Benkő Mihály: A TURGAJI MADIAR TÖRZS

A kazakisztáni keleti magyar néptöredékről, Valóság 2003. január XLVI. évfolyam 1. szám

2018. január 21. - Benkő István

(I.) A Turgaj-vidéki madiarok (ejtsd: magyarok) közé tett kazakisztáni utazásom előtörténete

A Turgaj-vidéki madiarok (ejtsd: magyarok) közé tett kazakisztáni utazásom előtörténete néhány évvel ezelőtt kezdődött. 1996–97 telén orosz nyelvből magyarra fordítottam Nurszultan Nazarbajev kazak elnök A XXI. század közepén című könyvét. Munkám befejezése után több alkalommal is meghívtak különféle budapesti kazak kulturális rendezvényekre és kazak küldöttségekkel való találkozásokra. Szinte valamennyi alkalommal előfordult, hogy a követség egy munkatársa vagy a küldöttség egy tagja ekképp fordult a magyarokhoz: szeretnénk felhívni figyelmüket arra, hogy Észak-Kazakisztánban él egy madiar népcsoport. Kétségtelenül az önök rokonai, a keleti magyarok leszármazottai. Jöjjenek, találkozzanak velük, kutassák múltjukat és néprajzukat! Mi szívesen látjuk önöket, szabad utat engedünk kutatásaiknak.

Ezekről a magyar tudománynak szóló kazak felhívásokról beszélgettem több alkalommal is a témához értő barátaimmal: Jaczkovits Miklóssal, hazánk jelenlegi kazakisztáni nagykövetével (akkoriban a Külügyminisztérium munkatársa volt) és Erdélyi István régésszel, akivel már több mint egy évtizede sokrétűen együtt dolgoztam a magyar őstörténet kutatásában. Elmondtam nekik azt az elképzelésemet, hogy szívesen elmennék Kazakisztánba. Nem forrásokat kutatnék ott, hanem magukat a madiarokat kérdezném meg arról, mit tudnak önmagukról: kik ők, honnan származnak? Régebbi, a mongóliai kazak nomádok között végzett kutatásaim többszörösen bizonyították, hogy a nomádok szájhagyományaiban több száz évvel ezelőtti események is elevenen élnek. Úgy véltem, bármit mondanak is magukról a kazakisztáni madiarok — akár a mongol vitte őket keletre a tatárjárás idején, akár az oszmán török vagy a krími tatár a XVI–XVII. században, ahogyan több tudósunk is feltételezte —, minden, amit megtudunk róluk, új adatnak tekinthető, hozzájárulás népünknek, a magyarságnak a történetéhez.

Barátaim helyeselték tervemet. Erdélyi István felhívta figyelmemet arra, hogy az 1960-as évek közepe táján már járt a kazakisztáni madiarok között egy magyar antropológus, Tóth Tibor, a Természettudományi Múzeum embertani tárának akkori vezetője, de eredményei és felfedezései valahogy elsikkadtak.

Tóth Tibor 1964 őszétől 1965 tavaszáig tartó féléves tanulmányútja során embertani vizsgálatokat folytatott a Szovjetunió különböző köztársaságaiban. Háromezer-száz mindkét nembeli felnőttről gyűjtött adatokat Baskíriában, Tatárföldön, Grúziában és Kazakisztánban. Alma-Atában, amikor a Kazak Szovjet Köztársaság területén élő kipcsakokhoz készült, Szeitbek Nurhánov nyelvész, a Kazak Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa tájékoztatta őt arról, hogy Kosztanáj városa környékén él egy magyar (madiar) népcsoport. 1965 áprilisában Tóth Tibor három hetet töltött a Kusztanáji Terület argün és kipcsak csoportjai között, antropológiai felméréseket végezve. Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Turgaj-mélyedésben élő madiar törzse mintegy kilencszáz-kilencszázötven főből áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfőjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép középső és kis hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel.

Felfedezését Tóth Tibor Budapesten és Alma-Atában egyaránt közölte tudományos folyóiratokban. Népszerű formában a Magyar Nemzetben írt róla Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Tóth Tibor azt remélte, hogy nagyobb nyelvészeti, régészeti és néprajzi expedícióval térhet vissza a színhelyre, s alapos kutatással meg tudják majd állapítani, milyen kapcsolatban állhatnak az argün-madiarok a magyarsággal. Jogos várakozásában azonban csalódnia kellett. Soha többé nem jutott vissza a kusztanáji madiarokhoz, vagyis ahhoz a keleti magyar néptöredékhez, amellyel hazánkból ő találkozott először (legalábbis a XX. században). Kőrösi Csoma Sándornak a keleti magyar testvéreket kereső álmaihoz mérhető felfedezése úgy elsikkadt, mintha sohasem lett volna. Emlékét mindössze néhány, szinte senki által sem olvasott oldal őrzi tudományos folyóiratokban és a Magyar Nemzetben.

Sokat töprengtem azon, hogy miért történhetett mindez így. Végül is 2002 szeptemberében kaptam rá választ Almatiban, amikor a kazakisztáni magyar nagykövetség és a Kazak Keletkutató Intézet jóvoltából végre sikerült megvalósítanom útitervemet Közép-Ázsiába, kazak földre. Almatiban kazak tudósokkal folytatott beszélgetéseim során kiderült, hogy, hazánkkal ellentétben, az ottani tudományos körökben (az akadémiai intézetekben és a múzeumokban) minden kutató ismeri Tóth Tibor nevét és utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek és néprajzosok számára nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott a kazakisztáni madiarokkal. Számukra a kazakisztáni madiarok létezése köztudomású, nem tekintik felfedezésnek.

Az almati Nemzeti Múzeumban Ozarak Iszmagulov antropológusprofesszorral, a Kazak Akadémia levelező tagjával beszélgettem minderről. 1964-ben ugyanis ő végzett felméréseket Tóth Tiborral együtt Alma-Ata környékén. Arra a kérdésre, hogy miért nem folytathatta kutatásait Tóth Tibor a Turgaj-medence madiarjai között, így válaszolt: „A KGB megtiltotta második útját. 1965-ben is csak véletlenül jutott el a Turgaj-medencébe. Oda külföldinek előtte sohasem adtak utazási engedélyt, sem a cári, sem a szovjet időkben. Szerencséjére valami hiba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát felsőbb, szövetségi szinten észlelték, s Tóth Tibor újabb turgaji útjának engedélyezésével kapcsolatban megérkezett Moszkvából a kategorikus »nyet«.”

A mai Kazak Köztársaság földrajzát, középkori, újkori és legújabb kori történetét alig ismerjük. Pedig sok magyar kutató szerint Kazakisztán északi határvidékén és a hozzá közvetlenül kapcsolódó nyugat-szibériai területen, az Isim és a Tobol folyó közötti sztyeppeken zajlottak le a magyar őstörténet korai eseményei. A későbbi századok során is sok olyasmi történt Kazakisztánnak, ennek a több mint négy és fél millió négyzetkilométernyi országnak a területén, ami közvetlenül kapcsolódik a magyarság, különösen a keleti magyar töredékek történetéhez.

Az Észak-Kazakisztánban elterülő Turgaj sztyepp mintegy kétszázezer négyzetkilométer, vagyis kétszer akkora, mint Magyarország. Észak–déli irányban a Nyugat-szibériai Alföldtől az Aral-tó vidékének sivatagi zónájáig terjed hétszáz kilométeres hosszúságban, kelet–nyugati irányban pedig kétszázötven–négyszáz kilométernyi kiterjedésű. Száraz, mocsaras és szikes sztyeppek, tóvidékek váltogatják ott egymást. A terület kevés folyója meglehetősen bővizű. Az éghajlat szélsőségesen kontinentális: nyáron plusz harmincöt-negyven Celsius-fokig mehet fel, míg télen mínusz harmincöt-negyven Celsius-fokig csökkenhet a hőmérséklet. A tavaszi olvadáskor és az őszi esőzések idején az egész vidéken áradások táplálják a nagy kiterjedésű mocsarakat. A vad- és halállomány bőséges. A vidék mindig is nagybani állattenyésztő terület volt. A XIX. században a helyiek mind az öt nomád állatfajtát tenyésztették: lovat, tevét, birkát, kecskét és szarvasmarhát. A turgaji kereskedők tevéikkel Taskentig és Szamarkandig jártak kereskedelmi útjaikon. Az orosz archívumok feljegyzései szerint 1869-ben 2212 család élt ott, s egyik senki sem volt szegénynek mondható. Turgaj városa kazak kulturális és iskolai központ volt. A cári rendszer mindenütt a letelepedést és a földművelést akarta a kazak nomádokra rákényszeríteni, akár alkalmas volt rá a terület, akár nem. Ebből a szempontból nem változott az 1917-es forradalmak utáni szovjet bel- és gazdaságpolitika sem. E problémák lehettek a fő okai annak, hogy a szabadságot és a nomád életet szerető turgaji kazakok alaposan kivették részüket valamennyi, a cári és a szovjethatalom elleni felkelésből.

A Keneszari Kaszimov, az utolsó dzsingiszida kazak kán által 1837–1847-ben az oroszok ellen vezetett szabadságharcnak a fő fészke éppen a Turgaj-vidék volt. Jórészt onnan indult ki az 1910-es évek kazak függetlenségi mozgalma, az Alas is. Ez a kezdetben békés mozgalom 1916-ban, az első világháború idején, amikor a cári hadsereg kazakokat akart sorozni hátországi szolgálatra, nyílt függetlenségi harcba ment át. A madiarok nagy számban vettek részt e harcokban. Emiatt az irtó hadjárattá váló cári büntetőexpedíciók, amelyek közül hármat is küldtek a Turgaj-medencébe, sokat megöltek közülük is. Az 1917-es forradalom után, a polgárháború idején a Turgaj-vidéken független fejedelemség alakult, amely jó ideig tartotta magát, fehérek és vörösök ellen egyaránt.

Az Alas mozgalom ideológiai vezetője, az 1885-ben született Mir-Jakub Dulatov költő, író, matematikus és újságíró madiar származású volt, a középosztály felső rétegéből. Írásait gyakran írta alá Madiar álnéven. Az ő szellemi alkotása volt az Ébredj, kazak! című versgyűjtemény, amely a maga nemében nemcsak hasonlított Petőfi Sándor Talpra, magyar!-jához, hanem hatására nézve is a nagy magyar költő forradalmi verséhez volt mérhető kazak földön. A cári cenzúra betiltotta a verseskötetet, szerzőjét pedig három évre börtönbe zárták. Dulatov a szovjet időkben megpróbált beilleszkedni a rendszerbe, a bolsevik pártba azonban sohasem lépett be. Sorsa a kolhozosítás miatt újból kirobbanó kazak lázongások idején vált tragikussá: 1930-ban tizennégy vádlott-társával együtt a sztálini bíróság tíz év javító-nevelő munkára ítélte. Büntetését a fehér-tengeri csatorna munkálatain és a Szolovecki-szigeten levő táborban töltötte. Szülőhazájától távol, a közép-ázsiaiak számára nehezen elviselhető orosz északon a tábor gyorsan elemésztette. Karéliában temették el 1935-ben. Vele együtt a sztálini rendszer valamennyi argün-madiart „a nép ellenségé”-vé nyilvánította, éppúgy, mint később, a második világháború idején a krími tatárokat vagy a csecseneket. Hosszú ideig még Dulatov nevének kimondása is börtönnel fenyegette azokat, akik vissza mertek emlékezni rá. Végül 1990-ben rehabilitálták. Holttestét 1993-ban, a Kazak Köztársaság függetlenné válása után egy főként turgajiakból álló kazak küldöttség hantolta ki, helyezte koporsóba, s vitte vissza a Turgaj-medencébe, ahol mauzóleumot és múzeumot emeltek neki.

Mindezek a körülmények érthetővé teszik, miért „igazította ki” Moszkva, amilyen gyorsan csak lehetett, azt a „hibát”, hogy Tóth Tibor a Kazak Akadémia kutatási engedélyt adott a turgaji magyarok között. Az is világos, hogy ettől kezdve egészen a Szovjetunió bukásáig és a Kazak Köztársaság függetlenné válásáig miért nem járhatott egyetlen magyar, még a Kazakisztánban oly alapos kutatásokat végző Mándoky Kongur István turkológus sem a Turgaj-vidéki magyaroknál.

(II.) Szeitbek Nurhanov visszaemlékezése

Asztanában, Kazakisztán fővárosában kazak segítőmmel és útitársammal, Babakumar Kinayattal, a Kazak Nemzeti Múzeum és az almati Keletkutató Intézet munkatársával együtt turgaji utazásunk előtt meglátogattuk a hetvenöt éves Szeitbek Nurhánovot. A híres kazak nyelvész évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. Annak idején ő kísérte el Tóth Tibort az argün-magyarokhoz. Szeitbek Nurhánov, aki napjainkban nyugdíjasként él Asztanában, felkészülten várta jövetelünket. Ahogy a tudós kiterítette jegyzeteit az asztalra, s beszélni kezdett, látszott, hogy az a harmincnyolc évvel azelőtti út élete legemlékezetesebb eseményei közé tartozik.

„Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fővárosa környékén élő kazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után előadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisről. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Előadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, s ő válaszolni fog rájuk. Én két kérdést írtam fel neki:

Hogy nevezik a különböző európai nyelveken Hungariannek, Ungarnak, vengrnek stb. nevezett magyarok saját magukat?
Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Turgaj-medencében élő madiaroknak az önök népével?

Jómagam ugyanis a Turgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950–51-ben tanító voltam odahaza, s argün-madiar gyermekeket oktattam kazak nyelvre.

Tóth Tibor első kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdésre mindössze ennyit mondott: »Kérem, hogy aki ezt a kérdést feltette, maradjon még, hogy magunk között tudjunk beszélni.«

Az előadás végén odamentem hozzá. Izgatottan kérdezte, hogy hányan lehetnek az argün-madiarok a szülőföldemen. »Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren« — válaszoltam. »Kérem, hogy ne beszéljen erről senkinek! Most nagyon kevés itt az időm, de a jövő évben, ha élek, visszatérek.«

Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Kosztanajba és Turgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Várnunk kellett. Pár nappal Tóth Tibor fővárosunkba érkezése után magához hívatott a Kazah Akadémia káderpolitikai osztályának vezetője, egy titkos állomású KGB-ezredes, származására nézve kazak. A következő kérdést tette fel: »Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanájba?« »Igen.« »Van önöknek közös kutatási témájuk?« »Nincs. Ha ez a kérdés így merül fel, már vissza is léptem az úttól.« »Semmi baj, csak érdeklődtem. Menjenek el nyugodtan! Jó munkát kívánok önöknek!«

Kép: Balról jobrra: Tóth Tibor antropológus, Szeitbek Nurhanov, nyelvész, egy helyi tisztviselő 1965-ben.

Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj–Turgaj-vidék egyike volt Kazakisztán külföldiek elől szigorúan elzárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsőbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, Tóth Tibor viszont épp Leningrádban készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy az akadémia elnöke is szilárdan mellettünk állt. Ezekben a napokban találkozott az akadémia tudományos titkárával, s azt mondta neki: »Segítsünk a vendégünknek!«

Végül április 7-én indulhattunk. Emlékszem, a repülőgép a rossz idő miatt nem szállt fel időben. Ott aludtunk az alma-atai repülőtéren a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaji terület titkárához, s megtanácskoztuk vele a teendőket. A Turgaj-vidéken éppen olvadás és áradás volt, a területet nem lehetett autóval megközelíteni. Végül U2-es kis repülőn mentünk Turgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarükopa-tavak melletti központi helyiségbe, szintén repülőn. Tóth Tibor itt gyűlést hívatott össze, s ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madiar törzsbelit mért meg a Szarükopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrukat, leírta szemük vágását és színét, hajuk, szőrzetük színét és sűrűségét. Felhívta figyelmemet arra, hogy bizonyos ottani helyiség- és nemzetségnevek Magyarországon is léteznek. Ilyen a Sümegti és a Tomaj: Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevű város és egy Badacsonytomaj nevű falu. A szagai temetőben meglátogattuk egy nagyon híres madiar cseréptetős sírját, s a helyi mullahhal beszédet mondattunk felette. Sajnos, sem a jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetőről, sem a leírt emberekről nem készíthettünk fényképeket, ugyanis a fényképezést megtiltották Tóth Tibornak.

A turgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondák, hogy ha legközelebb jövünk, repülőt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Turgaj-vidéki kipcsakok között is, de körükben is akadt néhány madiar.

Ezután Kosztanajba utaztunk. A város körzetében élt néhány madiar Mir-Jakub Dulatov rokonságából. Tóth Tibor köztük is végzett méréseket. Egyikük arra kérte őt, hogy az Alma-Atában mezőgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel rá ezzel a hatóságok figyelmét.

Mindezek ellenére úgy vélem, nem kis mértékben a Dulatov családdal való találkozás is oka lehetett annak, hogy a következő évben Tóth Tibor hiába repült Alma-atába, nem utazhattunk el Kosztanáj-Turgaj vidékére, sőt, később nekem is támadtak kellemetlenségeim. Ez nem a Kazak Akadémián múlott. Ők mindent megtettek, ami tőlük tellett. Például elküldtek valakit anyagot gyűjteni egy Nyugat-Szibéria határán élő madiar akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét.”

Sajnos, Szeitbek Nurhánov gyenge egészségi állapota miatt nem tudott velünk utazni a Szarükopa vidékére. Szívesen jött volna, mert tizenhat éve nem járt odahaza. Összehozott viszont bennünket néhány Asztanában élő emberrel, például egy újságíróval Dulatov rokonságából, aki részt vett a kazak mártír holttestének hazavitelében, s könyvet is írt róla. A vele folytatott beszélgetés során határoztam el, hogy ha sikerül eljutnom a Szarükopára, feltétlenül meglátogatom az írásait Madiarként aláíró kazak nemzeti hős mauzóleumát és múzeumát.

(III.) Benkő Mihály 2001. szeptemberi kutatóútja a Turgaj medencébe

Argalyknál tért rá bérelt autónk a turgaji útra. A várost aszfaltozott út köti össze Turgajjal. Ez a tény némi csalódást, de megkönnyebbülést is okozott nekem. Úgy hallottam, hogy a Turgaj környéki puszta vad vidék. Mégis van kiépített útja, majdnem olyan hosszú, mint az általam annyira kedvelt nagy, belső-ázsiai nomád országnak, a másfél millió négyzetkilométernyi területű Mongóliának az összes kiépített útja. „Csalódásom” azonban még másnap elmúlt, amikor Turgajból a szarükopai madiarok zömének lakhelye, Szaga felé indultunk. Itt ugyanis aszfaltnak nyoma sem volt. Még a kijelölt út nyomvonalát is alig tudtuk követni. Mocsaras vidéket, madaraktól hemzsegő, nagy tavakat, a Szarükopa-tavakat láttuk az útnak nevezett csapás mentén. Változatosságként időnként szikes, száraz puszta is került a szemünk elé. Vadakban és halban végtelenül gazdag őspuszta ez, többek között háromszáznál több madárfajjal. Sofőrünktől azt az információt kaptuk, hogy a tavaszi és az őszi esők idején itt nincs közlekedés. Szerencsére szeptember közepe táján még száraz idő volt, a nyáron hemzsegő bögölyök és szúnyogok viszont már eltűntek. A hőmérő higanyszála nappal még a tizennyolc-húsz fokot is elérte, ám az őszi rossz idő bármikor megkezdődhetett. Sietni kellett kutatásainkkal.

Szain, Szaga elöljárója fogadott és látott vendégül minket. Igazi argün volt, csak nagyanyja volt madiar. Mégis örült annak, hogy megint jár egy magyar a Szarükopán. Tóth Tiborra mindenki jól emlékszik ott, tudják, merre, melyik családoknál járt, hol mérte meg az embereket, s hol vágott mintákat a nők hajából. Mondtam, hogy én nem mérek meg senkit. Engem csak a legendák érdekelnek: mit tudnak eredetükről, arról, hogy miként kerültek erre a vidékre? Szain a gyűjtésnek ezt a formáját jó elgondolásnak tartotta, s megígérte, hogy mindenben segít. Megnéztük Szaga múzeumát, s az iskolában lefényképeztem a madiar tanítókat és gyermekeket.

Amikor elindultunk Szain kocsiján Mir-Jakub Dulatov mauzóleumához, zömök, kajla bajuszú, kék szemű akszakal csatlakozott hozzánk: Musztafa Sahanbai, a helyi madiar közösség vezetője. Nagy örömmel üdvözölt engem és Babakumart. Elmondta, hogy jelenleg százötven madiar család él a körzetben. Kérdésemre, hogy ismer-e valamilyen legendát törzse vagy nemzetsége múltjáról, őszinte sajnálkozással válaszolt: „Ó, nem emlékszem én semmire. Apáink még ismerték ezeket a történeteket, de nekünk már nem adták őket tovább. Azt mondták nekem is: jobb, ha semmit sem tudsz minderről. De ma, ha időben hazaérünk, vagy holnap elviszlek titeket egy kilencvenhat éves madiar akszakalhoz. Ő biztosan emlékszik még, s mesél majd nektek.

Mir-Jakub Dulatov mauzóleuma Szagától mintegy harminc kilométernyire északra, egy volt kolhoz területén épült fel, régi muzulmán mauzóleumok mintájára. A mauzóleum őrét hamar megtaláltuk. Kinyitotta az ajtót, beléptünk, s az első magyarként ott álltam egy olyan kazak nemzeti hős sírjánál, aki „Dulatov, a madiar”-nak nevezte magát. Tehát a mi hősünk is. A magyar nép nevében letérdelve, fejemet a sírkőre helyezve tiszteletemet tettem előtte.

A mauzóleumhoz múzeumot építettek. Érdeklődéssel néztem Dulatovnak és rokonainak, a Sztálin idején kiirtott madiar értelmiséget képviselő családnak a fényképeit. Szép emberek voltak, antropológiai szempontból hasonlónak látszottak a magyarsághoz. Láttam Dulatov Gulag-cellájának rekonstrukcióját és néhány, a KGB archívumából származó fényképet a fehér-tengeri csatorna építéséről. A nehéz körülmények ellenére is megpróbáltam mindezt fényképezőgépemmel rögzíteni. Ezután teáztunk a múzeumőr családjával. Ő is madiar volt, de őseiről semmit sem tudott, akárcsak az a néhány ottani madiar, akiket a helyi szokások szerint velünk együtt meghívott teázni.

Az éjszakát Szainnál töltöttük. Megismerkedtünk a Szaga és még három község felett őrködő rendőr öccsével, másnapi útitársunkkal is.

Reggel együtt indultunk a nevezetes kilencvenhat éves akszakalhoz. Útközben Szain megmutatta a madiar temetőt, de nem vállalta, hogy jó ötszáz méternél közelebb vigyen minket. A temető szent hely Kazakisztánban, a család, a nemzetség, a törzs tagjainak nyugvóhelye. Kívülálló a törzs engedélye nélkül nem zavarhatja nyugalmát, még helybéli kazak sem.
Musztafa akszakal öreg, legalább harmincéves Volgájával várt minket. Ő mutatta az utat remélt adatközlőnknek a Szarüüzeny partján álló házához. Az akszakal teával fogadott bennünket, de a legendákkal kapcsolatos kérdésünkre a következő választ kaptuk tőle: „Kezdek megsüketülni, s mindent elfelejtek.”

Az akszakal felesége, egy szibériai kazak asszony elmondta nekünk, hogy férje tizennyolc évet ült Sztálin idejében. A nő is fogoly volt, a lágerben ismerkedtek meg, és szabadulásuk után házasodtak össze. Fényképeket készítettünk a családról. Éreztem, hogy nem vagyok szívesen látott vendég, s ezt az asszony is megerősítette: „Nálunk, kazakoknál búcsúzásnál nem szokás kezet fogni.”

Musztafa ezután elvitt minket egy nyolcvanéves madiar akszakalhoz is. Bár lefényképezhettük, ő sem akart semmit sem tudni a régi dolgokról. Ekkor már kezdtem sejteni, hogy ismerik ők a legendáikat, csak nem akarják az első jöttment idegennek elmondani. Sejtésem rövidesen bizonyosságot nyert. Szainnál a búcsúebédünkön Musztafa akszakal, aki akkor már baráti érzéseket táplált irántunk, s nyilván nem akarta, hogy eredmény nélkül térjek haza a szarükopai ősmocsarakból, sóhajtozva jött oda hozzánk: „Eszembe jutott valami…”

Ő, aki egy nappal azelőtt még nem emlékezett semmire, elmondott egy szép kerek történetet Madiar vezérről és testvéréről, Aldiarról, aki feleségül vette bátyja szerelmét. Madiar később öccse fiának nevelőapja lett. A Dzsenibek nevű fiú a Középső Horda népi ünnepén legyőzte a Kis Horda legyőzhetetlennek vélt birkózóját.

Ezután Musztafa akszakallal már a temetőhöz is elmehettünk. Ő maga mutatta meg, melyik sírokat találja a legérdekesebbnek. Engem különösen egy, a téglasírok közepette fából épült sír érdekelt, amelynek pontos mását a Mongol-Altajban, a mazsarok temetőjében láttam. Az altaji temető egy fenyőerdő mellett áll, itt a legközelebbi erdő mintegy kétszázötven kilométernyire lehet. A sír építői tehát komolyan vették az ősi hagyományok betartását. A sírkövön ez áll: MADIAR. E szó kazak nyelven azt jelenti, s úgy is ejtik ki: MAGYAR.

Mielőtt Szainnal és öccsével Turgaj felé indultunk volna, még vagy hét sírkövet lefényképeztem a következő törzsi, nemzetségi megjelöléssel vagy annak valamilyen változatával: ARGÜN-MADIAR TÖRZSBÉLI, AZ AITKUL NEMZETSÉGBŐL. Alatta az elhunyt neve, neme, születésének és halálának ideje.

Kép: Sírkő a turgaj-vidéki Szaga magyar temetőjében. A sírfelirat első két szava: MADIAR RUÜ, magyar nemzetség

Az Aitkul egyike az argün-madiar törzs Tóth Tibor által gyűjtött hat nemzetségnevének (akbai, aitkul, boz, kalmambet, abüz, seru).

Elbúcsúztunk Musztafa akszakaltól, aki iránt nagy hálát éreztem. Még hogy nem foghattunk kezet! Sőt, lehetőség nyílt egy baráti ölelésre is. „Visszavárunk titeket jövőre — búcsúzott. — Addigra összegyűjtjük számotokra legendáinkat. Eddig nem fordítottunk figyelmet e témára, de most majd gondunk lesz rá.”

Szóval, emlékezni fognak. Akkor már nem leszünk többé idegenek.

Ezután Szain és öccse közölte, hogy Turgaj felé még útba ejtünk néhány adatközlőt. A két testvér ekkor már nagyon komolyan vette azt az önként vállalt feladatát, hogy segítsen nekünk. Átkeltünk a Szarüüzeny hídján, s nemsokára ismét egy faluban, Kumsiqban voltunk. Két öreghez vittek minket kísérőink. Kérdésünkre a következő választ kaptuk:

„Mi csak a sztálini időkig visszamenőleg ismerjük történetünket. Igaz, van egy mesénk, amely szerint két testvér, Madiar és Khudiar, akik a Volga mentén éltek, egy szarvast követve elindultak nyugat felé. Madiar el is jutott oda, ahová indult, Khudiart viszont útközben elfogták, megölték és kettévágták. de ez csak mese, s többet nem tudunk mondani.”

Babakumar arra hívta fel figyelmemet, hogy a kettévágott testvér a kazak nemzetiségi törzsi legendák jelképrendszere szerint azt jelzi: a szóban forgó törzs vagy nép kettévált.

Továbbindultunk. Észrevettem, hogy Szain egészen másfelé viszi az autót, mint amerre Szagába jöttünk. Az új utat csak a helyiek használták száraz időben. Legalább száz kilométerrel lerövidíti az utat Turgaj felé.

Rövidesen eltűntünk a sásban. Visszagondoltam a mongóliai terepen megtett autóútjaimra és a kiváló ottani sofőrökre. Egy fontos különbséget észleltem az ő vezetésük és Szainé között. A legjobb mongóliai sofőrrel is előfordult, hogy nem volt egészen bizonyos abban, merre kell menni. Szain azonban minden esetben gondolkodás nélkül fordult jobbra vagy balra a mély sásban, egészen addig, amíg el nem értük a betont, éppen Albarböjetnél, annál a telepnél, ahol a következő remélt adatközlőnk élt. Később térképen láttam, hogy a „rövidebb út” a Szarükopa-tavak két legnagyobbja közötti keskeny sávon vezetett, zsombékosok és lápok között. Itt csakugyan nem lehetett egy métert sem tévedni. Az is világossá vált számomra, hogy Oroszországban annak idején miért emelték meg a Zsigulik alvázát. Az eredeti Fiat 1200 vagy Fiat 1500 ezeken az utakon nem lett volna képes járni.

Kamal Dajirov madiar származású egykori nyelvtanár is azzal fogadott minket, hogy nem tud semmit. Amikor azonban még tíz perc múlva is egyedül ültünk a teázóban, megjegyeztem Babakumarnak, hogy Szain és öccse talán rábeszélik az öreget a megnyilatkozásra. E pillanatban be is léptek, az akszakal hóna alatt egy füzetköteggel. Úgy döntött, hogy elmond mindent, amit tud.

A kezében tartott füzeteken az 1953-as évszámot olvastam. Kamal Dajirov még fiatalkorában másolt le egy írásos törzsi-nemzetségi leszármazási táblázatot, egy úgynevezett sezserét, amelyet csaknem ötven évvel azelőtt titokban őrzött egy akszakal. Amikor vendéglátónk elkezdte felolvasni, felesége, aki a teát szolgálta fel nekünk, rászólt: „Mit meséled már megint ezeket a dolgokat? Nem ültél még eleget? Gondolod, hogy soha többé nem jönnek vissza?” „Elhallgass, asszony!” — intette le a férfi.

A cári elnyomás korszakát is beleszámítva majdnem kétszáz éves terror félelmeit nehéz leküzdeni. Nem könnyű megszokni a függetlenséget, azt, hogy a Kazak Köztársaságban ma már mindenki kimondhatja, amit gondol. Az asszony aggodalmának az is oka lehetett, hogy annak a Mir-Jakub Dulatovnak a neve is szerepelt a sezserén, aki miatt az argün-madiarok Sztálin idején a nép ellenségévé váltak. A cári és a szovjet rendszer ellen harcoló kazak hazafiak történetének kutatását a szovjet időkben csírájában nyomták el.

A táblázatban szerepelt a három kazak horda, a Nagy, a Középső és a Kis horda, valamint a Középső Hordának mind a hat törzsszövetsége is: a kipcsak, az argün, a kerei, a kongirat, az uak és a najman. Az argünök leszármazása végig követhető volt rajta. A szövegből az derült ki, hogy Argün leszármazottjának, Sarizsetinnek balkézről vett, harmadik feleségétől származó dédunokája volt a három testvér: Aldiar, Madiar és Khudiar.

Amikor fényképeztük Kamal Dajirov családját, odajött hozzánk még egy madiar férfi. „Befogadnának minket a Kárpát-medencében, ha odaköltöznénk?”

Így tehát végül is sikeresnek bizonyult a szarükopai vidék madiarjaihoz tett utazásunk. Turgajban forró kézfogással búcsúztunk helyi pártfogóinktól és segítőinktől, Szaintól és testvérétől.

Két nappal később Kamal Dajirov sezseréjének egy másik változatát és a Musztafától hallott legenda bővebb variációját olvasta fel nekünk most készülő, a turgaji kazakok leszármazásáról szóló művéből Orunbaszar Turasov, egy Turgaj vidékről származó asztanai történész, fél órával vonatunk Almatiba indulása előtt. Ebben a sezserében is Aldiar és Khudjiar volt Madiar két testvére, s a sezserében meg a hozzá fűzött legendákban is szó esett Madiar és Aldiar leszármazottainak szerepéről az orosz gyarmatosítással szembeni ellenállásban.

Ahogy vonatunk dél felé száguldott a kazak pusztákon keresztül, eszembe jutott az a naplemente, amelyet a Szarükopán fényképeztem le a Turgaj-vidéki utolsó estén. A vörösen a vízbe ereszkedő nap időváltozást jelzett.

Szeptember vége volt már. A szibériai jellegű tájon szokatlanul hosszú, száraz, meleg, szinte nyárias idő bizonyára nemsokára véget ér. Megkezdődik az ősz, az esők, a kemény fagyok. A szikes puszták száraz füvét hó, a mocsarakat, a tavakat jég borítja majd.

Bizonyos vagyok azonban abban, hogy a szagaiak a kemény tél hosszú estéinek baráti, rokoni beszélgetései során nemegyszer emlegetik majd, hogy harmincnyolc évvel Tóth Tibor után ismét járt náluk vendég a távoli Magyarisztánból.

A beszélgetésekhez a pusztán süvöltő jeges szél és farkasüvöltés szolgáltatja majd a kísérőzenét…

(IV.) Madiar és Aldiar történetének két változata.

Musztafa Sahanbai szagai lakos meséje

Két testvér élt a Szarükopa környékén: Madiar és Aldiar. Madiar volt az idősebb, vezíri (bírói) rangú. Az alábbi esemény nyári szállásra költözésükkor történt.

Volt egy szolganő az auljukban, aki valószínűleg hadifogolyként vagy hadizsákmányként került hozzájuk. Madiar feleségül akarta venni ezt a nőt, de a költözéskor öccse, Aldiar korábban indult el. Magával vitte a nőt, s asszonyává tette, még mielőtt Madiar a nyári szállásra ért volna népével és állataival. Ekkor Madiar így szólt testvéréhez:

— Jól kitoltál velem, Taz [tetves, sebes fejű)!

Mégis megmaradtak jó testvérnek. Aldiarnak a szolganőtől fia született, akit Dzsenibeknek neveztek el, s akit azután Madiar vezír nevelt tizenöt éves koráig.

Ekkor történt, hogy nagy ünnepet rendeztek, valószínűleg abban a törzsszövetségben, amelybe a madiarok tartoztak. Egy másik törzsből jött egy híres, nagy erejű birkózó, aki mindenkit legyőzött. Dzsenibek háromszor is kérte nevelőapját, Madiart, hadd küzdjön meg ezzel a harcossal. Madiar kétszer így válaszolt:

— Nem lehet, kisfiú vagy te még ehhez.

Harmadszor azonban megengedte neki a küzdelmet, s azt kívánta a fiúnak, hogy a szellemek neki juttassák a győzelmet. Az ünnep szervezője, akit szintén Dzsenibeknek hívtak, megkérdezte a fiút:

— Mivel bizonyítod, hogy elég erős vagy a harcra?

— A birka bokacsontjából zsírt tudok kicsavarni.

Megkezdődött a küzdelem. A nagy erejű birkózó kétszer is eldobta a fiút, de ő mind a kétszer talpra esett, tehát a harc döntetlenre állt. A harmadik összecsapáskor nagy port kavartak. Amikor a por leszállt, kiderült, hogy a fiú földhöz vágta híres ellenfelét. A nagy birkózó, amikor felkelt, meg akarta támadni a fiút, az életére tört, de ő Madiarhoz menekült, a köpenye alá bújt. A vezír megvédte a gyereket.

A fiú ezek után visszatért igazi apjához, Aldiarhoz. A mérkőzés óta Kara Balvannak (Erős Feketének) nevezték. Nagy hírű vitéz lett. Ivadékai Aldiarnak nevezték ősapjukat, s a geneaológiai táblázatban Aldiar vagy Taz néven szerepelnek. A nemzetségből sok híres ember és államférfi származik.

Orunbaszar Turasov asztanai történész gyűjtése

Az argün madiarok az argün törzsszövetségbe tartoznak. Ősük, Argün százhat éves korában harmadik asszonyaként vette feleségül Ajnaközt (Holdas Szemet), akitől Tembiszopi nevű fia születetett. Utódaikat tokal-argünnek (szarvatlan, nem teljes jogú argünnek) nevezték. Hatodik nemzedékükbe tartozott három testvér: Aldiar, Madiar és Khudiar. Khudiarnak kevés leszármazottja volt, ők beolvadtak a magyar ágba. Aldiartól származott a taz törzs és nemzetség.

A három testvér közül Aldiar volt a legidősebb fiú, szorgalmas, ügyes állattenyésztő. Mindig elsőként költözött a téli és a nyári szállásra. Öccse, Madiar vezír, bíró lett a törzsben. Egyszer a két testvér auljában megjelent egy szegény nő, Karatölke, aki egy kulkainak nevezett nemzetségből származott. Első férje meghalt. Ekkor a nomád szokások szerint férje öccsének lett a felesége. Meghalt azonban a második férj is, ezért az asszonyt anyósa meggyűlölte és elzavarta. A nő Aldiar és Madiar auljába költözött, s ott élt szolganőként. Erős volt, szorgalmas és szép is, ezért mindkét testvér beleszeretett. Észrevették, hogy amikor pisilt, vizelete szétverte a talajt. A kazakok hite szerint ez azt jelentette, hogy az asszonynak erős méhe van. Ezért Madiar vezír nőül akarta őt venni, második vagy harmadik feleségként.

Egyszer Aldiar hamarább ment a nyári szállásra, mint Madiar vezír. A szolganő ezután többé nem ment Madiar jurtájához. A vezír megkérdezte feleségét, miért nem megy hozzá ez az asszony. Felesége azt felelte neki, hogy a rabszolganőt a sógor szertartásosan, esküvőn feleségül vette. Ekkor Madiar így szólt bátyjához:

— No, Sebes Fejű (Taz), sikerült megelőznöd engem, s elvenned ezt az asszonyt. Kívánom, hogy erős fiad szülessen tőle.

Valóban fiuk született Aldiaréknak, akit Zsanzaknak (hosszú életű) neveztek el. Ez volt a fiúnak a születéskor fülébe kiabált neve. Az is tény, hogy igen erős fiú lett belőle.

Egyszer Sakszak Zsenibek kán (turgaji, 1693-ban született) nagy ünnepet rendezett a Középső Hordában. Minthogy a Kis Horda birkózóját egyetlen alattvalója sem tudta legyőzni, így szólt a kán:

— Talán a Középső Horda asszonyai nem szültek fiút?

Ekkor felállt Zsanzak, s így szólt:

— Én legyőzöm a Kis Horda óriását!

A kánnak arra a kérdésére, hogy mivel bizonyítja erejét, így válaszolt:

— Három éve száradó sztyeppi szakszaulbokrot kitekerek, és zsírt préselek ki belőle.

Erre a fiú megkapta az engedélyt a harcra. Földijei nagy megelégedésére a Kis Horda birkózóját legyőzte, megsebesítette. Vitézi névként a Kara Balvan nevet kapta. Sok vitéz utódja született.

Az 1720-as években a kazak sztyeppről elkergették a kalmüköket. Ekkor, talán Madiar vezér korában a környékbeli befolyásos férfiak tanácskozásra jöttek össze, hogy megbeszéljék a terület elosztását. Aldiar és Madiar utódainak meg állatainak száma egyaránt nagyra növekedett. Mindkét törzs átköltözött a Turgaj-medencébe, ahol máig is élnek. Aldiar törzse, nemzetsége Kosztanaj megye Altin szarin járásában, az Obagan folyó vidékén nagy számban él. Sokan közülük művelt, értelmiségi emberek voltak, és sokan azok ma is. Például Dzsaz Zsanov, aki az omszki kadétiskolában tanult, a XIX. század elején befolyásos ember lett a környéken. Ő volt a kormányzóság határőrségének vezetője, s e minőségében is népe érdekében próbált tevékenykedni. Az Isim és a Tobol folyó mentén tizenöt kilométer hosszúságban dombokat emeltetett, s azookn túl nem engedélyezték az orosz parasztok letelepedését. Ezért az oroszok el akarták távolítani Dzsazt. Először börtönbe próbálták zárni. Egy határőrségi távcső nagy lencséjét betörték, s őt vádolták tönkretételével. Dzsaz érezte, hogy bajban van. Tanácskozott a többi aldiarral és madiarral arról, hogy mit tegyen. Kérdezték népüket: ki tudna távcsőlencsét készíteni? Jelentkezett egy Szüjündik nevű mester, aki azt mondta, hogy negyven zsák átlátszó kő összegyűjtése esetén tud lencsét készíteni a távcsőhöz. A népnek sikerült elegendő követ összegyűjtenie, a lencse elkészült, s Dzsaz megmenekült az orosz börtöntől. Ekkor az oroszok elhatározták, hogy megölik. Végül sikerült is nekik: kígyómérget kentek papucsára, s az végzett vele.

(V.) Visszatérés Almatiba

Almatiban még nyár volt, amikor visszaértünk. Az időjárás-jelentésekből azonban megtudtuk, hogy fenn, északon, Turgaj környékén valóban megkezdődött a hideg ősz.

Almati szállodámból, a Hotel Kazakisztánból ragyogó kilátás nyílt a Tien-sannak a város fölé emelkedő havas csúcsaira. Utazásom utolsó napjaiban arra is szakítottam időt, hogy kiránduljak a hegyekbe. Síliften feljutottam az Almati feletti havas régiókba. Megbámultam a csipkés ormokat és a gleccsereket. Kazak barátaimmal jártam a több száz méter mély, hajmeresztő Csarin-kanyonnál és az égre törő fenyőkkel övezett, gyönyörű, mélyzöld Kulszaj-tengerszemnél is.

A kínaiak és a nomádok nem véletlenül nevezték a sivár puszták között elterülő hatalmas, ezerötszáz kilométer hosszú és több mint hétezer-négyszáz méteres hegységet Tien-sannak, vagyis „Mennyei Hegyek”-nek. A Tien-san és a lábainál fekvő Hétfolyó-köz Közép-Ázsia legtermékenyebb, természeti szépségekben leggazdagabb vidéke. Nem csoda, hogy Almati, „Közép-Ázsia Svájca” is bővelkedik minden jóban. A kétmilliós város fölé magasodó hegyláncnak, az Ilintuli Alataunak huszonkét hegyorma éri el a négyezer-ötszáz métert. Legmagasabb csúcsa, a Talgar 4974 méteres.

Jártam Mándoky Kongur István sírjánál is. A fiatalon elhunyt nagy magyar turkológus a Kensai-temetőben, a kazak nép nevezetes művészei és tudósai között alussza örök álmát.

Utolsó kazakisztáni napjaim nagyobb részét azonban nem kirándulással, hanem Almatiban élő kutatóknak, így Babakumar Kinayatnak, Bolat Kumekovnak, a Kipcsak Kutatóintézet igazgatójának, Anuar Galijevnek és másoknak a társaságában töltöttem. Értékeltük az összegyűjtött anyagot, s közösen próbáltunk képet alkotni a kazakisztáni madiarok történetéről.

A kutatók elmondták nekem, hogy a madiarok a Batu kántól származó Abulhair kánnal érkeztek Közép-Ázsiába, valószínűleg az egykori Arany Horda területéről, a XV. század közepe táján. Az Abulhair kán által vezetett Fehér Hordában a három legerősebb csapat az orjátoké, a kipcsakoké és a madiaroké volt. Részt vettek a madiarok a későbbi, Sejbani kán által a mai Üzbekisztán területéért vezetett harcokban is. Északra, a Turgaj-vidékre valószínűleg 1723-ban vándorolhattak, a kalmükök legyőzése és távozása után. Ezeknek az adatoknak nem mond ellent az sem, amit Csingiz Baszilovtól, egy kipcsak-madiar akszakaltól hallottam még Asztanában. A kipcsak-madiarok szájhagyománya szerint a madiarok Turkesztán város környékéről, a Kara Tau-hegységből költöztek fel északra, ahol kipcsakok lányait vették feleségül. Testvéreik viszont nyugat felé vonultak. Így alakult ki a kipcsak törzsszövetség madiar törzse, amelyből már csak öt család él Asztana környékén. A többiek az Irtis partján, a Kazak Köztársaság és Nyugat-Szibéria határvidékén élnek.

A leszármazási táblázatokat elemezve a kutatók kiemelték azt a fontos tényt, hogy mindkét megismert kéziratos táblázatban és egy mondában is egymás mellett, testvérként szerepelt Khudiar és Madiar neve. Szerintük Khudiar ebben az esetben a magyarországi Hunor megfelelőjét, tehát a hunokat jelenti. Ez a magyarázat egyébként nyelvészeti szempontból nem okoz semmiféle nehézséget. A Khudiar név nyugodtan lehet nyelvi átváltozás a Hunyorból, de képződhetett a név a hun szóból is, a madiar mintájára.

Babakumarral együtt Almatiban Mir-Jakub Dulatov nyolcvanhét éves lánya, Gulnar Dulatova és családja is fogadott bennünket. Gulnar Dulatova is elmesélte nekünk, hogy apja szívesen írta alá cikkeit Madiar néven. Az idős hölgy nagyon örült annak, hogy végre találkozhat magyarországi magyarral. Apja rehabilitálása előtt ezt nem engedték meg neki, így nem találkozott a magyar kutatók közül sem Tóth Tiborral, sem Mándoky Kongur Istvánnal. Megkaptam apja két eredeti fényképét és a cikkeiről készült másolatokat, valamint a Mir-Jakub Dulatovnak és testvérének, Aszkar Dulatovnak a posztumusz rehabilitálásáról szóló igazolások másolatait.

Dulatova elmesélte nekünk, hogy 1930-ban, apja letartóztatása után kicsapták őt az orvosi egyetemről. A Kazah Szocialista Köztársaság akkori pártfőtitkárához, Mirzojanhoz fordult kérvényével, hogy folytathassa tanulmányait. A főtitkár így fogadta őt: „Éppen most olvastam kérvényedet. Te nem vagy bűnös semmiben, s ha tanulni akarsz, az egyetem kapui nyitva állnak előtted.”

Mirzojan vidékre küldte dolgozni Dulatovát, a Turkesztán–Szibéria Vasúti Igazgatósághoz. Másfél év múlva onnan ajánlották az egyetemre. A főtitkárt már rég kivégezték, amikor Gulnar Dulatova 1939-ben befejezte orvosi tanulmányait. A hasonló helyzetbe kerülők túlnyomó többségének nem volt ekkora szerencséje a sztálini rendszer idején. Dulatova lánya is orvosprofesszor lett, lányunokája menedzserképzőben tanul.

Közvetlenül hazautazásom előtt tanulságos beszélgetést folytattam Ozarak Iszmagulov antropológusprofesszorral is. Minthogy most készíti elő a kazak nép antropológiai leírását tartalmazó könyvét, adatgyűjtés céljából a hetvenkét éves professzor nyaranként Kazakisztán más és más tájaira vezet expedíciót. Iszmagulov tájékoztatott arról, hogy nemcsak az argünöknek van madiar törzsük és nemzetségük, hanem a Középső Hordában a kipcsakok és az uakok, valamint Kelet-Kazakisztánban, a Zajszan-tó és az Irtis forrásvidéke környékén élő kereik között is élnek madiar törzsbeliek és nemzetségűek. Azt azonban nem tudta róluk a kutató, hogyan kerültek oda.

Az Iszmagulov professzortól kapott információ azért különösen fontos számomra, mert a Zajszan-tótól százötven kilométernyire levő Mongol-Altajban, Bayan Ölgiy megyében élő kereik között végzett kutatásaim során magam is találkoztam madiar-mazsarokkal. Feljegyeztem és könyvben is kiadtam gyűjtésemet legendáikról, életmódjukról, ősi mintájú, ezüstveretes, palmettás nyergeikről, öveikről és törzsi temetőjük fából készült sírjairól.

Ahogy tehát kiderült, sok rejtély, feltáratlan anyag és kutatnivaló maradt még Közép-Ázsiában az ott élő keleti madiar néptöredékek múltjával és jelenével kapcsolatban. A független Kazak Köztársaság és Magyarország baráti viszonya, valamint a hatalmas közép-ázsiai országban uralkodó békés viszonyok pedig — több száz év óta először — végre lehetővé teszik a kutatásokat.

Benkő Mihály 2002. évi Torgaji kutatásairól 2003-ban képes utikönyv jelent meg a Timp/Pillangó Kiadó gondozásában.