A közelmúltban (1996) ünnepeltük a Honfoglalás 1100 éves, majd (2000) az Államalapítás 1000 éves évfordulóját. A legújabb kutatások szerint a Kárpát-medencei magyarság által számon tartott honfoglaláson kívül ázsiai magyar csapatok részt vettek a mai Kazahsztán és Üzbekisztán történeti elődjeinek számító kazak és üzbég kánságok megalapításában, és a kazak és üzbég nép alkotóelemeiként ma is élnek ezekben az országokban magukat magyarnak valló törzsek (Benkő Mihály- Babakumar Khinayat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben Eleink III. évfolyam 2. szám (2004) 5-20.,  Benkő Mihály: Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 18-29.).

A közép-ázsiai honfoglalásról Bromjlej Ju. V, Podolnij R.G. orosz írók Az emberiség népekből áll című könyvükben (Moszkva, 1990, 207. o.) így írnak:

„… A XVI. században első pillantásra különös események mentek végbe Közép-Ázsiában. A terület nyugati részéről nomád törzsek törtek be annak keleti és déli területeire. Ezek a törzsek győzelmet arattak, és kiűzték a mai Üzbekisztán (Szamarkand és Fergana) területéről annak uralkodóját, Babur emírt. (Maguk a nomád törzsek a mai üzbégek elődei közé kerültek). Az elűzött emír, akiről egyébként elmondhatjuk, hogy Dzsingisz kán és Timur Lenk leszármazottja volt, serege maradványaival Délre, Afganisztánba futott, majd később… Indiára támadt, és ott hatalmas birodalom, a Nagymogul Birodalom megalapítója lett.”

Néhány szó az előzményekről, melyek a XIII. századba nyúlnak vissza, amikor Julianus barát - 1236-os útja során - megtalálta Magna Hungaria magyarjait, majd ezt követte Batu kán támadása:

„A Volgánál, a bolgároknál, Julianus találkozott egy „ázsiai magyar” nővel, aki egy volgai bolgár felesége volt. Az asszony és rokonai segítségével eljutott „Magna Hungáriá”–ba, a magyarok őshazájába. Itt magyar szót hallott. Újonnan fellelt rokonainak nyíltan beszélt a Duna mentén elterülő, hatalmas magyar keresztény királyságról.

Azonban ez a hétszáz és egynéhány évvel ezelőtti figyelemreméltó felfedezés elkésett. A nyugati magyarok csak azért találták meg a keleti Magna Hungáriát, hogy rövidesen arról értesüljenek, hogy az már nem létezik többé. Batu kán szörnyű támadása az uráli magyarok földjét is elpusztította.

Meg kell azonban jegyezni, hogy a mongol-tatárok rögtön sikeres hódításuk után, régen őrzött hagyományaik alapján, a magyar harcosokat is felvették saját hadseregükbe. A tatár Aranyhordában bizonyos ideig, más, ahogy ma mondanánk, „nemzeti harci egységek” között magyar egységek is voltak. A szétzúzott és egymástól szétválasztott magyarok, végül is keveredtek a környező népekkel.” (Id. mű 209. o.) Ez a keveredés azonban nem jelentette a magyar azonosságtudat megszűnését.

A XIII-XV. században az Aranyhorda megszállva tartotta a mai Oroszország és Ukrajna területén élő szláv törzseket, majd a XVI. század elején - Abulhair és később Sejbani kán vezetésével - elindult új hazát keresni. Ennek oka az volt, hogy a XV. század elején szembetalálkoztak Timur Lenk félelmetes seregével, majd a felemelkedő moszkvai nagyhercegség különösen III. Iván és IV. (Rettenetes) Iván cár nehezítette a nomád uralom további fenntartását. A honfoglalásban részt vevő törzsek között az erről szóló krónikák szerint magyarok is voltak.

A Torgaj-kapu-i magyarok között kutató, 1989-ben elhunyt antropológus, Tóth Tibor - Magyar Antropológiai Intézetben őrzött - hagyatékában Benkő Mihály olyan levélre bukkant, mely szerint az 1960-as években megkezdték az orosz nyelvre fordítását a Szamarkandban található XVIII. században írt, perzsa nyelvű       kódexnek. A levélíró, Szeitbek Nurhanov, kazak tudós arra is felhívta a figyelmet, hogy a kódexben magyar vonatkozású részek találhatók, és azt is megjelölte, hogy a kódex melyik oldalán.

Benkő Mihály először megpróbálta a kódex megfelelő lapjainak lefotóztatását és megszerzését. Szamarkandban lakó ismerőseit kérte meg ennek elintézésére, de nem járt sikerrel.

Ekkor arra a következtetésre jutott, hogy a kívánt cél eléréséhez nem kell feltétlenül Szamarkandba utazni. Az a fordítás, melyre a kazak tudós utalt bizonyára elkészült. Kérésére a könyv egy példányát kutatótársa, Babakumar Kinayat megküldte és így sikerült megtalálni azt a részt, amelyre utaltunk. A szöveg magyar fordítása a következő:

1) Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name

(Sejbani Muhammad kán (1499–1510) a kazak és üzbég kánságok megalapításában döntő szerepet játszó hadjáratainak története. P. A. Jugyin szerint, aki a művet közép-ázsiai törökről oroszra fordította, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme-t maga Sejbani Muhammad kán, vagy legalább is a kán udvarában, hozzá közel álló személy írta.) [4, 21-22 o.]

„Annak a találkozásnak idején Szujuics-Hodzsa szultán Musza-Mirza sógora lett. Ezután, hadjáratra indulva, a Szulak völgyében, száz emberükkel szétzúzták Dzsanibek kán fiának, Mahmud szultánnak a seregét. Ezután, ismét összegyűlve, harcra kényszeríttették Szuzak és Kara-Köz valamennyi lakóját, valamint Burunduk kánt, és a Szogunluk hágón kegyetlen csata dúlt. Azt mondják, úgy harcoltak ott, mint azelőtt soha senki sehol.

„Nem lévén képesek támadni, szétfutottak minden irányba.
Madárként repülve, átkeltek a hegyeken.”

Ennek a támadásnak a során Sahbaht kán fiatalabb testvére szétzúzta Mahmud szultánnak, Dzsenibek kazak kán fiának az arcát.

Hogy milyen nagyszámú volt az ellenség, azzal kapcsolatban a Korán következő sorait idézzük:

„Milyen kis sereg győzött le egy hatalmas ellenséges sereget Allah nevében! Allah a türelmesek oldalán áll.”

A harcban kitűnt hősök /bagaturok/ nevei: Mahmud-szultán bagatur, Samun Szeid Kara Szeid fia; Bajan-Kara oglan, valamint Karacsin bagatur fiatalabb testvére, Jakup bagatur, a kuscsi törzsből.

Amikor valamennyien megérkeztek, és visszaverték az ellenség támadását, Saikh Mazid bagatur a madzsar omakból (törzsi területről) kétszer eltalálta nyílvesszővel magát Burunduk kánt. Ali-Mardan bagatur az ujsun törzsből szintén sok dicső tettet hajtott végre. Mamas-bagatur a tatár törzsből jól hadakozott szablyával.

Ebben a csatában esett el Hodzsamkuli, Hudankuli fia, Burunduk kán rokona, valamint Szadri Maulana Harun. Részt vettek még az ütközetben Mikaj-divan az ujgur törzsből, Mirsza-Ali bagatur a kongrat törzsből. A turkesztáni jigitek közül való Bek-ata bagatur is szereplője volt ezeknek a dicsőséges eseményeknek. Idősebb testvérével, Aba-Bakr bagaturral együtt bátran vetette magát a harcba. A hősök közé tartozott még Ahmed fia Jav-Böri bagatur, az ujgur Jav-bek bakatur, valamint Szignak városából Csakmag juzbegi.

2) Mahmud ben Emir Vali: Bahr al-Aszrar, VI. köt. (XVII. század közepe)

(Ez a mű eredeti források, szemtanúk összegyűjtött leírásai alapján írja le a kazak kánságok megalapításával kapcsolatos XV. századi eseményeket, többek között a Sejbanida Abulhair kán, Dzsucsi kán leszármazottja keleti hadjáratait) [4, 329-368.]

A. Ahmedov a mű legértékesebb részének tekinti Abukhair kán utolsó hadjáratának és halálának szépirodalmi igényű leírását. (Bahr al-Aszrar, VI, 132b-133a), [4, 362 skk.]. .Az eseményekben – ahogy látni fogjuk – fontos szerepe volt a madzsaroknak is. A művet K. A. Piscsulin fordította perzsáról oroszra.

Elbeszélés Abulhair kán Mogulisztán ellen indulásáról, a hadjárat lefolyásáról, és Abulhair kán távozásáról ebből a világból.

…Röviden szólva, amikor az Atil folyó partja lett az a hely, amely Abulhair kán hatalmát a nagyvilág számára nyilvánvalóvá tette, a kán hadseregének tenger hullámaihoz hasonlóan vonuló ezredei a parancs értelmében mindenfelől, Tokmak1 minden kerületéből, és az ország széleiről is, abba az irányba fordították lovaik fejét. Az összes törzs megjelent a káni főhadiszálláson a gyülekezésre kijelölt időpontban.

A hadsereg nagysága és a tábor nagy kiterjedése miatt az Atil folyó partján úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák egy bolyban, pedig néhány törzs és állataik a környező vidékről még nem is egyesültek a káni fősereggel. A legelők hiánya miatt felmerült az a gondolat, hogy mielőbb üssék meg a dobokat, és induljon el a hadsereg. Abulhair kán lábát félhold alakú kengyelébe helyezve, szerencséjének tisztavérű lova gyeplőjét a kirgizek és kalmükök legelői felé fordította.

„A Mindenség Kánja hadba indulásának hangjaitól
Megrendült a Föld és az Ég,
A föld megindult a hegyekben, és megremegett a puszta.
A katonák harci kiáltását meghallották a Mennyben is.
Mindenfelől zászlók tűntek fel,
Közeledett a menetelő hadak sokasága.
Csapatok viharos hullámai nyüzsögtek mindenfelé a sztyeppén,
Országúton és úttalan utakon egyaránt.”

A Szaturnusz magasságáig emelkedő zászló a Naphoz hasonló Abulhair kán jóvoltából átvonult Ala-Tak körzetén, majd a Teremtő segítségével a had keresztülvonult Kizil Nadiron2. Ezután, amikor néhány rövidebb menet és átrendeződés után a Császár főhadiszállása ** Jeti-Kuduk lett, elsötétült az Ég alja, komor felhők jelentek meg az égen és vastag, nehéz hó hullott a földre. Vihar keletkezett, erős szél kezdett fújni, a fagy szinte elviselhetetlenné vált. Úgy esett, hogy ebben az évben a téli szezon különösen hideg volt, a Nap szégyenében többnyire felhőkbe rejtette arcát, és a felhőkből eső és hó fehér gyöngyei hullottak.

Azonban Abulhair kán lelkében és szívében annyira meggyökeresedett és megerősödött a Dzsihád folytatásának vágya, hogy nem szándékozott kivárni a hideg megszűntét, hanem szilárd elhatározással, Allah segítségének reményében, ismét felemelte az előrenyomulás zászlaját. A Naphoz hasonló Abulhair kán arra az elhatározásra jutott, hogy előreküldi Kucskuncsi királyfit (sahzádét) egy jelentős nagyságú előhaddal, Emir-Julluz tarhannal, az ojrat Haszan bekkel, Dzsalan-oglannal, a najman Szatilmissel, a kongrat Szaid-bekkel, a madzsar Timurral, a kipcsak Tasbekkel, és még néhány más emírrel és hivatalnokkal együtt.

Amikor Ak-Kislak3 lett a császári főhadiszállás, a hideg ismét olyan dermesztő lett, hogy lehetetlenné vált a további előnyomulás. Ezért maga Abulhair kán rendelt el pihenőt hadseregének.

Ebben az időben Abulhair kán egészsége megrendült. A nagy út következtében állapota eltért a megszokottól. Hirtelen nagy forróság öntötte el. Ez a szerencsétlenség három napon keresztül tartott, és vérhassal végződött. Annak ellenére, hogy a Kán egyik orvosa a nagyhírű Abd ar Razzak Hanicseváni volt, és hogy mindenki remélte és várta a Kán egészségének jobbrafordulását, a betegség napról napra jobban erőt vett rajta, és egyre újabb, pusztító és gyógyíthatatlan betegségek léptek fel nála.

A boldog Abulhair kán tisztában volt azzal, hogy betegsége gyógyíthatatlan, így teljes mértékben belenyugodott sorsába. A Kába és az Ég felé fordult. Arra kérte nagyhatalmú fiait és boldog utódait, hogy éljenek egymással békében és barátságban. Sokat szólt az egyet nem értés és a testvérek közötti ellenségeskedés súlyos következményeiről.

Ezután a Kán lélegzése nehézzé vált. Muzulmán hitét bizonyító imákat rebegett. Így lélekben eggyé vált Allahhal, teljesen felkészülten várta a Halál angyalát, aki gyengéden leszállott hozzá, és így szólt: „Itt vagyok, én vagyok az”. Abulhair kán lelke, testének kalitkájából elrepült az Öröklét virágos mezejére. „Valamennyien Allahhoz tartozunk, és hozzá is térünk vissza”.

************************************************************

Amint láthatjuk, a históriákból két idézett szövegrészletben nem arról van szó, hogy „madzsarok is részt vettek”, név nélkül megemlítve, bizonyos, a kazak kánságok megalapításáért folyó XV–XVI. századi harcokban. A Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name-ban név szerint említenek egy madzsar törzsbéli hírneves vitézt, Saikh Mazid bahaturt, és annak hőstettét, mármint hogy nyilaival kétszer is eltalálta az ellenséges sereg vezérét, Burunduk kán hétfolyóközi uralkodót. („A magyarok nyilaitól, ments meg, Uram, minket” szövegű, a magyar honfoglalás idején Nyugat-Európában közismert fohászt úgy látszik, Közép-Ázsiában is tanácsos lehetett elmondani, még a XV – XVI. század fordulóján is.).  Mahmud ben Emir Vali pedig az Abulhair kán által fiának, Kucskuncsi sahzádénak a hadjárat folytatására küldött serege vezérkarába kinevezett emírként említi meg „a madzsar Timurt”, szintén név szerint megemlített kipcsak, najman és kongrat vezérek, vagyis a napjainkban is létező hat kazak törzsszövetség közül háromnak a képviselői társaságában. B. A. Ahmetov hivatkozásában, mármint hogy „Abulhair kán előhada magyar, ojrát és kipcsak törzsekből állott,” pontatlanság az, hogy szavainak általánosan jelleget ad, ahelyett, hogy világossá tenné: Mahmud ibn Vali itt egyetlen, konkrét esetről beszél. Azonban B. A. Ahmetov tett a kérdéssel kapcsolatban helyes megfigyelést is. A „tarhan” és az „oglan” udvari címek és katonai rangok voltak az Arany Horda idején. Úgy tűnik, hogy az Abulhair kán kilencedik fia, Kucskuncsi sahzáde törzsi csapatokból összeállított, a harcok folytatására kijelölt tumenjeinek vezérei az 1467-68-as hadjárat téli pihenője után az ojrat Haszan bek, a najman Szatilmisz, a kongrat Szaid-bek, a madzsar Timur, és a kipcsak Tasbek voltak.** *

Mindez arra vall, hogy a keleti magyaroknak (madzsaroknak) a XV-XVI. századokban még jelentős szerepük lehetett a Sejbanida kánok által uralt, Abulhair kán idején a Volgától az Irtis folyóig terjedő Keleti Dest-i-Kipcsak-ban, sőt, a káni udvarban, a hadsereg vezetésében is. Vitézeik nagyhírűek voltak az egész kánság területén. Valószínű, hogy abban az időben a keleti magyarok (madzsarok) még nem csatlakoztak egyik nagy törzsszövetséghez sem, az Aranyhordának a Sejbani kán utódaihoz tartozó területein belül („Ak Orda”, vagyis a Fehér Horda, a Volgától keletre) viszonylag önállóak lehettek. Ezek az adatok történeti mélységet adnak a későbbiek során a kazak (kipcsak, argün) törzsszövetségekbe betagolódott magyar (madiar, madijar) törzsek eredetével kapcsolatos feltételezéseknek. Nyilvánvaló, hogy Julianus magyarjainak azokról a törzseiről van itt szó, amelyek a Volga mellől Abulhair és Muhammad Sejbani kánok vezetése alatt átköltöztek a kazak kánságokat megalapító kipcsak és más török törzsekkel együtt Közép-Ázsia pusztáira, vagyis a XVI. század során nem hódoltak be az oroszoknak és nem olvadtak be a Volga-Oka-menti tarka népességbe.

Julianus barát felfedezése, a kazak és üzbég kánságok megalapításáról szóló krónikák és a mai Kazahsztán, Üzbekisztán és Nyugat-Szibéria területén található magyar törzsek Magna Hungaria magyarjainak folyamatos, mind a mai napig való fennmaradását bizonyítják

Van egy kazak mondás, mely szerint aki nem tudja legalább hét férfi felmenőjét, tudatlan. Kazahsztánt 92 törzs alapította, és minden kazak tudja, melyik törzsből származik. A sírkövekre felírják az elhúnyt neve mellé a törzs nevét is. Gondosan vezetik nemzetségtábláikat is. Mindez lehetővé teszi, hogy a XIII. században az Aranyhordába olvasztott, XVI. században a kazak és üzbég kánságok megalapításában résztvevő magyarok ma is megtalálhatók legyenek.

1 Dest-i-Kipcsak mongol elnevezése.

2 A Talasz folyó völgyében, a Hétfolyóközben.

** Abulhair kán volt az utolsó olyan Dzsucsida kán, aki – igaz, hogy csak az élete végén és csak rövid időre  –  de felülhetett Szain kán (azaz Batu kán) trónjára. [Tarih-i Abulhair hani, 4, 138 o.]

3 V. A. Ahmedov szerint a mai Almati. Vö.: V. A. Ahmetov: Gosudarstvo kochevykh uzbekov, 59.

*** A dzsingiszida utódállamokban érvényes dzsingiszi törvénykönyv, a Jaszák alapján a nagykánok fiai által vezetett birodalmi seregek tizenkétezer főnyinél nagyobb, de negyvenezer főnyinél kisebb ellenséges sereg ellen indultak harcba, és legalább négy tumenből, azaz legalább negyvenezer emberből kellett állniuk. A csapatoknak és a tiszteknek úgy kellett harcolniuk, mintha maga a nagykán is a hadszíntéren lett volna. Vö: Military and political institutes of Timour. (Angol-perzsa kétnyelvű.) Oxford, 1786, 385.

Irodalom:

1. Benkő Mihály- Babakumar Kinayat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben Eleink III. évfolyam 2. szám (2004) 5-20.,
2. Benkő Mihály: Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 18-29.).
3. Nomád Világ Belső Ázsiában - László Gyula ajánlásával, TIMP Kiadó, Budapest 1998;
4. Julianus nyomdokain Ázsiában - Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;
5. A Torgaji Madiarok - Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.
6. Szaginbek Turszynov: Kazakisztán és Magyarország Történelmi kapcsolatok és az együttműködés napjainkban, Budapest, 2005.,
7. Babakumar Khinayat: Mazsarsztandük kazahsztanusü Benkö Mihaly, Altyn Beszik 2005/6 36-39.
8. Kuskumbajev: A. K. Az aranyhorda hadtörténetének forrásai és kutatástörténete Eleink V. évfolyam 1. szám (2006.) 50-58.

A történelem egyik, ha ugyan nem a legrejtélyesebb hatalma a Kusán Állam, amely kétezer évvel ezelőtt az Aral-tó és az Indiai-óceán között, a mai szovjet Közép-Ázsia, Kelet-Irán, Afganisztán, Nyugat Pakisztán és Észak India földjén terült el. A kusán titok már hosszú ideje vonzza ide más földrészről is a tudósokat. Ennek fő oka nem az, hogy századunk közepéig nagyon kevés írott forrás és tárgyi emlék került elő, s a terület valóságos tudományos szűzföld, ahol egy-egy új lelet esetleg halomra dönt már elfogadott feltevéseket. Sokkal fontosabb az, hogy a Kusán Birodalom, amely Róma idején 400 évig állt fenn, Kelet és Nyugat között nem elválasztó határ volt, hanem összekötő kapocs. Mi több Kelet és Nyugat közös szülötte, semmi máshoz nem hasonlítható állam, hol különféle ősi kultúrák ötvöződtek egybe.

Magyar tudósok a közép-ázsiai szimpozionon

Az ötvenes és a hatvanas években a szovjet tudósok a Kusán Állam magvát alkotó ókori Baktria északi részén, az Amu-Darja mellett, üzbég és tadzsik földön a kusán idők sok emlékét tárták fel. Nagy meglepetést okoztak az afganisztáni és más ásatások is. Ezért az UNESCO elhatározta, hogy az első nemzetközi közép-ázsiai szimpoziont a kusán korról tartják Szovjet-Tadzsikisztán fővárosában, Dusanbében, nem messze onnan, ahol a legjelentősebb új feltárások vannak. A tanácskozáson, amely októberben fejeződött be a szovjet, iráni, afgán, indiai és pakisztáni tudósokon kívül részt vett sok angol, amerikai, olasz, német, lengyel, török, mongol, japán és magyar tudós is. Nagy sikere volt a kiváló ókorkutató Harmatta János nyelvész-történész, Erdélyi István régész és Tóth Tibor antropológus felszólalásának. Harmattát a szimpozion elnökévé is választották.

Hazánkban még a Kusán Állam neve is alig ismert. Mégis várható, hogy a szimpozion nagy érdeklődést kelt, tudományos körökben pedig sok vitát okoz. Ez természetes, hiszen a magyar nép őstörténete a kusán időkbe nyúlik vissza és elődeink hajdan nem messze éltek a Kusánok országától. De van más ok is: egy új felfedezés.

Madzsar, madiar

Ma egy éve a Magyar Nemzet beszámolt arról, hogy Tóth Tibor Szovjet-Kazahsztánban, az Ural- hegységtől keletre, a kusztanáji területen ismeretlen magyar (madiar) törzsre bukkant. A név, a hely és az embertani adatok összevetése után feltételezte, hogy a madiarok, a vándorló ősmagyarok egyik nagyon régen elszakadt csoportjának leszármazottai. Ugyanakkor lapunk azt is jelentette, hogy Tóth Tibor másik ismeretlen magyar (madzsar) csoport nyomát is megtalálta Közép-Ázsiában, Üzbegisztán déli részén.

A nyomok azóta új felfedezéshez vezettek, Tóth Tibor az Amu-Darja mentén találkozott a madzsarokkal, s az idén embertani kutatásokat is folytatott köztük.

A mesés hírű Bokhara és Szamarkand városától délre a Kaska folyó északi partján a térkép egy kis falut mutat. Neve: Madzsar kislak, vagyis Magyar szállás. Tóth Tibor első útja ide vitt, de a faluban már csak négy-öt madzsar család élt. Annál nagyobb volt az öröm, amikor a Huszár folyó mellett három, a térképről nem ismert Madzsar nevű falut talált. Nevük: Szauligar Madzsar, Adak Madzsar és Jukari Madzsar. Erre már nagyobb számban élnek madzsarok is. De a közelben van még egy madzsar lakta helység: Gulisztán kislak. Vagyis Rózsakert szállás.

Újabb meglepetés fogadta a tudóst Csim faluban. Itt jászok laknak. Úgy élnek együtt madzsarok és a jászok, mint nagyon messze onnan, a Duna mentén a magyarok és a jászok.

A nyár ezen a vidéken nagyon forró, a 40-50 fokot is eléri a hőmérséklet. A tél pedig hideg. De az öntözött föld bőven terem a Kaska és a Huszár folyó között. Fő termény a gyapot, és sok dinnyét, paradicsomot, szőlőt adnak a kertek is. Kazahsztánban a madiarok állattenyésztők. Üzbegisztánban a madzsarok fölművesek. De régen a madzsarok is nomádok voltak, juhot tenyésztettek és tevét.

A régi Tokarisztán

A madzsarok haja fekete, a szeme is sötét és üzbég nyelven beszélnek. Kazahsztánban a madiarok kivétel nélkül tudták, hogy milyen nemzetségből erednek. A madzsarok között ennek tudata elmosódott. Az idősebbek megemlítették, hogy messziről vándoroltak ide, s az egyik öreg szerint nevük egykor nem madzsar, hanem magyar volt.

Ha egy magyar antropológus a feltételezett őshaza környékén magyar nevű törzset fedez fel, ez érthetően nagy feltűnést kelt, még ha a névegyezés esetleg a véletlenek játéka is, hiszen Julianus kora, vagyis 700 év óta az első jelentősebb nyom. S ha a magyar tudós másik ismeretlen magyar csoportot is talál, az érdeklődés rohamosan nő és sok-sok kérdés azonnal választ kíván.

Közismert, hogy a Kaukázusban volt egy Madzsar nevű helység. De vajon hogyan maradhatott az ismeretlenségben négy Madzsar nevű helység az Amu-Darja mentén, ott, ahol ma is élnek madzsarok! Könnyebb megmagyarázni azt, hogy miért nem tudunk a madiar és a madzsar törzsről. E két csoport már rég elvesztette ősi nyelvét, beolvadtak a kazah és üzbég népbe, mint velük együtt élő, a nevük után ítélve egykor török és iráni nyelvű törzsek, s már csak származásuk tudata él, de a letelepedéssel az is gyorsan elhalványul. Valóban egy perccel tizenkét óra előtt fedezték fel a két csoportot. Ezért most már remélhetőleg megkezdődnek a nagyobb régészeti, nyelvészeti és néprajzi kutatások is, hogy megállapítsák: milyen kapcsolatban van a két törzs a magyarsággal.

Kép: Szauro-szarmata és proto-ugor csoportok korrelációja az É-Kászpi övezetben

Ezt megkönnyíti a kusán szimpozion anyagának feldolgozása is. Mert hol élnek ma a madzsarok? A régi Tokharisztánban. A tokharok földje pedig a Kusán Állam magva volt.

Milyen segítséget adhat a szimpozion a magyar őstörtént megismeréséhez?

Száz előadás tanulságai

A száz előadás sokoldalú képet rajzolt a Kusán Állam életéről. Ugyanakkor nagy helyet kapott a Kusán Állam és a környező népek kapcsolatának tanulmányozása. Az új ásatások bebizonyították, hogy Közép-Ázsiában már sok száz évvel az időszámítás előtt az őslakók letelepedtek, s öntözéses gazdálkodással fejlett kultúrát teremtettek. Több város keletkezett itt, s már i. e. V. században állt Szamarkand és Baktra, a „városok anyja”. Baktra körzetének már korán nagy gazdasági szerepe volt, s ezt megőrizte a perzsák uralma alatt és Nagy Sándor hódítása után is. Baktria északi részén éltek a tokharok. Ősi kínai forrás elmondja, hogy az egyik törzs, a kusán legyőzte a többi négyet, s magához ragadta a hatalmat. Ezzel kezdődött a kusán Batria történet. A kusánok gyorsan terjeszkedtek, Irán, Afganisztán, Pakisztán földjén és i. u. az I. században Vima Kadfiz meghódította Észak-Indiát is.

Az egyik legjelentősebb nyelvemléket, a Surkh Kotai-i feliratot Harmatta János fejtette meg. Ezzel új iráni nyelvet fedezett fel. A görög betűket használó „baktriai” nyelv értelmezéséhez felhasználta a kusán pénzek feliratait. Egyiken az olvasható: saonano sao. Könnyű felismerni a mai iráni sahin sah: királyok királya megjelölést.

A khalcsajáni, airtami és más ásatások új szemszögből világították meg a kusán művészetet. A múltban főként a görög és római hatást emelték ki a tudósok. A feltárt anyag meggyőzően mutatja, hogy alkotóan egyesítették a görög-római és az indiai hatásokat, s a művészeti alkotásokban kifejeződik a helyi nagy múltú kultúrák öröksége is. A kusán idők művészete a középkorban sok közép-ázsiai és indiai művészt ihletett meg.

Kusán földön vitt a Nagy Selyem Út

Gazdag anyag gyűlt össze már eddig is, hogy teljes képet rajzoljanak a Kusán Állam összekötő szerepéről. Kusán földön vitt a „Nagy Selyem Út” Kína és Róma között. A közép-ázsiai kereskedők elterjesztették Nyugat termékeit Kínában és Indiában, a keleti árukat pedig – selymet, gyöngyöt, fűszert – a római birodalomban. Kusán pénzt találtak Skandináviában, Kijev mellett, a Káma-folyó mentén – a finnugor törzsek lakóhelyén -, sőt Etiópiában is. Indiai elefántcsont tárgyak kerültek elő Pompeiből és római üvegáruk a begrami kusán palotából. S a kereskedelem révén terjedt el a kusán korban az ázsiai Mithrasz kultusz, egyebek között Pannóniában is.

A tanácskozáson Tóth Tibor a kusán idők és a megelőző korok embertani leleteinek tanulmányozása eredményeként kifejtette, hogy az ősmagyarok és a Káma menti csoportok között nagyobb eltérések vannak, mint elődeink és az Észak-Káspi mellett élt törzsek között. Az összehasonlítás révén azt is megállapította, hogy a magyarságnak embertani kialakulása az Észak-Káspi mellett, a Volga alsó folyása és a Mugodzsári hegység között már az i. e. I. évezredben megkezdődött, és az egész kusán korban tartott.

Ugor és iráni csoportok találkozása?

Más szóval: a magyar nép keletkezésében döntő jelentősége van az ugor és az iráni nyelvű csoportok találkozásának.

A szimpozion megerősítette a feltevést, hogy a magyar őstörténetben az iráni elemnek sokkal nagyobb szerepe volt, mint azt eddig sejtették. De elhangzott olyan feltevés is, hogy az iráni nyelvű kusán állam kisugárzó hatása elérte az ősmagyarságot is, s esetleg nemcsak a ma kusán földön élő madzsar csoport az egyetlen kapocs a magyar és a kusán történelem között. Mindez azonban még csak elgondolkoztató feltevések sorozata.

A kiváló szovjet kusanológus, Gafurov akadémikus új feladatként jelölte meg a kusán örökség kutatását a közép-ázsiai és a szomszéd népek történetében. Ez csak nemzetközi tudományos együttműködéssel valósítható meg. Várható, hogy a kutatások elősegítik majd sok magyar őstörténeti kérdés és a madiar-madzsar rejtély megoldását is. Meggyorsítja a helyes válaszadást az UNESCO következő nemzetközi közép-ázsiai tanácskozása, amely Timur és a timuridák korának történeti kérdéseit vizsgálja meg. Az új szimpozion előkészítése is megérdemli az érdeklődést, hiszen vannak nyomok, hogy más ismeretlen magyar csoportok is élnek Közép-Ázsiában, vagyis még számolhatunk újabb meglepetésekkel.

*************************************************

Kiegészítés

A HONFOGLALÓ MAGYAROK TÍPUSAI

Három olyan embertani típus van, melyek a környező népekben nem szerepelnek, s ezért megkülönböztetnek minket a szomszédainktól: ezek a turanid, az uráli és a pamíri típusok.

Mindhárom típusra rövid és széles agykoponya jellemző. Habár mindhárom kialakulása Európán kívül történt, döntő mértékben az europid formakörbe tartozó jellegegyüttessel írhatjuk le. Mindhárom típus a X. századi honfoglalás kori népesség legfelső társadalmi rétegében fordul elő. A típusok kialakulásának története nem követhető vissza olyan messze az időben, mint az európaiaké. Ennek a leglényegesebb oka, hogy kialakulásuk Közép-Ázsiában, régészetileg kevéssé kutatott területen történt.

Közép-Ázsia népessége az időszámításunk kezdetéig europid volt, csak az első évezredben jelentek meg közöttük a mongolid népek.

Turanid típus: Térben és időben Dél-Szibéria bronzkoráig vezethető vissza. Nagyobb lélekszámú cro-magnoni típusú (Andronovo, paleoszibirid) europid népesség élt hatalmas kiterjedésű területen Dél-Szibéria és a mai Észak-Kazahsztán pusztáin. Az ezt követő évszázadokban szétterjedtek az egész ázsiai sztyeppén nagy létszámú népességet létrehozva a Kaszpi-tengertől az Altaj hegységig. Az időszámítás utáni első évezredben fokozatosan, a különböző területeken eltérő mértékben mongolid népességekkel keveredve jött létre az a típus, amely nem tűnt el az idők folyamán, ma is jól felismerhető Közép-Ázsia török nyelvet beszélő népei, elsősorban a kazahok között. Magyarországon a honfoglalók vezető rétegében, majd a kunok és a besenyők között gyakori.

Uráli típus: Europid és mongolid népességek folyamatos együttélése révén alakult ki, valahol az Ural és a Szaján hegység között. Az ugor nyelvet beszélő nyugat-szibériai voguloknak és osztyákoknak ez az uralkodó típusa. A magyar honfoglaló vezető rétegben is előfordult, a köznépből hiányzott.

Pamíri típus: Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüregek jellemzők. Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetén europid típusú, Iráni eredetű lovas nomád népek, a szakák éltek. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Ez a típus kis számban megtalálható a X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben.

Dr. Fóthi Erzsébet

(Magyar Természettudományi
Múzeum, Embertani Tár) 

[http://www.matisz.hu/uploads/media/genetika.pdf, 2016-07-07]

Az idén nyáron éppen alkotmányunk ünnepén a „Szovjet Uzbekisztoni” című lap hírül adta, hogy egy magyar tudós, Tóth Tibor üzbég földön a keleten maradt ősmagyarok leszármazottai után kutat. A kazah lapokban már előbb hosszabb tudósítások jelentek meg a Kazahsztánban felfedezett magyar (madiar) törzsről, s Tóth Tibor első következtetéseiről. Természetes, hogy a gyér hírek nemcsak a Szovjetunióban okoztak feltűnést. Érthetően még nagyobb az érdeklődés nálunk, hiszen a magyarságot ezer év óta foglalkoztatják a keleten élő rokonok. Az első tudományos közleményekben még csak egy-két mondat sejtette, hogy többről van szó, mint Julianus barát utazásának megismétléséről, hogy a magyar és szovjet tudósok egyik legérdekesebb közös vállalkozása bontakozott ki. Most azonban már a magyar kutatónak a Kazah Tudományos Akadémia felkérésére készülő tanulmánya nyomán – 1968-ban adják ki Alma-Atában – képet adhatunk a kutatásokról, melyek eddig is sok meglepetést hoztak.

Hol volt az őshaza?

A magyar történelem talán legvitásabb kérdései, hogyan keletkezett a magyar nép, hol volt az őshaza. Írott emlék nem maradt fenn az ősidőkről, ezért főként nyelvészeti eszközökkel kellett megközelíteni a feladat megoldását. A kutatások eredménye jól ismert, a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád finnugor ágából ered. A magyar és a finnugor nyelvek rokonok. Ennek nyomán igyekeznek meghatározni az őshaza helyét. A ma általánosan elterjedt nézet: a magyar őshaza az Ural mellett volt. A legújabb nyelvészeti könyvek ezt úgy módosították: a fejlődés más-más szakaszában másutt és másutt volt az őshaza is. Az uráli alapnyelvet beszélő csoportok és a finnugorok és a szamojedek elődei – sok ezer év előtt Nyugat-Szibériában az Ob folyó és az Ural között éltek. Innen mentek a finnugorok nyugatra, hol először az Ural és a Volga között helyezkedtek el. A nyelvészeti érvelés a következő. Meg kell vizsgálni a magyar, a hanti, és a többi finnugor nyelvben, melyek a közös növény- és állatnevek. Ahol ezek a növények és állatok a múltban elterjedtek, ott volt a finnugor őshaza. Hasonlóan elsősorban nyelvészeti következtetések nyomán állapították meg, hogy az ugor őshaza a Káma és a Bjelája folyó melett volt, innen vándoroltak talán i. e. 500 körül délre vagy keletre a magyarok elődei. Ennek nyomán feltételezhető, hogy volt baskíriai vagy urali magyar őshaza.

Antropológiai kutatás

A nyelvészeti érvek lenyűgözőek, de sajnos a következtetéseket eddig meggyőző régészeti leletek még nem támasztották alá. Az antropológiai bizonyítást pedig alig kísérelték meg. Dr. Tóth Tibor, a Természettudományi Múzeum embertani tára vezetője vállalkozott arra, hogy új antropológiai eszközökkel segítse elő a kérdés megoldását.

Tóth Tibor első útja Baskíriába vezetett. Julián barát óta a baskír föld több magyar vonatkozása ismert. Ligeti Lajos és más neves tudósok kutatásai bizonyítják, hogy a baskír Jenej és a Jurmati törzsnév a magyar Jenő és Gyarmat honfoglaló törzsek nevének megfelelője. Itt élnek a mescserek vagy misárok is. 1958 karácsonyán éppen a Magyar Nemzet hasábjain fejtegette Perényi József, hogy a mozsárok, misárok vagy mescserek neve a Magyar (Madzsar) és a Megyer (Medzser) törzsnévből vezethető le. Ezt alátámasztja Németh Gyula új tanulmánya, aki a Gyarmat és a Jenő néven kívül a baskír törzsek között még a Nyék, a Keszi, a Gyula – és a Magyar törzsnév megfelelőjét is kimutatja. Egyik baskír altörzs neve Misár-Jurmati.

Tóth Tibor először a Jenej és a Jurmati törzshöz tartozó baskírok és a mescserek között folytatott antropológiai kutatásokat, majd Kazahsztánba ment, hogy a kipcsak és más török eredetű törzsek leszármazottait vizsgálja meg. Alma-Atában meglepő hír fogadta. Sz. Nurhanov kazah nyelvész elmondta, hogy a kusztanáji területen élnek állattenyésztők, akik – magyarok. Nurhanov, aki kipcsák származású, tanító volt köztük.

Meglepetések sorozata

A kusztanáji magyar csoport léte eddig nálunk ismeretlen volt. Természetes, hogy a tudós megváltoztatta tervét, s azonnal felkereste a magyar szálláshelyet. S ekkor kezdődött a meglepetések sorozata. A Sárga folyó és a Sárga-tó mellett van a magyarok központi szálláshelye. Nevüket úgy ajtik: madiár. A kusztanáji területen első becslés eszerint mintegy ezer madiár él. Kazahul beszélnek, de a megkérdezettek közül minden férfi és nő nemcsak azt tudta, hogy a madiár törzshöz tartozik, hanem azt is, hogy a Boz, Akbáj, Kalmambet, Aitkul vagy más nemzetségből származott. Egyik sümöktői öreg „akszakál” (ak: fehér) tíz nemzedékig sorolta el az elődöket. Egy-egy madiár családban általában három gyerek van. Régi idők óta a közeli Zsilkajdár, Simbolát, Utej, Saksak (egyik nemzetsége Tomaj), a kipcsák törzsek fiaival, llányaival házasodnak.

Alma-Atában és másutt több régi forrást vizsgált meg Tóth Tibor. Azóta is sok olyan adat került elő, mely a madiár csoport történetére vonatkozhat. A XV. század huszas éveiben a tatár Arany Horda állam széthullása után megalakult az üzbég állam. Az első fejedelem Abu-l-Hair székhelye a mai Kazahsztán földjén Tura volt. Abu-l-Hair seregében Mahmud Ibn Vali tanúsága szerint a kipcsákok mellett madzsarok is harcoltak. Az unoka, Muhammad Sejbani kán oldalán is küzdöttek madzsar harcosok Burunduk kazah fejedelem ellen. Még fontosabb egy másik adat. E szerint Buhara történetében is szerepel egy madzsar törzs, amely egy orosz tudós szerint pre-üzbég finnugor (!) csoport. Mindez azt mutatja, hogy nemcsak üzbég földön, sőt másutt is élhetnek a madzsar törzs leszármazottai. Több jelből az is megállapítható, hogy a madiár és a madzsar egy és ugyanazon név. Az pedig már elfogadott tény, hogy a madzsar a magyar névből eredhet.

Mikor váltak el a madiárok elődei az ősmagyaroktól?

Tóth Tibor, az orosz Debec és Levin antropológiai vizsgálatainak összehasonlítása azt mutatja, hogy a madiárok antropológiai sajátosságai messze esnek mind a hantikat, mind a honfoglaló magyarokat jellemző vonásoktól. Annál könnyebb már bizonyítani az antropológiai hasonlóságot a madiárok és más kazah – egyebek között kipcsák – csoportok között. Ezért fel kell tételezni, hogy nagyon régen váltak el a madiárok, esetleg i. u. 500 körül.

Új tudományos föltevés

S hol történt az elválás? Erre Tóth Tibor egy másik új következtetése ad választ. S ez a feltevés talán az eddigi kutatások – a magyar tudós eddig csaknem 30 ezer kilométer utat tett meg – legjelentősebb eredménye. Tóth Tibor szerit túlságosan nagy antropológiai eltérés van a honfoglaló magyarok és a Volga-Urál között élt finnugor csoportok leletei között. Viszont sok hasonlóságot mutattak ki a honfoglaló magyarok és a Káspi-tó mellett élt szarmaták (kiemelések: a szerk.) között. Sok más antropológiai tény elemzése nyomán Tóth Tibor a magyar nép keletkezésének, antropológiai kialakulásának helyét nem az Urál hegység mellett, vagy Baskíria földjén, hanem messze innen, a Káspi-tó környékén, a Volga alsó folyása és az Uráltól délre fekvő Mugodzsári hegység között keresi, innen vándoroltak el a kazah magyarok elődei is.

Az új elképzelés lényegében nem tagadja az ugor származás feltevését. De azt állítja, hogy a magyar nép antropológiai kialakulása már a szarmaták korában kezdődött – iráni nyelvű és ugor törzsekből. Tóth Tibor szerint ebben a folyamatban a szarmaták kapták a nagyobb szerepet. Az iráni nyelvű szarmaták az i.e. VII - i. u. III. században éltek az Urál és a Volga között. A szkítával rokon nomád állattenyésztő szarmatákhoz tartoztak a jász-alán törzsek is. A régi alán nép leszármazottai a Kaukázus északi részén élő oszétok. De alán csoportok nemcsak a honfoglalás előtt olvadtak a magyar népbe. 1239. körül a kunokkal együtt érkezett a menekülő jász-alán nép egyik része. Nemrég került elő a XV. századból az egyetlen jász nyelvemlék. E szerint a jász szavak csaknem teljesen azonosak a megfelelő oszét kifejezésekkel. A magyar víz a jászban dan, az oszétban don. Az ökör a jászban gal az oszétban gal, és így tovább.

Vajon az új feltevések megdöntik-e a magyar és a finnugor nyelvek rokonságának tételét. Nem. Más kérdés, hogy az ugor csoportok az iráni törzsek tengerében hogyan őrizték meg a régi nyelvet. Viszont az új nézet az uráli vagy baskíriai magyar őshaza elméletével ütközik. Hasonlóan a vándorlás sok más, különben ma sem eldöntött feltevését is meg kell vizsgálni.

Magyar és szovjet tudósok együttműködése

Természetes, hogy az új felfogás megerősítéséhez még nagyon sok kutatásra van szükség. Ennek alapvető feltétele a magyar és a szovjet tudósok együttműködésének kiszélesítése. Nemrég Rásonyi László mutatott rá, hogy a magyar és orosz tudományos kapcsolatok éppen elődeink származásának kutatásával kezdődtek. Már 1735-ben egy orosz tudós a – Magyarok eredetéről – című tanulmányában elemzi a magyar és a török szavak közötti hasonlóságot. S Beregszászi Nagy Pál óta, aki a XVIII. században először dolgozott fel orosz forrásokat, a magyar tudósok felmérhetetlen értékű segítséget kaptak az orosz kutatóktól. Most a kapcsolatok történetében új szakaszt jelent egyrészt a magyar és szovjet tudósok tervszerű együttműködése, másrészt a kazah, az üzbég, a grúz, az örmény, a más köztársasági tudományos intézetek kutatóinak részvétele. Az új kutatómunka nemcsak a magyar őstörtént, hanem a szovjet népek történetének még fel nem tárt kérdésit is tanulmányozza. Ezek sorában különösen fontos a magyar és a szovjet népek ismeretlen kapcsolatainak megismerése.

Vajon a kaukázusi, ázsiai kutatások nyomán veszthetünk-e rokonokat? Egyebek között a finneket? Nem. Csak újabb rokonokat nyerhetünk. S még több új barátot.

Bármennyire is meglepő, maga Árpád fejedelem nem használta az árpádsávot a pajzsán hordott címerén.

Kézai Simon Magyar Krónikája szerint: „ETHELE király czimerén is, mellyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejü madár vala ábrázolva, mellyet magyarúl turulnak hívnak.”

Kálti Márk Képes Krónikája ennél többet ír. E szerint: „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” Ezzel összhangban vannak a Képes Krónika képei, melyek Attilát, Álmost és fiát, Árpádot turul madárral díszített pajzzsal ábrázolják.

Észak-Kína sok emléket őriz a sztyeppei mútból. Az egyik sírkamrai freskón (Shaanszi-tartomány, mai Hszian város, az ott uralkodó, mandzsúriai eredetű Tang dinasztia kora) a turulos zászlót láthatjuk, mely a turul nemzetség magyar krónikákban közölt címerének párhuzama.

Sem Kézai, sem Kálti Márk krónikájának szövege nem említi a címer színét. A Képes Krónika képei alapján azonban megállapítható, hogy a címerek színe fehér volt.

A magyar krónikákkal összhangban van a török nyelvű wikipédia „Hun Imparatorlugu”(352-469)” szócikke, mely szerint az Európai Hun Birodalom zászlaja fehér, rajta a koronás madárral. [Wikipédia, https://tr.wikipedia.org/wiki/Hun_%C4%B0mparatorlu%C4%9Fu., 2016-07-01]

A fehér szín kapcsolatban áll a sztyeppei nomád birodalmak központjainak elnevezésével is. „…az ázsiai lovas népeknél az ötödik égtáj a közép volt, melyet világos színekkel, főként a sárgával és a fehérrel hoztak összefüggésbe. A sztyeppei birodalmak központjainak elnevezése sok esetben visszhangozza a központi égtáj és a világos színek azonosításának szokását. … A Kárpát-medencében is megtaláljuk e névadási gyakorlat emlékeit. Fehérvárnak nevezték a magyar főfejedelmi, később királyi hatalmi központot (Székesfehérvár), a szállásterület keleti részeit uraló gyula székhelyét (Gyulafehérvár), de a bolgárok központját is (Nándorfehérvár). Tudunk Dnyeszterfehérvár létezéséről is….” [Ötvös Péter: Szárnyak és színek a sztyeppei államszervezetben. In: História 33. évf. 1-2. sz./2011. 39-42. o.]

Az egymástól független, egybehangzó adatok megerősítik az Áprád-ház Attilától való származásának - Anonymus Gesta Hungarorum című művében rögzített – tényét.

Családom történetét kutatva találkoztam egy Vas vármegyétől elcsatolt, ma Ausztriához tartozó település, a felső-eőri  Bertha család és 65 társa, köztük a Benkő család részére adományozott címerrel. A címerben a főalak, egy kardot tartó székely vitéz fejének két oldalán Nap és Hold jelkép található. Ugyanez a jelkép megtalálható Szombahely és Vasvár címerében is. Ezek után el kezdtem vizsgálni a történelmi Magyarország vármegyéinek, településeinek és nemeseinek címereit, a Vas vármegyével szomszédos Szlavónia, Horvátország és Szlovénia címereit, és kiderült, hogy a Nap és Hold jelkép nem csak Székelyföld címerében található meg. Továbbá kiderült az is, hogy a jelképek magyarázata az un. honfoglalást megelőző időszakra, a hun-avar kor etno-kulturális folyamataira vezethető vissza.

Felső-Őrről ezt írja 1851-ben Fényes Elek:
" Felső-Őr, Ober-Wart, magyar falu, Vas vmegyében, …Mind Alsó mind Felső-Őr sok tekintetben igen nevezetes helységek. Először a többi magyaroktól elszakadva csupa német faluktól vétetnek körül, még is nem csak MAGYAR nyelvünket, hanem a reformatusok hitüket is fentartották, holott ezen az egész vidéken reformatusok teljességgel nincsenek. Hogy Őrök voltak, s az ország határait a németek ellen védeni tartoztak, kitetszik I. Károly 1328-ki okleveléből, mellyben elismeri, hogy már Béla, István és Lásszló királyok alatt Őri nemes szabadsággal éltek. Különös az, hogy ez oklevélben az őriek Őrnagyság czimmel neveztetnek. Régi szabadságaikat Rudolf 1582. megerősitvén, jelenleg F. Őrben. 41 nemes család és 106 háznép, A. Őrben 26 nemzetség és 69 háznép találtatik. Jegyzésre való végre, hogy e nemzetségek többnyire vezeték nevökről neveztetnek, p. o. Ádám, Adorján, Albert, Andorkó, Balás, Bertha, Bertók, Fábián, Fülöp, Gál, Imre, Kázmér, Miklós, Orbán, Pál, Pongrácz, stb." [ Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betűrendben körülményesen leíratik. Pest: Fényes Elek. 1851.^]

Ugyanerről a címer és birtokadományról a következőket írja a Vasvármegye Nemes Családjairól szóló kötet: „Az Árpádház kihaltával támadt belzavarok lecsillapítása után I. Károly király az északról jövő támadások ellen törekedett a vármegyét biztosítani. E végből már a XIII. században Borostyánkő és Német-Ujvár között letelepített és megelőzőleg is szabadalmakkal bírt határőröket 1327-ben a királyi nemes szolgák sorába emelte és Miklós ispán vezetése alatt egy területre összevonta. Ezeknek az őröknek az utódai (65 különböző nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó- és Felső-Eőrre adományt nyertek. Ezen adománylevélben a következő családok vannak felsorolva:
1. Ádám, 2. Adorján, 3. Alberth, 4. Andorkó, 5. Balás, 6. Balla, 7. Barthomej, 8. Becsker, 9. Beökeös, 10. Benkő  11. Bertha,…”

Vas megye címere kék színű. Ugyancsak kék színű a szomszédos Szlavónia-, Szlovénia címere és a régi Horvát címer. A Horvát címerben és Zágráb címerében is megtalálható a Nap és Hold ábrázolás, Szlavónia címerében pedig a Nap. Ugyancsak kék színű Székelyudvarhely, Marosvásárhely címere és az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem, Székely Mózes zászlaja is.

Kázmér Miklós elkészítette a Benkő család XV-XVII-i nyelvföldrajzi térképét. Megállapítása szerint ebben az időszakban a Benkő név a legtöbbször a történelmi Magyarország legnyugatibb és legkeletibb határánál, Vas vármegyében illetőleg Háromszéken (Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék, 1867. után Háromszék vármegye, ma Kovászna megye) található.

A magyarázat a honfoglalást megelőző időkre vezethető vissza.

A neves XVIII. századi történetíró, Benkő József a magyar krónikák alapján azt írja, hogy Attila halála után a hunok nagyobb része elhagyta a Kárpát-medencét. A székelyek a hunok Kárpát-medencei maradékai. A székelyeket sem az avarok, sem a magyarok nem bántották, mivel mind eredetükre, mind nyelvükre nézve atyafiak (testvérek). 

 Az avar uralom a Kárpát-medencében alig több, mint száz évvel Attila halála (453) után, 568-ban kezdődött. Először a longobárdokkal szövetségben legyőzték a Kárpát-medence keleti felén található gepidákat, majd a longobárdok Észak-Itáliába távozása után kiterjesztették uralmukat az egész Kárpát-medencére.

Az avarok két fő alkotóelemének az uar és a chuni népeket tekintik, melyeket a fekete és fehér hunokkal azonosítanak. Az avarok hozták be Európába a vaskengyel használatát, amely akkoriban forradalmi változást jelentett a hadviselésben. A vaskengyel nem sokkal korábban a mai Észak-Kína területén jelent meg. Még sem Attila, sem Nagy Károly nem használta a vaskengyelt, ahogy az a róluk készült ábrázolásokból megállapítható. Egy a nyugati türk birodalomban járt bizánci követ adott hírt arról a türk-avar konfliktusról, amelynek eredményeként az avarok nyugatra távoztak.

A Frank Birodalom és az avarok között kitört VIII. század végi háborúk az avarokat (és a velük együtt élő székelyeket) a Tiszán túlra vetették vissza. Ezt követően 805-ben Krum bolgár fejedelem részéről érte déli irányból támadás az Avar Birodalom maradékát.

A Fuldai Évkönyv szerint ugyanebben az évben Theodorus kapkán, népével a korábbi ellenség, Nagy Károly oltalmát kérte. Aachenbe utazott, ahol tisztelettel fogadták. Aachenben a latin kereszténység szerint is megkeresztelkedett. Ajándékokkal küldték vissza és engedélyezték, hogy népével Sabaria és Carnuntum (Deutschaltenburg melletti, már elnéptelenedett település) között letelepedjen. A terület Avaria néven tagozódott be a Frank Birodalomba. Theodorus kapkán idős ember volt. Még 805-ben meghalt. Utóda Ábrahám kagán lett. Ábrahám az egyik székely tribus neve a Csiki Székely Krónika szerint.

A kapcsolat az avarok és a Frank Birodalom között azonban már kezdetben sem volt felhőtlen. A frankok megtiltották a fegyverek eladását az avaroknak. Több esetben konflikusuk támadt a szlávokkal, amelyeket a Frank Birodalmi Gyülés tárgyalt. Igaz, az avaroknak adtak igazat.

A 830-as évek elején frank őrgrófot neveztek ki a hűbéres terület élére, és azt betagolták az új szervezeti egység, az Oriens keretébe. Ez a kis Avaria tehát a 805-830-as évekig állt fenn avar előkelők igazgatása alatt, utána a frank birodalom őrgrófok vezette határvidéke volt. Bizonyos mértékig zárt avar közössége még 871-ben is létezett, ezt az itteni avar adófizetők említése igazolja. A frank birodalom 876. évi újraosztásakor az avarokat már meg sem nevezték.

Mi történhetett Avaria népével? Anonymus közlése alapján megállapítható, hogy keleti irányban kivonultak a Frank Birodalom Dunáig terjedő területéről és várták az akkor már Etelközben táboroztó magyarokat, majd azok bevonulása után csatlakoztak hozzájuk.

Anonymus azt írja, hogy „Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak.„ Bőd rév ma Szentes egyik városrésze, Kórógy ér pedig nem messze Szentestől folyik a Kurcába, az meg a Tiszába.

Az ősi, Napot és Holdat tartalmazó székely címer talán legrégebbi fennmaradt példánya Beszterce város Evangélikus templomának falán látható 1480-ból.

1. Kép: A székelyek ősi címere 1480-ból, Beszterce város (Beszterce-Naszód vármegye) evangélikus templomának falán

A székelység részére napot és ra­gyogó, növekvő holdat tartalmazó bélyegző készítéséről és használatáról Barcsay Ákos fejedelemsége idején, az 1659. május 24-e és június 25-e között Szászsebesen tartott ország­gyűlés rendelkezett, a következőképpen:

"Bizonyos négy pecsétek metszessenek az országnak négy nagyobb rendei szerént, melyéknek egyike ugy mint az erdélyi vármegyéké álljon, az ország présidensénél, avagy az erdélyi itélőmesternél. A másik mely a székelységé lészen az udvarhelyszéki főkapitánynál. Az harmadik mely a szász na­tióé a szebeni polgármesternél. A negyedik pedig mely az Erdélyhez incorporáltatott Ma­gyarország részéjé, álljon azon részben lévő itélőmesternél. (...) A pecsétek pedig ilyenek légyenek: az erdélyi vármegyéknek a pecsétre metszett insigniájok légyen egy fél sas. Környül való irása: Sigillum comitatuum Tran­sylvaniæ. A székelységnek légyen egy fél hold és nap. Környül való irása: Sigillum nationis Siculicæ. A szászságé légyen hét kolcsos város, környül való irása: Sigillum nationis Sa­xonicæ. A Magyarország Erdély­hez incorporáltatott részéjé légyen négy folyóviz s a kettős kereszt, környül való irása: Sigillum partium Hungariæ Transylvaniæ annexarum."
A bélyegzőn a latin felirat – SIGIL. NATIONIS SICULICAE, azaz a székely nemzet pecsétje – mellett magyar szöveg töredéke olvasható: LO ERDELIORSZAGÆ HA. Ennek kiegészítése a szász nemzet bélyegzőjére került. Azon a latin szöveg – SIGIL. NATIONIS SAXONICÆ – mellé került magyar felirat a következő: ROM NEMZETBOL AL. Összeol­vas­va, megfejtve: HÁROM NEMZETBŐL ÁLLÓ ERDÉLYORSZÁGÉ.
A bélyegzőt Udvarhelyszék főkirálybírája őrizte és használta a székely nemzet nevében 1865-ig. 1878-ban Kolozsvárra került /az Er­délyi Múzeum-Egyesület őrizetébe, ám a román államosítás után átkerült a kolozsvári történelmi múzeumba. 133 év után került haza Székelyudvarhelyre.

2. Kép: A székelyek pecsétje

A Nap és Hold megtalálható a Szentkorona felső részén a Pantokrátort - Krisztust, mint a Világ Urát - ábrázoló kép két oldalán is, mint hatalmi jelkép.

A Nap és a Hold imádata a hun hitvilág legfontosabb eleme.

A Xiongnu Enciklopédia szerint:

„ A kőkorszaktól kezdve a bronzkorig és a korai vaskorig a régi népek hittek a Napban és a Holdban, és imádták is ezt a két égitestet. Számos kép van a mongóliai sziklarajzokon, amelyek embereket ábrázolnak a Nappal és a Holddal. Szintén elterjedt ábrázolás a napé, a holdé és a csillagoké, sőt, ami több, szarvasé, ököré lóé és jávorszarvasé Nap fejjel vagy Nap szarvakkal (kör sok sugárral) különböző mongóliai lelőhelyeken. A mongóliai szarvasos kövek tetejére rendszerint felvésték a Napot és a Holdat. Egy Gobi-Altaji lelőhelyen különös szikarajz figura került elő: egy ember, összekapcsolva a Nappal, a Holddal és egy csillaggal. A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”.

A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.” [Encyclopaedia Xiongnu, Ulanbaatar 2015, 169–170.]

A mongóliai, egin goli  hun sírokból Napot és Holdat ábrázoló vas- és arany fejfedő díszek kerültek elő. A régészek rekonstruálása alapján az égitesteket ábrázoló jeleket – hatalmi jelképként – törzsi vagy közigazgatási vezetők varrták süvegükre.

3. Kép: Az egin goli hun sírok fejfedő díszei.

Anonymus szerint a székelyek Attila király népe voltak, ami azt jelenti, hogy korábban a hunok soknemzetiségű politikai egységéhez tartoztak, akárcsak az avarok.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a székelyek által megőrzött Nap és Hold jelképek megerősítik Anonymus közlését.

4. Kép: Nap és hold a székelydályai református templom freskóján látható ősi székely címerben

Az a tény pedig, hogy a székelyek mind Felső Eőrben, mind Székelyföldön megőrizték magyar nyelvüket annak ellenére, hogy idegen nyelvű népek vették őket körül, azt mutatja, hogy a hunok, legalábbis azok egy része magyarul beszélt.

Kálti Márk Képes Krónikája (1358) és Turóczy János Krónikája (1488) a következő szöveget tartalmazza:

„…Attila, rex hunorum, medorum, gotorum et danorum…”, azaz „… Attila, a hunok, médek, gótok és dánok királya …”

Kép: A Thuróczy Krónika egy lapja, kiemelve: Atila rex hunor:medor:gotor:danor...

Attila birodalma soknemzetiségű volt, melyben a krónikák szerint a hunok után közvetlenül a médek szerepelnek. Ez feltehetőleg azt is jelenti, hogy a birodalomban a második legerősebb szövetséges nép a méd volt. Ismert, hogy a keleti gótok a hunok szövetségesei voltak. A dánok talán a rusz varégokkal azonosíthatók. A médek szerepeltetése azonban első látásra meglepőnek tűnik.

A szibériai, közép- és kelet-ázsiai újabb régészeti felfedezések kapcsolatot mutatnak az ott élő lovas népek, a hunok, valamint Mezopotámia között, ezért alátámaszthatják a magyar krónikák hun-méd kapcsolatra utaló részeit.

Ennek számunkra azért van különleges jelentősége, mert a magyar eredetmondában, melyet Kézai Simon Magyar Krónikájában (1283) jegyzett le, Hunur mellett Mogur szerepel (akiknek leszármazottai a magyarok), ugyanakkor Média eredeti neve a különböző - későbbiekben ismertetett - források szerint Mad, vagy Madha, illetőleg Madai, melyek hangzása közel áll népünk nevéhez. Az eltérés a különböző írásmódokból is adódhat. További érdekesség, hogy a madjar (ejtsd: magyar) szó óperzsa nyelven méd szövetségként fordítható (mad=méd, jar=barát).

Média felemelkedése az i.e. VIII. században kezdődött, amikor a méd és perzsa tartományok lerázták az asszír igát és - méd vezetéssel - királyságot hoztak létre.

Alig száz évvel Média létérejötte után a méd csapatok rohama következtében esett el Ninive, Asszíria fővárosa i. e. 612-ben. Ekkor Média még a Babiloniak szövetségese volt. Babilon fénykora azonban nem tartott hosszú ideig. A médek és perzsák rövid időn belül Babilon ellen fordultak.

A Biblia elsősorban a médek Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásában játszott szerepéről közöl információkat. Ezekkel részletesebben foglalkozunk, mivel fontos ismereteket tartalmaznak a médekről, különösen harcmodorukról és a perzsákkal való kapcsolatukról.

A Biblia történeti hitelességét megerősítette az 1948-ban feltárt qumráni lelet, mely bizonyította, hogy a Biblia kétezer év óta semmit sem változott (hála a másolók elkötelezettségének). Így valószínűsíthető, hogy a qumráni lelet elrejtését megelőzően alig ötszáz évvel történt eseményekről is híven tudósít.

A Madai név már Mózes I. könyvében szerepel, mint Noé Jáfettől született unokája.

Ézsaiás próféciája szerint „mint szélvészek, délen tombolók, úgy jő a pusztából, rettenetes földről … és ímé, lovas csapat jött, páros lovagok … szálld meg Madai … elesett, elesett Babilon, s isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le.”

Babilon megszállását Jeremiás is megjövendöli a következők szerint: „Bevétetett Babilon,…Mert északról nép jön fel ellene …Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket, felindította az Úr a Médiabeli királyok lelkét, mert Babilon ellen van az ő gondolatja, hogy elveszesse azt.”

Belsazár lakomájának végét, Babilon elfoglalását Dániel könyve így írja le: „ugyanazon az éjszakán megöleték Belsazár, a Káldeusok királya. És a méd Dárius foglalá el az országot mintegy hatvankét esztendős korában.”

A médek és a perzsák viszonyát, illetőleg kapcsolatuk változását a Biblia a következőkkel érzékelteti. Dárius mondja: „Áll a szó! A médek és persák vissza nem vonható törvénye szerint.” Itt tehát még előbb szerepelnek a médek és csak utána a perzsák.

Ugyanez a fordulat Eszter könyvében, a persa Ashavérus idejében is előfordul, de már megfordítva: „Irattassék a persa-méd törvények közé, visszavonhatatlanul, …”

Ashavérus „uralkodásának harmadik évében lakomát szerze minden fejedelmének és szolgáinak: Persia és Média hatalmasai, főemberei és a tartományok fejedelmei előtte valának.” Itt is előbb van Persia, ezt követően Média.

A magyarázat a sorrend változására, hogy eredetileg a perzsák voltak a médek vazallusai, de a perzsa Czirus uralma alá vetette a médeket. A hatalomváltás még Czirus idején viszonylag vér nélkül zajlott. Czirus anyja méd volt, az utolsó méd király lánya. Czirus legyőzött apósát nem ölette meg, mélyreható belső reformokat sem hajtot végre, a méd papság és hadsereg még tovább szolgálta az új uralkodó házat. Utóda, Dárius, aki Czirus rokona volt, de nem leszármazottja,  mély közigazgatási reformokat hajtott végre, ami etnikai konfliktussal is járt. A méd nemesség északi, a papság keleti irányban hagyta el a birodalmat.

De térjünk vissza a Méd Királyságra. A Pallas Nagylexikon szerint:

„Média (ó-persa mada, a. m. középső ország), fontos ókori tartomány Belső-Ázsiában, melynek határai voltak északon a Kaspi-tó, keletre Pártusország és Hirkánia, délen Szuziána és Persis, nyugaton Assziria és Örményország. … Legnagyobb része termékeny volt, hiresek voltak lovai és déli gyümölcsei. Az árja eredetü lakosok a hagyomány szerint csak később kapták a médek nevét (amivel ellenkezik az országnak ótestamentomi neve, mely következetesen: Madai). …”

A médek korábban említett i.e. VIII. századi megerősödésében szerepet játszhatott, hogy közvetlenül a függetlenség elnyerése előtt az asszírok a méd és perzsa tartományokba telepítették át a Salamon halála után kettészakadt ókori zsidó állam északi királyságának lakóit, Izrael 10 törzsét. A függetlenségi háború sikeréből következtethető, hogy az újonnan betelepítettek összefogtak a méd és perzsa tartományok lakosaival, és együttesen léptek fel az asszír elnyomók ellen. Izrael 10 törzse a továbbiakban nem játszott önálló szerepet a történelemben. Az i.e. VIII-VI. század közötti időszakban feltehetőleg asszimilálódtak, és osztoztak a médek és perzsák sorsával. Babilon i.e. 539-ben történt. bukása után, Czrius rendeletére már csak az i.e. VII. század végén babiloni fogságba esett déli királyság, Juda lakói (Juda és Benjámin törzse) tértek vissza hazájukba a Biblia szerint.

A Pallas Nagylexikon i.e. 36-ig követi a médek történetét, majd azt írja, hogy „azóta nevét a történelem nem ismeri, s mint földrajzi fogalom is csak új-persa nyelvben (Maď) maradt fönn.”

A fentiek alapján megállapítható, hogy a médek fontos szerpet játszottak Mezopotámia történetében. Félelmetes lovas, íjász csapataik voltak, akik az ókori nagy birodalmak, Asszíria és Babilon elpusztításában részt vettek. Szerepük a perzsák i.e. V. századi hatalomátvétele után csökkent, majd kikerültek az európai történelemírók látóköréből. Eredeti nevük nem méd, hanem „mad”, illetőleg „madai” volt.

A következőkben ismertetett régészeti leletek alátámasztják a fenti megállapítást, mely szerint a méd nemesség  - nem kívánva perzsa uralom alatt élni - az i.e. V. században északi irányban elhagyta Mezopotámiát, és Közép Ázsia végtelen pusztáin keresett menedéket.

 A közép-ázsiai lovas népek, Mezopotámia valamint a hunok kapcsolata kimutatható a szidorovkai és ivolgiai (Szibéria), paziriki (Altaj), és ordoszi (Kina, Belső Mongólia) ásatások alapján.

Szidorovka az un. szargatkai kultúra területén található, mely a Turáni Alföld északi csücskében, az Irtis, Isim, Tobol és Om folyók vidékén, mintegy 180.000 km2-es területen helyezkedett el. Az első leletek az i.e. V. században, míg az utolsók az i.sz. III.-IV. században keletkeztek. A feltételezések szerint innen származnak az I. Péter cár kincse néven ismert arany tárgyak egyes darabjai.

A szargatkai kultúra kutatása rendkívül nehéz, mivel minden ezer sír közül csak egyen nem látszik, hogy kirabolták, de az utóbbiak közül is csak minden ezredik valóban érintetlen. Ezért van különös jelentősége a Szidorovkában az 1970-es években feltárt érintetlen sírleletnek.

Témánk szempontjából különös figyelmet érdemel a szargatkai kultúra mivel:

• Keletkezési ideje egybe esik a méd perzsa uralom-váltással.
• A vezető réteg egyes tudósok szerint iráni eredetű volt.
• A kultúra népe - a szidorovkai lelet tanúsága szerint - kapcsolatba került a hunokkal.
• Megszünésének ideje egybe esik a hunok nyugatra vonulásával.

A szargatkai kultúra már korábban felkeltette a magyar kutatók - Zichy István, később Ligeti Lajos, Molnár Erik - érdeklődését. Fodor István a kultúra hordozóiként a magyarokat jelölte meg. Ugyanakkor Matvejeva N.P. és V.A. Mogilnyikov iráni vezető réteg meglétére kövekeztetett.

Erdélyi István régész és Benkő Mihály történész a szargatkai kultúra és a hunok kapcsolatát elemezte. Megállapításuk szerint a szidorovkai leletek párhuzamot mutatnak az ivolgiai (Bajkálon túli), valamint az ordoszi (Belső-Mongólia) temetők hun leletanyagával. Ennek bizonyítékai például a pontos párhuzamot mutató övcsatok, melyek közül a szidorovkai és ordoszi aranyból, míg a bajkáli és észak-mongóliai övcsatok (pl.: Noin-Ula) bronzból készültek.

V.A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu (hun) birodalom bukása utáni eseményeket:

Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századokban, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentős népszaporulat a fent említett területek népeinek Nyugat felé vándorlásához vezetett. [6, 254 sk.] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szargatkai kultúra létének megszűntével kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: A szargatkai kultúra az i. sz. III század végén, vagy a IV. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált. [6, 310-311 o.].

A témánk szempontjából fontos bizonyítékokkal szolgáló másik lelőhely a Kelet-Altáj-i Pazirik. Az itt talált leletek népe és a déli, mezopotámiai - előázsiai kultúrák közötti szoros kapcsolat vitathatatlan.

A keleti Altáj itt 1600-2000 m magas, a jég és örök hó határa 2000 m. Ezért csodálatos épségben maradtak meg a nemesfém tárgyak mellett a jeges földből kiásott textil, fa és bőr leletek is. A paziriki 5. kurgánban talált textil faliszőnyeg ábrázolása pontos párhuzamot mutat a babiloni Istar kapu oroszlánjaival. Az itt talált lovak nem apró tarpánok, tehát mongol lovacskák, hanem magas (150 cm marmagasságú) un. arab mének.

Az ásatók által végzett C 14-es rádiókarbon korhatározás szerint a paziriki sírok kora i. e. V-IV. évszázad. A temetkezés kezdete tehát egybeesik a méd-perzsa hatalomváltással ugyanúgy, mint a szargatkai kultúra keletkezési ideje. Ebben az esetben is valószínűsíthető a hun kapcsolat, mivel igen erős a hasonlóság a biztosan hun Noin-Ula-i sírokkal, azonban eltérések is vannak.

Az ismertetett ásatások tudományos feldolgozása még nem fejeződött be. Az etnikai,  történeti kérdések vizsgálata még hátra van. A már eddig elért eremények is mutatják azonban, hogy ezek az ásatások nagy figyelmet érdemelnek a hunok, a médek és - ehhez kapcsolódva - a magyarok őstörténetének kutatása szempontjából.

A hun-méd kapcsolat szempontjából szükséges még egy tényező vizsgálata. Isz. 60-375-ig állt fenn a Kushan Birodalom, melyenek uralkodó népét fehér hunoknak nevezik. A birodalom kiterjedt a mai India felére, Pakisztánra, Afganisztánra, Irán keleti felére, Kina déli részére. Ebben az időben négy nagy birodalom létezett Eurázsiában: Római Birodalom, Pártus Birodalom, Kushan Birodalom és Kínai Birodalom. A Kushan Birodalom az ismétlődő gupta támadások miatt szünt meg. Ahogy ezt Indiában mondják: „Elmentek a hunok”. A hun fejedelem és népe kelet, majd észak felé távozott. Hozzájuk is csatlakozhattak méd csapatok. Több kutató véleménye szerint a fehér hunok egyesültek a fekete (északi) hunokkal és annak az - üstökösként feltűnő - támadó hadseregnek a részévé váltak, mely - Attila vezetésével - legyőzte a germánokat, majd úgy megtörte a Római Birodalom erejét, hogy az már soha nem állt helyre.

 A Közép-Ázsiában i.sz. II-III. századtól megtelepedett hunok - megfelelően Mogolnyikov előzőekben ismertetett megállapításával -valóban nagyon megszaporodtak - ami kiválthatta a hunok nyugatra távozását. Ennek, valamint a hunok félelmetes katonai erejének oka azonban valószínűleg nem a természetes szaporodás volt, hanem a fekete és fehér hunok, illetőleg az általuk vezetett szövetségek egyesülése.

Hasonlóan a méd perzsa viszony előzőekben ismertetett megváltozásához Attila i. sz. 453-ban bekövetkezett halála után a hun méd (madjar, magyar) szövetségben is történhetett vezető szerep váltás. Ezt egy közelmúltban Kazakisztánban lejegyzett legenda a következőképpen érzékelteti: volt két „testvér: Hudijar és Madijar. Hudijarnak kevés leszármazottja volt, beolvadtak a madijar ágba...”[8. 123-124.o.]. A legenda egy másik változata szerint Hudijart kettévágták, ami a kazak legendák szóhasználatában azt jelenti, részekre szakadt, majd beolvadt a magyar ágba. Ezt fejezi ki a magyar eredetmonda bevezetőben említett megállapítása is, mely szerint a hunok és magyarok utódai a magyarok.

Irodalom:

1. Fodor I. Hol készültek az I. Péter-gyűjtemény szibériai aranylemezei? In: Az Idő Rostájában III. (szerk: Andrásfalvy B. és mtsai.) Bp. 24. 145-161.
2. Erdélyi István - Benkő Mihály A szárgátkai kultúra és a hunok In: Eleink - Magyar Őstörténet 2005. IV. évf. 2. (8.) szám 5-15.
3. Molnár E. A magyar nép őstörténete. Budapest. 1953.
4. Bernsshtam A. N. Ocherk istorii gunnov. Leningrád 1951.
5. Sz. I. Rugyenko, Drevnyejsije v mire hudozsesztvennyje kovry i tkanyi (iz olegyenelyh kurganov Gornovo Altaja). Moszkva 1968.
6. Mogilnyikov V. A. Sargatszkaja kultura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chasti SSSR v skifo-sarmatskoje vremja. Moskva 1992. 292-311. (Serija Arheologija SSSR).
7. Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár (Budapest, 2001.) Ésa. 21, 1-10., Jer.51, 11., Dán. 5, 31., 6, 28.
8. Benkő Mihály: A torgaji madiarok (Budapest, 2003.)

Képek:

1. Kép: Kígyót marcangoló állatábrázolás (ordoszi motívum), Ordoszi hun arany övveret, Kina, Belső Mongólia

2. Kép: Arany övveret a szidorovkai temető 1. kurgán 2. sírjából, sárkányt marcangoló tigrisek

3. Kép: Hun överet az Ordosz-vidékéről, sárkányt marcangoló tigrisek

5. Kép: Sztyeppei aranyszarvas I. Péter szibériai aranykincséből, Ermitázs Múzeum, Szentpétervár, feltételezett lelőhely a szargatkai kultúra területe

6. Kép: Szarvas (fa) Pazirik (Altaj) 5. kurgán

7. Kép: Irán térképe a Méd (Madha) dinasztia idején (728-550 Kr. e.), Iráni Őstörténeti Tanulmányok Egyesület (CAIS  The Circle of Ancient Iranian Studies), A felirat szerint: A térkép a Méd és a második Babiloni (Káldeus) Birodalom viszonyát mutatja a nagy Nabukonodozor uralkodásának idején

8. Kép: A Méd Birodalom az i.e. VI. században.

„A zászlók bonyolult és még ma sem teljesen ismert, hosszú folyamat eredményeként alakultak ki. Az bizonyos, hogy eredetük az ősidőkre nyúlik vissza.” (Világ-Atlasz Nyíregyháza 2004.) Ez teszi alkalmassá a zászlókat őstörténeti összefüggések feltárására.

 A Világ-Atlasz 193 nemzetközileg elismert és 3 nemzetközileg el nem ismert, de függetlenként működő állam és 1 vitatott terület zászlóját ismerteti. Ezek közül a magyaron kívül mindössze egy zászló tartalmaz vízszintesen elhelyezkedő piros-fehér-zöld csíkot, Tádzsikisztán zászlója.

A Világ-Atlasz nem tartalmazza a világ legnagyobb népességű - négy ország, Törökország, Szíria, Irak és Irán északi részén, de összefüggő területen élő - kisebbségének, a cca. 36 milliós kurd nemzetnek a zászlóját. A kurd terület hajdan az ókori Méd Birodalom része volt. A kurdok magukat a médek utódainak tekintik. Az II. Világháború után rövid időre függetlenné vált, majd Irán által megszállt - a kurdok által alapított - Mahabad Köztársaság zászlaja pontos párhuzama a magyar zászlónak. A zászló közepén sugarakkal ellátott aranyszínű napkorong található.

 Mindkét esetben valószínűsíthető a történelmi kapcsolat a magyarsággal.

 Média eredeti neve a Pallas Lexikon szerint Mada, a Szentírás héber szövegének olvasata szerint pedig Madai volt. Itt meg kell említeni, hogy – tudomásom szerint - egyetlen nyelvben sem írják a „gy” hangot „g” és „y” kettősbetűvel a magyaron kívül. Ázsiában a köztörök-nyelvű, de a finnugor népeknél is a legkülönbözőbb írás ismert, úgy mint madjar, madiar, madyar. A közelmúltban Kazakisztánban és Nyugat-Szibériában felfedezett, magát magyarnak nevező törzs is így írja a nevét, de úgy ejti, ahogy mi. Ennek alapján feltételezhető, hogy a mada-nak, madainak írt név is magyar-nak hangzott. (A latin betűkkel író magyarság is sokáig kűzködött a speciális magyar hangok leírásával. A XV. századig pl. a magyar írásban sem volt „gy” betű).

A Méd Tartomány az i.e. VIII. század végén vált ki az Asszír Birodalomból és alakult meg a Méd Királyság. A Szentírás a médeket Isten Ostorának nevezi: „a seregek ura ostort emel ő ellenük...” (az asszírok ellen): i.e. 612-ben méd csapatok foglalják el Ninivét, Asszíria fővárosát. A Szentírás részletesen foglalkozik Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásával - „Parancsoltam felszentelt vitézeimnek...Pusztítsd el Madai”. Leírja félelmetes lovas-íjász hadseregüket. A Méd Királyságban az i.e. VI. század végén a hatalmat a korábbi vazallus perzsák vették át, megalakult a Perzsa Birodalom. Az Irtis és Ob folyók vidékén illetőleg az Altajban (Szargatka, Pazirik) feltárt régészeti leletek alapján feltételezhető, hogy a médek egy része - nem kívánva perzsa uralom alatt élni - ezt követően északi irányba, a Turáni Alföld végtelen síkságaira távozott.. Az i.e. III-i.sz. IV. században Közép-Ázsiában hun-méd (magyar) szövetség jött létre, mely később Nyugati irányba vándolt és megtámadta a Római Birodalmat. Ekkor újra említésre kerül az Istern Ostora kifejezés: „Attila, rex hunorum, medorum ... flagellum Dei”.

A Hun Birodalom széthullása után a hun-magyar utódnépek (avar, bolgár, kazár, magyar, tatár) a i.sz. VI-VIII. században fennálló hatalmas Türk Birodalom fennhatósága alá kerültek, majd a IX-XI. században zajlottak a magyar honfoglalás és államalapítás eseményei.

Az előzőekben említett Tadzsikisztán területe hajdan szintén a Méd Királyság része volt. A térség történelmi neve Tokarisztán. A tokárok a tadzsikok elődei voltak, egyes tudósok álláspontja szerint velük azonosítható a Pamir hegység vidékén az i.e. II. században megjelent, különböző neveken (jüecsi, kusán, heftalita, azaz fehér hun) említett nép. A tokárok egy része a türkök elől az i.sz. VI században - egyesülve a fekete hunokkal - nyugati irányba vándorolt és avar néven a Kárpát-medencében erős államot hozott létre, mely az i.sz. VI-VIII. század között állt fenn, és a VIII. század végén frank és bolgár háborukban omlott össze. Az avarok egy része a honfoglalás után feltételezhetően beolvadt a magyarokba.

 A Tadzsikisztán zászlóján látható stilizált korona és azon félkörben elhelyezkedő hét csillag a magyarok hét törzsével állítható párhuzamba. Hasonlóan a magyarhoz, a tadzsik címerben is található három halom, azonban ezek hófödte csúcsok.

További összefüggések feltárása érdekében a zászlók vizsgálatát indokolt kiterjeszteni a különböző formában megjelenő oroszlán ábrázolásokra is. A babiloni Istar kapun és az Altajban található paziriki ásatások lépegető oroszlája egymás pontos párhuzamai.

Az Esztergomi várkápolna-szentélyének falán - az 1930-as években folytatott ásatás során - találtak egy freskót, mely lépő oroszlánt ábrázol. Imre király hasított címerében, valamint II. András pecsétjén is megtalálhatók a lépő oroszlánok.

A zászlók és az oroszlánábrázolások alátámasztják a magyar krónikák és legendák állításait. Megalapozottan feltételezhető, hogy magyar nép az i.e. VI. században a méd-perzsa hatalomváltás után Mezopotámiából indult el északi irányba. Az i.e. III. században az iráni eredetű médek (magyarok) szövetséget kötöttek a hunokkal és az i.sz. IV. században velük együtt nyugatra indultak. Ezeket az eseményeket örökíti meg Hunur és Mogur legendája, melyet Kézai Simon krónikája rögzít. A jelképek térképi megjelenítése jól mutatja a magyarok illetve rokonnépek északi és déli vándorlási útját.

Végül –egy kandidátusi disszertációhoz fűzött opponensi vélemény alapján - egy adattal szeretnék hozzájárulni a magyarokkal kapcsolatba hozható színek kérdéséhez [Róna-Tas András opponensi véleménye Fodor István: A honfoglaló magyarság kultúrájának keleti gyökerei című kandidátusi értekezéséről, in: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 21-23 (1978-80), Nyíregyháza, 116-128.]. A csuvas irodalom legnagyobb alakja, K. Ivanov 1908-ban közölt egy népies balladát [Skazki i predanija íuvas. Cavas xallapesem. Simbirsk 1908], amelynek témája és részletei néprajzi gyűjtésből származhattak. A ballada rövid tartalma az, hogy hét testvér háborúba indul, a hét feleség otthon marad. A férjekért aggódó menyeknek anyósuk jósol, méghozzá kanállal, s a legfiatalabb fiú feleségének kanala vérrel lesz teli, ebből tudja meg, hogy férje halott. Elindul a csatatérre, s a szembe jövő sógoroktól érdeklődik, hel találja meg az urát.

A bátyák leírják:

„Látod ott a magas dombot
Magas dombon ház
Ott alszik öcsém
Vasderes lovával,
Lova bőre alatta
Fehér kendő arcán
Zöld buzogány kezében"

A többi testvér ugyanezt a szöveget mondja, de mindegyik valamit még hozzátesz, ezek a következők:

„nyerge a feje alatt", „Lándzsája a lába végénél" stb. Végül az asszony megtalálja a férjét, jön a siratás, a temetést stb.

Itt most szempontunkból az az érdekes, hogy az eddig elsősorban a magyarság török eredetű szavai kapcsán ismert csuvasok között a századfordulón részleges lovastemetkezés, az arcot borító lepel, a piros-fehér-zöld szín és a hetes szám szerepeltetése együtt található. Én nagyobb összehasonlító anyag nélkül most óvakodnék messzemenő következtetések levonásától, csak azt kívánom jelezni, hogy a régészek, nyelvészek, néprajzkutatók közös munkája számára még sok új adat várható.

Aki olvasott már könyveket a magyar őstörténetről, az tudja, mennyi benne a fehér folt. Aki figyelemmel kíséri az eredetünkkel kapcsolatos áltudományos irodalom egyre agresszívebb támadását, az gyanakvással tekint a vadonatújnak nevezett felfedezésekre. Nem könnyű ilyen körülmények között úttörő szerepre vállalkozni. Mégis vannak olyan emberek, akik nem félnek a nehézségektől.

Ül előttem Benkő Mihály, ez a mozgékony, zömök, fáradhatatlan ember és mesél. Az 1940-ben született tudós utazó az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett történész diplomát. Gyermekkora óta érdekli őt a Kelet - mondja. 1983-ban jutott el először az akkori Szovjetunióba, Szamarkand és Bokhara városába. Az forgott a fejében, hogy meg kellene ismételnie példaképe, a "sánta dervis" vagyis Vámbéry Ármin útját. Ez nem sikerült neki, ám 1988 és 2002 között tizennégy alkalommal járt Ázsiában. A magyar őstörténet néprajzi-történeti-régészeti párhuzamait, a keleti magyar néptöredékek emlékeit kutatta. Szerencsére Benkő Mihály támogatókra is talált. Egyebek között a TIMP könyvkiadóra, amely ez idáig három könyvét jelentette meg.

Benkő Mihály nagyon komolyan veszi azt, amit csinál. Ezért könyvét kiváló tudósokkal lektoráltatta, Harmatta Jánossal és Ecsedy Ildikóval. Egyébként is, a kazakisztáni madiarok felkutatására a nagy tekintélyű régész, Erdélyi István biztatta, aki a könyvéhez előszót is írt. Ebben Erdélyi professzor feleleveníti Tóth Tibor emlékét. Az 1991-ben elhunyt tudós az 1960-as években Moszkvában készült akadémiai disszertációjának megvédésére. A munkához több mint háromezer antropológiai mérést végzett Baskíriában és az akkori Kazahsztánban. Itt hívták fel rá a figyelmét, hogy a 200 ezer négyzetkilométeres Torgaj nevű területen - Alma Atától vagy kétezer kilométerre északra - él a madiarok törzse. Ez a vidék a cári gyarmatosítás óta mindig tiltott volt a külföldiek számára. Tóth Tibor azonban valamilyen adminisztrációs hiba folytán eljuthatott a madiarok közé, és antropológiai méréseket végezhetett, ám egyetlen fényképet sem készíthetett, így perdöntő tárgyi bizonyítékok nélkül volt kénytelen hazatérni. Mivel terve, hogy újabb expedíciót indít, amelyben néprajzos, nyelvész és régész is részt vett volna, a szovjet hatóságok ellenállása miatt nem valósulhatott meg, eredményeit az értetlenség és a közöny szinte semmissé tette. Benkő Mihály azt mondja, hogy Tóth Tibor illegális kutatóútja miatt Moszkvában gyanús személy volt, idehaza pedig úgy tekintettek rá, mint moszkovitára, így azután kudarcos, megkeseredett emberként halt meg.

1. Kép: Dr. Tóth Tibor antropológus

Ma már szerencsére mások a körülmények. Benkő azt meséli, hogy valahányszor kazak tudósokkal találkozott, mindig ösztönözték őt, hogy látogasson el a torgaji madiarokhoz. Ez az utazás szabadsága ellenére sem egyszerű dolog. A nagyobb kazak városoktól óriási messzeségben lévő Torgaj éghajlata rendkívül mostoha. Nyáron 40 fokos meleg van, s mivel a terület mocsaras, hihetetlen mennyiségű a szúnyog. Télen viszont 40 fokos a hideg. A két időszak között kell odautazni, amikor még nem kezdődik el az esőzés, és autóval járhatóak a földutak. Benkő Mihálynak szerencséje volt. Tavaly őszi kazakisztáni utazása alkalmával sikerült kifognia a kutatásra leginkább alkalmas időjárást. Ámde ez sem elég. További szerencsére is szükség van. Amint a kutató mondja, Keleten csak azt lehet megismerni, amit megmutatnak. Tehát nem a kutató személye a legfontosabb, hanem a kísérőé, aki képes felkelteni a bizalmat a kutató iránt. A torgaji madiarok még jól emlékeznek Tóth Tibor antropológiai méréseire. Azok nagy félelmet keltettek bennük, mert azt hitték, ki akarják őket telepíteni, ahhoz kell ez a hókuszpókusz. A Szovjetunióban kazaknak lenni sem volt könnyű, hát még kazakisztáni madiarnak. Egyébként is a torgaji területet már a cári időben is veszett farkasok földjének tekintették. Általában innen indult el a kazakok függetlenségi mozgalma. Így történt ez az első világháború idején, 1916-ban is, amikor kazakokat akartak hátországi szolgálatra toborozni. A mozgalom eredményeképp az 1917-es forradalom után, a polgárháború idején a Torgaj-vidéken független fejedelemség jött létre. A mozgalom egyik vezetője az 1885-ben született madiar, Mirzsakip Dulat Ulü költő, irodalmár, matematikus és újságíró volt. Írásait gyakran Madiar álnévvel jelentette meg. Bár az általa írt matematika tankönyvet a mai napig használják, 1930-ban a fehér-tengeri csatornaépítésre száműzték, ahol 1935-ben meghalt. Sztálin pedig a madiarokat miatta népellenségnek nyilvánította. A népvezér maradványait 1993-ban helyezték el Torgajban egy mauzóleumban.

2. Kép: Torgaj-kapu: Mirzsakip Dulatov, "a Magyar" mauzóleuma. Foto: Benkő Mihály

Benkő Mihálynak tehát valami nagy-nagy bizalmat kellett keltenie maga iránt ahhoz, hogy megnyíljanak előtte azoknak a madiaroknak az utódai, akik az 1843-as cári statisztikák szerint még 348 jurtát töltöttek meg. Szerencsére olyan kísérője volt, aki segített legyőzni a kezdeti erős fenntartásokat. Az is hozzájárulhatott a sikerhez, hogy keleti módra rótta le tiszteletét Dulat Ulü mauzóleumában a magyar nép nevében. Így történt meg Benkő Mihállyal az, ami idegennel szinte soha: elvitték a madiar temetőhöz. Maga a közösség idős vezetője – az akszakal – mutatta meg neki a legérdekesebb sírokat, amelyek közül kilencnek a sírkövét fényképezte le. Ezeken olvasható az, hogy az ott eltemetettek a madiar törzshöz tartoztak. Továbbá a madiarok – akik ugyanúgy ejtik nevüket, mint mi a magyar szót – a kezdeti ódzkodást feladva hirtelen emlékezni kezdtek olyan legendákra, amelyekről korábban tudni sem akartak. Ezek tükörlegendái a magyar Hunor és Magor legendának. És végül: a legendákkal együtt Benkő Mihály hozzájutott két madiar leszármazási táblázathoz – sezsiréhez –, amelynek a továbbadásáért a szovjet időkben börtön járt.

3. Kép: Madiar feliratú sírkő a szagai magyar temetőből, Kazahsztán, Torgaj-medence. Foto: Benkő Mihály

Egy expedíción ennyi eredmény nem kevés. Benkő azonban nem nyugszik. Az idén újra járt Kazakisztánban és Oroszországban, ahol az Omszk környéki kazakok között végzett gyűjtőmunkát. Amint mondja, az ő célja nem a magyar őstörténet átírása, hanem azoknak a magyar néptöredékeknek a huszonnegyedik órában való felkutatása, amelyek a Dzsingisz kán utáni időkben fennmaradtak, ide-oda vándoroltak, más népekbe beolvadtak, de máig megőriztek valamennyit ősi azonosságtudatukból. Dehogy akarom én kimutatni, hogy a suméroktól származunk, neveti el magát. A kazakok haragudnának meg rám a legjobban. Hiszen mostanában éppen azt akarják bebizonyítani, hogy ők származnak a suméroktól.

Cornides Dániel (1732-1787) a göttingeni akadémián 1785-ben latinul székfoglaló előadást olvasott fel a régi magyarok vallásáról, melynek magyarra fordított szövege a közelmúltban jelent meg. [Eleink Magyar Őstörténet folyóirat 2010. évi 3. szám]. Cornides Dániel legfontosabb megállapításait az alábbiakban foglaljuk össze, majd ezzel összefüggésben ismertetjük Isten szavunk eredetét.

Theophülaktos Historia című műve szerint: "A turkok (értsd: magyarok)… szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette. Neki lovakat, ökröket, juhokat áldoznak, és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége. [Uo.]"

Joggal hihetjük, hogy a magyarok áldozataikhoz fehér lovakat használtak. Fehér lovakat áldoztak már a PERZSÁK is, miként az Hérodotosz, Sztrabón és Ovídius tanúsítják. A fehér lovat más népek is előnyben részesítették. A DÁNOKNÁL is a fehér lovak voltak a legértékesebbek, ami Saxo Grammaticus könyvéből kitűnik. [Uo.]

A Legfőbb Isten jelképének az égi örök tüzet, a NAPOT tartották - hasonlóan a perzsákhoz.

1. Kép: A Nap az ősi székely címeren 1480-ból, a besztercei evangélikus templom falán

"… a perzsák az egyistenben valamiféle háromságot véltek felfedezni…(Jacobus Thomasius: De Persarum Platonicorumque a De origine et progressu idolatriae)… Ez is átkerülhetett a magyarok vallásába, mivel amikor segítségért folyamodtak, háromszor kiáltották: Isten! Isten! Isten!. [Uo.]"

A régi magyarok vallási szertartásaikat is perzsa módra hajtották végre, magas hegyek tetején, szabad ég alatt mutattak be áldozatokat. A magyarok is ugyanezt tették, miként Anonymus 16. fejezetében áll. [Uo.]

Solinus ezt írja a szkítákról művének XX. fejezetében: "Úgy kötnek szövetséget, hogy kölcsönösen isznak egymás véréből. Ez a szokás nemcsak náluk, hanem a MÉDEKNÉL is megfigyelhető.[Uo.]" Ezt a vérszerződési ritust alkalmazták a magyarok is, amikor békét vagy egyéb megállapodásokat kötöttek. Mivel pedig azok semmiféle teremtett dolgot Istennek kijáró tiszteletben nem részesítettek, fel kell tennünk, hogy esküt senki másnak, csakis a Legfőbb Istennek tettek. [Uo.]

ISTEN SZAVUNK EREDETE

Isten szavunk "egészben véve egyezik a PERZSA jisdan szóval, melynek jelentése ISTEN. Mások szerint a CHALDEAI (káldeus, babiloni) esta-ból származik, mely TÜZ-et jelent, s megegyezik az örök tüzet jelentő görög észtia (latin vesta) v. isztia névvel " [Uo.] Rédei Károly az „Isten szavunk eredete” [Magyar Nyelv XCV (1999) 1, 40-45.] című tanulmányában Isten szavunkat szintén iráni jövevényszónak tartja, a középiráni *ištān, ’tisztelt’ (tbsz) szóból származtatja.

Mindezt ki kell egészíteni azzal, hogy az Esta szó a HATTI nyelvben, az Istanu szó pedig a HETTITA nyelvben NAPISTEN-t jelent. [Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép Bp, 1996, 196. old.] Veres Péter ezt írja: „az indoeurópai hettitában a szóban forgó isten szóátvétel az adigével (cserkesz-kabard) és abházzal nyelvrokon hattiből került át, ahol Es-tan ('Nap-isten') formában őrződött meg a vas feltalálóinak nevét meg­őrző hatti feliratokban. E feliratok első megfejtője Mészáros Gyula (1883-1957) volt századunk harmincas éveiben." [Veres Péter: A honfoglaló magyarok életmódjának kérdései, 1997, 120. old.]

"…A SZARVAS … az évenként elhullajtott agancsa miatt az újjászületést, az örök körforgást jelképezi. Az ősidőkben a NAP, majd később Krisztus szimbóluma. A fényes égitest minden kultúrában a világosságot, a világosság pedig a jót jelenti. …" – [Jankovics Marcell: A szarvas könyve, Budapest, 2004.]

2. Kép: Szarvasos kő Nyugat-Mongóliából.

A keresztény kultúrájú országok nemzeti jelképrendszerében gyakori a KERESZT ábrázolása (pl. Svéd, Norvég zászló), ugyanakkor a NAGY SZTYEPPE népeinek nemzeti szimbólumrenszerében kiemelt szerepet kap a NAP (pl. Mongólia, Kirgiszisztán, Kazaksztán, Tadzsikisztán). A nap ábrázolása - több esetben a holddal együtt - megtalálható a történelmi Magyar Királyság egy tartományának (Szlavónia) több vármegyéjének (Háromszék, Hont, Túrócz), városának (Szombathely), népcsoportjának (székelyek), nemeseinek címereiben, és magán a Szentkoronán is.

A ISTEN SZAVUNK, valamint A NAP és A SZARVAS, MINT ISTEN JELKÉPE A NAGY SZTYEPPE NÉPEINEK ŐSVALLÁSÁRA UTAL, melynek gyökerei az ókori Médiába és Perzsiába nyúlnak vissza.

Média felemelkedése a Kr. e. VIII. század végén kezdődött, amikor a méd tartomány lerázta az asszír igát és létrejött a hatalmas Méd Királyság. Ezt közvetlenül megelőzte a korábban egységes, majd Salamon halála után kettészakadt Izrael királysága északi része a lakosságnak – melyet a Biblia több néven is megnevez: úgymint Szamária, Izrael, Efraim, Északi Királyság – a médek városaiba történt áttelepítése (asszír fogság) (2 Kir. 18, 11.) Ez egyben azt is jelenti, hogy a médeknek a Kr.e. VIII. században már városaik voltak. A bibliai térképeken szerepel például Amida városa (ma Diyarbekir), melynek városfala 30 méter magas, 4 m széles és 10 km hosszú.

1. Kép: Diyarbekir madártávlatból. Forrás: http://www.saradistribution.com/great_ring_wall.htm

Alig száz évvel a Méd Királyság létrejötte után a méd csapatok rohama következtében esett el Kr. e. 612-ben Ninive, Asszíria fővárosa. Ekkor Média még a Babiloniak szövetségese volt, Babilon fénykora azonban nem tartott hosszú ideig, ugyanis a médek és perzsák rövid időn belül Babilon ellen fordultak.

 A Biblia elsősorban a médek Babilon Kr. e. 539-ben történt elfoglalásában játszott szerepéről közöl információkat. „Mint szélvészek, délen tombolók, úgy jő a pusztából, rettenetes földről. Kemény látás jelentetett meg nékem: a csalárd csal, a pusztító pusztít. Jöjj fel Élám, szálld meg Madai. … És imé, lovas csapat jött, páros lovagok és szólott és mondá: Elesett, elesett Babilon, az isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le.” (Ésa. 21, 1-2.. 9).

 A méd birodalom a Kr. e. VI. század közepén bekövetkezett hanyatlását, Perzsia felemelkedését az Akhaimenida uralkodó család hatalomra jutása hozta meg, melynek első uralkodója az apai ágon perzsa, anyai ágon méd származású Cyrus volt. Halála után, Dárius idején teljesedett be a perzsa-méd hatalomváltás. A méd nemesség és papság elhagyta Médát, előbbi elsősorban északi irányban, a Turáni alföld felé, míg a papság elsősorban keletre, az indo-szkíták irányában.

A médek és a magyarok között fennálló kapcsolatokra a következő adatok utalnak. A méd név – Bibliában szereplő – eredeti formája Madaj (Hebrew: ידמ).

Kálti Márk Képes Krónikája (1358) és Túróczy János Krónikája (1488) a következő szöveget tartalmazza: „…Attila, rex hunorum, medorum, gotorum et danorum…”, azaz „… Attila, a hunok, médek, gótok és dánok királya …” Attila birodalma soknemzetiségű volt, melyben a krónikák szerint a hunok után közvetlenül a médek szerepelnek.

A magyar eredetmondában, melyet Kézai Simon Magyar Krónikájában (1283) jegyzett le, Hunur mellett Mogur szerepel (akiknek leszármazottai a magyarok).

Kiss Bálint, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja a magyar népnév eredetét Médiára vezeti vissza. „Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Madaj és Ar összetesszük, és a középső ’a’ betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a ’dj’-t ’gy’-nek szoktuk mondani, mint ezekben a szókban is: mondja – mongya; térdje – térgye, rendje – rengye...” [Kiss Bálint: Magyar régiségek I-III., Pest 1839. I. köt. 10.]

A honfoglaló magyarokra vonatkozó archeogenetikai vizsgálatokat először az olasz Carmela Guglielmino és munkatársai végeztek. Legfontosabb megállapításuknak az tűnik, hogy a magyarok legközelebbi rokonai genetikai szempontból nem a finnugorok, és nem is a törökök, hanem az „irániak” [Romsics Ignác: A magyarok őstörténetéről, Magyar Tudomány 2014/5., http://www.matud.iif.hu/2014/05/01.htm]

A világ legnagyobb népességű – négy ország: Törökország, Szíria, Irak és Irán északi részén, de összefüggő területen élő – kisebbsége a kb. 36 milliós kurd nemzet. Kurdisztán hajdan az ókori Méd Birodalom része volt. Az II. világháború után rövid időre függetlenné vált, majd Irán által megszállt – a kurdok által alapított – Mahabad Köztársaság zászlaja pontos párhuzama a magyar zászlónak. A zászló közepén sugarakkal ellátott aranyszínű napkorong található, mely a székely címer egyik elemének a párhuzama.

 2. Kép: A kurdok zászlója

3. Kép: A székelyek ősi címere 1480-ból

A Beszterce-i evangélikus templom portáléján látható

A médek híresek voltak a lovaikról. A honfoglaló magyarok a ma élő – Türkmenisztánban kitenyésztett, valójában méd eredetű - akhal teke fajtájú lovakhoz legnagyobb genetikai hasonlóságot mutató csúcslovakat lovagoltak [mult-kor.hu 2009. okt. 6., http://mult-kor.hu/20091006_csucslovakkal_hoditottak_a_honfoglalo_magyarok]. Ezt a lófajtát Türkmenisztánban olyan becsben tartják, hogy a címerükbe is belefoglalták.

4. Kép: Türkmenisztán címere

A Babilon ellen készülő méd csapatok bibliai leírása: „Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket…tűzzétek ki a zászlót az országban, fújjátok meg a trombitát,…hozzátok ki a lovakat, mint rettenetes sáskasereget…” [Jer. 51, 11., 27.] megfelel a kalandozások kora csapatainak leírásához: „védj meg minket a magyarok nyilaitól” [Muratori, Ludovico Antonio: Antiquitates Italicae medii aevi. Tomus primus, 1738. 21–22.]

Egy – ugyancsak a hajdani Méd Birodalom területén található - állam, Tadzsikisztán hivatalos zászlója is piros-fehér-zöld sávokat tartalmaz és a tadzsik címerben is megtalálható a nap. A Kárpát-medence X. századi antropológiai leletanyagának megoszlásával összefüggésben ezt írja Fóthi Erzsébet, az MTM Embertani tárának munkatársa a tadzsikokkal összefüggésbe hozható pamíri típusról:

„…Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben…."

5. Kép: Tadzsikisztán zászlaja

A Pamír térségében volt a hajdani, a mai India felét meghódító Hephtalita (görögül hephta = hét) Birodalom központja.

 A magyar krónikákban és címerben szereplő hetes szám – hetumoger név, hét vezér (Anonymus), hét vágás - megtalálható Türkmenisztán címerében és Tadzsikisztán zászlajában is. Előbbinél hét gyapotvirág, utóbbinál a korona feletti félkör hét csillaga.

A nepmesekben van heted het orszag,hétfejű sárkány, Brasso mellett Hetfalu,csango-magyar telepules volt,ma vegyes,Segesvar mellett;Hetur nevu telepules,stb.

Figyelemre méltó, hogy a Pamír térségében – a Tadzsikisztánnal határos Kirgizisztánban folytatott kutatás szerint – gyakori a „magyar” szó személy-, földrajzi- és etnikai névként is. [Konkobajev, Kadyraly 2013]

A méd-tadzsik/szkíta-hun-avar-magyar kapcsolatot a nemzeti színek párhuzamain és az antropológiai adatokon kívül régészeti leletek is alátámasztják. A honfoglalás kori vezető réteg temetkezési szokásaira jellemző - selyem vagy bőr szemfedőre varrt, aranyból, vagy ezüstből készült – szem és szájlemezek, halotti maszkok megtalálhatók az előkelő lovas nomádok sírjaiban Kelet-Turkesztántól, Belső-Ázsiától és a pamíri térségtől kezdve Szibérián keresztül az Urál-vidékig, Ukrajnáig és a Kárpát medencéig. [Benkő Mihály: Halotti maszk és sírobulus, in: Antik Tanulmányok 1987-88. évi 2. szám, 169-200; Benkő Mihály, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír, in: Antik Tanulmányok LVII (2003), 111–125; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples in the migration period (1st Millenium A. D. Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, Tomus XLVI. 118-131].

6. Kép: Szemlemezek Forrás: Benkő Mihály 1987-88.

7. Kép: Szem- és szájlemezek – Rakamaz. Forrás: Ősi halotti maszkok. A honfoglaló magyarság keleti eredetű halottas szokása. Magyar Nemzeti Múzeum, kiállítási katalógus. Budapest. 2013., 44. kép

8. Kép: Selyem, ill. bőr alapra helyezett nemesfém halotti maszkok, szem- és szájlemezek Eurázsiában a népvándorlás korában. Forrás: Benkő Mihály 1992-93

Felmerül a kérdés, hol kerülhettek a médek kapcsolatba az un. finnugor népekkel, majd a hunokkal. A több tudós által a magyarok őshazájának tekintett nyugat-szibériai, Irtis, Isim, Tobol vidéki ún. szargatkai kultúra a Kr. e. V-III. század között állt fenn. Keletkezésének időpontja összefüggésbe hozható a Méd Birodalom bukásával, vagyis a médek egy része ekkor északra vándorolt. Az Kr. e. III. század után a terület hun befolyás alá került. A hun főhatalom Kr. e. III. és Kr. u. III. század között állt fenn, majd a hunokkal a szargatkai kultúra népességének egy része is nyugatra vonult.

A szargatkai kultúráról a következőket írja a NYEST.hu finn-ugor portál [Zergenyei: Ősmagyarok nyugat-szibériában 2011. júl. 22.]: „…A kultúra alapjának valamiféle ősiráni népességet tartanak, amely fokozatosan hatása alá vonta a környezetében élő ugor és szamojéd népcsoportokat, ha úgy tetszik, iranizálta őket. Fölmerült az a lehetőség is, hogy a szargatkaiak a hunok etnogenezisében is szerepet játszottak...” A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a Hsziungnu Birodalom bukása utáni eseményeket (Mogilnyikov, V. A.: Szargatszkaja kultúra, in: Sztyepnaja polosza Aziatszkoj csasztyi SzSzSzR v szkifo-szarmatszkoje vremja. Moszkva, 1992. 274–311): „…Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századokban, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté…”

 A jelentős népességnövekedés a fent említett területek népeinek Nyugat felé vándorlásához vezetett. Kapcsolódóan a fentiekhez, a szargatkai kultúra megszűntével kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: „A szárgátkai kultúra az i. sz. III század végén, vagy a IV. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált.” V. A. Mogilnyikov ezen utóbbi feltételezésének alapja a magyarok ugor nyelve, valamint az, hogy a szargatkai kultúrát a kultúrával foglalkozó kutatók többsége ugornak véli. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a XIX. század végén. Szerinte „ugorok bőségesen voltak Attila seregében”.

***

A méd-magyar kapcsolatot nyelvészeti és embertani adatok is alátámasztják.

A perzsa, kurd és afgán nyelvet az indo-európai nyelvcsalád iráni ágába sorolják. Ugyanakkor az iráni nyelv több olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek a többi indo-európai nyelvben nem, ugyanakkor a magyar nyelvben megtalálhatók.

Mindenekelőtt a mély „a” hangot említem meg. A hangok a nyelvek legtartósabb elemei. Sok esetben megfigyelhető, hogy személyek vagy népek nyelvcsere esetén is megőrzik a korábbi nyelvben használt hangokat. A külföldiek számára az esetek többségében például a mély „a” hang megtanulása nagy nehézségbe ütközik, ehelyett „á” hangot ejtenek.

Az iráni nyelv – szemben a többi indoeurópai nyelvvel és hasonlóan a magyar nyelvhez – agglitunatív (toldalékoló) és nincsenek benne nemek.

A szkíto-szarmata korból (ie. 7-1. század) és az azt követő népvándorlás korából (isz. 1-8. század) származhatnak a magyar nyelvben található ősi iráni szavak. Ezek közel sem teljes listája a következő: ezer, kard, nemez, tej, tíz, száz, vám, vásár, vár (főnévként), asszony, híd, úr, kéj, arany, ló, nyereg, és fék. [Péli Péter: Terrorizmus vagy szőnyegszövés? Mi jut eszünkbe az iráni nyelvekről? In: NYEST nyelvészeti portál, 2010. május 4.]

Dr. Tóth Tibor antropológus több cikkben is foglalkozott a magyarság etnogenezisének problémájával.

Egy 1965-ben megjelent cikkének végén, összegzésként megállapítja: „…a honfoglaló magyarság embertani kialakulásának folyamata eltérő az Urál melléki ugor csoportokétól és kronológiailag a folyamat már a szarmata korban elkezdődött, regionálisan pedig nem az Urál-, hanem az Észak-Káspi melléken ment végbe….” [Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája. In: Anthropologiai Közlemények, IX. évf. (1965) 4. sz., pp. 139-149.]

1969-ben külön cikkben foglalkozik a honfoglaló magyarság genezisének szarmatakori időszakával. Ebben a következőket állapítja meg: „…a honfoglaló magyarság elődeinek, vagyis az ősmagyaroknak antropológiai arculata (aspektusa) eltér a Káma-Bjelaja mentén élt népvándorláskori etnikai csoportokétól, és a morfogenezis areálja az Észak-Káspi mellékére körvonalazódik …. Ezenkívül az összehasonlításokból megállapítható az is, hogy az ősmagyarok antropológiai arculata kialakulásának folyamata az Alsó-Volga és a Mugodzsár közötti térségben már az időszámításunk előtti 1. évezredben elkezdődött…” [Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. In: MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85-95.]

Dr. Tóth Tibor megállapításai szélekörű terepkutatáson alapszanak. Az 1960-as években több, mint háromezer mérést végzett sokkötetes, máig kiadatlan akadémiai doktori disszertációjához az akkori Szovjetúnió több tagköztársaságában, így Baskíriában, Kazahsztánban és Üzbegisztánban is. Nevéhez fűződik a magyarságkutatás 20. századi legjelentősebb eredménye is. Terepkutatása során – Julianus barát 1236-os útja után – ő találkozott először Közép-Ázsiában olyan személyekkel, akik a magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják.

Dr. Tóth Tibor naplófeljegyzései szerint - anélkül, hogy ismerte volna a médeknek a Bibliában fennmaradt önelnevezését – a magyar szót a mad/méd szóból vezette le és ugyanerre az eredményre jutott a nemzetközileg ismert orosz tudós Gumiljev is. Dr. Tóth Tibor 1965. május 13-án a következőket jegyezte be naplójába:

„Az elmúlt napokban, még Alma Atában, a „magyar” elemzésekor eszembe villant a mad méd (=Média) összefüggés lehetősége…Így ma szinte megdöbbentő volt, amikor ezt a szóbontást leírtam Gumiljovnak (mad-iar) azonnal a méd szót említette…”

9. Kép: Részlet dr. Tóth Tibor naplójából.

Irodalom

Bartha A.: A magyar nép őstörténete. Budapest, 1988.
Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus, in: Antik Tanulmányok 1987-88. évi 2. szám, 169-200.
Benkő Mihály, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír, in: Antik Tanulmányok LVII (2003), 111–125
Benkő, Mihály: Burial masks of mounted Nomadic peoples in the migration period (1st Millenium A. D. Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, Tomus XLVI. (1992/93.) 118-131.
Bernshtam, A.N.: Ocherk istorii gunnov. Leningrad 1951.
Chernyecov, V.N.: Drevnaja istorija Srednego Priob’ja. Moszkva 1953.
Erdélyi István – Benkő Mihály: A szárgátkai kultúra és a hunok. Eleink 2005. 4 (2): 5-17.
Fodor I.: Hol készültek az I. Péter-gyűjtemény szibériai aranylemezei? In: Az idő rostájában III. (szerk.: Andrásfalvy B. és mtsai) Bp. 2004. 145-161.
Fóthi E. 2006. A Kárpát-medence X. századi antropológiai leletanyagának megoszlása. – In: Sziget A. (szerk.) A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület Jubileumi Konferenciája, 47-58.
Konkobajev, Kadyraly: Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben, in: Eleink XII/2 (30) 2013, 40-43
Koryakova, L. – Epimakhov, A. V.: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Ages. Cambridge World Archaeology. Cambridge, 2007.
Makkay János, Szarvasok, lovak, szemfedők, üstök és tálak. Indoiráni sajátosságok a finnugor és magyar régiségben, és keletkezésük kérdései. Budapest, 2007.
Matvejeva, N.P.: Sargatskaja kul’tura na Srednem Tobol’e. Novoszibirszk 1993.
Matvejeva, N.P.: Kraj v rannem zheleznom veke. In: Istorija Kurganskoj oblasti. Kurgan 1995.
Mogil’nyikov, V.A.: K sostojanii voprosa. In: Etnicheskie processi. Izhevsk 1983.
Mogil’nyikov, V. A.: Sargatskaja kul’tura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chast’i SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. Moskva 1992. 292 – 311. (Serija Arheologija SSSR).
Molnár E.: A magyar nép őstörténete. Budapest. 1953.
Napolskikh, V.V.: Vvedenyije v istoricheskuju uralistiku. Izhevsk, 1997. (A korábbanGöttingában tartott előadássorozatának átszerkesztett szövege. A kérdés szakirodalmaegyébként  óriási és az nagyrészt a magyarországi könyvtárakban hiányzik,  a magas nemzetközi kölcsönzési költségek miatt ez év márciusa óta már gyakorlatilagbehozhatatlan. A legteljesebb vonatkozó bibliográfia megtalálható a Botalov, Sz. G. és Ivanova, I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfiában: Drevnaja istorija Juznogo Zaural’ja I-II. Cseljabinszk 2000) Omszk – Drevnie sokrovishcha Szibiri. Omszk 1988.
Péli Péter: Terrorizmus vagy szőnyegszövés? Mi jut eszünkbe az iráni nyelvekről? In: NYEST nyelvészeti portál, 2010. május 4.
Szent Biblia, fordította Károli Gáspár (Budapest, 2001.) Ésa 21, 1-10.
Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája.In: Anthropologiai Közlemények, IX. évf. (1965) 4. sz., pp. 139-149.
Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. In: MTA Filozófiai
Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. In: MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85-95.
Vasziljev, V. I.: K etnicheskoj kharakteristike naselenyija. In: Kul’turnije i hozjaistvennije tradicii. Novosibirsk 1989. (Botalov – Ivanova nyomán).
Vámbéry Ármin: A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1898.

Kapcsolódó cikk

A MAGYAR NÉPNÉV

https://julianusbaratai.blog.hu/2019/03/13/a_magyar_nepnev

Thuróczy krónika: "Atila filius bendekucz: ... dei gratia rex hunor: medor: gothor: danor ..."