Kép: Magyarok a téli szálláson, Nyugat-Mongólia (Foto: Benkő Mihály)

"Ünnepnapja ez a magyar tudománynak" mondta Harmatta János akadémikus (+2004) Benkő Mihály 2001-ben megjelentett „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, színes fényképekkel gazdagon illusztrált könyvének bemutatóján, melyben a Nyugat-Mongóliában, Bajan Ölgij megyében, a mongóliai kazakok központi szálláshelyén felfedezett magyar/mazsar néptöredékről adott hírt. A tudományos szenzáció hivatalos, állami elismerése elmaradt, a nyomtatott és elektronikus média sem adta közre széles körben a hírt. Néhány cikk megjelenése után a témát „felkapó” újságírók a későbbiekben mintha elvesztették volna érdeklődésüket. Mi volt, mi lehetett ennek az oka?

A könyv előszavát az említett nemzetközi hírű tudós, ELTE Indoiráni Tanszékcsoportjának vezető professzora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Francia és az Osztrák Tudományos Akadémia levelező tagja, az Akadémiai Aranyérem kitüntetettje, és még sok más akadémiai cím és kitüntetés viselője írta.

A könyvről ismertetés jelent meg Zsilinszky Éva nyelvész tollából a Magyar Nyelv tudományos folyóirat 2003/1. számában: „Szokatlan jelenségnek tekinthető, ha a Magyar Nyelv képes úti album megjelenéséről ad hírt. A kiadvány, amelyről most szólunk, Benkő Mihály Mongóliában tett utazásainak megragadó fényképfelvételekkel illusztrált leírása. ... Igényesen elkészített munka, amely nemzetközi összehasonlításban sem vall szégyent. Benkő Mihály arra a következtetésre jutott, hogy a mazsarok azoknak a keleti magyaroknak a kései utódai lehetnek, akikről Julianus barát híradásai is szólnak.

A magyar őstörténettel kapcsolatos sok jószándékú, de olykor megdöbbentően szakszerűtlen, sőt, hamis amatőr megnyilatkozás után, melyek különösen bőven keletkeztek a közelmúlt nevezetes évfordulói kapcsán, az ember bizonyos gyanakvással fogadja az ilyen híreket, még akkor is, ha a szerző érvelése jelen esetben világos és meggyőző. Kétségeit azonban eloszlathatja a kiadvány HARMATTA JÁNOS írta előszava, amely az albumnak a tovább élő múltat, vagy éppen a múlt és jelen kontrasztját idéző felvételei előtt a történeti filológia eszközeivel alapítja meg a mai utazó-kutató feltevéseit…"

A mongol-altaji kereit-kazakok között élő mazsarok felfedezéséről Harmatta János az MTV2 "Tud-óra" című adásában 2000. január 27-én a következőket nyilatkozta:

"Benkő Mihály felfedezése azért jelentős, mert ez alkalommal valóban a magyarság egy olyan töredékét sikerült feltárnia, amely ugyan asszimilálódott az ott élő török népekhez – ez általános jelenség – de nevét és ha halványan is, identitástudatát is megőrizte."

Mindehhez hozzátette:

„Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténet kutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye”

Megjegyezném, hogy Harmatta János 2004-ben hunyt el. Tehát 2001-ben még „élő oroszlán” volt,, így senkinek sem jutott eszébe belerúgni, amit 2006-9-ben aztán többen is megtettek, a nagy tudóst többek között „Benkő Mihály hathatós, akadémikushoz nem méltó támogatásával” vádolva.

Mielőtt rátérnénk a kutatómunka eredményeinek itthoni fogadtatására néhány tudománytörténeti előzményt ismertetünk.

Benkő Mihály kutatásait a mongóliai majd kazakisztáni és nyugat-szibériai keleti magyarok között több, mint egy évtizedes terepmunkája előzte meg a Mongol Altajban. A kutató akkoriban történeti-régészeti-néprajzi kérdésekkel, pontosabban a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak máig fennmaradt, keleti párhuzamaival foglalkozott. 1986 óta kutatta a finnugornak tekintett ősmagyar halotti maszktípus (selyemre, bőrre varrott szem- és szájlemezek) belső-ázsiai (hun-türk) eredetét. [Vö.: Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples…Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XVI. (1992-93, 113-133]. Kutatásait elsősorban Harmatta János, Mándoky Kongur István, László Gyula és Erdélyi István támogatták. 1990-ben Benkő Mihály Belső-Ázsiába utazott, azért, hogy ennek a temetkezési szokásnak a ma is élő formáit megismerje az északnyugat-mongóliai kazakok között. Ezt követően évente legalább egy hónapot töltött a Mongol Altajban. Kutatásainak eredményeiről „Nomád élet Közép-Ázsiában” című, a korán elhunyt nagy turkológusnak, Mándoky Kongur Istvánnak szentelt könyvében (Budapest, 1998) számolt be. A könyv ajánlását László Gyula régészprofesszor írta, az író tudományos konzultánsai László Gyula, Ecsedy Ildikó és Dmitrij D. Vasziljev voltak. Benkő Mihály a nyugat-mongóliai kazakok között élő mazsarokkal ennek a kutatásnak a kapcsán találkozott, és ezután írta meg róluk szóló, a bevezetőnkben említett, „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, 2001-ben megjelent könyvét.

Benkő Mihály munkája neves alapítványok - például a British Academy Stein Arnold Exploration Fund-ja, - valamint a Kazak Akadémia Keletkutató Intézete és a Kazahsztáni Magyar Nagykövetség támogatásával 2001. után sikeresen folytatódott Kazahsztánban és Nyugat-Szibériában is. Újabb eredményei is voltak: további keleti magyar néptöredékek felkutatása, létüket és múltjukat igazoló írásos bizonyítékok feltárása. Egymás után jelentek meg az eredményeket ismertető könyvei: A Torgaji Madiarok (Budapest, 2003) Erdélyi István régészprofesszor előszavával; Benkő Mihály-Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből (Budapest, 2007); Magyar-kipcsakok (Budapest, 2008), és tudományos publikációi az „Eleink” őstörténeti folyóiratban. Eredményeit kiegészítette a Kárpát-medencei magyarsággal fennálló genetikai kapcsolatok bizonyítása, amit dr. Bíró András Zsolt végzett [American Yournal of Physical Anthropology 189:805-810 (2009): A Y-Chromosomal Comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary)].

A tudományos szenzáció hivatalos, állami elismerése elmaradt, a nyomtatott és elektronikus média sem adta közre széles körben a hírt. Néhány cikk megjelenése után a témát „felkapó” újságírók a későbbiekben mintha elvesztették volna érdeklődésüket. Mindez hasonló volt dr. Tóth Tibor antropológus (+1991) 1965-ös bejelentésének fogadtatásához, miután ő az Észak- Nyugat-Kazahsztáni Torgaj-vidéken és Üzbegisztánban a Kaska-Darja mentén fedezett fel keleti magyar néptöredéket [Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. Előzetes beszámoló. In: A TTM Embertani Tár közleményei, 1966, 283–299.]. Ugyancsak nagyobb visszhang nélkül maradtak korábban Mándoky Kongur István turkológus kutatásai, aki a baskíriai magyar törzsekről publikált cikket [Mándoky Kongur István: Magyar eredetű törzsek a baskíroknál, in: Amu Darja széles vize, Karcag 2002.].

A kazak-magyarokkal kapcsolatos felfedezések nem arattak sikert a hivatalos tudományos körökben. Rövidesen megindultak a szervezettnek tűnő ellenakciók „korifeusi” nyilatkozatok, „tudományos” cáfolatok, valamint aknamunka formájában. A médiatámogatás elhalványulása és a hivatalos tudományos körök tevékenysége között korrelációt vélünk felfedezni.

Az akciót jelző első fecske a Tudósfórum (Kossuth Rádió) 2006. II. 27-i adásában egy betelefonáló kérdésére adott „tudományos” válasz volt.

A meghívott vendég, Fodor István régész többek között kifejtette, hogy szerinte Benkő Mihály „valamiféle magor” törzsnév, vagyis „a magyar népnévhez hasonlító törzs-, vagy nemzetségnevek” valamint egy általa elképzelt kipcsak–magyar nyelvrokonság alapján „véli felfedezni” a Kazak Köztársaságban a keleti magyar rokonokat.

Benkő Mihály a rádióműsorban elhangzottakra az Eleink - Magyar Őstörténet folyóiratban reagált (Hozzászólás írásban c. cikk, in: ELEINK – Magyar Őstörténet V. évfolyam, I. szám (9), 2006, 92–96. old.). Meghökkentő kijelentésnek nevezte, hogy a kazakföldi keleti magyarok eredetét bármiféle nyelvi adatokkal próbálná igazolni. Felhívta a figyelmet arra, hogy ha valakit érdekel, hogy valójában mit is állít a napjainkig fennmaradt ázsiai magyar néptöredékekről, azt megismerheti tudományos-ismeretterjesztő és tudományos írásaiból, amelyeket szerzőként, vagy kazak kutatótársával, Babakumar Kinayattal együtt társszerzőként publikált. [Ezeknek a műveknek a bibliográfiájában, jegyzeteiben megtalálható a téma magyar és nemzetközi irodalomjegyzéke is.].

Ahogy említettük, a lejárató akció aknamunkaként is folytatódott. Veres Péter, majd Halasy-Nagy Endre elektronikus leveleket írtak többek között a Benkő Mihály tudományos cikkeit közlő folyóirat, az "Eleink" főszerkesztőjének. A személyeskedő megjegyzéseket is tartalmazó „bizalmas”, mószeroló levelek többek között Benkő Mihály és Mándoky Kongur István tudományos kapcsolatáról közöltek légből kapott állításokat. Például Halasy Nagy arról ír e-mailjében, hogy Mándoky „enyhén szólva – lebeszélte Benkőt a keleti magyarok kazakisztáni kutatásáról, mint alaptalanról”. A valóság ennek homlokegyenest az ellenkezője volt. 1985-ben éppen Mándoky Kongur István beszélte rá Benkő Mihályt arra, hogy ázsiai nomádok között folytasson kutatásokat. Átadta neki ehhez helyi kapcsolatait is, akikkel Benkő Mihály mindmáig dolgozik Ázsiában. Veres Péter és Halasy, Somfai Kara Dávidra, kiváló török tudásáról ismert néprajztudósra (nem nyelvészre) hivatkozva megírták az „Eleink” szerkesztőjének, hogy az általuk „mad-i-járra” eltorzított etnikai név a viselőinek vallási elkötelezettségét jelzi, jelentése Mohamed barátja, és csak véletlenül hasonlít népnevünkhöz. Ahhoz, hogy leveleiket az „Eleink” folyóirat olvasói levélként leközölje, és így válaszképesek legyenek, sem Halasy-Nagy, sem Veres nem járultak hozzá. Veres Péter levelének tartalmát azonban  több, publikált előadásába is beleszőtte [A magyar nép etnogenezise, különös tekintettel a török népekkel való etnokulturális kapcsolatokra. in: Magyarország-Azerbajdzsán: a kultúrák közeledése, Az első magyar-azerbajdzsáni tudományos szimpózium előadásai Budapest. 2006 p. 84.].

Veres Péter írásainak hangvétele, zavaros és hanyag stílusa önmagáért beszél, ezért néhány részletet az alábbiakban szó szerint közlök:

"...A félreértés elkerülése végett ismételten megjegyezzük Benkő Mihály úgynevezett „felfedezése" ez nem más, mint Sz. P. Tolsztov és Sz. A. Tokarjev (1899-1985) stb. nézete, elég régóta a néprajzi szakirodalomban jól ismert hipotézis, amelyre Tóth Tibor antropológus is óvatosan hivatkozott, sőt jómagam is. Még pedig jóval Benkő ún. „felfedezése" előtt, még a hetvenes évek elején. Benkő Közép-Ázsiában élő kazakoknál külföldi kutatók által megtalált mad-i-jár elnevezést mindenáron a magyar népelnevezéssel próbálja összekombinálni. Ez nem más, mint egyes orosz tudósok régebbi hipotézisének felelevenítése. Ezt a külföldi tudósok által javasolt feltételezést régebben én is elfogadtam.

Csakhogy ezzel kapcsolatban jelenleg már komoly új tudományos fejleményeknek vagyunk szemtanúi. Somfai Kara Dávid altaista kollégám MTA Néprajzi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, aki a török nyelvek ismert szakértőjeként nemrég felhívta a hazai kutatás figyelmét arra, hogy a szóban forgó mad-i-jar török-perzsa kettős szóösszetétel a kazah nyelvben sehogy sem utalhat a magyar népnevünkre. Főleg azért nem, mert az említett kazah összetett szó kifogástalan török-perzsa etimológiával rendelkezik. Bármennyire is nem tetszik ez Benkőnek, aki köztudottan nem nyelvész és ezért nem lehet döntőbírája az adott vitatott kérésnek, amelyet nem ő talált meg és mindenestre etimológiáját nem képes értelmezni. Somfai Kara Dávid véleménye szerint madijar kazah szóösszetétel voltaképpen Mohamed próféta, az iszlám vallás alapítójának nevével áll közvetlen etimológiai kapcsolatban. Mad- ~ Mat valójában Mohamed próféta nevének rövidített formája, a -jar szó rendkívül elterjedt iráni, pontosabban perzsa-tadzsik eredetű elterjedt kifejezés a török nyelvekben, jelentése: „segítő, barát, kedvelő". Magyarán tehát kazah nyelvben a madijar név etimológiájának szó szerinti jelentése: „mohamedán, muszlim", pontosabban 'Mohamed segítője', vagy 'Mohamed barátja', illetve 'Mohamed kedvelője'...."

Veres Péter munkatársának, Somfai Kara Dávidnak a sehol le nem írt ötletét komoly „új tudományos fejleményként” feltüntetni teljességgel indokolatlan volt.

A genetikai kapcsolatra vonatkozó vizsgálat eredményét pedig a következő - a józan észnek ellentmondó - érveléssel igyekszik lesöpörni:

"Továbbmenően nemcsak félrevezető, hanem óriási téves módszertani félreértés az is, ha valaki az etnogenezis kutatásban egy konkrét szó etimológiáját genetikai elemzéssel, azaz génmarkereket vizsgálva próbálja cáfolni vagy éppen alátámasztani. Ez voltaképpen nem más, mint az interdiszpilínáris módszer lelkiismeretlen félremagyarázása szenzációt hajszoló dilettánsak részéről. "(Ui. a dilettánsok: Benkő és Bíró)

A néprajzos tudományos főmunkatárs szemrehányásai semmiképpen nem jogosak. Először is: Benkő Mihály és Bíró András egymástól teljesen függetlenül tevékenykednek. Továbbá: Benkő Mihály senkinek az elméletét nem melegítette fel. Tóth Tibor eredményeit igazolni, vagy cáfolni kívánó megállapításait terepkutatásaira és forrásdokumentumokra építette. Azt, hogy Tóth Tibor 1965-ös torgaji útját ismételte könyvének előszava, szövege, és képei is részletesen tartalmazzák, hiszen ezért találkozott Tóth Tibor egykori kísérőjével, Szejitbek Nurhánovval is.

2008-ban került sor Benkő Mihály Magyar-kipcsákok című új könyvének bemutatására. A könyvbemutatón megjelent Molnár Ádám turkológus közölte, hogy a Mahdi-yar etnikai névnek mindenhez lehet köze, csak a Kárpát-medencei magyarokhoz nem, és erről a kérdés szakértője, Baski Imre a Csodaszarvas könyvsorozatban fog tudományos cikket megjelentetni.

Időközben a „Magyar kipcsakokról” „szakértőinek” álcázott kritika jelent meg Gere Zsolt, a Szegedi Tudományegyetem munkatársa tollából, melyet a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Revizor c. weblapján publikált. Ennek a „kritikának” nyilvánvaló célja az volt, hogy Benkő Mihály többé ne kapjon NKA támogatást.

A kritika címe - Szaván fogott őstörténet - gunyoros, már rögtön jelzi célját, Benkő Mihály felfedezésének megkérdőjelezését, nevetségessé tételét. Tartalmában olyan szófordulatok találhatók, hogy "érvekkel alig bizonyított", "romantikus történelemszemlélet foglya". Végső konklúziója a következő: "a könyv szakmai színvonalát tekintve – nagy jóindulattal is legfeljebb az alternatív kulturális törekvések közé sorolható".

Benkő Mihály válasza – Gere Zsolt cikkével együtt – megjelent a Turánban [2009 január-március, 116-124]

Ezt követően egy "Csőrösi Koma" című blog jelent meg az interneten Baski Imre: Madjar vagyok, turista című nyitó cikkel. A cím Benkő Mihályra utal, akit a szerző "önjelölt kutató"-nak nevez, mely ugyan önmagában is sértőnek hangzik, de tekintettel a bevezetőben említett, a kutatást kezdeményező, illetőleg támogató neves tudósokra, még csak nem is igaz. A blog elnevezése és a cikk címe alapján megállapítható, hogy a blogot sajátjának valló "aáb" nicknevű, és a Csőrösi Koma tagként megjelölt szerző nem tartja tiszteletben a magyarok számára igen fontos tabukat, hanem szándékosan heccelődik velük, és aki ezt szóvá teszi, azt hipokritának nevezi. A blogra az internetes közösségi oldalakon (pl. IWIW) és más módon kerestek hozzászólókat. Mint ismert, a hasonló közösségi oldalak egymás barátainak kapcsolatrendszerét teszik hozzáférhetővé. Ennek megfelelő volt a hozzászólások többsége is. Az esetleges ellenvéleményt kórusban hurrogták le a mozgósított hozzászólók.

Baski Imre Benkő Mihály kutatásaival kapcsolatos véleményét tudományos cikk formájában is megjelentette a „Csodaszarvas” könyvsorozat III. (2009) kötetében. [Baski Imre, Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál? Csodaszarvas III, 189–209.] Cikkével kapcsolatban Benkő Mihály az Eleink folyóiratban fejtette ki álláspontját: Benkő Mihály: Még egyszer a kazak-magyarokról. (Hozzászólás Baski Imre cikkéhez) Eleink: VIII. évfolyam 2. szám (16.) 30-42. o..

Az akció záróakkordjaként Bálint Csanád, az MTA Régészettudományi Inétzetének elnök-igazgatója írt cikket (Bálint Cs,  Magyar néptöredék Kazakisztánban? Századok 143. (2009) 6, 1484–1490. o.) majd a kör az akciót megindító Fodor István régész újabb állásfoglalásával zárult (Fodor István, Meghökkentő „őstörténet„ és művelői. In: Honti L. (szerk.) A nyelvrokonságról. Budapest, 2010, 98, 10. jegyzet.). Az előbbi szerző Benkő Mihályt „ismeretlen képzettségű”-nek, az utóbbi „történetileg teljesen képzetlen”-nek minősíti. Ezeknek a megállapításoknak a célja nyilvánvalóan Benkő Mihály szakmai hitelességének megkérdőjelezése, hiszen mindketten személyesen ismerik őt és tudniuk kell, hogy a legmagasabb szintű történettudományi képzettséggel rendelkezik (az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakán szerzett diplomájának száma: 140/1970.).

Erre a két cikkre Benkő Mihály: Magyar néptöredék Kazakisztánban? (Megjegyzések Bálint Csanád cikkéhez címmel az Eleink 2010/2.  számában 58-67. oldalakon, illetőleg Benkő Mihály: A. K. Kuskumbajev A keleti magyarokról és a Dast-i-Küpcsakról címmel az Eleink 2010/4. számában, 106. o. 8. jegyzet) válaszolt.

Itt az érvelésre és az ellenérvekre nem térünk ki, mivel azok a vonatkozó (és hivatkozott) tudományos munkák alapos tanulmányozása alapján dönthetők el.

A tudományos vita ellen, az érvek, ellenérvek felsorolása ellen cikkek formájában, vagy akár egy internetes fórumon természetesen semmi kifogásunk. Bár nekünk személy szerint nem tetszik az adott vita során tapasztalt személyeskedés, még csak az ellen sem emelünk kifogást, mert tapasztalatunk szerint ez nálunk megszokott mellékzöngéje a tudományos élet időnként viharos eseményeinek. A kérdést nem a másik fél nyilvános becsmérlése, hanem a tudományos bizonyítékok fogják eldönteni. Azonban alantas, és – enyhén szólva – messzemenően nem tudományos módszer az aknamunka, ami például a következőkből is állhat: A „vitapartnernek” a háta mögötti mószerolása, rágalmazása, szponzorai, támogatói számának ilyenformán történő csökkentése, az anyagi forrásai, publikálási lehetőségei megszüntetésére való törekvés, tudományos fórumokon a kérdéshez pozitív hozzászólást megkísérlők elhallgattatása, mikrofonjuk kikapcsolása, stb. Az adott esetben mindezeket tapasztalhattuk. Egyesek nyilván úgy vélik, hogy ha valakinek nincs többé módja megszólalni, véleménye mellett tudományos fórumon érvelni, magyarul: ha sikerült végleg betömnünk a száját, akkor aztán nyugodtan mondhatjuk, hogy az illetőt „vitacikkünkkel megsemmisítettük”. A Benkő Mihály és Biró András a kazak-magyarokról szóló kutatásai ellen folyó aknamunkában elsősorban Veres Péter, az MTA Néprajzi Kutatóintézete tudományos főmunkatársa, Gere Zsolt történész, és Molnár Ádám, a „Csodaszarvas” című, őstörténeti kiadvány főszerkesztője vettek – és feltehetőleg vesznek is – részt. Állításaim nem légből kapottak, vagyis bizonyíthatók.

A „tudományos vita” tovább folyik különböző szinteken. Csak reménykedhetünk, abban, hogy nem temetik el Julianus magyarjai közép- és belső-ázsiai fennmaradásának tényét ugyanúgy, ahogy Tóth Tibor idejében ez egyszer már sikerült.

Kapcsolódó cikk:

ÉSZREVÉTELEK VÁSÁRY ISTVÁNNAK A KELETEN MARADT MAGYAROKKAL KAPCSOLATOS MEGÁLLAPÍTÁSAIRA

Vásáry István (Budapest, 1945. május 4. –) magyar orientalista, történész, turkológus, egyetemi tanár, diplomata, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Kutatási területe a török filológia és történelem, ezen belül Kelet-Európa török népi elemeinek nyelvi és történeti problémái, valamint az Arany Horda története. Tudományos munkássága mellett diplomáciai tevékenységet is folytatott: 1990 és 1991 között isztambuli főkonzul, majd 1995-ig ankarai, 1999 és 2003 között teheráni nagykövet. 2015 óta emeritus professzor. 2015 február 28-án jelent meg cikke - az akkor Simicska Lajos tulajdonában lévő - Magyar Nemzetben Múltunk kacatjai címmel, melyben hitet tett a történettudomány rendszerváltás előtti „eredményei”, ennek keretében a hun-magyar és a turáni népekkel való kapcsolat tagadása mellett. Feltehetőleg a 2006-2010 közötti koncentrált támadás egyik értelmi szerzője.

http://www.arpad.btk.mta.hu/14-magyar-ostorteneti-temacsoport/187-multunk-kacatjai-vasary-istvan-irasa.html

2016-ban emlékezünk meg a tragikus sorsú dr. Tóth Tibor antropológus halálának 25 éves évfordulójáról. Ő fedezte fel 1965-ben a kazak nyelvész, Szeitbek Nurhanov közreműködésével a nyugat-kazakisztáni Torgaj vidéken a keleti magyarok maradékait, vagy ahogy publikációjában írta, az ősmagyarok mai relictumát. Ez a szenzációs felfedezés azonban a nagyközönség számára szinte rejtve maradt, mert a kutatás folytatásához nem kapott támogatást, és 1991-ben, amikor a kutatás folytatásának adminisztratív akadályai - a független Kazakisztán megalakulásával - elhárultak, szívinfraktusban meghalt. Az évforduló alkalmából beszélgetünk dr. Tóth Tibor örökségének gondozójával, Benkő Mihály történész, keletkutató, író, műfordítóval.

Mielőtt dr. Tóth Tiborral való viszonyáról kérdeznénk, kérem mondja el, hogy került kapcsolatba a történettudománnyal.

Még első gimnazista koromban olvastam el V. G. Jan: „Dzsingisz kán”, „Batu kán”, és „Tatárjárás”  című könyveit, melyek figyelmemet kelet felé fordították. 1958-ban „Műveltség és kultúra Mátyás király korában Magyarországon”című tanulmányommal országos középiskolai történelmi tanulmányi versenyen második helyezést értem el. Már akkor megjegyezte apai barátom, Zolnay László, a budavári ásatásokat vezető ismert régész, hogy orosz nyelvismeretemre tekintettel – a latin nyelv hiányában – az őstörténettel lenne érdemes foglalkoznom.

Egyetemi tanulmányaimat az ELTE Bölcsész Karon folytattam, ahol – többek között Székely György professzor volt tanárom. Történelem szakos diplomámat 1970-ben szereztem meg. Ázsiáról, a mongol hadszervezetről, és a magyarok őstörténetéről írott tanulmányaim elkészítése idején Dienes István, Ecsedy Ildikó, Harmatta János, Kara György, László Gyula, Mándoky Kongur István  voltak a konzultánsaim. Közülük öten sajnos, már nem élnek, Kara György az Egyesült Államokban tanít.   

A keleti magyarok kutatása volt a fő választott témája?

Nem azonnal, bár már második elemis koromban kezembe került egy könyv egy magyar diákról, aki elhatározta, hogy megkeresi a keleti magyarokat, és erre mindmáig emlékszem. Kutatásaimat a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtárának könyvtárosaként a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak ázsiai néprajzi és régészeti párhuzamaival kezdtem. Jelentős publicitást kapott kutatásom a honfoglaló magyarok halotti maszkjával kapcsolatban. 1988-ban „Az ezüstmaszkok türk származásra utalnak” címmel újságcikket írtam a honfoglaló magyarok halotti maszkjának eredetéről, mely a Magyar Nemzetben jelent meg. Később a témában Halotti maszk és sírobulus címmel  tudományos cikket publikáltam az Antik Tanulmányokban, és „Burial masks of the mounted Nomadic peoples…” címmel az Acta Orientalia-ban. A kutatáshoz nagy segítséget nyújtott, hogy az előzőekben említett munkahelyemen, minden szükséges publikáció a rendelkezésemre állt. Ebben a kutatásban  volt konzultánsom és támogatóm Harmatta János akadémikus és Ecsedy Ildikó sinológus, a nyelvtudományok doktora. 

Eddigre már történelmi tárgyú regényem jelent meg „Új törvény Spártában” címmel a hellenisztikus Spártában folyó reformmozgalmakról, puhafedelű könyv formában jelentette meg a Móra Könyvkiadó a Nikápolyi csatáról írt népszerű ismeretterjesztő művemet, cikkekett írtam a Históriába „Az Otrári katasztrófa” címmel a Korezmi Birodalom pusztulásáról, továbbá Dzsingisz kán mongol államáról és hadseregéről. Ez utóbbiakban volt Kara György professzor a konzultánsom.

A neves turkológus, Mándoky Kongur István az Otrári katasztrófáról írt cikkemre figyelt fel. „Ki ez a kíváló turkológus”-kérdezte a kollégájától, Vásáry Istvántól. Barátjává fogadott és tanácsolta, hogy folytassam kutatásaimat a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak keleti párhuzamai témában. Feleségének, Mándoky Ongajsának azt mondta: „Támogassuk Benkő Mihályt, ő el fog menni Belső-Ázsiába.” Megismertetett nyugat-mongóliai kazak tanítványával, Edge Toletájjal, akinek a segítségével valóban eljutottam Nyugat-Mongóliába, az ott élő kazakok és kazak-magyarok közé, de ez egy későbbi történet.

Mikor kezdte el a terepkutatást?

Az első mongóliai utamra egy magyar-mongól régészeti expedícióval került sor, melyet Erdélyi István vezetett. Az expedícióval a Hentij megyei Dulga Ul köznépi hsziungnu temetőig jutottam el, majd kórházba kerültem és vissza kellett térnem Ulan Batorba, mivel súlyos ételmérgezést kaptam. Nem adtam fel. A Soros alapítvány, majd a British Akadémia Stein-Arnold Exploration Fund-jának támogatásával 1988-2001 között szinte évente utaztam Nyugat-Mongóliába. Kezdetben a temetkezési szokásokról nem sikerült információt gyűjtenem. A nomád életformát élő nyugat-mongóliai kazakok egy látogatót első alkalommal ellenségnek, második alkalommal vendégnek tekintik, csak harmadik alkalommal tekintik barátjuknak. Adatokat gyűjtöttem és fotókat készítettem a nomád életformáról. Első fotókkal gazdagon illusztrált könyvem a Nomád világ Ázsiában címmel jelent meg. Később lefotózhattam egy halotti leplet nemesfém szemlemezekkel. Amikor hazatértem, kiderült, hogy a fotó nem sikerült. Háromszor tértem vissza, hogy a maszkot lefényképezzem, és csak a harmadik évben sikerült jó fotót készítenem. Útjaim során sok fényképet készítettem olyan emberekről, akik egészen másként néztek ki, mint a többi mongóliai kazak. Europid vonásokkal rendelkeztek, szőke, vörös  haj, kék szem stb. Kísérőm csak az 1990-es évek végén közölte velem, hogy ezek „mazsarok”. Kérdésemre, hogy erről eddig miért nem beszélt, válaszolta: „Nem kérdezted!” Kiderült, hogy anélkül fotóztam keleti rokonainkat, hogy a szenzációs felfedezésről tudomásom lett volna. Ezután további fotókat készítettem róluk, gyűjtöttem mondáikat is, eljutottam különleges kopjafás, kopjás temetőjükbe. Erről jelent meg „Julianus nyomában Ázsiában” című könyvem, melynek előszavát Harmatta János írta, tehát egy világhírű magyar tudós, akadémikus előszava teszi az ott megjelent kutatásaimat hitelessé.

1. Kép: A magyar temető Ölgly-ben

Hogyan szerzett tudomást dr. Tóth Tiborról?

Dr. Tóth Tibort én személyesen nem ismertem, de kedves mentoromnak – akivel a mai napig jó kapcsolatot ápolok – Erdélyi Istvánnak annak idején jó barátja volt. Erdélyi István  hívta fel a figyelmem a dr. Tóth Tibor által korábban felfedezett torgaji magyarokra és arra, hogy kazak tudományos küldöttségek ismételten javasolják a téma kutatását. Ezt követte 2002. évi expedícióm Torgaj-vidékre, melynek megszervezésében az akkor már Kazahsztánba akkreditált korábbi mongóliai nagykövet, Jaczkovics Miklós volt segítségemre. Kísérőm Babakumar Khinajat kazak történész, néprajzos volt. Itt is gyűjtöttem mondákat, fotóztam a magyar temető sírfeliratait, adatokat gyűjtöttem a híres kazak-magyar költő, matematikus politikus Mirdzsakip Dulatov életéről, családjáról. Dulatov az Alas függetlenségi mozgalom egyik vezetője volt, Szovjet büntetőtáborban halt meg, Szagában mauzóleumot építettek a tiszteletére.  Az expedícióról jelent meg a „Torgaji madiarok” című könyvem. A könyv előszavát Erdélyi István írta. A „madiar” szó a legrégebbi cirill betűs sírfeliratok betű szerinti átirata. Előfordul a „madijar, madyjar” felirat is, de a cirill betűs írás olvasási szabályai szerint mindhárom szó „magyart” jelent, így is ejtik ki. Minden alapot nélkülöz a „madjar” átirás, amire egyesek alternatív etimológiát építettek. A könyv részletesen foglalkozik dr. Tóth Tibor 1965-ös útjával, interjút készítettem a vele együtt dolgozó Szeitbek Nurhanov nyelvésszel és Orazak Ismagulov antropológussal is.

2. Kép: Sírkő a szagai magyar temetőből

A mongóliai és kazahsztáni magyarok után máshol is talált magyar néptöredéket?

Igen. Visszatérve Alma Atába a Keletkutató Intézet akkori igazgatóhelyettese, Szanat Kushkumbajev  behívott a szobájába, és közölte: „Én is magyar vagyok, Nyugat-Szibériából származom. Szívesen szervezek önnek utat Nyugat-Szibériába”. Vele többet nem találkoztam, de rajta keresztül ismerkedtem meg unokatestvérével, Ajbolat Kushkumbajev történésszel, aki most az Asztanai Gumiljov Egyetem professzora, és az idős Emirdzsanov Aliakpar Kushkumbajevvel, aki pályafutása elején, a második világháború idején 16 évesen egy öt faluból álló, kizárólag magyar nemzetiségű kolhoznak volt a vezetője a nyugat-sziubériai omszki terület Ruszkaja Poljana-i és cserlaki járásában. Ő elmondta, hogy a nyugat-szibériai Kara Tal falu határában lévő magyar temetőbe több ezer kilométerről is elhozzák az onnan származó magyar-kipcsak halottakat. 2003-2004-ben kétszer is felkerestem Kara Talt, amelynek akkor kb. 80 lakosa volt. Ma már csak 1 lakosa van. Sírfeliratokat fotóztam, mondákat, nemzetségtáblákat - köztük egy 1932-ben készült arab betűs nemzetségtáblát -gyűjtöttem, kaptam egy magyar vitézről, Tazbolat fiáról, Szarübáj batür magyar-kipcsak hadvezérről  szóló hőskölteményt is a helyi tanítótól. A helyi adatközlő Mutash Tokobajev, a helyi magyar közösség vezetője, munkatársaim pedig Babakumar Khinayat és Aibolat Kushkumbajev voltak.

3. Kép: Balról jobbra Babakumar Khinayat, Mutash Tokobajev és Aibolat Kushkumbajev

A terepkutatáson és adatgyűjtésen szerzett információkon kívül sikerült-e adatokat találni a keleti magyarok történetéről?

A keleti magyarok történetének kutatásánál elsősorban Julianus barát jelentéséből kell kiindulni. Az un. Riccardus jelentés, mely Julianus barát 1236-os útjáról készült tartalmazza azt a megállapítást, hogy a keleti magyarok akkor már a tatárok „fegyvertársai” lettek. (A tatárok a mongol hadseregbe besorozott, elsősorban török eredetű katonák voltak.) Történetüket tehát együtt kell vizsgálni az Aranyhorda és utódállamai, a tatár kánságok történetével. A XV. századi feljegyzések szólnak a Don forrásvidékén élő, a „Pannoniában” élő magyarokkal azonos nyelvet beszélő népről. Erről ír Andreas Sylvius Piccolimini, Bonfini, Thúróczy. Az orosz helységnévtárak nagyszámú (több, mint száz) olyan helységnevet ismernek, melyek elnevezése a magyar nevet tükrözi. Korabeli iratok is szólnak magyarokról. A témát Vásáry István dolgozta fel. Az orosz helységnévtárban rögzített magyar nevet tükröző helységnevek nagy része a hajdani tatár kánságok, elsősorban a Nogaj Kánság területére esik (a Volga-Don közre, amit az adott időben „Vad Pusztának” neveztek). A XVI-XVII. századi feljegyzések a Nogaj Kánság népei között felsorolják a magyarokat. A XV-XVI. századi keleti krónikák említést tesznek a Kazak és Üzbég kánságok létrejöttéről, melynek során a Sejbanidák (Batu kán testvérének, Sejbani kánnak az utódai), Abul Hair kán és Sejbani kán Timur Lenk utódaira támadtak. Csapataikban magyar harcosok is említésre kerülnek. Ezek az adatok alátámasztják, hogy a Kazahsztán és Üzbegisztán területén talált magukat magyarnak nevező néptöredékek Julianus magyarjainak utódai. A  témában több cikkem jelent meg. A téma átfogó feldolgozása Ajbolat Kushkumbajevnek köszönhető, aki 2012-ben jelentetett meg Napkút Kiadó gondozásában könyvet Magyarok keleten és nyugaton címmel.

Lezárnak tekinti-e a kutatást, vagy szükségesnek látja annak továbbfolytatását?

A magam részéről ugyan a rendelkezésre álló adatok alapján meg vagyok győződve arról, hogy a magukat magyarnak nevező néptöredékek a Riccardus jelentés szerinti „Ungaria maior”-ban maradt, a mongol támadás következtében szuverenitásukat elvesztett, a mongol hadseregbe besorozott keleti magyarok utódai. Az eddigi vizsgálatokat az MTA-tól független „magányos farkasok” végezték. A kutatási eredményeket ennek következtében a tudós társadalom egy része nem fogadja el. Elsősorban ezért szükséges az MTA és a Kazak Tudományos Akadémia közös kutatásaként több szakterület (antropológia, néprajz, történész, archeogenetika stb.) tudósai által végzett összehangolt vizsgálat.

Benkő Mihály Közép- és Belső Ázsiában készített fényképei, a keleti magyarokkal kapcsolatos legfontosabb publikációi, továbbá dr. Tóth Tibor legfontosabb publikációi megtalálhatók a www.eco-invest.hu/b01.htm weblapon.

Válogatott bibliográfia:

- Benkő Mikhály, Új törvény Spártában, Móra Kiadó, Budapest, 1983;
- Benkő Mihály,  Csata Nikápolynál, Móra Kiadó, Budapest 1986;
- Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről: Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200.
- Benkő, Mihály: Burial masks of Eurasian mounted nomad peoples in the migration period. /1st millennium A. D./ = Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae. 46. (1992/93.) 2-3. 113-131. 1 térk. 6 t.
- Benkő Mihály: A halotti arctakaró történetéhez. = Antik Tanulmányok. 36. 1992. 1-2. 106-108.
- Benkő Mihály, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír (a koropcsinói leletről a Dnyeper középső folyásánál) Antik tanulmányok 57. (2003.) 111-125.
- Benkő Mihály: Az otrári katasztrófa. - In: História, ISSN 0139-2409, 1985. (7. évf.), 4. sz., 4-6. p.
- Benkő Mihály: Állam és hadsereg. Dzsingisz kán állama. - In: História, ISSN 0139-2409, 1984. (6. évf.), 5-6. sz., 61-63. p.
- Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. (Harmatta János előszavával.) Budapest 2001.
- Benkő Mihály, A torgaji madiarok. Erdélyi István előszavával. Budapest 2003.
- Babakumar Khinayat–Benkő Mihály, A keleti magyarok írásos emlékei. Budapest, 2007.
- Benkő Mihály, A magyar kipcsakok. Budapest, 2009.
- Benkő Mihály-Erdélyi István, The Sargatka culture and the Huns. In: Global Turcic (az asztanai International Turcic Institute folyóirata), 2015/3/4. 

 A magyarok kettéválásáról, egy részük kelet-, másik részük nyugat felé vándorlásáról és egymással fenntartott rendszeres kapcsolataikról 950-ben Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár írt „A birodalom kormányzása” című művének 38. fejezetében [1].

A keleti magyarok emléke a 13. század elejére már elhalványodott Kárpát-medencében élő testvéreik között. Julianus barát és dominikánus rendtársai a „keresztény Magyarok történetében” olvashatták, hogy keleten van egy másik, „Nagyobb Magyarország ahonnan népével együtt a hét vezér kiköltözött”, de hogy hol van, „még csak nem is sejtették”. Végül Julianus barát 1236-ban – sok viszontagság után – megtalálta az (egyik?) tartományukat. A mongol kor vérzivataros korszakában azonban nem volt lehetőség a rendszeres kapcsolatok felújítására. A  15. században Mátyás király udvarába még érkeztek hírek arról, hogy a Don forrásvidékén egy magyarul beszélő nép található, ezt követően azonban a keleti magyarokra vonatkozó információk hosszú évszázadokra csaknem teljesen megszűntek. Mindez azért érdemel különös figyelmet, mert 1965-ben dr. Tóth Tibor antropológus kutatóútjainak eredményeként ismételten hírek érkeztek magukat magyarnak nevező, bár magyarul már nem beszélő néptöredékekről Kazahsztánból. Az alábbiakban ismertetjük dr. Tóth Tibor útijelentését és kazak munkatársainak, Szeitbek Nurhanov nyelvész és Orazak Izmagulov antropológus visszaemlékezéseit dr. Tóth Tibor kutatóútjára, melyeket 2002-ben mondtak el a kutatóutat megismétlő Benkő Mihály történésznek.

1. Kép Foto: Benkő Mihály

Dr. Tóth Tibor leírása felfedezéséről és állásfoglalása az ősmagyarok és a torgaji magyar csoport kapcsolatáról

 a) Dr. Tóth Tibor (1929-1991) antropológus neve Magyarországon nem közismert, annak ellenére, hogy nevéhez a magyarságkutatás szempontjából a XX. század legjelentősebb felfedezése fűződik. Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után 1965-ben ő találkozott először Közép-Ázsiában olyan személyekkel, akik magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják. Felmerül a kérdés, mi lehetett az oka a szenzációs felfedezés elsikkadásának.

2. Kép: Dr. Tóth Tibor, foto: Magyar Természettudományi Múzeum

 A nyugat-kazahsztáni – magát magyarnak nevező – néptöredéket 1965-ben Tóth Tibor antropológus fedezte fel egy kazah nyelvész, Szeitbek Nurhanov útmutatása alapján a nyugat-kazahsztáni Torgaj-vidék nevű területen.[3] Tóth Tibor 1964-1965-ben a MTA engedélyével járt tanulmányúton a Szovjetúnióban. A tanulmányút elsődleges célja: „A magyar nép származásával kapcsolatos összehasonlító embertani adatok gyűjtése kb. 4000 felnőtt egyénről”. Végül 3100 egyénnél végzett mérést Baskíriában és Kazahsztánban.  Mint írja: „…váratlanul kiderült, hogy a [Kazah] köztársaság Kusztanaj területén egy magyar csoport él, a szervezést ez irányban szorgalmaztam. … 1965. április 7-29. között folytathattam az adatgyűjtést a kusztanáji terület (200.000 km2) Dzsangildi és Tobol-i járásaiban a magyarok, a kipcsakok és más törzsbeliek között, összesen 400 felnőtt egyénnél. … a gyűjtőmunka teljes befejezését az időjárási viszonyok lehetetlenné tették … Mégis, a természeti nehézségeket jelentős mértékben ellensúlyozta az a tény, hogy kísérőm a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa Seitbek Nurhánov maga is kipcsak származású, korábban hosszú ideig tanítóként dolgozott a szárükopa-i magyarok között, kitűnően ismerve a helyi adottságokat. A Kazahsztán területén megtett út kb. 8.000 km volt.”

            Tanulmányútja során több tagköztársaságban előadást tartott az „ősmagyarok eredetének problémájáról”, tudományos vizsgálataival kapcsolatos „előzetes következtetéseiről”. A Kazak Tudományos Akadémián 1964. december 12-én tartott előadásában „… az embertani leletanyag ismeretében vázoltam azt a hipotézisemet, mely szerint az ősmagyarok elvándorlása az Urál-vidékről a széleskörűen elterjedt nézetekkel ellentétben a VIII. századnál jóval korábban megkezdődött. Vázoltam továbbá másik hipotézisemet, mely szerint a magyar nép etnogenezisének problémái – legalább is embertani vonatkozásban – túllépik a finnugor csoport etnikai történetének kereteit. Ezzel kapcsolatban érintettem az őshaza problémáját s harmadik hipotézisemet az Észak-Káspi (tenger) mellékre vonatkozóan…” „Előadásom részletes ismertetése megjelent a Kazak Tudományos Akadémia Közlönyének Társadalomtudományi sorozatában, annak  1965 évi 2. kötetében.” [3]

3. Kép. Foto: Benkő Mihály

Dr. Tóth Tiborra is érvényes a megállapítás, melyet Harmatta János akadémikus egy későbbi kutatás kapcsán mondott:

"...rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt." Dr. Tóth Tibor esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megőrzött etnikai név tette lehetővé. A kazak tudós elbeszéléséből tudjuk, hogy Dr. Tóth Tibor ismerte és tanulmányozta az etnikai nevet őrző bizonyítékokat, a sírfeliratokat, bár nem tett róluk említést. Nyilván reménykedett abban, hogy későbbi útján sikerül ezeket lefotóznia és közvetlen írásos bizonyítékként közzétennie, erre azonban nem nyilt lehetősége. Rosszkor volt jó helyen.

            Tóth Tibor felfedezését a korabeli magyar tudományos közélet közönnyel, esetenként gúnyos megjegyzésekkel fogadta. A felfedezés feledésbe merült. Ő maga soha nem térhetett vissza felfedezése helyszínére. A Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben megkísérelte a Magyar Tudományos Akadémián tudományos kutatásának folytatását elérni, azonban mielőtt célját elérte volna – éppen ebben a kérdésben folytatott volna a Magyar Tudományos Akadémián tárgyalást -  az MTA főtitkárának előszobájában szívinfarktusban meghalt. [Erdélyi István közlése] Sírjára családja a következőket íratta: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de kitartó kutatói lelkesedéstől vezetve, bölcsőjét kereste és találta a magyaroknak.”

 b) Tóth Tibor a következőket írja: „A turgáji magyar csoport törzsi-nemzetségi helyzetével kapcsolatban elkerülhetetlen egy elméleti aspectus: a törzs és nemzetség fogalmának gyakori összefonódása. Nincs egységes vélemény arra vonatkozólag, hogy az amak (középkori ojmak, omak) terminus hármas fogalma: nemzetség, nagy-nemzetség, törzs, milyen társadalmi-gazdasági körülmények között váltakozott (Tokarjev 1958, Amanzsolov 1959, Vosztrov 1962). Bár az utóbbi évtizedekben intenzíven foglalkoztak a kazáh nép törzsi-nemzetségi összetételének vizsgálatával Amanzsolov 1959, Vosztrov 1961, 1962), az egyes törzseket alkotó nemzetségek rendszeres kutatása a nyugat-kazahsztáni Kis-Zsuz vonatkozásában ismeretes egyelőre (Vosztrov 1962). Fenti észrevételek azonban nem változtatnak a szárükopai magyarok törzsi-nemzetségi helyzetének képén. Az argünök törzsszövetsége viszonylag későn alakult ki és területileg a XI. században Mahmud-al-Kasgari szerint a mai DK Kazahsztán területén tartózkodtak. Csak a XIV.-XV. századokban telepedtek északra, különböző népmozgalmakkal összefüggésben (Amanzsolov 1959).

 Ami a szárükpai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A Szárükopa-Khonraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat. Mint ismeretes a X. századi arab utazók: Ibn Ruszta és al-Maszudi madzsagárokról, illetve badzsgardokról írnak (Győrffy-Czeglédy 1958). Rendkívül fontos azonban a XII. századi al-Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9. § 13. pontjában nem madszarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959). Az arany Horda, majd a Fehér Horda szétesése után Nyugat-Kazahsztán területén megalakult az Üzbég fejedelemség, amelynek részét képezte a Turgáj-vidék is (Ahmedov 1965), Vosztrov 1962). Nem lehet véletlen épp ezért az, hogy a Bahr al-aszrarban Mahmud ibn Vali szerint Abu-l-Hair XV. századi üzbég fejedelem csapataiban nemcsak kipcsákok, hanem madzserok is szolgáltak (Ahmedov 1965). Figyelmet érdemel továbbá a Tavarigh-i Guzida-ji Nuszrat Náme című türk nyelvű anonim kézirat adata amely, Judin szerint valószínűen magától Muhammad Sejbani khántól, Abu-l-Hair unokájától származik s amelynek megfelelően a Burunduk fejedelem elleni kűzdelemben a madzsar-omakbeliek is részt vettek (Judin 1965) Megemlíthető továbbá, hogy Hanükovnak a múlt század első felében a buharai fejedelemségről írott munkájában madzsar törzsről si szó van, mint preüzbég finn-ugor (Tokarjev 1958) csoportról. Végül igen fontos Kazancev közlése a múlt század közepéről, amelyben az orenburgi tartomány keleti részén élő argün „nemzetségek” között a magyarok és simbolátok is szerepelnek, akik egyébként ma a Szárükopa-Khonraulö mentén egymás szomszédságában élnek (Arisztov 1896).

 A fentiekkel kapcsolatban mindenekelőtt megjegyzendő, éhogy a történelmi körülmények figyelembevételével, amelyek évszázadokon keresztül a Káspi-Aral-Turgáj vidékére egyaránt jellemzőek voltak, a madzsar és magyar etnonimek valószínűen egy ugyanazon etnikai csoportra vonatkoztak. Tehát nincs kizárva annak lehetősége, hogy a felsorolt történeti forrásokban a turgáji magyarok elődeiről van szó. Igaz, hogy azt etnonim „magyar” változata csak két esetben szerepel, al-Marwazinál és Kazancevnél. A két forrás közötti hét évszázadban csupán a XV. századi forrásanyagban szerepel az etnonim „madzsar” változata. Lehetséges azonban tehát, hogy ez az üzbég fejedelemség fennhatósága alatt élő turgáji magyarok pontatlan átírása.

 Mivel a rendelkezésre álló embertani adatok értékelése évezredes asszimilációra enged következtetni s mivel al-Marwazi már 100 évvel a mongol hódítás előtt tudósít a magyar csoportról, véleményünk szerint kizárnak tartható, hogy a Kusztanáji területen élő magyar relictumot olyan általánosan ismert történeti eseménnyel hozzuk kapcsolatba, mint a „tatárjárás”.

 Fentiekkel kapcsolatban egyébként megemlíthető a vallástörténeti vontatkozású feltételezés, mely szerint a mai turgáji magyar relictum távoli elődeit, mint a honfoglalással összefüggő széttelepedés keleten, a Káspi-Jaik zónájában maradt csoportját, találja az Iszlám tejeszkedése.

 Összefoglalóan megállapítható, hogy a rendelkezésre álló embertani és auxiliáris leletek tanúsága szerint a turgáji magyar csoportban sikerült egy az Eurázsiai határövezetben kb. másfélezer évvel ezelőtt élt nagyobb etnikai egység relictumát vizsgálni.” [4]

 (Előadva 1966 április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián az Antropológiai Témabizottság kibővített ülésén).

    2. Szeitbek Nurhanov visszaemlékezése

Szeitbek Nurhanov, nyelvész, a kazak Tudmányos Akadémia munkatársa hívta fel 1964-ben dr. Tóth Tibor figyelmét a Torgaj vidéken élő magyar népcsoportra és 1965. áprilisi kutatóútján a magyar tudós kísérője volt.

4. Kép Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész

A híres kazak nyelvész, aki évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében 2002-ben, 75 éves korában a következőket mondta a neves antropológussal kapcsolatos emlékeiről az őt felkereső Benkő Mihály történésznek [2]:

"Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fővárosa környékén élő kazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után előadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisről. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Előadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, megválaszolja őket. Két kérdést tettem elé:

- Hogy nevezik a különböző európai nyelveken "Hungarian, Ungarn, Vengr" és más elnevezéssel emlegetett magyarok saját magukat?

- Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Torgaji-medencében élő madijaroknak az önök népével?

Ugyanis jó magam a Torgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950-51-ben tanító voltam odahaza, és argün-madijar gyermekeket oktattam kazak nyelvre.

Tóth Tibor első kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdéssel kapcsolatban mindössze ennyit mondott: "Kérem, aki ezt a kérdést tette fel, maradjon tovább, hogy szót válthassunk róla."

Az előadás végeztével odaléptem hozzá. Izgatottan kérdezte, hány argün-madijar élhet a szülővidékemen.

"Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren" - válaszoltam.

"Kérem, hogy ne beszéljen erről senkinek! Most nagyon kevés itt az időm, de jövőre, ha megérem, visszatérek."

Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Kosztanajba és Torgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Elhúzódott az ügy. Pár nappal Tóth Tibor fővárosunkba érkezése után magához hivatott a Kazak Tudományos Akadémia káderpolitikai osztályának vezetője, egy titkos állományú KGB-ezredes. Mellemnek szögezte a kérdést:

"Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanajba?"

"Igen."

"Van kettejüknek közös kutatási témájuk?"

A kérdés hallatán már le is tettem az útról.

"Nincs"

"Semmi baj, csak érdeklődtem. Menjenek nyugodtan. Jó munkát kívánok!"

Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj-Torgaj-vidék egyike volt Kazakisztán külföldiek előtt szigorúan zárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsőbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, de Tóth Tibor Moszkvában készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy a Kazak Tudományos Akadémia elnöke is szilárdan pártunkat fogta. Ekkoriban találkozott az Akadémia tudományos titkárával. "Segítsünk vendégünknek!" - győzködte.

Végül is április 7-én útnak indulhattunk. Emlékszem, a repülőgép a rossz idő miatt nem szállt fel időben. Ott aludtunk az alma-atai repülőtéren, a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaj terület titkárához, akivel megtanácskoztuk a teendőket. Torgaj vidékén akkor éppen olvadás és áradás volt, a terültet autóval nem lehetett megközelíteni. Végül U-2-es kis repülőn mentünk Torgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarikopa-tavak melletti központi településre, szintén repülőn. Tóth Tibor itt gyűlést hívatott össze, és ezen a gyűlésen ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madijar törzsbélit mért meg a Szarikopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrméreteiket, leírta szemük vágását, színét, hajuk, szőrzetük színét, sűrűségét. Felhívta a figyelmemet arra, hogy egyes ott fellelt helységnevek és nemzetségnevek Magyarországon is ismerősen csengenek. Ilyen például Sümegti és Tomaj. Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevű város és egy Badacsonytomaj nevű falu.

A szagai temetőben meglátogattuk egy nagyon híres madijar személyiség cseréptetős sírját, és a helyi mullahhal beszédet mondattunk a sír felett. Sajnos, sem jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetőről, sem a leírt személyekről nem készíthettünk fényképeket, merthogy a fényképezést nem engedélyezték Tóth Tibornak.

A torgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondták, ha legközelebb jövünk, repülőt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Torgaj-vidéki kipcsakok körében is. Köztük is akadt néhány madijar. Ezután Kosztanajba utaztunk. A város közelében élt néhány madijar Mirzsakip Dulatov rokonságából. Tóth Tibor közöttük is végzett méréseket. Egyikük kérte, hogy az Alma-Atában mezőgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel ezzel rá a hatóságok figyelmét.

A következő évben Tóth Tibor hiába repült Almatiba, nem utazhattunk el Kosztanaj-Torgaj vidékére, sőt, később nekem magamnak is támadtak kellemetlenségeim. Az nem a Kazak Tudományos Akadémián múlott. Ők minden megtettek, ami tőlük tellett. Például elküldtek valakit anyagot gyűjteni egy Nyugat-Szibéria határán, az Irtis partján élő madijar akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét."

Felfedezését Tóth Tibor publikálta Budapesten és Alma-Atában is (Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.), Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.). Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Torgaj-mélyedésben élő madijar törzse száznyolcvan családból, mintegy kilencszáz-kilencszázötven főből áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfőjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép Középső és Kis Hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel.

Később szeretett volna Magyarországról visszamenni a Torgaj-vidékre magyarokból álló néprajzos, nyelvész-, régészexpedícióval. Szenzációs felfedezéséről népszerű formában a Magyar Nemzetben írt Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Azonban a megálmodott expedíció nem jött létre. Már az is csoda volt, hogy Tóth Tibor egyáltalán eljutott a külföldiek számára szigorúan zárt területre. Fényképezésre nem kapott engedélyt. Idehaza irigység és közöny, az értetlenség sodorta eredményeit a teljes feledésbe. Tóth Tibor meg nem értett, csalódott emberként halt meg 1991-ben - éppen abban az évben, amikor megalakult a független Kazak Köztársaság, és ezzel elhárultak az adminisztratív akadályok a kazak földön folyó elfogulatlan néprajzi, történeti, régészeti kutatások elől. Emlékét Magyarországon szinte teljesen elfeledték. Kazak földön viszont mindmáig jól emlékeznek rá mind tudományos körökben, mind a torgaji, szarikopai madijarok között.

Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy a kazak tudományos körökben - az akadémiai intézetekben és múzeumokban - minden kutató ismeri Tóth Tibor nevét, utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek, néprajzosok körében nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott kazakisztáni madijarokkal. Számukra létezésük köztudott, nem megy felfedezésszámba.

    3. Orazak Iszmagulov visszaemlékezése

Orazak Iszmagulov antropológus professzor, a Kazak Tudományos Akadémia levelező tagja - aki 1964-ben Tóth Tiborral 1964-ben vézett felméréseket Alma-Ata környékén, 2002-ben a következőket mondta arra a kérdésre, miért nem folytathatta Tóth Tibor kutatásait a Torgaj-medence madijarjai között:

"1965-ben Tóth Tibor csak véletlenül jutott el a Torgaj-medencébe. Oda küföldinek nem adtak utazási engedélyt a cári és a szovjet uralom idején, sem a magyar antropológus előtt, sem utána. Tóth Tibor szerencséjére valami hba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát időközben kijavították."

5. Kép Orazak Ismagulov (1930), antropológus, történész, a Kazak Tudományos Akadémia levelező tagja

--------------------------------------------------------------------

Dr. Tóth Tibor (1929-1991)

"Dr. Tóth Tibor a mezőtúri Református Gimnáziumban érettségizett. Érdeklődése az emberi evolúció és a magyar nép származása iránt már gimnáziumi tanulmányainak utolsó évében kialakult. 1947 és 1952 között az ELTE Természettudományi Karának hallgatója. A harmadik évfolyamot a bukaresti C. I. Parhon Tudományegyetemen végezte. 1952-ben muzeológusi oklevelet kapott ősrégészet-ősembertan tárgyakból. 1951 februárjától 1952. novemberig a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának előadójaként dolgozott. 1954–1958 között a moszkvai Lomonoszov Egyetem Embertani Tanszékének aspiránsa. 1958-ban Magyarország régi és jelenkori lakossága arckoponyájának horizontális profilozottsága (a magyar nép származásának problémái) c. értekezésével kandidátusi fokozatot ért el. 1958-tól kezdett dolgozni a Természettudományi Múzeum Embertani Tárában tudományos főmunkatársi beosztásban. 1960-ban az ELTE-n természettudományi egyetemi doktori címet szerzett. 1962 októberétől osztályvezető-helyettes, 1965-től 1990. december 31-ig a Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) Embertani Tárának igazgatója. 1978-ban védte meg Magyarország lakosságának szomatológiája és paleoantropológiája c. akadémiai doktori értekezését, Moszkvában. A dolgozat a La Manche csatornától a Sárga-tengerig terjedő megakontinensről publikált mintegy 13000 koponya adatainak komplex biometriai értekezését, valamint a Közép-Duna-medence, az Ural-vidék, a Kaukázus és Közép-Ázsia recens populációcsoportjainak szomatológiai, részben dermatoglíf valamint etnikai-odontológiai adatait tartalmazza.

Tagságai: MTA Antropológiai Biz. (1959–1990), a MTA Magyar Őstörténeti Munkaközösség (1980-tól haláláig), az Anthropologiai Közlemények c. folyóirat szerkesztőbizottság (1959-től haláláig), a Természettudományi Dokumentáció szerkesztőbizottság (1960–61), a Természettudományi Múzeum Évkönyve (Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici) szerkesztőbizottság (1965–1990), a Magyar Biológiai Társ. Embertani Szakosztálya (1980-tól haláláig), a Magyar Biológiai Társaság Őslénytani Szakosztálya (1966–1972), a Tudományos Minősítő Bizottság Általános Biológiai Szakbizottság (1969–1984), az International des Sciences Anthropologiques et Ethnologiques (UISAE) állandó bizottság (1978-tól haláláig), az UISAE Magyar Nemzeti Bizottság (1980-tól haláláig). 1965–1991 között szerkesztette az Anthropologia hungarica c. folyóiratot. 126 tanulmánya, cikke jelent meg magyar, orosz, angol, francia és német nyelven, részben hazai, részben szovjet, mexikói, finn, német és olasz folyóiratokban. 1960-ban kezdeményezte a Természettudományi Múzeum tárain belüli szakkörök elindítását. Négy nemzetközi expedícióban vett részt az Ural-vidéken, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában (1959, 1962, 1964–65, 1967–68)."

A magyar eredetkutatással és a keleti magyarokkal kapcsolatos főbb művei:

• A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Problèmes de l'ethnogenèse des Hongrois Conquérants) Anthropologiai Közlemények IX., 1965, 4. sz. 139–149. o., (előadás szövege, mely elhangzott a II. Nemzetközi Finnugor Kongresszus Embertani Szekciójában, 1965. aug. 26-án, Helsinkiben);
• Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.;
• Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 9. 1966, 283–299.;
• Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85-95.;

Irodalom:

1. A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gy. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.
2. Benkő M.: A Torgaji Madiarok – Erdélyi I. előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.
3. Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Ujfalvy Károly nyomában). Anthrop. Közlem. 1966. 10 (4): 139-143
4. Tóth T.: Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299

Kapcsolódó cikk:

https://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/20/a_keleti_magyarok_felfedezesenek_hazai_fogadtatasa

Kapcsolódó könyv:

Megrendelhető: 

www.erdelyikonyv.hu

Egy közelmúltban megjelent népszerű tudományos könyv a következők szerint ismerteti a magyarságtudomány legszenzációsabb 20. századi felfedezését:
„Tóth Tibor antropológus fedezte fel a magyar közönség számára a kazakisztáni torgaji madjarokat (érthetetlen, hogy a szerző miért ír "madjar"-okat, amikor a kazakisztáni cirilbetűs sírfeliratok olvasata egyértelműen "magyar" – a szerk.). Ők a közelmúltban mint a magyarok rokonai híresültek el hazánkban. A felvetés éppen lehetséges, keleten maradt, magyar nevet viselő néprészek léte a sztyeppei népalakulások ismeretében teljesen logikus volna, és valóban tudunk is ilyenekről. Mindemellett a madjarok történetének feldolgozása eddig nem történt meg…” [Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Budapest, 2015., 120. o.]

1. Kép Balról: Tóth Tibor, Szeitbek Nurhanov nyelvész, egy helybeli hivatalos személy

Dr. Tóth Tibor 1965-ban csak kevés időt tölthetett a Torgaji magyarok között. Később szeretett volna Magyarországról visszamenni a Torgaj-vidékre magyarokból álló néprajzos, nyelvész-, régészexpedícióval. Szenzációs felfedezéséről népszerű formában a Magyar Nemzetben írt Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Azonban a megálmodott expedíció nem jött létre. Már az is csoda volt, hogy Tóth Tibor egyáltalán eljutott a külföldiek számára szigorúan zárt területre. Fényképezésre nem kapott engedélyt. Tóth Tibor meg nem értett, csalódott emberként halt meg 1991-ben - éppen abban az évben, amikor megalakult a független Kazak Köztársaság, és ezzel elhárultak az adminisztratív akadályok a kazak földön folyó elfogulatlan néprajzi, történeti, régészeti kutatások elől. Dr. Tóth Tibor emlékét Magyarországon szinte teljesen elfeledték. Kazak földön viszont mindmáig jól emlékeznek rá mind tudományos körökben, mind a torgaji, szarikopai madijarok között.
Dr. Tóth Tibor sírjára a következőket írták:

 „EGY SZEGÉNY ÁRVA MAGYAR, PÉNZ ÉS TAPS NÉLKÜL, DE KITARTÓ KUTATÓI LELKESEDÉSTŐL VEZETVE BÖLCSŐJÉT KERESTE S TALÁLTA A MAGYARNAK…”

2. Kép Dr. Tóth Tibor síremléke az Óbudai Temetőben

 A sírfelirat - amellyel családja megemlékezett Dr. Tóth Tiborról - egy idézet, méghozzá a legnagyobb magyartól, Széchenyi Istvántól és eredetileg Kőrösi Csoma Sándorra vonatkozott.

Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi síroszlopáról festmény készült, mely gróf Széchenyi István tulajdonában volt. A festményt Széchenyi haláláig az asztalán tartotta. A keretbe vésette bele Kőrösi Csoma Sándorral kapcsolatos gondolatait. A teljes szöveg a következő:

EGY SZEGÉNY ÁRVA MAGYAR PÉNZ ÉS TAPS NÉLKÜL, DE ELSZÁNT KITARTÓ HAZAFISÁGTUL LELKESÍTVE – KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR – BÖLCSŐJÉT KERESTE A MAGYARNAK, ÉS VÉGRE ÖSSZEROSKADT FÁRADALMAI ALATT. TÁVUL  A HAZÁTUL ALUSSZA ÖRÖK ÁLMÁT, DE ÉL MINDEN JOBB MAGYARNAK LELKÉBEN. AZ ITT ÁBRÁZOLT SÍRKŐ NYUGSZIK HAMVAIN. BRITT TÁRSASÁG EMELTE TUDOMÁNYOS ÉRDEMEIÉRT. NEM MAGAS HELYZET, NEM KINCS A NEMZETEK VÉDŐRE, HANEM TÖRETLEN HONSZERETET ZARÁNDOKI ÖNMEGTAGADÁS ÉS VAS AKARAT. VEGYETEK PÉLDÁT HAZÁNK NAGYAI ÉS GAZDAGAI, EGY ÁRVA FIÚN, ÉS LEGYETEK HŰ MAGYAROK TETTEL, NEM PUSZTA SZÓVAL, ÁLDOZATI KÉSZSÉGGEL ÉS NEM OLCSÓ FITOGTATÁSSAL: SZÉCHENYI ISTVÁN”

3. Kép Festmény Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírjáról

Kőrösi Csoma Sándor legalább halála után kapott elismeréseket. Iskolák, utcák, művelődési házak vannak elnevezve róla. Neve közismert még azok között is, akik részletesebben nem foglalkoztak kutatásaival.

Dr. Tóth Tibor neve azonban teljességgel feledésbe merült volna, ha Erdélyi István és Benkő Mihály a Torgaji madiarok című könyvben meg nem emlékezik róla [Benkő Mihály, A Torgaji Madiarok - Erdélyi István előszavával. Budapest, 2003.] Bár felfedezése a XX. század magyarságkutatásának legnagyobb eredménye, megfelelő elismerést halála után sem kapott.

Kapcsolódó cikkeink:

ttp://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/17/a_keleti_magyarok_felfedezeserol_300

ttp://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/20/dr_toth_tibor_oroksege

ttp://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/20/a_keleti_magyarok_felfedezesenek_hazai_fogadtatasa

ttp://julianusbaratai.blog.hu/2016/11/19/benko_istvan_benko_mihaly_mit_uzen_az_osmagyarok_mai_relictumainak_onelnevezese

A fenséges Altáj-hegység Szibéria (Oroszország), Mongólia, Kazakisztán és Kína határán húzódik, számos 4.000 m feletti csúccsal, örök hó- és jég borította gerincekkel. A zord éghajlatú vidék mongóliai oldalán tartják minden év októberében Belső-Ázsia legősibb nomád ünnepét, „a középkorból ittmaradt” Aranysas Vadász Fesztivált.

Számunkra az is érdekes, hogy itt él a kereit-kazak törzsszövetség egyik törzséhez, a sivar-aigar (jelentése: tarka csődör) csatlakozott titokzatos “magyar” nemzetség is.

Az altaji magyarokról így ír Nagy Iván, aki 2008-ban végzett köztük néprajzi kutatásokat:

„Számuk rendkívül alacsony, és ha valaki érdeklődik, akkor mindig csak azt hallani, hogy csak egy-két ilyen család van. ... Általában nyilvánosan nagyon kevesen is vállalják madjar (téves átírás, külső elnevezésük mazsar, önelnevezésük a Kara-Tal-i és torgaji cirilbetűs sírfeliratok alapján: magyar – a szerk.) identitásukat. Az is előfordul, hogy nem magukról, hanem másokról mondják, hogy madjar – mégha azok tagadják is. Torgaji és a Kara Tal-i madjarokkal ellentétben nekik nincsenek sezseréjeik (írott törzsi családfáik) sem. A Cengelharjhannak nevezett hegy lejtőin nomadizálók között élnek, valószínűleg szétszórtan. A Cengelharjhan önmagában is egy óriási terület, elérésük ezért is szinte lehetetlen. Ebből következik, hogy számukról semminemű adattal nem rendelkezünk.

Etnológiailag legfontosabb jellemzőjük az, hogy önmaguk szerint, valamint a többségi Tarka csődör törzsbeliek szerint is külön csoportot képeznek a kazak törzsön belül. Létezik különálló etnikai identitásuk, mert etnicitásuk nyomai kimutathatóak. Ennek legfontosabb jellemzője a feltételezett közös eredettudatuk. Ez a tudatuk egy eredetmondában nyilvánul meg. Magam ennek egy olyan változatát hallottam, amely szerint az Uraltól származnak, és onnan kerültek mostani hazájukba. Nagyon fontos, hogy madjar (helyesen madijar, kiejtése magyar – a szerk.) megnevezésük nem személynévként szerepel, hanem etnonimként. Etnicitásuk része még asszonyaik sajátos viselete, amelyet nem is tőlük hallottam, hanem kazak vezetőinktől. Benkő Mihály szerint etnicitásuk része temetőjük is, amelyben síremlékeik fából készültek, ellentétben a kazakok síremlékeivel, amelyeket kőből építenek.”

Az altaji magyarokat felfedező Benkő Mihály egy interjúban a keleti magyarokról a következőket mondja:

Ön 1996-ban a Mongol-Altajban olyan népcsoportot talált, amelyet környezete mazsarnak nevezett, majd 2001-ben Kazahsztánban meglátogatott egy magát magyarnak nevező népcsoportot, akiket ugyan 1965-ben már dr. Tóth Tibor antropológus megtalált, azonban az ismert politikai körülmények miatt ez a felfedezés elsikkadt. Ezt követően eljutott Nyugat-Szibériába is, ahol szintén egy magát magyarnak nevező törzset, vagy nemzetséget keresett fel. Van-e kapcsolat e három népcsoport között, továbbá a nevükön kívül mutatja-e valami azt, hogy ezeknek a Kárpát-medencei magyarsággal közös az eredete?

Először megjegyzem, hogy egy későbbi látogatáskor kiderült, hogy a Mongol-Altajban lakó kazakok között élő mazsarok is magyarnak nevezik magukat. A három, egymástól távoli helyszínen lakó magyarok a térségben zajló háborúk, etnikai kölcsönhatások következtében kerültek különböző helyekre. A Nyugat-Szibériában lakók a kipcsák törzsszövetség részét képezték, tehát az Aranyhorda mongol irányítás alatt álló, katonáskodó köznépi rétegéhez tartoztak. Az Aranyhorda egy része a XVI. században az orosz felemelkedés elől délkeleti irányban keresett új hazát, melynek során elfoglalta a mai Kirgizisztánhoz, Tadzsikisztánhoz tartozó területeket. A hódítók között harcoltak kipcsák-magyar nemzeti egységek is. Ezek egy része ma is megtalálható Üzbegisztánban, más részük északi irányba vándorolt és - ahogy ezt a Torgaj-vidéken mondják - a XVI-XVII. században csatlakozott az ott élő Argün törzsszövetséghez. Más részük tovább ment északi irányba, Nyugat-Szibériába, vagy az is lehet, hogy az ott található magyarok nem vettek részt a déli területek elfoglalásában. Azoknak a leszármazottai, akik ott maradtak.

Kép: A magyar temető

Honnan lehet mindezt tudni?

Egyrészt 1236-ban Julianus barát hozott hírt a Volga-Káma menti magyarokról. Ezt követte Rubruk jelentése, mely megemlíti a magyarok jelenlétét a mongol udvarban. 1311-ből a Káma partján, Csisztopolban egy sírkővet találtak, melynek felirata jelzi, hogy ott ebben az időben magyar etnikai csoport élt. Az Aranyhorda utódkánságainak XVI. századi közép-ázsiai honfoglalásáról, és abban a magyar csapatok részvételéről pedig keleti krónikák szólnak. A sírfeliratokon a törzsi kapcsolatok feltüntetését a mai napig megőrizték mind Nyugat-Szibériában, mind Torgajban. Ezen kívül több nemzetségtáblát is találtam, melyet a helyiek titokban őriztek meg, mivel a Szovjetúnióban ezek vezetéséért és őrzéséért büntető-tábor, úgynevezett Gulág járt.

Van-e a néven és az említett írásos feljegyzéseken, régészeti leleteken kívül más jele annak, hogy ezekkel a keleti magyarokkal közös az eredetünk?

Igen, az ebből a népcsoportból származó embereknek más a kinézete, mint a környezetüknek. Néhány a környezetüktől eltérő szokásuk is van, például kopjafák vagy más fa síremlékek állítása, vagy a Mongol-Altajban a honfoglaláskori leletekkel párhuzamba állítható, nyereg-, öv-, táskadíszítésként ma is alkalmazott ötvösmunkák, a piros-fehér-zöld szín használata ruháikon. Nem beszélve a magyarság mondakincsével párhuzamba állítható mondavilágukról, szájhagyományaikról. A közös eredetet támasztja alá Bíró András Zsolt ezt követően lefolytatott genetikai vizsgálata is.