Eredeti cím: KUSHKUMBAYEV, Aybolat The Magyar (Madžar, Madiar) Ethnonym in Medieval Written Sources, Ford.: Benkő Mihály

Kép: Kelet-ázsiai fegyveresek rekonstrukciója, balról jobbra: türk, mongol, kipcsák, kazak, középen a rekonstukciót irányító tudós, Ajbolat Kushkumbajjev

A múltban létező népek (etnikumok), etnikai csoportok, törzsek, nemzetségek elnevezésének és önelnevezésének kérdése mindig is a szakemberek: történészek, etnológusok, filológusok figyelmének központjában állt. Számos olyan etnikai név van, amelynek eredetét sokféle: szociális, kulturális, etnopolitikai, etnográfiai, nyelvi és egyéb tényezőkkel, valamely etnikai egység, nyelvcsoport etnikai összetétele kialakulásának speciális vonásaival magyarázhatjuk. A történetírásban máig találkozhatunk országneveket adó etnikumok, etnikai egységek, nemzetek legváltozatosabb elnevezéseivel. Ezeknek különböző nemzetek nyelvein különféle értelmük és tartalmuk lehet. Például a középkori kipcsakokat a keleti forrásokban (arab és perzsa elbeszélő szövegekben) kyfdžaknak, az ótürk írásokban kybčaknak, a kínai krónikákban cin’čának, Oroszországban polovecnek, a bizánci és nyugati krónikákban kumannak, kunnak, palócnak, stb. nevezték. Az etnikai elnevezések témájával foglalkozó kutatók között időnként vad viták folynak arról, hogy mi volt az ősi neve ennek, vagy annak az etnikumnak, etnikai csoportnak, törzsnek, illetve nemzetségnek, van-e kapcsolat a nép egykori összetétele és neve, és annak napjainkig fennmaradt (vagy megváltozott) formája között. Valamely etnonym történelmi korokon keresztüli szilárd fennmaradása nem is annyira az etnikai elnevezés stabilitásáról adhat nekünk információt, mint amennyire a név viselői közös történeti emlékeinek fennmaradásáról, a múltjukról, egykori vezéreikről, nemzetségeiknek alapítóiról, stb..

Úgy vélem, ehhez a problematikához tartozik a középkori magyarok magyar, megyer, mogyeri önelnevezése, valamint az „onogur”-ból származó ( Hungarus, Ungarn, Hongroise, Hungarian, huniguri, hunigari, ugri, venger) elnevezései idegen nyelveken. Úgy tűnik, hogy Keleten a legkorábbi információt arab írott források adták a magyarokról. Ibn Ruszta a 903 körül, vagy kissé később írott művében „al-Madžgarija” (al-Maggariya) néven említi őket. Ebben a névben, ha elvesszük belőle az „al ”határozott névelőt és az „iya” képzőt, felismerhető a mai „magyar” népnév. Al-Bekri „Kitab al-maszalik va-l-mamalik” című művében leírja a madžarok országát (Maggariya, „al-Madžarija, vagy bilad al-Maggariya). A X–XI. századi perzsa írók is szólnak a madžarokról (magyarokról). A „Hudud al-alam” (anonim perzsa mű) közlést ad „Maggari” országáról, amely Nyugaton terül el. Al-Gardizinél (Zajn al-akbar, XI. sz.) szintén „Maggarinak (vagy többes számban Maggariyannak) nevezik a magyarokat. A „Nuhbat al-dahr fi adzsa ib al-barr va-l-bahr” című arab műben a „magyar” etnonym „magar” formában jelenik meg. A késő-középkori és modern orosz írott forrásokban, a következő formákban figyelhető meg ez az etnonym: Madžar/Magar –Možar, Mažar [Levickij, 1978, 56–60].

Egy forradalom előtti orosz szerző, d. A. Hvolszon rendszerezte a koraközépkori magyarokról szóló információkat. Olyan hipotézist állított fel, amely szerint a Magyar (Madžar) és Baskír (Basghard) etnonymek közös gyökérrel rendelkeznek. Úgy véli, hogy „baskír” etnomym eredeti formája „Badžghard” volt, amely így fejlődött a továbbiak során:

Bashgard – Badžgar

Bashkard – Modžgar

Bashkart – Madžgar

Bashkert – Madžar

Bashkirt – Magyar

Baskír. [Hvolszon 1869, 114.]

Nem teljesen érthető, hogy az idézett rekonstrukcióban a „B” betűből miképpen lett „M”. Hvolszon ötletét mindenfelé átvették és ismételték, így az egyik tudományos munkából a másikba vándorló elképzeléssé vált. A középkori magyarok és a baskírok etnikai rokonságával kapcsolatban elfogadom Hvolszon érveit. Azonban ki kell jelentenem, hogy a „Magyar” és „Baskír” etnikai nevek között nincs nyelvi kapcsolat. A két elnevezés különböző gondolatokat rejt, így különböző a jelentésük is.

246. G. Kuzejev – Lotz kutatásaira hivatkozva –[1956, 679 sk.] – három szóra hívja fel a figyelmet a „Magyar” szó családjából. 1) mogyer – a magyarok országa; 2) magyar – a magyarok vezérének személyneve; és 3) megyer, az etnonym. Emellett a mod szótag, a szó töve, a magyar nép országára utal, míg a med szótag azon törzs nevének (Magyar) az alapja, amely törzs az egész magyarság etnikai önelnevezését adta. [http:// shejere.narod ru/kuzeev]. A híres filológus, V. V. Napolszkij úgy véli, hogy a magyarok önelnevezése, a magyar < mažar amely azonos a „megyer <*mežer ősmagyar törzsnévvel, a *mancar /menc-r szóból, az ősmagyarok önelnevezéséből származik. Az első szótag ugor, legalább is az eredetére nézve. (Vö. az osztják etnikai neveket: mans /déli/, mansci /északi/, man si /keleti/, mant /északi/; mos /az obi ugorok egyik frátriájának az önelnevezése/). A manc-ar menc-r* szavak második szótagja török eredetű: *ar – „férj, férfi” [Napolski, 2002, 246.]. Véleményem szerint ennek a nagyon fontos álláspontnak alapvető jelentősége van. Ugyanis helyesen mutat rá a magyarok önelnevezésének vegyes jellegére, és utal ennek az etnikai csoportnak, – amelynek voltak ugor és török összetevői már etnogenezisének korai időszakában is – a bonyolult szerkezetére.

Napolszkij tudományos álláspontja ismét megerősíti azokat a korábbi megalapozott véleményeit az etnológusoknak és néprajzosoknak, amelyek szerint sehol, de különösen az eurázsiai sztyeppéken nem léteztek mindössze egy etnikai összetevőből álló etnikai csoportok, (más szavakkal: tiszta etnikai csoportok), sem a középkorban, sem a korábbi történeti korszakokban. Az eurázsiai népek számára gyakorlatilag lehetetlen volt megőrizni „etnikai tisztaságukat” a nomád élet túlnyomó szerepének feltételei között azon népek körében, amelyek ezeken, a végtelen területeken éltek, és sokrétű kapcsolatokat tartottak fenn egymással, elsősorban etnikai szempontból nézve. A hasonló etnikai folyamatokat, egy-egy etnikai csoport kialakulását lehetetlen egyvonalú fejlődési irányként vizsgálni. Kétségtelen, hogy a gyakorlati etnikai kutatások komplikáltabb folyamatokat mutathatnak ki a tiszta etnikai csoportok létezésének sémájánál és koncepciójánál, amelyet olyan kutatók alakítottak ki, akiket néha túlságosan is befolyásolnak saját hipotézisek és szerkezeti elképzeléseik, „logikai következtetéseik”. Ráadásul, ezek a kutatók a végsőkig ragaszkodnak ahhoz, hogy más kutatók nézeteit egyáltalán ne ismerjék el. Lehet, hogy olyan eretnek gondolatokat vetettem itt papírra, amelyeket első látásra nehéz elfogadni. Véleményem szerint az „etnikum” XX. századi etnológia által kidolgozott fogalma a régebbi és modern történelmi korok nomád etnikai-politikai egységeiről, aligha fogadható el teljes egészében, bár ma még túlnyomó szerepet játszik az etnográfiai és egyéb szakirodalomban. Még napjainkban sincs olyan pontos meghatározása az „etnikum” fogalmának, amely minden tudóst kielégítene, különösen, ha azokról a kutatókról van szó, akik etnikai kérdésekkel (etnogenezisekre vonatkozó problémákkal) szakszerűen és céltudatosan foglalkoznak.

A vélemények többsége szerint az ősmagyarok nagyjából a IX. század közepén hagyták el „genetikai fészküket” és a rokon keleti népeket. A magyarok keleti őshazájának kérdése már a XIX. század második felétől kezdve vitatott. A tudósok körében számos hipotézis, álláspont merült fel, és merül fel vele kapcsolatban, napjainkban is. Ha valamennyiről szólnék, messze túllépném cikkem kereteit. Szükség lenne speciális, egyedül ezzel a kérdéssel foglalkozó kutatásra. Jó hír a számomra, hogy az utóbbi időben ilyen jellegű kutatásokba kezdtek éppen a magyar kutatók [Lásd például: Gyóni Gábor, 2007]. Egy tény kétségtelen: a magyarok a Kárpát-medencébe Kelet felől érkeztek. Bíborban született Constantin bizánci császár egyike volt az elsőknek azok közül, akik hírt adtak a magyarok Kelet-Európába érkezéséről, „De Administrando Imperio” című munkájában tett feljegyzéseiben. A császár „Turk” etnikai névvel említette művében a magyarokat. Azonban megemlíti azt is, hogy korábban „Savarto asphaloi” (szavírok, szabírok, szabarok) volt a nevük. A besenyők ellen vívott vesztes háborújuk során a magyarok kétfelé váltak: keleti és nyugati magyarokra. „Az egyik rész keletnek ment lakni, a perzsa részek felé, és ezeket a mai napig a turkok régi nevén Savartoaszfaloi-nak nevezik. A másik rész pedig nyugot felé ment lakni…” [Bíborban született Constantin császár, De Administrando Imperio. 38. fejezet. In: A magyar honfoglalás kútfői, Budapest 1900, 121.] Nagyon valószínű, hogy a bizánci szerző nemcsak eltorzította a magyarok etnikai nevét, de rosszul is értelmezte azt. Azonban, mégis, nagyon fontos információt kaptunk tőle: a magyarok egy része valahol Keleten maradt. Azok az események, amelyek kapcsolatban állnak a valamikor egységes magyar nép kétfelé szakadásával, nem Kelet-Európában, a Fekete-tenger mellékének északi sztyeppéin mentek végbe, hanem valahol távolabbra Keleten. Könnyen lehetséges, hogy a kettéválás folyamata hosszabb időt vett igénybe, mint ahogy azt a kutatók többsége véli. Elképzelhető, hogy ez az eseménysorozat megkezdődött már a Volga és Ural-folyók között, és eltartott néhány évtizedig. A magyarok egyik ága Nyugat felé távozott. Vándorútjuk során egyre távolabb kerültek keleti testvéreiktől, és egyre kevésbé tartották velük a kapcsolatot. Semmi kétség azzal kapcsolatban, hogy a keleti magyarok létezése a Volga-folyó és az Urál-hegység között történelmi tény volt. A XI–XIII. századok során arab és perzsa szerzők egyaránt hírt adnak a keleti és nyugati magyarokról. (A magyarok önelnevezése és országneve: „Maggari”, „al-Maggariya”, „bilad Basgird wa Magar”; „al Magar”: városnév az Északi Kaukázusban).

A keleti magyar nép és országa nagy valószínűséggel önállóan létezett a Volga-Ural régióban, délkeletre Volgai Bulgáriától, egészen a mongol hódításig. Azonban azt nehéz megmondani, hogy valóban volt-e államuk az adott korszakban. A „Mongolok titkos Története” (1240) szerzője a könyv 262&-ában beszél országukról. Ez a paragrafus azokról az eseményekről szól, amikor a nagy mongol hadvezér, Szubotáj Bagatur Nyugat felé (a szövegben: észak felé) vonult csapataival, és 11 nemzetet és országot hódoltatott: „Kanlin, Kibcsaut, Bachžigit, Orosut, Machžarat, Asut, Sasut, Serkesut, Keshimir, Bolar, Raral (Lalat).” A mongol hadsereg bővizű folyókon kelt át: az Idil és Ajakh folyókon. (A Volga- és Ural folyók). Az idézetből világos, hogy a keleti magyarok országának mongol neve „Machžarat” volt (a „Machžar” etnonym a többes számot jelző „at” végződéssel). Tehát az adott információ éppen a keleti magyar népről és annak országáról szól. Egyes régóta meglévő elméletek szerint Pannóniát (Magyarországot) jelölték ott ezzel a névvel. Azonban az 1229-1232-es hadjárat során a Volga-Urál régióban megjelent mongol hadsereg feladatai között nem szerepelt a Magyar Királyság meghódítása, többek között már csak azért sem, mert a Kárpát-medence nagyon messze terült el a Volga-régiótól. Szubotáj elsődleges feladata akkor a volgai helyi népek: a kipcsakok, bolgárok, magyarok, szakszinok, baskírok, stb. leigázása volt. A Mongolok titkos Történetének egy másik paragrafusa arról szól, hogy a mongol hadseregnek kemény harcot kellett vívnia ezek ellen az országok ellen: „(Mivelhogy) Szubotáj Bagatur kemény ellenállásba ütközött azoknak az országoknak a részéről, amelyeket meg kellett hódítania, különösen Kanlin, Kibcsaut, Bachžigit, Orosut, Asut, Sesut, Machžar, stb. részről”. [Kozin 1941, &262, 270]. Nem szabad, hogy megzavarjon minket a Volgától távol fekvő nyugati területek (például: Kijev) említése a Mongolok Titkos Történetében. A hősi elbeszélés művészi stílusban íródott, és a mongolok valamennyi hőstettéről be kívánt számolni. Ezért említi egyetlen összefüggésben valamennyi meghódított nemzetet. A fent idézett szöveg megerősíti az Abu-L-Gazi munkájából kapott információt „a Madžarok és Baskurdok” földjeinek meghódításáról.

Julianus barát szintén a magyarok szívós ellenállásáról értesít bennünket a mongolokkal szemben. A magyar származású dominikánus szerzetes 1235–1238 között kétszer is ellátogatott a keleti magyarokhoz. Julianust azzal a feladattal küldték keletre, hogy találja meg a keleti magyarokat, a Kárpát-medencei Magyar Királyságban élő nép rokonait. Ez az önfeláldozó ember hosszú útja során nagy szükséget szenvedett, éhség és szomjúság gyötörte, eltemette kísérőit, azonban végül megtalálta azokat, akiket oly elszántan keresett. Találkozott egy magyar nővel Volgai Bulgáriában. Ez az ország a magyarok országától keletre, vagy délkeletre terült el. Az asszony megmutatta Julianus barátnak a szülőföldje felé vezető utat. A következőket olvashatjuk a vonatkozó írott forrásban:

„Azon ország egyik nagy városában, mely – mint mondják, ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez az (asszony) megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre kétség nélkül megtalálja azokat a magyarokat (is), akiket keres. Ez így is történt.

Megtalálta őket a Nagy Etil folyó mellett… [De facto Ungariae Magne. In: Bendeffy László, Az ismeretlen Julianus.Budapest, 1936, 32. sk.]. Tehát a jelentés szövegéből arról értesülhetünk, hogy Julianus barátnak már nem kellett hosszú utat megtennie a keleti magyarok lakóhelyéig. (Elképzelhető, hogy az Atil-folyó alatt ebben az esetben nem a Volgát kell érteni, hanem valamelyik mellékfolyóját, feltehetőleg a Bjelaját.) Világosan kiderül a szövegből, hogy a keleti magyarok országa az Edil (Atil, Itil, vagyis a Volga) folyó bal partján terült el. Az útbaigazítást követve Julianus barát valóban megtalálta nagy messziségben élő rokonait, akikkel meg tudta érttetni magát magyar nyelven. Találkozása a keleti magyarokkal igazolta reményeit. Ahogy a hivatkozott forrásban írja: „Mikor azok meglátták, és megértették, hogy keresztény magyar, nagyon örültek megérkezésének; körülvezették házanként és falvanként, és hévvel tudakozódtak keresztény véreik királyságáról és országáról. És bármit akart nekik elmondani hitükről vagy egyébről, nagyon szorgalmasan hallgatták őt, mivel a nyelvük teljességgel magyar volt, és megértették őt, és ő is azokat.

Pogányok. Istenről semmi fogalmuk nincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas-, és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a hadakozásban nagyon vitézek.

A régiek hagyományaiból tudják, hogy a magyarok tőlük származnak, de hogy (most) hol laknak, azt nem tudták.

A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában (a magyarok) verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket, és így együtt tizenöt országot egészen elpusztítottak”. [Bendeffy L., id. m., 33.] Mindez megerősíti a mongol forrásból idézett információt, amely szerint a keleti magyarok kemény ellenállást tanúsítottak a mongol hódítókkal szemben, és első támadásuk alkalmával nem váltak alattvalóikká. A keleti magyarok Julianus által leírt életmódja igazi nomádnak mutatja be őket. Ahogy kiderül az elbeszélésből, „lóhúst ettek és lótejet (kumiszt) ittak”. A következő itt a legfontosabb információ: a keleti magyarok nem műveltek földet, vagyis nem voltak földművelők, és jól el voltak látva lovakkal, fegyverekkel. Amikor 1238 után mongol uralom alá kerültek, besorolták őket a mongol tizedes hadiszervezetbe, és attól kezdve a sztyeppe új urainak szövetségeseként aktívan részt vettek a szomszédos államok és népek ellen vívott háborúkban. A híres és hiteles szerző, Rasid-ed-Din, amikor leírja a Dzsucsidák, Dzsingisz kán legidősebb fia leszármazottai birodalmának, az úgynevezett Arany Hordának a katonai erejét, beszámol arról, hogy a magyarok részt vettek a mongolok hadjárataiban. A perzsa történetíró kiemeli a következőket: Toktaj és Bajan kánok hadseregének nagy része (XIII. sz. vége – XIV. sz. eleje) magába foglalja annak a négyezernek (négyezer mongolnak – A. K.) a leszármazottait, de új orosz, cserkesz, kipcsak, madžar és más egységek soroltattak hozzájuk az utóbbi időben”. [Rasid-ed-Din 1952, 275.] Közismert, hogy Tokta egyike volt az Arany horda nagykánjainak (1291–1312), Bajan kán pedig, aki Dzsucsi kán legidősebb fiának Ordának (Ichennek) a leszármazottja volt, a mai Kazahsztán területén uralkodott, és fővezére, vagy egyik vezetője volt a Kék Hordának, az Aranyhorda keleti szárnyának.

A mongolok, miután meghódították Dest-i-Kipcsak területét és Eurázsia Kelet-Európára eső területének nagy részét, új alattvalóikat az uluszok és szárnyak katonai rendszere alapján osztották szét. Valamennyi harcképes embert (többnyire a férfiakat) beosztották az általuk használt tizedes hadirendbe, azért, hogy azok teljesíthessék kötelező katonai szolgálatukat. Ez a hadiszervezet hosszú ideig fennmaradt és radikálisan megváltoztatta az etnikai-politikai helyzetet a meghódított régiókban. Az alávetett népességet szétszórták, újra és újra felosztották, oda-vissza költöztették keletről nyugatra, délről északra. Háború esetén nomádok, földművelők egyaránt kötelesek voltak uluszuk vezetőjét követni, bármely irányba. A keleti magyar népesség eltörökösödése a mongol korszakban kezdődött (vagy fejeződött éppen be). Közismert, hogy a Dzsucsi Ulusz lakosságának többsége azokból a török nyelvű népekből állt, amelyek részben Dest-i-Kipcsak őslakosai voltak, vagy a mongolokkal érkeztek Keletről, Belső- és Közép-Ázsiából. A mongolok maguk –ahogy ez kiderül az írott forrásokból – gyorsan asszimilálódtak a helyi etnikai közeghez, de megőrizték törzsi és nemzetségi etnikai neveiket. Nem okozhat nagy meglepetést az Aranyhorda nomád népességének sokrétűsége, hiszen azt megerősítik az utóbbi időkben felfedezett régészeti leletek és az antropológiai adatok is. Az Arany horda „etnikai kohója” a következőképpen működött: Miután a behódoltak bekerültek a mongol tizedes hadirendbe, a helyi lakosság és az újonnan érkezettek többé-kevésbé egységessé váltak. A különféle törzsi-nemzetségi csoportokból „egybeolvadt” összetevők új etnikai egységeket alkottak, vagy pedig a legerősebb nemzetségek önelnevezése alatt koncentrálódtak. Az ilyen nemzetségek nem voltak vérrokonok a nemzetiségi makro-hierarchia magasabb és középső fokain. Azonban a közös genealógiai fán látszólagos rokonság egyesítette őket. Az itt tárgyalt tényeket igazolják a feltételesen magasabb hierarchikus kapcsolatba lépett nemzetségek közös „sadžrái, sezseréi” (genealógiai táblázatai). Ha az etnikai-politikai piramis alacsonyabb szintjeit nézzük, láthatjuk, hogy azok a családok vagy csoportok, amelyek szoros rokonságban voltak egymással, megőrizhették önelnevezésüket, és patriarchális vonalon továbbvihették korábbi kapcsolataikat is.

Mi történt azokkal a keleti magyarokkal a mongolkorban, akiket akkor már sok száz éve „madžarnak” neveztek? Lehetséges vajon, hogy eltűntek volna, illetve teljes mértékben asszimilálódtak volna Dest-i-Kipcsak sztyeppéinek „török néptengeréhez?” Természetesen egy részük szétszóródhatott a kipcsak nyelven beszélő nomádok között, és valóban asszimilálódhatott hozzájuk. Az is igaz, hogy a kipcsak törzseknek azt a részét, amely makacs ellenállást tanúsított a mongolokkal szemben, a hódítók fizikailag megsemmisítették. Más etnikai csoportok asszimilálódtak az új nemzetségekhez és törzsekhez, és elveszítették korábbi önelnevezésüket. Megint mások azonban, bekerültek a mongol katonai rendszerbe, és megőrizhették korábbi etnikai nevüket. Úgy tűnik, hogy a Nagy Sztyeppén szétszórt, magyarokkal ez a harmadik forgatókönyv zajlott le. Rasid-ed-Din fentebb idézett szövege megerősíti azt a feltételezést, hogy mongol hercegek és katonai vezetők között felosztott magyar egységek (természetesen nemzetségek) más nomád törzsekkel együtt élték nomád életüket egyes területeken, és az ulus vezetője katonai erejének részévé váltak. Mindezt bizonyítja a Dzsucsi ulusz etnikai (törzsi-nemzetségi) összetétele a XIV–XV. századok során. A hírneves kazak kutató, T. I. Szultanov több mint 60 ottani nemzetség listáját mutatja be. A felsorolásban a madžarok is szerepelnek. [Sultanov 1982, 8; Istorija Kazakhstana, 2001, 255; Isakov, 2004, 34.] Dest-i-Kipcsak törzseinek listája az 1430–1460 közötti évekből ismert Maszud B. Oszman Kuhisztani munkáiból, valamint a 92 üzbég törzs listájából, az „Ilatija”-ból, a később, a XIX. században készült „Tuftat at-tavarih i khani” alapján. A „Madžar” etnonym egyértelműen rögzítve van ezen a listán, amelyen, és ez talán még fontosabb, a „Basgyrd” népnév is szerepel. A neves etnográfus, S. M. Abramson által rögzített lista kiegészítéseként tudomást szerzünk az üzbégek „Madžar” nemzetségének létezéséről is [Madžmu at tavarih, 2002, 232 sk.]. Ez a nemzetség a Sejbanida kánok, Abu-l-Hair kánnak és utódainak alattvalója volt. A „Tavarih-i-Guzida-ij Nuszrat-Náméban” egy ádáz csata leírása is szerepel. A csata csúcspontján „Saikh Mazid bagatur a madžar omakból (törzsből) két nyílvesszővel is eltalálta magát Burunduk kánt.” [Materialy, 1969, 22]. A Madžar törzselnevezést említik a közép-ázsiai Sejbnidák dinasztikus történetében, a „Nuszrat Náméban”, vagyis a „Győzelmek Könyvében” is. Egy másik közép-ázsiai szerző, Hafiz-I Tanys a török-mongol törzsek felsorolásakor szintén említi a Madžar törzset. Mahmud Ibn Vali többször is szólt a Madžarokról „Bahr al asrar fi manakib al-ahijar” című művében.

A kazak regős (írott és improvizációs) irodalomnak egy korai időkre keltezett költeménye váratlan megerősítését adta ezeknek a fent idézett történeti adatoknak, amelyek világosan mutatják, hogy a keleti magyar etnikai csoport fennmaradt és tovább létezett Dest-i-Kipcsak sztyeppéin az Arany Horda későbbi időszakaiban (XIV–XV. századok) is. Az „Er-Soban” (Soban Batir) című vers elmondja, hogy a kazak Salkiiz-zirau (1465–1560) értesült Er-Soban betöréséről az Észak-Kaukázusba a Volga-Urál régióból, az Arany Horda területéről. A behatolás során Er-Soban 200 lovat hajtott el a kabard régióban élő Bigazü méneséből. A kabard nagyúr, üldözőbe vette a lótolvajokat. Az üldözés során Er-Soban verses beszédben sorolta fel katonai egységének legkiválóbb harcosait. Több más mellett, a következőkről szól:

”Van még egy vitéz, Kojan, aki csak a harcban él,

Zászlaját szilárdan tartja kezében lovasaink élén,

Ha ellenséggel ütközünk, ő mindig első a harcban,

Mivel e merész vitéz a hős Madžar nemből való.”

A kabard Bigazü ettől a fenyegetéstől annyira megrettent, hogy úgy döntött: azonnal visszatér szülőföldjére, mert világossá vált számára, hogy ilyen félelmetes ellenfelekkel szemben végzetes lenne harcba szállnia. [Poety, 1993, 50].

Ahogy látjuk, a költeményben „Kojan vitézről van szó, a hős Madžar nemből”. Szeretném az olvasó figyelmét erre a versszakra irányítani. Itt a kérdéses név éppen „Madžar” formában jelenik meg. Így bizonyítottnak tekinthetjük, hogy ez volt a „Magyar” etnonym korai formája a török nyelvekben, így a kazak nyelvben is.

A Madžar név nemcsak az üzbég, hanem a nogaj etnikai nomenklatúrában (Nogaj Horda) is megjelent. V. V. Trepavlov alapvető kutatásait összegző művében felsorolja a nogaj törzsi-nemzetségi közösségeket, közöttük a „Madžar” törzset is. Továbbá, ír ezeknek a törzseknek az elnevezéseiről a XVI–XVII. századi orosz dokumentumokban, amelyekben említésre kerül a Možarskoje r.” is. Ebben az esetben az „r” betű az orosz „rod” szó kezdőbetűje. Ennek a szónak a jelentése: „nemzetség” [Trepavlov, 2002, 502]. Z. Ja. Bojarsinova kutatásaiból ismert, hogy a kazakok Középső Hordájában a kipcsak törzs legnagyobb ága a kara-kipcsak ág volt, amely a Torgaj-fennsíktől az Isim és Irtis folyókig terjedő végtelen sztyeppéken élt. A kara-kipcsakoknak jelentős befolyása volt Nyugat-Szibéria szomszédos törzseire is. Bojarsinova a kara-kipcsakok más etnikai csoportjai között a „Madžar (Magyar) kipcsakokat” is említi. (A szerző „Madžar/Magyar Kipcsak kifejezését szándékosan idéztem szó szerint. A. K.) [Bojarshinova 1960, 75; Istorija Kazakhstana, 1997, 154.]. A kazak törzsi nemzetségi szerkezet későbbi leírásai, különösen a kiemelkedő jelentőségű orosz etnográfus, N. A. Arisztov feljegyzései bizonyítják, hogy a „мадiар” etnikai csoport valóban létezett a kipcsakok között az Orosz Birodalom Sztyeppei Kormányzóságában, az Akmolai Régióban [Aristov, 1896, 379.]. Lehet, hogy éppen a XVIII–XIX. századok fordulója táján történt, hogy a „Madžar” etnonym helyet adott a „Madiar, illetve „Magyar” változatainak. Ez a változás a török nyelvekben, ahol a „,dž” illetve „ž” betűk minden további nélkül változhatnak „j”-re, vagy „i”-re és viszont, könnyen megmagyarázható. A fenti a tudósítások a kazak sztyeppék magyarjairól, összehasonlíthatók F. Scserbinának a XX. század elején a kazak sztyeppei régiók kutatására szervezett expedíciójának eredményeivel. A 11. kötetből (Omszk Régió) értesülünk arról, hogy a „4” adminisztratív aulban (településen) kizárólag magyarok éltek. Az első kazak történészek egyike, M. Tynyspajev komoly erőfeszítést szentelt a kazak nemzetségek genealógiai táblázatainak kidolgozására. Táblázataiból arról értesülhetünk, hogy a „madijarok” a következőképpen kapcsolódtak be a kipcsakok törzsi-nemzetségi hierarchiájába: Bultun – Orys1 – Madiar. Tynyspajev azt is hangsúlyozza, hogy vannak madiarok a Tokal-argünök Zsogaly-sekty nemzetségében is [Tynyspajev 1925, 69, 70.]. A magyarok, pontosabban madiarok észlelései az argün és kipcsak területeken és közegben megerősítést nyertek a Kazah Tudományos Akadémia Történeti, Néprajzi és Régészeti Intézetének a XX. század 50–60-as éveiben szervezett speciális néprajzi expedícióinak során is [Mukanov, 1974, 58, 186 sk.].

Azok, akikből napjainkra a kazak-madžarok (madijarok) lettek, viszonylag későn egyesültek a kazak néppel. Mindenekelőtt többé-kevésbé egységesen, egy tömbben, a nogaj és üzbég etno-politikai egységekhez csatlakoztak a XV–XVII. századokban. Kazak-magyar nemzetségek között fennmaradt legendák, mesék szólnak a kazak sztyeppékre érkezésükről déli-délkeleti irányból, még abban az időben, amikor a Sejbanidák oldalán harcoltak. Ez az adat nem zárja ki, hogy érkezhettek egyes csoportjaik nyugati irányból is.

A fentebb leírt adatokat összegezve, megállapíthatjuk, hogy a középkori szerzők korábbi szövegeiben a „Madžar”, „Mažar”, „Machžar”, a magyarokra vonatkoztatható etnonymek szerepelnek egészen az újkorig (XVIII. sz.).A „madiar”, madijar” formák később jelennek meg a kazak nyelvben. Ez utóbbi etnikai nevek változatai az üzbégek között napjainkig fennmaradt „madžar” etnikai névnek. A „Madžar” etnonym, illetve toponym fennmaradását a nogaj, kazak, üzbég területeken, a Krím félszigeten, vagy az Észak-Kaukázus népei között nem magyarázhatjuk meg egyszerű véletlennel. Ugyanez a jelenség figyelhető meg Eurázsia török népeinek etno-nomenklatúrájában más etnonymek esetében is. A kipcsak, argün, najman, kirej/it/, kongürat stb. etnonymek úgyszintén mindenütt léteznek a fentebb felsorolt ázsiai és kelet-európai népek körében. A Magyarországra került kunok, kumánok, polovecek XIII. századi története különösen érdekes és tanulságos ebből a szempontból. Ők sokáig megőrizték eredeti nyelvüket, és kunnak”, palócnak” nevezték őket magyarul.

Még egy megjegyzést tennék: a keleti magyarok nem vesztették el önelnevezésüket, és nem is „tűntek el”, napjaink egyes kutatóinak elképzelése ellenére sem. Az adott kérdésekre csak az utóbbi időben figyeltünk fel, amikor is alaposan és részletesen tanulmányozni kezdtük a még ma is sok rejtélyt, sötét, feltáratlan részletet is tartalmazó történelmünk etnogenetikai, antropológiai és etnokultúrális problémáit. Véleményem szerint folytatni kell ennek a nagyon érdekes és átfogó problémának a kutatását. Sajnos, a magyar kollegák csak nagyon keveset tudnak erről a kérdésről. Azonban, szeretném felhívni a figyelmet a következőkre: Egyre több régészeti adat mutat arra, hogy nemcsak ősmagyar (ahogy gyakrabban említik: ugor) emlékek maradtak fenn Észak- és Nyugati-Kazakisztán területein, hanem olyan régészeti emlékek is, amelyek a magyar kultúra gazdag elemeinek jelenlétére mutatnak sztyeppéinken a korai középkorban. Ezek az elemek alapvető összetevői a Nagy Sztyeppe sokszínű nomád civilizációjának.

IRODALOM

Абуль-Гази-Багадур-хан. Родословное древо тюрков. М., - Ташкент - Бишкек, 1996.

A magyar honfoglalás kútfői, Budapest 1900, 121.

Аристов Н.А. Заметки об этническом составе тюркских племен и народностей и сведения об их численности // Журнал «Живая старина». Отделение этнографии. Вып. III и IV.   СПб., 1896.

Ахмедов Б.А. Историко-географическая литература Средней Азии XVI-XVIII  вв.: (Письменные памятники). Ташкент: Фан, 1985.

Bendeffy László, Az ismeretlen Julianus.

Бояршинова З.Я. Население Западной Сибири до начала русской колонизации Томск., 1971.

Габор Д. Протовенгры на Урале в первом тясячелетии нашей эры в российской и венгерской историографии. Автореф. дисс. … к.и.н. Екатеринбург, 2007.

История Казахстана (с древнейших времен до наших дней).  В пяти томах. Т. 2.  – Алматы: «Атамура», 1997.

История Казахстана и Центральной Азии: Учеб. пособие/ Абусеитова М.Х. и др. – Алматы: Дайк-Пресс, 2001.

Исхаков Д.М. Тюрко-татарские государства XV-XVI вв. Казань: Институт истории им. Ш. Марджани АН РТ, 2004.

Кляшторный С.Г., Султанов Т.И. Казахстан: летопись трех тысячелетий. Алма-Ата, 1992.

Козин С.А. Сокровенное сказание монголов. М. – Л.: Изд-во АН СССР, 1941.

Константин Багрянородный. Об управлении империей. Текст, перевод, комментарии. Изд. второе, исправ. Под ред. Г.Г. Литаврина и А.П. Новосельцева. – М.: Наука, 1991.

Кузеев Р.Г. Происхождение  башкирского народа // http://shejere.narod.ru/kuzeev.htm#_О_ПРОИСХОЖДЕНИИ_И_ИСТОРИИ%20РАССЕЛЕНИ#

Левицкий Т. «Мадьяры» у средневековых арабских и персидских географов // Восточная Европа в древности и средневековье (сборник статей) М.: Наука, 1978.

Маджму ат-Таварих // Материалы по истории кыргызов и Кыргызстана. Бишкек, 2002. 2-е изд.

Материалы по истории казахских ханств XV-XVIII веков (извлечения из персидских и тюркских сочинений). Алма-Ата: Наука, 1969.

Материалы по киргизскому землепользованию собранные и разработанные экспедицией по исследованию степных областей. Акмолинская область. Омский уезд. Т.XI. Омск., 1902.

Муканов М.С. Этнический состав и расселение казахов Среднего жуза.  Алма-Ата: Наука КазССР, 1974.

Напольских В.В. Баскарт, или Великая Венгрия // Христианский мир и «Великая Монгольская империя». Мат-лы францискианской миссии 1245 года. Крит. текст, пер. с лат. «Истории Тартар» брата Ц. де Бридиа С.В. Аксенова и А.Г. Юрченко. Экспоз., исслед. и указ. А.Г. Юрченко. СПб.: Евразия, 2002.

Поэты пяти веков. Казахская поэзия XV – начала ХХ в. Вст. ст., сост., биогр., спр. и прим. М.М. Магауина. Пер. с каз. Алма-Ата: Жазушы, 1993.

Рашид-ад-Дин. Сборник летописей. Пер. с пер. О.И. Смирновой.  Прим. Б.И. Панкратова и О.И. Смирновой Ред. проф. А.А. Семенова М.-Л: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Книга 2.

Султанов Т.Н. Кочевые племена Приаралья в XV - XVII вв. (вопросы этнической и социальной истории). - М.: Наука, 1982.

Трепавлов В.В. История Ногайской Орды. М.: Изд-я фирма «Восточная литература» РАН, 2002.

Тынышпаев М. Материалы к истории киргиз-казахского народа. Ташкент, 1925.

Хвольсон Д.А. Известия о хозарах, буртасах, болгарах, мадьярах, сла­вянах и руссах Абу-Али Ахмеда бен-Омар ибн-Даста. СПб., 1869.

Lábjegyzetek:

1  Az „urusz” szó a „russzkij” fonetikus változata. Ez a forma könnyen megmagyarázható. A török nyelvektől idegen az „r” betű szókezdő betűkénti használata. Így a „russzkij” szó akcentust kapott, és „urus, orus, orys” formában jelent meg. Az írott forrásokban találkozhatunk az „arus, ars” változattal is, a második változatot feltehetőleg „arys”-nak ejtették. Az „Urus” név meglehetősen elterjedt volt a török nemesek és Dzsingisz kán leszármazottai között, legalább a XII. századtól kezdve. Napjaink kutatóinak értelmezése szerint az Urus nevet általában szőke gyerekek kapták. [Sultanov. Vö.: Kazakhstan: Letopis’ trekh tysijachletij. 1992, 198.].

Kép: A kazak értelmező szótár MAGYAR, MAZSAR szócikke, [Kazak: 1999. 447. o.]

A kritikát, mint mûfajt nagyon nagyra értékelem. Bonyolult és felelõs munka a kritikus tevékenysége, hiszen írásában mérlegelnie kell egy-egy mû érdemeit és hibáit. Alaposnak, pontosnak, és meggyõzõnek kell lennie, csúsztatások és manipulációk nélkül. Sajnálatos módon, az én könyvem esetében a kritikus tökéletes tájékozatlanságát tapasztaltam a közép-ázsiai, és ezen belül a kazak történelem és historiográfia kérdéseiben. Mûvemet csak felületesen olvasta el. Mindebbõl származó tárgyi tévedései nem zavarják meg abban, hogy kérlelhetetlenül szigorú legyen. Gere Zsolt cikkének durvább hibái közül kénytelen vagyok néhányat kiigazítani, ha másért nem, azért, hogy a kritikájának félrevezetõ jellegét ellensúlyozzam.

1) Szembeszökõ, hogy a kritikus korábbi, a témában megjelent tudományos cikkeket, könyveket [Pl.: „Julianus nyomdokain Ázsiában”, Budapest, 2001; „A Torgaji Madiarok”, Budapest, 2003; Babakumar Khinayat: „A Keleti magyarság írott emlékeibõl”, Budapest, 2007.] nem olvasta, sõt, azok még csak a kezében sem voltak. Ha nem így lenne, nem szerepelne kritikájában a következõ, kissé faramuci állítás: „Benkõ Mihály azért ment 2003-2006 között két alkalommal is Északnyugat-Kazakisztánba és Nyugat-Szibériába kipcsak-magyarokat keresni, mert Tóth Tibor antropológus 1968-ban állítólagos kipcsak-magyarok között végzett volna antropológiai méréseket Közép-Ázsia délnyugati részén, Üzbegisztánban”. (A két terület több ezer kilométernyire esik egymástól) [A nyugat-szibériai magyar-kipcsak expedíciók valóságos elõzményeirõl lásd: „A keleti magyarság írott emlékeirõl”, Budapest, 2007, 65 sk.; és a „Magyar kipcsakok”, 2008 Budapest, 27. oldal vonatkozó szövegeit!].

Tóth Tibor 1965-ös útja nyomán a Torgaj-vidéki argün-magyarokhoz vezetett expedíciót (2002-ben) a Kazak Akadémia Keletkutató Intézete támogatta és segítette.

Ellentétben Gere Zsolt állításával – Tóth Tibor 1965-ös torgaji útjáról, és a többi keleti magyarról, akikkel a magyar kutatók közül õ találkozott elõször az utóbbi évszázadok során –, számos jelentõs tudományos publikáció jelent meg Magyarországon és külföldön is.
Szó sincs tehát arról, hogy a neves antropológus „hipotézisét tanulmány formájában ki sem fejtette”.
A „visszhangtalanság”, valamint az, hogy „a történész szakma elutasította”, nem az õ lelkén szárad.
Tóth Tibornak a „közép-ázsiai õsmagyar relictum” kérdésérõl írt legfontosabb munkájának adatait a magát komolyan vevõ kritikus fellelheti többek között a fentebb hivatkozott korábbi könyvek jegyzeteiben is.

2) A magyar-kipcsak és argün-magyar törzsnevekben a „magyar” szónak nincs kiejtésbeli árnyalata. Így nem is volt mit „elmosnom”. Mély „a” hanggal, „magyarként” nevezik meg az adott nemzetségek, törzsek tagjai önmagukat. Mindössze néhány magyarországi kutató nevezi õket szóban és írásban a saját feje után, többnyire megkülönböztetésként, „madjarnak”. Ezt az állításomat a kritikus nemrégiben akár maga is ellenõrizhette volna. Nem is kellett volna ehhez Kazakföldre utaznia. Elegendõ lett volna, ha 2008. augusztus 9-10-én, kijön a kunszentmiklósi Bösztörpusztára, a méltán híressé vált kurultájra, és ott személyesen az argün-magyar küldöttség tagjaitól érdeklõdik önelnevezésükrõl.

3) Ellentétben a kritikus állításaival, „Magar” etnonym vagy helységnév, toponym Közép-Ázsiában és Kazakisztánban még csak véletlenül sem fordul elõ. Nepálban lehet találkozni vele. Továbbá: a Kaukázus-vidéken sohasem létezett „Madzsar vár”.
Volt viszont arrafelé három Madzsar város is: kettõ közülük (Ulu-Madzsar és Kicsi-Madzsar) Dagesztánban, egy (Al-Madzsar) pedig a mai Buggyonovszk város szélén, a Kuma-folyó bal partján.
Hasonló tévedésekkel találkozva, csak örülhetek annak, hogy ez alkalommal „feltûnõen kerültem” a témámhoz nem közvetlenül kapcsolódó kérdések tárgyalását. Egyébként könyvek elõszavaiban a neves magyar, vagy külföldi orientalisták (Harmatta János, Erdélyi István, Babakumar Khinayat), bõségesen kitérnek a keleti magyarok kutatástörténetére.
Szó esik itt a nagy felfedezõkrõl is, így többek között Julianus barátról, Turkolly (és nem Torkolly, ahogy Gere Zsolt írja!) Sámuelrõl, Kõrösi Csoma Sándorról, Vámbéry Árminról, Ujfalvy Károlyról, Zichy Jenõrõl, Almássy Györgyrõl, Mándoky Kongur Istvánról.

4) A sezserék (genealógiai táblázatok) Kazahsztánban értékes írott történeti forrásnak számítanak, a pusztai hagyományok írásba foglalt emlékei. A régi példányok, mint például a könyvemben publikált „omszki arab betûs sezsere”, ráadásul nagyra becsült ritkaságok is.
Gere kritikus azért ír lekezelõ hangon (a szerinte nyilván kizárólag általam) „feltételezett bizonyító erejükrõl”, mert jelentõségüket a közép-ázsiai historiográfiában nem ismeri.
A kazak tudósok számára valamely törzsszövetség nagy genealógiai táblázatán egy-egy etnonym szimbolikus megjelenése személynév formájában, egyértelmûen azt jelenti, hogy a törzsszövetségben, valamikor megjelent egy bizonyos etnikum.
(Valamennyi kazak törzsszövetség, törzs, különféle területekrõl származó nemzetségek, törzsek konglomerátumából áll).
Minderrõl megjelent könyvekben részletesen szólok [Vö.: „A keleti magyarság írott emlékeibõl”, Budapest, 2007, 25 skk; 78-83.; „Magyar Kipcsakok”, Budapest, 2008. 57. skk.].

Bolat Kumekov – turkológus professzor, a Kazak Tudományos Akadémia rendes tagja, az almatii Kipcsakológiai Intézet vezetõje –, a magyarokat és a kunokat (kipcsakokat) leíró közép-ázsiai arab és perzsa források világszerte ismert, kiváló szakértõje. A magyar-kazak közös gyökerekrõl szóló cikkében a következõket írja:

„– A mongol támadás elõtti idõszak végére a Volga-Urál folyóközben, a magyar törzsek egyik csoportja, betagozódott a kipcsak törzsszövetségbe. Ez a tény világosan kifejezõdésre jut a kazak sezserékben (genealógiai táblázatokban). A kazak nép Középsõ Hordájának (etnikai-területi egység) nemzetiségi-törzsi szerkezetén belül, a kipcsak törzsek leszármazási táblázatain, nemzetségi szinten megtaláljuk a „magyar” etnonymet. Ugyancsak a Középsõ Hordában, az argün törzsszövetségben is vannak magyarok. 1965-ben Tóth Tibor magyar kutató antropológiai méréseket végzett a kazak nemzet argün-magyar etnikai csoportjának tagjain. Az antropológiai kutatások módot adtak Tóth Tibornak arra, hogy jelentõs morfológiai hasonlóságot állapítson meg az argün-magyarok és a kipcsakok azon csoportja között, akik akkoriban ugyanabban a zónában, a Torgaj-kapuban, a Szarükopán éltek. A magyarok argün közegben, legkorábban a XVI. században jelenhettek meg. A XIV-XV. századok fordulóján az argünök egy része délrõl északra költözött, majd a XVI. században megtelepedtek az Isim-folyónál és a Torgaj-vidéken. Nyilvánvaló, hogy az argün törzsszövetségben, ebben az idõszakban jelenhetett meg a magyar etnikai csoport, amikor is a kipcsakok és az argünök között sokoldalú együttmûködési folyamatok és kölcsönhatások voltak megfigyelhetõk.”

B. A. Kumekov professzor cikkét orosz, vagy magyar nyelven szívesen a kritikus rendelkezésére bocsátom, de oroszul meg is jelent Magyarországon. [Б. Е. Кумеков, Казахи и венгри: общие исторические корни, 144. In: A magyarság és a Kelet. II. õstörténeti konferencia. Régészet és írásos források, történelem szekció. 139–155.].
Az „omszki magyar-kipcsak sezsere” ezen a néven ismert a kazak történetkutatásban. A kazak tudósok évtizedek óta keresték. Nekünk sikerült megtalálnunk, és könyvemben konzerválnunk, megmentenünk az utókor számára. [„A közép-ázsiai sezserék forrásértékérõl, szerepükrõl a történetkutatási módszertanban”, vö: Р. Г. Кузеев, Башкирские шежере. Уфа, 1960, 5-23].

5) Ellentétben Gere Zsolt kritikus feltételezésével, nemcsak a sezserék nyújtanak történeti értékû információt a kazak-magyarok elõdeirõl. A 14-17. századi arab és perzsa nyelvû közép-ázsiai források számos fontos adatot közölnek a keleti magyarok XIV-XVI századi történetérõl. A Batu kán által hódoltatott keleti magyarok Sejbani kán országrészének, az Aranyhorda „jobbszárnyának” hadrendjébe kaptak besorolást. Amikor késõbb, a XV. század második felétõl a 16. század elejéig tartó idõszakban a Keleti Dest-i-Kipcsak (az Aranyhorda keleti „szárnya”) Dzsucsida uralkodói, Sejbani kán leszármazottai az egyre erõsödõ orosz nyomás elõl az Ázsiába való visszatérésrõl döntöttek, a keleti magyarok részt vettek a döntés következtében végbement kazak (és az üzbég) honfoglalásban. Azóta a Kazahsztánt megalapító 92 törzs egyikeként tartják õket számon. (Az idevonatkozó forrásokra a legutóbbi könyvem 1), 2), és 24) számú jegyzeteiben hivatkozom).

A további eseményekrõl már valóban elsõsorban a sezserékbõl és a hozzájuk csatlakozó, terepen gyûjtött, évszázadokon keresztül fennmaradt népi hagyományokból, legendákból értesülhetünk. A kazak kutatók – például B. E. Kumekov is –, felhasználják ezeket a forrásokat. A XVI. századtól kezdve a keleti magyarok Kazakföldön elsõsorban a kipcsakok között éltek, és a velük együtt költöztek a XVIII. század folyamán az északi sztyeppékre.

6). A kritikus epés megjegyzéseket fûz Kudajbergen Ordabajev celinjei tanítónak magyar nyelven is leközölt, Szarübáj batürrõl szóló elbeszélõ költeményéhez. Ez ellen önmagában még nem is emelnék kifogást. Irodalmi ízlések és pofonok különbözõk. Azonban nem világos számomra Gere szövegében a „más irodalmi hagyomány nélkül” kifejezés, arra vonatkozólag, hogy „a vers Toldi és a János vitéz nyelvén és stílusában jelenik meg magyarul.”

Gere Zsoltnak a könyv iránt érzett zsigeri indulatai alapján arra kell következtetni, hogy burkoltan esetleg arra céloz: szerinte a verset én költöttem, vagy esetleg a versformát magam ötlöttem ki.

A költemény publikált, formája ellenõrizhetõ. Kudajbergen Ordabajev celinjei tanító kazak nyelvû versét Almatiban megkapta Amirzsanov Kaliakbar Köskimbajev magyar-kipcsak akszakal, a Kazah Szocialista Szovjet Köztársaság egykori kulturális miniszterhelyettese. Õ a mûvet 2006 novemberében közölte a „Kazak Batürlarü” (Kazak hõsök) címû, Almatiban megjelenõ irodalmi újság két teljes oldalán.

A „Szarübáj vitéz” címû elbeszélõ költemény formája: négyütemû, 11-12 szótagos verssorok, AABA rímrendszerû négysoros szakaszok. Ez a hazánkban „magyarosként” ismert, de Közép-Ázsiában is elterjedt versforma a kazak kis- és nagyeposzok formájának egyik általánosan elterjedt változata.

A Szarübáj vitézrõl (a magyar-kipcsakok XVIII. századi vezérérõl) szóló vers azért a Toldi és a János vitéz stílusában fordítódott magyarra, mert a kazak költõ úgy írta meg. A fordító nem is tehetett volna mást, hiszen mûfordításnál a formahûség elemi követelmény. A puszta és a pusztai pásztorélet életképeinek lírai ábrázolásáért is a költõ a felelõs.

Gere Zsolt az általa bírált könyvebõl csak arra képes reagálni, amit megértett belõle, az pedig – sajnos úgy tûnik –, nagyon kevés.
Így nem ítélhet érdemben annak sem szakmai, sem irodalmi színvonaláról.

Az a dorgálásnak szánt kijelentése viszont, hogy „az eredet, a rokonság kérdését nem pusztán tudományos, hanem elsõsorban nemzeti kérdés”, emelt fõvel vállalható. Ma is méltatlan lenne bármely, a magyarság történetével kapcsolatos kérdést nemzeti érzés nélkül, a magyar identitástudat kiteljesítésére való törekvés nélkül kutatni.

Elvégre magyarok vagyunk.

Saját múltunkat, és mindazt, ami Eurázsia területén hozzá kapcsolódik, nem vizsgálhatjuk olyan „tárgyilagosan”, mint biológus a bogár lábán az ízeket.

Benkő Mihály

Góg és Magóg fia vagyok én

Hiába döngetek kaput, falat

/Ady/

A Kaukázus a termékeny félhold vonatkozásában ugyanazt a szerepet játszotta, mint a Nagy Fal a Kínai Császárság védelmében. Mindkettő a Kárpát-medencétől a Belső-Ázsiáig húzódó Nagy Sztyeppén élő népek elleni védekezést szolgálta. Ezek az un. íjfeszítő lovasnépek több hadjáratot vezettek a Kaukázuson keresztül Mezopotámia, Kis-Ázsia, a Közel-Kelet és Egyiptom  területére. Ezekről a hadjáratokról az ókori és középkori szerzők tudósítanak. A tudósítások visszatérő eleme, hogy a hadjáratok során áttörtek a Nagy Sándor által a Kaukázusban épített érckapun. A történeti munkák utalnak a szkíták és az alánok, a szkíták és a hunok, valamint az utóbbiak és a magyarok kapcsolatára.

Kép: A Kaukázus és a Kaukázus északi előtere Mazsar (Madzsar) város helyével Forrás: Google map.

1. A szír Nagy Sándor legenda és Nagy Sándor kapuja

A szír Nagy Sándor legenda az isz. 3. században keletkezett korábbi források feldolgozásával. A késői hellenisztikus szerző egyesítette a kleitarchosi hagyományozási vonallal összefüggő, eredetileg is mesés elemeket is tartalmazó történeti elbeszéléseket (Kleitarchos antik görög történetíró volt, az ie. 4. század végén és az ie. 3. század elején élt.), valamint a Nagy Sándornak és kortársainak tulajdonított leveleket (az ún. ,,levél-regény"-t).  

A regényben Nagy Sándor eléri a világ térbeli végeit, ahol nagy zajt hall. Amikor megkérdezi kísérőt, hogy mi ez, azt a választ kapja, hogy a hegycsúcsokon túl él a hunok rettenetes népe, akik át fognak kelni a hegyszoroson és elpusztítják az ezen az oldalon lévő területeket. Nagy Sándor erre „Háromezer vasmunkás kovácsot és háromezer rézműves embert hozatott; ezek rezet és vasat öntöttek össze s összegyúrták, ahogy az ember agyagot szokott csinálni; elhozták és kaput csináltak (belőle). Egyik hegytől a másik hegyig küszöböt csináltatott; tizenkét könyök volt a hossza; a hegy szikláiba verette bele, rézbe és vasba foglalta… azután a sziklákba vasszegeket csináltatott és tizenkét fokkal bíró vaskulcsot kovácsoltatott és rézlakatot forgattatott rá.” (Kmoskó Mihály: Szír írók a steppe népeiről. Szerk. Felföldi Szabolcs. Bp. 2004. 72–81.).

Nagy Sándor kapujának a helye nincs megjelölve, de a rá hivatkozó források többnyire a Kaukázussal kötik össze. A Kaukázus két legismertebb átjárója a Derbenti-kapu és az Alán-kapu (Dariel-hágó). A Derbenti-kapu keleten, a Kaukázus és a Kaszpi tenger között húzódó mintegy 3-3,5 km széles földsáv. Az Alán-kapu a Kaukázus közepén található hegyszoros."Derbent városa Dagesztánban a Kászpi-tenger nyugati partján, a Kakukázus hegység nyúlványai és a tenger közötti keskeny átjáró bejáratánál fekszik. Az átjáró nevét különböző nyelvekben és számos változatban vonatkoztatták a közelében fekvő városra. A város mostani neve az újperzsa darband (dar ‘kapu’ + band ‘fémrúd; akadály, gát, torlasz’ szószerint ‘rácsos / eltorlaszolt (?) kapu’) kifejezésből származik. A Darband név először a 7. században bukkant fel a város neveként. A város arab neve is egy konkrét vagy metaforikus kapuval való kapcsolatra utal: Bāb wa’l-Abwāb ‘a Kapu és a Kapuk’, Bāb al-Abwāb ‘a Kapuk Kapuja’, vagy egyszerűen csak al-Bāb ‘a Kapu’. Ezek a bizonyos „kapuk” tulajdonképpen a keleti Kaukázus völgyeinek a bejáratait jelentették valamelyik helyi nyelvjárásban.A régi örmény források adatai közül figyelmet érdemel a ‘hunok kapuja’ jelentésű megnevezés." (Baski Imre: Vaskapuk, in: Csagircsa, Karcag 2007, 32-33. o.)

Az alábbiakban a a szkíták Cyaxares idejében (ie. 625–585) a Kaukázuson keresztül a közel-kelet ellen indított hadjáratával, az alánok isz. 35. évben Média és Arménia ellen indított háborújával és a hunok isz. 395. évi, a Római Birodalom keleti tartományai ellen indított háborújával kapcsolatos történeti munkák Nagy Sándor kapujával kapcsolatos részleteit közöljük.

Kép: Carl Wuttke: Hegyvidéki táj - Kazbek hegy. (Fotó: Forrás: Néprajzi Múzeum, Rajz-, festmény- és nyomat gyűjtemény)

2. Válogatott ókori és középkori források:

2.1. Herodotosz (ie. 484 – 425.körül) a szkíták - Cyaxares idejében (ie. 625–585) - a Kaukázuson keresztül, a  közel-kelet ellen indított hadjáratáról. A hadjáratra a 2.3. pont szerint Szent Jeromos is hivatkozik.

Herodotosz I. Könyvéből:

104. Maotis tavától Phasis folyójáig és a Colchokig harmincz napi útja van egy jól menőnek. Colchisbol pedig nincs messze átkelni Médiaba, hanem csak egy nép van közöttök, a Saspirok. Az ezeken keresztülmenők Médiában lehetnek. A scythak azonban nem törtek be ezen a részen, hanem egy föllebbi, sokkal hosszabb, úton kanyarodva, jobbukon lévén Kaukáz hegye. Itt a Medok megütközven a scythákkal és meggyőzetvén a csatában, megfosztattak uralmuktól. A scythák pedig egész Ázsiát foglalták el.

[...]

106. A scythák mintegy huszonnyolcz évig uralkodtak Ázsiában s erőszakuk és hanyagságuk által minden föl volt forgatva; mert a rendes adón kivül beszedtek minden egyestől azt mit mindegyikre önkényt kivetettek s ezen adón kívül körülnyargaltak és elrablók azt, a mi mindegyiknek sajátja volt. Ezek többségét Cyaxares és a Medok meghiván vendégekül és leitatván, megölték. És igy visszaszerezték országukat a Medok s uralkodtak azokon, kiken az előtt is..."

/TÉLFY JÁNOS: GÖRÖG FORRÁSOK A SCYTHÁK TÖRTÉNETÉHEZ, Pest, 1863/

2.2. Iosephus Flavius (isz. 37 – 100 körül) az alánok 35. évi hadjáratáról

Arról a szorosról, amelyet Nagy Sándor rekesztett el vaskapukkal először Iosephus Flavius tesz említést az I. században (Bell. lud. VII, 7, 4):

 „Talán már fentebb említettem, hogy az alán nép a Tanais-folyó és a Maiótis-tó közt lakó skytha törzs. Ez a nép ebben az időben elhatározta, hogy rablóhadjáratot indít Médiába és még azon túl is; ebben az ügy­ben tárgyaltak a hyrkaniaiak királyával, mert ez az ura annak a szorosnak, melyen Nagy Sándor király vaskaput csináltatott, hogy el lehessen zárni. Miután a hyrkaniaiak királya megengedte nekik az átvonulást, nagyszámú csapattal megrohanták a gyanútlan médeket, és teljesen kifosztották a népes országot, amelyben rengeteg a hasznos háziállat; és senki sem mert szembeszállni velük. Pakoros, az ország királya, rémülten menekült a pusztaságba, mindent otthagyott nekik, és csak nagy üggyel-bajjal sikerült 100 talentum lefizetése árán kiváltania feleségét és ágyasait, akiket az alánok elfogtak. Miután így kényelmesen és kardcsapás nélkül rabolhattak, folytonos dúlás és pusztítás közben eljutottak egészen Armeniáig, amelynek Tiridates volt a királya. Ez szembeszállt velük, ütközetbe is bo­csátkoztak, azonban majdnem élve elfogták. Ugyanis egy alán messziről hurkot vetett rá, és el is hurcolta volna magával, ha a királynak nem sikerül a hurkot még idejében elvágnia kardjával és így megmenekülnie. A harc még jobban megvadította a barbárokat, az egész országot elpusztí­tották, aztán visszatértek hazájukba rengeteg fogollyal és egyéb zsákmánnyal, amit ebben a két királyságban raboltak."

/FLAVIUS Bel. Jud. =Josephus Flavius:Azsidó háború. Fordította:RévayJózsef.Bp.1964. /

2.3. Szent Jeromos 77. levele, 399., a hunok 395. évi hadjáratáról a Római Birodalom keleti tartományai ellen

„Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. A római hadsereg nem volt jelen akkor, mert a polgárháborúk Itáliában tartották. Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. Jézus óvja meg a római világot ezen vadállatok további támadásaitól! Mindenhol váratlanul bukkantak fel, jövetelük megelőzte hírük érkezését, nem kíméltek sem vallást, sem rangot, sem kort, még a csecsemők sírása sem keltett bennük szánalmat. Gyerekek voltak kénytelenek meghalni azelőtt – mondhatni -, mielőtt elkezdtek volna élni, a kicsik nem észlelve nyomorult végzetüket még mosolyogtak is ellenfelük kezére és fegyvereire. Általánosan elfogadott, hogy a megszállók célja Jeruzsálem volt, az arany iránti mohóság hajtotta őket ebbe a városba. Városfalai elhanyagoltak voltak a békeidő miatt, ezért rendbe hozták, Antiochia ostromállapotban volt. Türosz sóvárgott rá, hogy újra sziget legyen, elvágva magát a szárazföldtől. Mi is előkészítettük hajóinkat, és az emberek a tengerparton feküdtek le elővigyázatosságból ellenségeink érkezése miatt. Nem számított, hogy kemény szél fújt, mert jobban rettegtünk az barbároktól, mint a hajótöréstől. MI azonban nem saját biztonságunk miatt voltunk idegesek, hanem a szüzek tisztasága miatt, akik velünk voltak. Abban az időben még nem voltak nézeteltérések közöttünk és a belküzdelmet árnyékba vetette a barbárokkal vívott csata. ”

/Horváth Gábor: Hun invázió a Közel-keleten 395-ben, http://hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12/

Kép: A hunok 395. évi támadása a Kaukázuson keresztül a Római Birodalom keleti tartományai ellen Forrás: Horváth Gábor

"Kettőben tévedt sz. Jeromos ; mert nem Dárius, hanem Cyaxares alatt történt a scythák (Szt. Jeromos szerint a hunok – a szerk) betörése s nem 20 hanem 28 évig tartották elfoglalva Ázsiát:” /TÉLFY JÁNOS: GÖRÖG FORRÁSOK A SCYTHÁK TÖRTÉNETÉHEZ, Pest, 1863/

Herodotosz skythák-ról beszél, akiket Szt. Jeromos a hunokkal azonosít.

2.4. Priszkosz Rhétor, 474 körül

 „Mikor megkérdeztük, milyen úton jutna el Attila Perzsiába, Romulus azt felelte, hogy a médek országa nincs nagy távolságra Szkítiától, és a hunok számára nem ismeretlen az út. Régen, mikor országukon éhínség söpört végig azon jöttek át és a rómaiak nem tudtak ellenállni nekik azokon a részeken. Basik and Kursik, a királyi család tagjai és nagy haderő parancsnokai (akik később Rómába jöttek szövetséget kötni) elérték a médek földjét. Ezek a hunok amint a rómaiaknak mondták, átkeltek egy sivatagos területen, majd egy folyón (Romulus úgy gondolta, hogy a Maeotison), 15 nap alatt átkeltek néhány hegységen és bevonultak Médiába. Miután végigdúlták és pusztították a vidéket, szembetalálkoztak a perzsa hadsereggel, megtöltötték fejük felett az eget nyilakkal, meghátráltak a hirtelen jött veszedelem elől és visszavonultak a hegyeken túlra. Ők kis zsákmányra tettek szert, mivel nagyrészt a médek elvették tőlük.”

A szöveg kifejezetten nem említi a Kaukázust vagy Nagy Sándor kapuját, de a leírás alapján megállapítható, hogy a Kaukázuson keresztül vezető útról és a hunok 396. évi, Perzsia elleni hadjáratáról van szó.

/The Chronicle of pseudo-Joshua the Stylite. Translated: Trombley-Watt. Liverpool, 2000. 9-10.o., in: Horváth Gábor: Hun invázió a közel-keleten 395-ben, http://hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12/

2.5. Szevillai Szent Izidor (556 – 636)

„…A magyarokat azelőtt hunoknak hívták, és utána – királyuk neve után – avaroknak, és ezelőtt ezek a távoli Maeotis és a jeges Tanais (Don) a masszagéták vad népe között éltek. Aztán a fürge lovaikon kitörtek a Kaukázus sziklái közül, ahol Nagy Sándor Kapui visszatartották a vad népeket. A keletet húsz évig tartották rabságban, az egyiptomiaktól és etiópoktól pedig évi adót szedtek...”

/A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk, Migne Patrologia latina Tomus 82. page 334. S. Isidori: Originum sive Etymologiarum liber. IX. caput II. § 66, Ford: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, 1911., reprint 2001./

2.6. Rubruk (1255):

 „…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….”

/A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona T. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy./

2.7. Fejér György (1840)

„…Isidorus, Zosimus Comes, Paulus Orosius, Blondus, Carolus Sidonius és mások szerint az a nép, amelyet régebben hunoknak és újabban magyaroknak neveznek, kezdetben ismeretlen nép volt, nevük sem volt, ismeretlenek voltak, akiket egykor (Nagy Sándor) – úgymond – a hegyek mögé zárt, utolérhetetlen vidéken tanyáztak, hirtelen felbőszülve dühödten törtek elő, (…) a gótokat és az alánokat saját lakóhelyükről elűzték, mígnem a lakóitól megfosztott Pannóniát elfoglalták…”

/ Aborigines et incunabula Magyarorum, ac gentium cognatarum populi Pontici, Pontus. Budae, 1840. 22. (Ism. Athenaeum 1842.)/

  3. Nyelvi összefüggések

A hunok nyelvét nem ismerjük. A mi szempontunkból lényeges körülmény, hogy a forrásokban említett másik szkíta nép, az alánok utódai, a ma is a Kaukázusban élő oszétek és a magyarok nyelve között nagyszámú szóegyezés van, ami a két nép tartós együttélését feltételezi. /Tamerlan Tajmurazovics Kambolov: Oszét nyelv történelmének vázlata (Очерк истории осетинского языка Владикавказ, 2006. 463 о.), Munkácsi Bernát: Alanische Sprachdenkmäler in ungarischen Wortschatze // Keleti Szemle. V. 1904. 304―329. o., Hannes Sköld: Die ossetischen Lehnwörter im ungarischen. Lunds Universitets Arsskrift, N. F.Avd. I. Bd, 20, No4; Idem. Woher stamen die ossetischen Lehnwörter im ungarischen? Bd. 3, Heft 2, 1925. /

4. Góg és Magóg fiai és a kaukázusi kapuk

A bibliai Góg és Magóg háromszor szerepel a Szentírásban. Mózes I. könyve szerint Jáfet fiai Gómer, Mágóg és Madai (Károli Gáspár fordításának 1908. évi revidiált változata szerint). Ezékiel könyvében az utolsó időkre vonatkozó próféciában Góg-ról beszél Mágóg földjén (Ez 38-39). A prófécia szerint Góg észak felől (Ez. 38:15) támadja meg a Szentföldet. A Jelenések könyvében pedig az utolsó nagy háborúban vesz részt Góg és Mágóg népe (Jel. 20:8-9). A Góg szó jelentése „csúcs, hegy, óriási, hatalmas”.

Josephus Flavius a bibliai Góg-Magógot azonosítja a scytha néppel: „Elfoglalván a földet, melyet találtak a melyet azelőtt senki sem lakott, saját neveik után nevezik vala a népeket. Ugyanis az úgynevezett gomarokat, kiket a görögök galatáknak neveznek, Gomer alapítá, Magog pedig a tőle elneveztetett magogokat alapítaná, kik magukat szkítáknak nevezik.”

/Antiquitatum Iudaicarum Liber. I. Cap. VII./

Flavius tehát az alánokat a szkíták egyik népének nevezi akik Nagy Sándor kapuján keresztül támadtak, máshol pedig Góg és Mágóg népét azonosítja a szkítákkal. A hunok 395. évi Nagy Sándor kapuján át vezetett döbbenetes erejű támadását a keresztény hagyomány érthetően összekötötte a bibliai végidőkkel, és következésképp Góg és Mágóg népét a Kaukázusi kapukkal.

      5. Arab és oszmán terjeszkedés dél-északi irányban, "Ungaria Maior" magyarjainak sorsa

Nagy Sándor kapujának, a kaukázusi átjáróknak a 7-9. században is fontos szerepe volt, de akkor már fordított irányban. Ezeken keresztül törtek előre a Kaukázus déli oldaláról északi irányban az arab hódítók. Ebben az időszakban a magyarok az arab támadás ellen kűzdöttek a kazárokkal együtt. A DAI szerint a magyarok 3 évig a kazárok minden háborújában résztvettek. A hét vezér „Ungaria Maiorból=Nagyobb Magyarországról” történt kijövetele után több magyar maradt ott, mint ahányan eljöttek. Őket azonban az arabok elleni kűzdelmek, a mongolok, majd a mongolok közötti belháborúk, végül az orosz hódítás felmorzsolták (Madzsar várost Timur Lenk pusztította el 1396-ban.) Jelenlétük nyomait csupán földrajzi nevek, egy speciális szekér neve, ruha, szablya, tánc neve és más (türk) törzsekhez csatlakozott – mai napig fennmaradt – néptöredékek őrizték meg.

Kép: A kaukázusi 'Magyar' várának képi ábrázolása Szerelmey Miklós 1847. évi művében.Galéria: Magyarok a Kaukázusban (Fotó: Országos Széchényi Könyvtár)

A mongol korban és az azt követő tatár kánságok idején a Kaukázus északi előtere az Aranyhorda, majd a Nogaj kánság uralma alá került. A Nogaj Kánságot meggyengítette a kalmük támadás (16. század). A Nogaj Kánság egy része a Kazak Kánságba olvadt bele, más részére – így a Kaukázus északi előterére - Oroszország terjesztette ki a hatalmát.

1453. május 29-én foglalta el II. Mehmed oszmán szultán Konstantinápolyt, A Konstantinápolyt elfoglaló oszmán törökök Bizáncot Perzsia irányából közelítették meg. Kis-Ázsia elfoglalása után a Kaukázus ütközőövezet lett a két nagy birodalom, a magát Bizánc utódának tekintő ortodox keresztény Oroszország és a mohamedán Oszmán-török Birodalom között. Mindkét hatalom törekedett Kaukázus térségének az elfoglalására. A két birodalom közötti feszültség különösen a 18. század végén és a 19. század elején élesedett ki. Az átjárók fölötti uralmat végül az Oroszok szerezték meg, és a mai napig is fenntartják. A Derbenti-kapu az Oroszországhoz tartozó főként mohamedán Dagesztán, az Alán-kapu pedig a szintén Oroszországhoz tartozó főként keresztény Oszétia (ma ujból Alániának nevezik magukat) része.

Összegzés: Nagy Sándor kapuja és a rá vonatkozó történeti források források számunkra azért különösen érdekesek, mert ezek alapján megállapítható, hogy az ókori és középkori források mit tudtak az alánok és a hunok szkítákkal, illetőleg az utóbbiaknak a magyarokkal fennálló kapcsolatáról. Iosephus Flavius az alánokat szkíta törzsnek nevezi, Szent Jeromos a hunokról írva megjegyzi, hogy róluk írja Herodotosz, hogy 20 évig uralkodtak a Kaukázustól délre lévő térségen. Herodotosz azonban nem hunokfól, hanem szkítákról ír. Szent Jeromos tehát a szkítákat azonosítja a hunokkal. Szent Izidor és Rubruk pedig a hunokat azonosítja a magyarokkal.

Jegyzetek

1. Hérodotosz (i. e. 484 körül –i. e. 425 körül) Hérodotosz az első ismert történész, aki rendszerszerűen gyűjtötte az anyagait, lehetőség szerint ellenőrizte forrásait és jól felépített, élénk szövegben fogalmazta meg kutatásának eredményeit. Cicero a „történelem atyjának” (pater historiae) nevezte el. Azt is feljegyezte róla, hogy számtalan történetet (innumerabiles fabulae) ismert és adott elő. Egyetlen fennmaradt, kilenc kötetes művének, amit magyarul Történelem címen ismerünk, eredeti címe Hisztoriai. Ez a korabeli ógörög nyelven „kutatások”-at jelentett, a görög-perzsa háborúk előzményeit és történetét tárta fel. E mű címéből keletkezett a historia latin szó, amit számtalan mai nyelv átvett. Munkássága hatalmas forrásanyagot jelentett a korabeli történelmet, néprajzot és földrajzot kutatók sok generációja számára. Adatai természetesen mai szemmel nézve nem mindig állják meg a helyüket, de ő a maga részéről mindig hangsúlyozta, hogy csak azt jegyezte fel, amit számára forrásai elmondtak.

Wikipédia

2. Iosephus Flavius (Jeruzsálem, 37/38-Róma, 100 után): zsidó történetíró. - Matatiás pap fia. Rabbinista nevelésben részesült, 16 éven át volt előbb a farizeusok, majd a szadduceusok, az esszénusok és 3 é. a pusztában Bannus remete tanítványa. 19 é. korában nyilvánosan a farizeusokhoz csatlakozott. 64: Rómába utazva elérte, hogy Nero (ur. 54-68) a zsidó papokat szabadon bocsássa. Amikor visszatért, az épp kitört →zsidó háborúban Galilea parancsnoka lett, 67: róm. fogságba került. Megjövendölte Vespasianusnak, hogy hamarosan cs. lesz, ezért jutalmul visszakapta szabadságát (ettől fogva Flavius). Jeruzsálem pusztulását Titus környezetében élte át, utána Rómába ment, és ettől kezdve a Flaviusok kegyéből polgárjogot és évjáradékot élvező író. - Művei: A Bellum Iudaicum (A zsidó háború) a zsidó-róm. háború tört-e →Maszada elestéig (73), IV. Antiokhosszal (ur. Kr. e. 175-164) kezdődő, részletes előtört-tel. Róm. párti, apologetikus irányzatú mű (minden bajnak a →zelóták az okai). Az előtört-hez főleg Damaszkuszi Nikolaosztól vett át sokat; egyébként saját élményei, gör-róm. följegyzések (egyebek közt Vespasianus és Titus idejéből) szolgáltak alapul. - Az Antiquitates Iudaicae (A zsidók története) 20 köt-ből álló mű, amely 93-94: jelent meg. Tartalmazza a zsidók tört-ét az ősidőktől Kr. u. 66-ig. Vezérelve: csak az Isten által szabott renden alapuló zsidó alkotmány tehet egy népet boldoggá. Forrásai: az ÓSz, akkori értelmezés szerint; apokrif iratok (pl. 3Ezd, Jub), más zsidó és gör-róm. művek és gyűjt-ek. Tört. forrásként nem mindenütt megbízható. A Jézusról szóló rész (Testimonium Flavianum) eredetiségét vitatják. - A Vita (Önéletrajz) vsz. 100 u. jelent meg az Antiquitates egyik új kiad-ának függelékeként. ~ védekezése Tibériási Justusszal szemben. - A kétkötetes Contra Apionem (Apion ellen) a zsidóság védekezése, a 2. köt-ben főleg az alexandriai Apion vádjai ellenében. - Egy 4 köt-es mű Isten lényéről és a parancsok értelmezéséről befejezetlen maradt. - Sokáig tévesen ~nak tulajdonították a 4Mak szerzőségét, valamint a Hippolütosz c. írást is. - M. m-ul: A zsidók tört. Ford. Révay József. Vál. Hahn István. Bp., 1980. - Apión ellen. Ford. Hahn István. Uo., 1984. - A zsidó háború-Önéletrajz. Ford. Révay József. Uo. 1990. **

Pallas IX:963. (*37; †94 k.) - LThK V:1141. - VIL V:765. - Kroll 1993:432, 548.

3. Jeromos, Szent (Hieronymus Sophronius Eusebius), Eusebius fia, latin egyházatya, szül. Stridonban (Dalmáciában v. a Muraközben) 331 körül. Rómában nyerte tudományos kiképeztetését, hol megismerkedett a kereszténységgel. Tudományos ismereteinek gyarapítása céljából több utazást tett a nyugaton és a keleten. Előbb Galliát járta be s innen visszatérvén, fölvette a keresztséget s egy ideig Aquilejában tartózkodott. 373. beutazta a keletet s hosszabb ideig Antiochiában tartózkodott, hol paulinus püspök és patriárka pappá szentelte. Még ugyenezen évben Konstantinápolyba ment nazianzi szt. Gergely előadásainak hallgatására. Damasus pápa meghivására 381. Paulinus és Epiphanius kiséretében megjelent a római zsinaton. A pápa megbizta az Italának nevezett régi latin bibliafordítás átjavításával, e revideált szöveg később Vulgata (közkézen forgó) nevet nyert. Damasus halála után 385. elhagyta Rómát és ismét Palesztinába vonult. Itt Bethlehem közelében egy kolostorban lakott, hol tudományos foglalkozásokkal töltötte életét 320 szept. 30. bekövetkezett haláláig. Kolostora mellett temettetett el; szentté avatása után azonban teteme Rómába vitetett át. Emléknapját szept. 30. üli az egyház. Az egyház a nagy latin egyháztanítók sorába iktatta. Munkái biblikus, polemikus és történelmi tárgyuak. Összes művei többféle kiadásban lettek közrebocsátva. A maurini kiadásban öt kötetben foglalvák. Egyéb kiadások: az Erasmus-féle (1516-20); A Marianus Victorius-féle (Róma 1566-72); a Tribbechovius-féle (Frankfurt 1648); a Martianay-féle (Páris 1693-1704, 5 köt.); a Vallarsi-féle (Verona 1734, 11 köt.). V. ö. Dankó József, Divum Hieronymum oppido Stridonis etc. natum esse (Mainz 1874); Sychowski St., Hyeronimus als Kirchenschriftsteller (Münster 1894); H. als Litteraturhistoriker (Kirchengesch. Studien, Münster 1895).

Pallas Nagylexikon, http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/053/pc005327.html

4. Izidor, Sevillai, Szt, Isidorus Hispalensis (Sevilla közelében, Ny-gót birod., 556 k.-Hispala, 636. ápr. 4.): érsek. - Apja, a gót kir. tisztviselő korai halála után bátyja, Leander apát nevelte. Fiatalon szerz. 586 k. bátyja utóda, a ktori élet előírásait egyszerűsítette, rendezte. Gazdag kvtárat gyűjtött. 600 k. bátyja utódaként sevillai érs. Fontosnak tartotta a papság képzését, a sevillai isk. a tud. közp-ja lett. 633: a toledói ált. zsin-on a ker. élet megújításáért s az Egyh. jogainak megőrzéséért küzdött. - Legjelentősebb műve az egész kk-on át használt Etymologiarum libri XX enciklopédia, amelyben 20 fej-ben egységes rendszerbe ötvözte korának a szövegekre, tud-okra és a világra vonatkozó teljes ismeretanyagát, amelynek számottevő része antik örökség: 1. nyelvtan, stilisztika, irod. műfajok; 2. ékesszólástan, logika; 3. számtan, mértan, zeneelmélet, csillagászat; 4. orvoslástan; 5. jog, tört.; 6. kv-ek, írás; 7-8. vallás, egyh., egyh. szervezet; 9-10. a nyelvek; 11. az ember és testrészei; 12. állatok; 13. ég, föld, víz; 14. világrészek, orsz-ok; 15. városok, épületek, földbirtokok; 16. kőzetek, ásványok, mértékek és súlyok; 17. növények; 18. háború, katonai fölszerelés, sportok, látványosságok, játékok; 19. mesterségek; 20. étkezés, pihenés, ház körüli dolgok. - Ikgr. Ppi öltözetben v. mint a csaták védősztjét kereszttel, karddal, lovon ábrázolják (→lovasszentek). A kk-ban számos tankv. forgott közkézen ~ neve alatt: De rerum natura, De numeris, De viris illustribus, Historiae és Cronica majora, Libri differentiarum, Ars grammatica. - A RK-ba 1722: vették föl. Madrid, a pásztorok, földművesek, napszámosok, talyigások védőszentje. Ü: ápr. 4. M.I.

Sachs 1980:190. - SzÉ 1984:146.

 Magyar Katolikus Lexikon, http://lexikon.katolikus.hu/I/Izebel.html

5. Priszkos rhetor, Görög történetíró. Születési helye Trákla, dátumot a forrás nem közöl. Halálának a feltételezett időpontja 473. 448 körül II. Theodosios császár követeként járt Attila hun királynál. E követségét meg is írta és ezzel rendkívül fontos adatokat szolgáltatott Attila jellemrajzához és hazánk régi földrajzához.

Kislexikon, http://www.kislexikon.hu/priszkosz_rhetor.html

6. Rubruk, Wilhelm, Ruisbroeck, Ruysbroek, de Rubruquis, OFM (Rubrouc, Dunkerque mellett, Flandria, 1215/1220-Párizs?, 1270 k.): misszionárius, pápai követ. - 1248: Szt IX. Lajos kir-lyal a keresztes hadakkal együtt Ciprusba, Egyiptomba s a Szentföldre ment. Amikor hírét vették, hogy a volgai mongol kán, Batu fia, Szartach ker. lett, 1252. IV. 12: a kir. ~ot követségbe küldte hozzá. Szartachtól IV. Ince p. követeként 1253: Batu kánhoz, majd egy ferences testvér, 2 nesztoriánus pap és egy vez. kíséretével Karakorumba, Möngge nagykánhoz ment. 1253. XII-1254. I: tartózkodott a nagykán városában, ahol m., orosz, alán, grúz és örm. foglyokból álló telepet talált. ~ célja a nagykán megtérítése volt, ez nem sikerült, s mindössze 60 embert keresztelhetett meg. VIII: indult vissza. 1255. V: érkezett Akkóba, ahol lektor volt, s mivel tartfőn-e nem engedte el Párizsba, IX. Lajos számára levélben írta meg a látottakat. A kir. visszahívta Párizsba, ahol Roger →Baconnal is kapcsolatba került. - J. →Carpini OFM után ~ volt az első, aki megbízható híreket hozott a mongol birod-ról. Művének 7 kz-a maradt meg, melyek csak egyes szavakban v. névírásban térnek el egymástól: Sinica Francisciana. Kiad. A. van den Wyngaert. I:164. Quaracchi-Firenze, 1929. - Nem teljes és hibás m. ford-a: Rubruquis: Utam Tatárországban. Ford. Brózik Károly. Bp., 1881. - Napkelet felfedezése. Közread. Györffy György. Bp., 1965:118. (~ útleírása 1255-ből. Ford. Gy. Ruitz Izabella) ** LThK IX:83. - NCE XIV:36.

Magyar Katolikus Lexikon, http://lexikon.katolikus.hu/R/Rubruk.html

7. Fejér György (1766-1851), teológus, történetíró. Keszthelyen és Székesfehérváron tanult. 1783-85-ben az egyetemen Katona István és Koppi Mihály keltette fel érdeklődését a történelem iránt. 1790-ben pappá szentelték. Kezdetben házi tanító lett. 1796-ban segédlelkész, majd plébános és kanonok. 1802-től dogmatikát tanított a székesfehérvári szemináriumban, 1808-tól teológiát a pesti egyetemen. 1824-43 között a pesti egyetemi könyvtár igazgatója. Írt verseket, drámákat, imádságoskönyveket, teológiai, egyháztörténeti, mezőgazdasági könyveket, filozófiai és esztétikai tanulmányokat. A Tudományos Gyűjtemény alapítója és első szerkesztője volt. Fő műve a Codex diplomaticus Hungariae (43 kötetben, Buda 1829-1844), melyhez később három indexkötet is készült.

Heraldikai Lexikon, https://hu.wikibooks.org/wiki/Heraldikai_lexikon/Fej%C3%A9r_Gy%C3%B6rgy

A hükszoszok lóval vontatott, és íjászokkal felfegyverzett harci szekerekkel érkeztek az ie. XVIII. században Egyiptomba. A heka haszut (görögös kiejtéssel hükszosz nevet az egyiptomiaktól kapták. Nevük jelentése: idegen födek urai, Josephus Flavius szerint pásztorkirályok. A Nílus deltájában épített fővárosuk neve Avarisz (!) volt.

A térségben korábban a lótenyésztést, harci szekeret, összetett íjat nem ismerték, ezek legrégebbi régészeti lelőhelyei messze északra, a Kaukázuson túl, a Nagy Sztyeppén kerültek elő.

Mindezek alapján már korábban feltételeztem, hogy összefüggés van a hükszoszok és a Nagy Sztyeppe népei között. A hükszoszok a Kaukázus átjáróin keresztül érkezhettek Mezopotámiába és Egyiptomba. Ezt megerősítette egy a harci szekerekről szóló tanulmány, melyre később bukkantam rá. A közelmúltban pedig a Foreign Policy című amerikai lap adott hírt a kínai kultúra hükszosz eredetére vonatkozó új elméletről, ahogy arról egy a Magyar Nemzet online változatában megjelent cikk hírt ad. Ez a cikk a legendás Sárga Császár birodalma helyének leírásából és az ősi kínai bronzkultúra leleteinek vizsgálatából indult ki, de a kínai kultúra hükszosz eredetét támasztják alá a Sárga Császár találmányaira vonatkozó hagyományok is. Ugyanis a Sárga Császárnak tulajdonítják a lótenyésztés, a kocsi, az íj, a fokos felfedezését.

Az említett három, különböző időpontokban és szerzők által készített, de egymást kiegészítő cikket egységes szerkezetben közlöm. Megjegyzem, hogy az első két cikket már korábban is közzétettem.

(PRE)SZKÍTÁK A SZENTFÖLDÖN

"Igen vitézek"

2016. augusztus 15. - Benkő István • 

Imé! Úgy jő fel, mint a felleg, és szekerei olyanok
mint a szélvész, lovai gyorsabbak a saskeselyűknél.
Jaj nekünk, mert elvesztünk!
Kemény nemzet ez, ős időből való nemzet ez;
Nemzet, a melynek nyelvét nem tudod, és
nem érted, mit beszél.
Tegze olyan, mint a nyitott sír, mindnyájan vitézek.

A XIX-XX. századi régészeti ásatások nyomán kirajzolódott az Alpoktól (Bécsi medencétől) az Altajig húzódó hatalmas terület, az Eurázsiai Sztyeppeövezet egységes kultúrája. Ez számunkra azért fontos, mivel a kérdéses terület a Turáni Alföld, az Ukrán és Orosz Sztyeppe mellett magában foglalta a Kárpát-medencét is.Ezen a területen az i.e. VII-III. század között – a hunok közép-ázsiai megjelenéséig - a szkíták, majd a szarmaták (a továbbiakban együtt: szkíták) uralkodtak. A korszakot a régészeti leletek alapján Szkíta Világnak nevezik. A Szkíta Világ jellemzője az un. szkíta triád, az állatábrázolás, a fegyverzet és a lószerszámok egysége. A szkíták félelmetes lovas-íjász harcosok voltak, lovas nagyállattartó életmódot folytattak.

Hogyan jöhetett létre egy ilyen hatalmas térségben egy viszonylag egységes, magas civilizációs szintet elérő kultúra.

Ha ennek a magyarázatát kutatjuk, mintegy ezer évvel korábbi eseményeket kell figyelembe venni.

Az ie. 1668. évben valahonnan messze északról idegen nép, a hükszoszok jelentek meg a termékeny félhold területén, melynek jelentős részét könnyűszerrel el is foglalták. Létrehozták az egyiptomi 15. dinasztiát. Hatalmuk Észak-Egyiptomtól Palesztínán és Szírián keresztül egyészen az Eufratész területéig ért.

Mielőtt rátérünk a hükszószok katonai fölényének okaira, néhány szó a harci szekér történetéről.

Maga a szekér sumer találmány. Már az ie. 3500 év körül felfedezték és mind teherszállítás, mind katonai célra használták. A sumer harci szekér azonban tele korong kerekes volt, a rajta található harcos pedig hajítódárdával volt felfegyverezve.

Kép: Sumer harci szekér

A legrégebbi küllős kerekekkel ellátott, kétkerekű lóval vontatott harci szekeret az Ural hegység keleti térségében tárták fel. Ennek datálása alig háromszáz évvel korábbi, mint a hükszoszok megjelenése Egyiptomban.

Kép: Kétkerekű, küllős harci szekér

A hükszószok erejét ez a technikai újítás adta: a "küllős harci kocsi", amely az ókori Kelet hadseregeinek ütőképes fegyverévé fejlődött. A harci kocsiról, mint félelmetes fegyverről, és az azokon található páros lovagokról - az egyik íjász, a másik hajtja a kocsik - szó esik a Szentírásban is.

A hükszoszokat 1560. körül I. Ahmesz (1570-1546) a thébai 18. dinasztia megalapítója kiűzte Egyiptomból. A hükszoszokat a későbbiekben már nem említik.

Nagyjából a hükszoszok Egyiptomból történt kiűzését követően két nagyhatalom jött létre kétfolyóköz, a Tigris és Eufratész térségében, a Hettita és a Mittani Birodalom, melyek közül az utóbbit az egyiptomi iratok Naharina (kétfolyóköz) néven neveznek.

Az ie. 16-15. században a Szentföld két uralmi övezetre oszlott. Az északi rész a Mitanni Birodalom (az egyiptomi elnevezése Naharina), míg a déli része Egyiptom befolyási övezetébe tartozott. Thotmesz fáraó i.e. 1482-ben egy Mitanni által szított lázadást vert le, II. Amenhotep fáraó korai hadjáratai (i.e. 1450 és 1445) Mitanni határáig hatoltak [Yohanan Aharoni, Michael Avi-Yonah, Anson F. Rainey, Ze'ev Safrai: Bibliai Atlasz, Budapest, 1999., 31., 34. o.].

A Mitanni Birodalomról kevés információ áll rendekezésünkre. A források szerint a birodalom népe, a hurrik kaukázusi nyelven beszéltek. Ők hozták a Közel-Keletre a lótenyésztési ismereteket. Harci szekereik voltak, melyeken két lovag helyezkedett el, az egyik hajtotta a lovat, a másik dárdával, nyíllal volt felfegyverkezve. Isteneik Indiából származtak. A fegyveres erők külön kasztot képeztek, marjannunak nevezték őket.

Mitannitól nyugatra helyezkedett el a Hettita (Khitteus) Birodalom, Asszíria pedig a fennhatósága alá tartozott. A Mitanni Birodalom területe később hettita, majd asszír befolyási övezetbe került. A hettiták neve is fontos szerepet játszik egyiptomi feljegyzésekben. II. Ramses a mai Szíria területén, Damaszkusztól északra lezajlott quadesi csatát (i. e. 1286.), melyben a hettita harci kocsik fontos szerepet játszottak, fényes győzelemként állította be, de az valószínűleg súlyos egyiptomi vereség volt, amit aztán bölcs béke követett [C.W. Ceram: Secret of the Hittites: The Discovery of an Ancient Empire, 1973.] A hettita harcosok vitézségére utal, hogy később, az i.e. X. században Dávid király hősei között szerepel hitteus Uriásnak a neve.

Nézetem szerint az Észak-Egyiptomot megszálló, majd onnan kiűzött (pre)szkíta harcosok alapították a Mitanni és Hettita Birodalmakat, majd az Asszír, Babilóni, Méd Birodalom hadseregének magját képezték. Erre utal, hogy Mitanni ott helyezkedett el, ahol később a Méd Birodalom központja volt, és ahol ma a kurdok élnek.

További összefüggések

A szkíták, a médek, a bevezetőben említett Szkíta Világ, majd a hunok, magyarok, kurdok közötti feltételezhető kapcsolat már túlmutat a Közel-Kelet térségén.

Jegyzet:

Haszanov Zaur:

"... Meggyőződésünk szerint azon az alapon is el lehet dönteni, milyen csoportok népesítették be Szkítiát, hogy megvizsgáljuk mindazon népeknek az etnikai folytonosságát, amelyekről a rá következő századok politikai történelme beszél a történelmi szkíta területek kapcsán. Az egykori Szkítia területén többféle etnikai formáció településeire is utalnak nyomok, köztük vannak török-mongol, finnugor, szláv, germán, iráni és kaukázusi nyelvűek...." (Haszanov Zaur: Módszertani hibák a szkíták eredetének iráni verziójában. In: Eleink IX. évf. 1. szám (17.) 2010, in memoriam Harmatta János, 68-81. o.)

MI KÖZÜNK A HARCI SZEKÉRHEZ?

Dr. Winkler Gusztáv, 2014.02.04., http://www.pannonpalatinus.hu/?p=2838

2016. szeptember 27. - Benkő István • 

Korábban foglalkoztunk a (pre)szkíták szentföldi megjelenésével. Az alábbiakban közölt hadtörténeti tanulmány szorosan kapcsolódik az általunk tárgyalt témához, ezért teljes szövegét, és a legfontosabb képeit közöljük. (A szerk.)

A következő rövid publikációban kísérletet teszünk az ókor (talán kissé túldimenzionált) egyik jelentős harci eszköze, az úgynevezett harci szekér kialakulásának és használati körülményeinek összefoglalására, tisztázására. Ezen kívül bemutatjuk azokat a régészeti-történeti eredményeket, hipotéziseket, amelyek a magyarság elődeinek esetleges kapcsolatára utalnak a harci szekérrel, főként ennek kialakulásával.

Először röviden foglaljuk össze, mit tudunk a katonai célokra alkalmazott kocsiról a történettudomány mai állása szerint, mit tartalmaznak a különféle tankönyvek, oktatási anyagok. A fegyveres kocsi (még nem a klasszikus harci szekér) első konkrét ábrázolása és leírása a sumér államok győzelmi feliratai között látható a Kr.e. 2500 utáni időkből (1). Ez a kocsi négy tömör kerékkel ellátott, funkciójában távolra-ható fegyverekkel ellátott eszköz. Fontos megemlíteni, hogy ekkor is mindig gyalogsággal együtt ábrázolják (2). Bizonyos idő elteltével, már mint a tipikus harci szekér küllős kerekekkel (3) megjelenik az egyiptomi leírásokban, képeken (Kr.e. 1500 után). Az olvasható, hogy a Nílus vidékére egy hikszosz nevű, általunk ismeretlen nép által kerül (4). Ezután már az egész ismert világban gyorsan elterjed, és egészen az ezredfordulóig használják, sőt erősen kihangsúlyozzák szerepét. A harci szekér fénykorában (Kr.e. 1400 – Kr.e. 1100) tankönyvek jelennek meg a különféle taktikai elemek végrehajtásáról, az alkalmazás fortélyairól (5). Úgy tanultuk, hogy ennek a kornak az asszír birodalom vet véget, mégpedig a lovasságnak, mint új fegyvernemnek a bevezetésével (6). Ezek után a harci szekér speciális alkalmazása tart még egy ideig, de ezzel késő foglalkozunk. A következőkben a fent látható számozott megjegyzésekkel folytatjuk beszámolónkat.
(1). Noha az első ábrázolások Sumér területéről származnak a Kr.e. 2500 körüli időkből, de természetesen a „gyorsreagálású” erők távolraható fegyverekkel történő bevetésére korábbról is igény mutatkozhatott. Ezt alátámasztja az is, hogy erre az időszakra már teljesen kifejlődik a gyalogság zárt (falanx) rendszerű alkalmazása, mint meghatározó fegyvernem. És ezt a zárt, erősen védett rendet valahogyan fel kellett törni. Mindenesetre, ezt is megelőzi egy hosszabb fejődési szakasz (kocsi, lóvontatás, stb.). Ebben az első dokumentált korban a négykerekű kocsit (ló hiányában?) öszvérek, vagy félszamarak vontatják, a kocsi eleje magasított, oldalára a hajítódárdák tárolószekrényét helyezték el. Ismereteink szerint két harcost (hajtó, fegyveres támadó) szállított.

(2). Mivel az ábrázolásokon, vagy hozzájuk kapcsolódva mindig szerepel a zárt rendszerű gyalogság, ez azt sugallja, hogy a harci kocsi ekkor is másodlagos fegyver, inkább a nemesség számára egy védettebb de több felkészülést igénylő fegyvernem. Ez ismételten rámutat a harci kocsi múltjának nagyobb mélységére.

(3). Az Egyiptomi Középbirodalom, de legfőképpen az Újbirodalom hivatalos irodalma és művészete (hasonlóan a hettita művészethez) bő teret szentel a harci szekérnek, esetenként, mint a fáraó által vetetett eszköz, erősen eltúlozva annak alkalmazását, és ami sajnos rányomta sokáig a történettudományra a bélyegét, a művészetnek alárendelve külső megjelenését. Utalhatunk itt „a tunikás fáraó letiporja az ellenség hadait” témájú képekre. Ez mindenesetre azt is sugallja, hogy az egyiptomiak (legalábbis az első időkben) felülértékelték lehetőségeit, bizonyítva, hogy a harci szekér hozzájuk már készen, teljes fejlettségi fokán jelenik meg.

 (4). A hikszoszok megjelenése Alsó Egyiptomban terjeszti el ezt az újszerű harci eszközt. Utalva a (3). megjegyzésre úgy tűnik, hogy a kocsi bevezetése a haditechnikába tényleg nagyon gyors lehetett, hiszen az egyiptomiaknak nem volt idejük rendszeresíteni, a hadsereget kiképezni. Kérdésként merül fel a hikszoszok mibenléte, illetve ők milyen információkra támaszkodhattak a harci szekér átvételénél. Erre a fontos kérdésre később kitérünk.

(5). Az alkalmazási taktikai lépésekre, a harci szekerek irányváltására, fordulásaira egyrészt szanszkrit szövegből értesülünk. A fő probléma ebben az esetben, hogy a kocsimozgások vezényszavait ahhoz a latinhoz hasonlították, amelyik nyelv ekkor még ki sem alakult. Némely kutató inkább a sumér nyelvi gyökerekre hajlik, de szerintünk ilyenformán ez sem állja meg a helyét. Ezen kívül jelentős még az a tény, hogy az egyik legkorábbi hettita harcászati szabályzat mitanni szerző műve. Mindkét megjegyzés egyértelműen hurri eredetre utal, tehát ezt az irányt meg kell vizsgálnunk.

(6). A harci szekér katonai alkalmazásának a tanultak szerint az asszír hadseregben megjelenő új fegyvernem, a lovasság vet véget. A probléma ebben az esetben legfőképpen az, hogy Asszíria területe, gazdasági-társadalmi berendezkedése gyakorlatilag alkalmatlan arra, hogy a „semmiből” létrehozzák, kifejlesszék azokat a technikai újításokat, amelyek a lovas hadviseléshez szükségesek. A képet tovább bonyolítja, hogy a Kárpát-medencében ekkor (a bronzkor derekán) már sorozatban kerülnek elő olyan fegyverek, amelyek jórészt a lovas harcmodorra jellemzőek (pl. a hosszú, szúró kard). Tehát valószínűleg a sztyeppén már sokkal előbb kialakult a lovasság intézménye, ami természetesnek is mondható.

Most nézzük meg, hogyan is néztek ki ezek a szerkezetek, illetve mi módon alkalmazták őket. Mivel a harci szekér használata évezredeket ölel fel, ezért három fő részre oszthatjuk használatukat. Az első az úgynevezett sumér korszak. Itt leginkább azt kell megjegyezni, hogy a küllős, gyors harci szekerek megjelenését természetszerűleg megelőzik a „kezdetleges” formák, a gyorsan mozgó csapatok igénye. A sumér államok hadseregei négy keréken mozgó, a szállításnál használható kocsikat alkalmazták. Nyilván ezek nem rendelkeztek a gyors mozgás lehetőségével, tehát feladatuk inkább a távolraható fegyverek (hajítódárda) koncentrálása, a gyalogság sorainak zavarása, esetleg szétzilálása.

A pár évszázad alatt teret nyert könnyű, küllős kerékkel ellátott változat már megnövelt sebességgel gyors manőverekkel használhatóvá vált taktikai műveletek végrehajtására (bekerítés, roham, stb.). Néhány kérdésre itt kell rámutatnunk. Az egyik a bevethetőség. A harci szekér osztagok az alakzatban történő manőverekre csak kizárólag sík terepen (gyakran előkészített terepen) voltak képesek. Ebből következik, hogy a csatatereket jó előre ki kellett választani, ami furcsa lehet mai szemmel. A másik kérdés az, hogy igazából mit is csináltak ezek a járművek a harctéren. Le kell szögezni, hogy semmi esetre sem az ellenséges gyalogság letiprását, hiszen egy zárt rendszerű lándzsás tömeget szemből megbontani öngyilkosság. A harci szekér osztagok többszöri gyors rohamukkal demoralizálhatták az ellenséget, hajítófegyverekkel koncentráltan támadhatták, bekerítéseket hajthattak végre, és természetesen a másik fél szekerei ellen küzdhettek. Végül sokáig nyílt kérdés volt az, hogyan élhették túl a harcosok és maguk a lovak a harcot, hiszen íjászai, parittyásai, dárdásai az ellenségnek is voltak. Erre az egyiptomi rajzok nem nyújtanak felvilágosítást, mert általános a már említett „tunikás fáraó” ábrázolás. A kérdésre más források mellett az úgynevezett „dendrai lelet” adott választ, ugyanis sikerült felfedezni egy teljes zárt bronzpáncél-készletet, amit a kocsizók használtak. Rendelkezésre áll néhány ábrázolás is, ahol felismerhető a ló páncélozása. Ez helyre is teszi a képet, igaz, hogy felmerül egy másik kérdés, ez az agyonpáncélozott egység az igazi gyors műveletekre alkalmas volt-e?

Kép: Eredeti (helyes) ábrázolás, vadászjelenet

Kép: A dendrai páncél (a díszsisak helytelen utólagos kiegészítés)

A további vizsgálathoz tehát rendelkezésre állnak a fentebb kiemelt mondatok: A harci kocsi kialakulásának nagyobb időmélysége, a hurri (hikszosz) bevezetés valószínűsítése, a lovasság kialakulásának sztyeppei környezete.
Nézzük meg, a legújabb (nemzetközi) kutatások szerint hogyan áll a harci szekér, és a hozzá szorosan kapcsolódó lótartás kialakulásának ügye. A legfrissebb publikált irodalom a lótartás (lovaglás) kialakulását természetszerűleg a sztyeppe-erdős sztyeppe vidékre teszi, mégpedig az úgynevezett botai-tersek kultúrkörbe (Délnyugat-Szibéria, Urál déli területe), ahová régészeti-kulturális és antropológiai szempontból ősmagyar elődeink szintén szervesen kapcsolódtak. Ha ehhez még hozzávesszük az „ősuráli” ló szavunkat is (ami máig megmaradt), nem kétséges ennek nagy valószínűsége. Az új távlatokat nyithat ebben a kérdéskörben, hogy a régi kínaiban szintén ló-nak hívták a lovat, és napjainkban is a fehér ló neve „pej” (de ennek kutatása messze vezetne). Mindenesetre őseink benne voltak egy olyan áramlatban, ahol a lótartás, megnevezések, stb. valamilyen rend szerint áramlottak (és ebbe beletartoznak pl. a manysik is). Felmerül a kérdés, ha egyszer a külföldi kutatók publikációi ezt tükrözik, mi miért nem szentelünk neki akár egy fél oldalt is.

Kép: A ló háziasítása (a zöld vonal a sztyeppe területek határát jelzi)

„Sajnos” a harci szekér bevezetésével hasonló a helyzet. Noha a katonai fejlesztések villámgyorsan elterjednek (ahol társadalmi, természeti fogadókészség van), de a külföldi kutatók a régészeti leletek alapján elemezni tudták azt a néhány száz évet, amelyik eltelt a küllős kerék bevezetésétől az általános használatig. Az eredmény természetes eredménynek tűnik. Ahol a lótartás kialakult, körülbelül ott fejlesztették ki a harci szekér klasszikus típusát. Megint beletrafáltunk? Azt hozzá kell ehhez tenni, hogy az ilyen eszközök kifejlesztéséhez nagykiterjedésű, szabad sztyeppe kell, tehát a fent tárgyalt „kultúrvidékek” igazából nem jöhetnek szóba. Az más kérdés, hogy a sztyeppén élő, kultúrájában, társadalmi és antropológiai felépítésében hasonló népek milyen konkrét nyelven beszéltek? Egyáltalán, vannak-e olyan ma élő nép, amelyik pontosan tovább hordozza nyelvüket?
Megemlítendő még a hurri-hikszosz vonal. Tudjuk, hogy a hurrik (és a rokon kassuk) vezetik be az Észak-mezopotámiai térségben a lótenyésztést, a hikszoszok (hurrik) pedig Egyiptomban a harci szekeret. Orosz kutatók megállapították, hogy a hurrik nyelve ragozó nyelv, kultúrája pedig úgynevezett Alekszejevka-típusú nagyállattartó kultúra. Ez a kultúra azonban eredendően Délnyugat-szibériai sztyeppei kultúra volt. Megint helyben vagyunk?

Kép: A harci szekér kialakulása és eltejedése Eurázsiában

Végül néhány szót a harci szekerek utóéletéről. A történelemkönyvek szerint az asszír állam részben azért tudott viszonylag rövid idő alatt jelentős eredményeket elérni, mert bevezették a lovasság intézményét. Azonban akár Közép-Európából is, de az Uráltól délre eső sztyeppéről is kerültek elő olyan leletek, amelyek egyértelműen lovas hadviselésre utalnak. „Mint tudjuk”, az asszír katonai tevékenységre nagy hatással volt a hurri befolyás, ezért teljesen valószínű, hogy az asszír hadsereg tőlük kapta a katonai újdonságot.
A támadó harci szekérnek nagyon gyorsan leáldozott a napja, hiszen a mobilabb lovasság akár könnyűlovas íjászként, akár nehézlovasként sokkal jobban tudta azokat a feladatokat ellátni, amelyek a klasszikus ókor manőverező hadviselésénél felvetődtek. Bizonyos ideig még (főleg a Közel- és Közép-Keleten) alkalmazták, mint sarlós szekereket, de általában nem sok eredménnyel. Vannak adatok arról is, hogy pl. a kelták mint szállítóeszközöket vetették be harctevékenységnél. Mindenesetre azok a filmbeli jelenetek, amikor római tisztek száguldoznak a csatatéren harci szekérrel, teljesen légből kapottak. A rómaiak formára hasonló kocsikat használtak versenykocsiként, és diadalszekérként.

Kép: A küllős harci szekér elterjedésének megközeítő történelmi térképe (i. e. 2000-500)

Egyiptomból származik a kínai civilizáció?

Magyar Nemzet Online, Földi Bence, 2016. szeptember 3., szombat 05:12, frissítve: szombat 10:13

Egy új felfedezés szerint egyiptomi bevándorlók alapíthatták a kínai kultúrát az ókorban. A Foreign Policy összeszedte azt is, miként alakult a kínaiak őskeresése a történettudományban.

Szun Veitung geokémikus még márciusban tartott egy előadást a hefei Tudományos és Technológiai Egyetemen, amelyen ókori történelmi szövegeket is citált. Egy ponton Szima Csient idézte, aki azt írta, hogy a kínai kultúrát megalapozó Hszia Birodalom (Kr. e. 2070–1600) egy észak felé tartó óriási folyó mentén jött létre. „Csak egyetlen nagyobb folyó van a világon, amely észak felé folyik. Melyik az?” – tette fel a kérdést a professzor, majd valaki megválaszolta: a Nílus – így kezdődik a Foreign Policy pénteki, A kínai civilizáció az ókori Egyiptomból származik? című cikke.

A tudós az elmúlt egy évben komoly vitát generált az interneten arról, hogy szerinte a kínai civilizáció alapítói egyáltalán nem kínaiak voltak, hanem egyiptomi migránsok. Persze ezt nem csupán ókori szövegek alapján állítja: a kilencvenes években radiometrikus kormeghatározás során vizsgálta az első kínai bronzleleteket. Ezek azonban összetételükben sokkal közelebb állnak az egyiptomi bronzokhoz, mint a későbbi kínai leletekhez. A professzor felfedezése révén egy évszázados identitásvita éledt újjá: honnan származnak a kínaiak?

Nem szárazföldön, hanem vízen

Szun szerint téves az a közismert elmélet, miszerint a kínaiakhoz a Selyemúton északnyugat felől érkezett a bronzkori technológia. Úgy véli, hogy valójában nem a szárazföldön, hanem tengeren hozták el a bronzzal kapcsolatos tudást a külföldiek, akik nem mások voltak, mint a hükszoszok. Ez a sémi eredetű nép Kr. e. 1720 és 1710 között foglalta el Alsó-Egyiptomot, a helyiek nevezték el őket heka haszutnak, azaz idegen földek urainak. Mintegy száz évig uralkodtak a területen, birodalmukhoz tartoztak Szíria és Palesztina egyes részei is. Uralmuk kimerült a városok adóztatásában, saját adminisztrációt nem hoztak létre, nem vegyültek az egyiptomiakkal. A hükszoszokat I. Jahmesz felső-egyiptomi fáraó győzte le Kr. e. 1550-ben, addigra viszont megismertették a hükszoszokat a harci szekérrel, a vertikális szövőszékkel, a lanttal és az összetett íjjal. (Az előzőekben hivatkozott források szerint ez pont fordítva történt, mármint ezekkel az Ural térségéből érkező  hükszoszok ismertették meg az egyiptomiakat. Ugyanígy az Ural térségében történt a ló háziasítása, és Arkaim ugyanott nagy bronzfeldolgozó központ volt - B. I.) Szun szerint ugyanezen technológiákat – kiegészülve a bronzművességgel, valamint a növények és állatok háziasításával – vitték el Kínába is a hükszoszok. Ugyanezen technológiák nyomaira bukkantak a régészek a második kínai dinasztia, a Sang Birodalom fővárosában, Jenben. A hükszoszok háborús célokra hajókat építettek, amelyekkel a Vörös- és Földközi-tengeren is vitorláztak. A professzor úgy spekulál, hogy az összeomló hükszosz civilizáció egy kis csoportja fogta magát, és elvitorlázott keletre, így jutottak el Kína partvidékére, ahol érkezésükkel elkezdődött a bronzkor.

A tudós 95 ezer karakteres esszéjét tavaly szeptemberben publikálta egy kínai utazási magazin, a Kooniao. Ezt követően indult az online vita Szun téziséről, amely a reakciók szerint azért jutott el sok emberhez, mert a professzor közérthető nyelven írta meg esszéjét. Persze sokan ellenségesen viszonyultak a felvetéshez, egy kommentelő szerint Szun bárkit elfogadna az őseként, más pedig arra mutatott rá, hogy inkább a jelen problémáival kellene foglalkoznia.

Százéves vita

Szun szerint az addig közismert és közkedvelt származástörténetet – miszerint az ősi Sárga Császár fiai – érdemes megkérdőjelezni, ám ezzel nem ő az első. A 20. század elején vetették fel egyre többen, hogy meg kéne vizsgálni a kínai civilizáció valódi gyökereit, mindezt egy francia filológus, Albert Terrien de Lacouperie 1892-es könyve nyomán kezdték feszegetni. A Kora kínai civilizáció nyugati gyökerei Kr. e. 2300-tól Kr. u. 200-ig című könyvet 1903-ban fordították le kínaira, e szerint a civilizációjuk bölcsője a mezopotámiai Babilonban volt. A Sárga Császár volt az, aki kivezette népét a Közel-Keletről egészen a kínai síkságokig és a Sárga folyóig – vélte De Lacouperie, majd utána több kínai tudós is. A teória olyannyira elterjedt, hogy a köztársaság kikiáltását követően, 1915-ben a himnuszba is bekerült, hogy Kínában a Kunlun-csúcsról származók leszármazottjai élnek – a hegycsúcs a kínai mitológiában a messzi-messzi Nyugaton található.

A 20-as, 30-as években aztán a sino-babilonianizmus már nem volt olyan népszerű – a japán agresszióra erős nacionalista politika volt a válasz, így nem lehetett nyugati gyökerek után kutatni. 1928-ban bukkantak rá újkőkori kerámiamaradványokra Kelet-Kínában, így ki lehetett jelenteni, hogy De Lacouperie bronzkori bevándorlással kapcsolatos elmélete nem igaz, hiszen voltak már korábban is bennszülött népek a területen. Ugyanezen évben kezdték kiásni a már említett Jen városát, ahol olyan írásnyomokra bukkantak, amelyek egyértelműen a mai kínai írás előzményei. Végül a nyugati származástörténet helyett kettős eredetről kezdtek beszélni: a nyugat-kínai és kelet-kínai újkőkori kultúrák fokozatosan hatottak egymásra, így alakult ki a Sang Birodalom elődje. Az 1950-es évekig tartotta is magát ez az elmélet.

Ám a Kínai Népköztársaság 1949-es megalapítása újabb nacionalista fordulatot hozott a kínai történettudományban, azt bizonygatták, hogy szinte a semmiből, önállóan, nyugati és más hatásoktól mentesen alakult ki a kínai civilizáció. Ráadásul azt is be kellett mutatniuk, hogyan alakult ki egy primitív társadalomból a modern szocialista Kína, miközben kritizálniuk kellett Konfiuciuszt és a többi ősi kínai bölcset. Meglepő módon az egyiptomi régészettől is „csórtak” egy ötletet egy államtanácsi tag ottani látogatását követően: a kínai dinasztiákat egymásból eredeztették, így több ezer éves folytonosságot tudtak felmutatni a kínai történelemben. Kétszáz szakértő öt éven át dolgozott ezen és 1,5 millió dollárba került, de sikerült. Persze Nyugaton vitatták a projekt tudományos megalapozottságát.

Az új tudományos projekt

Ezt követte az az 1996-ban indult kutatás, amelynek kezdetekor Szun Veitung még csak PhD-hallgató volt az említett egyetemen. Mintegy kétszáz bronztárgy elemzéséért felelt, több közülük Jenből származott. Szun arra az eredményre jutott, hogy ezen Sang-dinasztia kori bronzleleteknek szinte megegyezett a radioaktivitási értéke az ókori egyiptomi bronzkincseknél mért számmal. Ez pedig annyit jelenthet, hogy az első kínai bronzleletekhez és az ókori egyiptomi bronztárgyakhoz szükséges ércek egymáshoz közeli helyekről, afrikai bányákból származhattak.

Kép: Kínai bronztárgy

A felzúdulást elkerülendő, Szun témavezetője nem engedte, hogy nyilvánosságra kerüljenek ezen eredmények. Arra kérték, hogy eredményeit adja át, és válasszon másik projektet. Ezt követően húsz évvel a már professzori szintre jutott Szun végül kész volt közölni mindent, amit a Sang-dinasztiáról és Kína bronzkoráról megtudott. Ugyan a közvélemény többé-kevésbé nyitottan reagált tudományos eredményeire, az akadémiai fősodor szemében Szun kívülállónak számít. A most elfogadott, 1990-es évek elején elterjedt elmélet szerint a kínai civilizáció külső eredetű. Ám nem egyszeri bevándorlás nyomán alakult ki, hanem lassan, kereskedés révén, amelyet eurázsiai sztyeppei népek segítettek, miután ők érintkeztek Európa és Kína őslakos népeivel....

Az állatok tulajdonosának azonosítására szolgáló „billog”-ok (tüzes vassal az állatok bőrébe beégetett tulajdoni jelek) vizsgálata ősi, eredetre utal. A Magyarországon adatolt billogok formája sok esetben pontos párhuzama a mongol és türk (tatár) tulajdoni jeleknek, de rokoníthatóak a székely rovásírás jeleivel, valamint a nagy sztyeppe népeinél a személyek, nemzetségek azonosítására, illetőleg hatalmi jelképként használt tamgákkal is.

Az összefüggésekre Aibolat Kushkumbajev kazak történész professzor hívta fel a figyelmet, amit ezúton is köszönök.

A billogok alkalmazása legnagyobb arányú a Nagy- és a Kiskunságban, a Jászság és a Hortobágy vidékén. Használói mintegy. 90%-ban magyarok (Ortutay 1977-1982 „bélyeg, billog” címszava).

Személyazonosító tamgák

Személyazonosító tamgákat a Krim-félszigeten és Dobrudzsában a régi régi temetőkben, a sírokövekre vésve adatoltak.

1. Kép: Krim- félszigeti személyazonosító tamgák. (Forrás: Baski 2007, 170. o.)

 Törzsi-nemzetségi tamgák

Törzsi-nemzetségi tamgákat orosz néprajztudósok adatoltak, így például a magyar (mazsar) nemzetség tamgáját a Nogaj Kánság törzsi-nemzetségi nomenklaturájában.

2. Kép: A Nogaj Kánság törzsi-nemzetségi etnikai jelei (tamgái) [Forrás: Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895]

 Felségjelek

A krimi tatárok zászlaján is egy tamga található, akárcsak a magyarok legközelebbi nyelvrokonainak, az Oroszországban található Hanti-Manysi Autonóm Körzet zászlaján.

3. Kép: A krími tatárok zászlaja Forrás: Wikipédia

4. Kép: A Hanti-Manysi Autonóm Körzet - Jugra zászlaja Forrás: Wikipédia

Itt jegyezzük meg, hogy törzsi-nemzetségi tamgákat adatoltak a hajdani Kazár Birodalom jelentős erődítményének, Sarkelnek (Sarkel=Fehérvár) a kövein. Az ott talált tamgák egyike pontos párhuzama a tadzsik zászló egyik elemeként szereplő jelnek.

Ismertek az egyes tatár kánok hatalmi jelképei (tamgái), de az egyes hun, türk törzsek tamgái is. A hun törzsek tamgáit megtalálták birka lábközépcsontokra (nomád gyermekek játékaira)  vésve a Gol Mod-2 előkelő xiongnu temetőben is. A mongol régészek megállapították, hogy ezek a tamgák azonosak a mintegy ezer évvel későbbi, Dzsingisz kán korabeli  mongol-tatár törzsi-nemzetségi tamgákkal (Balgaszyn dan’ Gol-Mod-2 hunnugijn bulsny cudalgaa.Ulan Bator 2015. 228.)

A nyugati türk birodalom pénzein megtalálható a birodalom hatalmi jele (tamgája)

5. Kép: A nyugai türk birodalom (568-740) pénzei, a birodalom hatalmi jelképével (tamgájával) Babayarov: Monetü centralnoj asii, http://www.sogdcoins.narod.ru/publications/babayarov.html, letöltve: 2017-03-10

Billogok, tamgák és rovásjelek

Érdekes összehasonlítani a magyar billogokat a székely rovásírás jeleivel, és a hun-türk eredetű mongol-tatár törzsi-nemzetségi tamgákkal.

6. A magyar tulajdonjelek (billogok) 17-18. sz. (Forrás: Ortutay 1977-1982)

7.a. A dobrudzsai tamgák összehasonllítása a magyarok és más népek hasonló jeleivel (Forrás: Baski 2007, 185. o.)

7.b. A dobrudzsai tamgák összehasonllítása a magyarok és más népek hasonló jeleivel (Forrás: Baski 2007, 186. o.)

8. A magyar billogok és a székely rovásírás jeleinek összehasonlítása (Forrás: Varga Géza, kézirat) A táblázat rendelkezésemre bocsátását külön megköszönöm.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a magyar billog a nagy sztyeppe népeinek közös kulturális hagyományaiban gyökerezik.

Irodalomjegyzék:

Babayarov, G.: Monetü centralnoj asii, 

Balgaszyn dan’ Gol-Mod 2, hunnugijn bulsny cudalgaa. Ulan Bator 2015,

http://www.sogdcoins.narod.ru/publications/babayarov.html, letöltve: 2017-03-10

Baski Imre: Tamgák, in: Csagircsa, török és magyar névtani tanulmányok 1981-2006, Karcag, 2007, 169-187. o.

Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon, Budapest, 1977-1982

Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895]

----------------------------------------------------------------

bélyeg, billog: az állatok, elsősorban a szarvasmarhák és a lovak, szamarak, ritkán juhok bőrébe égetett → tulajdonjegy vagy jószágjegy, amely azonosításukat szolgálja. A tavasztól az őszig kinn tartózkodó, → gulyába és → ménesbe kivert (→ kiverés) növendék állatok az 5–6 hónap alatt nagyot fejlődtek, az esetleges elbitangolásnál is a bélyeg szolgált igazolásul, lopásnál, eltulajdonításnál, az állat elpusztulása esetén, az ún. bőrivel való számonadásnál azonosításul. A bélyeget vasból készített, felizzított bilyogzóvassal égetik rá az állatok farára, nyakára, esetleg a szarvára. A bélyegezés hagyományos napja nagypéntek volt. A beégetett jelek lehetnek a tulajdonos nevének kezdőbetűi, ábrázolhatnak rovásszerű vagy felismerhetetlen jeleket, tárgyakat stb. Egy-egy bilyogzóvas gyakran apáról fiúra öröklődik, ismert olyan, amelyet 2–300 év óta használnak. Elsősorban a 16–18. sz.-ban a gazdákon kívül gyakran egyes falvaknak, megyéknek és földesúri nagybirtokoknak is volt bélyege; megesett, hogy egyetlen állat gazdájának jele mellett a községét is viselte. A hatósági bélyegekről az erdélyi szászok bilyogkönyvet adtak ki, ennek segítségével állapították meg az elbitangolt, ellopott állat származásának helyét. A bélyegezés azokon a területeken ismert elsősorban, ahol a növendék állatokat a településtől távoli → legelőkön, ún. külső legelőkön tartják. Alkalmazása legnagyobb arányú a Nagy- és a Kiskunságban, a Jászság és a Hortobágy vidékén. Használói kb. 90%-ban magyarok, de fellelhető a román, szerb, német és Békés m.-ben a szlovák lakosságnál is. A bélyeg használata Mo.-on a 13. sz. közepétől folyamatosan végigkövethető. Az 1436-ban felbukkanó Bylegh szó is kizárólag égetett tulajdonjegyet jelentett, a 16. sz.-tól már bélyegzővasak is maradtak ránk. A bélyeg szó ótörök eredetű, az eljárás a sztyeppei nomád népeknél (→ nomadizmus), pl. a baskíroknál, mongoloknál is ismert; kétségtelen, hogy a magyarság a honfoglalás előttől használja. (→ még: füljegy) – Irod. Tárkány Szücs Ernő: A jószágok égetett tulajdonjegyei Magyarországon (Ethn., 1965).

Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon, Budapest, 1977-1982

Milyen eredetű a magyar nyelv? – címmel a tortenelemportal.hu 2012. október 1-én számolt be Mátéffy Atilla – a Török Nyelvi Intézet 2012. évi konferenciáján tartott - előadásáról. (http://tortenelemportal.hu/2012/10/torok-eredetu-e-a-magyar-nyelv-turkologiai-konferencia-ankaraban/, letöltve: 2017-02-18). A cikk nyelvtörténeti kérdések taglalása mellett alátámasztja azt a nézetet, mely szerint a magyar államiság gyökerei a hun és a türk illetőleg kazár államiságba vezethetők vissza.

Egyetértve azzal az állásponttal, hogy  „A kulturális gyökerek nem moshatók össze sem a vérségi, sem a nyelvi származással.” (ABLONCZY BÁLINT: FORDULAT A MAGYAR EREDETKUTATÁSBAN, Heti Válasz XIII. Évf., 31. szám. 2013. augusztus 1.), úgy gondoljuk, hogy a nyelvészet komplex (interdiszciplináris) módszer alkalmazásával, a történelem többi segédtudományának eredményeit is figyelembe véve, alkalmas lehet kultúrtörténeti megállapítások alátámasztására is.

A hun, török, magyar őstörténeti kapcsolatok területén a nyelvészet azért kap különös jelentőséget, mert még ma is vannak olyan tudósok, akik a magyar nyelv finnugor eredetének kérdését összekötik a hun eredet tagadásával (Vásáry István: Múltunk kacatjai, Magyar Nemzet Magazin 2015. február 28.), mintha az egyik kizárná a másikat. Ez egyébként óriási logikai hiba, mivel a hun nyelvet nem ismerjük. Az említett előadásban ismertetett nyelvi összefüggések arra utalnak, hogy a finnugor nyelvrokonság mellett a török nyelvet is magában foglaló ural-altaji nyelvrokonságot is indokolt vizsgálni.

További lényeges tényező, hogy a 9. sz. végén végrehajtott kárpát-medencei honfoglalás - Kézai Simon Krónikája szerint a magyarok második bejövetele - az isz. 6-8. században fennállt, soknemzetiségű Türk Birodalom felbomlását követő népmozgások során történt meg. Ezért a cikk a nyelvi tényezők taglalása után a magyarság és a hun-türk birodalmak közötti politikatörténeti összefüggésekre is utal.

A cikket az alábbiak szerint ismertetjük.

„A magyar nyelv igeragozásának nagyon jellemző és szabályosnak mondható rendszere az altáji és az uráli nyelvelméletet is befolyásoló kulcsprobléma – jelentette ki Mátéffy Attila turkológus Ankarában a Török Nyelvi Intézet által rendezett eseményen. A magyar szakember a négyévente megtartott tudományos konferencián a magyar nyelvben megtalálható ótörök eredetű igei állományt vizsgálta és hasonlította össze a más nyelvekből átvett igékkel.

Mátéffy Attila (jobbra)

Mátéffy Attila kifejtette: „a magyar nyelvben az idegen eredetű igéket egy +(V)l igeképzővel látjuk el, vagyis az átadó nyelv eredeti igéjét névszóként értelmezzük és ragozzuk tovább.” Számos példa között felsorolta a latin, (’defini-’+ál, latin: ’definire’), a német (rajz+ol, német ’reißen’), a szláv (csiná+l, szerb/horvát ’činjati’) és az angol ( dopping+ol, amerikai angol ’doping’) nyelvekből átvett igéket.

Rámutatott arra, hogy ezekkel szemben a magyar nyelvben megtalálható nagyszámú ótörök (vagy annál korábbi) eredetű igét külön képző nélkül használjuk, vagyis az igető után közvetlenül az időjel, majd a személyrag következik. Például: arat- ; árt-; bocsát-; csökken-; dől-; ér-; gyűjt-; ír-; kés(ik)-; őrül-; seper-/söpör-; stb. Hangsúlyozta: ezek nem ismeretlen tények a turkológusok körében, nemrég Róna-Tas András is felhívta rá a figyelmet.

Mátéffy Attila kiemelte: „a magyar nyelv ótörök eredetű igéi úgy ágyazódnak bele a magyar nyelv igerendszerébe, mint az uráli elmélet hívei szerinti finnugor eredetű igék, vagyis az idegen eredetű igéknél látható külön képző használata nélkül.” Mátéffy Attila kifejtette azt is, hogy a magyar nyelv jelenidejű igeragozása valamelyest hasonlít a szláv nyelvek és a német nyelv igeragozásához annyiban, hogy az igető után személyragokat használ, szemben pl. az angol nyelvvel. Ezáltal szerkezetileg lehetséges lett volna, hogy a német és szláv eredetű igék tőalakjukban kerüljenek be a magyar nyelvbe, de mégsem úgy kerültek be, hanem ezeket is egy igeképzővel latjuk el. Ez nagy különbség az ótörök eredetű magyar igékhez képest. Pl.: német mach+en –> mach+in+ál a magyarban.

A magyar szakember ezek után feltette a kérdést: „mi az oka annak, hogy a magyar nyelv – az uráli elmélet szerint átvett (szerk. megj.) – ótörök (vagy régebbi) eredetű igéi ugyanolyan rend szerint vannak használatban, mint a finnugor eredetűnek tartott igék, míg a más nyelvekből átvett igéket teljesen más szabály szerint használjuk?”

„Addig is, amíg nem adunk végleges választ a feltett kérdésre, kifejezem azon határozott véleményemet, hogy a magyar nyelv igeragozásának e nagyon jellemző és szabályosnak mondható rendszere az altáji és az uráli nyelvelméletet is befolyásoló kulcsprobléma.” – zárta előadását Mátéffy Attila.

A magyar népnév eredete

A kutató azt is elmondta, hogy a magyar népnév a történelmi forrásokban először nagy valószínűséggel Malalas 6. századi bizánci szerzetes krónikájában fordul elő, aki a Fekete-tenger északi partvidékén élő kutrigur hunok uralkodójának személyneveként örökíti meg azt. A Derbendnâme nevű 11. századi forrás ugyanerre az évszázadra és a Kaukázus északi részére vonatkoztatva arról számol be, hogy a Szasszanida Birodalom sahja, I. Huszrau Anósírván (501-579) egyéb városok mellett megalapítja Kicsi Madzsart (Kiči Majar) és Ulu Madzsart is.

A turkológus hozzátette: a 6. századot követően az arab Ibn Ruszta (900 k.), a perzsa Gardízí (1050 k.) és a szintén arab al-Bakrí (1080 k.) forrásaiban fordul elő a magyar etnoním madžγar ve bašdžirt formában. A bizánci forrásokban (9-12. sz.) a magyarok neve egyenesen türk, de a perzsa és az arab források is a türkök egyik fajtájaként jelölik meg a magyarságot. Mátéffy Attila elmondta azt is, hogy a magyar korona minden bizonnyal a 11. század végén keletkezett rekeszzománc képén nagy valószínűséggel Szent László öccse, I. Géza látható, s mellette az ógörög felirat: I. Gézának (Geobitzász), Turkia királyának. „Márpedig I. Géza (uralkodott: 1074-1077) unokahúga, Szent László leánya, Árpád-házi Piroska (Szent Eiréné) nem sokkal később II. Komnénosz bizánci császár felesége lett, tehát az Árpád-házi királyainknak bőségesen lett volna alkalma sérelmezni, ha a rekeszzománc képen téves népnév került volna feljegyzésre; ez azonban soha nem történt meg – hangoztatta Mátéffy Attila. Hangsúlyozta: „az viszont, hogy a magyarság a különböző, ma gyűjtőnéven „urálinak” nevezett népekkel bármilyen kapcsolatban lett volna, különös tekintettel a rokoni kapcsolatokra, semmilyen történelmi forrásban nem szerepel, még utalás szintjén sem. A magyar krónikák előbb az Árpád-házat (Turul nemzetség) a hun Atillától származtatták (Anonymus), majd az egész magyarságot a hunoktól (Kézai Simon).

Mindezek ellenére a nem nyelvész, hanem jezsuita klerikus Sajnovics János (1733-1785; Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse, 1770) a magyar nyelvet egy dán szótár adatai alapján a lapp nyelven keresztül a kínai nyelvvel rokonította. Később őt követte elmélete kialakításában az egyaránt német származású Jozef Budenz és Paul Hunsdorfer (Hunfalvy Pál). Mind a közoktatásban, mind a köztudatban máig az uráli nyelvelmélet a meghatározó modell a magyar nyelv, és a magyar etnikum jellemzésében – mondta előadásában Mátéffy Attila.”

Kép: Augsburgtól mintegy 15 kilométerre északkeletre, a Todtenweis melletti Bacher Lechenfeldben talált X. századi magyar lószerszámtöredékek és díszek. Ezüst, aranyozásréteggel. A régészek szerint magasrangú vezér tulajdona volt. Foto: Archaeologische Staatssamlung München, S. Friedrich.

Általános jellemzés

A honfoglaló magyarságot az új haza kiválasztásával, megszerzésével és megtartásával járó hatalmas, elsősorban katonai teljesítményre kétségtelenül a szomszédjainál értékesebb katonai tulajdonságai képesítették.

Miben rejlik ez az ősi katonai erény?

Kezdjük azzal a közhellyel, hogy a magyar lovas nemzet volt.

Bölcs Leó, görög császár, aki 886-tól 912-ig ült Bizánc trónján, röviddel a magyar honfoglalás előtt, 889-893 között a birodalmának északi határait megtámadó bolgárok ellen az akkor még Etelközben letelepedett magyarokkal volt kénytelen szövetséget kötni. A magyarok tényleg több csatában megverték a bolgárokat és megmentették a görög birodalmat. Leó császár ezután a görög vezérek okulására megírta: „A hadi taktikáról” című katonai művét, és ennek egyik fejezetében pontos adatokat nyújt az ősmagyarok harcmodoráról. Lovas nemzeti voltunkat ekként jellemzi: „A magyarok nem kitartók gyalog megállni a helyüket, mint akik gyermekségük óta lovagláshoz szoktak”.

A magyar ló, mint harci eszköz

Leó császárnak ebben az érdekes megállapításában az rejlik, hogy a magyarság különleges harcászati érzéke korán felismerte a paripának, mint harci eszköznek nagy előnyeit. A ló, mint szállítóeszköz vitte a magyart gyorsan, tehát meglepően az ellenség elé, a lóban rejlő lökőerőt használta ki ellenállhatatlan támadásainak végrehajtására, a lóban rejlő gyorsaságot aknázta ki a csatatéren való manővrírozásra és a csata után következetesen végrehajtott üldözésre.

A paripa sokszorozta meg a magyarság harci erejét, ezzel biztosította magának a hadviselési fölényt ellenségeivel szemben, mert nyilvánvaló, hogy a magyar nép csekély létszámánál fogva egyébként Európa népeivel nem birkózhatott volna meg. Néhány külföldi tudós az ősmagyarság tömegeiről fantasztikus számokat emleget, például, hogy 200.000 magyar harcos tört volna Európára. Ez bizonyos fokig természetes, mert elfogultságukban a magyarság nagy harci sikereinek indokait nem a magyar hadművészetben, hanem a tömegben keresik.

Ibn Dasta perzsa író egyik, 913 előtt megírt könyvében azonban pontos számadatot nyújt a magyarokról. Az ő műve szerint „fejedelmük 20.000lovassal indul ki a hadjáratra”. Ez közelítheti meg a valóságot. A népességnek a hadi célokra való kihasználhatásáról szerzett tapasztalatok szerint a valósághoz járunk közel, ha a néhány százezer főre tehető magyarság minden ötödik emberét harcosnak számítjuk. Említett író bizonyára a 20.000 lovasnyi hadban látta azt az erőt, mellyel a magyarok fejedelme valamely kisebb vállalatra kiindult, mint például mikor a görögökkel a bolgárok ellen szövetkezett.

A honfoglalásra a magyarság természetesen valamennyi fegyverforgató férfival indult el, s ekkor bizonyára lehetett 50-60.000 harcosa.

Valószínűtlen azonban, hogy ily nagy sereg vonult volna ki a X. század nagy zsákmányoló vállalataira a germán és frank vidékek felé. Bölcs Leó császár közlése szerint a honfoglaláskori magyarság 8 törzsre oszlott, amelyek vadászat, halászat és legeltetés céljaira nagy területeket foglaltak el. Minden valószínűség szerint a magyarság hadi vállalataiban egyidejűleg csak 1-3 törzs néhány ezer lovasa vett részt. Például Delbrück német történettudós a 955 évi lech-menti csatában a németek felmentő hadát 8000 páncélos lovasra, a magyarok létszámát e számnál pedig alacsonyabbra teszi. Ez 2-3 magyar törzs erősen csökkentett, leapadt harcos létszámának felelne meg. A mi történetíróink ugyan magasabb létszámot gondolnak mind a két oldalon.

A magyarság a X. században nála sokkal hatalmasabb nemzetet támadott meg. Ezt csak azért tehette, mert haderejének minősége az ellenséget minden vonatkozásban felülmúlta. Tudjuk, hogy a honfoglaláskori magyarság ellenségei közül a szlávok főképpen gyalogos seregeket állítottak ki, a frankoknál már volt lovasság is, a szászok csak gyalogosan harcoltak, a többi germánok a X. században ugyan már lóháton védekeztek ellenünk, de a lóháton való harc lényegét csak lassanként sajátították el tőlünk. A germán páncélos lovasságnál a ló elsősorban a szállítóeszköz szerepét töltötte be. Lóra volt kénytelen ülni, hogy a drága és nehéz védőfegyverzetét, mellyel gyalogosan képtelen volt megmozdulni, magával vihesse. Delbrück szerint a német lovas nehéz harci felszerelésének értéke az akkor szokás szerint tehénértékre átszámítva, 45 tehénre rúgott. Ezért nem is tudta a németség a lélekszámának megfelelő erejű sereget ellenünk harcba állítani. Talán összehasonlításképpen azt mondhatnánk, hogy a német ló a védőfegyverzetet szállította, míg a magyar paripa maga volt a támadófegyver. Ebben rejlett a magyar hadművészet egyik fősajátsága.

A magyarság katonai erényei

Leó császár aztán megállapítja a magyar katona állhatatosságát: „a magyarok nem olyanok, mint a többi népek, melyek egy vereség után le vannak győzve”, hanem megtalálják a módot az elszenvedett csorba kiküszöbölésére.

Katonai tehetségünket ekként jellemzi: „A magyarok népes és szabad nemzet, legfőbb iparkodásuk a vitézkedés”.

Fegyelmezett, igénytelen és szívós a magyar katona: „Egy fejedelem alatt élnek, ki kemény fegyelemben tartja őket. E nép, melynek vétkeseit főnökeik kegyetlen és súlyos büntetésekkel lakoltatják, a bajt, a fáradságot nemesen tűri, hideget, meleget kiállja s a szükségletbeli fogyatkozást, mint pusztanép föl sem veszi”.

Az ősmagyar harcos hadifelszerelése bőséges, a lövésben való ügyesség magas fokon áll: „Karddal, vérttel, íjjal és kopjával fegyverkeznek, az előkelőek lovai elejükön vassal vagy nemezzel vannak borítva. Nagy szorgalmat fordítanak a lóhátról való nyilazásra”.

Az ellenség előtt a magyar magatartásában a vitézség a kellő óvatossággal párosul: „Óvatosak és titoktartók, őrseiket távolban, de egymáshoz közel állítják, hogy könnyen meg ne lepethessenek”.

A magyar hadművészet

Természetes, hogy ily harci erények mellett a felsőbb hadvezetés is magas fokon állott.

Általánosan ismeretes, hogy az ősmagyarok csatarendje több harcvonalra tagozódott, melyekkel a csatában rendkívül ügyesen manővríroztak. Az első harcvonal rendszerint csak színleges támadást hajtott végre, hogy aztán ügyes hátrálással az ellenséget a hátsó harcvonalak átkaroló mozdulataiba csalja. Messze előreküldött kémeiktől és hírszerzőiktől rendesen idejében megtudták az ellenség közeledését s „mint szokásuk vala, hihetetlen gyorsan csatarendbe állának”.

A honfoglaló magyar lovasság csatarendjéről Bölcs Leó császár megírja, hogy „csatarendjükben sűrű, mély csoportokat alakítanak …, oldalt és hátul külön csoportjaik vannak azok támogatására, kik segélyt igényelnek és az ellenség megkerülésére”, továbbá, hogy „van a csatarenden kívül fölösleges erejük, melyet titokban gondatlanul táborozók ellen vagy harcoló hadosztályok segélyére tartanak fenn”. Kiegészíti ezt a jellemzést a következő megállapítással: „nem csupán egy harcvonalban állanak ki, hanem alakítanak másodikat, sőt néha harmadikat is.” A leghátulsó harcvonalat a fedezet alatt álló vonat alkotja: „vezeték lovaikat közel a csatarend háta mögött tartják, a poggyászt pedig 1-2000 lépésre, hátul vagy oldalt, elegendő őrizet alatt.” Végül „nem mindig harcolnak nyílt erővel, legtöbbször cselben és titkos lesállásban áll játékuk”.

Ebből a jellemzésből reáismerünk arra a harcmodorra, amelyre a világháborús (I. világháború, a továbbiakban: világháború – a szerk.) seregek lovasságát – kivétel nélkül – 1914 előtt nevelték. Ez szabványosan a következőleg történt: A 3600 lovasból álló hadosztálynak az első roham végrehajtására hivatott csapatában, az első harcvonalban, 1500 lovas foglalt helyet, és ennek mindkét szárnyát 150-150 lovas kissé hátramaradva fedezte. A második harcvonal – 900 lovas – az elsőnek jobbszárnyán kívül és hátul , a harmadik harcvonal 900 lovasa pedig az elsőnek balszárnyán kívül és hátul arra szolgált, hogy az ellenfél oldalába és hátába rontson, vagy az első harcvonal oldala ellen intézett ellenséges támadást kivédje. Esetleg a második harcvonal, mint „támadó oldal”, már kezdettől fogva messze előrerohant és csel útján iparkodott az ellenséget tévútra vezetni.

Ez azt mutatja, hogy a honfoglaló magyar lovasság harcmodorát vette át minden nemzet és 1000 éven átalkalmazta is. De az ősi magyar lovas valamiben még fölényesebb volt. Rohamközben lóhátról vívott tűzharcot: azaz nyilazott, amivel rohamának erejét megnövelte. Az íj zavartalan használatának lehetősége megkívánta, hogy a régi magyar első harcvonal mélységben sekély (1-2 soros) legyen, míg a hátsó harcvonalak, amelyek a nyilazástól megrendült ellenségre a tulajdonképpeni rohamot intézték, a szükséges lökőerő kifejtése céljából nagyobb mélységben alakuljanak.

A régi magyar nyíl szerepét a világháború előtt divatos lovasharcászatban a lovagló tüzérség és a lovas géppuskásosztagok vették át.

Az ősmagyarok jól tudták, hogy a csata eredményét csak a következetes üldözés teheti teljessé: „ha az ellenséget megszalasztják, mire sem ügyelve, kíméletlenül nyomulnak utánuk mindaddig, míg teljesen szét nem verik.”

Az ősmagyarok hadművészete számokban az alábbi képet mutatja:

A honfoglalást követő 85 év alatt, 899-től 984-ig, 43 hadjáratot viseltek, melyekről a külföldi krónikák is megemlékeznek. Ezek legtöbbje a nyugatra, hat az Itáliába és nyolc a Balkánra való betörésből keletkezett. Hét ízben hatolnak át a Rajnán. A 43 hadjáratból csak nyolc végződik balsikerrel.

Figyelmet érdemel még, hogy valamennyi hadjárat támadó jellegű volt. Nyilvánvaló, hogy e szakadatlan támadásaink az akkori egész Európát ellenségünkké tették s ennek dacára egyik ellenségünk sem kísérelte meg, hogy ellenünk nagyarányú offenzívát intézzen. Ez a tartózkodás a magyar fegyverek biztos fölényével magyarázható meg.

A magyar hadászat jellemzéséhez tartozik még annak megemlítése, hogy a felsorolt hadjáratoknak célja csak mellékesen volt a zsákmányszerzés, elsősorban az új haza megtartására irányultak azok. Honvédelem volt ez, offenzív módon végrehajtva.

A dél, kelet és észak felől letelepült délszlávok, bolgárok, besenyők, oroszok, lengyelek és csehek ellen megvédték az új hazát a Kárpátoknak rengetegekkel borított, lakatlan, hatalmas hegykoszorúja. A hegyszorosokat gyepük: torlaszok, a határvidéket gyepűelvék – élelmezésre, táborozásra és átvonulásra alkalmatlan széles területsávok – védték. De nyugat felől, a Duna mentén szabad volt az út, a germánság már akkor is – mint most is – kelet felé iparkodott terjeszkedni.

Az ősmagyarság vezérei ösztönös politikai és hadászati tudásukkal hatalmuk határait a magyar mesékből ismeretes Óperenciáig – az Ober Ennsig – terjesztették ki. A hagyomány a népmesékben őrizte meg ama magyar vitézek hőstetteit, kik kalandozásokban az Óperencán túljutottak.

Hadászati ösztöne súgta meg a magyarságnak, hogy a haza nyugati határát védő gyepűelve alakítására a Lajtától az Enns folyóig terjedő területet szemelje ki. Ez védte meg az itt letelepült Lél (Lehel) törzsét. Politikai ösztöne pedig megérezte, hogy a germán földön lejátszódó politikai viszályokat a nyugati határt biztosító offenzív vállalatokra ki kell használnia.

A külföldi forrásmunkákban foglalt adatok a magyarság „rettentő” harcmodoráról, valamint a Bölcs Leó császártól származó minősítésünk egyaránt bizonyítják a magyar katonának és a magyar felső hadvezetésnek az átlagon magasan felülemelkedő jelességét. Egyben érthetővé teszik, hogy a magyar az 1000 év előtti Európának a haditudomány számos ágában tanítómesterévé vált. A könnyű lovasság egész Európában magyar mintára alakult. Ez a tanítószerepünk addig tartott, míg az osztrák befolyás a magasabb hadvezetési tehetségünket el nem sorvasztotta, illetve annak érvényesülését meg nem gátolta.

Magyar lovasbravur 1000 év előtt

A pogány magyar vezérek lovashadai a honfoglalást követő században bekalandozták a mai Németország, Belgium, Franciaország, Olaszország és a Balkán jelentékeny területeit. Félelmetes hírnevet szereztek maguknak az akkori „nyugat” előtt, melynek lakossága mindennapi imájába foglalta a magyar veszély elhárítását célzó könyörgését.

A X. század első felének majdnem minden évére jut valamelyik magyar támadó hadjárat, melyek mindegyike ragyogó lovasteljesítmény és mint ilyen, nagyobb méltatást érdemelne, mint aminőben eddig része volt. A magyar lovas seregek működési sugarukat szinte évről-évre növelve, mindinkább nagyobb távolságokra hatoltak. E vállalataik közül néhányat felemlítek annak bemutatására, hogy a „magyar” nevet mily messze vidékeken tették ismeretessé.

917-ben Baselnél átkelnek a Rajnán és a Vogézeken áthatolva, a Mosel és a Meurthe völgyét látogatják meg,

918-ban az Északi-tenger partvidékén Brémáig jutnak,

924-ben Lombardián keresztül száguldva, a déli Alpeseken átkelnek és a Rhone völgyébe nyomulnak,

926-ban a világháború chamgapne-i csataterein átlovagolva, a Loire folyó mellékén zsákmányolnak,

934-ben Konstantinápoly faláig kalandoznak,

935-ben Lyon környékén való megjelenésükről emlékeznek meg a francia krónikák,

937-ben a világháború marnei csataterein túlhaladva, Dél-Franciaországban hadakoznak és innen az Alpeseken át Itálián keresztül térnek haza, miközben egy kis vargabetűvel Róma környékét és az Otrantói szorost is meglátogatják,

943-ban és 951-ben ismét Dél-Franciaországig jutnak, előbbi esztendőben azonban Konstantinápoly falait is látják.

954-ben Németországon és Belgiumon át nagyjából abban az irányban hatolnak Észak-Franciaországba, melyet majdnem 1000 évvel később, 1914-ben a német hadsereg a Marne-folyóig választott.

A nyugati irányban intézett magyar hadivállalatok 955-ben a Lech-menti csatával megszűntek, a Balkán azonban még ezután is tanúja volt a magyar lovasság fölényes harcmodorának.

Egykorú olasz, francia és német krónikák számot adnak a magyar nemzet e hadivállalkozásairól és ezek rettenetes hatásáról. Mi sem tagadhatjuk, hogy e nagyarányú hadakozásnak az offenzív honvédelem mellett még a zsákmányszerzés is volt a célja, s hogy a magyar hadak fellépését a X. században nem a humanizmus irányította. Sajnos, hogy hiteles magyar forrásmunkák az 1000 év előtti időkből nem maradtak és így nem tanulmányozhatjuk részletesen e grandiózus lovasvállalatok katonai oldalát. A külföldi egykorú írások azonban meglehetős pontossággal megemlítik, hogy a magyar lovashadak az egyes években mely városokig jutottak. Ez különben természetes, mert a magyar betörések a nyugati nemzetek akkori állami életének megnyilvánulásait, védelmi berendezéseit, kereskedelmét stb. gyökeresen felforgatták. Nekünk e vállalatok emberélet pusztulással kapcsolatos zsákmányszerzést jelentettek, a külföldön azonban városok és vidékek pusztultak el, a lakosság jóléte ingott meg mindazokon a helyeken, ahol a magyarok megjelentek. E látogatások maradandó emléket hagytak ott s ezeket az egykorú történetírók megörökítették.

Katonai nézőszögből tekintve, legcsodálatosabbnak a 937. évi nagy portyázás látszik, mellyel katonai és lovas vonatkozásban még ma is érdemes foglalkozni, mert ily óriási arányú lovasvállalkozást a haditörténelem sem azelőtt, sem azóta nem ismer s emellett Attila itáliai hadjárata, vagy a mongol betörések eltörpülnek. Ez a magyar portyázás fényesen bizonyítja, hogy 1000 esztendő előtt nemcsak a magyar lovasharcmodor, hanem a magyar hadvezetési művészet is a tökéletesség tetőpontján állott.

A X. század pogány magyarságának legnagyobb hadvezérét – a honfoglaló Árpád fejedelmen kívül – Bulcsu törzsfőnökben kell tisztelnünk. Kül- és belföldi forrásművekből azt következtethetjük, hogy legalább a 937., 938., 943., 954. és 955. évi hadjáratokban ő volt a magyar hadak vezére.

Egészen biztos, hogy 954 és 955-ben ő vezetett. A 937. évi hadjárat a tervezésben annyi rokonvonást tüntet fel a 954. évivel, hogy az előbbit is Bulcsu művének kell tartanunk. Tudjuk továbbá egy XI. századbeli görög történetíró művéből, hogy „a magyarok mindaddig nem szűntek meg a (görög) birodalomba ütni, míg fővezérük, Bulcsu, Konstantinápolyba nem jött”, hol Konstantin görög császárral szerződést kötött. Ez minden valószínűség szerint 948-ban volt. Tudjuk végül, hogy a szerencsétlen kimenetelű augsburgi csatában (955) Bulcsu vezette a magyar sereget.

Bulcsu a Dunántúl, a Balaton vidékén elhelyezkedett magyar törzs főnöke volt. Az említett hadjáratokat minden valószínűség szerint a Dráva torkolata körül letelepült Botond-törzs harcosaival és a Kis-Magyar-Alföldön tanyázó Lél (Lehel) törzs lovasaival együtt hajtotta végre. Utolsó hadjáratában (955-ben) még két másik törzs vezérét is említik a krónikák.

Bulcsunak 937. évi (első) … hadjáratát az alábbiakban részletesebben ismertetjük. A … (későbbieket) csak nagy vonásokban vázoljuk.

A 938. évi hadjáratot Bulcsu Németország ellen, az Ottó császárral szemben feltámadt bajorokkal szövetségben intézte. E hadjáratban a magyar hadak Szászországban, Thüringiában és Westfáliában harcoltak.

943-ban Bulcsu hadai a Balkánra törtek. Elpusztították Thráciát s csak akkor hagyták el a hadszíntérit, mikor a görögök a békét (5 évre) megvásárolták.

954- ben Bulcsu lovassága Dél-Németországon száguldott végig, március 19-én Wormsnál átkelt a Rajnán, Lotharingiába hatolt, majd északnak vett irányt, pusztított Belgiumban (Maastricht, Brabant), Franciaország északi részében (Camrai, Laon, Rheims, Chalons), majd dél felől az Alpeseket megkerülve, Itálián át tért haza. Cambrainál Bulcsu unokaöccse elesett, amin Bulcsu annyira felindult, hogy e várat megrohanta, de a város felgyújtásán kívül egyéb eredményt nem ért el.

Bulcsu első (937) hadjáratának részletes ismertetése

A 937. évről külföldi források alapján azt tudjuk, hogy a meghatározhatatlan nagyságú magyar had – az akkori magyar lakosság létszáma után kombinálva, talán 8-10.000 lovasnyi sereg, Bulcsu vezérlete alatt – a Duna mentéről indult meg, a mai Ausztrián, Bajorországon és Württembergen áthalad, a Rajnán Wormsnál március hó közepe felé átkelt és még ebben a hónapban Lotharingián át Rheims városa elé ért, melynek közelében levő apátságból, mint központból a Champagne-t elpusztította. A magyarok innen dél felé vették útjukat. A Marne-folyón Coulommiers közelében keltek át, elővédjük már március 24-én a Szajnától délre fekvő Sens városa előtt egy kolostort felégetett. Majd a Loire-folyó átlépése után Dél-Franciaországban kezdtek zsákmányolni, de túlerős ellenséges hadak elől Orleansnál hamarosan a Loire északi partjára húzódtak vissza. Burgundia elpusztítása után Dijon felé vettek irányt, aztán a Saone-folyó mentén délfelé fordultak, a déli Alpeseket a M. Genévre vagy Mt. Cenis hágón átlépték s Piemontba érve ismét délnek vettek irányt. Az Appenninek hegyláncát maguk mögött hagyva Róma felé vonultak, megjelentek Capua előtt, elfoglalták Larino, Benevent, Sarno és Noli városokat s egy csapatuk az Otrantói szorosig nyomult. Larino felől gazdag zsákmánnyal indultak hazafelé, azonban a lesállásban levő ellenség a Fucino-tó vidékén a zsákmányt tőlük elragadta, maga a magyar lovashadtest az ily hosszú hadjárat után bizonyára erősen megcsökkent létszámban, de háborítatlanul hazatért.

Nézzük e vállalat katonai oldalát.

A források szerint a magyar hadak március második felében Champagne-ban tartózkodtak. Ebből következik, hogy a magyar haza földjéről újév körül kellett elindulniok s hogy a korábbi vállalatok által már ismételten elpusztított német földön gyorsan átvonultak. Minden valószínűség szerint a nyár elején a Loire vidékén és Burgundiában tanyáztak, az alpesi hágókat az erre legalkalmasabb időben, a nyár derekán mászhatták meg – alföldi lovakkal, az őszt Itália déli részében töltötték és a tél beállta előtt hazatértek.

A megtett út, fentiek szerint tavasztól-télig, kereken 5000 km!

Ha tehát a magyar csapatok mindennap meneteltek volna, akkor 9 hónapon át napi 20 km-es menetteljesítménnyel kellene számolnunk. De őseink nemcsak sétalovaglásokat végeztek, hanem harcoltak is, rossz ösvényeken, nehéz hegyi átkeléseket hajtottak végre, nagy folyamokon keltek át, bizonyára nem hidakon, mert ilyenek aligha voltak, vagy pedig erődített városok körletében feküdtek, melyek megostromlására ostromszer hiányában és az időveszteség miatt sem vállalkozhattak. A régi források megemlítik, hogy a magyar lovasság kisebb vizeken átúsztatott, nagyobb folyamokon azonban bőrcsónakokon kelt át. Ez azt bizonyítja, hogy az ősmagyarok málhás lovakra rakott hídkészletekkel indultak hadjárataikra. Fentiekből ered, hogy a magyarok hatalmas menetteljesítményeket végeztek, melyeknek napi átlagát legalább is 40 km-ben szabhatjuk meg. A nagy menetek, az akadályok (folyók, hegység) kizárják azt, hogy csapatvonatot, szekereket vittek volna hazulról magukkal, különben is a könnyű, mozgékony kocsi csak egy későbbi kor vívmánya volt.

A 937. évi vállalatra való korai indulás azt igazolja, hogy a portyázás elejétől-végig tervszerűen történt. Ugyancsak tervszerűség látszik abból, hogy a nyugat felé való menetet az Alpesektől délre hajtották végre. Bizonyára azért, mert a magyar csapatokat a veszély mindig a visszatéréskor fenyegette. Az ellenség ugyanis a korábbi vállalatokban szerzett tapasztalatok szerint a nyílt szembeszállást kerülte, de minden alkalmat felhasznált, hogy a zsákmánnyal hazatérő magyar hadat valamely lesállásból tőrbe ejtse. Különben ez 937-ben is megtörtént, közvetlenül a hazafelé vezető út elején.

Kétségtelen, hogy a magyar lovashadtestnek ily 5000 km-es vállalkozása oly teljesítmény, melynek a hadtörténelemben párja nincs.

Mi volt a cél? Csupán zsákmányszerzésre nem gondolhatunk, mert például a Franciaországban szerzett zsákmány elvitelére és hazahozatalára nehézkes szekereken az Alpeseken át alig lehetett számítani. Aranyat és ezüstöt málhás lovakra lehet rakni, de egyebet már bajosan. Inkább arra kell gondolnunk, hogy a harcias erények ébrentartásának szükségessége, valamint a haza földjének offenzív módon való megvédelmezése – a lehetséges ellenfél megrettentése útján – is közrejátszott.

Azt tudjuk, hogy a magyar sereg nem egyetlen útvonalon mozgott, hanem erős rajokat bocsátott előre és oldalt, némelykor többnapi távolságra is. Ez a rendszabály nemcsak a könnyebb zsákmányszerzés, hanem a katonai felderítés és biztosítás céljait is szolgálta, egyben megkönnyítette az élelmezést is. Minden csapat azonkívül hírszerzőket is küldött előre, kik az ellenség mozdulatait idejében közölték. Az összeköttetést az egyes távoleső csoportok között tűzjelekkel tartották fenn.

Mindezeknek a katonailag kiváló rendelkezéseknek természetesen az ellenség látta kárát, mert a pusztítás sohasem egy útvonal mentén, hanem széles övben történt.

Honnan vették őseink az ily óriási vállalat megtervezéséhez szükséges földrajzi ismereteket, mikor térképekkel és földrajzi útleírásokkal nem rendelkeztek? Honnan szerezték azt a magasabbrendű hadászati tudást, melyet a többezer lovasból álló hadtestnek közel egy esztendőn át, idegenben, ellenség közepette, az anyaországgal való minden összeköttetés megszűnésével a legkülönbözőbb terepen való vezetése igényelt? Vajjon milyen volt az 1000 év előtti magyar lóanyag, mely ily bámulatos teljesítményekre volt képes stb.?

E kérdésekre ma már nem lehet kielégítő módon válaszolni. Az bizonyos, hogy Bulcsu páratlan lovasvezér volt. Örökség gyanánt ránk maradt a magyar lóanyag kiválósága, a magyar huszár hősiessége. Az 1000 év előtti eredmény igazolja, hogy a kellő földrajzi ismeretek és a hadvezéri magasabb tudás megvoltak s bizonyítja, hogy a magyarság katonai téren oly őstehetséget képvisel, mely nemcsak jó és vitéz katonákat, hanem jeles vezéreket is termel.

---------------------------------------

A Magyar hadvezérek c. könyv 1930-ban jelent meg. Szerzője, Julier Ferenc (1878. október 10. Nagyvárad – 1944. április 25. Budapest) – műve megírásakor nyugalmazott alezredes. Az első világháború kitörésekor vezérkari tisztként századosi rendfokozatban volt. 1915-1916-ban a vezérkari szolgálatot megszakítva a 11. lovashadosztály vezérkari főnöke lett. 1917-ben a Hazai Samu által megszervezett pótlásügyi főnökségre került, ahol Tombor Jenővel és Gömbös Gyulával dolgozott együtt. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején vezető katonai beosztásokat töltött be. Mint visszaemlékezéseiben az 1919-es magatartásának magyarázataként írja: „...egy belső ösztön azt súgta, hogy a tényleges tiszteknek – ha lehet – a vezetést nem szabad a kezükből kiengedni…” A vezérkar főnökeként támadó hadjáratot készített elő a románok ellen: „…megfontolásaim arra az elhatározásra kényszerítettek, hogy a hadsereget az ellenségnek nekiviszem, tekintet nélkül a hadsereg állapotára, és tekintet nélkül a harc várható eredményére…”  A Tanácsköztársaság bukása után eljárás folyt ellene, de mind az eljáró haditörvényszék, mind az igazoló bizottság felmentette. 1932-ben nyugállományú ezredessé léptették elő. 1919. után katonai szakírói tevékenységbe kezdett. Hadtudományi és hadtörténeti műveket jelentetett meg.

1. Kép: Madzsar, Kicsi Madzsar és Ulu Madzsar városok a Kaukázus északi előterében, a kaukázusi Dariel-kapuhoz (Alán kapuhoz) vezető úton.

Tisztelt Kolozsi Ádám Úr!
Olvasgattam a gunyoros hangvételű Hol van a 7 millió kaukázusi magyar című cikkét
.
http://index.hu/…/tortenelem/2015/04/23/7_millio_magyar_a_…/

http://pestisracok.hu/nem-ott-nem-akkor-es-nem-ugy-ahogy-gondoltuk-uj-magyar-ostortenet-1-resz/

http://pestisracok.hu/nem-ott-nem-akkor-es-nem-ugy-ahogy-gondoltuk-uj-magyar-ostortenet-2-resz/

Sudár Balázs történész, az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportjának vezetője (fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)

 1. RÉSZ

Tényleg olyan volt-e a honfoglalás, ahogy az iskolában tanultuk? Merre és mennyi ideig vándoroltak őseink? Miért maradt fenn a nyelvünk, és miért nem értjük legközelebbi nyelvrokonaink beszédét? Finnugor nyelvű népként mi közünk a törökökhöz? Csupa olyan kérdés, amelyekre még nincs pontos válasza a történettudománynak, de az elmúlt évek fordulata nyomán legalább már bátran felteszik őket. Az MTA keretein belül 2012 óta működő Magyar Őstörténeti Témacsoport elsősorban az Oroszországban, Ukrajnában és Moldovában fellelt régészeti leletek alapján dolgozva alaposan átrendezte az elméletek eddigi rendszerét. Cikkünk első részében a magyarság vándorlását és a magyar nyelv túlélését vettük górcső alá Sudár Balázs történésszel, a témacsoport vezetőjével, és úgy tűnik, semmi sem úgy van, ahogy eddig hittük. A második részben aztán az is kiderül majd, hogy a honfoglalás-kori magyarok a korszak nagymenői voltak, és bőven lapulhatnak még meglepetések a földben vagy éppen orosz múzeumok raktáraiban.

Az elmúlt évszázad elsősorban nyelvészeti alapú kutatásai és nem ritkán slendrián módon levont következtetései a történelemhez értők és a laikus érdeklődők számára sem adtak elfogadható válaszokat a magyar őstörténetről. Az alternatív szakkiadványok minősége hullámzó, szerzőik szintén hajlamosak túltolni a biciklit az ellenkező irányba, viszont népszerűek, mert kerek egész történeteket kínálnak. Az elmúlt néhány év akadémiai szintű változtatásai hiánytalan narratívát – a történettudomány már csak ilyen – valószínűleg sosem fognak adni, a kutatás viszont sokkal szerteágazóbb lett, és az eddig hiányzó régészeti szál előtérbe helyezésével a puszta teóriák helyett az alátámasztható tényekre helyezi a hangsúlyt. Néhány hete jelent meg az Őstörténeti Témacsoport könyvsorozatának negyedik része, amely a honfoglalást és megtelepedést részletezi.

Inkább honfoglalás volt, mint menekülés

A legelterjedtebb történészi álláspont bő 1121 évvel ezelőttre teszi a honfoglalást, ám ez valószínűleg évekig elhúzódó folyamat lehetett. A magyar történelemtanításban és -kutatásban erősen él ezzel kapcsolatban a „besenyő vész” képe, pedig azt sem tudni, hogy az etelközi magyar szállásterület mekkora részét, hány törzset érintett a támadás. A besenyő fenyegetés közrejátszhatott a Kárpát-medencébe költözésünkben, de aligha volt olyan katasztrofális vereség, ahogy tanítják. A régészeti adatok alapján a magyarok rendezett módon érkeztek meg, pánikszerű menekülésre nem utal semmi. A besenyők nem is költöztek be Etelközbe azonnal a honfoglalásunk után, sőt moldáv kutatók szerint a terület nyugati része még további fél évszázadon át magyar fennhatóság alatt maradt.

A régészet leszűkíti a fantázia mozgásterét

Ugyanannyi történeti forrásból dolgoznak a kutatók, mint korábban, viszont sokkal több régészeti forrásunk lett az elmúlt években. A honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka elég jellegzetes, így jó nyomot adhat a korábbi szállásterületeink kereséséhez, és az is biztos, hogy az itteni és az „ottani” leletek időben közel állnak egymáshoz. Mindebből arra következtethetünk, hogy hol lehettek a magyar vezető réteg, és feltehetően a hozzá tartozó köznép szálláshelyei a 9. században

– magyarázta Sudár Balázs.

A magyarokhoz köthető öv- és lószerszámveretek, szíjvég és gomb az Uelgi-tó (az Urál keleti felén) partján lévő, nagy jelentőségű lelőhelyről. (kép: facebook.com)

A kirakós elemeit összerakva most az tűnik valószínűbbnek, hogy az eddig tanítottakkal ellentétben nem századokkal korábban, hanem csak 850 táján kelt útra az Uráltól a magyarok valószínűleg kisebb része, hogy a kazárok államát északról megkerülve, mindössze pár évvel később megérkezzen Etelközbe. A többiek – akiket Julianus barát megtalált csaknem 400 évvel később – ugyanott éltek tovább, és a mongolok is csak nehezen, több hadjáratban tudták legyűrni őket.

Őseink vándorlása tehát eléggé új színben tűnik fel, ráadásul a Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár által említett Levédia eddig feltételezett helyén régészetileg semmi nyomuk a magyaroknak. Ez azért kellemetlen meglepetés, mert a levédiai, állítólagos kazár uralom alatt eltöltött 300 évet tartották a nyelvészek alkalmasnak arra, hogy a magyar nyelv magába szívja a benne megfigyelhető erős török hatásokat.

Amíg nem voltak jó párhuzamai a Kárpát-medencei magyar leletanyagnak, addig sok mindent lehetett gondolni a honfoglalás előtti magyar történelemről. Most, hogy vannak ilyen párhuzamok az oroszországi, ukrajnai és moldovai területeken, leszűkülnek a lehetőségek.

Írjuk át háromszázra, úgy kijön!

A már említett Konstantin császár azt írta, hogy a magyarok három évig harcoltak együtt a kazárokkal, és ez a három év a legújabb ismereteink szerint simán lehet az az időszak, amíg a vándorlás tartott az Uráltól Etelközig. Korábban viszont nyelvészeti alapon tévedésnek minősítették Konstantin közlését, és önkényesen átírták 300 évre a kazár–magyar együttműködést, hogy legyen idő a török nyelvi hatások kibontakozására. A gombhoz varrták a kabátot, ám kiderült, hogy az elmélet nem áll túlságosan erős lábakon. Ha viszont nem Levédiában kaptuk a török hatást, akkor hol és mikor? Erre egyelőre nem tudunk válaszolni.

A vándorlást sem egy kompakt csoport átköltözéseként kell értelmezni, hiszen menet közben is voltak, akik kiváltak, és voltak csatlakozók.

Konstantin szerint a sabartoi (szavárd) névvel illetett nép a besenyőktől elszenvedett vereség után kettészakadt, és a változatlanul ezt a nevet viselő része délre költözött a „perzsa végekre” (talán a Kaukázusba), míg a másik, turkoi (türk) néven említett része Etelközbe vándorolt. A politikai alakulatok névváltása nem egyedülálló, elég arra gondolnunk például, hogy a Szovjetunió egyik napról a másikra eltűnt, és a helyén „megszületett” Oroszország és egy sor további állam.

A szubbotyici horizont néven ismert lelőhelycsoport minden bizonnyal azonos Etelközzel (térkép: MTA)

Mivel a környéken mozgó más, török nyelvű népeket nem feltétlenül illették a bizánciak türk névvel, a magyarok turkoi megnevezése inkább politikai megnevezés lehet, mint etnikai, habár egyúttal a politikai alakulatot megszervező török vezetőrétegre is utalhat.

A Kaukázus térségében néhány hónapja kerültek elő érdekes, jellegzetesen honfoglalás-kori magyar típusú leletek a 10. századból, amelyek tartozhattak a nem sokkal azelőtt kettészakadt magyarok szavárd ágához. Csakhogy egyelőre ezekhez nincsenek meg a temetők, vagy nem magyar típusú temetkezésnél találtak rájuk. Ez már önmagában is megkeveri a dolgot, a Kaukázus ráadásul igazi kutatási útvesztő, hiszen tele van elzárt, egyedi völgykultúrákkal, és évszázadokon át a szétesett nomád államok népeinek menekülési célpontja volt.

Miért maradt fenn a magyar nyelv?

Az Árpád-korban Európa három pontján – Magyarországon, a Kaukázusban és Magna Hungariában – számolhatunk magyarokkal, akik nagyon hasonló nyelvet beszélhettek. A honfoglalók viszont valószínűleg jelentős számbeli kisebbségben voltak a Kárpát-medencében az itt talált avar és szláv népességhez képest, tehát nekik kellett volna beolvadniuk az alávetett, idegen nyelvű nép közé, ahogy ez történt például az elszlávosodott bolgárokkal és oroszokkal (ruszokkal). Így viszont itt feszül a kérdés, hogy a honfoglalók nyelve hogyan élhetett túl mind a mai napig. Sőt, a magyar nyelvhasználat már a korai Árpád-korban meghatározó volt a hivatalos latin írásbeliség mellett, a honfoglalás után eltelt egy-két évszázad pedig nem lehetett elegendő az ország elmagyarosodásához.

Sudár Balázs szerint kész csoda, hogy mi itt ma is magyarul beszélünk, hiszen a nyílt sztyeppén intenzív nyelvcserék zajlottak a történelem során, a sikeres nyelvi honfoglaláshoz pedig kevéssé valószínű, hogy elég egy egyszeri betelepülés.

A magyarok beköltözésekor nyoma sincs annak, hogy bármilyen harcban álltak volna a terület feltehető etnikai többségét adó avarokkal, néhány esetben pedig az avar kori temetőket is tovább használták a honfoglalás után. Logikusnak tűnik, hogy a honfoglalók velük azonos nyelvű népességgel keveredtek itt össze, de megfogható tényanyagunk nincs ez ügyben. Az egyetlen biztos kiindulópontunk, hogy ma is magyarul beszélünk, tehát valamikor be kellett költöznie a Kárpát-medencébe egy döntő többséget kitevő, magyar nyelvű tömegnek.

Az avarokhoz köthető nagyszentmiklósi kincs részlete. Az avarok nélkül nehéz magyarázatot találni a magyar nyelv fennmaradására. (fotó: letopisec.blog.bg)

Rejtély azonban nemcsak ott van, hogy miért maradt fenn a magyar nyelv, illetve hol szívtuk fel a török nyelvi hatást. A nyelvészek szerint legalább 2500 éve váltunk el legközelebbi nyelvrokonainktól, míg a régészeti leletek szerint még évszázadokig a közelükben éltünk. Kínzó kérdés, hogy miért különbözik mégis ennyire a nyelvünk a hantitól és a manysitól, ha a magyar nyelv változási dinamikáját nézve, nagyon hasonlítania kéne a nyelvünknek az övékhez.

A történeti elmélet eddig sem fedte a nyelvészeti elképzeléseket, hiszen korábban sem tételeztek fel időben olyan korai eltávolodást, amely megmagyarázná a komoly nyelvi távolságot. A nyelvészet egyszerűen nem foglalkozott az anomáliával, de előbb-utóbb ki kell éleződnie ennek a kérdésnek

2. RÉSZ

Az első részben a magyarság honfoglalás előtti vándorlása és a magyar nyelv fennmaradása körül megszaporodott kérdéseket boncolgattuk Sudár Balázzsal, az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportját vezető történésszel. A második részben arról beszélt nekünk, hogy sok érdekesség kiderülhet még őseinkről, az irigyelt gazdagságú magyarokról, akik egyből nagyban játszottak, amint megjelentek a történelem porondján.

A vándorló magyarok már a vérszerződés előtt komoly katonai erőt felvonultató, látványosan jómódú törzsszövetségben éltek, ám ez még a törzsek egyenrangúságán alapuló, mellérendelő politikai rendszer volt.

Különleges államalapítás

Etelközbe érkezvén aztán, a 9. század közepén ez a rendszer átalakította saját magát. A hét vezér maga fölé emelt egy fejedelmet, egy hadvezért, valamint egy főbírót, lemondva a hatalma egy részéről, és létrehozva egy alá-fölérendelő politikai rendszert. A magyarság olyan időben lépett szintet az önszerveződésben, amikor nem volt ilyen kényszer, a környékbeli törzsszövetségek nem jártak el hasonlóan, sőt ezt a tudást nem is volt kitől átvenniük a korabeli magyaroknak. A kazár állam jóval szervezettebb alakulat volt, amely nem szolgálhatott mintául. A magyar államszervezésnek helyi párhuzama nincs, van viszont közép-ázsiai, ami felveti a lehetőséget, hogy a magyarság államszervezési tudása onnan ered. Ez egyúttal megmagyarázná a török eredetű méltóságneveinket is.

A vérszerződéssel hozták létre őseink Etelközben a törzsek felett álló magyar államot (Székely Bertalan festménye)

Elméletek helyett tények

Az Őstörténeti Témacsoport a logikusan kínálkozó lehetőségek ellenére nagyon óvatosan von le bármiféle következtetést, hiszen egyelőre leginkább a kérdések szaporodnak a honfoglalás előtti magyar történelemmel kapcsolatban.

A korábbi magyar őstörténeti álláspontokhoz képest markánsan eltér a körvonalazódó történet, amelynek bizonyos részeit már fel lehet vállalni kijelentésként

– hívja fel a figyelmet Sudár Balázs. Ez csak itthon jelent komoly újdonságot, az orosz kutatók számára nem, hiszen ők már húsz éve ahhoz hasonló térképeket rajzolnak, mint amilyet a közelmúltban adott közre a magyarok vándorlásáról Türk Attila, a témacsoport vezető régésze.

A magyarok lehetséges vándorlása a régészeti leletek alapján (térkép: Türk Attila / MTA)

Eddig az egész vándorlástörténet tulajdonképpen fikció volt. Nyelvészeti megfontolásokra alapult, továbbá régészeti megfontolások voltak régészeti leletek nélkül, és történeti megfontolások megfelelő mennyiségű történeti forrás nélkül. Most ez megváltozott, mert van régészeti anyag, ennek a történeti kiértékelése ugyanakkor nagyon összetett dolog, ráadásul mindig benne van a pakliban, hogy előkerül valami egy váratlan helyről, ami felborítja az addigi feltevéseket. Az azért elgondolkodtató, hogy a magyarokhoz köthető leletanyag ritka és nagyon sajátságos, nem lehet bárhol belebotlani. Viszont abban a három foltban, ahol ezek előkerültek – Urál, Etelköz, Kaukázus –, ott megvannak a párhuzamaik a történeti forrásokban is.

A tananyagban eddig szereplő, és több szempontból megdőlni látszó tételek sem voltak többek hipotézisnél, ahogy az új felfedezésekből levonható logikus következtetések is valamilyen mértékben feltevések, de legalább már vannak kézzel fogható fogódzók.

A magyarok vándorlására vonatkozó eddigi legelterjedtebb elmélet

Nomád modellek adhatnak válaszokat

Azt gondolom, hogy további komoly változások várhatóak. Eddig az Uráltól a Kárpátokig tartó vándorlás 300-500 éves szakasznak volt feltüntetve, ha viszont a néhány éves vándorlást vesszük alapul, akkor más időszak történeti forrásait kell vizsgálat alá vonni. Ezek a források meglehetnek, csak eddig nem foglalkoztak velük a történészek, mert nem abba az időbe tették a magyarok vándorlását.

Módszertanilag is új helyzet állt elő, mert az utóbbi 20-25 évben óriási információs robbanás következett be, ami által sokkal elérhetőbbé vált Közép-Ázsia. Ennek a jelentőségét nem is feltétlenül az arrafelé töredékesen felbukkanó, kétségtelenül érdekes, magyarokra utaló nyomok adják, hanem a modellezés lehetősége. Annak, hogy a nomád történelem miként zajlik, teljesen más a logikája, mint a mi letelepedett társadalmunkban gyökerező gondolkodásmódunk. Ennek a megismerésében a közép-ázsiai minták sokat segíthetnek.

Nem azt mondom, hogy egy az egyben a magyarokra átültethető dolgokat fogunk találni, hanem működési modelleket gyűjthetünk össze. Ezek alapján elkezdhetünk azon gondolkodni, hogyan működik egy törzsszövetség, miként történik egy vándorlás: amikor menni kell ezer kilométert, mit viszünk magunkkal, mit hagyunk ott.

– veti fel a kutatás következő kérdéseit Sudár Balázs.

Türk Attila, a magyar expedíció vezetője és Ilés-Muszka Andrea egy 10. századi leletet vizsgálnak a Bojanovo közeli ásatáson (fotó: Szöllősi Mátyás / MTA)

Látszott, hogy nem akárki érkezett meg

A forráshelyzetből fakadóan, ezt a korszakot sosem lehet majd teljes bizonyossággal tárgyalni. A történettudomány dolga az lesz az elkövetkező időben, hogy újrarostálja, újragondolja a forrásokat, valamint létrehozzon egy példatárat nomád önszervezési és életmódbeli mintákkal, amelyekkel össze lehet hasonlítani minden apró részletet. Sziszifuszi anyagfeltáró munka következik, amely évtizedekig tarthat. A magyar őstörténet-kutatás egyik iránya lehet, hogy át kell nyálazni a sztyeppe történetét, sok száz év tapasztalatait kell feldolgozni.

Sokkal kevesebb bizonyosságot mernék kijelenteni, mint ami bekerült a régi tankönyvekbe. A mi új elgondolásaink átültetésével viszont nem állunk rosszul. A legújabb történelmi atlaszban a többi feltevés mellett már benne van a Türk Attila-féle vándorlási térkép, az előadásainkat pedig nagy érdeklődés fogadta. Az őstörténetben eddig is az okozta a legtöbb problémát, hogy többet akartak mondani a kutatók, mint amit tudhatunk. A történelem identitásképző tényező, érthető, hogy ehhez teljes képet szeretnénk, viszont megalapozatlan képre nem szerencsés identitást építeni. Ami tisztán látszik a sztyeppei történetünkből, arra is büszkék lehetünk. A honfoglaló magyarok felszerelése még a sztyeppén is kirívóan gazdagnak számított, ha valahol felbukkantak, akkor látszott, hogy nem akárki érkezett meg. A szintén nem jelentéktelen dunai bolgárok leletanyaga például eléggé hasonlít a magyarokéra, csak van egy kis különbség: az ő övvereteik bronzból készültek, a mieink meg aranyozott ezüstből. Figyelemre méltó, hogy amikor a magyar törzsszövetséget elkezdik látni a történeti források, ugyanakkortól nyomon követhető a régészeti anyag, és ez nagyjából egybeesik időben az államszervezeti szintlépéssel is. A források arról számolnak be, hogy harcolunk a bizánciakkal, harcolunk a kazárokkal, harcolunk a bolgárokkal, folyamatosan hordjuk a görög rabszolgapiacokra a szlávokat. A semmiből betoppant egy jól szervezett, erős és gazdag nép Kelet-Európába, amely egyből nagyban játszott, és amelyről mindenki tudott a tágan vett környéken.

A régi magyarokat még a közelmúltban is szegényes, egyszerű népként ábrázolták, de azóta bebizonyosodott, hogy jól szervezettek és rendkívül gazdagok voltak. (részlet az István, a király 1983-as ősbemutatójából)

Biztató kilátásokkal kecsegtet, hogy az orosz tudományos élet nagy erőkkel dolgozik saját földjük múltjának a megismerésén, és nagy kedvvel álltak bele a magyar ügybe is. Egyre izgalmasabbak vagyunk nekik mi magyarok, mert már rendszerbe állt az anyag, ami motiválja őket a magyar őstörténet további kibogozására. Így derülhet fény a következő években múltunk további, most még homályos részleteire is.

Az alábbiakban közreadok egy tanulmányt a hunok - Kaukázus kapuin (Derbenti-kapu, Alán-kapu) keresztül a Római Birodalom keleti tartományai ellen indított - 395. évi hadjáratáról. Ennek a hadjáratnak különös jelentősége van a magyar őstörténet szempontjából.  A hadjáratot  – a tanulmányban hivatkozott Szent Jeromoson kívül – Szent Isidorus (630 körül) is megemlíti a következő bevezető sorokkal: „A magyarok, akiket azelőtt hunoknak neveztek…” [A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk., Migne Patrologia latina Tomus 82. page 334. S. Isidori: Originum sive Etymologiarum liber. IX. caput II. § 66.], majd Rubruk (1254 körül) Isidorusra hivatkozva a következőket írja „Isidorus mondja … a hunok, akiket később magyaroknak neveztek … fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak…[A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona T. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy.] A hadjárattal kapcsolatos feljegyzések tehát igazolják, hogy a középkorban a Bizáncban és Franciaországban a magyarokat a hunok utódainak tartották. A hadjárat kiinduló térségében a magyar jelenlétet földrajzi nevek: Madzsar-garaoglan, Madzsarli, Madzsar-jeri, Ulu Madzsar, Kicsi Madzsar;  [Haszan Haszanov: A közös azerbajdzsáni-magyar etnikai gyökerekről, Budapest, 2010, http://mult-kor.hu/20100601_a_magyarazeri_kozos_gyokerek, letöltve 2017-01-12, Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Budapest 2015. 157.]; etnikai nevek: a Nogaj Horda törzsi-nemzetségi nomenklaturájában szereplő Mazsar nemzetség [http://julianusbaratai.blog.hu/2016/11/19/benko_istvan_benko_mihaly_mit_uzen_az_osmagyarok_mai_relictumainak_onelnevezese, letölve: 2017-01-12]; és az ősmagyarok Nyugat-Kazahsztánban a közelmúltban felfedezett relictumai: [http://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/17/a_keleti_magyarok_felfedezeserol_300] is igazolják. Mindebből levonható a következtetés, hogy a hunok soknemzetiségű politikai egységében a magyarok is szerepet játszottak.

Közismert, hogy a hunok a 370-es években lépték át a Volga vonalát és onnan törve nyugat felé megsemmisítették Ermanerik gót királyságát, majd eljutottak a Fekete-tenger északi partjaihoz. Ismerjük még az ezt követő maradék gót törzsek ellen vezetett hadjáratukat a Kárpátok keleti lejtője és a Bug között, de ezt követő hun ténykedésről hallgatnak a források 394-395 teléig.

Valójában a hun főerők ekkor érik el először az utolsó egységes napjait élő Római Birodalom Duna-mentén húzódó védelmi vonalát.[1] Ebben az évben két irányból is pusztító hun betörés éri a keleti birodalomrészt, egyik az Al-Dunánál télen, majd nyáron Armenián átzúdulva az Orienst, azaz Cappadociát, Ciliciát és Syriát.

Az első kérdés a két hadművelettel kapcsolatban, hogy volt-e egymáshoz közük, vagy két független akcióról van-e szó? Megoszlanak a vélemények, csak néhány példát hozva:

David Sinor szerint a hunok képtelenek voltak ekkoriban a két akció közös koordinálására, amelyet egyébként sem erősítenek meg a források. Szerinte a hun történelem ezen szakaszából nincs jel erős központi vezetésre, amely képes lett volna kivitelezni egy ilyen volumenű hadműveletet.[2] Nem közvetlenül kiírva, de a hadjárat általa megadott céljából következően Thompson szintén ezt vallja.

Ezzel szemben Bóna István, kifejezetten stratégiát lát abban, hogy a hunok előbb lecsapnak nyugaton kisebb erőkkel, majd egy jelentős támadást intéznek a Kaukázuson keresztül a birodalom védtelen keleti tartományaira.[3] Igaz, ezt nem indokolja.

De vajon melyik álláspontnak van igaza? Tényleg képtelenek lettek volna a hunok egy ilyen „nagyszabású hadművelet stratégiai megtervezésére”?[4] Egy olyan nép, amely képes több száz vagy ezer kilométert úgy megtenni, hogy minden ellenállást eltöröl maga elől? Először is, valóban olyan bonyolult levezényelni két támadást egymás után egy nomád népnek? Aligha.

Van azonban egy fontos logikai bizonyítékunk:

-   Priszkosztól megtudjuk a keleti támadás két parancsnokának nevét: Basik és Kursik. Ugyanezekről tudjuk azt is, hogy őket küldték követként a Nyugat-római Birodalomba 404-407 körül[5] szövetségi szerződésről tárgyalni! Na, már most, ha bizonyíthatóan ugyanazok a személyek mennek a nyugati részhez tárgyalni, akik a keletet támadták, akkor nem logikus, hogy ugyanaz a központ irányította a hunok keleti és nyugati stratégiáját?

Hiszen ha nem lett volna központi irányítás, akkor a nyugatabbra letelepedő hun törzsek vezették volna a politikát abban a térségben és a keleti csoportok a keleti irányban!

Ebből adódóan meggyőződésünk, hogy igenis volt központi katonai irányítás és volt olyan erő, amely képes lehetett levezetni két egymástól távol zajló katonai akciót. Ez már csak azért sem lehetetlen, mert a Duna-menti offenzíva 394-95 telén zajlik le, mikor befagyott a Duna,[6] míg a keleti nagy támadás 395 nyarán éri el Osroene területét, ahogy azt az Edessa-i krónika jelzi:

„Ugyanezen év [=395] Tammuz [= július] hónapjában a hunok átkeltek a rómaiak területére”[7]

Szóval az előzményeket így lehet összefoglalni:

A hunok vezérkara elhatározta a Keletrómai Birodalom megtámadását. 394-395 telén a befagyott Dunán kisebb hun egységek törtek be Trákiába, melyek jelentős pusztítást hagytak maguk után. Szervezett római ellenállásról sehol sem esik szó, amiért egyébként Theodosius halála és az uralkodóváltás okolható, hiszen a római seregek nem tartózkodnak túl messze! Ez is egyébként január közepi-végi hun támadást sejtet. A hun előretörés pánikot vált ki a térségben élő gót (vizigót) népességben, amely a félelem hatására a birodalom belső tartományai felé húzódik, szintén jelentős károkat okozva.

Ezt követi a talán 395 késő tavaszán induló keleti támadás a Kaukázusokon át.

Kérdés még, hogy mi volt az oka és a célja az ázsiai hadjáratnak. A kutatók zöme a forrásokban leírt éhínséget tartja kiváltó oknak és célul a rablást és az elhajtott állatcsordák által az éhínség felszámolását tartja célnak. Az kétségtelen tény, hogy több forrás a hunok földjén dúló éhezést jelöli meg oknak, köztük Priszkosz. Egy másik indíték, amit említenek, hogy behívták őket. Marquart kaukázusi források alapján úgy vélekedik, hogy a grúz (=lazicai) trónkövetelő Pharasmanios általuk kívánta növelni hatalmát, így zsoldosként alkalmazta őket egy Ibérián és Arménián át való betörésre.[8]

Sinor szerint azonban egy ilyen állítás elfogadására nincs elég bizonyíték, ráadásul nehéz elképzelni, hogy egy ilyen ajánlat elfogadása miért lett volna jó a hunoknak. Valószínűbbnek tartja, hogy egyszerűen a zsákmány csábította őket, akárcsak a későbbi hadjáratok során.[9]

Maenchen-helfen szintén hasonlóan vélekedik, egyfelől elfogadja az éhséget, mint okot - melynek bizonyítéka a rengeteg elhajtott élőállat -, másfelől szerinte „A beütés egy gigantikus méretű rabszolgavadászat volt.”[10]

A másik potenciális behívó – melyet jóval több forrás említ – Rufinus prefectus pretorio. Kétségtelen, hogy őt 395. november 28-án[11] a hadsereg felkoncolja. Ez azonban inkább belföldi ellenségeinek erejét mutatja, mintsem az állítás igazát bizonyítja. Thompson magyarul is megjelent könyvében elutasítja Rufinus árulását.[12]

A források alapján mi sem állíthatunk mást, mint hogy a hun támadás indítéka a rablás, zsákmányszerzés és a megfélemlítés volt.

A keleti térség elleni hadjárat kezdőidőpontját nem ismerjük, az első pontos dátumunk csak a már idézett Edessai krónikában olvasható 395. július, amikor a hun seregek elérik az Eufrátesz felső folyását. Ebből adódóan valamikor késő tavasszal kelhettek át a Kaukázuson, ami érthető is, hiszen addigra mind a legelők kizöldültek, mind a hegyek átjárói könnyebben megközelíthetőek voltak.

1. Kép: A Római birodalom 395-ben

A hun hírszerzésről egyébként sokat elmond, hogy szinte minden támadásukat a IV-V. században kiváló időzítéssel indították meg, alig van olyan eset, amikor nagy mezei ütközetben kell megküzdeniük ellenfeleikkel. 394-ben ugyanis az időközben elhunyt (395.I.27.) császár Theodosius a keleti csapatok jelentős részét magával vitte Itáliába Eugenius (azaz inkább az őt mozgató Argobastes) ellencsászár elleni hadjáratához. Bár 394. szeptember 6-án Theodosius döntő győzelmet aratott a Frigidus folyónál,[13] de a sereg keleti egységei nem értek haza 395 nyarára.[14]

Márpedig a kivont erők jelentős részét tehették ki a római védelmi rendszernek, igaz ettől még korántsem maradt védtelen a keleti határ. Szerencsénkre egy kiváló forrás áll rendelkezésünkre a Római birodalom Kr.u. 400 körüli katonai erejéről, amely a Notitia Dignitatum. A Notitia tartományonkénti bontásban megadja az ott állomásozó katonai egységeket, és noha értelmezése néha nem könnyű, és egy-egy tartomány helyzetét nem is azonos időpontban rögzíti, de a kutatók számára igazi aranybánya.

A római haderő ebben az időben – némileg egyszerűsítve - úgynevezett mezei seregekre és határvédő alakulatokra oszlott. Feltehetjük, hogy Theodosius az uzurpátor elleni küzdelemre magával vitte Itália határához az Oriens mozgó comitatenses és pseudocomitatenses alakulatokat, hiszen erre utal Szent Jeromos a 77. levelében, mely szerint a hun támadáskor a római seregek nem tartózkodtak odahaza. A korabeli feljegyzések kiemelik, hogy Theodosius igen nagy mennyiségben vitt magával szövetséges csapatokat is a közel-keletről, Claudianus költő armeniaiakat is említ.[15] Ez utóbbi egyben jelzi, hogy mi lehetett az oka, hogy annyira kis ellenállással találkoztak a hunok 395-ben keleten.

Theodosius halálakor Mediolanumban (mai Milánó) tartózkodott, hadseregével és a katonák majd csak november végén ér Konstantinápolyba.  

Ugyanakkor a határvédő (limitanei) erők minden bizonnyal a helyükön maradtak, hiszen ha hun invázióra nem is számítottak, a perzsa veszély miatt ezeket kockázatos lett volna kivonni innen.

Az Oriens katonai vezére a Magister Militum per Orientem volt – 395-ben Addaeusnak hívták az illetőt[16] -, akinek normál esetben Antiochiában jelentős létszámú (nagyjából 20 ezer fős) mobil hadsereg tartozott a kezei alá. Ez ugyebár nem állt rendelkezésre 395 nyarán a már említett okból. Emellett közvetlenül alá tartoztak 7 katonai körzet határmenti csapatai: Armenia, Osroene, Mesopotamia, Syria, Phoenicia, Palestina, Arabia, melyeknek élén Dux-nak nevezett katonai helytartók álltak. Ezeknek a térségeknek a limitani egységei kisebb-nagyobb katonai táborokban, városokban állomásoztak.

A limitanei ugyanakkor nem másodrendű csapatokból állt, mint gyakran hiszik.[17] Ezek a határvédő erők legalább olyan tapasztaltak voltak, mint a mozgó csapatok, hiszen ha nem is nagy ütközetekben (bár néha azokban is), de kisebb összecsapásokban folyamatosan részt kellett venniük a határ védelmében. Nem véletlen, hogy Ammianus Marcellinus harcedzettnek, harcban erősnek (valida proeliis manus) nevezi azt a két limitanei legiot, melyeket a kvádok és szarmaták 374-ben megsemmisítettek.[18] A Notitia azt is elárulja, hogy a Magister Militum alá igen jelentős lovasság is tartozott, noha zömében gyalogsága volt.

Ezek a limitanei erők mindent összevetve a térségben több tízezer főt tettek ki, számítások szerint nagyjából 30-35 ezret, katonai használhatóságuk problémája nem is létszámukból, hanem szétszórtságukból fakadt.[19]

A hun erők létszámáról semmiféle adatunk nincs, minden próbálkozás puszta spekuláció lenne. Legfeljebb annyit mondhatunk erről, hogy egy ilyen mélységű katonai betörés legalább több ezer fős, de akár nagyobb hadsereget feltételez. Ugyanezt támasztja alá, hogy az egyes tartományok Dux-ai nem kíséreltek meg nyílt ütközetet a hunokkal, továbbá, hogy meglehetősen hosszú időbe telt, mire Eutropius eunuch összegyűjtött akkora haderőt, amivel kimerészkedett a falak mögül.

A Kaukázus menti helyzet 395-ben a következő volt. 387-ben Róma és Perzsia felosztotta egymás között Arméniát, melynek egyötöde római provincia (Armenia Minor), négyötöde perzsa vazallusállam lett. A másik három kis államból Lázika római, Ibéria és Albánia perzsa függőség alá került.[20] Hogy a hunok pontosan hol keltek át a Kaukázuson, nem ismert, de a jelek a hegység középső részére, az Alán kapura (a mai Dariel-hágóra) utalnak. Claudius Claudianus legalábbis a Kaszpi-kapuról tesz említést, amely ugyan értelmezhető a Derbendi-szorosnak is, viszont ezt követően Armeniát említi, ami inkább a Terek folyó szorosára, azaz a Dariel-hágóra utal.[21] A Priszkosz által említett kétségtelenül Media területére szóló utalás – úgy véljük – a visszaútra vonatkozik. kaukázusi átjáró közvetlen perzsa ellenőrzés alatt ugyanis csak Derbendnél volt.

A Theodosius által elvont armeniai segédcsapatok miatt úgy tűnik nem maradt örmény erő arra, hogy ellenálljanak a hunoknak, akik a térség egyik fő útvonalán az Artaxata-Satala[22] úton vonultak a tartomány kirablása után nyugat-délnyugat felé, elérve egészen a Halys folyóig.[23] Úgy tűnik a hunok nem hagytak hátra biztosító csapatokat a Kaszpi-kapu védelmére, mivel másik útvonalon akartak hazajutni. A Halys folyó mentén szintén nagy károkat okoztak, falvakat égettek fel, városokat vettek ostrom alá (inkább csak városokba szorították a lakosságot, mert konkrét ostromról nincs tudomásunk), Claudianus szerint a Halys vérszínben fut a tengerig. Valószínűleg a folyót követték délnek, hiszen a források külön kiemelik a Argaeus hegyénél (a mai Erciyes Dagi) lévő híres ménesek elhajtását.

Úgy gondolom, nem lehetnek helytállóak azok a feltételezések, amelyek szerint a Basik és Kursik vezette – bizonyára főerők, hiszen királyi családtagok! – külön vonalon mozogtak volna és az Eufrátesz mentén Ktesziphónt vették volna célba.[24] A támadás világosan római célpontok ellen irányult, a perzsa afférra csak a hadjárat végén került sor, mint azt látni fogjuk! A hun erők zöme egy aránylag lassabban mozgó csoportból állhatott – ugyanúgy, mint Batu támadása esetén 1241-ben Magyarországon -, melytől oldalra kisebb portyázó és rabló osztagok szakadtak le vonulás közben.

2. Kép: A hunok közel-keleti inváziója 395-ben

A hunok zöme ezt követően keleti irányba fordult Melitene (a mai Malatya) felé. Egy jobboldali oszlop behatolt az egyébként könnyen védhető Ciliciába és végigdúlta.[25] Az Eufrátesz felső vidékét, Melitenét és Osroenét 395 júliusában érték el.[26] Syria lakossága a fallal védett városokba húzódott a villámgyorsan itt-ott lecsapó lovasok elől, Szent Jeromos levelei nagyon jól adják vissza a korszakot rettegve átélő civilek gyötrelmét. Antiochia, a néhai császárváros gyorsan rendbe hozatta a hosszú békétől leromlott falait, Türosz azt kívánta, bárcsak ismét sziget lenne, mint Nagy Sándor ostroma előtt.[27] Ez egyben jelzi, hogy a hunok még délebbre hatoltak Fönícia és Palesztina felé, Jeromos szerint a céljuk egyenesen Jeruzsálem volt, bár arról nem tudunk, hogy valóban elérték volna a szent várost.[28] De a hunok elérték Edessa környékét is, ahonnan lassan hazafelé indultak.[29]

Addai, a térségben tartózkodó katonai főparancsnok tehetetlen volt, igaz részben az elhunyt császár jóvoltából, aki elvitte a térség véderejének egy jelentős részét. Persze a halott Theodosiust nem lehetett felelősségre vonni. Addait igen, Sorsáról nem tudunk semmit, pusztán azt, hogy utoljára 395. október 3-án említik tisztségében.[30]

3. Kép: Eutropius eunuch, későbbi consol (Bécs, Kunsthistorisches Museum

Az egyetlen forrásokban megemlített római siker Eutropius eunuch nevéhez fűződik, aki állítólag egy összeszedett római és geta (azaz gót) csapattal megsemmisített egy hun sereget.[31] Ez a siker aligha jelent mást, mint hogy egy kisebb hun portyázó egységet győztek le, hiszen, mint Sinor is megjegyzi az aránylag nagy számban meglévő források biztosan kiemeltek volna egy komolyabb katonai sikert, de ezek bizony hallgatnak.[32] Claudianus különösen gúnyosan ír Eutropius állítólagos "sikereiről", igaz ő az eunuch ellenségének, Stilichonak nagy rajongója volt.[33] Abban már nem érthetünk egyet Sinorral, hogy a hunok kisebb-nagyobb egységekben hagyták volna el a térséget, ez felesleges kockázat lett volna. Minden bizonnyal tudatos központi parancsra vonultak ki a támadók és talán a Tigris völgyén át vonultak északnak, így kerülve Perzsa területre.

Bár egyes modern írások a hunok több inváziójáról és éveken át tartó jelenlétükről ír, nincs kétségünk abban, hogy a katonai akció pusztán 395 tavaszától őszig tartott, ahogy azt Maenchen-helfen is jelzi. Minden forrás csak egyetlen invázióról tud Claudianust nem számítva, márpedig a helyi krónikák ezt bizonyára jobban tudták a távoli helyen élő költőnél.[34] Thompson azon adata, hogy a rend csak 398 végén állt helyre, tehát téves.[35]

Míg az állítólagos római siker igencsak kétséges, addig ugyanezt a perzsák elleni ütközetről már nem lehet mondani. Mind Priszkosz, mind a Liber Calipharumnak nevezett késői szíriai krónika hasonlóan ír az esetről. A fosztogatás után (Priszkosznál Médiát, a Liberben Anatóliát rabolták ki) a hazafelé tartó hunok beleütköznek egy perzsa hadseregbe. Priszkosz – azaz forrása Romulus – azt állítja, hogy az összecsapás a Szasszanida perzsa főváros Ktesziphón környékén zajlott le, míg a szír forrás szerint a helyszín a Derbendi szoros.[36] Mi utóbbinak hiszünk. Egész egyszerűen Ktesziphón sehogy sem esik útban egy Mezopotámiából Derbend felé vonuló hadseregnek, főleg nem egy olyan haderőnek, amelyik zsákmánnyal teli épségben akar hazajutni.

A két forrás alapján a következő történt:

A hunok egy útjuk lezárására készülő perzsa haderőbe botlanak valahol Derbend környékén. A meglepetésszerűen érkező szasszanidák megkísérlik lerohanni a hunokat, akik nyílzáporral felelnek.[37] Ennek fedezete alatt a hunok visszavonulnak, ugyanakkor foglyaik és zsákmányuk egy részét kénytelenek hátrahagyni. A hunok sikeresen keresztüljutnak a Kaukázuson és a magukkal hajtott állatok zöme is eléri Alániát. A Liber Calipharum szerint 18 ezer foglyot szabadítanak ki a perzsák a hunok fogságából.[38]

A következő években a rómaiak körében felröppentek olyan hírek, hogy a hunok visszatérnek újra a Kaukázusokon át perzsa szövetségben, de ez végül nem következett be, mivel a következő hun támadás ismét a birodalom másik oldalán, a Dunánál sújtott le. De ez már egy másik történet.

Válogatott források:

A fordítások saját munkák, így bizonyára tartalmaznak pontatlanságokat, ráadásul inkább értelmi, mintsem precíz fordításra törekedtem.

1. krónikák

Socrates Scholasticus: Egyháztörténete, VI. 1., 439-450 között

„Nem sokkal később ugyanezen hónap [395. november] 28. napján megérkezett a hadsereg [Konstantinápolyba], amelyik Theodosius alatt szolgált a bitorló [Eugenius] elleni háborúban. Amikor tehát Arcadius császár találkozott a hadsereggel, szokás szerint a kapukon kívül, a katonák megölték Rufinus prefectus pretoriot. Őt ugyanis önállósodással gyanúsították, és mert elvesztette jó hírét, mikor római területre hívta be a hunok, e barbár nemzetet, akik már feldúlták Armenia-t, és azután ellenségesen behatoltak más keleti provinciákba is.”

Philostorgius: Egyháztörténet, XI.8., 425-433 között

„A hunok, akik magukhoz ragadták és elpusztították Szkítia azon részét, mely a Duna túloldalán fekszik, majd ezután átkeltek a befagyott folyón, betörtek a rómaiam területére: tovább terjeszkedtek egész Thrákiára, és elpusztították egész Európát. De a keleti hunok, átkeltek a Tanais folyón, és elözönlötték a keleti tartományokat, betörtek Nagy Armenia Melitene nevű körzetébe. Innen megtámadták az Eufrátesz menti részeket és behatoltak Coele-Syriába miután végigrohanva Cilicián elképzelhetetlen számú lakót megöltek. ”

Edessai krónika[39], 506-507 körül

„40. Ugyanezen év [A 706. év = Kr.u. 395] Tammuz [= július] hónapjában a hunok átkeltek a rómaiak területére / egy másik variánsban[40]: Osroenére, észak-Mezopotámiában.”

Joshua Stylites krónikája[41], 502-506 körül

„A mi időnkben Peroz perzsa király számos alkalommal kapott aranyat a rómaiaktól a Khionitákkal azaz a hunokkal való háborúihoz. Ezt nem sarcként kapta, hanem azért, mert ő csatákat vívott. Ahogy ő mondta: „támogassatok engem, hogy a hunok ne tudjanak betörni a ti területetekre” és bizonyítékként azt hozta elő, mikor a 707. évben [395/396] a hunok elpusztították és leigázták a rómaiakat Nagy Theodosius fiainak Honorius és Arcadius császárok idejében, és Szíriai a kezükre került a hamis Rufinus hüpparkhosz és a gyenge [Addai] sztratelatész miatt.”

Sozomenus: Egyháztörténet, VIII.1.[42],  440-443 között

„Armeniát és a keleti tartományokat abban az időben lerohanták a barbár hunok. Rufinust a keleti prefectust azzal gyanúsították, hogy ő hívta be őket, hogy a római területek pusztításával saját terveit mozdítsa elő - mert, mint mondták -, zsarnokságra tört. Emiatt nem sokkal később megölték, mikor az Eugeniust legyőző csapatok Konstantinápolyhoz érkeztek – szokás szerint –, és kivonult eléjük Arcadius császár, a katonák  kihasználva a lehetőséget, lemészárolták Rufinust.”

Priszkosz Rhétor[43], 474 körül

„Mikor megkérdeztük, milyen úton jutna el Attila Perzsiába, Romulus azt felelte, hogy a médek országa nincs nagy távolságra Szkítiától, és a hunok számára nem ismeretlen az út. Régen, mikor országukon éhínség söpört végig azon jöttek át és a rómaiak nem tudtak ellenállni nekik azokon a részeken. Basik and Kursik, a királyi család tagjai és nagy haderő parancsnokai (akik később Rómába jöttek szövetséget kötni) elérték a médek földjét. Ezek a hunok amint a rómaiaknak mondták, átkeltek egy sivatagos területen, majd egy folyón (Romulus úgy gondolta, hogy a Maeotison), 15 nap alatt átkeltek néhány hegységen és bevonultak Médiába. Miután végigdúlták és pusztították a vidéket, szembetalálkoztak a perzsa hadsereggel, megtöltötték fejük felett az eget nyilakkal, meghátráltak a hirtelen jött veszedelem elől és visszavonultak a hegyeken túlra. Ők kis zsákmányra tettek szert, mivel nagyrészt a médek elvették tőlük.”

2. levelek, iratok

 Szent Jeromos 60. levele[44], 396

„Beleborzongok, ha korunk katasztrófáira gondolok. Több mint húsz éve már, hogy rómaiak vére ömlik Konstantinápoly és a Júliai-Alpok között. Scythia, Thrákia, Makedónia, Dardánia, Dacia, Thesszália, Achaia, Epirusz, Dalmácia, Pannóniák mindet teljesen felgyújtották, kifosztották és kirabolták a gótok és szarmaták, kvádok és alánok, hunok és vandálok, és más vándorló népek. Isten hány matrónája, szüze, erélyes és nemes hölgye esett áldozatul e vadállatoknak! Püspököket vetettek fogságba, papokat és kisebb rendűeket küldtek halálba. Templomokat döntöttek le, lovakat szállásoltak be Krisztus oltáraihoz, szent mártírok relikviáit ásták ki.

Gyász és félelem borult ránk minden oldalon,
és a halál van közöttünk számtalan alakban.”

A római világ elbukik. Már nem tartjuk fejünket fel, hanem meghajlunk. Hol a bátorság – gondolod –, hogy korinthosziak, athéniak, lakedaimónok és az árkádiaiak felett most a barbár medve uralkodik? Csak néhány várost említettem, de ezek nem kis városok, hanem fővárosok. A Kelet úgy tűnt biztonságban van minden ilyen rossztól, és ha az emberek itt pánikba estek, az csak távoli rossz hírek miatt volt. De lám! Múlt évben farkasok érkeztek (nem Arábiából, hanem egészen északról) a legtávolabbi Kaukázus bércei közül és rövid idő alatt lerohanták ezeket a nagy provinciákat. Hány monostort foglaltak el? Hány folyó vált vörössé a vértől? Ostrom alá vették Antiochiát, és más városokat a Halys, a Cydnus, az Orontész és az Eufrátesz mentén. Foglyok tömegeit hurcolták magukkal. Arábiát, Föníciát, Palesztinát és Egyiptomot terrorjukkal rabszolgává tették.

Ha száz nyelvem volna, s száz ajkam,
torkom vas és tüdőm sárgaréz,
Nem tudnám elmondani a kínt mi számtalan.

Szent Jeromos 64. levele[45], 396 vagy 397

Csak összefoglalója maradt fenn: „Fabiola látogatását lerövidítette a fenyegető hun invázió, amely Jeromost és barátait arra kényszerítette, hogy egy időre Palesztina partvidékén keressenek menedéket.”

Szent Jeromos 77. levele[46], 399.

„Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. A római hadsereg nem volt jelen akkor, mert a polgárháborúk Itáliában tartották. Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. Jézus óvja meg a római világot ezen vadállatok további támadásaitól! Mindenhol váratlanul bukkantak fel, jövetelük megelőzte hírük érkezését, nem kíméltek sem vallást, sem rangot, sem kort, még a csecsemők sírása sem keltett bennük szánalmat. Gyerekek voltak kénytelenek meghalni azelőtt – mondhatni -, mielőtt elkezdtek volna élni, a kicsik nem észlelve nyomorult végzetüket még mosolyogtak is ellenfelük kezére és fegyvereire. Általánosan elfogadott, hogy a megszállók célja Jeruzsálem volt, az arany iránti mohóság hajtotta őket ebbe a városba. Városfalai elhanyagoltak voltak a békeidő miatt, ezért rendbe hozták, Antiochia ostromállapotban volt. Türosz sóvárgott rá, hogy újra sziget legyen, elvágva magát a szárazföldtől. Mi is előkészítettük hajóinkat, és az emberek a tengerparton feküdtek le elővigyázatosságból ellenségeink érkezése miatt. Nem számított, hogy kemény szél fújt, mert jobban rettegtünk az barbároktól, mint a hajótöréstől. MI azonban nem saját biztonságunk miatt voltunk idegesek, hanem a szüzek tisztasága miatt, akik velünk voltak. Abban az időben még nem voltak nézeteltérések közöttünk és a belküzdelmet árnyékba vetette a barbárokkal vívott csata. ”

Szent Jeromos 107. levele[47], 403

„Indiából, Perzsiából, Etiópiából mi naponta köszöntjük a szerzetesek tömegeit. Az armeniai íjász már levetette a tegezt, a hunok zsoltárokat tanulnak, a fagyos szkítákat melegíti a hit fénye. A pirospozsgás szőke gótok [geták!] sátrakban visznek hadseregükkel oltárt, és sikereiket ellenünk való harcaikban az azonos vallásnak köszönhetik. ”

3. Irodalmi művek

 Claudius Claudianus: In Eutropium I. 240-254[48], 395-404 között

„Mars elpirult, Enyo gúnyosan elfordul a Kelet szégyenétől, hogy egykor idős amazonok megfeszített nyíllal és villogó tegezzel vonultak csatába, és getákkal [gótokkal] teremtünk csak békét. Ellenségeink örültek, mikor látták és megérezték, hogy hiányoznak nálunk a férfiak. Városok álltak lángokban és a falak nem adtak biztonságot. A vidéket feldúlták és minden romokban. Csak az óceán nyújtott reményt. Cappadocia asszonyait a Phasis folyón túlra hajtották szolgaságba, A Kaukázus hegyi patakjaihoz hajtották a tanyák istállóiból az állatokat, és az Argaeus legelőit Szkítia erdőire cserélték [a lovak]. A kimmeriei mocsarak mögött a Taurus törzsek védekeztek, Szíriai ifjai rabszolgák.”

Claudius Claudianus: In Eutropium II. 570-586[49], 395-404 között

„Vége az eke és földművelés korának, a Kelet még inkább sivatag, mint Thrákia és a hófödte Haemaus. Jaj nekem! Hány város, Marstól oly rég kímélt város pusztult el egyetlen invázió alatt! Nemrég lovasok érkeztek az Araxes legtávolabbi partjáról riogatva Antiokhia falait és lángba borította egész Szíriát. Megrakodva, örvendezve tértek haza csapataik, hatalmas mészárlás után akadály nélkül, folyamatos győzelmeik megsebeznek engem. Hisz most nem a Kaukázus és nem pusztán a hideg Phasis küld ellenem erőit, hanem birodalmam közepén dúlnak a háborúk. Volt idő, mikor a gruthungokból alakítottunk római legio-t, meghódítva adtunk nekik törvényeket, mezőiktől, lakhelyüktől megfosztottuk őket. Most tűztől pusztult el Lydia és Ázsia leggazdagabb városai, és minden, mit a korábbi viharok elkerültek. És nem saját vitézségük, vagy számuk okozta ezt, hanem a mi gyávaságunk, tábornokaink gyávasága és árulása…”

Caludius Claudianus: In Rufinum II., 23-36, 395-404 között

„Néhányan a gyorsfolyású Duna fagyott felszínén jöttek át, és szekér kereke jár ott, hol egykor az evező; mások a gazdag keletet támadták, a Kaszpi kapukon és az armeniai hón keresztül újonnan felfedezett utakon. Cappadocia mezői levágva és felégetve, Argaeus, a gyors lovak atyja, most elhullva fekszenek. A mélyvizű Halys most vörösen fut, Cilicia-t sem védik meg meredek hegyei. Szíria kellemes síkja elpusztult, Orontes partján ellenség lovasa dübörög, hol egykor tánc és boldog dal hona volt. Így Ázsia gyászba borult…”

Felhasznált irodalom:

Blockley: The Fragmentary Classicising Historians of the Later Roman Empire. I-II. Liverpool, 1981.

lodgett: Attila, Flagellum Dei? Huns and Romans, Confilct and Cooperation in Late Antique World. Los Angeles: University of California, 2007

Bóna: A hunok és nagykirályaik. Bp.: Corvina, 1993.

CAHEIA, The Cambridge Ancient History of Early Inner Asia I. Edited: Denis Sinor. Cambridge, 1990.

 CRA, A Companion to the Roman Army. Edited: Erdkamp. Oxford, 2011.

 Goldsworthy: A római hadsereg története. Pécs, 2004.

 Maenchen-Helfer: The World of the Huns. Los Angeles-London, 1973.

 Manandian: The Trade and Cities of Armenia in Relation to Ancient World Trade. Lisbon, 1965.

 Marquart: Eransahr nach der Geographie des Ps. Moses Xorenaci. In: Abhandlungen der Königlichen Gesellschaft der Wissenschaften zu Göttingen. Philologisch-historische Klasse. Berlin, 1901.

 PRE, Prospography of the Later Roman Empire. I-III. 1971-1992.

 Sinor: The Hun period. In: CAHEIA, 1990. 177-205.o.

 Szabó Edit: Késői császárkor. In: Havas-Hegyi-Szabó: Római történelem. Bp.: Osiris, 2007.

 Thompson: A hunok. Szeged, 2003.

 The Chronicle of pseudo-Joshua the Stylite. Translated: Trombley-Watt. Liverpool, 2000.

 Wheeler: The Army and the Limes in the East. In: CRA, 234-266.

 Wolfram: History of the Goths. Los Angeles, 1981.

Jegyzetek:

[1] Úgy véljük, hogy a 378-as gótok mellett feltűnő hun egységek inkább a központi hun államtól független csoportok lehettek és számuk aligha volt jelentős. Sőt még az is kérdéses, hogy a 395-ös dunai beütés nagyobb erőkkel zajlott-e le.

[2] Sinor 1990, 184.o.

[3] Bóna 1993, 18.o.

[4] Sinor 1990, 184.o.

[5] Maenchen-helfen adja meg a dátumot, alapos indoklással: Maenchen-helfen 1973, 55.o.

[6] Nincs egzakt dátumunk, így 395 januárjára tesszük, de ugyanúgy lehetett decemberben és februárban.

[7] Az edessai krónika: http://www.tertullian.org/fathers/chronicle_of_edessa.htm

[8] Marquart 1901, 96.o.

[9] Sinor 1990, 183.o.

[10] Maenchen-helfen 1973, 53-54.o.

[11] Socrates Scholasticus, VI.1. és nem november 27, mint Maenchen-helfen írja. Maencehn-helfen 1973, 56.o.

[12] Thompson 2003, 34.o.

[13] Szabó 2007, 649.o.

[14] Socrates Scholasticus szerint 395. november 28-án érkezett a sereg Konstantinápolyba. Socrates Scholasticus, VI. 1.

[15] Claudianus: De Bello Gildonico, 244-245.

[16] A források gyakran Addai-nak nevezik. Addaeusról: PLRE I. 1114.

[17] Goldsworthy 2004, 203.o.

[18] Ammianus, XXIX. 6.13.

[19] A Notitia Dignitatum felsorolása alapján: Notitia Dignitatum in partibus orientis, VII. és XXXII-XXXVIII

[20] Szabó 2007, 647.o.

[21] „…alii per Caspia Claustra Armeniasque…” Claudianus: In Rufinum II., 28-29. Sinor is úgy véli, hogy a Kaukázus középső részén keltek át: Sinor 1990, 184.

[22] Az armeniai útvonalakra: Manandian 1965. Interneten elérhető itt: http://rbedrosian.com/Ref/tca4.htm Letöltve: 2013.04.06.

[23] A Halys elérésére: Claudianus: In Rufinum, 23-36. és Szent Jeromos 60. levele.

[24] Claudianus: In Rufinum II., 23-36 és In Eutropium I. 240-254.

[25] Philostorgius, XI.8. és Claudianus: In Rufinum 23-36. Hogy mennyire könnyen védhető Kilikia földrajzi térsége, azt jelzi, hogy a politikus és nem katona Cicero aránylag könnyen visszaverte a parthusok lovasseregének próbálkozásait Kr.e. 51-50-ben proconsulként.

[26] Edessai krónika, 40.

[27] Szent Jeromos 60. és 77. levele.

[28] Szent Jeromos említett levelei és Philostorgius XI.8. aki ugyan Coele-Syriát említi, de ez a mai Libanonnal nagyjából azonos terület.

[29] Edessa elérésére és Addai tétlenségére idéz szíriai krónikát: Maenchen-helfen 1973. 55-56.o.

[30] Codex Theodosianus, IV.24.6.

[31] Claudianus: In Eutropium I. 242.

[32] Sinor 1990, 183-184.o.

[33] Claudianus: In Eutropium I-II.

[34] Maenchen-helfen 1973, 56-57.o.

[35] Thompson 2003, 35.o.

[36] Sinor 1990, 283-284.

[37] Priszkosz: In.: Blockley 1981, 279.o.

[38] Sinor 1990, 183.o.

[39] http://www.tertullian.org/fathers/chronicle_of_edessa.htm A krónikát 507 körül állították össze több régebbi krónika anyagából és abból is egy kivonat maradt csak ránk. A krónikáról: http://www.iranicaonline.org/articles/chronicle-of-edessa-a-short-local-history-of-edessa-modern-urfa-written-in-syriac-by-an-anonymous-author-and-covering-c

[40] Maenchen-Helfen, 55.o.

[41] Trombley-Watt 2000, 9-10.o.

[42] http://www.freewebs.com/vitaphone1/history/sozomen.html#P4491_2020411

[43] Trombley-Watt 2000, 9-10.o

[44] http://www.newadvent.org/fathers/3001060.htm

[45] http://www.newadvent.org/fathers/3001064.htm

[46] http://www.newadvent.org/fathers/3001077.htm

[47] http://www.newadvent.org/fathers/3001107.htm

[48] http://penelope.uchicago.edu/Thayer/L/Roman/Texts/Claudian/In_Eutropium/1*.html

[49] http://penelope.uchicago.edu/Thayer/L/Roman/Texts/Claudian/In_Eutropium/2*.html