Kép: Augsburgtól mintegy 15 kilométerre északkeletre, a Todtenweis melletti Bacher Lechenfeldben talált X. századi magyar lószerszámtöredékek és díszek. Ezüst, aranyozásréteggel. A régészek szerint magasrangú vezér tulajdona volt. Foto: Archaeologische Staatssamlung München, S. Friedrich.
Általános jellemzés
A honfoglaló magyarságot az új haza kiválasztásával, megszerzésével és megtartásával járó hatalmas, elsősorban katonai teljesítményre kétségtelenül a szomszédjainál értékesebb katonai tulajdonságai képesítették.
Miben rejlik ez az ősi katonai erény?
Kezdjük azzal a közhellyel, hogy a magyar lovas nemzet volt.
Bölcs Leó, görög császár, aki 886-tól 912-ig ült Bizánc trónján, röviddel a magyar honfoglalás előtt, 889-893 között a birodalmának északi határait megtámadó bolgárok ellen az akkor még Etelközben letelepedett magyarokkal volt kénytelen szövetséget kötni. A magyarok tényleg több csatában megverték a bolgárokat és megmentették a görög birodalmat. Leó császár ezután a görög vezérek okulására megírta: „A hadi taktikáról” című katonai művét, és ennek egyik fejezetében pontos adatokat nyújt az ősmagyarok harcmodoráról. Lovas nemzeti voltunkat ekként jellemzi: „A magyarok nem kitartók gyalog megállni a helyüket, mint akik gyermekségük óta lovagláshoz szoktak”.
A magyar ló, mint harci eszköz
Leó császárnak ebben az érdekes megállapításában az rejlik, hogy a magyarság különleges harcászati érzéke korán felismerte a paripának, mint harci eszköznek nagy előnyeit. A ló, mint szállítóeszköz vitte a magyart gyorsan, tehát meglepően az ellenség elé, a lóban rejlő lökőerőt használta ki ellenállhatatlan támadásainak végrehajtására, a lóban rejlő gyorsaságot aknázta ki a csatatéren való manővrírozásra és a csata után következetesen végrehajtott üldözésre.
A paripa sokszorozta meg a magyarság harci erejét, ezzel biztosította magának a hadviselési fölényt ellenségeivel szemben, mert nyilvánvaló, hogy a magyar nép csekély létszámánál fogva egyébként Európa népeivel nem birkózhatott volna meg. Néhány külföldi tudós az ősmagyarság tömegeiről fantasztikus számokat emleget, például, hogy 200.000 magyar harcos tört volna Európára. Ez bizonyos fokig természetes, mert elfogultságukban a magyarság nagy harci sikereinek indokait nem a magyar hadművészetben, hanem a tömegben keresik.
Ibn Dasta perzsa író egyik, 913 előtt megírt könyvében azonban pontos számadatot nyújt a magyarokról. Az ő műve szerint „fejedelmük 20.000lovassal indul ki a hadjáratra”. Ez közelítheti meg a valóságot. A népességnek a hadi célokra való kihasználhatásáról szerzett tapasztalatok szerint a valósághoz járunk közel, ha a néhány százezer főre tehető magyarság minden ötödik emberét harcosnak számítjuk. Említett író bizonyára a 20.000 lovasnyi hadban látta azt az erőt, mellyel a magyarok fejedelme valamely kisebb vállalatra kiindult, mint például mikor a görögökkel a bolgárok ellen szövetkezett.
A honfoglalásra a magyarság természetesen valamennyi fegyverforgató férfival indult el, s ekkor bizonyára lehetett 50-60.000 harcosa.
Valószínűtlen azonban, hogy ily nagy sereg vonult volna ki a X. század nagy zsákmányoló vállalataira a germán és frank vidékek felé. Bölcs Leó császár közlése szerint a honfoglaláskori magyarság 8 törzsre oszlott, amelyek vadászat, halászat és legeltetés céljaira nagy területeket foglaltak el. Minden valószínűség szerint a magyarság hadi vállalataiban egyidejűleg csak 1-3 törzs néhány ezer lovasa vett részt. Például Delbrück német történettudós a 955 évi lech-menti csatában a németek felmentő hadát 8000 páncélos lovasra, a magyarok létszámát e számnál pedig alacsonyabbra teszi. Ez 2-3 magyar törzs erősen csökkentett, leapadt harcos létszámának felelne meg. A mi történetíróink ugyan magasabb létszámot gondolnak mind a két oldalon.
A magyarság a X. században nála sokkal hatalmasabb nemzetet támadott meg. Ezt csak azért tehette, mert haderejének minősége az ellenséget minden vonatkozásban felülmúlta. Tudjuk, hogy a honfoglaláskori magyarság ellenségei közül a szlávok főképpen gyalogos seregeket állítottak ki, a frankoknál már volt lovasság is, a szászok csak gyalogosan harcoltak, a többi germánok a X. században ugyan már lóháton védekeztek ellenünk, de a lóháton való harc lényegét csak lassanként sajátították el tőlünk. A germán páncélos lovasságnál a ló elsősorban a szállítóeszköz szerepét töltötte be. Lóra volt kénytelen ülni, hogy a drága és nehéz védőfegyverzetét, mellyel gyalogosan képtelen volt megmozdulni, magával vihesse. Delbrück szerint a német lovas nehéz harci felszerelésének értéke az akkor szokás szerint tehénértékre átszámítva, 45 tehénre rúgott. Ezért nem is tudta a németség a lélekszámának megfelelő erejű sereget ellenünk harcba állítani. Talán összehasonlításképpen azt mondhatnánk, hogy a német ló a védőfegyverzetet szállította, míg a magyar paripa maga volt a támadófegyver. Ebben rejlett a magyar hadművészet egyik fősajátsága.
A magyarság katonai erényei
Leó császár aztán megállapítja a magyar katona állhatatosságát: „a magyarok nem olyanok, mint a többi népek, melyek egy vereség után le vannak győzve”, hanem megtalálják a módot az elszenvedett csorba kiküszöbölésére.
Katonai tehetségünket ekként jellemzi: „A magyarok népes és szabad nemzet, legfőbb iparkodásuk a vitézkedés”.
Fegyelmezett, igénytelen és szívós a magyar katona: „Egy fejedelem alatt élnek, ki kemény fegyelemben tartja őket. E nép, melynek vétkeseit főnökeik kegyetlen és súlyos büntetésekkel lakoltatják, a bajt, a fáradságot nemesen tűri, hideget, meleget kiállja s a szükségletbeli fogyatkozást, mint pusztanép föl sem veszi”.
Az ősmagyar harcos hadifelszerelése bőséges, a lövésben való ügyesség magas fokon áll: „Karddal, vérttel, íjjal és kopjával fegyverkeznek, az előkelőek lovai elejükön vassal vagy nemezzel vannak borítva. Nagy szorgalmat fordítanak a lóhátról való nyilazásra”.
Az ellenség előtt a magyar magatartásában a vitézség a kellő óvatossággal párosul: „Óvatosak és titoktartók, őrseiket távolban, de egymáshoz közel állítják, hogy könnyen meg ne lepethessenek”.
A magyar hadművészet
Természetes, hogy ily harci erények mellett a felsőbb hadvezetés is magas fokon állott.
Általánosan ismeretes, hogy az ősmagyarok csatarendje több harcvonalra tagozódott, melyekkel a csatában rendkívül ügyesen manővríroztak. Az első harcvonal rendszerint csak színleges támadást hajtott végre, hogy aztán ügyes hátrálással az ellenséget a hátsó harcvonalak átkaroló mozdulataiba csalja. Messze előreküldött kémeiktől és hírszerzőiktől rendesen idejében megtudták az ellenség közeledését s „mint szokásuk vala, hihetetlen gyorsan csatarendbe állának”.
A honfoglaló magyar lovasság csatarendjéről Bölcs Leó császár megírja, hogy „csatarendjükben sűrű, mély csoportokat alakítanak …, oldalt és hátul külön csoportjaik vannak azok támogatására, kik segélyt igényelnek és az ellenség megkerülésére”, továbbá, hogy „van a csatarenden kívül fölösleges erejük, melyet titokban gondatlanul táborozók ellen vagy harcoló hadosztályok segélyére tartanak fenn”. Kiegészíti ezt a jellemzést a következő megállapítással: „nem csupán egy harcvonalban állanak ki, hanem alakítanak másodikat, sőt néha harmadikat is.” A leghátulsó harcvonalat a fedezet alatt álló vonat alkotja: „vezeték lovaikat közel a csatarend háta mögött tartják, a poggyászt pedig 1-2000 lépésre, hátul vagy oldalt, elegendő őrizet alatt.” Végül „nem mindig harcolnak nyílt erővel, legtöbbször cselben és titkos lesállásban áll játékuk”.
Ebből a jellemzésből reáismerünk arra a harcmodorra, amelyre a világháborús (I. világháború, a továbbiakban: világháború – a szerk.) seregek lovasságát – kivétel nélkül – 1914 előtt nevelték. Ez szabványosan a következőleg történt: A 3600 lovasból álló hadosztálynak az első roham végrehajtására hivatott csapatában, az első harcvonalban, 1500 lovas foglalt helyet, és ennek mindkét szárnyát 150-150 lovas kissé hátramaradva fedezte. A második harcvonal – 900 lovas – az elsőnek jobbszárnyán kívül és hátul , a harmadik harcvonal 900 lovasa pedig az elsőnek balszárnyán kívül és hátul arra szolgált, hogy az ellenfél oldalába és hátába rontson, vagy az első harcvonal oldala ellen intézett ellenséges támadást kivédje. Esetleg a második harcvonal, mint „támadó oldal”, már kezdettől fogva messze előrerohant és csel útján iparkodott az ellenséget tévútra vezetni.
Ez azt mutatja, hogy a honfoglaló magyar lovasság harcmodorát vette át minden nemzet és 1000 éven átalkalmazta is. De az ősi magyar lovas valamiben még fölényesebb volt. Rohamközben lóhátról vívott tűzharcot: azaz nyilazott, amivel rohamának erejét megnövelte. Az íj zavartalan használatának lehetősége megkívánta, hogy a régi magyar első harcvonal mélységben sekély (1-2 soros) legyen, míg a hátsó harcvonalak, amelyek a nyilazástól megrendült ellenségre a tulajdonképpeni rohamot intézték, a szükséges lökőerő kifejtése céljából nagyobb mélységben alakuljanak.
A régi magyar nyíl szerepét a világháború előtt divatos lovasharcászatban a lovagló tüzérség és a lovas géppuskásosztagok vették át.
Az ősmagyarok jól tudták, hogy a csata eredményét csak a következetes üldözés teheti teljessé: „ha az ellenséget megszalasztják, mire sem ügyelve, kíméletlenül nyomulnak utánuk mindaddig, míg teljesen szét nem verik.”
Az ősmagyarok hadművészete számokban az alábbi képet mutatja:
A honfoglalást követő 85 év alatt, 899-től 984-ig, 43 hadjáratot viseltek, melyekről a külföldi krónikák is megemlékeznek. Ezek legtöbbje a nyugatra, hat az Itáliába és nyolc a Balkánra való betörésből keletkezett. Hét ízben hatolnak át a Rajnán. A 43 hadjáratból csak nyolc végződik balsikerrel.
Figyelmet érdemel még, hogy valamennyi hadjárat támadó jellegű volt. Nyilvánvaló, hogy e szakadatlan támadásaink az akkori egész Európát ellenségünkké tették s ennek dacára egyik ellenségünk sem kísérelte meg, hogy ellenünk nagyarányú offenzívát intézzen. Ez a tartózkodás a magyar fegyverek biztos fölényével magyarázható meg.
A magyar hadászat jellemzéséhez tartozik még annak megemlítése, hogy a felsorolt hadjáratoknak célja csak mellékesen volt a zsákmányszerzés, elsősorban az új haza megtartására irányultak azok. Honvédelem volt ez, offenzív módon végrehajtva.
A dél, kelet és észak felől letelepült délszlávok, bolgárok, besenyők, oroszok, lengyelek és csehek ellen megvédték az új hazát a Kárpátoknak rengetegekkel borított, lakatlan, hatalmas hegykoszorúja. A hegyszorosokat gyepük: torlaszok, a határvidéket gyepűelvék – élelmezésre, táborozásra és átvonulásra alkalmatlan széles területsávok – védték. De nyugat felől, a Duna mentén szabad volt az út, a germánság már akkor is – mint most is – kelet felé iparkodott terjeszkedni.
Az ősmagyarság vezérei ösztönös politikai és hadászati tudásukkal hatalmuk határait a magyar mesékből ismeretes Óperenciáig – az Ober Ennsig – terjesztették ki. A hagyomány a népmesékben őrizte meg ama magyar vitézek hőstetteit, kik kalandozásokban az Óperencán túljutottak.
Hadászati ösztöne súgta meg a magyarságnak, hogy a haza nyugati határát védő gyepűelve alakítására a Lajtától az Enns folyóig terjedő területet szemelje ki. Ez védte meg az itt letelepült Lél (Lehel) törzsét. Politikai ösztöne pedig megérezte, hogy a germán földön lejátszódó politikai viszályokat a nyugati határt biztosító offenzív vállalatokra ki kell használnia.
A külföldi forrásmunkákban foglalt adatok a magyarság „rettentő” harcmodoráról, valamint a Bölcs Leó császártól származó minősítésünk egyaránt bizonyítják a magyar katonának és a magyar felső hadvezetésnek az átlagon magasan felülemelkedő jelességét. Egyben érthetővé teszik, hogy a magyar az 1000 év előtti Európának a haditudomány számos ágában tanítómesterévé vált. A könnyű lovasság egész Európában magyar mintára alakult. Ez a tanítószerepünk addig tartott, míg az osztrák befolyás a magasabb hadvezetési tehetségünket el nem sorvasztotta, illetve annak érvényesülését meg nem gátolta.
Magyar lovasbravur 1000 év előtt
A pogány magyar vezérek lovashadai a honfoglalást követő században bekalandozták a mai Németország, Belgium, Franciaország, Olaszország és a Balkán jelentékeny területeit. Félelmetes hírnevet szereztek maguknak az akkori „nyugat” előtt, melynek lakossága mindennapi imájába foglalta a magyar veszély elhárítását célzó könyörgését.
A X. század első felének majdnem minden évére jut valamelyik magyar támadó hadjárat, melyek mindegyike ragyogó lovasteljesítmény és mint ilyen, nagyobb méltatást érdemelne, mint aminőben eddig része volt. A magyar lovas seregek működési sugarukat szinte évről-évre növelve, mindinkább nagyobb távolságokra hatoltak. E vállalataik közül néhányat felemlítek annak bemutatására, hogy a „magyar” nevet mily messze vidékeken tették ismeretessé.
917-ben Baselnél átkelnek a Rajnán és a Vogézeken áthatolva, a Mosel és a Meurthe völgyét látogatják meg,
918-ban az Északi-tenger partvidékén Brémáig jutnak,
924-ben Lombardián keresztül száguldva, a déli Alpeseken átkelnek és a Rhone völgyébe nyomulnak,
926-ban a világháború chamgapne-i csataterein átlovagolva, a Loire folyó mellékén zsákmányolnak,
934-ben Konstantinápoly faláig kalandoznak,
935-ben Lyon környékén való megjelenésükről emlékeznek meg a francia krónikák,
937-ben a világháború marnei csataterein túlhaladva, Dél-Franciaországban hadakoznak és innen az Alpeseken át Itálián keresztül térnek haza, miközben egy kis vargabetűvel Róma környékét és az Otrantói szorost is meglátogatják,
943-ban és 951-ben ismét Dél-Franciaországig jutnak, előbbi esztendőben azonban Konstantinápoly falait is látják.
954-ben Németországon és Belgiumon át nagyjából abban az irányban hatolnak Észak-Franciaországba, melyet majdnem 1000 évvel később, 1914-ben a német hadsereg a Marne-folyóig választott.
A nyugati irányban intézett magyar hadivállalatok 955-ben a Lech-menti csatával megszűntek, a Balkán azonban még ezután is tanúja volt a magyar lovasság fölényes harcmodorának.
Egykorú olasz, francia és német krónikák számot adnak a magyar nemzet e hadivállalkozásairól és ezek rettenetes hatásáról. Mi sem tagadhatjuk, hogy e nagyarányú hadakozásnak az offenzív honvédelem mellett még a zsákmányszerzés is volt a célja, s hogy a magyar hadak fellépését a X. században nem a humanizmus irányította. Sajnos, hogy hiteles magyar forrásmunkák az 1000 év előtti időkből nem maradtak és így nem tanulmányozhatjuk részletesen e grandiózus lovasvállalatok katonai oldalát. A külföldi egykorú írások azonban meglehetős pontossággal megemlítik, hogy a magyar lovashadak az egyes években mely városokig jutottak. Ez különben természetes, mert a magyar betörések a nyugati nemzetek akkori állami életének megnyilvánulásait, védelmi berendezéseit, kereskedelmét stb. gyökeresen felforgatták. Nekünk e vállalatok emberélet pusztulással kapcsolatos zsákmányszerzést jelentettek, a külföldön azonban városok és vidékek pusztultak el, a lakosság jóléte ingott meg mindazokon a helyeken, ahol a magyarok megjelentek. E látogatások maradandó emléket hagytak ott s ezeket az egykorú történetírók megörökítették.
Katonai nézőszögből tekintve, legcsodálatosabbnak a 937. évi nagy portyázás látszik, mellyel katonai és lovas vonatkozásban még ma is érdemes foglalkozni, mert ily óriási arányú lovasvállalkozást a haditörténelem sem azelőtt, sem azóta nem ismer s emellett Attila itáliai hadjárata, vagy a mongol betörések eltörpülnek. Ez a magyar portyázás fényesen bizonyítja, hogy 1000 esztendő előtt nemcsak a magyar lovasharcmodor, hanem a magyar hadvezetési művészet is a tökéletesség tetőpontján állott.
A X. század pogány magyarságának legnagyobb hadvezérét – a honfoglaló Árpád fejedelmen kívül – Bulcsu törzsfőnökben kell tisztelnünk. Kül- és belföldi forrásművekből azt következtethetjük, hogy legalább a 937., 938., 943., 954. és 955. évi hadjáratokban ő volt a magyar hadak vezére.
Egészen biztos, hogy 954 és 955-ben ő vezetett. A 937. évi hadjárat a tervezésben annyi rokonvonást tüntet fel a 954. évivel, hogy az előbbit is Bulcsu művének kell tartanunk. Tudjuk továbbá egy XI. századbeli görög történetíró művéből, hogy „a magyarok mindaddig nem szűntek meg a (görög) birodalomba ütni, míg fővezérük, Bulcsu, Konstantinápolyba nem jött”, hol Konstantin görög császárral szerződést kötött. Ez minden valószínűség szerint 948-ban volt. Tudjuk végül, hogy a szerencsétlen kimenetelű augsburgi csatában (955) Bulcsu vezette a magyar sereget.
Bulcsu a Dunántúl, a Balaton vidékén elhelyezkedett magyar törzs főnöke volt. Az említett hadjáratokat minden valószínűség szerint a Dráva torkolata körül letelepült Botond-törzs harcosaival és a Kis-Magyar-Alföldön tanyázó Lél (Lehel) törzs lovasaival együtt hajtotta végre. Utolsó hadjáratában (955-ben) még két másik törzs vezérét is említik a krónikák.
Bulcsunak 937. évi (első) … hadjáratát az alábbiakban részletesebben ismertetjük. A … (későbbieket) csak nagy vonásokban vázoljuk.
A 938. évi hadjáratot Bulcsu Németország ellen, az Ottó császárral szemben feltámadt bajorokkal szövetségben intézte. E hadjáratban a magyar hadak Szászországban, Thüringiában és Westfáliában harcoltak.
943-ban Bulcsu hadai a Balkánra törtek. Elpusztították Thráciát s csak akkor hagyták el a hadszíntérit, mikor a görögök a békét (5 évre) megvásárolták.
954- ben Bulcsu lovassága Dél-Németországon száguldott végig, március 19-én Wormsnál átkelt a Rajnán, Lotharingiába hatolt, majd északnak vett irányt, pusztított Belgiumban (Maastricht, Brabant), Franciaország északi részében (Camrai, Laon, Rheims, Chalons), majd dél felől az Alpeseket megkerülve, Itálián át tért haza. Cambrainál Bulcsu unokaöccse elesett, amin Bulcsu annyira felindult, hogy e várat megrohanta, de a város felgyújtásán kívül egyéb eredményt nem ért el.
Bulcsu első (937) hadjáratának részletes ismertetése
A 937. évről külföldi források alapján azt tudjuk, hogy a meghatározhatatlan nagyságú magyar had – az akkori magyar lakosság létszáma után kombinálva, talán 8-10.000 lovasnyi sereg, Bulcsu vezérlete alatt – a Duna mentéről indult meg, a mai Ausztrián, Bajorországon és Württembergen áthalad, a Rajnán Wormsnál március hó közepe felé átkelt és még ebben a hónapban Lotharingián át Rheims városa elé ért, melynek közelében levő apátságból, mint központból a Champagne-t elpusztította. A magyarok innen dél felé vették útjukat. A Marne-folyón Coulommiers közelében keltek át, elővédjük már március 24-én a Szajnától délre fekvő Sens városa előtt egy kolostort felégetett. Majd a Loire-folyó átlépése után Dél-Franciaországban kezdtek zsákmányolni, de túlerős ellenséges hadak elől Orleansnál hamarosan a Loire északi partjára húzódtak vissza. Burgundia elpusztítása után Dijon felé vettek irányt, aztán a Saone-folyó mentén délfelé fordultak, a déli Alpeseket a M. Genévre vagy Mt. Cenis hágón átlépték s Piemontba érve ismét délnek vettek irányt. Az Appenninek hegyláncát maguk mögött hagyva Róma felé vonultak, megjelentek Capua előtt, elfoglalták Larino, Benevent, Sarno és Noli városokat s egy csapatuk az Otrantói szorosig nyomult. Larino felől gazdag zsákmánnyal indultak hazafelé, azonban a lesállásban levő ellenség a Fucino-tó vidékén a zsákmányt tőlük elragadta, maga a magyar lovashadtest az ily hosszú hadjárat után bizonyára erősen megcsökkent létszámban, de háborítatlanul hazatért.
Nézzük e vállalat katonai oldalát.
A források szerint a magyar hadak március második felében Champagne-ban tartózkodtak. Ebből következik, hogy a magyar haza földjéről újév körül kellett elindulniok s hogy a korábbi vállalatok által már ismételten elpusztított német földön gyorsan átvonultak. Minden valószínűség szerint a nyár elején a Loire vidékén és Burgundiában tanyáztak, az alpesi hágókat az erre legalkalmasabb időben, a nyár derekán mászhatták meg – alföldi lovakkal, az őszt Itália déli részében töltötték és a tél beállta előtt hazatértek.
A megtett út, fentiek szerint tavasztól-télig, kereken 5000 km!
Ha tehát a magyar csapatok mindennap meneteltek volna, akkor 9 hónapon át napi 20 km-es menetteljesítménnyel kellene számolnunk. De őseink nemcsak sétalovaglásokat végeztek, hanem harcoltak is, rossz ösvényeken, nehéz hegyi átkeléseket hajtottak végre, nagy folyamokon keltek át, bizonyára nem hidakon, mert ilyenek aligha voltak, vagy pedig erődített városok körletében feküdtek, melyek megostromlására ostromszer hiányában és az időveszteség miatt sem vállalkozhattak. A régi források megemlítik, hogy a magyar lovasság kisebb vizeken átúsztatott, nagyobb folyamokon azonban bőrcsónakokon kelt át. Ez azt bizonyítja, hogy az ősmagyarok málhás lovakra rakott hídkészletekkel indultak hadjárataikra. Fentiekből ered, hogy a magyarok hatalmas menetteljesítményeket végeztek, melyeknek napi átlagát legalább is 40 km-ben szabhatjuk meg. A nagy menetek, az akadályok (folyók, hegység) kizárják azt, hogy csapatvonatot, szekereket vittek volna hazulról magukkal, különben is a könnyű, mozgékony kocsi csak egy későbbi kor vívmánya volt.
A 937. évi vállalatra való korai indulás azt igazolja, hogy a portyázás elejétől-végig tervszerűen történt. Ugyancsak tervszerűség látszik abból, hogy a nyugat felé való menetet az Alpesektől délre hajtották végre. Bizonyára azért, mert a magyar csapatokat a veszély mindig a visszatéréskor fenyegette. Az ellenség ugyanis a korábbi vállalatokban szerzett tapasztalatok szerint a nyílt szembeszállást kerülte, de minden alkalmat felhasznált, hogy a zsákmánnyal hazatérő magyar hadat valamely lesállásból tőrbe ejtse. Különben ez 937-ben is megtörtént, közvetlenül a hazafelé vezető út elején.
Kétségtelen, hogy a magyar lovashadtestnek ily 5000 km-es vállalkozása oly teljesítmény, melynek a hadtörténelemben párja nincs.
Mi volt a cél? Csupán zsákmányszerzésre nem gondolhatunk, mert például a Franciaországban szerzett zsákmány elvitelére és hazahozatalára nehézkes szekereken az Alpeseken át alig lehetett számítani. Aranyat és ezüstöt málhás lovakra lehet rakni, de egyebet már bajosan. Inkább arra kell gondolnunk, hogy a harcias erények ébrentartásának szükségessége, valamint a haza földjének offenzív módon való megvédelmezése – a lehetséges ellenfél megrettentése útján – is közrejátszott.
Azt tudjuk, hogy a magyar sereg nem egyetlen útvonalon mozgott, hanem erős rajokat bocsátott előre és oldalt, némelykor többnapi távolságra is. Ez a rendszabály nemcsak a könnyebb zsákmányszerzés, hanem a katonai felderítés és biztosítás céljait is szolgálta, egyben megkönnyítette az élelmezést is. Minden csapat azonkívül hírszerzőket is küldött előre, kik az ellenség mozdulatait idejében közölték. Az összeköttetést az egyes távoleső csoportok között tűzjelekkel tartották fenn.
Mindezeknek a katonailag kiváló rendelkezéseknek természetesen az ellenség látta kárát, mert a pusztítás sohasem egy útvonal mentén, hanem széles övben történt.
Honnan vették őseink az ily óriási vállalat megtervezéséhez szükséges földrajzi ismereteket, mikor térképekkel és földrajzi útleírásokkal nem rendelkeztek? Honnan szerezték azt a magasabbrendű hadászati tudást, melyet a többezer lovasból álló hadtestnek közel egy esztendőn át, idegenben, ellenség közepette, az anyaországgal való minden összeköttetés megszűnésével a legkülönbözőbb terepen való vezetése igényelt? Vajjon milyen volt az 1000 év előtti magyar lóanyag, mely ily bámulatos teljesítményekre volt képes stb.?
E kérdésekre ma már nem lehet kielégítő módon válaszolni. Az bizonyos, hogy Bulcsu páratlan lovasvezér volt. Örökség gyanánt ránk maradt a magyar lóanyag kiválósága, a magyar huszár hősiessége. Az 1000 év előtti eredmény igazolja, hogy a kellő földrajzi ismeretek és a hadvezéri magasabb tudás megvoltak s bizonyítja, hogy a magyarság katonai téren oly őstehetséget képvisel, mely nemcsak jó és vitéz katonákat, hanem jeles vezéreket is termel.
---------------------------------------
A Magyar hadvezérek c. könyv 1930-ban jelent meg. Szerzője, Julier Ferenc (1878. október 10. Nagyvárad – 1944. április 25. Budapest) – műve megírásakor nyugalmazott alezredes. Az első világháború kitörésekor vezérkari tisztként századosi rendfokozatban volt. 1915-1916-ban a vezérkari szolgálatot megszakítva a 11. lovashadosztály vezérkari főnöke lett. 1917-ben a Hazai Samu által megszervezett pótlásügyi főnökségre került, ahol Tombor Jenővel és Gömbös Gyulával dolgozott együtt. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején vezető katonai beosztásokat töltött be. Mint visszaemlékezéseiben az 1919-es magatartásának magyarázataként írja: „...egy belső ösztön azt súgta, hogy a tényleges tiszteknek – ha lehet – a vezetést nem szabad a kezükből kiengedni…” A vezérkar főnökeként támadó hadjáratot készített elő a románok ellen: „…megfontolásaim arra az elhatározásra kényszerítettek, hogy a hadsereget az ellenségnek nekiviszem, tekintet nélkül a hadsereg állapotára, és tekintet nélkül a harc várható eredményére…” A Tanácsköztársaság bukása után eljárás folyt ellene, de mind az eljáró haditörvényszék, mind az igazoló bizottság felmentette. 1932-ben nyugállományú ezredessé léptették elő. 1919. után katonai szakírói tevékenységbe kezdett. Hadtudományi és hadtörténeti műveket jelentetett meg.
