Kép: Mándoky Kongur István kun-magyar néprajzkutató 

A régmúlt idõk történelmi reáliái világosan kimutatják a két nemzet történelmi sorsának közös vonásait és a kölcsönös összefüggéseket. Mindezt nyilvánvalóvá teszik a magyar és kazak népek etnikai összetevõin belül észlelt nyelvészeti, antroponómiai, antropológiai azonosságok, valamint a mai magyar és kazak területek toponymjeiben érvényesülõ földrajzi párhuzamok is. Mindkét nép etnogenezisében egyaránt részt vettek õsmagyar, kun, és kipcsak törzsek. Ez a tény önmagában is nyilvánvalóvá teszi a két nép szoros kapcsolatait. Köztudott, hogy a középkorban a török nyelven beszélõ kipcsakokból alakult ki a mai kazak nép magja. A magyar nemzet zömét pedig a honfoglalásban részt vett õsmagyar törzsek alkották. Az alábbi írással Mándoky Kongur István emléke elõtt tisztelgünk.

A kazak-magyar kapcsolatok gyökerei a múlt mélyében keresendõk, és olyan történelmi folyamatokkal hozhatók összefüggésbe, amelyek a népvándorlás korától kezdve játszódtak le Eurázsia központi területein: Nyugat- és Észak-Kazakisztánban, Nyugat-Szibériában az Irtis–Isim–Tobol folyók által öntözött síkságon, valamint az Urál-Volga-vidéken. Az erdõs-sztyeppei és sztyeppei övezetnek ebben a zónájában, az ókorban és a korai középkorban az etnogenetikai folyamatok szarmata-alán, ugor, prototürk és türk törzsszövetségek kölcsönös egymásra hatásán alapultak. A történelmi fejlõdés egyes korszakaiban az egymástól nagy távolságra lévõ földrajzi területeken a kazak és magyar népek fejlõdését ugyanazok a különbözõ eredetû etnikai összetevõk segítették elõ, amelyek egyébként szerepet játszottak a népvándorlás politikai fordulataiban, háborús eseményeiben, népmozgalmaiban, és a két nép törzsszövetségeinek kialakulásában is. Az írott források szûkszavúsága ellenére, a napjainkra felhalmozódott régészeti anyagból világos képet kaphatunk az eurázsiai sztyeppe népeinek ókori etnikai-történeti kapcsolatairól.

Az i. e. I. évezred során Nyugat-Szibéria és Észak-Kazakisztán erdõs-sztyeppei övezetében kialakult a protougor és ugor törzsek közössége. Ennek a közösségnek voltak tagjai az õsmagyar törzsek is. Az adott területen az õsugor toponymek legnagyobb koncentrációja az Irtis-Isim folyóköz területén figyelhetõ meg. Egyes õsugor törzsek valószínûleg még az ókorban eljutottak a Káspi-tenger északi partvidékére. Erre utalnak az õsmagyarok csontanyagában megfigyelt azonosságok Nyugat-Kazakisztán szarmatakori leleteinek legfontosabb taxonómiai jellegzetességeivel. Nem alaptalan tehát az a megállapítás, hogy a szarmata törzseknek egyaránt meghatározó szerepük volt a magyar és kazak etnogenezisben. A nomád szarmaták, a szakákhoz, vagy a nyugati források alapján a szkítákhoz közelálló szauromaták utódai voltak, és iráni nyelvet beszéltek. A Kerulén folyótól (Mongólia) a Dunáig terjedõ terület nomádjainak ábrázoló iparmûvészetére abban a korban (i.e. IX–III. századok) mindenfelé az úgynevezett „állatstílus” volt jellemzõ.

Ennek a kornak az egyik legérdekesebb emléke Dél-Kazakisztánban, a Hétfolyóközben, az „Isszik” kurgán feltárása révén került a felszínre. Ez a nomád vezérsír „Az Aranyember sírja” néven lett világhírû. A kurgánban feltárt vezér öltözete mûvészi kivitelû, állatstílusú aranytárgyak tömegével volt díszítve. Idõszámításunk elsõ évszázadaiban kezdõdött meg a nomád népek keletrõl nyugatra vándorlása. Ez a „népvándorlás” néven közismertté vált folyamat Eurázsia kontinentális éghajlatú, folyóvölgyekkel keresztülszelt és magas hegygerincek által határolt sztyeppe-övezetének hatalmas térségein ment végbe. A szóban forgó övezet Észak-Kínától és Mongóliától a Duna-Tisza vidék árvalányhajas síkságaiig terjed ki. A szarmata-korban jelentek meg a sztyeppei nomád világban a pikkely- és lemezpáncélos nehézlovasság elsõ egységei. A szarmata törzsszövetségeknek jelentõs hatása volt a velük szomszédos területek lakosságára. Az i. sz. I. évezred elején a görög-római írott források hírt adnak a szarmaták nagy tömegû nyugatra vándorlásáról, majd megjelenésükrõl a Középsõ Duna-völgyében. A továbbiak során a szarmaták aktívan részt vettek a kor nemzetközi eseményeiben, háborúiban. Eurázsia számos területén komoly mértékben befolyásolták az etnikai, kulturális és politikai fejlõdést, egészen a hunok megjelenéséig.

A régészeti adatok rámutatnak a szarmaták gazdasági-kulturális kapcsolataira, együttmûködésükre Közép-Ázsia és Kelet-Európa lakosságával, ezen belül a mai Kazakisztán és Magyarország ókori népeivel is. Az i. sz. I. évezred elsõ felében kaptak szerepet a mai Kazakisztán és Magyarország területének etnikai-politikai életében a belsõ-ázsiai nomád törzsek. Az i. sz. II. században jelentek meg tömegesen Kelet-Kazakisztánban és a Hétfolyóközben a mai Mongólia területérõl érkezõ hunok, a kínai krónikák hsziungnujai. A hunok a Balhas-tó partvidékén és Tarbagaj körzetében megalapították a Jüepan államot, amely fennmaradt egészen az i. sz. V. századig. A hun szövetség fõ ága, amelybe beléptek Nyugat-Szibéria ugor törzsei is, az Urál-vidékre, az Aral-tó és a Káspi-tenger sztyeppéinek vidékére vándorolt tovább, maga elõtt ûzve az alánokat és az ászokat. A IV. század elsõ felére a nomád hunok és az erõs prototürk réteg köré összpontosult különbözõ népek konglomerátuma elözönlötte Kelet-Európa és Közép-Európa sztyeppéit. A hunok vándorlásával kapcsolható össze a török nyelvek elterjedése az összes késõbb általuk lakott területen.

A következõ idõkben a mai Kazakisztán és Magyarország történetére egyaránt rányomták bélyegüket a hunok mozgásával összekapcsolódó bonyolult történeti folyamatok és a hun birodalom tarka etnikai szerkezete. A hunok nomád állattenyésztõk voltak. Azonban ez a nép ismerte a letelepedett életformát és a földmûvelést is. A kiválóan megszervezett hun haderõ alapja a mozgékony, manõverezésre képes lovasság volt. A hunok Magyarországon és Kazakisztánban egyaránt mély nyomot hagytak a bennszülött lakosság etnikai jellegén, valamint gazdasági és kulturális életén is. A hunok nyomában, az i. sz. V–VI századok során azok az avarok tettek komoly hatást Középsõ- és Nyugat-Kazakisztán etnokulturális fejlõdésére, akiket a kínai források zsuan-zsuanként is említenek. Az avar kaganátus neve az i. sz. IV-V. századokban, Mongóliában vált elõször ismerté. Hasonlóan a hunokhoz, az avarok is nomádok voltak. 552-ben az altaji törökök szétzúzták az avarokat, akiknek 100 ezer fõ körüli egyik csoportja nyugati irányban vándorolt. Az avarok etnikumát nem ismerjük pontosan. Vezetõik címei: kagán, tugun, jugur, tarhan, stb. török eredetre utalnak. Maga az avar törzsszövetség viszont etnikai szempontból nézve kevert volt.

Idõszámításunk után 568-ban a nagy erõt képviselõ avar törzsek elfoglalták a Duna két partját, ahol egy új államalakulatot, az avar kaganátust alkották meg. A mai Magyarország területén az avarok félnomád életet éltek. Hadiszervezetük az Ázsiában általánosan elfogadott tízes rendszeren alapult. Hitbéli életükben, a hunokéhoz hasonlóan, a samanisztikus és pogány szertartások játszották a fõszerepet. Az avarok ismerték a rovásírást. Ez a nép a IX. század elejére eltávozott a történelmi színpadról. Helyüket a keletrõl érkezõ honfoglaló magyar törzsek vették át. A kazak és magyar nép közös elõdei tehát mielõtt maguk az õsmagyar és kipcsak törzsek megjelentek volna a történelem színpadán, sokféle és bonyolult kapcsolatrendszerben álltak a szarmaták, hunok és avarok nomád törzsszövetségeivel. A történeti fejlõdés következõ szakaszában, vagyis a koraközépkorban, a kipcsak és õsmagyar törzsek között intenzíven fejlõdõ etnikai kapcsolatrendszer és összefonódás figyelhetõ meg. A honfoglaló magyar törzsek Urál-vidéki hazájukból, az un. Magna Hungáriából költöztek át a mai Magyarország területére.

Számos kutató hajlik arra a feltételezésre, hogy az i. sz. IV-V. századok során jelentõs ugor tömegek vándoroltak át Nyugat-Szibériából az Urál-vidékre és a Volgántúlra. Közöttük voltak az õsmagyarok is, akik az Urál-vidéken alakították meg törzsszövetségüket. Olyan vélemény is ismert a szakirodalomból, hogy az õsmagyarok etnogenezisének színhelye az adott terület déli részén, a Volgától a Muhodzsárói Hegyekig terjedõ zóna volt. A koraközépkorban az õsmagyarok szálláshelye és legeltetési területe Volgai Bulgária közvetlen szomszédságában volt, és nagyrészt egybeesett a mai Nyugati és Középsõ Baskíria területével. Erre utalnak a bolgár-baskír-magyar etnonymek között megfigyelhetõ párhuzamok. A koraközépkori arab és perzsa szerzõk történeti-földrajzi mûveiben rövid, de átfogó információk állnak rendelkezésre az õsmagyarokról a VIII. századból és a IX. század elejérõl. Az egyes magyar törzsek volgántúli legelõi összességében széles térségre terjedek ki. A bolgár-magyar törzsek területének közös határai elérték a Káspi-tengert környezõ sztyeppéket és a Dél-Urál szegélyét. Nagyjából ugyanebben az idõben, az i. sz. VIII. század második felétõl a IX. század elejéig tartó idõszakban indult meg a kipcsakok Nyugat felé vándorlása, amelynek során ez a nép elérte a Dél-Urál vidékét is.

Ebbõl a korszakból származnak az arab-perzsa források (Ibn Ruszta, a névtelen „Khudud-al-alam”, al-Bakir, Gazdizi, al-Marzavi) tudósításai, amelyekben a kipcsakokat a besenyõk északi szomszédaiként írják le. A besenyõ törzsek a VIII–IX. századok során a Szir-Darja medencéjében és az Aral-tavat környezõ sztyeppéken éltek. A dél-uráli vidékeken a kipcsakok közvetlen etnikai, politikai és kulturális érintkezésbe kerültek az õsmagyarokkal. A IX. század elején az õsmagyarok az Urál-vidékrõl elvándoroltak Nyugat felé. Az Észak-Kaukázuson és a Fekete-tenger északi partvidékén keresztül eljutottak az eurázsiai sztyeppe nyugati övezetébe, majd új hazát leltek a Dunánál és a Tiszánál. A Kárpát-medencében a magyarok a nomád élet minden feltételét megtalálták, vagyis bõséges legelõket szereztek állatállományuk számára, amely nélkül nem voltak képesek létezni. 895-ben a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében megalapították az erõs magyar államot. Nem minden magyar hagyta el korábbi hazáját, Magna Hungáriát. A magyar törzsszövetség egy része az Atil (Volga) folyótól keletre esõ területeken maradt. 889-ben az ogúzok és más török nyelvû törzsek kilökték a besenyõket az Aral-tó és a Káspi-tenger északi partvidékeinek sztyeppéirõl. A besenyõ törzsszövetség zöme Kelet-Európába vándorolt át. Ettõl kezdve a Zsaika (Urál) és a Zsema (Embi) folyók völgye, ahol korábban a besenyõk legeltettek, a nomád kipcsakok és ogúzok szállásterülete lett.

A következõ évszázadokban a Volga-Urál-vidék etnogenetikai folyamatai a kipcsak, kimek, kun, ogúz, besenyõ, baskír, bolgár, magyar és alán-jász törzsszövetségek kölcsönös kapcsolatain alapultak. A XI. század elsõ felében mindenekelõtt a kipcsakok etnokulturális befolyása és konszolidáló szerepe érvényesült a Volga-Urál régióban. Az Irtistõl a Volgáig terjedõ hatalmas területen kialakult a kipcsak kánok katonai-politikai hegemóniája. Minden valószínûség szerint erre az idõre vonatkozik Mahmud Al-Kasgarinak, a török nyelvû népek története és kultúrája jó ismerõjének tudósítása, amely szerint „az Itil a kipcsakok folyójának és országának neve”. Ugyanakkor továbbra is legeltettek az adott területen a Keleten maradt magyar törzsek. Az Itil-vidák és a Duna folyók medencéje között, vagyis a magyarok régi és új hazája között nem szûnt meg a kapcsolat, még legalább háromszázötven éven át. A keleti magyarok tudtak Nyugatra távozott rokonaikról. Így i. sz. 970 körül, Toksun herceg idején, a távoli Volgai Bulgáriából Magyarországra költözött és Pest környékén telepedett le egy jelentõs közösség, Bikla és Boksu hercegek vezetésével. A XII. század közepén, a mai Magyarországon élt három évig Grenady Abu Hamid al-Garnati arab utazó és kereskedõ. Az Itil felé vezetõ út magyar földön akkoriban még annyira ismert volt, hogy al-Garnati, egyik fiát Magyarországon (Unkarija) hagyva, a Volgához utazott. A „Régi Nagy Magyarországról”, (Magna Hungaria) sajnos, az utolsó információt hozta Magyarországra Julianus barát, aki azért utazott Keletre, hogy újra felfedezze az addigra már elfelejtett útvonalat, megtalálja, és keresztény hitre térítse a keleti magyarokat.

Julianus 1236-ban „a nagy Etil folyó közelében” talált rá a keleti magyarok szálláshelyére, és magyar nyelven beszélhetett velük. Julianus feljegyzése szerint a keleti magyarok „pogányok voltak, sok lovuk és fegyverük volt, igen harciasak voltak”. Késõbb, a mongol támadás következtében költözött át a keleti magyarok egy része a Volga jobb partjára. A mongol támadás elõtti idõszak végére a Volga-Urál folyóközben a magyar törzsek egyik csoportja betagozódott a kipcsak törzsszövetségbe. Ez a tény világosan kifejezõdésre jut a kazak sezserékben (genealógiai táblázatokban). A kazak nép Középsõ Hordájának (etnikai-területi egység) nemzetiségi-törzsi szerkezetén belül, a kipcsak törzsek leszármazási táblázatain, nemzetségi szinten megtaláljuk a „magyar” etnonymet. Ugyancsak a Középsõ Hordában, az argün törzsszövetségben is vannak magyarok. 1965-ben Tóth Tibor magyar kutató antropológiai méréseket végzett a kazak nemzet argün-magyar etnikai csoportjának tagjain. Az antropológiai kutatások módot adtak Tóth Tibornak arra, hogy jelentõs morfológiai hasonlóságot állapítson meg az argün-magyarok és a kipcsakok azon csoportja között, akik akkoriban ugyanabban a zónában, a Torgaj-kapuban, a Szarükopán éltek. A magyarok argün közegben, legkorábban a XVI. században jelenhettek meg. A XIV-XV. századok fordulóján az argünök egy része délrõl északra költözött, majd a XVI. században megtelepedtek az Isim-folyónál és a Torgaj-vidéken.

Nyilvánvaló, hogy az argün törzsszövetségben, ebben az idõszakban jelenhetett meg a magyar etnikai csoport, amikor is a kipcsakok és az argünök között sokoldalú együttmûködési folyamatok és kölcsönhatások voltak megfigyelhetõk. Még kifejezõbb képet kapunk a kipcsak és a magyar etnikumok közötti etnogenetikai kapcsolatokról, ha a kipcsakok nemzetiségi-törzsi állományát vizsgáljuk a XI. század második felétõl a XIII. század elejéig terjedõ idõszakra vonatkozólag. Maga az a tény, hogy a muzulmán történetírásban ismertté vált a „kipcsak” etnonym, nem véletlen következménye, hanem regisztrálása annak, hogy a kipcsakok Közép-Ázsiában és Kelet-Európában hatalmas katonai-politikai erõt képviseltek. Miután a XI. század közepén kialakult a kipcsak kánság a mai Kazakisztán területén, a hatalomra jutó kipcsak káni dinasztia aktív terjeszkedésbe kezdett déli és nyugati irányokban. A kipcsak kánok hatalma rövidesen óriási területre terjedt ki, az Irtis folyótól a Dnyeszterig. A kipcsak kánság a nomád közösségek fejlõdési szabályai szerint ezután két hatalmas etnikai-területi egységre osztódott: a keleti kipcsak és a nyugati kipcsak területre, amelyek között a határ az Itil-folyó (a Volga) volt. A két országrészben a kipcsakok törzsi összetétele nem volt teljesen azonos. Mindkét területen, magukon viselték annak a dinamizmusnak a jegyeit, amelyek jellemzõek voltak az adott történeti-földrajzi régióra. A kipcsak törzsek jegyzékének összeállítása a muzulmán írott forrásokban szigorú és szabályos rendszer alapján épült fel, a felsorolt etnikai egységek társadalmi és politikai helyzetének megfelelõen.

Az Ahmad at-Tisi (1235–1318) és ad-Damaski (1301–1349) tollából származó arab írott emlékek tudósítanak a Keleti Dest-i-Kipsak 16 törzsérõl. Ezek a törzsek a mai Kazakisztán jelentõs részét birtokolták. A kipcsak törzsek összetétele bonyolult volt, számos nemzetséggel. A tulajdonképpeni kipcsakokon kívül a törzsszövetség magába foglalt úgyszintén török nyelvû kimek, kun, besenyõ, ogúz etnikai összetevõket, valamint eltörökösödött iráni elemeket is. A kipcsakok törzsi összetételének arab forrásokban regisztrált jegyzékében három olyan etnikai név található, amelyeknek párhuzamaik vannak a magyarországi kipcsakok törzsi névanyagában. Ahmad at-Tini adatai alapján ezek közül az etnikai nevek közül az elsõ a burdzsogl. Az általa leírt törzsek jegyzékén ez a hatodik etnikai név. A Nyugati Dest-i-Kipsak kipcsak törzsszövetségén belül viszont Ibn Hallud szerint a burdzsoglok a harmadik helyen voltak, vagyis a dél-orosz sztyeppék kipcsak közösségének vezértörzsei közé tartoztak, másik két törzzsel, a tokszoba és etioba törzsekkel együtt. Ez az elitréteg akkor vált különösen erõssé, amikor késõbb, Egyiptomban, a mameluk állam egymást követõ szultánjai kerültek ki belõle. Nyilvánvaló, hogy a burdzsoglokat egybe lehet vetni a Kis Horda bajgul törzsszövetségének beris törzsével. N. A. Baszkakov véleménye szerint a „burdzsogl” etnonym szemantikája mindenekelõtt a törzs hadrendi elhelyezését mutatja a törzsszövetségen belül. Jelentése: „azok, akik ezen az oldalon vannak” (ellentétben az andzsoglokkal, „akik azon az oldalon vannak”). A magyarországi kun törzsszövetség vezértörzsei közé tartozott a borcsol (Borchol) törzs. A turkológus kutatók általános véleménye szerint ez az etnikai név a burcsogl-burdzsogl etnikai névvel azonosítható. Ilyenformán a burdzsogl törzs részei egyaránt részt vettek a kazakisztáni kipcsakok és a magyarországi kunok etnikai egységének kialakulásában.

A második etnonym a dzsurtan (ad-Dimaski szerint), és dzsartan (Ahmad at-Tini adatai szerint). A nyugati-kipcsak törzsszövetségen belül az arab leírás ezt a törzset Ibn Dukmak (XIV. sz.) alapján, egységesen dzsurtannak írja el. Ebbõl az következik, hogy ennek az etnikai névnek a legelfogadottabb változatai a dzsurtan-dzsortan. A dzsortan elnevezés szemantikáját azonos módon állapították meg különbözõ kutatók a tudományos irodalomban, a török gondolkodásmódot figyelembe véve. A „sortan” szó egyébként „csukát” jelent. A magyarországi kunok öt törzsbõl álló szövetségének leírásában a harmadik helyen áll a „csertan (dzsertan”) törzs, amelynek eszmei jelentése szintén a „csuka” szóval kapcsolható össze (Z. V. Togan, Rásonyi L.). Mindebbõl az következik, hogy nyilvánvaló párhuzamok léteznek a kazakisztáni kipcsakok és a magyarországi kunok etnonymjei között. Így e két etnikai összetevõ példájára alapozva, a kazakisztáni kipcsak és a magyarországi kun törzsszövetségek genetikai rokonságának meghatározott vonaláról beszélhetünk. Az általunk kiválasztott harmadik törzsnévnek egyaránt nagy történeti és névtörténeti jelentõsége van. A kipcsak etnonymek arab jegyzékének végén kerül megemlítésre ez az elnevezés, amelyet a kutatók kumankunak írnak le. Ebben a szóban nem nehéz felfedezni a kumanlu etnonym eltorzított változatát. Ez az etnonym a „kun” szóval azonosítható, és nyilvánvalóan a Magyarországra költözött törzsszövetség vezetõ, a káni dinasztia nemzetségét magába foglaló törzse és a szövetség névadója. Vele párhuzamos helyen a keleti (Volgántúli) kipcsakok listáján, az elsõ helyen említett vezértörzs, a káni dinasztia nemzetségét adó boril törzs áll, amelyet az arab szövegben szintén helytelenül írtak le, barkunak. Bizonyosan állíthatjuk, hogy a kumanlu név a kuman etnonimból + luból áll (birtokos, vagy társhatározói affixum).

Következésképpen, Ahmada at-Tini és ad-Damaski szövegeiben a kun etnonym önálló etnikai egységre vonatkozik. Ez nagyon figyelemreméltó tény, mert a fentiekkel ellentétben, a hazai és külföldi történettudományban, széles körben elterjedt az a vélemény, hogy a kipcsak és kun név ugyanarra a népességre vonatkozik. A KUN („KUMÁN”) ETNIKAI NÉV EREDETE A szakirodalomban számos vélemény alakult ki a „kumán” (kun) etnikai meghatározás történelmi megjelenésének idejérõl és módjáról. Itt a legalapvetõbbeket soroljuk fel közülük. A legelterjedtebb az a vélemény, hogy a kumán elnevezés bizánci eredetû. Egy másik állítás szerint a kumánok közép-ázsiai eredetûek, és ez derül ki a kumandin elnevezésébõl. Egyébként az így érvelõk is elfogadják, hogy a kumánokat helyesen nevezik kipcsak-polovecnek. A kumánok keleti õshazájára utal K. Mengesz véleménye, aki szerint a „kumán” törzsnév altáji szót foglal magába. Vannak azonban egyéb nézõpontok is. Ilyen például az a hipotézis, amely szerint a nyugati kipcsakok önelnevezése volt a kumán. Al-Marzavi tanúbizonysága alapján egyes tudósok lehetségesnek tartják a kumánok összevetését a szarü néppel. A probléma másfajta felfogása szerint a kumán-polovecek a kipcsakok és a kangarok (kanglyk) keverékébõl származnak. A tudósok többsége szerint a kumán és kun etnonym azonos népet jelöl. A különbözõ megközelítések, és álláspontok többségébõl egyaránt az a következtetés vonható le, hogy a kumán és a kipcsak etnikai név azonos népre vonatkozik. Ezzel a nézettel szemben, Pelliot juttatta kifejezésre elõször azt a véleményt, hogy a kipcsakok sohasem keveredtek a kumánokkal.

A legközelebb talán Czeglédi K. jutott a probléma megoldásához. Szerinte a kumán elnevezést a kipcsak törzsszövetség egyik tagtörzse kapta. Azonban ezt a véleményét Czeglédy mindössze megállapításként tette közre, és nem alapozta meggyõzõ tényekre. Még ebbõl a rövid ismertetésbõl is kiderül, hogy a szakirodalomban egymást kizáró vélemények vannak a kumánok etnikai hovatartozásával kapcsolatban. Egyébként a kumánok önálló etnikai helyzetét támasztják alá az arab leíró történeti források anyagai is. Az etnikai alapon adott személynevek jelensége meglehetõsen elterjedt a keleti szerzõk leírásaiban. Például, a középkori arab tudósok munkáiban jelentõs információk vannak nem arab eredetû személynevekrõl, az egyiptomi mamelukok között. Ezek a nevek nem egyszer utalnak kun etnikumra. Például: emir al-Kumani, Zajn ad-din Abu Bakr al-Kumani (Ibn al-Furat, Ibn Tagriberdi alapján). Mindehhez hozzátehetjük azt a tényt, amelyre nyugat-kumán közegben figyeltek fel.

A mai Románia területén, a kun etnokulturális közösséggel kapcsolatba hozható középkori etnikai alapú személynevek között a Borcsul (Burdzsoglu), Csurtan (Dzsortan-Sortan), Tokszoba stb. etnikai nevek mellett, megemlítésre került Kumandur is. Ezt pedig kizárólag a kumán törzsnév megszemélyesítésének lehet tekinteni.

A kumánok etnikai önállóságát, megerõsítõ elméletet alátámaszthatjuk több eredeti írott anyaggal, al-Irdiszi (XII. sz.), Ibn Szaid (XII sz.), Abu-l-Fidi (XIV. sz.) középkori földrajztudósok munkáiból, amelyekben szó esik a Nyugat-Kazakisztán területén élõ kumánokról. A szöveges és térképes anyagok alapján a középkori szerzõk adatai a kumánokról a X. századra keltezhetõek. Al-Irdiszi térképén („Szurat al-ard”), két olyan topográfiai tárgytól északra, amelyeknek azonosításával kapcsolatban nem lehetnek kétségeink (Bahr al-Khazar – a Káspi-tenger. Bahajrat al-Hvarizm – az Aral-tó), nyúlnak el Aszkaszija hegyei. A leírás szerint a hegyek egy délkörhöz hasonlóan nyúlnak el északtól dél irányában, némi keleti elhajlással. A hegyek irányából lefelé folyik néhány folyó. Az Itil (Volga) folyó a Kazár-tengerbe (Káspi-tenger) ömlik. A hegyek leírt jellegzetességei módot adnak arra, hogy az Aszkakija hegységet az Urál-hegységgel azonosítsuk. Ibn Szaid és Abu –l-Fida kimutatja, hogy Aszkakija elõhegyeiben, a hegységtõl délre kumánok éltek. A „Szurat-al-ard” térképe alapján délkeletre az Aszkakija hegységtõl viszonylag csekély távolságra, találhatók a Tagura hegyek, a kumánok országának citadellájával, és fõvárosával, Kumániával. Tagura azonosítható a mai Muhodzsáró hegységgel.

A középkori mûvek szövege alapján a Tagura (a Muhodzsáró-hegyek) területe volt a kumánok fõ szálláshelye. Ahogy ez kitûnik az elbeszélõ forrásokból, a kumánok az Aral-tó és az Urál-hegység déli elõhegyei között fekvõ síkságon éltek. Tõlük délre az ogúzok (és a kimekek, a „Maloj al-Irdiszi” szerint), nyugatra a besenyõk, északnyugatra a bolgárok éltek, északkeletre pedig a kipcsakok területe volt. Itt meg kell említenünk, hogy az arab leírások a kumánokat, önálló etnikai elemként, szembeállítják az ogúzokkal, kimekekkel, bolgárokkal és a kipcsakokkal. Ebben az idõben az Irtistõl az Urál-folyóig terjedõ területen a kimek kagán uralma alatt három nagy törzsszövetség élt: a kimekeké, a kipcsakoké és a kumánoké. A XI. század elején a kumánok kipcsak politikai befolyás alatt álltak. Mégis, egy ideig önállóak maradtak. Késõbb, más törzsekhez hasonlóan, õket is bekebelezte a kipcsak közeg. Ez az etnikai folyamat minden szakaszában a kipcsak nemzet kialakulását segítette elõ a keleti Dest-i-Kipsak területén.

A XI. század közepén kezdõdött meg a kipcsak törzsek vándorlása az Itil folyótól nyugati irányban. Kelet-Európa nemzeteivel és törzseivel, mindenekelõtt Oroszországgal, Bizánccal és más országokkal a kipcsakok elõhadaként, a kumánok léptek elõször közvetlen kapcsolatokba. Ezek a kapcsolatok a kezdetek kezdetétõl fogva tükrözõdtek az óorosz és bizánci krónikák kumánokról szóló feljegyzéseiben. A forrásokban megfigyelhetünk egy, az ókorra és középkorra jellemzõ általános jelenséget. Az újonnan megjelenõ törzsszövetségekre a krónikaírók átruházták olyan etnikai egységek nevét, amelyek az etnikai fejlõdés egy korábbi idõszakában voltak ismertek a pusztán, majd egy, a krónikaíró hazáját határoló sztyeppéken újonnan feltûnt törzsszövetségbe tagozódtak be. Természetesen, a krónikaírók az ilyen azonosításokra kizárólag kulturális és etnikai szempontból egymáshoz közelálló etnikumok esetében gondolhattak. Mahmud al-Kasgari írja: „Az ogúzok, attól kezdve, hogy szállásterületük elérte a csigilek szálláshelyét, állandóan harcoltak a csigilekkel. Az ogúzok a Szirdarjától kezdve Kína határáig minden türköt csigilnek neveztek. Azonban ez tévedés volt a részükrõl”. Mahmud al-Kasgari tehát rámutatott arra, hogy az ogúzok tévesen alkalmazták a „csigil” etnonymet. Mégis, ez a névhasználat történeti reáliákon alapult, vagyis a csigilek közvetlen közelében, Kína felé, nagy létszámú türk törzsek éltek: a karlukok, a tjurgesek, a jagmák, barszhanok, stb. A régi orosz évkönyvek oldalain kizárólag polovecekrõl, illetve kumánokról találhatunk információt, azért, mert az oroszok a kipcsakok közül elõször éppen velük léptek érintkezésbe. Pedig a kumánok mindössze a kipcsak nemzetnek egy részét képviselték. Mindent mérlegelve, a „polovec” meghatározásnak a krónikákban két jelentését vehetjük figyelembe. Ez a meghatározás vonatkozhatott közvetlenül a kumánokra is, de szélesebb körre kiterjesztve, az egész kipcsak törzsszövetségre is.

Azonban, az adott etnikai név két jelentését, ahogy ez közismert, a középkorban nem különböztették meg egymástól. Ebbõl a ténybõl származnak a jól ismert nehézségek az óorosz forrásokból származó, a polovecekkel kapcsolatos információk értelmezésével kapcsolatban. Hasonló a helyzet a középkori bizánci historiográfiával is. A XI. század utolsó negyedében, a bizánci krónikákban a kumánokról eredeti etnikai nevük alapján jegyeztek fel információkat, azonban a”kumán” nevet átruházták Dest-i-Kipsak más török törzseire is. A bizánci irodalomnak ez a hagyománya sokáig, egészen a XIV. századig fennmaradt. Al-Irdiszi információt közöl több nyugati kumán etnikai és területi egységrõl. Így ír Külsõ-Kumániáról a volgai bolgárok szomszédságában; a Dnyeper vidékén Fehér Kumániáról; a Don-vidéken Fekete Kumániáról; majd az 5. részben, pontosabb meghatározás nélkül, egyszerûen Kumániáról. A szerzõ leírásába, a dunai bolgárok (burdzsan) országának, valamint Oroszország és Makedónia területének egy része mellett, belefoglalta Kumánia földjének nagy részét is. A kumánok legnyugatibb szállásterülete minden bizonnyal a Dnyepertõl nyugat felé, a Dnyeszterig terjedt ki. A nyugat-európai források jelzik, hogy a XI. század 70-es éveitõl kezdve a kumánok jelentõs csoportjai jelentek meg az európai politikai arénában, és csapataik nem egyszer elérték a Dunát. Ebbõl az következik, hogy a valódi kumánok (kunok) szálláshelye a Dnyeper és a Dnyeszter folyók között volt. A Dnyepertõl keletre a kipcsak törzsek éltek. 1239-ben kipcsakok és kunok jelentõs csoportja költözött Magyarországra, a mongol elõrenyomulás elõl menekülve.

Magyarországi oklevelekben és toponymekben fennmaradó etnikai neveik és a mai kazakisztáni törzs- és nemzetségnevek között a már fentebb említetteken kívül, további közvetlen párhuzamokat figyelhetünk meg. Például a Bajlo-Bájoló, Kangala, Kapcsag-Kopcsag-Kapcsog, Tabony, Tazlar stb. helységneveket könnyen össze lehet hasonlítani a kazah történeti leírásokból és a mai kazak törzsi genealógiából is ismert Bajuly, Kanglü, Kipcsak, Tabün, Tazlar nevekkel. A „bajlo” elnevezést összevethetjük a kazakok Kis Hordájának jelentõs törzsszövetségével, a „bajulü”-vel, amelynek keretei közé tartozik egyébként a Tazlar törzs is. Nyilvánvalóan ez utóbbi törzs nevét õrzi a Tazlar helységnév Magyarországon, a Kiskunságon. A Kanglü Kazakisztán egyik régi törzse, amely annakidején komoly erõként csatlakozott a kipcsak kánsághoz. A XII. században az Aral-tó vidékén a kanglük jelentõs törzsszövetséget alkottak. Ez a törzsszövetség névlegesen elismerte a kipcsak kánok fennhatóságát. A kazak genealógiai adatok alapján a kanglük a Nagy Horda egyik régi törzsének számítanak. Magyarországon kipcsak elemek is bekerültek a kumánok közösségébe. A tabün törzs a Kis Horda zsetirü (hét nemzetségûek) törzsszövetségébe tartozik. Magyarország két történelmi jelentõségû körzetében, a Nagykunságban és a Kiskunságon jelentõs kumán-kipcsak etnikai tömbök maradtak fenn mindmáig.

A kun származású Mándoky Kongur István, a közép-ázsiai török népek nyelveinek, történetének, kultúrájának, szokásainak és hagyományainak kiváló ismerõje szerint a Nagy- és Kiskunságon a népi hagyomány és emlékezet máig is õrzi a tokszoba, tortul, bajandur, pecsene (besenyõ) etnikai elemek nyomait. A tokszoba törzs széles körben ismert kipcsak vezértörzs. Kazakisztán területén a középkori kipcsakok között a tokszoba törzs a második helyet foglalta el, míg a Dest-i-Kipsak nyugati konföderációjában vezetõ, elit törzsként, éppen õk állottak az elsõ helyen. A tokszoba törzsnév szemantikája gyakorlatilag valamennyi kutató szerint azonos: „tokuz oba” („kilenc nemzetség”). A tokszoba elnevezés fennmaradt a kazakok törzsi-nemzetségi szerkezetében is. Kazakisztánban, a Kis Horda Bajbakti nemzetsége genealógiájának régi részében jelenik meg a tokszoba név, a legnagyobb kipcsak törzs neveként. Számunkra úgy tûnik, hogy a magyarországi kunok „tortul” etnonymjének van analógiája a XI–XII. századi Dest-i-Kipcsak középkori kipcsakjai között. A kipcsakok keleti konföderációjában õket „durt/durut” formában említik, a negyedik helyen a törzsek listáján. Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ez a törzs a török társadalomtörténet adatai alapján szintén vezértörzsnek számít. A mongol támadás elõestéjén a kipcsakok nyugati törzsszövetségében a durut és tokszoba törzsek ellenséges viszonyban álltak egymással. Ezt a barátságtalan viszonyt al-Nuvajri és Ibn Hallun „régi versengés eredményeként” írja le.

Közismert tény, hogy a középkori törzsszövetségekben gyakran folyt akár fegyveres harc formájában is megnyilvánuló versengés a vezértörzs szerepéért. A „durut” etnonym alapértelmezésében megtalálható egy, a törzsi-nemzetségi szövetség jelentõs létszámú nemzetségi csoportjára utaló, összetett szó – a „dort+oba” (négy nemzetség). A kipcsakok „durut” elnevezésével szemantikai szempontból azonos nemzetségi ág, a „tort-kara” létezik Kazakföldön, a Kis Horda argünjei és a Középsõ Horda najmanjai között is. Ami a „pecsene” törzsnevet illeti a magyarországi kunok között, ennek két etnonymhez, a bazanakhoz és a badzsnához vannak kapcsolódásai a kazakisztáni területeken élõ kipcsak törzsszövetségeken belül. Kétségen felül áll, hogy ezek a mai kazakisztáni törzsek a besenyõ törzsszövetség tagjai voltak, már az elõtt, hogy a besenyõk elhagyták volna az Aral-tó vidékét Nyugat felé. Egyes csoportjaik a mai Nyugat-Kazakisztán területén maradtak és az írott források tanúbizonysága szerint a kazak kánság törzsei közé kerültek. A besenyõk egyaránt részt vettek a magyarok és a kazakok etnogenezisében. A középkori Kazakisztán területén a bajandur törzs belépett azoknak a kipcsak nyelvû kimekeknek a hét törzsbõl álló törzsszövetségébe, akik egykor az Irtis középsõ folyásánál éltek. Bajandur volt az ogúz törzsszövetség egyik, egykor a Szir-Darja folyó alsó folyásánál élt törzsének neve is. A kimekek, az ogúzokhoz hasonlóan, a kazak nép közvetlen elõdei sorába tartoznak. A kazakisztáni kipcsak genealógia szerint a kunok egy meghatározott csoportja még a középkorban a mai Kazakiszsztán területén maradt, és részt vett a kazak nép etnogenezisének bonyolult folyamatában. Utódaik komanaj néven fellelhetõk a kazak Középsõ Hordában. Létezik komán nemzetség az argünöknél is. A kazakoknál és a magyaroknál egyaránt megtalálhatók egymás etnonymjeinek közvetlen párhuzamai, tükörképei. Ezek a kétségtelen tények is erõsítik, hogy a kazak és magyar népeket teljes tudományos meggyõzõdésünkkel rokonnépeknek tekintsük.

http://www.prherald.hu

Fordította: Dr. Benkõ István