Magyar őstörténet

Julianus barátai

Julianus barátai

Benkő István: SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐ

2020. november 24. - Benkő István

65296922_2703513106389182_7641034968939888640_n.jpg

Kedves Bátyám!

80. születésnapod alkalmával szívből köszöntelek. Örülök, hogy munkásságod megismertetése érdekében melletted állhattam kedves barátoddal és mentoroddal, a körünkből ez évben távozott Erdélyi Istvánnal együtt. Volt miniszterem, Túri Kovács Béla mondta, mikor megmutattad neki Julianus nyomában című könyvedet: „Az értéket kell támogatni.” Ezek a szavak mély nyomot hagytak bennem. Örülök, hogy rajtam kívül mások is felismerték azt az áldozatos munkát, életművet, amelyet a magyarság ősi temetkezési szokásainak összehasonlító vizsgálata területén és Julianus barát magyarjai mai maradékának felkutatása érdekében folytattál, és melléd álltak. Ezek közül a személyek közül egyesek már nincsenek közöttünk, de állásfoglalásaik megmaradtak. Neves tudósok ajánlásai nem csak az adományozók irattárában maradtak fenn, de publikálásra is kerültek könyveidhez írt előszó, könyv ajánlás vagy szakfolyóiratokban történt publikálás formájában.

Születésnapodra ŐSEINK NYOMÁBAN ÁZSIÁBAN (Tortoma Kiadó, Barót, 2020) címmel kiadott életmű könyved igazolja, hogy a Neked nyújtott támogatás nem volt hiábavaló. Legyen ez a könyv azok számára is igazolás, akik munkatársaid voltak és ma is velünk vannak, Így különösen Jaczkovits Miklós, Vollnhofer Mária, Edge Toletaj, Aibolat Kuskumbajev, Szanat Kuskumbajev, Babakumar Kinayat, Tokobajev Kadmutalljap (Mutas Kajszanov), Solymosy Lajos, Cseh Tibor, Gál András, Varga Mihály, Demeter László, Kun-Gazda Gergely, Zachár János számára.

Szerető öcséd:

Benkő István

Neves tudósok véleménye Benkő Mihály kutatásairól Belső- és Közép-Ázsia nomádjai között, a keleti magyarokról

Harmatta János

Harmatta János (Hódmezővásárhely, 1917. október 2. – Budapest, 2004. július 24.) Széchenyi-díjas klasszika-filológus, nyelvész, akadémikus. Számos magyar és külföldi tudományos társaság tagja, tiszteletbeli elnöke, elnöke, más magas kitüntetések mellett a Magyar Tudományos Akadémia aranyérmének kitüntetettje.

„A honfoglaló magyarok temetkezési szokásai gazdag forrásanyagot nyújtanak társadalmukra és hitvilágukra vonatkozólag. Ám ez az anyag csak összehasolnító módszerrel, Eurázsia nomád népeinek temetkezési szokásaival összevetve szólaltatható meg a történettudomány és a művelődéstörténet számára. Benkő Mihály eddigi kutatásai részint széles perspektívát tártak fel az ilyen kutatások számára, részint pedig bebizonyították kiváló alkalmasságát, képességét és széles körű képzettségét a kitűzött téma feldolgozására.

Ezért Benkő Mihály ösztöndíj kérelmét melegen támogatom, és javaslom részére a kért összeg biztosítását.

Harmatta János, akadémikus.”

(Az ősmagyarok temetkezési szokásainak keleti párhuzamai kutatására kért ösztöndíj pályázathoz adott, Benkő Mihály birtokában lévő ajánlás. 1988, kézirat).

Harmatta János Benkő Mihály felfedezéséről az MTV2 Tud-óra című adásában 2000. január 27-én a következőket nyilatkozta:

„Benkő Mihály felfedezése azért jelentős, mert ez alkalommal valóban a magyarság egy olyan töredékét sikerült feltárnia, amely ugyan asszimilálódott az ott élő török népekhez – ez általános jelenség –, de nevét, és ha halványan is, identitástudatát is megőrizte.

Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténetkutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye.” [Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását. In. Turán, III/2. (2000.), 101–103.]

„... rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt. Benkő Mihály úgy fényképezte le egy korábbi útján a mazsarokat, hogy nem tudta, hogy azok. Csak akkor derült fény kilétükre, amikor már őszinte, baráti bizalom fejlődött ki közte és közöttük. Éppen ezért nem lehet elég nagyra becsülnünk, hogy egykori múltjuk tudatát, régi kultúrájuk emlékeit, azonosságtudatukat mindmáig megőrizték. S azt sem lehet elég nagyra értékelnünk, hogy Benkő Mihálynak sikerült megtalálnia őket, lejegyeznie régi eredetmondájukat, fényképein megörökítenie ősi kultúrájuk emlékeit, amelyek mintegy honfoglaló őseinket keltik életre. ” [Részlet a Julianus nyomdokain Ázsiában (Budapest, 2001.) című könyv előszavából.]

László Gyula

László Gyula (Kőhalom1910március 14. – Nagyvárad1998június 17.Széchenyi-díjas magyar régész-történész, képzőművész, egyetemi tanár.

„Benkő Mihály mongóliai fényképei – valamint jegyzetei – elsőrendű gyarapodást jelentenek a magyar őstörténet kutatásában, ugyanis éppen arról adnak hírt, ami a földben/sírokban, településeken elpusztult: a mindennapi életről. Látjuk a jurtot a benne folyó élettel, látjuk a téli-nyári legeltetési szokásokat, a családok mindennapját, a lószerszámokat, a nyergelést, a szórakozást, jókedvet, a temetőket, tájakat, havasi legelőket és a nyári szállást, egyszóval mindazt, ami felidézheti őseink életét. Nagy érték ez a fényképsorozat, köszönet érte Benkő Mihálynak.” [László Gyula régész ajánlása a Nomád világ Belső-Ázsiában (Budapest, 1998.) című könyvben.]

Mándoky Kongur István

Mándoky Kongur István (Karcag, 1944. február 10. – Mahacskala, 1992. augusztus 22.) magyar nyelvész, turkológus.

Mándoky Kongur István turkológusnak a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) részére készült úti jelentése szinte prófétai jóslatot tartalmaz a kazak-magyarok kutatásának szükségességéről és lehetőségeiről. A jelentés tervezete kézirat formájában maradt fenn, azt özvegye, Mándoky Ongajsa bocsátotta Benkő Mihály rendelkezésére:

„...Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágánál, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkméniában vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kis számú, csaknem százezer lelket számláló madzsar vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jó néhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja. Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”

Mándoky tehát az általa megemlített, de nem ismertetett mondák, legendák alapján szükségesnek tartotta a kazak-magyarok eredetének kutatását, a kutatás kiterjesztését a történeti, néprajzi kérdésekre. Reményét fejezte ki, hogy a megfelelően komoly és alapos kutatásra a körülmények változása, a kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödése módot fog nyújtani. A Tóth Tibor által megkezdett, de önhibáján kívül be nem fejezett kutatás folytatásában Mándoky már nem vehetett részt a rendszerváltást közvetlenül követő, 1992-ben bekövetkezett korai halála miatt. [Vö.: Benkő M., Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról. In: Eleink, VII/2., (2008.), 78–83.]

Zsilinszky Éva

Zsilinszky Éva (Törökszentmiklós, 1945. március 1. – ) Akadémia-díjas nyelvész, egyetemi docens, kandidátus.

„Szokatlan jelenségnek tekinthető, ha a Magyar Nyelv képes útialbum megjelenéséről ad hírt. A kiadvány, amelyről most szólunk, Benkő Mihály Mongóliában tett utazásainak megragadó fényképfelvételekkel illusztrált leírása. ... Igényesen elkészített munka, amely nemzetközi összehasonlításban sem vall szégyent.

A magyar őstörténettel kapcsolatos sok jószándékú, de olykor megdöbbentően szakszerűtlen, sőt, hamis amatőr megnyilatkozás után, melyek különösen bőven keletkeztek a közelmúlt nevezetes évfordulói után, az ember bizonyos gyanakvással fogadja az ilyen híreket még akkor is, ha a szerző érvelése jelen esetben világos és meggyőző. Kétségeit azonban eloszlathatja a kiadvány HARMATTA JÁNOS írta előszava, amely az albumnak a tovább élő múltat, vagy éppen jelen és múlt kontrasztját idéző felvételei előtt a történeti filológia eszközeivel alapozza meg a mai utazó-kutató feltételezéseit…”

„...Sajátos adottság kell ahhoz, hogy egy tudós megalkuvások nélkül tudjon szólni a tudományában járatlan közönséghez – márpedig ezt az albumot bizonyára nagyon különböző előzetes ismeretekkel és előítéletekkel rendelkező olvasók forgatják majd. Ebben az esetben a meggyőző tudományosság olyan előadásban kerül elénk, amely valóban széles olvasóközönség érdeklődésére tarthat számot, és emlékezetes maradhat mindenkinek, aki időt szán az elolvasására...” [Zsilinszky Éva nyelvész, könyvismertetése a Julianus nyomdokain Ázsiában (Budapest, 2001.) című könyvről (részlet), a Magyar Nyelv 2003/1. számában.]

Dienes István

Dienes István (Nyíregyháza1929augusztus 15. – Budapest1995október 29.) magyar régész, és muzeológus, a magyar honfoglalás korának és az ősmagyar hitvilágnak az egyik legsikeresebb kutatója, a honfoglaló magyar előkelő férfi és női viselet rekonstruálója. 

Dienes István: Benkő Mihály ajánlása, Budapest, 1989. április 27.

A magyarság nyelve – alapszókészletét, grammatikai rendszerét tekintve – vitathatatlanul finnugor, ám honfoglalás kori népünk egész műveltsége, hadrendjük, személyi függésű államszervezetük határozottan török jellegű: az Eurázsia északi sávjában élő finnugor törzsek a társadalmi-kulturális fejlődésnek ezt a magasnak mondható szintjét nem érték el. Hosszú ideig arra gyanakodtunk, hogy amennyiben egy szokás megtalálható a finnugor rokonnépek körében, az ősi finnugor hagyaték a magyarságnál. Bizony, rosszul okoskodtunk, ugyanis ez a megállapítás korántsem ilyen egyszerű: a műveltségi javak nem okvetlenül vezethetők vissza az ősi múltba, annak vannak jóval fiatalabb rétegei is. Olyan szokásokra utalok, amelyek esetében megragadható, hogy csupán az ismertebb, késői történeti korokban gyökeresedtek meg egyes finnugor népek körében, vagy esetleg már akkor honosodtak meg a magyarságnál, amikor az kiszakadt nyelvtestvérei közösségéből és önálló életét élte. A magyarság esetében e kérdés különösen élesen vetődik fel, hiszen tudván tudjuk, hogy náluk török és iráni népelemek vegyültek az eredeti finnugor alapnépességhez. Eurázsia egész területének áttekintése, beható történeti–régészeti–etnológiai–vallástörténeti vizsgálata szükséges ahhoz, hogy e kérdésekben – legalább valamelyest – tisztán láthassunk.

Számomra bizonyosságnak tűnik, hogy az általam korábban felvázolt ún. „kettős lélekhit” igen ősi, az őskőkorba visszanyúló hiedelem a finnugorságnál, illetve a magyarságnál. De az ebből fokozatosan kibomló szakrális világlátás–világkép, különösen az erre épülő – a 9–10. századból ismert, a honfoglalás kori temetőkben megragadható – sajátos szokásanyag egyes elemei (mint amilyen az arclepel, a holtak tájolása: másvilági útjukra való indítása, a részleges lovas temetkezés, az előkelők rejtve temetése stb.) már műveltségünk frissebb rétegeiből valók. Hogy ezek mikor jelentek meg, hová gyökereznek az antikvitásban, milyen műveltségi hatások eredményei és milyen hiedelmek rejtőznek mögöttük: mindez külön stúdiumok tárgya. Benkő Mihályt magát rendkívül alapos kutatónak ismertem meg, az Antik Tanulmányokban sajtó alatt lévő cikke (voltaképp hatalmas, szélesen hömpölygő tanulmánya) gondolatokban és ötletekben igen gazdag, számos újdonságot és meglepetést tartalmaz a honfoglalók arcleplével, maszkjával kapcsolatban, e téren kitágította tudásunkat. Nyelvismerete – főként az oroszban és angolban való jártassága, kommunikációs készsége –, a magyar és szovjet orientalista szakemberekkel való kapcsolatai alkalmassá teszik arra, hogy a vállalt témában árnyaltabbá tegye eddigi ismereteinket. Alighanem külön ki kell emelnem, hogy a fiatalabb nemzedéknek olyan nem éppen mindennapi tagja, aki nem csupán könyvekből tájékozódik, hanem a szakirodalom alapos ismeretében – mint egy új Stein Aurél vagy Vámbéry Ármin – hajlandó hónapokat tölteni Keleten, nem éppen kedvező életfeltételek között, azért, mert az érdeklődés fűti és ezt az áldozatot a téma megköveteli, hiszen a szovjet publikációk java része meglehetősen gyarló a minket érdeklő részletek szempontjából. Ez utóbbit is figyelembe véve, melegen javaslom, hogy az Alapítvány biztosítsa számára a kért támogatást, hiszen bizonyára olyan hasznos – vallástörténetileg sem érdektelen – munkával tudja majd gazdagítani szakirodalmunkat, amely még nemzeti identitástudatunk szempontjából sem közömbös.

Budapest, 1989. április 27.

Dr. Dienes István

Erdélyi István

Erdélyi István (Nagyvárad-Oradea Mare, Ro, 1931. augusztus 28. - Göd, 2020. április 7.) magyar régész, történész, akadémiai doktor, egyetemi tanár.

Tóth Tibor napjainkra csaknem elfeledett embertani kutatásai 1965-ből, valamint Benkő Mihály 2002. szeptemberi kutatóútja arra kell késztessék kelet-kutatóinkat, hogy további beható vizsgálatokat végezzenek Kazakisztánban most, hogy ez végre lehetségessé vált. Reméljük, hogy a két állam tudományos munkáját irányító vezetők felfigyelnek erre, és módot találnak a továbblépésre. ez a színpompás képekkel illusztrált szövegű könyv arra van hivatva, hogy felhívja a tudós körök és az értő nagyközönség figyelmét erre a kérdésre. A torgaji kazakok földjére hosszú, több ezer kilométeres út vezet nemcsak Almatiból, de még a Kazak Köztársaság új fővárosából, Asztanából is. A szerző több, mint egy évtizedes tereptapasztalatai a mongóliai kazakok között módot adtak neki arra, hogy a számára szerencsés helyzeteket rövid idő alatt jól ki tudja használni a kazakisztáni kazakokkal való első találkozása során a nehéz, még kazak tudósok által is alig kutatott terepen, és néhány napos torgaji tartózkodása idején tudományos szempontból nagy jelentőségű anyagot gyűjthessen össze. [Benkő Mihály: Torgaji Madiarok (Budapest 2003) című könyvének előszavából.] 

A bejegyzés trackback címe:

https://julianusbaratai.blog.hu/api/trackback/id/tr4416299770

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása