. A két forrás közötti hét évszázadban csupán a XV. századi forrásanyagban szerepel az etnonim „madzsar” változata. Lehetséges azonban tehát, hogy ez az üzbég fejedelemség fennhatósága alatt élő turgáji magyarok pontatlan átírása.

Mivel a rendelkezésre álló embertani adatok értékelése évezredes asszimilációra enged következtetni s mivel al-Marwazi már 100 évvel a mongol hódítás előtt tudósít a magyar csoportról, véleményünk szerint kizárnak tartható, hogy a Kusztanáji területen élő magyar relictumot olyan általánosan ismert történeti eseménnyel hozzuk kapcsolatba, mint a „tatárjárás”.

Fentiekkel kapcsolatban egyébként megemlíthető a a vallástörténeti vonatkozású feltételezés, mely szerint a mai turgáji magyar relictum távoli elődeit, mint a honfoglalással összefüggő széttelepedés keleten, a Káspi-Jaik zónájában maradt csoportját, találja az Iszlám terjeszkedése.

Összefoglalóan megállapítható, hogy a rendelkezésre álló embertani és auxiliáris leletek tanúsága szerint a turgáji magyar csoportban sikerült egy az Eurázsiai határban kb. másfélezer évvel ezelőtt élt nagyobb etnikai egység relictumát vizsgálni.

(Előadva 1966 április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián az Antropológiai Témabizottság kibővített ülésén).

Forrás: https://qazaq1913.com/2024/12/06/1988-zhyly-alash-ajratkerlerini-a-taluy-kemizdi-mirindegi-e-zor-uanyshtaryny-biri-boldy/?fbclid=IwY2xjawG__7ZleHRuA2FlbQIxMQABHb3UujPldfdc4gVO8HegDLvQSIIugcYTX6JQ12ZnLYlpytVkJp-jmu8d1Q_aem_DS8ZRF21C7Xmoee3EIk0BA

RÉSZLET
Szeitbek Nurhanov, kazak nyelvész gyermekével, Alma Seitbekovnával készített interjúból

[…]

Az 1960-as évek közepén Tóth Tibor magyar antropológus Almatiba érkezése újabb lendületet adott édesapánk kutatásainak a filológia, néprajz, történettudományok területén. A magyar tudóssal 1964 decemberében ismerkedett meg.

Tóth Tibor antropológiai méréseket kívánt végezni a kazah főváros környékén élő kazahok körében. Nem sokkal Almatiba érkezése után a Kazah Tudományos akadémián előadást tartott a magyar nép etnogeneziséről

A baskíriai expedíció eredményeiről beszélve a tudós elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatot talált a baskírok és a magyarok között. Az előadás végén édesapánk írásban a következő kérdéseket tette fel:

1. Hogyan hívják magukat a vengerek, akiket más európai nemzetek hungariannak, ungarinak neveznek?
2. Milyen kapcsolatban állhatnak a Kostanay és Torgai régiókban élő magyarok az Ön népével?

Az első kérdésre Tóth Tibor azt mondta hogy (a Kárpát-medencében élő magyarok is – B. I.) „magyarok”-nak hívják magukat. A második kérdésre csak annyit mondott, hogy „Az a személy, aki ezt a kérdést feltette, ne menjen el az előadás után. Négyszemközt kell beszélnünk.”

Az előadás után, amikor édesapám odament az előadóhoz, a tudós nagyon meglepődött, és megkérdezte, hogy hány magyar él Torgai-ban, kérte, hogy ne mondja el senkinek ezt a beszélgetést, és azt mondta, hogy jövőre biztosan visszatér Kazahsztánba.

Tóth Tibor, aki 1965 tavaszán megérkezett Almatiba azonnal azt tervezte, hogy Kostanayba és Torgaiba megy. De ez nem volt könnyű ügy. Meg kellett várni az engedélyt. Egy nappal Tóth Tibor megérkezése után édesapámat behívta a Kazah Tudományos Akadémia Állambiztonsági Bizottságának ezredes rangú személyzeti osztályvezetője, és a következő kérdést tette fel: „Elkísérsz egy magyart Kostanay-ba? Van közös kutatási témátok?

Édesapám megkérdezte, hogy van-e valamilyen akadály. mire azt a választ kapta: „Nem, nincsenek problémák, menj el a terepkutatási expedícióra.” Ez nagy siker volt, mert Kostanay és Torgai régiókba külföldiek nem látogathattak. Abban az időben külföldi tudósok csak uniós szinten kaphattak engedélyt a Kazah SZSZK meglátogatására. Az engedélyhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy Tóth Tibor doktori disszertációját Moszkvában védte meg. Természetesen a terepkutatás helyszínére csak kísérővel lehetett elutazni.

A magyar-kazahok antropológiai arculatának mérései során Tóth Tibor megjegyezte, hogy néhány jellemző Magyarországon is megtalálható. A tudós nagyon elégedett volt az expedíció eredményeivel és úgy tervezte, hogy a következő évben folytatni fogja a kutatást. Csodálta a helyiek őszinte vendégszeretetét, és különösen érdekelték a kazah hagyományok.

Sajnos Tóth Tibor nem tudott fotókat készíteni sem személyekről, sem tárgyakról. Ez szigorúan tilos volt. További kutatási tervei a Kostanay-Torgai régiókban meghiusultak. Édesapámat is kellemetlenségek érték. Természetesen a probléma gyökere nem a Kazah Tudományos Akadémia volt.

Édesapánk és a magyar tudósok közötti együttműködés folytatódott az ismert magyar turkológussal, Mádnoky Kongur Istvánnal, később pedig Benkő Mihály keletkutatóval is. Ez a két tudós meglátogatta otthonunkat az előbbi Almatiban, míg az utóbbi Asztanában. Hosszasan megvitattak tudományos kérdéseket, és megismerkedtek édesapánk könyvtárával. Benkő Mihálynak lehetősége nyílt (a 21. sz. elején – B. I.) arra is, hogy a magyar-kazakok között Kosztanay és Torgai régiókban fotókat készítsen, legendákat gyűjtsön.

Édesapánk 2021. ápr. 21-én, 95. éves korában hunyt el.

[…]

Alma Seitbekovna

Képek:

Kapcsolódó cikk:

BENKŐ MIHÁLY: ELHAGYOTT BENNÜNKET A KAZAK PETŐFI LÁNYA - Julianus barátai

EGY TANULMÁNYKÖTET ELŐSZAVÁNAK MARGÓJÁRA - Julianus barátai

Könyvbemutató, 2024. október 29., 16 óra, Pasaréti közösségi ház, Budapest, II. ker. Pasaréti út 102.

Ponyvaregénybe illő jelenet játszódott le 1989. nyarán a mongóliai Hentij tartomány székhelye, Öndörhán (2013 óta: Dzsingisz) kórházában.

 Hosszú ideje, talán két napja öntudatlanul feküdtem egy kétágyas szobában. Amikor magamhoz tértem, egy jóképű, vékony középkorú férfi feküdt a másik ágyon.

 - Ön bolgár? – kérdezte oroszul.

- Nem, én magyar vagyok.

- Nem értettem jól, bolgár vagy magyar?

- Magyar.

- Szervusz, én Timur vagyok – mondta magyarul.

Timur korábban Magyarországon tanult. Ez volt egy hosszú barátság kezdete. 1989 – 2000 között tíz alkalommal jártam Mongóliában, ezek közül három alkalommal azért, hogy meglátogassam a Dzsingisz kán emlékhelyeket Timurral. Azt terveztük, hogy kiadunk egy közös könyvet idegenforgalmi célból.

Közben tudományos terepkutatásom drámai fordulatot vett. Megtaláltam a Hovd folyó mellett a keleti magyarok pusztuló, de így is impozáns temetőjét, a magyar múzeumok féltett kincseinek tekintett, csak a magyar kisebbségnél látható néprajzi tárgyakat (övveretek, hamis tarsoly, palmettával díszített nyereg) fotóztam, mondákat, legendákat gyűjtöttem, minderről több könyvem és tudományos cikkem jelent meg. Timur fiatalon, váratlanul meghalt.

Most regényes útikönyv formájában törlesztem tartozásomat, melynek az is időszerűséget ad, hogy Timur fia váratlanul jelentkezett….

Benkő Mihály

Megjelent Benkő Mihály: Dzsingisz kán szülőföldjén

HÁROMSZÉK 2024. október 4., péntek, Kultúra

http://www.3szek.ro/.../benko-mihaly:-dzsingisz-kan...

(...) Mongólia az eurázsiai sztyeppe övezetében egykor széles körben elterjedt lovas nomád pásztorélet utolsó nagy rezervátuma. Manapság az úgynevezett fejlett országok jómódú és gazdag lakói szívesen töltik szabadságukat a civilizáció ártalmaitól érintetlen tájakon. Egyre többen választják közülük utazási célul Mongóliát. Ez az ország éppen úgy kincsesbánya természetkedvelő turisták, vadászok számára, akárcsak régészek, néprajzosok, geológusok, biológusok, Kelet-kutatók, fotósok számára. (...)

•

Bennünket, magyarokat elsősorban az vonz ebbe a hatalmas legbelsőbb ázsiai országba, hogy időszámításunk kezdete körül onnan indult ki az a több mint ezer éven keresztül tartó népvándorlás, amelynek első hulláma őseinket, a hunokat, majd egyik utolsó hulláma időszámításunk kilencedik századának a végén a honfoglaló magyarokat a Kárpát-medencébe sodorta. Jómagamat is az ősmagyarok életének ázsiai néprajzi párhuzamai, a honfoglaló magyarok őseinek, az ázsiai hunoknak fennmaradt emlékei és az ősmagyar temetkezési szokások ázsiai néprajzi párhuzamainak kutatása vezetett Mongóliába, elsősorban Nyugat-Mongólia kazakjai közé. 1990–2000 között úgy alakult az életem, hogy minden évben Mongóliába utazhattam. (...)

Kerestük és megtaláltuk a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak, életmódjának máig vagy szinte máig élő néprajzi párhuzamait a mongóliai kazakok között. Ezenkívül 1996-ban, vagyis a magyar honfoglalás millecentenáriumának évében nagy meglepetésemre találkoztunk a kazakok kereit törzsszövetségében élő mazsarokkal, vagyis keleti magyarokkal is, akik feltehetőleg Julianus barát magyarjai Ázsiába visszatért utódainak leszármazottai. (A „mazsar” szó kazakul egyértelműen „magyart” jelent.)

(részletek az előszóból)

A kötet megrendelhető az erdelyikonyv.hu oldalon, megvásárolható könyvesboltokban.

www.erdelyikonyv.hu

 Egyesek Hunyadi Jánost és fiát, Mátyást román származásúnak vélik. Ha ez így lenne, természetesen ebben semmi kivetnivalót sem találnánk, mivel az együttélő etnikumok gyakran keveredtek, házasodtak össze. Azonban a kutatási eredmények mást bizonyítanak.
     E téves eredeztetés a Supplex Libellus Valachorum (A valachok könyörgő levele, 1791) c. politikai iratra vezethető vissza. A császárhoz intézett beadvány említi először, több más erdélyi magyar személyiség állítólagos román származásával - pl. a báró Jósika családéval - egyetemben.1 Majd a XIX. század második felének román nacionalista történetírása "románosította el végleg" a Hunyadiakat oly sikeresen, hogy ma már egyes magyar publicisták is ezt hirdetik, minden komolyabb tárgyi bizonyíték és elemzés nélkül.2
     Egy 1409-ből származó adománylevélből ismerjük Mátyás nagy- és dédapjának nevét.3 Hunyadi János kormányzó apja a Vajk méltóságnévre hallgatott, mely ismerősen cseng, hiszen Szent István pogánykori nevével azonos, s török eredetű, vagy pontosabban talán úgy fogalmazhatunk: a törökből magyarázható. Eredeti formája Bajik. Értelme: 'Igaz Ember'.4 A b a hangfejlődés során gyakorta alakult át v hanggá.5 "A szóeleji b- és v-nek a váltakozására sok példa van a régi magyarban."6 Szlavónia egyik legrégebbi családja, a Voikffy a Woik (Vojk) nemzetségből származott.7
     E sorok írója szerint nem minden szót, melynek elhomályosult értelmét ma már csak más nyelvből tudunk megfejteni jelenti automatikusan azt, hogy az adott szó átvétel, azaz: jövevényszó. Eleve nem zárható ki ugyanis, hogy az meglehetett a magyarban hasonló vagy azonos értelemmel egy bizonyos korban, csupán kiesett a köztudatból, esetleg népetimológia révén kapott más értelmet, netán valamilyen úton átértelmeződött, de használata új szerepkörében megmaradt. A szavak makacsul ragaszkodnak "életükhöz" eredeti értelmük elhomályosulása, vagy átértelmezése árán is, főleg akkor, ha egykoron totemisztikus képzetek kapcsolódtak hozzájuk.
     Az említett adománylevél szerint, Hunyadi Vajk apját Sorbenak hívták. Amint Rásonyi László turkológus professzor kimutatta, ez kun, vagyis szintén török eredetű név, melynek értelme ,szerencsétlen'.8 Sorbe egyik fiának magyar neve van: Magos. Mivel a kutatás tisztázta, amit néprajzi adatok is alátámasztanak, hogy az anyának döntő szerepe volt gyermekei névválasztásánál,9 Sorbe felesége minden valószínűség szerint magyar volt.
     János egyik nővérét Klárának hívták, s ezt a nevet csakis katolikus kultúrán nevelkedett asszony adhatta. Vajk felesége tehát magyar volt, hiszen a románok ortodoxok. Ezt az adatok valószínűsítik. "Voyknak hitvestársa a karánsebesi Morzsinay magyar nemes család ivadéka: Morzsinay Erzsébet volt..."10 Hogy Mátyás anyját Szilágyi Erzsébetnek hívták, már csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hiszen ez köztudott tény.
     Rásonyi szerint tehát a két férfinév bizonyítja Hunyadi János Arany Horda-i, vagyis kun/kumán származását.
     Az Arany Horda mongol nomád államalakulatot Batu kán hozta létre, mely a mai Románia Kárpátokon kívüli területére is kiterjedt. 1236 és 1502 között létezett és gyorsan eltörökösödött. "Az Arany Hordából Dél-Erdélybe is telepedtek át kumán kenézek román jobbágynépükkel együtt, onnan pedig 1415-ben a Bükk, Mátra és Cserhát aljára."11
     De ezenkívül van még egy támpontunk, mely a fenti adatokat még inkább alátámasztja. Ez pedig a Hunyadiak címerállata: a holló. "Az is bizonyos - írja Nagy Iván -, hogy a hollóczímerrel már Hunyadi Jánosnak a kormányzónak elei is éltek, mint ezt az 1453-ki czimerbővítő királyi levél is nyilván mondja."12 A Fekete Holló (Hara Szuorun) a jakut mitológiában - mely igen régi totemisztikus madármítoszokat őrzött meg és alapjául részben az ótörök törzsek képzetei szolgáltak -, több jakut nemzetség oltalmazószelleme, a tíz sámánnemzetség őse, Ulu Tojonnak (Nagy Úr), az alsó világ gonosz szellemei urának legkisebb fia.13 A baskír totemikus ethnonymusok között megtalálhatók a madárnevek is. Ezek a régi pogány nemzedékeknél kultikus szerepkört láttak el, s általában kap-csolatosak a török-mongol világ törzsi-nemzetségi neveivel. Ezek között említi Németh Gyula a hollót és a varjút (Qarya).14 Így tehát kézenfekvő, hogy a Hunyadiak ősei egy olyan türk nemzetség leszármazottai, melynek totemállata a holló volt.
      E madárnak van török helynévi emléke a Kárpát-medencében is. Orgovány belterületén egy határrésznek a neve Kargalla. Értelme: ,Hollós, varjas'.15 Közismert hiedelem, hogy a varjú károgása szerencsétlenséget jelez (vö. Karga > károgás). Aligha véletlen, hogy a qarya- (karga-) ige jelentése ,megátkoz, átok alá vesz, szid'.16 S mivel "a görög mítoszok... Kréta szigetéről, Egyiptomból, Palesztínából, Phrű-giából, Babilonból és máshonnan származó elemeket is tartalmaznak"17 - vagyis ázsiai elemeket vettek át és őriztek meg -, indokolt egy összefüggésre felhívnunk a figyelmet, melyet a továbbiakban is érdemes szem előtt tartani. A görög időistent, Kronoszt "rendszerint varjúval ábrázolták, mint Apollónt..., s kronosz valószínűleg ,varjút'" és hollót "jelent, mint a latin cornix és a görög koroné. A varjak jóstehetséggel megáldott madarak voltak, s a közhit szerint bennük lakozott a feláldozott szent királyok lelke."18
     Gondoljuk ennek kapcsán a Turulra, vagyis a kerecsensólyomra, mely az Árpádok totem- és címerállata volt.19 S itt jegyezzük meg, hogy a sólyomfélék közé tartozik az ölyv és a kánya, Apollón napisten szent madarai.20
     Egyes kutatók Hunyadi Mátyás családfáját kapcsolatba hozzák Baszarabával, az első román fejdelemség/vajdaság alapítójával (XIV. sz. első fele).21 21 Csakhogy ő sem volt román. Batu kán leszármazottjának neve szintúgy türk eredetű. Értelme: ,Leigázó Apa'.22 Ha az előbbi vélemény helytálló, akkor még inkább alátámasztja a korábban mondottak igazát.
     "A Kárpátok külső oldalán... bizonytalanul hullámzó s igen vegyes népi összetételű elemek közül lassan kiemelkedik és túlsúlyra jut a román, amely aztán a többit, évszázadok keveredése során, fokozatosan magába olvasztotta. A társadalmi és politikai szervezést Havaselvén az előző évszázadokból ittmaradt törökös elemek, főleg a kunok végzik el. I. Basaraba személyével eljutván az első államnak nevezhető alakulathoz is. A keleti oldalon, Moldvában, kissé később, Magyarországból kiköltözött elemek végzik el ugyanezt a munkát."23 Hasonló folyamat zajlott le Oroszországban is, ahol a nemesi családok jelentős része mongol, de még inkább türk eredetű neve mindmáig fönnmaradt. S ezekre az oroszok nagyon büszkék.24
     Baszaraba (1310 k.-1352) Havaselve (Havasalföld, Transalpina, Ungrovlachia) uralkodója volt. Ezt a területet a török nyelvű besenyők, majd úzok népesítették be. Később, a X-XIII. sz. között a szintén török nyelvű és kultúrájú kunok birtokolták, akiknek uralmát a tatárjárás roppantotta meg (1240/1241).25
     S mégha első pillantásra meghökkentően hathat, de e kérdéskörhöz tartozik karácsony szavunk is, melyet - ki tudja miért? - elsősorban a magyar nyelvészek tartanak szláv eredetűnek. Kniezsa István kategorikusan fogalmaz, s idézett szavai logikai buktatót rejtenek magukban: "akármi legyen is a szláv szó eredete, nem lehet vitás, hogy a magyar szó a szlávból származik" - idézi Szabédi László,26 s hozzáteszi: ez tévedés, mert "hiszen ezzel a tisztázatlan eredetű szláv szavak magyar eredetét eleve kizárja a lehetőségek közül".27 Szathmári István nem biztos a dolgában, mert feltételes módban fogalmaz: "Szláv eredetű, egy ,lépő, átlépő', majd ,fordulónap, napforduló' jelentésű kračun szóalakot vehettünk (kiemelés tőlem - BZ) át, amelyből a szóeleji mássalhangzótorlódás feloldásával az u hangnak o-vá - azaz nyíltabbá válásával, valamint a szóvégi n-nek ny-nyé alakulásával jött létre ez a szép szavunk."28 "Valószínűbb az a felfogás, amely szerint a karácsony végső elemzésben a szláv korčiti ,fordul, lép' igenévi korčun ,átlépő' származéka és a téli napfordulat kozmikus örömére, várakozására utal."29 Ezzel viszont a felvidéki szláv nyelvet kizárhatjuk, mivel az nem ismert ilyen igenévi szót.30
     A szó származásával Kiss Lajos is foglalkozott. Ő szintén a feltételezett *korčiti ,lép' alapszóból indul ki. Ám rögtön feltár egy nehézséget is. "A szláv szóképzésben ugyanis az -unú képző előtt általában nem találkozunk a képzőt megelőző -k-, -g-, -ch- palatizációval. Ez a nehézség azonban, mint látni fogjuk, nem áthidalhatatlan." (Csak akarni kell! - BZ) Mivel a bolgár kracsún (,nyári napforduló', de ,lábfájás' is) napján ügyelni kell arra, hogy a nap senkit se találjon ágyban, mert akkor lábfájást kap - ha az állatokat nem hajtják ki napfelkelte elött, akkor lesántulnak -, így a szerző a kracsún (napforduló) és a krak (,láb') között megtalálta az "etimológiai" öszszefüggést, feloldotta a nehézséget.31 Kiss elfogultan közelíti meg tárgyát, amikor kimondja Kniezsa Istvánra való hivatkozással: "A karácsony, mint annyi más, a kereszténység fogalomkörébe tartozó szavunk... szláv eredetű."32 Így fel sem merül benne a kétely, s azt igyekszik bizonyítani, amit az elején állított. Ezt a megközelítést nem lehet elfogulatlannak tekinteni! Viszont nem biztos, hogy nyelvtani kérdést néprajzival lehet megoldani. S talán azon is el kellene gondolkodni, hogy a bolgár analógia nem a téli napfordulóhoz kötődik. S azon, hogy a mai bolgárok egy szláv népre telepedett török nyelvű etnikum összeolvadásából alakultak ki, akik vallási képzeteik egy részét átörökíthették az egész népességre. Az is igaz - ami a szerző egyik érve -, hogy a népszokások általában igen régi időkre mennek vissza, s ezt nagy általánosságban el is fogadjuk, ám ez az elv semminemű támponttal sem szolgál arra nézve, hogy ez mikor következett be. S mivel más szláv népek körében a szerző nem idéz hasonló hiedelmeket, bízvást feltételezhetjük, hogy a lábfájás újabb keletű, s így nem tartozott az eredeti képzetekhez.
     Minden bizonytalanság ellenére a szláv eredeztetés elindult hódító útjára, s különböző munkákban, publikációkban találkozunk vele.33
     A "csillagos", kikövetkeztetett szavakkal szemben elsősorban azért kell fölöttébb óvatosnak lennünk, mert számos dilemmát vetnek föl. Ez a délibáb: a tudományosan megalapozott szóeredeztetés síkos, ködös terepre csalhatja könnyen a kutatót. "A finnugrista szótörténésznek... egyetlen eszköze a rekonstruálás. A finnugor alapnyelvre [ki bizonyította be minden kétséget kizáróan, hogy volt ilyen? - BZ], valamely szavunk alapnyelvi alakjára kizárólag csak finnugor nyelvek adatai alapján következtethetünk. (...) ...ilyen körülmények közt számos eredeti magyar szó eredetiségének lehetetlen a bizonyítása. Lehetetlen bebizonyítani mindenekelőtt azoknak a magyar szavaknak az eredetiségét, amelyek megfelelőit a többi finnugor nyelv nem őrizte meg. Képzeljük el a román szótörténész helyzetét, ha a latin nyelv írásos emlékei például a népvándorlás forgatagaiban teljesen megsemmisültek volna. Képtelen volna bebizonyítani mindazoknak a latin eredetű román szavaknak az eredetiségét, amelyeknek a megfelelőit a többi neolatin nyelv nem őrizte meg." Így az objektív érvényű kategóriákba való besorolás (eredeti; jövevény; saját alkotású szó) közben elkerülhetetlenül szubjektív szempontok érvényesülnek.34 Ez oly nagy hibaforrás, mely indokolttá teszi a rekonstrukciók fölöttébb óvatos kezelését.
     Baj van a jövevényszavak vizsgálatával is. "Különösen feltűnő ez a különbség pl. a magyar és a szláv nyelvek közt. Itt egyedüli germán elemek kivételével... a jövevényszavak kérdése szinte teljesen ismeretlen" - mondja Kniezsa István. S ő mondja ki a következő fontos tételt: "amíg a szláv szavaknak nincs kielégítő magyarázatuk, addig a magyar szót sem lehet egyszerűen belőlük származtatni; egyáltalában nincs kizárva, hogy éppen fordítva van a dolog." A vértanú sorsot vállaló Szabédi László ebből az idézetből kiindulva a következőképpen látja a helyzetet: "Még honfoglalás előtti szláv eredetű - pontosabban: szláv eredetűnek is magyarázható - szavaink kérdésénél is nyugtalanítóbb török szavakkal egyező szavaink kérdése. (...) ...nem lehetséges az, hogy az ilyen szavaknak legalább egy része mind a magyarban, mind a törökben eredeti?"35
     De más baj is van. Az oroszban, mely a bolgárral együtt mégiscsak a legközelebb áll az ószlávhoz időben-térben egyaránt, a korcsíty ,fetrengeni, összegörnyedni' értelemmel bír. A korcsun lágyabb kiejtése korsun héját (tehát sólyomféle ragadozómadarat) jelent.36 Erre az összefüggésre még viszszatérünk! Viszont az ukrán viscsun ,farkasember', melyet a szláv vědati ,tudni' igéből képeztek,37 második szótagja a mongol csont juttatja eszünkbe. Ez pedig - amint látni fogjuk - farkast jelent.
      Ritka utóneveink között tartjuk számon a Karácsont ~ Karácsonyt, melyet utólag teljesen önkényesen - nyilván a hangzásbeli rokonság okán a Gratianus (latin: ,kellemes, kedves, bájos') névvel kapcsoltak össze.38
     Ha történeti adatokat keresünk régi utónevünk okirattal igazolható megjelenéséhez, akkor megintcsak az Arany Hordánál kötünk ki. A Krím félszigeti Kaffában "a tatárországi katolicizmus Rómájában" működött tolmácsként 1287 előtt Karachinus Ungarus (Magyar Karácson) ferences szerzetes.39
     Dzsingisz kán (uralkodott 1206-27) hódításai révén létrehozta a mongol birodalmat, mely Ázsia jelentős részét uralta. Batu kán, Dzsingisz unokája (?1255) kapta azt a megbízatást, hogy hódítsa meg Európát. Leigázta az oroszokat, s egész Kelet-Európát elfoglalta. Magyarországot végigpusztította, miután a muhi csatában (1241. IV. 11.) a magyar királyi haderő döntő vereséget szenvedett.
     Batu alapította a kazak szteppétől a Kárpátokig húzódó területen a nomád kipcsaki birodalmat, melyet az európai források Arany Hordának Altun Ordu (,Aranysereg') nyomán neveztek el. Ők maguk Kök Ordának (,Kék Sereg') hívták,40 melyről már az imént szóltunk. A mongol vezetőréteg hamar eltörökösödött. A török nyelvű "kunok játszották a legnagyobb szerepet a bolgárok, a magyarok és a románok történetében". A kun nép "az V-VII. században a[z] Amur folyó vidékén élő, mongolos jellegű nagyobb konföderációból szakadt ki." Majd a kitajok "támadása következtében nyugat felé húzódott." "Hamarosan döntő szerepet kezdtek játszani a kunok a Balkánon is, sőt ők szabták meg a jövő évszázadok történeti fejlődésének útját."41 Ezért találunk annyi török eredetű szót, hely- és család- vagy utónevet nemcsak az említett orosz, hanem a bolgár és román nyelvben, hiszen a besenyők és kunok "négy és fél évszázadon át együtt éltek a román lakossággal mint annak urai, sok kenéznév és helynév is maradt utánuk". A türk (ótörök) eredetű román szavak száma többszázra rúghat.42
     Zseltvay István, kassai nyugdíjas erdőmérnök, a Bilkei-Gorzó család leszármazottja volt segítségemre a szálak további felgöngyölítésében. Az említett família családfáját Bilkei-Gorzó Bertalan, Szatmár megyei főlevéltáros állította össze, akinek testvére Nándor, budapesti levéltáros ismertette a sajtóban a minket érdeklő összefüggéseket. Batu leszármazottja volt Tatarmir (,Tatár Herceg'),43 akinek több fia volt. Egyiküket, Baszarabát már ismerjük. Neve fennmaradt a Besszarábia elnevezésben, mely alatt eleinte Havasalföldet, a mai Románia egyik Kárpátokon kívüli területét értették. Először 1349-ben Besarabina zemlja (egyházi szláv: Beszaraba földje) formában.44
     Tatarmir másik fia Karacsin (,Fekete Herceg')45 - Bilkei Gorzó Nándor szerint -, nagy valószínűséggel azonos azzal a Karácsonnal, aki az ő családjuknak is az őse.46 "Karachun de Bylke" 1339-ben kapott birtokot I. Károlytól a mai Kárpátalján, pontosabban a Bereg vármegyei Bilkén.47 Amit a szomszédos Máramarosról olvashatunk, az Beregre is vonatkozik, melynek sorsát I. Károly "határozta meg telepítési politikájával, amennyiben Csák Máté leverése után olyan kolonizálásba kezdett, amellyel a királyi jog alá tartozó lakatlan gyepü-elvekre és az uralmára törő főuraktól elkobzott és elnéptelenített falvakba megbízhatónak látszó idegen népelemeket telepített, ezzel saját gazdasági és katonai hatalmát is növelve."48 Karachin is Havasalföldről érkezett a Magyar Királyság területére,49 akár a Hunyadiak ősei.
     Érdekes és bizonyító erejű lehet, hogy a Bilkei-Gorzó családban megfigyelhető a mongol folt. Zseltvay említett nagy-anyjának és Tamarának, testvére unokájának a bal lapockája alatt van egy anyajegynagyságú barnásszürke folt, mely egész életükön át megmarad.50 Úgy tűnik, e famíliában, mely korábban Kárpátalján élt, a nőknél bukkan fel ez a jel, mely azelőtt - a családi emlékezet szerint - minden harmadik nemzedéknél megvolt.
     A Bilkei-Gorzó Bertalan által összeállított családfa szerint Karácson, beregvármegyei vajda (1339-1344) fiaitól több család eredezteti származását.
     Az elsőtől Szerecsentől (1341-1367) a Gorzó család. Őt csak azért említjük, mert e "kun eredetű, muzulmán vallású dinasztia eredeti címerében három ,szerecsenfő' volt látható."51 A következő kettőtől - Bálinttól/Beliczától (1350-1390) és Miklóstól (1345-1383) - származott a Bilkei család két ága, és Tatamértól az Ilosvayak.52 "Az Ilosvay s a belőle kiágazott, már kihalt Kisfalusy család első ismert őse Tatamér volt, a ki valószínűleg egy személy a híres oláh vajda Bazaráb atyjával Tatamérral."53 Ennek az ágnak az ivadékai a nevezetteken kívül, a Dolhay, Lipcsey és Petrovay család, valamint Oláh Miklós esztergomi érsek.54 "Bazaráb vajda a Károly király által ellene 1330-ban indított hadjárat előtt békét kért... s csak a szerencsétlen háború után telepítette át Bogdán vajdát, Bazaráb fiát... Máramarosba, Tatamér fiait Miklóst és Maximot pedig Bereg megyébe." Tehát "az Ilosvay család ősei a havaselvi földről, Kúnországból... telepedtek át 1330 és 1334 között Bereg megyébe."55 Maxim unokája Ilosvay Kará-cson a XV. sz.-ban szerepel az oklevelekben.56
     A török és mongol népek körében a Kara, Hara (,Fekete') gyakori, előkelőnek számító személynévi összetevő és mitológiájukban is szerepet kap, amint láthattuk Hara Szuorun kapcsán. A hunok nagykirályát is Karatonnak, ,Feketeruhásnak' hívták.57
     Ez a szó családnévként is létezik a magyar nyelvterületen Kara, Hara vagy Gara változatban.58 "A magyarban nagyon gyakori a k- > g- változás".59 A Garának, mint utónévnek héja értelme van.60 A Kara már csak utó- és helynévként (Karád = Kara + -d /kicsinyítőképző/) formában él.61 Ezek szerint értelme Feketécske.
     Karácsony Györgyöt, más nevén Karácsondy Gergelyt (?1570) Fekete Embernek is hívták,62 ami megintcsak visszautal a név török eredetére és értelmezésére.
     Több ízben hívtuk fel a figyelmet arra, hogy az orosz nyelv is számos török eredetű nevet és szavat őriz. Az egyik orosz szólás szerint, rosszul áll a szénája annak, ha "prisol jemu karacsuny",63 mivel ez annyit tesz: meghalt. Ezt jelenti a belorusz korocsun is (,hirtelen halál fiatal korban', ,görcsök', ,gonosz szellem, amely megrövidíti az életet'). Az ószláv/orosz mitológiában ezenkívül a téli napfordulót és a hozzá kapcsolódó ünnepet is jelentette,64 amivel egyfajta kétértelműség fejeződik ki, amit az alábbi párhuzam tesz érthetőbbé.
     S ezen a ponton egy nagyon izgalmas összefüggést figyelhetünk meg, ami az előbbieket még inkább alátámasztja. A görög Apollón kétarcú istenség, mert pusztító és jótevő szerepkört tölt be. Később a Nappal azonosították, vagyis annak mind gyógyító, mind betegítő, öldöklő hatásával. Több állathoz kapcsolódik, de minket most csak az érdekel, hogy a holló, ölyv, kánya és a farkas volt szent állata, sőt azokkal teljesen azonosul. "Már mindjárt világra jövetele után egész ragyogásában mutatkozik az egybegyűlt istennőknek, mely mitoszi vonásból is kiderül, hogy Apollón nem egyéb, mint a nap, mely keleten a tengerből egész fényében kiemelkedik".65 Nevének etimológiája nem magyarázható meg a görög nyelv segítségével. Alakja tehát nem indoeurópai, inkább kis-ázsiai származású.66 A hirtelen halál okozója,67 s így kapcsolódik az orosz/belorusz karacsun~ko-rocsunhoz. "Ő tehát a félelmetes Farkas-isten68 - mondja Trencsényi-Waldapfel Imre - és a pestist nagy távolságokra terjesztő... rágcsálókhoz hasonlóan pusztító Egér-isten, de ő az is, aki védelmet nyújt az embereknek a halálos veszedelmekkel, betegségekkel és a termést pusztító egérvésszel szemben is."69
      Apollón Szminteusszal (gör. szminthosz ,egér') vagy Apollón Lükaiosszal (gör. Lükosz ,farkas') kapcsolatos hiedelmekkel találkozunk Belső-Ázsiában is. A mongol eredetmagyarázó mesék csoportjában a tarbagánról (mormotáról) szóló mese ezt bizonyítja. "Apollón Szmintheusz kultusza elsősorban Kis-Ázsiában virágzott, s onnan akadálytalanul vándorolhatott Belső-Ázsiába, ha nem éppen onnan került a görög mitológiá-ba" - szögezi le Lőrincz László. - Ugyanis "az egymás mellett létező mitológiai rendszerek a sokszor igen nagy földrajzi távolságokat is legyűrve hatottak egymásra, s az így létrejövő szinkretikus formák tovább gazdagították az ó- és középkori népek hiedelemvilágát."70
     A Lükaiosznak két értelme van: ,nőstényfarkastól', ámde ,fényességtől valót' is jelent. Az athéni Lükaiont, mely eredetileg Apollónak volt szentelve, Lükosz, mitikus thébai király tiszteletére nevezték el. Apollónt itt mondták először Lükaiosznak. "A neki bemutatott áldozatok bűzével űzte el a farkasokat Athénból."71
     A török eredetű orosz családnevek közül most csak a Karacsinszkijjal foglalkozunk, melynek végződése (-szkij) természetesen tisztán orosz fejlemény. Baszkakov feltételezi, hogy egy karacsi (qarači ,feketés') értelmű szóból keletkezett az összetett -in+szkij képző hozzáadásával.72 Ezt a magyarázatot tévesnek kell tartanunk márcsak azért is, mivel a XVII-XVIII. sz.-i orosz városi családnevekben nem találunk példát ilyen összetett névvégződésre.73 A szerző nem veszi figyelembe, hogy a mongol nyelv ojrát dialektusát beszélő kalmükök74 nyelvében a cson farkast jelent. E névnek vannak másfajta variánsai is a mongol nyelvekben: csin, csinó, cshino, cshono, ts'inó, ts'onó, ám ezeket totemjellegük miatt tilos kiejteni, s így a farkas nevét különböző módon írták körül. Pl. ,a szteppe ura', ,a szteppe előkelője', ,kicsi', ,kék kutya', ,ügető úr', ,rossz magaviseletű úr', ,katonai helyettes/helytartó', stb.75 Ez utóbbi már jelzi, hogy a Karacsun/Karacsin nemcsak Fekete Farkast,76 hanem (előkelő) tisztséget - amint írtuk - Fekete Herceget is jelentett. Ezt támasztja alá az orosz csin szó, mely rangot, (katonai) rangjelzést, pozíciót, de régebben szertartást is jelentett. Ebből képezték az or. csinovnyik szót, melynek közismert jelentése hivatalnok, majd bürokrata.77
     A Mongolok titkos története említi a Csinoszok (,Farkasok' - az Adargin törzs részének neve) hercegeit, akiket 70 üstben főztek meg.78
     S a farkas megjelenik a dzsingiszidák őse/totemállataként is: "Dzsingisz kán származása. Élt egy kékesszürke farkas (Börte-Csino), ki az Ég rendeléséből született. Felesége egy rőtes szavasűnő (Choaj-Maral) volt. Átkeltek a Tenggisz taván, megszálltak az Onon folyóforrásánál, a Burkan-kaldun hegyénél, ott született meg a fiuk, Batacsikán".79
      A türkök is farkastól származtatták magukat. Zászlajuk végére arany farkasfejet tűztek. Ezt az állatot tartották ősüknek a török nyelvű baskírok - zászlójukon régen farkasfej volt - és a kirgizek.80 Az arany viszont a Nap(isten) féme.81 A magyar Farkas-Agmánd úrinemzetség Apa-Farkastól eredeztette magát. Címerén farkas képét viselte.82
     Egyes külföldi források és későbbi feljegyzések szerint, az ősmagyarok fekete zászlók alatt vonultak harcba, jelvényük pedig a zászlórúdon ülő turulmadár volt. (Ez tulajdonképpen hun hagyomány - Attila katonái használtak turulos zászlókat.) Első biztos adatot a Képes Krónikában találunk, mely szerint, a turul, illetve a karvaly képe itt is szerepel mint a honfoglalás körüli idők zászlóemblémája, de a zászló színe vörös.83 Kézai tudósítása szerint, a magyarok Géza fejedelem koráig turulos zászló alatt harcoltak.84
      Csak röviden utalunk rá, hogy a karácsony ünnepköréhez a Turul-mítoszon keresztül is kapcsolódunk. Amint Kézai Simon írja: "Ezen kapitányok közül tehát Árpád, Álmosnak, Előd fiának, Ögyek unokájának a fia, a Turul nemzetségből, volt vagyonilag a leggazdagabb s származására nézve a legelőkelőbb."85
      A Nap-kultuszhoz a világ szinte minden táján társul a ragadozómadár. Legismertebb "képviselője" az egyiptomi Hor (óegyiptomi ,magasság, ég'; görögösen Hórusz), melyet sólyom testesít meg.86 A görögök Apollónt "a gyermek Húrusszal, a Nap egyik megszemélyesítőjével azonosították, a végén már Napként tisztelték".87
     A korai bronzkorban minden jel szerint a Perzsa-öbölből vitorláshajók jutottak Felső-Egyiptomba, melyek képei a Nílus és Vörös-tenger közötti kiszáradt folyómedrek sziklás falain, valamint egy Sólyom-városban (Hierakonpolis) talált síron tűnnek föl, és ez a helyzet minden bizonnyal a Sólyom-nemzetség székhelye volt. Az ábrázolások pontosan megegyeznek "azzal, amelyet Sumerban, az ereki Dzsemder Naszr-város egyik bazalt sírkövén találtak. Mi több, e kor egyiptomi művészetében olyan vonásokat találhattunk, amelyek egyébként sohasem divatoztak a Nílus mentén, viszont a Tigris-Eufra-tesz vidékén (Mezopotámiában - BZ) az Uruk-periodustól kezdve megszokottak voltak."88
     Nem tudjuk végigkövetni e ragadozómadár útját közvetlen őseinkhez, csupán azt kívántuk jelezni, hogy Ázsiában tisztelete évezredes hagyományokon alapszik. Mindenesetre tény, a török és mongol népek életében nagy népszerűségnek örvendett ez a madár, melyet a hunok, avarok és magyarok egyaránt használtak vadászat céljaira. Elég legyen most annyi, hogy mi magyarok tanítottuk "lovagolni és solymászni, agarászni meg íjászni Európát."89
     Ez az egyik vetülete az összefüggéseknek. Az egyes nemzetségek különböző totemállatokat tiszteltek őseikként. Ezeket díszítőművészetükben, szimbolikájukban, zászlaikon, e-gyéb jelvényeiken rendszerint használták. A lovasnépek a hatalmas eurázsiai szteppén, különböző államalakulatokban éltek. Ezek rendszerint úgy keletkeztek, hogy az egyik törzs leigázta a többit. Azok behódoltak s átvették amazok nevét. Majd a nomád birodalom megbukott, s egy másik törzs került az élre, s akkor amazok neve alatt éltek. Erre jó példával szolgál a hunok ázsiai hatalmának megalapozója, Maotun, aki i. e. 176-ban a kínai császárhoz intézett levelében így közelítette meg ezt a sajátos látásmódot. "Tudomására hozza, hogy hadai ,hála Isten segítségének, tisztjei és legénysége derekasságának és lovai kiválóságának' huszonhat birodalmat igáztak le, s ,ezzel mindezek hunokká váltak és a népek, melyek íjat feszítenek, immár egyetlen családdá egyesültek'.
      A steppe népeinek ,államfelfogása' szerint az alaktalan embertömeg csak akkor válik néppé, midőn szervezőhöz, uralkodóhoz és dinasztiához jut. (...) Türk felfogás szerint, azért van szükség uralkodóra, kagánra, mert a nép a hivatott és istentől rendelt vezető nélkül nyomorúságosan elpusztulna."90 Így tette mongollá a számtalan törzset Dzsingisz kán, így lettünk magyarokká a Turul-nemzetség vezetése alatt.
     A Turul: török Toyrul (mongol To'orol) kerecsensólymot jelent.91 "Álmos tehát a Turul nemzetségből való, családi címere is a turul, ez mutatja, hogy Attilától származik s végül anyját, Emesét is, a turul termékenyíti meg. (...) Attila paizsán koronás turul volt a jelvény."92
     A középkori inkvizíciót nem kell különösebben bemutatnunk, hisz mindenki hallott róla. A Magyar Királyságban a domonkosok feladata volt ennek a munkának az elvégzése, akik jegyzőkönyveket készítettek, s így számos máskülönben végleg elveszett részletet ismerhetünk meg belőlük.
      "A sámánhit legnagyobb ünnepe a karácsony volt. Így vallotta 1245-ben Dala fia Undo perében Rufus segesvári polgár: ,Krisztus születése ünnepén, a régi magyarok, a sólyom ünnepét tartják...'" Karácsonykor "a sólymokat vadászatra eresztik és sok nép viszi oda madarait, amiket a sámánok megáldanak..." Vagy: "a régihitűek Urunk születése napján tartják a sólyom ünnepét." Végül következzék a legfontosabb idézet: ",in festo falconarium vulgare karasun dicto' - a solymárok ünnepén amelyet népi nyelven karácsonynak neveznek.
      Ez az adat tanúskodik feltevésünk mellett, hogy a sólyom madár és karácsony ünnepe között belső tartalmi és szimbolikus kapcsolat áll fenn."93 Így már érhető, miért nevezik a sólymot kerecsennek, s miért izgalmas Fehér elébb idézet adatát szem előtt tartva az, hogy oroszul a héja neve korsun. S az is világossá lesz, miért tiltották meg Magyarországon 1238-ban a papoknak a sólyommal való vadászatot.94
     Fölöttébb izgalmas összefüggésekre világít rá az a nyelvi adat is, hogy az ukrán nyelvjárás őrizte meg a gerecsun formát, mely már némi értelemeltolódás folytán a Juliánus-naptár szerinti december 24-én sütött kenyeret jelenti,95 viszont a suméroknál a téli napforduló ünnepének neve Gurusunu, mely "mint vallási ünnep hosszú évezredeken át megtalálható Keleten és Július Caesar Kr. e. 56-ban iktatta be a római ünnepek közé a babiloni kalendárium bevezetésekor."96
     A december hónapot Télelő, vagy Karácson havának is hívták régebben. Érdekes, hogy a csehek és lettek ezt a hónapot ,Farkas havának' nevezték.97
     Köztudott, ez az ünnep eredetileg a téli napfordulóra (december 22.) esett, mely egybeesett az évkezdéssel. Antiochus kalendáriuma december 25-ét a Nap(isten) születésnapjának nevezi. Aurelianus császár (270-275) elrendelte, hogy ezen a napon egész birodalmában ünnepet tartsanak a Legyőzhetetlen Nap (Sol Invectus) tiszteletére. Kiirtani nem sikerült, így későbbi keresztény átértelmezés nyomán lett Jézus, az örök Nap, az isteni fényforrás születésnapja.98
     A napot a régi római hagyomány állapította tehát meg. De karácsony ünnepének napja az őskeresztény időben nem volt egyöntetűen megállapítva.99 Julius Africanus a 22-ben írt Kro-nográfiájában március 25-ére a fogantatás napját tette, s ennek megfelelően karácsony december 25-ére került. Ugyanerre az eredményre jutott Hippolitus (?235) Dániel Könyvéhez írt szentírás-magyarázatában. E vélemények azon a közmegegyezésen alapultak, hogy a világteremtés napja (tavaszi napéjegyenlőség) a Megváltó megtestesülésének napja is volt. Közrejátszott ebben a pogány Legyőzhetetlen Napisten születésnapjának (natalis Solis) ellensúlyozása is.100
     Niceai János püspök szerint, Jézus születését Rómában I. Gyula pápa (337-352) alatt kezdték ünnepelni, innen terjedt tovább. Keleten sokáig nem volt külön karácsony ünnep, hanem Krisztus születését január 6-án, Vízkeresztkor ülték meg. A szíreknek 343. december 25-én már prédikációt tartottak. Konstantinápolyban 379-80-ban naziánzi Szent Gergely emlékezik Krisztus születésére és megünnepli napját. An-tióchiában - Chrysostomus szerint - 386-ban Krisztus születését szintén ezen a napon ünneplik. A keleti egyház ugyanis tíz évvel később vette át az ünnepet a nyugatitól, melyet Rómában az V. sz. elején Honorius Arkadius államilag is kötelezővé tett.101

1 Supplex Libellus Valachorum, Kriterion, Téka, Bukarest, 1971, 79.
2 "...bebizonyosodott, hogy apja valószínűleg román származású volt." (Máthé Éva: Kolozsvár - funari kelepcében; in: Új Szó, 1997. IV. 9, 2.); "...amíg Hunyadi János csak anyai részről volt román eredetű, Oláh Miklósnak a távoli ősei pedig teljesen román származásúak..." (Kalmár Zoltán: Oláh Miklósra emlékezve, in: Nagyszeben és Vidéke 1998. január 1.)
3 A Hunyadiak családfája:

(E. Kovács Péter: Matthias Corvinus,. Officina Nova, Bp., 1990, 26.)

4 Rásonyi László: Török eredetű magyar személynevek; In: Forrás (Kecskemét) 1983/7, 82.
5 Vö.: Bezprim > Veszprém, abar > avar, szabir > szavir stb.
6 Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Akadémia, Bp., 1991, 282.
7 Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal XII., Ráth Mór, Pest 1865, 262. - ezután NI
8 Rásonyi 84.
9 "Hóman Bálint megfigyelte, hogy az Árpádok családjában az anyák nemzetisége s a gyermekek neve szorosan egybekapcsolódik; (...)
Mindez arra mutat, hogy a gyermek nevét anyja adja. A néprajzi adatokból is az derül ki, hogy a gyermek nevét legtöbbször anyjától kapja." (László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Éle. Bp., 1944, 241.
10 NI V., 188. - Mégha "a Morzsinaiaktól való származást nem lehet bizonyítani", ez a család a XIV. sz. második felében Hunyadban élt és 1429-ben a Hunyadiakkal birtokperben állt. Hogy szomszédság vagy rokonság okán, nem tudni. Felmerült annak a lehetősége is, hogy Vajk felesége esetleg Szapolyai-lány volt (E. Kovács 8-9., 24.). A kortársak pletykái szerint, Hunyadi János természetes apját Zsigmond királynak mondták, aki a szép Morzsinai Erzsébettel, Hunyad megyei nemeslánnyal folytatott állítólag szerelmi viszonyt. A szerb néphagyományban az apa Lazarevics István despota, az anya egy ismeretlen magyar leány lett volna (Hóman Bálint- Szekfű Gyula: Magyar történet II., KMENy, Bp., 1936, 432.). Minden forrás, vagy pletyka az anyát magyarnak tartja.
11 Rásonyi 81.
12 NI uo.
13 Mitológiai enciklopédia II., Gondolat, Bp., 1988, 483., 512., 530. - ezután ME
14 Németh 69.; Drevnyetyjurszkij Szlovarj, Nauka, Leningrád 1969, 426. - ezután DTSz - Holló régi magyar személyneveink között is szerepel (Ladó János: Magyar utónévkönyv. Akadémia, Bp., 1982, 5. kiadás, 168.) A Varjú viszont családneveink egyike. Varjúfalvi Varjú Pál Mátyás kortársa (NI XII., 1865, 64, Pótlék-Kötet 1868, 360.) A Varjúfalussy-család Béktől (Bég) származtatja magát. Zadelei Makrabus fia, János 1283-ban szerepel az oklevelekben. Annak fia Miklós (1317-47) viseli először e családnevet (Waryo). A Bék, s a Makrabus név e família besenyő eredetére utal (Tóth Sándor: Sáros vármegye monográfiája I., Bp., 1909, 477., 479.). - A bég eredetileg fejedelmi méltóság volt. (Pallas Nagy Lexikona 2, Bp., 1893, 828. - ezután PNL); Beg: ,uralkodó, elöljáró, vezér, törzsfőnök, fejedelem' (DTSz 91.).
15 Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára, Akadémia, Bp., 19884, I. 691. - ezután KL
16 Németh 248.; DTSZ 426. - A török kargiş ,átok, átkozás', kargimak ,megátkozni', régi tör. Qar ,átok, átkozás', kargimanmak ,átkozódni, káromkodni, szidalmazni'; türkmén gargiş, jakut kurus ,átok, megátkozás' (Sára Péter: A magyar nyelv eredetéről másképpen, magyar-török rokon szavak, szókapcsolatok, Arculat, Bp., 1994, 102. - kárhozik, káromol címszavak).
17 Robert Graves: A görög mítoszok I., Pro Memoria. Európa-Madách, Bp.-Pozsony, 1970, 10.
18 I. m. I., 47., 141. - Népetimológia folytán kapcsolódott az időhöz (khronosz). Korónisz phókiszi királylányt Poszeidón üldözte. Hogy megmeneküljön, Athéné hollóvá változtatta (ME I., 707.)
19 László 242.
20 de a holló is - PNL 1, Bp., 1893, 756.
21 "Az ismeretlen ősben [a] román történeti kutatás a terület uralkodó dinasztiájának, Basarab vajda családjának egyik tagját véli felismerni, mivel a Hunyadiak címerének gyűrűtlen változata I. Vladislav Basarab 1365-ös valachiai pénzének ábrázolására hasonlít, ahol a sisakdíszben lévő madár a Hunyadiak hollójával mutat rokonságot. A család valószínűsíthető román eredete ellenére a címerek hasonlóságát nem lehet bizonyítékként elfogadni a két família rokonságára nézve mindaddig, amíg újabb (eredeti!!!) oklevelek nem kerülnek elő a kérdés megnyugtató tisztázásához." (E. Kovács 8.) - Hasonlóan nem vehetjük komolyan Frater Lénárt kísérletét, aki Vereb Péter erdélyi alvajdájának sírkövén látható címerállat alapján akarja bizonyítani, hogy Hunyadi János ebből a családból származott. Igaz, a Vereb család címerében gyűrűs holló látható, de ez nem bizonyítja önmagában a genetikai kapcsolatot. (Frater Lénárt: Hunyadi magyar származása oklevelekben. Budapest 1937)
22 Rásonyi 80.
23 Elekes Lajos: A magyar-román viszony a Hunyadiak korában; In: Lukinich Imre (szerk.): Mátyás király emlékkönyv születésének ötszázéves fordulójára I., Franklin Társulat, Bp., é.n., 173-74.
24 Vásáry István: Az Arany Horda Kossuth, Bp., 1986, 303-04.
25 Kristó Gyula (szerk.): Korai magyar történeti lexikon, Akadémia, Bp., 1994, 257. - ezután KMTL
26 Szabédi László: A magyar nyelv őstörténete. Kriterion, Bukarest 1974, 418.
27 Uo.
28 Szathmári István: Egy nyelvész széljegyzetei, In: Nyelvünk és Kultúránk 101, 1998. január-március, 117. - Orosz kollégái sem osztják egyértelműen ezt a nézetet. "A szó etimológiája nem világos" - szögezi le V. V. Ivanov és V. Ny. Toporov - nem fogadva el a latin, szerb-horvát és albán "megoldást" sem (ME II., 596.). A nehézségeket jelzi Bálint Sándor is. "Feltűnő, hogy e szóval csak a keleti szlovákok, máramarosi ruszinok, továbbá a huculok nevezik az ünnepet, más szláv népeknél a božič, vagyis ,Istenfia' járja". (Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd, Apostoli Szentszék, Bp., 1988, 16.) Ezt azzal kell kiegészítenünk, hogy a románban szintén crăciunnak (kracsun) mondják a karácsonyt. Valamint azzal is, hogy a szlovák és a cseh nyelvben a Vianoce/ Vánoce (lat. via noctes ,az éj útja') szót használják a karácsony jelölésére, mely eredetileg a rómaiak mitra-kultuszához kötődött. (Milo, Štefan: Narodí sa svetlo [Fény születik], in: Slovenská republika-víkend /Pozsony/ 1997. XII. 23., 8.). A kračun (kracsun) viszont aligha lehet a régebbi szóalak, mivel az oroszban - amint látni fogjuk - a korocsun/karacsun forma létezik, s a kračun a felvidéki szláv anyagban későn, 1585-ben jelenik meg először, majd csak 1702-ben. (Historický slovník slovenského jazyka [A szlovák nyelv történeti szótára] II., SAV, Pozsony, 1992, 124. - ezután HSSJ) A magyar anyagban viszont már a XII. századból van rá adatunk (Szathmári uo.) Van példa a korai Krácsin előfordulására is (1240 k. - Szamota István - Zolnai Gyula: Magyar oklevél-szótár, Hornyánszky Viktor, Bp., 1902, 454.), de azt a karácsony megelőzi. E nehézségeket Kiss Lajos is nyilván mérlegelte, mert a már idézett Földrajzi nevek etimológiai szótárának első kiadásába (1978) sem vette föl 1957-ben írt cikkének következtetését a karácsonnyal kapcsolatos helynevek magyarázatánál.
29 Bálint uo.
30 L. HSSJ - tudatosan nem írjuk, hogy szlovák nyelv, mert erre többé-kevésbé csak a XVIII. sz. vége óta van jogosultságunk.
31 Kiss Lajos: Karácsony szavunk őstörténetéhez; In: Magyar Nyelvőr 1957, 2. sz., 248-49.
32 I. m. 247.
33 ",Honnan neveztetik Karácsonyon [!? - BZ] havának? - kérdezi Bod Péter, és nyomban meg is felel: Karácsonról, amely ebben a hónapban esik; a szót faragták a magyarok a deák szótól: incarnatio, megtestesülés, carnatio, s abból rontották a szót: Karácson.' Ma már tudjuk, hogy a latin származtatás téves, mivel szláv eredetű a karácsony szavunk, amely ,lépőt', ,átlépőt' jelent." (POLISZ, Irodalmi Kalendárium. 1998, 34., Bp., 1997. december, 112.) Más szerző is úgy véli, "bizonyos, hogy a régi magyar élet erősen szláv hatás alatt állott. (Tőlük vettük át például a: ...karácsony... szavakat.)" (Szimonidesz Lajos: Primitív és kultúrvallások, iszlám és buddhizmus, Dante, Bp., 1931, 228.) Artner Edgár szerint is: "A karácsony szó maga szláv eredetű." (Katolikus Lexikon, Bp., 1931, 493. - ezután KLx); "Szláv származású karácsony szavunk eredeti jelentését (,átlépő') a napfordulóra vonatkoztathatták." (Jankovics Marcell: A Nap könyve. Csokona, 1996, 307.)
Szabédi a következőképpen véli levezethetőnek a szót a latinból: -cretionis < őslatin cretionos > nyelvjárásbeli cratiunos > finnugor korotjunu > ugor *korocsun > magyar *karacsun > karácsony; a szó eredeti jelentése ,-cretio solis', azaz ,napnövekedés, napszületés' (Szabédi 124.)
34 Szabédi 45-46. - Ezt más szerzők is megerősítik: "Képzeljük el a mi korunknál néhány ezer évvel később élő tudósokat, akiknek az i. sz. 2000 elötti időből semmiféle írásos adat nem áll rendelkezésükre. Néhány régészeti felfedezés hirtelen egy sereg dokumentumot hoz napvilágra, amelyeket ma francia, olasz, portugál és román nyelveken írtak, és amelyek mindegyikét sikerül megfejteniük. A hasonlóságok alapján arra következtetnek, hogy a megtalált nyelveknek közös ősük volt. Tőlünk eltérően, ezen a nyelven (a latinon) nem áll rendelkezésükre írott feljegyzés, ők azonban hozzálátnak, hogy rekonstruálják a feltételezett alapnyelv néhány sajátosságát. Évekkel később kezükbe kerül a klasszikus spanyol nyelven írt Don Quijote első kiadása, amelynek megjelenési éve 1605 volt, és megfejtik ezt a szöveget is. Egyesek ennek alapján azt az elméletet állítják fel, hogy a 20. századi francia nyelv egyszerűen a kora 17. századi spanyol egy későbbi formája. Mások visszautasítják ezt az elméletet, rámutatva a rekonstruált közös alapnyelv több olyan sajátosságára, amelyek megmaradtak a franciában, de nincsenek meg a spanyolban. A kutatók felállítják a következő szavak listáját:

Ezekből ha nem tudják is a megfelelő eredeti formákat rekonstruálni (latin: fames, farina, ferrum, filum), abban biztosak lehetnek, hogy e szavakban a kezdőbetű f volt; ugyanakkor a szavak spanyol megfelelői (hambre, harina, hierro, hilo) h-val kezdődnek. Ebben az esetben tehát az eredeti szókezdő f megmaradt a franciában, eltűnt viszont a spanyolban. A további kutatás még számos, az előbbihez hasonló esetet tárna fel."
"Néhányan e 6. évezredi nyelvészeink közül azzal érvelnének, hogy mindezen szavak szokásos rekonstrukciója helytelen volt, és hogy a szavak eredetileg h-val kezdődtek, amely hang egyedül a spanyolban maradt fenn, a többi nyelvben azonban f-re módosult, a többiek viszont erre azzal vághatnának vissza, hogy a h-ról f-re való változás kevésbé valószínű, mint a fordítottja." (Chaim Bermant - Michael Weitzman: Egy ismeretlen ókori civilizáció Ebla. Gondolat, Bp., 1986, 205-06., 263.)
35 Szabédi 47., 49-50.
36 Rusko-slovenský slovník (Orosz-szlovák szótár), Russzkij jazik-SPN, Pozsony-Moszkva, 1989; 220. - ezután RSS
37 ME II. 610.
38 PNL 10., Bp., 1895, 146.; "Ez lehet karácsonykor született gyermek magyar névadása. [Ez viszont aligha valószínű, mert nincs Pünkösd, vagy Húsvét utónevű személyekre vonatkozó adatunk. - BZ] Származtatják a cseh Kračinból és a latin Gratianusból is." Ladó 178. - Nem egyedülálló jelenség ez a magyar utónevek esetében: Béla ~ Adalbert, Gyula ~ Július, Jenő ~ Eugen, Kálmán ~ Koloman (i.m. 138-9., 165., 174., 177.); Vajkot Márki Sándor viszont tévesen a cseh Vojtěchhal azonosítja (PNL 16., Bp., 1897, 591.). "István ,pogány, Vajk neve alkalmasint az Adalbert cseh Vojtěch nevével való összetévesztésből eredhet." (Tóth Béla: Mende-mondák, Athenaeum, Bp., 1907, 20.) Viszont nem veszi észre a névegyezést és másutt a szerző már emígyen magyarázza a nevet: "Hunyadi János atyja Hunyadi Vojk (szerb nyelven ,farkas') volt..." (i.m. 48.) - A szlovákok - teljesen önkényesen - a Bélát Vojtechnek fordítják, a Rezsőt korábban Rudolfként anyakönyvezték, a Zoltánt Zlatoňnak (,Arany') akarták "fordítani".
A legszebb viszont, a Gertrudis (szlovákul Gertrúda) névvel kapcsolatos nyomdafestéket látott névelemzés. Állítólag az oroszból (!) származik, a geroicseszkij trud (hősies tett, hőstett) rövidült összevonásából keletkezett (Svet socializmu /Pozsony/ 1972.).
39 Neve mellett a szerző szerepelteti a Gratianust is (Tardy Lajos: A tatárországi rabszolgakereskedelem és a magyarok a XIII-XV. században, Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 17., Akadémia, Bp., 1980, 55-56., 236.
40 Rásonyi László: Hidak a Dunán, Gyorsuló Idő, Magvető. Bp., 1981, 139. - ezután Hidak; Vásáry 52., 54.
41 Hidak 106-07., 111.
42 I. m. 134., 158. - Érdekes módon, ez utóbbit Vékony Gábor nem veszi figyelembe ("Különösen feltűnő a kun jövevényszavak hiánya a román nyelvben..." Dákok, rómaiak, románok. Akadémia, Bp., 1989, 246.), holott A. "Cioranescu szóstatisztikája szerint a román nyelvekben 1900 török jövevényszó," - beleértve a későbbi oszmán-török átvételeket is - "1500 magyar, 4600 szláv és egyebek mellett 1200 albánból átkerült szó van." (Hidak 106-07., 111.)
43 Tatamérnak is mondják. A név második eleme az arab amir > török emir ,uralkodó, parancsnok, fejedelem', aki Mohamed próféta, vagy Ali, a próféta apja édestestvérének unokája családjából származik, melyet a perzsa nyelv mirre rövidített (Baszkakov: Russzkie familii tyjurszkogo pro-iszchozsgyenyja VII., In: Etnografia imen, Nauka, Moszkva 1971, 97-98.; PNL VI., 130.) - A Tathamerhaza (1330, Tatamérháza, ma: Farnadia /Hunyad/) "Nevét odatelepített kenézétől kaphatta." (Győrffy István: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III., Akadémia, Bp., 1987, 300.) Esetleg az ő személyére utalhat.
44 Horváth Lajos: A csodaszarvas monda kései hajtása, avagy Modlva bölényfejes címere II., In: Turán. 1998, 4. sz., 48.
45 Ez a név bizonyos értelmezés szerint azt is jelékezheti, hogy karácsonykor, amikor a fény születik (hosszabbodni kezdenek a napok) a Fekete Herceg átadja uralmát a fénynek.
46 Prágai Magyar Hírlap 1934. IV. 15. - ezután PMH
47 Győrffy I., 1987, 533.
48 Győrffy IV., 1998, 114. - érthetetlen, de e szerző sem veszi figyelembe Rásonyi kutatásainak eredményeit, s a töröknyelvű blakokat/bulakokat [tör. ,fehér tarka vagy lábú ló' - Hidak 56.] a vlachokkal, azaz a románokkal azonosítja!
49 PMH uo.
50 A mongolfajú népek és a magyarok körében ez nem ritka jelenség, ám rendszerint a harmadik, vagy negyedik életévben eltűnik (Új Idők Lexikona 17-18., Bp., 1940, 4574. - ezután ÚIL)
51 Horváth 48.- a szerecsen szó a szaracén változata "a középkor magyarjainál eredetileg az arab és bolgár mohamedánok neve." De általában az izmaelitákat (muzulmánokat) nevezték így. (PNL 15, Bp., 1897, 631.) - A Szálláspataki családban érdekes módon gyakori az aránylag ritka Szerecsen név:

 (Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, Bp., 1985˛ V. 228.)

52 A bilkei Gorzó család leszármazási táblája:

* a Bilkey család egyik ágának őse
** a Bilkey család másik ágának őse
*** az Ilosvay család őse
**** a Bilkey család harmadik ágának őse
***** a Lipcsey család őse
János/Ivántól származik le azután a Bilkei-Gorzó család, de ez már tárgyunk szempontjából érdektelen, így a családfát nem folytatjuk.
"Hivatalos adatok alapján összeállította: Bilkei Gorzó Bertalan, Szatmár vármegye főlevéltárnoka"
(A családfa másolata a szerző birtokában)
53 Petrovay György: Az Ilosvay család leszármazása I., In: Turul 1896, 19.
54 ÚIL 7-8, Bp., 1937, 1870. - Az oláh nyilván ragadványnév lehetett, s nem jelzett etnikai hovatartozást ugyanúgy, mint manapság a Magyarországra települt erdélyi magyarokat/székelyeket gyakorta nevezi a köznyelv románnak.
55 Petrovay uo.
56 Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy fia, Ilosvay Karácson László (?1476) peres ügybe keveredett Szilágyi Erzsébettel. Lászlót eleinte Ilosvaynak, utóbb Kisfalusynak, végül ismét Ilosvaynak nevezték, de mindig használta a Karácson vagy Karácsonffy melléknevet. (i. m. 22., 25., 27.)
57 Németh Gyula (szerk.): Attila és hunjai. Akadémia, Bp., 1986ł, 79.
58 Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp., 1993, 393., 455., 551.
59 Szabédi 92.
60 Ladó 160., 178. - Ez történt a feketekávéval is. Ha valaki ma feketét mond, kávét ért alatta, esetleg fekete hajú nőt.
61 KL I., 686-87., l. még Tiszakarád (KL II., 651.); Ladó 178.
62 PNL 10., 146.
63 RSS 202. - szó szerint: ,eljött érte a karácsony', ,megjött a karácsonya'
64 ME II., 596.
65 PNL 1., 755.
66 ME I., 641-43.
67 Lőrincz László: Mongol mitológia, Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 14., Akadémia, Bp., 1975, 205.
68 Faunus (lat. ,kegyes') latin istent eredetileg a farkas képében elképzelt Mars egyik mellékalakja. Legfőbb hivatása a rossz szellemek távoltartása, vagyis vallási tisztulás. Papjait lupercusoknak (,farkasok') hívták. Ünnepe a Lupercalia (,Farkas-ünnep') február 15-e - a tavasz kezdete - volt, mely engesztelő és tisztulási ünnep volt, s állítólag Romulus rendelte el. I. Gelasius pápa szüntette meg az ünnepet 494-ben úgy, hogy Mária tisztulásának (Gyertyaszentelő Boldogasszony) napját, mely február 2-ára esett, tette a helyére. (RNL 7, Bp., é.n., 210.; RNL 13, Bp., é.n., 49.; PNL 11, Bp., 1895, 726.)
69 Idézi Lőrincz uo.
70 i. m. 205-07.
71 Graves I., 203., 474.
72 Baszkakov: Russzkie familii tyjurszkogo proiszchozsgyenyja, In: Tyjurkizmi v vosztocsno-szlavjanszkich jazikach, Nauka, Moszkva 1974, 270. - "A törökben a -šin, (-čin) ritka melléknévkép-ző... a mongolban viszont -yšin, -yčin alakban jól ismeretes garag-yčin ,fekete' < qara..." (Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van I., KCsT-MTAK, Bp., 1977, 303.) A török sirayčin (sárga) a magyarban sárog > sárga lett és a sárarany kifejezésünkben a -ga is eltűnt. (uo.) Ebből következtetve tehát a karacsin nem csupán színt kellett hogy jelentsen, hanem többletértelemmel kellett hogy rendelkezzen, ha csonkítatlanul megőrződött még mielőtt keresztény értelmezést kapott. - Amadékarcsa (Pozsony vm.) régi neve Caracha (1240); Karcsai Remig eredeti írásmód szerint Karusa (1249) (Házi Jenő: Pozsony vármegye középkori földrajza. Kalligram, Pozsony, 2000, 144., 145.)
73 Zinyin, Sz. I.: Szuffikszi russzkich familii XVII-XVIII. vekov, In: Antroponyimika, Nauka, Moszkva, 1970, 94-97.
74 Akiket csunguzoknak is hívnak (ÚIL 5-6., Bp., 1937, 1556.)
75 Die Geheime Geschichte der Mongolen, ČSAV, Praha 1956, 38; Tajná kronika mongolů (A mongolok titkos története), SNKLHU, Prága 1955, 245. - ezentúl TKM; Lőrincz 205. - Azért nem szabad a totemállat nevét kiejteni, mert a "név ugyanis azonos a lélekkel, s így a név kiejtése hatalmába adná annak az őst, aki nevét kimonda. Ezt a tilalmat úgy kerülik meg, hogy a szent állat nevét vagy valamelyik más nép nyelvén mondják ki, vagy pedig körülírják. ...a szarvas és a farkas nevét (a török szkitafajtájú népek szent őse) pedig körülírással fejezzük ki. Tehát az az állat, amelyik-nek szarva van (szarvas), vagy lompos nagy farka van (farkas)." (László 245.)
76 Zseltvay István nagyanyjától, Bilkei-Gorzó Borbálától hallotta, hogy a Karacsin fekete farkast jelent (Zs.I. szóbeli közlése). - Horváth Lajos is közli Tardy Andrást idézve (aki Mongóliában dolgozott), hogy a szó török-mongol eredetű és fekete farkast jelent (Horváth Lajos: Karácsony, avagy a Feketefarkas Napja, in: Kétnyelvűség, 1995, 3. sz., 30.).
77 RSS 711.
78 TKM 66., 151., 258.
79 Németh 65., TKM 11.
80 Németh 67.
81 ME I. 72.
82 Györffy György: István király és műve, Gondolat, Bp., 1977, 29., címer: 259. - "A honfoglaló nemzetségek között az Agmánd nemben ismerünk pl. egy Apafarkas nevű vitézt." (László 245.) - Az Apafarkas, a nemzetség őse, Töhötöm oldalán részt vett Erdély meghódításában. Ennek fia Agmándnak, birtokai voltak Kolozs, Torda, Belső- és Közép-Szolnok vármegyékben. Ebből a nemzetségből származik a Kecsety, Szentkirályi és Szilkereki család. (ÚIL I., Bp., 1936, 116.) Ennek helynévi bizonyítéka is van: Kecsed, (Szolnok-Dobóka), Kecsedszilvás (uo.), Kecsetkisfalud (Udvarhely)
83 A honfoglaló Árpád a büszkeség jelképeként - a környező népek hatására - választotta a vörös színt. A letelepedés és államszervezés után sem változik zászlónk színe, csak a pogány turult váltja fel a zászlórúd végén az ezüst (=szenvedély, fájdalom) színű kereszt. (Pandula Attila: In: Kállay István (szerk.) A történelem segédtudományai, ELTE, Bp., 1986, 237.)
84 i. m. 238.
85 László 242.
86 ME I., 451.
87 Graves I., 113.
88 Gordon Childe: A civilizáció bölcsője. Stúdium Könyvek II., 1959.; I.e. 3000 körül Hierakonpolisz (Nehen) vidékén lakó törzs a Hórusz-sólymot tisztelte fő istenként. 3100 táján a paletták új csoportja jelenik meg Hierakonpoliszban, melyeken mezopotámiai típusú hosszú nyakú szörnyeket látunk. "Véleményünk szerint ma is áll a régebbi kutatásnak az a megállapítása, hogy egyiptomi és mezopotámiai hajók harcolnak egymással. (...) A megszállás csak feltételezés, a mezopotámiai befolyás azonban kétségtelen tény." (Kákosy László: Ré fiai, Százszorszép Kiadó-Buk, Bp., 1993, 35., 38. 36.)
89 Zolnay László: Vadászatok a régi Magyarországon. Natura, Bp., 1971, 88-89.
90 Deér József: Pogány magyarság, keresztény magyarság. Holnap, Bp., 1993, 18-19.
91 TKM 61., 86.; jelentését tekintve ,szétdaraboló' (vö. a magyar ,túrni' igével - BZ) (Németh 274.)
92 László uo.
93 Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció, Transsylvania, Buenos Aires 1956, 236-37. - Ezt nyelvészeti megfontolások is támogatják: vö. Karácsony ~ kerecsen; a hangrendi átcsapás gyakori a magyar nyelvben: szaracén ~ szerecsen; Tarján (törzsnév) ~ Terény (helynév, Nógrád) (KL II. 638.)
94 i. m. 246.
95 Kiss 248.
96 Mesterházy Zsolt: A magyar őstörténet kincsestára, Magyar Ház, Bp., 1998, 73.
97 Cseh ,vlčí měsíc', lett ,vilka měnesis' (ME I., 70.) - Az is elgondolkodtató, hogy németül a karácsony Weihnacht. A die Weih, Weihe nemcsak felszentelést, felavatást jelent, hanem kányát, héját - tehát ragadozómadarat is. Aligha tévedünk, ha itt a háttérben összefüggést sejtünk és az összecsengést nem tartjuk véletlennek.
A heilig viszont összefügg a heilen igével (,/ki/gyógyítani' - l. das Heil ,szerencse, jóság, üdv/össég/, boldogság, szerencse', mint melléknév: ,ép, egészséges, gyógyult, üdvös, szerencsés, boldog'). A tartalmi összefüggés világos: Krisztus, az apostolok és a szentek gyógyítással foglalkoztak, amint a pogány papok, sámánok és szent emberek is.
98 Magyar Néprajzi Lexikon 3. Akadémia, Bp., 1980, 60. - ezután MNL
99 Egyiptomban a III. sz. elején április 19-én vagy 20-án, május 20-án és november 18-án ünnepelték. 243-ban Itáliában vagy Afrikában a teremtés napjától (március 25-ei napéjegyenlőség) kiinduló számítás március 28-ára tette karácsonyt. De a Klementinák magán a napéjegyenlőség nap-ján, március 25-én ünnepelték. (KLx II., 102.)
100 Uo.
101 Uo.; MNL 3., 59.
Balassa Zoltán (1949) Kassán élő magyar közíró. A Szabad Újság című magyar nyelvű lap munkatársa volt 1998-ig. Az anyaországban a Valóság és a Honismeret című folyóiratok közölték írásait. Jelentős regénye a Pilóta a viharban (1994) címmel jelent meg gróf Esterházy Jánosról és koráról. Munkássága elismeréséül 2001. november 24-én a Magyar Páneurópa Únió az Eötvös József Sajtódíjjal tüntette ki.

Julianus nyomában Ázsiában – látogatóban őseinknél címmel nyílik kiállítás 2024. július 8-án a Pasaréti Közösségi Házban. A tárlaton Benkő Mihály történész, keletkutató, író ázsiai terepkutatásain készült fényképeket láthatnak az érdeklődők. Az egyedülálló fotókiállítást a Barsz Magyar–Kazah Alapítvány közreműködésével rendezik meg.

Benkő Mihály indult el 1989-ben, hogy a korábbi kutatásai folytatásaként a nomád életformát követő kazakok között keresse az ősmagyarok temetkezési szokásainak párhuzamait. Kutatásának iránya rövidesen megváltozott, amikor önmagukat magyarnak és „a szarvas népének” nevező néptöredék tagjaival találkozott Nyugat-Mongóliában, a Mongol-Altajban. Ez után szerzett tudomást Tóth Tibor antropológus kazakisztáni és üzbegisztáni kutatási eredményeiről Erdélyi István régész, történészprofesszor jóvoltából.

A nyugat-mongóliai kazakok között élő magyarok felfedezése után ő is felkereste a kazahsztáni, majd az útmutatásuk alapján a Nyugat-Szibériában élő magyarokat is.

Így nézhettünk ki Vereckénél – a vörös lovas (Fotó: Benkő Mihály)

Szóbeli forrásokat, mondákat gyűjtött, fotókat készített köztük, írásos emlékeket (genealógiai táblázatokat, sírfeliratokat) kutatott. Utolsó könyve a teljes kutatást összegző, 80. születésnapjára 2020-ban az erdélyi Tortoma Kiadó által megjelentetett Őseink nyomában, Ázsiában című könyv.

A jelenlegi kiállítás 18 évig tartó terepkutatás fotódokumentációját mutatja be.

László Gyula a következőket írta Benkő Mihály fotóiról:

„Benkő Mihály fényképei elsőrendű gyarapodást jelentenek a magyar őstörténet kutatásában, ugyanis éppen arról adnak hírt, ami a földben/sírokban, településeken elpusztult: a mindennapi életről. Látjuk a jurtát a benne folyó élettel, látjuk a téli-nyári legeltetési szokásokat, a családok mindennapját, a lószerszámokat, a nyergelést, a szórakozást, jókedvet, a temetőket, tájakat, havasi legelőket és a nyári szállást, egyszóval mindazt, ami felidézheti őseink életét. Nagy érték ez a fényképsorozat, köszönet érte Benkő Mihálynak.”

Amikor Benkő Mihály fotóit elkészítette, még ahhoz hasonló veretes fegyverövet, tarsolyt, nyerget használtak, amelyekkel a honfoglaló magyarok ezer évvel ezelőtt a Kárpát-medencébe érkeztek.

Vadászsas a jurta mellett (Fotó: Benkő Mihály)

Ez a világ azonban megváltozott az elmúlt évtizedekben. Amíg ezek a népek a világtól távol, elzárva éltek, könnyebben megőrizték hagyományaikat. A globalizáció következményeként a nomád törzsekhez is elér a civilizáció, fokozatosan beleolvadnak a nagyobb kultúrákba, elveszítve ősi viseletüket, szokásaikat, ezzel együtt az identitásukat is.

A kiállítás a Pasaréti Közösségi Házban érhető el.

BAKODPUSZTA – (Dunapataj, Bács-Kiskun megye)

1859. szeptember 22-én a kalocsai érsekség bakodi uradalmában iskolaépület alapozásakor dúsgazdag sírleletekre bukkantak, amelyeket Kunszt József érsek a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott. A sírhelyek közelében 1865-ben emlékoszlopot állítottak fel, innen ismert a pontos lelőhely: Bödpuszta. Az aranylelet azonban „Puszta-Bakod” néven vált ismertté és híressé, ez indokolja a név megőrzését. A sírok helyét 1970-ben sikerült megtalálni.

A rangosabb fejedelemnő, minden bizonnyal királynő, sírjából (1. sír) a hun kori Európa leggazdagabb női ékszeregyüttese került elő: sodrott arany nyaklánc rekeszdíszes arany csüngőkkel, vadkanfejekkel díszített gránátberakásos arany karperecpár, ékkő berakásos súlyos, nagy aranycsat, aranygyűrűk és fátyol aranylemez díszei. A sír különlegessége még az edény, római horpasztott falú serleg barbár utánzata, besimított halszálkamintákkal díszítve. Kiemelkedő gazdagságú volt a szomszédos női temetkezés (2. sír) hun kor utáni ékszeregyüttese is: vörös gránátgömbökkel tagolt arany nyakék, félhold és szív alakú csüngődíszekkel, rekeszes aranygyűrűk, vörös kőberakásos arany poliéder gombos fülbevalók. Egy kissé távolabb eltemetett udvarhölgy ékszerkészlete még mindig vetekszik a korszak leggazdagabb nemesasszonyainak viseletével (3. sír): nagyméretű ezüst lemezfibula ékkövekkel is díszítve, kisméretű ezüst fibulapár, poliéder gombos ezüst fülbevalók.

Az ékszerek készülése és viselése 430–470 közé keltezhető, az 1–2. sír aranyai jórészt még a hun korban készültek. Bár a karpereceknek, gyűrűknek és az 1. sír nyakláncának közeli rokonai vannak Kijev és Odessza környékén és a Krímen, nem biztos, hogy keleten készültek. Valószínűbb, hogy a hun központi orduban működtek keleti ötvösök, akiknek tevékenysége a hun kor után is követhető a gepida királyi udvarban (Apahida).

Mivel a hun uralom idején a régészeti leletek szinte teljes hiányából következtetve a Duna–Tisza közén nem volt számottevő település, az előkelő asszonyokat minden bizonnyal a hun uralom után temették el Bakodpusztán, ezt a 3. sír késői ékszerei igazolják. Az egykorú írott források szerint 455–470 között a Duna–Tisza köze délnyugati felében a szkírek éltek. Királyuk Attila hajdani hadvezére, Edika volt. Az ékszerek kora, stílusa, gazdagsága, a halottak viselete azt sugallja, hogy a bakodpusztai halottak a szkír királyi család nőtagjaival és udvartartásukkal hozhatók kapcsolatba.

Irod.: Fettich N., Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez. Arch. Hung. XXXI. Budapest, 1951, 22–24, 120–123; Bóna, Das Hunnenreich 290–293; o, A hunok 260–262.

Bóna István

 BÁTASZÉK (Iskola, Tolna megye)

1965-ben árokásás közben 70 cm mélyen talált hun áldozati lelet, amelynek közelében sem embercsont, sem másféle lelet nem volt. Az együttes darabjai: 96 cm hosszú kétélű kard keresztvassal, ékkődíszes hüvely és markolat díszítő aranyakkal s a kard díszgombjával, kisméretű reflexíj felső hosszabb végének aranylemez borítása, rekeszdíszes övcsat, egy valamivel kisebb kardszíjcsat és egy préselt aranylemez szíjvég.

Irod.: I. Kovrig, Pogrebenie gunskogo knjazja v Vengrii. Drevnosti epohi velikogo pereselenija narodov V–VIII vekov. Moskva, 1982, 6–13; A. Gaál – H. Ubl, Katalog Severin zwischen Römerzeit und Völkerwanderung. Linz, 1982, 471–472; Bóna, Das Hunnenreich 184, 258, 277–279; uő, A hunok 170, 232–233, 249–250.

Bóna István

CSÉPÁN (Cepari, Tschepan, jud. Bistrita-Nasaud [Románia])

A Nagy-Szamos-vidéki falutól délnyugatra, a Cirligate/Horgos nevű határrészen 1958-ban egy nyugat–keleti tájolású, alig egy méter mély, gazdag női temetkezés látott napvilágot. Nyakát néhány üvegpaszta gyöngyből álló füzér díszítette, többi viseleti tárgya és melléklete arany volt. Övét ovális keretű és lemezű csat zárta. A bal karon, illetve csuklón a Kárpát-medencében a legelőkelőbb sírokhoz kötődő, kiszélesedő végű karperecet, jobb kezén egyszerű kivitelű gyűrűt hordott. Bal kezéhez obulust, II. Theodosius (408–450) keletrómai császár 429–430-ban kibocsátott solidusát helyezték. A gepida vagy esetleg más etnikumhoz tartozó sír így a hun korra, a 430–450-es évekre tehető.

Irod.: D. Protase, SCIV 10(1959), 475–485; uő, Ein Grab aus dem V. Jh. aus Cepari. Dacia 4(1961), 569–575; Bóna, ET 134.

Cseh János

CSORNA (Győr-Sopron megye)

A Téglagyár agyaggödrében, a város közvetlen délnyugati határában 1887-ben találták észak–déli tájolású, 180 cm mély sírban, női csontváz koponyáján a Magyarországon eddig egyetlen hiteles hun diadémot. Rekonstruált hosszúsága 28,9 cm, szélessége 3,6–4,2 cm. Eredetileg bronz alátétre hajtották rá a vékony aranylemezt, amelyet négy sorban 120 gránátlappal, középen karneollal, szélei felé 24 borostyánkővel kitöltött rekeszek díszítettek (a kiesett köveket zöld, illetve színtelen üveggel pótolták). Széleit és a három mezőt elválasztó sávokat préselt hullámvonal élénkíti. A diadémos sír nem volt magányos temetkezés, 1961-ben egymástól 5-8 méterre fekvő sírok néhány melléklete (korsók, bögrék, tál, csontfésű, kis fibula, lándzsacsúcs, harcikés) került a téglagyárból a győri múzeumba.

Irod.: Kovrig, Das Diadem von Csorna 107–145; Bóna, A hunok 247.

Tomka Péter

A csornai diadém2020/05/28
www.mnm.hu/hu/cikk/csornai-diadem
1887-ben, egy őszi napon a csornai premontrei prépostság téglavetőjében a szokásos agyagbányászás megdöbbentő eseményt hozott: a munkások először egy szűk szájú kerámia edényt találtak, majd egy oldalra fordult koponyán aranylemez került elő a rögök közül. A hírre az apátságból az egyik kanonok, Lakner Ambró ment ki a leletet megmenteni. Az eredetileg ép korsó darabjait és a csontokat a földben hagyták, az 5 darabra tört diadémot bevitték a prépostságba. Az észak-déli tájolású sír teljes kutatására a téglavető földmunkái miatt nem volt lehetőség.
A legelőkelőbb hun kori asszonyok viseletének késő antik hagyományú eleme volt a diadém, az 5. század első felének legrangosabb női sírjaiban fordulnak elő. A Fekete-tenger vidéki és romániai ritka példányok mellett hazánkban egyetlen ilyen ékszer került elő, a csornai. A Kárpát-medencéből csak veretekkel, flitterekkel díszített diadém-szerű fejdíszek ismertek e mellett, de azok sem túl nagy számban (Regölyről, Untersiebenbrunnról, Bakodpusztáról). A keleti viselet hirtelen, változás nélküli megjelenése a Kárpát-medencében, a népvándorlás kor valódi, nagy távolságokat átívelő mozgására utal mind az emberek viszonylatában, mind a technológiai ismeretek és a divat széles körű terjedésében, különösen az elit köreiben. Emellett a legelőkelőbb réteg összetartozás-tudatában fontos szerepet játszott a hun korban a vezető népesség keleti örökségéhez való ragaszkodás, azzal való azonosulás.
A csornai diadém eredetileg egy vastagabb bronz lemezre erősített vékony arany lemezből állt. A középen enyhén kiszélesedő pánt nyitott volt, feltehetően egy szerves anyagból készült merevített fejfedőre volt varrva. A pántot borító aranylemezt a bronz alaphoz alaplaphoz az aranylemez széleinek visszahajtogatásával rögzítették a hátoldalon. Az előlapot képező aranylemezt hátoldalról beütögetett poncolt cikk-cakk minta keretezi, és két függőleges ugyanilyen mintás sáv három mezőre osztja. A homlokrész közepén, egyenként kialakított, az alaplapra forrasztott rekeszekben két nagyobb karneol kő ült, múzeumba kerüléséig az egyik elveszett. A rendelkezésre álló köveket a diadém készítésekor mintába rendezték: felső sorba kerültek a kerek, domború almandinok, alattuk levő sorba a téglalap alakú borostyánok, almandinok és üveglapok. Az alsó két sort különféle négyszög– és háromszög alakú szabálytalan kövek és üvegbetétek alkotják. A diadém elülső részére tették a mély tüzű almandinokat, a szélek felé ezeket felváltják a fakóbb borostyánok, üveglapok.
A 149 kő- vagy üvegberakás egy része kihullott, a rendkívül sérülékeny aranylemez a múzeumba 18 darabra törve érkezett meg, a bronz alaplap már elkorrodálódott addigra. 1950-es első, szakszerű restaurálásakor már nem tudták helyreállítani a diadém eredeti ívét, mely csaknem félkörként körbevette viselője fejét.

Hajnal Zsuzsanna, Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár, Népvándorláskori Gyűjtemény 

GYÖRKÖNY-DIÓSI RÉSZ (Tolna megye)

1820-ban egy másodlagosan felhasznált, földbe elásott római szarkofágban, hun kori temetkezés mellett talált öntött ezüst cikádafibula-pár. Előlapját rekeszekbe foglalt almandinokkal ékített köpeny borítja, szemei gránátok, nyakán filigrán (aranyhuzal) díszítés van. Az előkelő nő keleti (Fekete-tenger-vidéki) eredetét és viseletét tükröző, az összes ismert közt mindmáig legdíszesebb cikádák 1832-ben Jankovich Miklós gyűjteményéből kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba.

Irod.: Pulszky F., Rekeszes ötvösség Magyarországon. ArchÉrt 1(1881), 150, I. t.; Hampel, Alterthümer I. 329, 820. kép, II. 7, III. 9. t. 1; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 45, 40. t. 4–5; Bóna, Das Hunnenreich 196, 286, XXV/92. t.; uő, A hunok 256.

Bóna István

LENGYELTÓTI (Somogy megye)

1976 októberében gödörásás közben a község belterületén a hun uralom (433–454) idejéből származó férfisírt dúltak fel. A hitelesítő ásatás megtalálta a sírgödröt, egyes csontvázrészeket és egy csizmacsatot in situ, további leletek a kidobott földből kerültek elő, nagy részüket a munkásoktól gyűjtötték össze. A sír tájolása észak–déli (eltérés nyugat felé 13°). Mélysége 286 cm, a gödör mérete 240×120 cm. A halottat díszruhájában, fegyvermelléklettel, (étel-)italáldozattal és lószerszámmal ellátva temették el, valószínűleg koporsóban (a korsó magasabb szinten, a koporsón kívül került elő). Viseletének fémrészei: ezüst övcsat, kisebb aranycsat, üvegpasztaberakásos arany cipőcsatok. Fegyvere hosszú kétélű vaskard keresztvassal, a kardszíjakat ezüstcsat, 3 db félhold alakú ezüstveret, két keskeny ezüst szíjvég és ezüst függesztőkarika díszítette, egy ezüstkarika ráhajtott füllel a kardhüvelyről származhat. Kérdés, hogy a (töredékes) csontfésű a viselethez tartozott-e. A lószerszámhoz is ezüstszerelékek tartoztak: a vaszabla elhajló végű ezüst pofarúdja, 43 nagyobb és 72 kisebb aranyozott félgömb alakú ezüstveret. Bronzcsat egészítette ki a felszerelést. Egyéb mellékletek: kékpettyes üvegpohár (töredék), besimított fenyőgallymintás szürke korsó, ismeretlen rendeltetésű bronzlemez. A halott társadalmi helyzete messze elmarad a korszak aranyleletekkel ékes vezetőitől, ez azonban a sírlelet jelentőségéből semmit sem von le. Etnikumáról csak annyit állíthatunk, hogy a hun mozgalom során kerülhetett Pannoniába Keletről, esetleg a Kaukázus vidékéről.

Irod.: K. Bakay, Bestattung eines vornehmen Kriegers vom 5. Jahrhundert in Lengyeltóti (Komitat Somogy, Kreis Marcali). Acta ArchHung 30(1978), 149–172; Bóna, Das Hunnenreich 281; uő, A hunok 252.

Tomka Péter

MEZŐBERÉNY (Békés megye)

1. E gazdag leletet négy részletben vásárolta meg a Magyar Nemzeti Múzeum 1884–1885-ben és 1887-ben. Nem dönthető el bizonyosan, hogy a feltehetőleg egy alkalommal előkerült tárgyak szükségképpen egyetlen sír mellékletei voltak-e. Az első közlők a község két végéből, különálló női és férfisírból származóknak tartották a tárgyakat. Később a leleteket – helyszíni kutatások és „együvétartozásuk” alapján – egyetlen hun kori női sír mellékleteiként értelmezték. Minden bizonnyal nőé lehetett a hatszögletes testű, gránátbetétes kerek rekesszel és granulációval ékes fülbevalópár; pontos párhuzama nem ismert, de ötvöseljárásainak és mintázatának finomsága késő antik műhelyre mutat. Nő is használhatta az e korban szokásos bronz pinzettát. Talán kisgyereké lehetett az igen kis átmérőjű, kiszélesedő végű arany karperec és a szintén parányi, aranylemezből készített, szemében és szárnyán kőbetétes cikádafibula is. (Az utóbbi a Childerich-sír „méheire” emlékeztet, de a legjobb párhuzama egy „Magyarország” lelőhelyű cikáda.) Két ráhajló peckű, gránát kőbetéttel díszített, téglatestű aranycsat a méretei miatt cipőcsat lehetett. (Kora a flonheimi és a kercsi csatok alapján az 5. század közepére tehető.) Övhöz tartozhatott két pajzs alakú aranyveret, egyikük T-függesztőfüles; a hun korban szokásos technikával, szegeccsel rögzítették a szíjra. Merev alapra, szintén szegeccsel erősítették fel azt a négy aranylemezt, amelyek filigrános, granulált díszítése a hun korban gyakori pikkely-, illetve spirálmintát követi. E tárgyak az 5. század közepére tehetők. A lelethez tartozónak mondtak egy kis, erősen kettőskónikus, besimított díszítésű edényt is, jó párhuzama a község területéről ismert; az 5. század végéről–6. század elejéről származik.

2. A Tücsökhalomban 1901-ben talált sírból származó „ezüst kőbetétes” csatról nem tudunk bizonyosat, de a jellegzetesen gepida, ékbenyomkodásos edényt ismerjük. Az 1971-ben itt feltárt 3 gepida sír egyikében fekvő nő pontkördíszes bronzfibulája, kő övcsüngődíszei és kettőskónikus edénye együtt a 6. század első felére keltezhetők.

Irod.: Pulszky F., ArchÉrt 5(1885), 100–102; Hampel, Alterthümer II. 44–46, III. 38. t.; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 47–49; Bóna, Das Hunnenreich 288–289.

Tóth Ágnes

MOJGRÁD (Moigrad, egykori Szilágy megye, ma jud. Salaj [Románia])

Az 1912. évi nagy rézkori aranykincsbe vegyített, hunnak vagy gepidának tartott öt aranytárgy (rekeszdíszes övcsat és cipőcsat, kardfüggesztő, kardgomb, gyöngy) modern hamisítvány, a leleteknek nincs köze a népvándorláskorhoz.

Irod.: Fettich, A szeged-nagyszéksósi 56–64; Bóna I., VMMK 18(1987), 95–113; uő, ET 188.

Bóna István

MURGA (Tolna megye)

A Murgán talált sírleletből múzeumba került egy szürke, hasas korsó, melynek füle a kihajló perem alatti gyűrűből indul; vállán függőleges egyenes- és zegzugvonalas, hasán pedig vízszintesen körbefutó, zegzugmintás besimítás díszíti. E kerámiatípus eredete a Pontus-vidéki késő antik–barbár és a Csernyahov-kultúra fazekasságára vezethető vissza. A Kárpát-medencében mind a hajdani Pannonia provincia területén, mind ennek határvidékén és a Barbaricumban is sűrűn előfordulnak hasonló példányok, ezért e korsótípus részben helyi készítésű. A murgai lelethez tartozott négy, aranylemezzel bevont, kerek karikájú ezüstcsat is. Közülük a négyzetes testűeket ovális, en cabochon befoglalású karneolok díszítik; a nagyobbik példány övcsat lehetett. A két kisebbik csat téglalap alakú testén szögletes köveket foglaltak rekeszekbe; ezek cipőcsatok lehettek vagy kard szíjazatát rögzítették. Hasonló csatgarnitúra a novogrigor’evkai temetőből ismert, a Kárpát-medencéből párhuzamként néhány nagyszéksósi díszlemez említhető. Hasonlóan díszített a timár-zalkodi csat középmezője, bár azt a már néhány évtizeddel később divatos ékvéséses mintával vették körül. A murgai lelet 5. század első felébe való keltezésének a kis, aláhajlított lábú ezüstfibula sem mond ellent. A szétdúlt sírban feltehetőleg előkelő férfi nyugodott.

Irod.: Wosinsky M., Tolna vármegye az őskortól a honfoglalásig. II. Budapest, 1896, 994–995; Hampel, ArchÉrt 16(1896), 95–96; Alföldi, Leletek a hun korszakból 79; Bóna, Das Hunnenreich 280–281; uő, A hunok 251–252.

Tóth Ágnes

NAGYSZÉKSÓS lásd: SZEGED-RÖSZKE-NAGYSZÉKSÓS

NYERGESÚJFALU HATÁRA, Gerecse hegység (Komárom-Esztergom vármegye)

Szöveg: Nemzeti Régészeti Intézet Régészeti Hírügynöksége, fotó: Duong Li Eszter, MNM NRI, 2022

Még 2021 júliusában végezetek műszeres lelőhely-felderítést a Magyar Nemzeti Múzeum Balassa Bálint Múzeuma és a Magyar Nemzeti Múzeum Közösségi Régészeti Program önkéntesei a Gerecsében egy erdővel borított hegy északi platóján. Az terepi munkára azért került sor, mert a terület korábban vonzotta azokat a fémkeresőket, akik feltehetően okkal – és illegálisan feltárt leletekkel gazdagodva – járták a területet.

A szakemberek által vezetett önkéntesek munkáját hamar siker koronázta: egy fa tövében először egy az, Egyesült Államokban gyártott zsebóra és a lánca került elő. Ez még nem adott volna okot az elsöprő örömre (bár elgondolkodtató, hogy az amerikai tucattermék hogyan került a Gerecsébe), alatta azonban további, immár régészeti korú leletek feküdtek. Miután a közvetlen környezetet is megkutatták, egy tizenöt tárgyból álló hun kori leletcsoport állt össze. A georadaros, valamint magnetométeres vizsgálatokat követően, az ősz folyamán összesen 356 négyzetméteren zajlott feltárás. A hegyoldalról, illetve a platóról LIDAR-femérés is készült, ám a lelőhely kiterjedésére vonatkozóan sajnos nem tudott további adatokat szolgáltatni.

A leletek roncsolásmenetes természettudományos vizsgálata a következő évben sok érdekes adalékkal szolgált – mondta el a Régészeti Hírügynökségnek Schilling László régész, a Nemzeti Régészeti Intézet osztályvezetője. – A tárgyakat az NRI megalakulását megelőzőén Bajnóczi Bernadett és Mozgai Viktória a Földtani és Geokémiai Intézet Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontjában vizsgálta.

Az anyagvizsgálatok számos fontos megállapítást tettek, legérdekesebbnek talán a berakásként használt gránátok bizonyultak. Mint kiderült, a kövek Srí Lankai bányából, vagyis egy India déli csücskénél lévő, korábban Ceylon néven ismert szigetről származnak. Ez a térség a Kr. u. 5. században kívül esett a Római Birodalom számára az ismert világ határán. Feltehetően a távolsági kereskedelem segítségével jutottak egyes itteni áruk a Mediterrán-térségbe. Ez a fajta gránát egyébként több ismert 5. századi tárgyon is megjelenik.

Nem tudjuk, hogy a tárgyakat készítő ötvös, vagy ötvösök milyen kapcsolatban lehettek a Kárpát-medencében akkor jelen lévő hun kori népességgel, sőt azt sem tudjuk, hol készítették ezeket a tárgyakat. Minden bizonnyal olyan mesteremberek keze munkája, akik a megrendelő ízlésnek megfelelő tárgyakat készítettek – tette hozzá Schilling László.

A hun kori lelet – amelyet megtalálása óta több kiállításon is bemutattak – leginkább azért fontos, mert ismertek és a legmodernebb eszközökkel pontosan dokumentáltak lelőkörülményei. Hun kori aranytárgyak jelen vannak a műkincs-kereskedelemben is, ám azok többnyire bizonytalan eredetűek, így egykori környezetük ismerete nélkül régészeti szempontból már jóval kevesebb információt hordoznak.

PANNONHALMA (Győr-Soporon-Moson megye)

A Szélsőhalom keleti lejtőjén, a szőlőben alig 80 cm mélységből 1979-ben a steppei temetkezési szokások sajátos változata, külön elásott halotti áldozat került elő. A lószerszámok és fegyverek (2 aranylemezzel borított pofarudas zabla; a hun lószerszámok két garnitúrára való jellegzetes arany szíjelosztói és szíjveretei; nyeregkápadísz töredéke; egy egyszerű és egy aranyveretes markolatú, aranyrekeszekben almandinberakással borított keresztvasú, pikkelydíszes aranylemezekkel díszített hüvelyű kétélű díszkard; két véglemezből és a markolatlemezből álló teljes – mint ilyen, eddig egyetlen – arany íjgarnitúra; feltehetően korbácsnyelet borító aranyfólia szalag) a hun halotti áldozatok szokásos összetételének felelnek meg. Az unikális fegyverek és a lószerszám, valamint a temetkezési szokás tulajdonosuk hun voltát és előkelő rangját tanúsítja. A tárgyak párhuzamai, lelőkörülményei a hun uralom (Pannonia I. esetében 434–454) idejére való keltezését bizonyossá teszik.

Irod.: Tomka, Der hunnische Fürstenfund 423–488; Bóna, Das Hunnenreich 279–280; uő, A hunok 250–251.

Tomka Péter

PÉCS-NAGYKOZÁR-ÜSZÖGPUSZTA – „Pécsüszög” (Baranya megye)

1900-ban szőlőforgatás közben 70 cm mélyen, az agyagréteg határán talált hun áldozat. Ember- vagy állatcsont, égett csontmaradvány nem volt a közelben. Annak ellenére, hogy a teljes lelet már eredetileg sem került múzeumba (s azóta is fogyott, csonkult), az egyik legteljesebb áldozati együttes. A leletek: kard aranylemez tokborítása és rekeszdíszes függőgombja, reflexíj hosszabb végének aranylemez borítása, vas kopjacsúcs, 4 db háromélű nyílhegy, aranyozott pálcarudas vaszabla, nyereg első kápájának és nyeregdeszkájának hálómintás aranylemez borításai és a hátsó kápa arany szegélydísze, ló fejkantárának levél és félhold alakú arany csüngődíszei és téglalap alakú – részben rekeszekkel díszített – szíjveretei, préselt arany szíjvégek, ezeken kívül egyelőre nem ismert rendeltetésű díszített aranypántok és sima borítólemezek. Az aranylemezeken nincs égésnyom, halotti vagy áldozati máglyán sosem voltak. A lelet kora a 434–454 közötti két évtized.

Irod.: Hampel J., ArchÉrt 20(1900) 98–107; Alföldi, Leletek a hun korszakból 76; Kiss A., ArchÉrt 108(1981), 79–80; Bóna, Das Hunnenreich 180, 257–258, 276–277; uő, A hunok 169–170, 232, 248–249.

Bóna István

PLOIESTI ÉS BUZAU (Bodzavásár) közötti (A7-es) autópálya nyomvonala

Több mint száz aranytárggyal és a lova fejével együtt eltemetett népvándorlás kori, vélhetően hun uralom alatt élt vezér sírját tárták fel a bukaresti Vasile Parvan Régészeti Intézet kutatói a tervezett A7-es autópálya Ploiesti és Buzau közötti szakaszának nyomvonalán.

A hírt több romániai portál is közölte szerdán a romániai közúti infrastruktúrát kezelő országos társaság (CNAIR) facebook oldalán tett bejelentésére hivatkozva. A közösségi oldalon közölt videóban Silviu Ene, a Vasile Parvan Régészeti Intézet tudományos felelőse elmondta: a 4-5. századi sírban talált több mint száz arany vagy aranyozott tárgy között aranyozott kard, tőr, tegezveretek, ruhaveretek, egy bronzüst, nyílhegyek voltak.

Az eltemetett férfi arcát vélhetően aranymaszk borította, ennek a maradványait is megtalálták.

Hozzátette: a sírból lókoponyát és lócsontokat is kiemeltek.

Magyarországig terjedt a kelet-ázsiai sztyeppei népek etnikai határa Forrás/Illusztráció: Kurultáj

A régész megjegyezte: nagyon nehéz körülmények között zajlott a feltárás, hiszen esős időben akadtak rá a leletre. Úgy ítélték meg, hogy addig nem hagyhatják abba a munkát, míg a teljes sírt fel nem tárják, különben nem tudták volna megoldani az ásatási helyszín őrzését. Így az éjszakába nyúlóan, elemlámpák fényénél fejezték be az értékmentést.

Radu Bajenaru Vasile Parvan Régészeti Intézet aligazgatója kivételes jelentőségűnek minősítette a leletet. Úgy vélte:

olyan harcos sírját találták meg, akit minden jelvényével presztízstárgyával együtt temettek el.

Az MTI kérdéseire írásban küldött válaszokat Radu Bajenaru, Silviu Ene, és Andrei Magureanu régészek írták alá. Mint közölték: a lelet egyaránt tartalmaz fegyvereket, dísztárgyakat, lószerszámokat, ezért a tárgyak közötti összefüggések is fontosak. Hozzátették, a sírba csak a ló reprezentatív részeit temették, amilyen az állat koponyája és lábszárcsontjai.

A területen vélhetően hun, gót és hun uralom alatt álló más népek éltek

A lelet korát a tárgyak tipológiája alapján becsülték a 4-5. századra, a pontosabb kormeghatározás érdekében további vizsgálatokat kell elvégezni. Az írásos források alapján ebben a korban a Dunától északra fekvő területeken vélhetően hun, gót és hun uralom alatt álló más népek éltek. A mostani felfedezést egyedinek tartották, de megjegyezték: a környéken találtak még hun üstdarabokat, sírokat és viseleti tárgyakat, és itt került elő a pietroaselei kincs is.

A vizsgálatok még az elején tartanak, de a fegyverek alapján feltételezhetjük, hogy az illető harcos volt, a leltárba vett tárgyak kronológiáját összevetve az ókori forrásokkal feltételezhetjük, hogy hun uralom alatt élt

– válaszolták a leletet feltáró régészek. – Az etnikai besorolása nem hisszük, hogy lehetséges lenne olyan vizsgálatok elvégzése nélkül, amilyen a stronciumizotóp vagy archeogenetika, nem beszélhetünk az illető valószínű eredetéről.

Hozzátették, azt remélik, hogy a vizsgálatokkal többet sikerül megtudni a személyről, a temetési szertartásáról és közvetve a térség történetéről.

(MTI)

RÁBAPORDÁNY (Győr-Sopron-Moson vármegye)

A falu közvetlen dél-délnyugati határában jellegzetes dombhát északi lejtőjén 1886 óta kerültek elő alkalmi

homokvétel során népvándorlás kori sírok. A domb neve tulajdonosaival változott, utoljára Patyi-dombként ismert. Patyi József a domb lábánál gyümölcsfaültetéskor találta azt a gazdag keleti germán női sírt (kincset?), amelynek leletei 1926-ban a Magyar Nemzeti Múzeumba jutottak. Az aranylemez borítású, gránátköves rekeszekkel díszített ezüst fibulapár, a levél alakú préselt aranylemezekből, balta alakú ezüstcsüngőkből, ezüst-, borostyán- és fehér pasztagyöngyökből álló nyakék, 21 ép és 3 törött ezüstkarika, ezüstszálakból font és poncolt csüngőkkel díszített karperec(?), ezüst piperekészlet az 5. század első harmadára keltezhető. Hasonló ékszereket az osztrogótok és alánok vezetőinek asszonyai viseltek.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból 72–74; Bóna, Das Hunnenreich 272–273.

Tomka Péter

SÁROMBERKE (Dumbravioara [jud. Mures, Románia])

A ritka, tömör aranyból készült cikádafibula magas méltóságot jelölhetett. Szemei rekeszekben ülő kerek gránátok; fejét arany sodronyutánzat, testét bevésett halszálkaminta és köröcskék, az erősen kifelé ívelő, csúcsos végű, alul lekerekített szárnyait érintő vonalakkal összekötött körök és kisebb köröcskék ékítik. Kétféle, a korra egyaránt jellemző ötvösdivatot egyesít magában: a szárnyak formája, vésett-poncolt díszítésének mintái az ún. Untersiebenbrunn–Cosovenii de Jos–Kacin-kör ezüst lószerszám-díszítményeire és az ugyanezen körhöz tartozó rábapordányi eskügyűrű csüngőire hasonlítanak. A gránátrekeszek és az aranysodrony pedig az említett kör arany ékszereinek jó párhuzama. A fibula a 4–5. század fordulója körüli évtizedekben készült, s a Pontus-vidéken élt vagy tanult mester keze munkája.

Irod.: Pulszky F., Rekeszes ötvösség Magyarországon. ArchÉrt 1(1881), 150; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 49; Bóna, Das Hunnenreich 287; uő, A hunok 257.

Tóth Ágnes

SZEGED-RÖSZKE-NAGYSZÉKSÓS (124. tanya, Csongrád megye)

Az első leleteket – a színes népi híradás szerint „talicskaszámra” – 1912-ben szőlőtelepítés közben találták itt, egy részük már akkor múzeumba került. 1926-ban egy korlátozott terjedelmű ásatás során Móra Ferenc 93 aranytárgyat talált „egy csomóban, csontváznak vagy temetkezésnek minden nyoma nélkül”. 1934-ben, újabb jelentős leletek felbukkanása után a lelőhely környékét alaposan átkutatták, 80 cm mélyen azonban mindenütt szűzföldre találtak. Évtizedeken át kallódó darabokkal együtt mára a múzeumba került nagyszéksósi aranytöredékek száma megközelíti a 200 darabot. Kiemelkedik közülük egy csonka mivoltában is 40 dekagrammos tömör arany nyakperec és hét különböző méretű és alakú tömör aranycsat. A többi leletek jórészt csonkák vagy töredékesek: pikkelymintás nyereg- és kardhüvelydíszek, különböző alakú és méretű préselt vagy rekeszdíszes lószerszám-ékítmények, rekeszdíszes arany szíjvégek, faedények sima és rekeszdíszes aranypántjai és „köldökei”, összeégett elektroncsésze és egy szintén összeégett, áttört oldalú perzsa elektronkehely. A nagyszéksósi lelet valamelyik hun nagykirály vagy főméltóság halotti áldozatának elföldelt maradványa, kora 424–454 közé tehető.

Irod.: Fettich, A szeged-nagyszéksósi 17–42; B. Kürti, Fürstliche Funde der Hunnenzeit aus Szeged-Nagyszéksós. Germanen, Hunnen, Awaren. Nürnberg, 1988, 163–166, 178–180; Bóna, Das Hunnenreich 187–188, 284–285; uő, A hunok 173–174, 254–256.

Bóna István

TELKI (Pest vármegye)

A világon egyedülálló módon, épen és érintetlenül fennmaradt, 125 darabból álló hun kori lelet együttesre bukkant Ehmann Gábor Telki határában, 2016 tavaszán. (www.amikisvarosunk.hu/2017/01/02/hun-leletek-telki-hataraban-mely-atirja-tersegunk-eddigi-tortenelmi-multjat/)

MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, HUN KORI ARANYAK

2016/08/10

2016 februárjában máig a Kárpát-medencében egyedülálló, hun kori leletet szolgáltatott be a Magyar Nemzeti Múzeumnak

Ehmann Gábor. A beszolgáltatás nyomán a Nemzeti Múzeum régészei a helyszínen műszeres leletfelderítést folytattak, illetve még folyamatban lévő tervásatást kezdtek. A munkában a leletek beszolgáltatója végig segédkezett, általa sikerült tisztázni a lelőkörülményeket és azonosítani a korábban megtalált leletek előkerülésének helyét is.

Mit találtak a régészek a lelőhelyen?

A lelőhely meredek hegylejtő aljában, keskeny platón helyezkedik el. A tárgyak a felszínen vagy ahhoz közel kerültek elő, nyolc–tíz, egymástól két–három méterre lévő csoportban. A tárgyakat sekély gödrökben helyezhették el, azonban a korabeli beásásokat az ásatás során alig lehetett megfigyelni. A csoportok egy száraival a lejtőre állított, észak–déli tájolású patkó alakot alkotnak. A patkó nyugati szárát a nyereg és a szügy- és/vagy farhám veretei, keleti szárát a zabla és a fejhám díszei alkotják (kiemelkedő jelentőségű leletek itt a nyereg pikkelymintás, aranyozott ezüstlemezből készült díszei). A keleti száron ezüstlemezzel borított, aranyozott zabla és a fejhám arany-ezüst veretei, szíjvégei és csatjai kerültek elő. Közöttük a patkó ívét egy valószínűleg férfiviselethez tartozó együttes darabjai: arany lábbeligarnitúra, vasból készült, de almandin (vörös gránát) berakásos övkészlet és egy aranyveretes tőr alkotják. Ugyancsak a patkó középtengelyében a legészakabbi lelet egy nyílcsúcs.

Miért maradhatott fenn?

A kedvező talajviszonyok között a tárgyak kiváló állapotban maradtak fenn, főleg az ezüst és aranytárgyak eredeti felülete vizsgálható kiválóan. Ennek alapján a legtöbb tárgy új, egyes esetekben félkész, kiválóan megfigyelhetőek rajtuk a szerszámnyomok, míg használatból fakadó kopásra még a legkitettebb helyeken sem utal semmi.

Értékén túl, miért egyedülálló a tudomány számára?

Az összesen 125 tételből álló lelet több szempontból is kivételes jelentőséggel bír a korszak leletanyagában.

1. A lelet beszolgáltatója hatalmas szolgálatot tett a magyar kultúrának. A pozitív példa hasonló leletek múzeumba kerüléséhez is motivációt jelent a jövőben.

Ezenkívül köszönettel tartozunk a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékén dolgozó dr. Bertók Gábornak, aki a lelőhelyen a talajradaros és magnetométeres méréseket végezte; dr. Bödőcs Andrásnak (Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészeti Intézet), aki további műszeres méréseket végzett a lelőhelyen; és hálával tartozunk az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem régészhallgatóinak, akik az ásatáson dolgoztak.

2. Az együttesen több esetben megfoghatóak az eltemetést megelőző, tudatos rongálás nyomai. Noha a rituális rongálás a kutatói közbeszédben szinte mindig jelen volt, eddig a leletösszefüggések ismeretlen volta miatt a soha nem bizonyított feltételezések közé volt sorolható.
3. A leletek alaposan, talajradarral és magnetométerrel és szondázó ásatással is megkutatott környezetében sírt nem találtunk. A lelet jellege alapján a hun kori „áldozati leletek” közé sorolható. „Hun áldozati lelet” alig néhány ismert a Kárpát-medencéből (Szeged-Nagyszéksós, Pécs-Üszögpuszta, Pannonhalma, Bátaszék).
4. Az új lelet gazdagsága, a leletek száma révén egy, ezen együttesekből alkotott – fiktív, mert mindegyik értéke felbecsülhetetlen – rangsorban a nagyszéksósi lelet után következne. Velük szemben azonban ebben az esetben kivételesen ismert a kontextus, amely gyakorlatilag először teszi lehetővé a hun kori áldozati rítus leírását, illetve kulturális összefüggései közé helyezését.
5. Nagyon ritka eset, hogy a társadalomtörténeti – így történeti vagy régészeti – kutatásban egy új forrás, ez esetben leletegyüttes tenne lehetővé minőségi változást. A minden téren kivételes új lelet esetében ez teljesül. Jelentősége – egyedülálló értéke mellett is – szakmai szempontból beláthatatlan, teljesen átrajzolja a korszak temetkezési rítusáról, illetve a Kárpát-medence és a sztyeppe közötti kapcsolatokról – máig leginkább toposzként továbbélő, néha évszázados megállapítások alapján alkotott vagy ilyenek által befolyásolt – képünket. Az előkerülés ideje különösen szerencsés egy olyan időszakban, amikor a Kárpát-medencei kultúrák kapcsolatrendszere, helyük a Mediterráneum, a mai Nyugat-Európa és a kelet-európai térség között újból a kutatás homlokterébe került, élénk szakmai viták tárgya.

Miért különleges ez az áldozati lelet?

A modern elméleti régészeti iskolák közép-európai térhódítása nyomán mindazonáltal számos kincslelet – így pl. a szilágysomlyói kincs – esetében egyre szélesebb körben merül fel, hogy ugyancsak az áldozati leletek közé sorolhatóak. Esetükben a nomád eredetű népekhez kötés valószínűtlen; germán birtokosaik az észak-baltikumi, skandináv, ugyancsak áldozati szokásokból meríthettek. A problémát tovább színezi, hogy a germán és nomád világ a korszakban sokrétű kapcsolatokat ápol, illetve az áldozat – „strukturált depozitum” – elrejtésének szokása különböző céllal és körülményekkel egymástól függetlenül is élhetett különböző kultúrkörökben.

A lelet tárgyaival is némiképp összetettebb problematikát alkot annál, minthogy egyszerűen egy „sztyeppei hunok a Kárpát-medencében” jellegű séma volna ráhúzható.

Az említett, a kutatásban „hun áldozati együttesekként” számon tartott leletek összetétele és tárgyai is különböznek a Nemzeti Múzeum leletétől. A három felsorolt, dél- és nyugat dunántúli együttesben fegyverek és lószerszámok találhatóak. Fontos jellemzőjük, hogy a tárgyak díszítésére használt, vékony aranylemezek a tárgyak eredeti funkciónak megfelelő használatát nem teszik lehetővé: a tárgyaknak legalább a díszítésére – „értékessé tételére” – a deponálás előtt került sor. Az Északkelet-Dunántúlról a Nemzeti Múzeumba került leletet ezzel szemben teljes funkcionalitású tárgyak alkotják, bár bizonyos esetekben valószínűleg félkészek, illetve több esetben bizonyítható módon soha nem használták őket. Figyelemre méltó, hogy a „hun áldozati leletek” egyik fontos jellegzetessége viszont – az, hogy a tárgyak a rituálé céljaira készültek – közös tulajdonsága minden együttesnek.

A második jelentős különbség, hogy a korábbi leleteket kizárólag vagy túlnyomórészt olyan tárgyak/tárgytípusok alkotják, amelyek a hun kor előtt ismeretlenek Európában (a hun kard, pikkelymintás lemezekkel díszített nyereg, lándzsatípus, illetve az összetett íj hun kori változata). Az új leletben ezzel szemben számos tárgy a késő római, európai formai- és műhelyhagyomány terméke (zabla, niellós ezüstcsat, almandinberakásos vascsatok, szakállas nyílcsúcs).

Mire kell figyelni a régészeknek, amikor következtetéseket vonnak le?

Az egyes tárgyak eredete természetesen nagy óvatossággal vetíthető csak rá a teljes leletre. Annál is inkább, mert a korszak elitjei által az egész Európában és Mediterráneumban (beleértve a Fekete-tenger környékét, a Kaukázust és Közép-Ázsia bizonyos részeit) használt tárgyi kultúra egyes leletei számtalan szállal kapcsolódnak egymáshoz. A korszakban (4. sz. vége–5. sz. első fele, illetve első kétharmada) domináns, vörös kőberakásokkal jellemzett díszítőművészet eredete máig vitatott, de a legvalószínűbb verzió szerint éppen az iráni (perzsa) és a Közel-Keletet is magába foglaló, római magascivilizációban születik meg a 4. század végén.

A hun hatalom presztízskörnyezetként nyilván minden, a környezetében élő csoport reprezentációs szokásait befolyásolta, alakította (és viszont: a hunokra is hatással volt a magas színvonalú, perzsa és késő római tárgyi kultúra és szokásrend).

A most múzeumba került leletegyüttes mindezen erők metszéspontjában értékelendő. Részletes elemzése előtt néhány jel arra utal, hogy a hun korban a Kárpát-medencében élő, a régészeti hagyatékban „strukturált depozitumait” eredményező rítusok közül talán inkább a sztyeppei szálra fűzhető fel.

Legpontosabb – az együttes összetételével és a lelettípusokkal is legjobb analógiája a mai európai Oroszország területéről ismert. A leletek elhelyezkedése – mivel egyedülálló – csak nagy óvatossággal köthető kulturális gyökerekhez; annyi mindenesetre igen valószínű, hogy az ember és a ló leleteinek együttes jelenlétével, egy rendszerbe való elhelyezésükkel valószínűleg a sztyeppéről származó, talán temetkezési rítusokhoz kapcsolódó szokáselemként azonosítható. A feltételezést erősíti, hogy az említett, hun kori áldozati leleteken kívül hasonló – azonos összetételű (!) együttesek fegyverekből és lószerszámokból – az avar korban is megjelennek a Kárpát-medencében.

A lelet restaurálása, a nagyközönség számára kiállításon és publikációban való közzétételének előkészítése folyamatban van.

Szenthe Gergely

MNM Régészeti Tár

TÓTI (Bihartóti, Tauteni-Bihor, Tauteu, Tauteu-Bihor, jud. Bihor [Románia])

A község határában 1970 nyarán és telén (hitelesítő ásatás) két ezüstedény került elő csekély, 30-40 cm mélységben. A lelőhelyen égésnyomokat (faszén) is megfigyeltek. A figurális (Neptunus, Minerva, Bellerophon, Hermes), palmettás és geometrikus díszítésű, trébelt-préselt (au repoussé technika) lemezekkel borított nyúlánk ezüstkorsó és zömök aranyozott ezüstkanna keleti, bizánci ötvösremek. Koruk a 4. század második fele és az 5. század első fele, zsákmányként vagy ajándékként-adóként juthattak a Kárpátok térségébe. Időrendi és topográfiai szempontból az együttes a szilágysomlyói kincsleletekhez áll közel, maguk az edények az Apahida–Concesti–Pietroasele-körhöz kapcsolódnak. A lelőkörülmények alapján egy, a hun korban megfigyelhető rítusra, halotti áldozatra lehet gondolni, mely kifejezetten keleti eredetű. Hun meghatározása mellett gepida összefüggése sem zárható ki.

Irod.: S. Dumitrascu, Tezaurul de la Tauteni-Bihor. Oradea, 1973; L. Rosu – R. Florescu, in: Dictionar enciclopedic de arta veche a Romaniei. Bucuresti, 1980, 330; D. Gh. Teodor, Romanitatea Carpato-Dunareana si Bizantul in veacurile V–XI e. n. 1981, 30–31; Bóna, Nibelungenlied 300–312.

Cseh János

TÖRTEL (Pest megye)

Hun rézüst. Az 1869 tavaszán a Czakó-halom mellett talált legelső s máig legszebb hun üst, kormosan, sérülten, töredékekben került elő egy áldozóhely közeléből. Nemcsak a legnagyobb s legsúlyosabb a mintegy 20 hun üst között, de díszítése is a leggazdagabb, hozzá hasonló csak a mauriacumi csatatéren, Troyes mellett talált üsttöredék lehetett. Magassága 90 cm, súlya 41 kg. Már a legelső publikáció népvándorlás korinak határozta meg.

Irod.: Rómer F., ArchÉrt 2(1870), 290–292; Bóna, Das Hunnenreich 275; uő, A hunok 247.

Bóna István

UNTERSIEBENBRUNN (Bez. Ganserdorf, Niederösterreich, Ausztria)

Az észak–déli tájolású 1. sírt 1910 januárjában dúlták szét. A kutatás nagyobb része ezt a leletet máig – az egykorú antropológiai vizsgálatra támaszkodva – fiatal nő sírjaként értelmezi, bár egy újabb vélemény szerint egy igen előkelő férfi mellékletei is kiválaszthatók belőle. Figyelemre méltó, hogy néhány jellegzetes női ékszertípus kétszer fordul elő a leletben (fibulapárok, nyakláncok). A fibulapárok közül a díszesebbik aranylemezzel bevont ezüstöntvény, polychrom stílusú (fontosabb párhuzamai: Szilágysomlyó, Völc, Rábapordány, Regöly, „Airan” [Moult-Argences, Franciaország]). Az egyszerűbb fibulák ezüstlemez-öntvények, félkörös, illetve háromszöges rugólemezzel; előképeik a Marosszentanna–Csernyahov-kultúrából ismertek. A két nyaklánc több aranyszálból fonott, egyikük a hochfeldenihez, kercsihez, bakodpusztaihoz hasonló jégcsapcsüngőkkel; a másik rekeszes zárótaggal ékes. A kígyófejes, kőberakásos arany karperecpár (a regölyihez hasonló), az ezüst stílustű, az arany gyűrűpár és a gömbös, harangcsüngős arany fülbevalópár a késő antik hagyományban gyökerezik. A női viselet kelléke az e korban szokásos bronz piperekészlet, a vaskés s a szarmata–alán eredetű aranyflitteres fátyol is (az utóbbihoz: Kercs, Bakodpuszta, Lébény, Regöly, Hochfelden, „Airan”). A sírból durvább, kék szövetmaradványok is előkerültek. A halott mellé törötten került a sugaras hátú, fehérbronz tükör. Italmellékletre mutat a római üveg füles korsó és üvegpohár. Férfi mellékleteként értelmezhetők az aranytorques, az arany cipőcsat, a kard szereléke, melyek a Fekete-tengertől Nyugat-Európáig előforduló típusok. A vaspántok koporsós temetkezésre mutatnak. A sír lószerszámaihoz három zabla, számos csat, kerek és négyzetes, csüngős veretek tartoznak; valamennyi azonos stílusban, pecsételt dísszel, bronzlemezből készült. (Szinte azonos a környékbeli Kronbergből előkerült néhány darab; de hasonlók a román és lengyel síkságról is ismertek: Cosovenii de Jos, Kasin [Románia], Zamosc [Lengyelország].) Az untersiebenbrunni észak–déli tájolású 2. sírban az első temetkezéstől 5-6 méterre kislány nyugodott; aranyflitteres öltözékét két vésett díszű cikáda fogta össze, nyakát üveg- és borostyángyöngy díszítette. Vele adták púpos hátú csontfésűjét, sugaras hátú tükrét, ezüst piperekészletét, vaskését. Kézzel formált bögrét és késő antik, kékpöttyös üvegpoharat tettek melléje. E kiemelkedő gazdagságú, magas társadalmi állású, egymással feltehetőleg rokoni kapcsolatban álló személyek temetkezésének egyes melléklettípusai a Kaspi- és a Fekete-tenger mellékétől, a Volga-vidéktől Nyugat-Európáig és Észak-Afrikáig követhetők; a legtöbb hasonló összetételű lelet mégis az Azovi-tenger partján és a Kárpát-medencében található. A kercsi katakombák pénzzel datált leletei alapján tehetjük korukat az 5. század első felére. Ennek megfelelően a kutatás újabban az untersiebenbrunni kört (Lébény, Regöly) gót–alán–hun etnikummal hozza kapcsolatba, és fellépését a hun mozgalommal magyarázza. Az Untersiebenbrunnban eltemetettek etnikuma nem dönthető el, mivel hasonló összetételű anyagi kultúrát hoztak magukkal a hunok által Kelet-Európából kimozdított alánok–gótok és a nyomukban járó hunok és alán–keleti germán alattvalóik.

Irod.: W. Kubitschek, Grabfund in Untersiebenbrunn (auf dem Marchfeld). JfA 5(1911), 32–74; E. Keller, Bemerkungen zum Grabfund von Untersiebenbrunn. Germania 54(1967), 109–120; O. F. A. Menghin, Germania 46(1968), 125–126; A. Kaltofen, BAR-IS 191(1984), 304–308. – Újabban hun kori eredetét és korát képviselik: H. Friesinger (– B. Vacha), Die vielen Vater Österreichs. Wien 1987, 54–58. és Bóna, Das Hunnenreich 153–166, 255–256. – az 1. sír férfi mellékletei alán hatással magyarázhatók.

Tóth Ágnes

„VÉRTES SZENT GYÖRGY PUSZTA” (Ma Alcsútdoboz-Szentgyörgy, Fejér megye)

1838-ban talált hun arany övcsat, kardszíjcsat és csizmaszíjcsat. Minden bizonnyal egy hun áldozati lelet darabjai, amelyek változatos rekeszdíszítéseikkel nemcsak a 21 Közép-Duna-vidéki rokon lelet közül emelkednek ki, hanem a mintegy 50 hasonló hun kori aranycsat közül is. Az 1847-ben József főherceg hagyatékából a Magyar Nemzeti Múzeumba került, azóta sokszor közölt csatoknak a lelőhelye korábban nem volt ismert.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból 34. t. 6, 8–9; Bóna, Das Hunnenreich 286–287.

Bóna István

VÖLC (Velt, Velz, Wöltz jud. Sibiu [Románia])

1905-ben a Kis-Küküllő környéki falu térségében gazdag kora népvándorlás kori temetkezésre bukkantak. Az előkelő nő ruháját a vállakon egy-egy nagyobb, arany-ezüst, egész felületén különálló, háromszögű rekeszekben ülő ékkövekkel ellátott (cabochon-cloisonné technika) és filigránnal keretezett fibula ékítette. Hasonlók találhatók pl. a rábapordányi, a regölyi és a szilágysomlyói leletegyüttesben. Füleiben poliéder gombos, ékkődíszes arany fülbevalókat viselt. A borostyángyöngy a nyaklánc része lehetett, de tartozhatott a brossokhoz is. A síregyüttesben két egyszerű, ovális ezüstcsat található még, amelyek az övre vagy a lábbelire utalnak. Az 5. század első felére, a hun korra datálható temetkezés a gepidákhoz vagy más népcsoporthoz köthető.

Irod.: László Gy., Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 1(1941), 122–128; Bóna, ET 133.

Cseh János