Kép: Kopjafás, kopjás sírok a Magyar temetőben, Nyugat-Mongólia, Ölgij tartomány Foto: Benkő Mihály
[…]
Az őstörténeti elméletek bemutatásával kapcsolatban régóta érzékelhető, hogy nagyon kis mértékben érvényesül az interdiszciplinaritás, és a nyelvészeti kutatások sokszorosan túlreprezentáltak a természettudományokkal szemben. A helyzet a valóságban korántsem úgy fest, mint ahogy azt Vásáry István nyelvészprofesszor felvázolta e lap hasábjain megjelentetett írásában (Múltunk kacatjai, Magazin, 2015. február 28.), amikor arra utalt, hogy a magyarság eredeztetése kapcsán már általánossá vált szakmai körökben a magyarság finnugor eredeztetése, és ebben szakmai konszenzus lenne, amelyet mára már csak a dilettánsok vitatnak. Az lehetséges, hogy a hazai nyelvészek között sikerült ilyen konszenzust létrehozni a hipotézisek mentén, ugyanakkor az ezt a témát elfogulatlanul kutató külföldi nyelvészek némelyikét nem győzte meg. Lásd például Angela Marcantonio nemzetközileg elismert olasz nyelvészprofesszor asszony munkásságát, aki azt sem fogadja el, hogy egyáltalán létezne az uráli nyelvcsalád abban a formában, ahogy ma meghatározzák. Még ha a legvisszafogottabban akarjuk vázolni a helyzetet, akkor is úgy kéne fogalmaznunk, hogy ebben a kérdéskörben a nyelvészet felépített egy hipotézisrendszert, amelyhez képest az antropológia egy más jellegű őstörténeti modellt vázolt fel, amelyet az utóbbi idők genetikai kutatásai is megerősíteni látszanak.
Bizonyos változások zajlanak, és elindultak pozitív folyamatok. Azonban a magyar tudományosság szervezeti struktúrája egyelőre pártapparátus-szerű, amelyben a régi kapcsolatok és érdekszövetségek jobban számítanak, mint a tudományos teljesítmények (bár ez utóbbi sem kizáró ok).
Ez a szerkezet részben még a „kádári rendszer” öröksége, ezért nem csoda, hogy a múlt „megmondóemberei” a modern kor kihívásai helyett inkább annak a kornak a néhány ember számára biztosított „vitán felül álló” státuszát sírják vissza. Mint ahogy teszi ezt érezhető nosztalgiával Vásáry István is. Az akadémikus a fent említett írásában az akadémiai tudományosságról a következőket állította: „az 1948-1990 közötti pártállami korszak meg tudta őrizni tudományos autonómiáját, és kevés kivételtől eltekintve nem vált az éppen akkor hivatalos ideológia szolgálólányává”. Jól illeszkedik ebbe a fura „restaurációs” logikába, hogy Vásáry István nyelvész őstörténettel való „kóklerkedéssel” vádolja meg a Kárpát-medencei magyarság legnagyobb hagyományőrző ünnepét, a kurultajt és ezáltal az azt előkészítő szakembereket (régészeket, antropológusokat, történészeket, genetikusokat és néprajzosokat). Épp azt a rendezvényt, amely a nagyszabású hagyományőrző események körül szinte egyedülállóan, nemzetközi szinten is elismert szakmai színvonalon, tudományos intézetek bevonásával készíti elő kiállításait, tudományos ismeretterjesztő programjait, rekonstrukcióit. Vásáry ezen kijelentései nyomán egyébként nyílt tiltakozó levelet fogalmazott meg a Magyar Természettudományos Múzeum embertani tárának antropológus igazgatónője is.
Egyre inkább az a tendencia, hogy a nyelvészet bizonyos képviselői állnak – az uráli teória kitartó, dogmaszerű képviseletében – az egyik oldalon, míg velük szemben egyre több tudományág eredményei sorakoznak (összehasonlító zenekutatás, etnográfia, antropológia, genetika). Ezért a korszerű tudományosságot támogató nemzetközi szervezetek és az állami költségvetés forrásait inkább olyan kutatások irányába érdemes csoportosítani, amelyekben fejlődés mutatkozik, és módszertanilag egyáltalán bennük van a megoldás lehetősége, vagy legalább olyan szakemberek vezetik, akik a jövő felé tekintenek, nem pedig a letűnt múltat sírják vissza. Én hiszek a fejlődésben, a tudomány pedig halad a maga útján, és egyre több használható adatot fog szolgáltatni egy talán kevesebb ellentmondást tartalmazó, reálisabb őstörténeti modell megalkotásához.
