Magyar őstörténet

Julianus barátai

Julianus barátai

KAUKÁZUSI MAGYAROK A 6-8. SZÁZADBAN

2020. november 28. - Benkő István

kazbek-hegy.jpg 

A Kaukázus több ezer méter magas hegyvonulatai (legmagasabb pontja az Elbrusz, 5642 m) természetes védelmi vonalat jelentenek az északi és déli népek között. Hosszú ideig az északi lovas népek vezettek hadjáratokat átkelve a Kaukázuson az attól délre található méd, perzsa, majd hellenisztikus civilizációk ellen, de később megfordult a kocka, és a hegyvonulat a délről támadó muzulmán (arab, mongol, oszmán török) hadak ellen nyújtott védelmet Európának. Az átjáróknak ezért kiemelkedő stratégiai jelentősége van. A két legfontosabb átjáró a Kaukázus és a Kaszpi tenger között húzódó keskeny, de annál nagyobb jelentőségű Derbent-szoros, és a Kaukázus közepén található Dariel hágó (Alán szoros). Ezek az átjárók a történelem során többek között perzsa, alán, hun, kazár, arab, mongol, oszmán-török és utoljára – a mai napig – orosz fennhatóság alatt álltak és állnak.

Valamikor a 11-12. században született egy krónika, amely a Derbenti szoros történetét tárgyalja. A terület nevéről a munka a Derbendnáme címet kapta. A számos különböző kéziratban törökül és perzsául is fennmaradt mű magyar vonatkozású részeinek elemzése eddig nem készült el. A munka egyik fejezete szerint Hoszrau Anúsírván szászánida perzsa király (531-579) a turániak ellen számos erődített várost építtetett, köztük Ulu (’Nagy’ Madzsart és Kicsi (’Kis’) Madzsart. A leírás ugyan földrajzi fogódzókat nem nyújt, de a felsorolás ismert települései Derbent városától északra, a Kaukázus keleti oldalán helyezkedtek el, a mai Dagesztánban. (Sudár Balázs, szerk.: Magyarok a honfoglalás korában, Budapest, 2015, 157). (A két város nem tévesztendő össze a 14. században a Kuma folyó mellett adatolt al-Madzsar várossal, melyet Ibn Battuta arab utazó 1333-ban látogatott meg, és amelyet Timur Lenk pusztított el 1396-ban.) A Derbent-kaputól délre található határvidékre Perzsiából telepítettek határőr népességet. Ennek a területnek a neve a középkorban kaukázusi Albánia volt, mely területileg nagyjából a mai Azerbajdzsánnak felel meg. A kapu északi felén ütközőállamként egy Hun Ország jött létre Varacan fővárossal, mely nagyjából a mai Dagesztánnak felel meg. A Madzsar elnevezésű erődvárosok és az ugyanott található ütközőállam, a kaukázusi Hun Ország arra utal, hogy a perzsa nagykirály a hun-szövetség magyar önelnevezésű harcosaival szövetkezett a Derbent-kapu északi előterének védelme érdekében.

hunok-orszaga.jpg 

A Derbenti erődítményrendszer ókori előzményeiről szól a Nagy Sándor legenda, mely az isz. 3. században keletkezett korábbi források - többek között a magának Nagy Sándornak és kortársainak tulajdonított levelek (az un. „levél-regény”) - felhasználásával. A regényben Nagy Sándor eléri a világ térbeli végeit, ahol nagy zajt hall. Amikor megkérdezi kísérőt, hogy mi ez, azt a választ kapja, hogy a hegycsúcsokon túl él a hunok rettenetes népe, akik át fognak kelni a hegyszoroson és elpusztítják az ezen az oldalon lévő területeket. Nagy Sándor erre „Háromezer vasmunkás kovácsot és háromezer rézműves embert hozatott; ezek rezet és vasat öntöttek össze s összegyúrták, ahogy az ember agyagot szokott csinálni; elhozták és kaput csináltak (belőle). Egyik hegytől a másik hegyig küszöböt csináltatott; tizenkét könyök volt a hossza; a hegy szikláiba verette bele, rézbe és vasba foglalta… azután a sziklákba vasszegeket csináltatott és tizenkét fokkal bíró vaskulcsot kovácsoltatott és rézlakatot forgattatott rá.” (Kmoskó Mihály: Szír írók a steppe népeiről. Szerk. Felföldi Szabolcs. Bp. 2004. 72–81.). Ezért hívják a Derbent kapu erődítményrendszerét Nagy Sándor kaukázusi kapujának is.

A Nagy Sándor kaukázusi kapujával összefüggésben a hunok és magyarok kapcsolatára utal Rubruk francia dominikánus szerzetes 1255. évi útijelentése, melyben „Isidorus azt mondja” bevezetés után a következőket írja: „…a hunok, akiket később magyaroknak neveztek … fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [KATONA 1981, 95-100] Isidorus valójában – forrásmegjelölés nélkül, és nem szó szerint - Hieronymust (347-420.) idézte, aki a hunok 395. évi - a Kaukázuson keresztül - indított hadjáratáról írt 77. számú levelében megemlíti a hunok korábbi hadjáratát is: „… Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. ...” [HORVÁTH 2013] Hieronymus közlése korrekcióra szorul. Hérodotosz szkítákról beszél és a Kaukázustól délre lévő területek megszállásának időtartamát 28 évben (i. e. 653-625 között) határozza meg, méghozzá nem Dárius, hanem  Khsathrita-Phraortés (Uvakhsatra) méd király idejében. [HÉRODOTOSZ 2007.] Ebből láthatjuk, hogy a középkori szerzők, Rubruk, Isidorus és Hieronymus evidenciának tekintette a szkíta-hun-magyar continuitást.

Kaukázusi Albánia a 6. században perzsa politikai befolyási övezethez tartozott, ugyanakkor vallási szempontból a tőle nyugatra található keresztény Örményországhoz kapcsolódott. Az ország keresztény hitre térítése fokozatosan, több lépcsőben zajlott le. A párthus eredetű Arsakuni-dinasztiából származó Urnayr, a kaukázusi Albánia királya vagy fejedelme 314-ben Örményországba látogatott, ahol őt Világosító Szent Gergely (287-325) az örmények apostola személyesen keresztelte meg. Az egyház megszilárdulásában ifjabb Szent Grigoris püspök (331-339) játszott kulcsszerepet, aki Világosító Szent Gergely unokája volt, és egyúttal ő lett az ország első pátriákája, más néven katholikosza is. Őt a hagyomány és a krónika szerint nagyapja szentelte fel a kaukázusi Albánia püspökének. A püspök, illetőleg katholikosz-szentelés eme hagyománya egészen 590-ig maradt érvényben: kaukázusi Albánia egyházfőjét az örmények katholikosza szentelte fel. Az 5. században történtek törekvések a szászánida uralkodóház részéről, hogy a kaukázusi albánok, örmények, grúzok tagadják meg keresztény hitüket és térjenek át a zoroasztriánus vallásra, ámde ez a törekvésük sikertelen maradt.

kaukazusi-albania.jpg

A 602-628 közötti perzsa-bizánci háború megroppantotta a Szászánida Perzsa Birodalmat, mely 643-681 között szinte ellenállás nélkül lett az akkor már a fél világot meghódító Arab Kalifátus (kalifa=utód, Mohamed utódja) martalékává. Ezzel egyidejűleg Kaukázusi Albánia is a kalifátus uralma alá került. Az arab hódítók meghagyták illetve megerősítették a korábbi tartományúri intézményt. A 7. század végétől kezdve kaukázusi Albánia az első arab-kazár háború egyik legfontosabb hadszíntere lett. Ebben a háborúban a kazárok oldalán a kaukázusi hunok is résztvettek. Erre az időre esik a Hunok Országának evangélizációja. A két tűz közé került Kaukázusi Albánia uralkodójának, Varaz Trdat fejedelemnek a célja az országát pusztító hunok megbékítése volt. Ezért küldött egy főpapot, Izrael püspököt missziós céllal a Hunok Országába. A püspök és kísérete 681 karácsonyán indúlt útnak. A Derbenti-szoroson keresztül jutottak el a hunok székvárosába, Varacanba. Ott szívélyesen fogadták őket, és a püspök a hunok fejedelme, Alp-Ilut’wer és kísérete elé járulhatott. A fejedelemről a krónikás megjegyzi, hogy nagy harcos hírében állt, ereje az Olümposz hegy görög héroszaihoz volt hasonlatos. Az evangélizáció sikeres volt, a hunok fejedelme kérte a püspököt, hogy maradjon országában és legyen az egyház feje. A püspök erre azt válaszolta, hogy ha a hunok fejedelme az örmény apostoli egyháztól megkapja a jóváhagyást, akkor elvállalja a hunok egyházának vezetését. A hunok fejedelme ezután az örmény apostoli egyház fejéhez fordult, aki viszont kaukázusi Albánia katholikoszához utalta az ügyet. Izrael püspök további sorsáról nem tudunk. A kaukázusi keresztény magyarokról a 14. században is szólnak a források, melyekre az alábbiakban és a függelékben részletesen kitérünk.

718-ban az arabok sikertelenül ostromolták Bizánc fővárosát, Konstantinápolyt. Ebben az időben az alánok és a kazárok a bizánciak szövetségesei voltak. Konstantinápoly sikertelen ostroma után az arabok figyelme a Kaukázus felé fordult. Hatalmas katonai erő mozgósításával megkezdődött a második arab-kazár háború. 716-ban a hunok (magyarok) a kazárok segítségét kérték a Derbent-szoros védelméhez, 722-ben - a Derbendnáme szerint a két – Madzsar erődváros a kazárok szövetségese volt. 728-ban a Derbent-kapu elesett. Az ekkor „Dagesztán” (Hunok Országa) védelmében elesett 40 hőst máig szentként tisztelik, emlékművüknél évente gyertyát gyújtanak. A hősök nemzetiségére utalhat a törökség körében 19. században adatolt „negyven madzsar” kifejezés. A Derbent-kapu elfoglalása után az arabok szétverték a kazár hadsereget, a kazár kán a békekötés érdekében átmenetileg áttért a muszlim hitre. Később az arab kazár ellenségeskedés újra fellángolt. Végül a kazár-arab frontvonal a Kaukázus vonalánál megszilárdult.

kalifatus-750-jav1.jpg 

Ebben az időben a szabírnak is nevezett kaukázusi hunok/magyarok egy része az arab támadások miatt észak felé húzódott, egyesült a Magna Hungáriából Levédiába költöző magyarokkal, majd Etelközbe és ezt követően a Kárpát-medencébe vonult. Közülük kerülhetett ki a magyar uralkodó család. A hunok/magyarok másik része helyben maradt (vagy a besenyő háború során visszatért), az ő szilárd vallásosságukat és uralkodójuk, Jeretány Árpád-házi kapcsolatát említi XXII. János pápa 1329. október 3-án írt bullája, és róluk nevezhették el az Ibn Ruszta arab utazó által 1333-ban meglátogatott Al-Madzsar várost a Kuma folyó partján. Al Madzsar város 1396-ban a Toktamis kán és Timur Leenk közötti mongol testvérháború során pusztult el.

A Kaukázus déli előterében a 8-9. században kezdetét vette a kaukázusi albán lakosság intenzív iszlamizációja. Ez a folyamat elsősorban az ország alacsonyabban fekvő vidékein erősödött fel, míg a hegyvidéki területeken, főleg a Gerogiával és Örményországgal határos tartományokban és a zárt völgyekben megmaradt a kereszténység. A mai Azerbajdzsánban ezért ma muszlim többségű lakosság él, míg Örményország, Georgia és Oszétia-Alánia megmaradt keresztény többségű ország.

750-ben az Omajjád kalifátust (kalifa=utód) felváltotta az Abasszida kalifátus. Az utóbbi kevésbé agresszív politikát folytatott. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy ekkorra már lényegében kialakultak a mai muzulmán világ körvonalai: az Arab-félsziget, Afrika északi partvidéke, Kis-Ázsia, Mezopotámia, a Közel-Kelet, É-India muzulmán terület lett. Bizánc még 700 évig keresztény ország maradt, területe az arab, majd az oszmán török támadások következtében folyamatosan zsugorodott, végül 1453-ban maga Konstantinápoly, Bizánc fővárosa is elesett hódító Mohamed oszmán-török uralkodó ostroma következtében. Konstantinápoly ettől kezdve a muzulmán hitre tért Oszmán Török Birodalom fővárosa lett.

A középkor utolsó évszázadaiban Hegyi Karabah Timur Lenk mongol hadvezér hadseregének nyári szállása, pihenőhelye volt hadjáratai idején. Timur volt az első igazi iszlám fundamentalista hadvezér, a Bajazid oszmán-török szultánnal folytatott háborúja idején a Fekete-tenger parti városok keresztény örmény lakosságát ő irtotta ki teljes alapossággal, hasonlóan ahhoz, ahogy Madzsar városát is szinte nyom nélkül eltüntette a föld színéről. Egyébként Bajazid maga nem volt iszlám fundamentalista, az ő birodalmában biztonságban éltek az örmény kereskedők. A teljesen vad gyűlölet az I. világháborús törökországi örmény holokausztra vezethető vissza.

Összegezve: A kaukázusi Karabah Köztársaság és Azerbajdzsán közötti ellenségeskedés oka egyrészt a Szovjetúnió felbomlásával Azerbajdzsánhoz került őshonos örmény kisebbség szeparációs törekvésére, másrészt a korábban keresztény kaukázusi Albánia lakosságának 6-8. században bekövetkezett iszlamizációjára és az ebből adódó muszlim-keresztény civilizácós különbségekre vezethető vissza. A Derbent kaput védő keresztény magyarok (egy része) az arab előnyomulása következtében – hősies védekezés után – a 8. század elején elhagyta a térséget, majd egyesülve a Magna Hungariából elindult néprésszel Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe vándorolt.

 

Függelék

XXII. János bullája Gyeretyánhoz, a kaukázusi magyarok fejedelméhez

A Kuma-vidéki magyarságot a pápai bullák közül elsőként IV. Ince egy (1253), IV. Sándor egy (1258), majd IV. Miklós két bullája említi meg a János előtti időkben.

A ferences zarándoktestvérek már rendszeresen látogatják hittérítő szándékkal e vidéket, sőt a XIV. század elején – a legrégibb zárdajegyzékek szerint – Magyarban/Madzsarban (ma Bugyonnovszk (Budjonovsk) a fővárosban két helyen volt kolostoruk, egy pedig az Elbrusz (Albors) hegycsúcs tövében a Nagy-Szilindzsik forrásvidékén. Ez utóbbi neve Ügyek (Szentes) volt, melyet Klaproth írt le útja során. (Adatgyűjtése során a hely cserkeszek ezeket a romokat Madzsar Unneh-nek nevezték.)

Üzbég kán idejében sem korlátozták a keresztény hittérítők munkáját, így a hívek szaporodásával Gyeretyán/Jeretján fejedelem katolikus püspökségek felállítását kérte az avignoni pápától. XXII. János épp ez idő tájt szentelt püspökké hat dominikánus szerzetest, s egyiküket legátusként küldte Magyarba a püspökség létesítésének megtárgyalására. Ő Mancasole Tamás, Szamarkand új püspöke volt.

Tamás püspök 1330 áprilisában hagyta el Avignont, s hajóval a Krimig, onnan a kaffai vikárius segítségével júliusban érkezett Magyarba. A sikeres tárgyalások eredményeként nem sokra rá megjelent Gyeretyánnál Magyar első katolikus püspöke: Thaddeus a korábbi ferences testvér.

Tamás vitte magával a pápa bulláját is, melyet Raynaldus közlése alapján ismertetünk. Maga a bulla két részből áll. Az első (A) tulajdonképpen egy rövid összegzés az olvasó számára, hogy miről is szól maga a (B) bulla. Lássuk hát teljes terjedelmében:

(A)"Beszámoltak (t.i. a pápának) az ázsiai magyarok, a malkaiták és az alánok szilárd vallásosságának nagy dicsőségéről. Ezek – bár istentelen, babonás tévelygések hálójába kerített népek veszik körül őket – mégis megőrizték hitük szeplőtelen tisztaságát. Tekintély dolgában kitűnik közülük Jeretány, a magyar királyi vér ivadéka. Minthogy ő kitartóan katolikus elöljárót kért az Apostoli Szentszéktől, a pápa elküldte a semiscanti (szamarkandi - svaszon) püspököt hozzájuk, hogy erősítse bennük a hitet, mellékelt levélben pedig a vallásos férfiakat kegyes figyelmeztetésének megfogadására intette."

(B)"Kedvelt gyermekeinknek, Jeretánynak és minden keresztény magyarnak, malkaitának, alánnak üdvözlet! Igen nagy és természetes örömet okozott nekünk az, hogy a legfelségesebb Égi Magvető, aki mindenkit, akit csak könyörületességének megismerésére kiválaszt, mindig kegyelmeihez hív és ösztönöz s Egyszülöttjének az egész világra kiterjedő, szóval ki nem fejezhető szeretetével minden egyes keresztény családot folytonosan elhalmoz, titeket, kiket meghintett az igaz hit, az evangéliumi tanítás és az apostoli igazság világosságával a keleti világrészeken azok között, akik még nem nem fogadták el a kereszténység kegyelmét, összegyűjtött (t.i. magához). Ezen felül mérhetetlenül nagy örömet szerez nekünk az a tudat, hogy Te, Jeretyán fiunk, Magyarország katolikus fejedelmeinek leszármazottja vagy és hogy Te és más keresztények, akik az említett világrészeken tartózkodtok, telve vagytok a hit igazságával és szent tüzével és vágyódtok, hogy katolikus tanítótok legyen , aki üdvös szavakkal a katolikus hitben kioktasson benneteket!

Kelt Avignonban, a XIV. év okt 3.-án"

(Első közlés: O Raynaldus:Annales Ecclesiastici XV.ad.a.1329.nr.96. V.ö. Gombocz Z.: A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány II./Nyelvtud. Közl. XLVI. évf. 1-33/ Bp.,1923)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://julianusbaratai.blog.hu/api/trackback/id/tr3916305362

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása