A 24.hu hírportál – a Sanoma Media Kiadó Best of 1990-2009. emlékkönyvének aktuális számából merítve – 2011-ben vizsgálta a hun-magyar kapcsolat kérdését, majd Szabados György történésszel, az MTA-SZTE-MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársával készített interjúk segítségével sorozatot indított az őstörténet-kutatással kapcsolatos tudománytörténeti helyzet és a jövő feladatainak feltárása érdekében. A 2011. V. – X. hónap között megjelent sorozatot - HUNOK ÉS MAGYAROK - FORDULAT AZ ŐSTÖRTÉNETKUTATÁSBAN I. rész, illetőleg HUNOK ÉS MAGYAROK – FORDULAT AZ ŐSTÖRTÉNETKUTATÁSBAN II. rész  – címmel korábban ismertettük. A sorozat további részeit az alábbiak szerint közöljük.

TARTALOM

1. Magyar állam a Kárpátokon kívül, Bihari Dániel, tud újságíró. 2011. 11. 20. 10:00
https://24.hu/belfold/2011/11/20/magyar-allam-a-karpatokon-kivul/

2. Vérrel írták első „alkotmányunkat”, Bihari Dániel tud újságíró. 2011. 12. 04. 08:00
https://24.hu/belfold/2011/12/04/verrel-irtak-elso-alkotmanyunkat/

3. Magyarok várták a magyarokat?, Bihari Dániel tud újságíró. 2011. 12. 18. 08:00
https://24.hu/belfold/2011/12/18/magyarok-vartak-a-magyarokat/

4. Etelközi menekültből Európa félelme? Bihari Dániel tud újságíró. 2011. 12. 28. 15:00
https://24.hu/belfold/2011/12/28/etelkozi-menekultbol-europa-felelme/

5. Álmosnak köszönhetjük Magyarországot Bihari Dániel tud újságíró. 2012. 01. 22. 14:00
https://24.hu/belfold/2012/01/22/almosnak-koszonhetjuk-magyarorszagot/

6. Múlt időbe tettük a „nagymorvákat”, Bihari Dániel tud újságíró. 2012. 02. 05. 08:00
https://24.hu/belfold/2012/02/05/mult-idobe-tettuk-a-nagymorvakat/

7. Maugerisz leszármazottja lehetett Álmos nagyfejedelem Bihari Dániel tud újságíró. 2017. 02. 20. 13:46
https://24.hu/elet-stilus/2017/02/20/maugerisz-leszarmazottja-lehetett-almos-nagyfejedelem/

1. Magyar állam a Kárpátokon kívül

Szent István csak királyként volt első: Levedi évszázaddal korábban a magyarok független „elő-államának” első vajdája volt, míg István őse, Álmos a IX. század derekán Etelközben már ténylegesen állami keretek közé szervezte meg a magyarságot.

A történelmi köztudat Szent Istvánt tartja államalapítónak, ami után logikus, hogy 1000-re, István megkoronázásának időpontjára teszi a magyar állam megszületését. Felmerül viszont a kérdés, hogy ez esetben minek nevezhetjük azt a szervezeti formát, amelyben őseink több mint száz évig irányították életüket a Kárpát-medencében? Méghozzá olyan sikeresen, hogy eredményeikre alapozva a szent király keresztény állama rövid idő alatt Európa egyik legstabilabb és legerősebb országává fejlődött.

Állam: hatalom és függetlenség

Állam volt ez a szervezeti forma, bár nem keresztény típusú állam. Sőt, talán meghökkentő, de az első magyar államot nem is a Kárpátok közt, hanem azon túl, az Etelköznek (Folyóköz) nevezett területen, valahol a mai Ukrajna, Moldova és Románia földjén kell keresnünk – mondja az FN24-nek Szabados György történész. Mindenekelőtt azonban az állam fogalmát kell tisztáznunk, ami nem is olyan egyszerű feladat. Az állam Paczolay Péter szavaival „a fogalmak azon kellemetlen fajtájába tartozik, mely a szaktudományok képviselőit szüntelen és szüntelen újraelemzésre és újraértelmezésre ingerli… az állam olyan történeti kategória, melynek leírni kívánt és remélt tárgya, az állam mint intézmény folyamatosan változik”

Néhány fogódzó azért mégis van, amelyek mentén megállapíthatjuk, hogy egy képződményt tekinthetünk-e államnak. Ezek a hatalom, a terület és a lakosság, azaz defníciószerűen: adott terület lakosai felett gyakorolt tartós, független, intézményes teljhatalom – fogalmazza meg az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa. A magyarság minden mástól elkülönülő entitásként a IX. században jelent meg az írott történelemben. Az ezt megelőző állapotokra Bíborbanszületett Konstantin, bizánci császár X. században készült államkormányzati műve ad betekintést, aki türknek (régebbi nevükön pedig erős szabirnak) nevezi a magyarokat.

A magyar szövetségi elő-állam

„A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levédiának neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek, méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának hívták… De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünek nevezték. A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal.” A szávartü ászfalü erős, vagy rendíthetetlen szabirokat jelent, erről bővebben ide kattintva olvashat.

Fejedelmi személyek – Juhos Kiss-Sándor festőművész alkotása

Ez egyfajta elő-államot, vagyis egy független, szövetségi rendszert takarhat, amit „vajdák” kormányoztak. Közülük, mint első az egyenlők közt kiemelkedik Levedi, aki viszont nem volt még fejedelem, vagyis egyeduralkodó. Azért érdemes elő-államnak tartani ezt a képződményt, mert igazából nem tudni, hogy a monarchikus teljhatalmat nem birtokló Levedi első vajda befolyása meddig terjedt ki. Azt sem tudjuk pontosan, mikor állt fenn ez az állapot, a császár előadása ugyanis a datálás szempontjából annyira bizonytalan, hogy okkal merült fel: Levedi nem volt kortársa Álmosnak, Árpádnak, hanem sokkal előbb élt, és csak utólag csúsztatta össze a császár a két időszak szereplőit.

Két végpont létezik, amelyek tág keretei között elhelyezhetjük Levedi életidejét. A kazár birodalom a VII. században emelkedett fel, és Konstantin szerint a magyarok velük szövetségben harcoltak. Álmos fejedelem a IX. század elején született, az ő személye pedig már az etelközi tartózkodáshoz köthető. Vagyis a Levedi nevével fémjelzett „magyar szövetségi elő-állam” valamikor a VII. és a IX. század között állhatott fenn.

Nem volt kazár fennhatóság

Sok történész úgy véli, hogy Levédiában a magyarok a Kazár Kaganátus fennhatósága alatt éltek, ám azon vita folyik, hogy ez három, harminc, vagy sokkal több, akár 300 évig tartott-e. A források azonban ezt a függést korántsem erősítik meg, sőt, ahogy Szabados György fogalmaz: az általunk bizánci és muszlim kútfők által elérhetővé tett történelemben a magyarság mindig függetlenül élt a kazárok mellett. Az alávetettség elleni érveket a helyhiány miatt nem tudjuk mind felsorolni, de álljon itt három tény.

Az első, hogy megbízható források szerint a kazár uralkodó központi hadserege – a kisegítő és segédcsapatok nélkül – 10–12 ezer főt számlált, míg ugyanebben az időben a magyaroké kétszer annyit, 20 ezer harcost. Ugye nem kell feltenni a költői kérdést, hogy ilyen erőviszonyok mellett ki kit vonhat az uralma alá? Főleg úgy, hogy – második tényként említendő – a kazárok a magyarok ellen sáncrendszerrel, erőddel védekeztek. És a harmadik, a kabarok ügye. magyarokhoz egy jelentősebb kazár népesség (a kabarok) is csatlakozott, amit a Kazár Birodalom uralkodója sem megakadályozni, sem megbosszulni nem tudott.

Az első magyar állam: Álmos monarchiája

Sokkal tisztább a kép Álmos idején, a IX. század derekán, amikor a magyarság Etelközben élt, egy fejedelem által irányított monarchiában. Muszlim írásos emlékek szerint a főhatalmat a kende viselte, mellette működött a hadvezéri és bírói feladatokat ellátó gyula. Más források azonban nem említik, hogy a fejedelem tisztségneve kende lett volna. Mint Bíborbanszületett Konstantin, aki arkhónnak nevezi a magyarok vezetőjét, ami egyeduralkodót jelent, fejedelmet. Sőt, Árpádra a nagyfejedelem megjelölést is használja. Mégis, hogyan működött és hogyan épült fel a Magyar Nagyfejedelemség intézményrendszere a IX. század közepén? Talán már nem meglepő, ha a korszakot jellemző kínzó forráshiányra hivatkozva a válasz: nem tudjuk.

Konstantin X. századra vonatkozó leírásából feltételezhetjük, hogy a főhatalmat a fejedelem birtokolta, a hatalom második szintjén két főméltóság, a gyula és a horka állt. (Láttuk, a gyuláról a muszlim írók is tudnak, de a horkáról nem.) Ők működtek hadvezérként és látták el a bírói feladatokat. A harmadik szinten a hét vagy nyolc nemzetség (törzs?) vezetőjét találjuk. Ennél több részletet azonban nem ismerünk. Kanyarodjunk vissza az alapkérdéshez, államnak tekinthejük-e az etelközi nagyfejedelemséget? Röviden, igen. Részletezve pedig feleltessük meg a cikk elején az államról felállított „alapdefiníciónak”. Az intézményes főhatalom adott, élén a nagyfejedelemmel. Az uralkodó után következő gyula és horka intézményrendszere is tartósnak tekinthető, mert a méltóságok túlélték viselőjüket, magyarul egymás után több személy is viselte a horka, illetve a gyula címet.

Nem tudjuk azonban, mennyi ideig állt fenn a magyar állam Etelközben, Szabados György szerint körülbelül „két nemzedéknyit”, azaz valamivel több, mint fél évszázadot. Ez idő alatt azonban teljesült a függetlenség kritériuma is, hiszen a magyar nagyfejedelem egyetlen birodalomnak vagy uralkodónak sem volt alávetve. Sőt, igen erős támadó külpolitikát folytatott. Időről időre megtámadta és adóztatta az európai szláv népeket, hadjáratokat vezetett délre, a bolgárok ellen, és többek között a magyar veszély miatt emelte bizánci segítséggel Sarkel erődjét a Kazár Kaganátus. De a 860-as évektől nyugati kútfőkben is rendszeresen feltűntek támadó magyar hadseregek: 881-ben például kabarokkal karöltve Bécs alatt, a század végén pedig Észak-Itáliában.

A IX. században tehát magyarokat találunk Közép-, Dél- és Nyugat-Európa hadszínterein. Az expanzív, életerős külpolitika pedig az ezt éltető állami gépezet folytonosságát és sikeres működését jelenti. Sajnos nem tudjuk, volt-e adminisztráció; hogyan nézett ki a települések szerkezete; hogyan szabályozták a szokásjogot, stb. Összegzésként viszont elmondhatjuk, hogy bizonyos „államjelenségekre” utaló közvetlen és közvetett forrásnyomok alapján Álmos erős etelközi monarchiája a szűk források dacára is az állam ismérveit mutatja. Épen ezért jó lenne, ha a történelmi köztudat Álmos nagyfejedelmet érdemei szerint, mint az első magyar államalapítót tisztelné – fogalmaz Szabados György.

Hogyan emelkedett fel Álmos? Ez az erős állam végül miért hagyta el Etelközt? Kényszerből, vagy saját elhatározásból költözött be a Kárpát-medencébe? Az erre adható lehetséges válasz a korai történelmünk kérdéseit feszegető sorozatunk következő részének témája lesz.

2. Vérrel írták első „alkotmányunkat”

Álmos nagyfejedelem a IX. század derekán szervezte meg a magyarok első államát, amikor hét fejedelmi személy vérrel pecsételte meg a szerződést: Álmos örökletes vezetésével új hazát keresnek, és átköltöznek a Kárpát-medencébe. Nem űzte senki, a „történelem fizikája” vonzotta ide őket.

 „A hét fejedelmi személy, akiket a mai napig hétmagyarnak hívnak, nem tűrte tovább a hely szűkét, tanácsot tartott, hogy szülőföldjüket elhagyva olyan területet foglaljanak el, amelyet benépesíthetnek… Választásuk Pannónia földjére esett, amelyről az a hír járta, hogy annak az Attila királynak a földje, akitől Álmos fejedelem, Árpád apja származott Akkor a hét fejedelmi személy közös és végérvényes döntésre jutott, miszerint a megkezdett utat csak úgy tudják véghezvinni, hogy ha fejedelmet és parancsolót választanak…”

„Akkor egyhangúan így szóltak Álmos fejedelemhez: >> A mai naptól fogva téged választunk meg fejedelmünkké és parancsolónkká. Ahova a sors elvezet téged, oda mi is követünk << Akkor az említett férfiúk megerősítették Álmos fejedelemnek tett esküjüket: pogány módra vérüket egy edénybe csorgatták. Bár pogányok voltak, közösen tett hűségesküjüket halálukig megtartották a következők szerint. Az eskü első pontja úgy hangzott, hogy hogy maguk és utódaik fejedelme mindenkor Álmos nemzetségéből származzék…” – idézi Anonymust sorozatunk állandó szakértője, Szabados György történész, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.

Esküjüket halálukig megtartották. Juhos-Kiss Sándor festőművész alkotása

Csak Attila örökéért jöttek?

Ez volt a vérszerződés, az etelközi államalapítási aktus, a főszereplők nevét mindenki ismeri: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm, az időpont pedig valamikor a IX. század közepe. Álmos elsőségét feltételezhetően saját rátermettségének és származásának köszönheti, nemzetsége ugyanis a hun Attila királytól származtatta magát, ami akár még történetileg is megállja a helyét.

Őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatunk korábbi részét ott hagytuk abba, hogy az etelközi állam független volt, életerős, aktív külpolitikájával pedig a térség egyik fontos szereplőjének számított. Ha azonban ilyen stabil és erős volt a fejedelemség, vajon miért döntöttek őseink mégis úgy, hogy elhagyják területüket, és még nyugatabbra költöznek? Zárójelben jegyezzük meg: Etelközt nem adták fel, újabban előkerültek olyan régészeti leletek, amelyek a magyarság X. századi jelenlétét bizonyítják a térségben – de erről későbbi cikkünkben esik majd szó.

III. Béla jegyzője a miértre nem ad ellenőrizhető választ. Nem valószínű, hogy „Attila örökét” jöttek volna „visszavenni”, még ha Álmosban élt is a leszármazás tudata, csak ezért egy egész népet átköltöztetni enyhén szólva is túlzás lett volna. Az sem bizonyítható, hogy a „hely szűke” lett volna az ok, hiszen nem ismerjük Etelköz kiterjedését. Szabados György szerint az okok egy részét Közép- és Kelet-Európa domborzati térképére pillantva érthetjük meg.

A honfoglalásról

A ma honfoglalásnak ismert aktus a valóságban a magyar állam évtizedekig elnyúló súlypontáthelyezése volt. Jóval bonyolultabb és összetettebb annál, hogy egy cikkben összefoglalhassuk. Ezért őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatunkat itt felaprózzuk, hogy megértsük: miért indult Álmos népe a Kárpát-medencébe, és hogyan foglalta el a földet, amit azóta is úgy hívunk, Magyarország. Elöljáróban: nem a besenyők kergették idáig…

Biztonságos otthon

Etelköz valahol a mai Ukrajna, Moldova és Románia földjén feküdt, a végtelen steppe határán, a Kelet-Európai Síkvidék délnyugati csücskén. A kulcsszó ez utóbbi elnevezés, a minden oldalról nyitott és támadható síkság. Álmos megválasztásával ugyanis a magyarság az állami lét olyan minőségi fokára jutott, amelynek fennmaradásához hosszabb távon már jól védhető, stabil természeti határokra volt szükség. Épp olyanra, mint amit szomszédos Kárpát-medence nyújthatott.

Mai országunk területén minden adott volt, ami Etelközben: bőséges vízforrások, növénytermesztésre és állattenyésztésre alkalmas területek, és mindez a Kárpátok védelmét élvezte. Léteztek persze birodalmak a pusztán is, erősek, évszázadokig fennállók, de ne felejtsük el, hogy a ma ismert több tucatnyi „steppei nép” közül egyedül a magyarságnak sikerült tartós, keresztény államot alkotnia, sőt egyáltalán fennmaradnia Európában. És ebben volt döntő szerepe az új haza természeti adottságainak.

A történelem fizikája

A természetföldrajzi vonzerő mellett az átköltözés másik fő indokát a „történelemben lévő fizika” magyarázza. Eszerint ha bármely területen széttagoltság uralkodik, politikai, hatalmi űr keletkezik, az mágnesként vonzza a szomszédos, hódításra képes közösségeket. Márpedig a IX. században a Kárpát-medence épp ilyen, állam nélküli korszakát élte. Iskolapéldája ez annak, hogy egy térség etnikai és állami története sokszor egymástól teljesen független – jegyzi meg Szabados György.

Az új hazában. Részlet Munkácsy MIhály Honfoglalás című festményéből

Nézzük, miről is van szó. A IX. század elején a belviszály, valamint a szomszédos frankok és bolgárok támadásai miatt a medencét tartósan, majdnem negyed évezredig birtokló avar állam széthullott. A környező hatalmak azonban még együtt sem voltak annyira erősek, hogy kitöltsék az így keletkezett űrt. A Dunántúl egy részét a Keleti Frank Birodalom ellenőrizte, Dél-Erdélyre és a Temesközre a bolgárok igyekezték kiterjeszteni fennhatóságukat: telepeket hoztak létre, ellenőrizték a sóbányákat, katonai előörsöket telepítettek, de megerősödni nem tudtak a vidéken. Délen, a Száván túl létezett még egy erőtér, Horvátország, továbbá tőle keletre Ómorávia (tévesen: Nagymorva Birodalom): e két utóbbi képlet azonban nem befolyásolta a Kárpát-medence történelmét.

Bár kívülről többen „csipegették”, a későbbi Magyar Királyság legnagyobb területe a IX. században mégis politikai senki földjének számított. De Erdély és a Felvidék magas hegységei kivételével korántsem volt lakatlan! A medencét nagy tömegben az egykori avar állam lakosainak leszármazottai – főleg steppei népelemek – töltötték ki.

Adott tehát egy földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó, katonailag erős közösség, amely Álmos megválasztásával végérvényesen az államiság útjára lépett. Jelen cikkünk címébe ezért vettük fel ezt a sarkos megfogalmazást, hiszen a vérszerződésbe foglalt vállalás évszázadok távlatából visszatekintve is sikeresnek bizonyult: erős monarchia, dinasztikus állam született Etelköz földjén. Adott másfelől a szomszédságban egy természeti kincsekkel bővelkedő, politikailag széttagolt terület, amely a hegykoszorúnak köszönhetően kiválóan védhető egységet alkot, a törzsterület avar lakossága pedig egyáltalán nem ellenséges a magyarokkal. Ebben a helyzetben az lett volna furcsa, ha Álmos Etelközben marad a népével – fogalja össze a választ a cikkünk elején feltett kérdésre Szabados György.

Miért fogadták az avarok „barátsággal” a magyarságot? Mit jelent a kettős honfoglalás elmélete? Miért nem igaz, hogy az egész honfoglalásnak nevezett folyamat a besenyők előli fejvesztett menekülés volt? Ezekről lesz szó sorozatunk következő részeiben.

3. Magyarok várták a magyarokat?

A honfoglalás alkalmából őseink tönkreverték a Kárpát-medence felé nyújtózó szomszédos hatalmakat. Megtehették, a hátországban béke honolt: nem ellenségek várták itt őket.

Az Etelközben élő magyarok valamikor a IX. század derekán választották vezérükké Álmost, esküjüket vérrel pecsételték meg. Az így megszülető Magyar Nagyfejedelemség rövidesen megkezdte súlypontjának áthelyezését a jól védhető, természeti kincsekben gazdag és éppen politikai senkiföldjének számító Kárpát-medencébe. A korszakból fennmaradt gyér forrásadatok alapján úgy tűnik, meglepően könnyű dolguk volt, ami a kettős honfoglalás elméletét veti fel – ezzel folytatjuk az FN24 őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatát.

Nincs egyenes vonalú etnogenezis

Amióta létezik magyar történetírás, nyomon követhető benne a többszöri honfoglalás elmélete, azaz hogy a Kárpát-medencében Árpád előtt is élhettek magyarok. Írott forrásaink – persze kicsit leegyszerűsítve – úgy kötik össze a két markáns, ám egymástól távol eső Kárpát-medencei magyar jelenlétet, hogy Attila, hun király halála után fia, Csaba vezetésével eleink visszatértek Szkítiába. Ott aztán sokasodtak, megerősödtek, majd Árpád vezetésével elindultak átvenni Attila örökségét – ismerteti a kezdeteket Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.

A honfoglaláskor

A ma honfoglalásnak ismert aktus a valóságban a magyar állam évtizedekig elnyúló súlypontáthelyezése volt. Jóval bonyolultabb és összetettebb annál, hogy egy cikkben összefoglalhassuk. Ezért őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatunkat itt felaprózzuk, hogy megértsük: miért indult Álmos népe a Kárpát-medencébe, és hogyan foglalta el a földet, amit azóta is úgy hívunk, Magyarország. Elöljáróban: nem a besenyők kergették idáig…

Kettős, hármas, egyes honfoglalás-szemléletek

A „kettős honfoglalás” elméletének, ha úgy teszik, legtávolabbi előképe a hun–magyar őstörténeti kettősség volt, ami az Árpád-kor óta nyomon követhető íráshagyományunkban. Krónikaíróinkat monarchikus érdeklődés jellemezte, céljuk az államtörténet, az uralkodóház és az előkelők történetének megírása volt. Feltehetően ezért nem ejtenek szót arról az Avar Birodalomról, amely a „közbülső idő” jó részében kitöltötte a Kárpát-medencét. Az Árpádok Attila-hagyományára ugyanis nem fűzték fel az avar kagánokat, ezért nem is említették őket a folytonosságot hangsúlyozó írásaikban – véli a történész.

Az avarokra Mátyás király itáliai humanista történetírója, a nyugati krónikákat is jól ismerő Bonfini figyelt fel, és munkásságának nyomán jutott történetírásunkba a hun–avar–magyar folytonosság tudata a XVIII. századig. Ekkor Pray György jezsuita tudós, a magyar kritikai történetírás atyja ezt a hármasra bővített őstörténeti elgondolást új történelemszemlélettel értelmezte át. Szakított az egyenes vonalú etnogenezissel és a magyar nép születését több irányból táplálkozó, egymás mellett párhuzamosan futó szálak összefonódásaként írta le. Eszerint rokon népek más és más helyeken lejátszódó története együtt adja a magyarság történetét.

A XVIII. század közepén azonban jött az „anonymusi fordulat”, azaz ekkor fedezték fel a Gesta Hungarorumot, III. Béla király Névtelen Jegyzőjének művét. Az érdeklődés ettől fogva az Álmos-Árpád vonalra irányult, a korábbi idők háttérbe szorultak. Majd miután a XIX. században a nyelvészek kizárólagos érvényre törekedve kapcsolódtak be az őstörténet kutatásába, a Pray által helyesen felismert előidő-szemlélet elsikkadt.

Kettős honfoglalás a mai értelemben

A mai értelemben vett kettős honfoglalás a XIX. század végének szülötte, és már korántsem a hun–magyar kettősségről szól: „Árpád nemcsak idegeneket, nemcsak rokon népeket, hanem magyarokat is talált e hazában” – idézi Szabados az elméletet először megfogalmazó Nagy Géza történészt.

A kettős honfoglalás kimunkálója László Gyula volt, és az ő munkásságának köszönhetően terjedt el a köztudatban is. Eszerint már Álmos és Árpád népének bejövetele előtt éltek magyarok a Kárpát-medencében: 670 tájékán költözött be ide az a régészeti leletek alapján griffes-indás kultúrájú népcsoport, amely valójában onogur magyarokat rejthet. Erre azonban csak nagyon csekély számú és elszórt adat utal: nyelvemlékek, írott források nincsenek, a régészeti leletek alapján pedig nem mindig lehet megállapítani, hogy egy-egy tárgy alapján felismerhető kultúra milyen identitással rendelkezett. A közvetlen bizonyítás igencsak gyenge lábakon áll, ami azonban nem a nemlét bizonyítéka, hanem a bizonyíték nemléte.

Az avarok pusztáin békésen kóboroltak, míg másfelé…

Szabados György szerint valószínű a feltételezés, hogy a honfoglalást megelőzően a ma magyarnak nevezett nyelvet beszélő közösség élhetett a Kárpát-medencében az Avar Birodalom részeként. És hogyan kerültek ide? Sorozatunk korábbi részében már beszéltünk a magyarság három részre szakadásáról. Semmi nem cáfolja azt a lehetőséget, hogy lehetett akár egy negyedik, más néven lappangó „magyar” etnikai egység is, amely történetesen eljutott a Kárpát-medencébe még Árpád előtt. Évszázadokig megőrizhették nyelvüket, miként a XIII. században Julianus és Ottó által megtalált baskír és szavárd magyarok is megértették a közös nyelvet. Források hiányában azonban fenti gondolatmenet nem több, mint életszerű feltételezés – figyelmeztet a történész.

Ha emlékszünk még a több szálon futó etnogenezis tételére, akkor fentiek szempontjából fontos, hogy az érkező magyarság igencsak jó kapcsolatot ápolt az itt talált népességgel. Ma már történelmi tény, hogy ezek steppei népelemek voltak, az egykori Avar Birodalom lakosainak leszármazottai, akik kitöltötték a Kárpát-medence törzsterületét. Az avar–magyar kapcsolatokról is igencsak szűkös információkkal rendelkezünk, leginkább másodlagos források és „ráutaló magatartás” alapján tudunk következtetni.

A magyarok „Először is a pannónok és az avarok pusztáin kóboroltak, vadászattal és halászattal szerezvén meg mindennapi táplálékukat; ezután ismétlődő ellenséges támadásokkal törtek a karantánok, morvák és a bolgárok határterületeire; kevés embert karddal, több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el, amelyeket oly gyakorisággal lőnek ki szaru-íjaikból, hogy lövéseiket bajosan lehet elhárítani.” – írja Regino prümi apát.

Tehát a magyarok békésen jönnek-mennek az avarok területén, miközben kőkemény támadásokat intéznek a szomszédos területek ellen. Az „avarok pusztái” kifejezés ugyanis itt nem az egykor avarok által birtokolt, de már lakatlan területet jelenti, hanem a síkvidéken honos avar közösségekre utal. A IX–X. (!) századi avar továbbélést ezen kívül más feljegyzések, valamint régészeti leletek is bizonyítják.

Barátságos fogadtatás

Tudni való: a Magyar Nagyfejedelemség szállásváltása folyamatos, kifelé irányuló támadások közt történt valamikor a IX. század utolsó negyedében. Magyar hadak 881-ben Bécs alatt harcoltak, 899-900 telét pedig egy nagyobb katonai kontingens Észak-Itáliában töltötte. Ez pedig azt jelenti, hogy őseink tökéletes biztonságban érezték magukat a Kárpát-medencében: nemcsak az állítólagos besenyő támadás ellen nem kellett védekezniük, de a hátország katonai biztosítására sem volt szükségük.

A magyar és az avarnak nevezett társadalom békésen, harmonikusan olvadt össze, vagyis a IX. század végére az avarok – nyelvüktől, nyelveiktől függetlenül – a magyar etnogenezis részévé váltak. A „sok lúd disznót győz” elve alapján valószínűsíthető, hogy éltek közöttük magyarok Árpád előtt is, ám nem tudjuk, hányan voltak a helyben lakók és milyen létszámban érkeztek ide magyarok. Mint ahogy azt sem, ki milyen nyelven beszélt. Annyi bizonyos, hogy az első, reprezentatív magyar nyelvemlék, a tihanyi apátság alapítólevelének születésekor, 1055-ben már megtörtént az összeolvadás. A kettős honfoglalás elmélete tehát gyakorlatilag megerősíti a több szálon futó etnogenezist – vonja le a végső tanulságot Szabados György.

Sorozatunk következő részében még maradunk a honfoglalásnál, a fókuszban Árpád népét a Kárpátok mögé pofozó, állítólagos besenyő támadás áll majd.

4. Etelközi menekültből Európa félelme?

Egyes híradások arról számolnak be, hogy a magyarokat a besenyőktől elszenvedett katonai csapás kényszerítette a Kárpát-medencébe. Csakhogy a honfoglalást előidéző katasztrofális vereség után őseink nem a sebeiket nyalogatták, hanem inkább végigverték fél Nyugat-Európát. Ez hogy lehet? Talán úgy, hogy nem volt vereség, de még besenyő támadás sem.

Az etelközi Magyar Nagyfejedelemség a IX. század második felében olyan szintre fejlődött, hogy megindította súlypontjának áthelyezését a jól védhető, természeti kincsekben bővelkedő Kárpát-medencébe. Az itt élő avar – és elképzelhető, hogy részben magyar – lakosság nem fogadta ellenségesen Árpád népét, biztosítva ezzel a békés hátországot a szomszédos hatalmak elleni, a magyar igényeket tudatosítani hivatott „bemutatkozó” hadjáratokhoz.

E két mozzanatot boncolgattuk sorozatunk előző két részében. Ám ami a honfoglalásnak nevezett szűk témát illeti, adósok vagyunk még egy kérdés megválaszolásával: valóban egy elsöprő erejű besenyő támadás űzte, taszította a magyar népet Etelközből a Kárpátok közé?

Az „etelközi vész”

A bevett válasz erre ma határozott igen, amit három adat felemlítésével szokás alátámasztani. Az egyik Regino trieri apát krónikája a X. század elejéről, a másik Bíborbanszületett Konstantin államkormányzati műve a X. század közepéről, a harmadik pedig a XI. századi elemeket is tartalmazó magyar krónikás hagyomány – mondja az FN24-nek Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.

A magyarokat „… saját szállásaikból kiűzték a szomszédos népek, akiket besenyőknek hívnak, mivel számban és vitézségben felülmúlták őket… Elmenekülvén tehát ezek erőszakossága elől, búcsút mondtak hazájuknak, s elindultak, hogy olyan vidéket és helyet keressenek, ahol lakhatnak és megtelepedhetnek” – írja Regino. Konstantin is hasonlóan fogalmaz: „És amikor a türkök (magyarok) hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették, és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét. Miután pedig a türkök visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva találták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak.”

Besenyők. Számban és vitézségben is felülmúlták a magyarokat?

A Képes Krónika szerint „(a magyarok) átvonultak a besenyők, a fehér kunok országán, Szuzdalon és a Kijev nevű városon, majd átkeltek a Havasokon egy tartományba, ahol megszámlálhatatlan sast láttak, és ott a sasok miatt nem maradhattak, mert azok a fákról legyek módjára szálltak alá, és elfogyasztva megsemmisítették nyájaikat és lovaikat. Azt akarta ugyanis Isten, hogy gyorsabban érkezzenek meg Magyarországra. Ezután a hegyekből három hónap alatt leereszkedtek, és Magyarország szélére értek, tudniillik Erdélybe…” Többen úgy vélik, a régi magyar nyelvben a bese sast jelentett, így a magyar hagyomány ebben a stilizált formában őrizte meg a besenyő támadás tényét.

A két külföldi történetíró munkájából tehát egy messzi keletről kiinduló népvándorlási hullám rajzolódik ki. Egy katonai csapás keletre mozdította az úzokat, akik ugyancsak kelet felé mozdulva elfoglalták a besenyők szállásterületeit, ezek pedig a magyarokat üldözték nyugat felé. A magyar forrás pedig – látszólag – ezt megerősíti. No, de akkor miért írunk minderről cikket? Azért, mert a rendelkezésre álló igen kevés információ ellenére is úgy tűnik, fenti elmélet nem állja ki sem a történeti forráskritika, sem a józan ész próbáját. Menjünk sorban.

Népvándorlási hullámok az íróasztal mellől

Az idézetteken kívül sem más külhoni, sem hazai forrás nem említ grandiózus vereséget, menekülést, de még besenyő támadást sem. Sőt, Anonymus egyenesen dicsőséges bevonulásról, a Kárpát-medence meghódításáról írt. A modern régészet ráadásul kimutatta, hogy teljes családok érkeztek az új hazába, férfiak és nők nagyjából azonos arányban. A „honfoglalók” tehát nem családjukat vesztett özvegy férfiak voltak, akik esetleg itt talált asszonyokkal kötöttek új házasságot, ami megcáfolja a Konstantin által leírt vérengzést.

Az úzoktól induló és a Kárpát-medencében lecsapódó népvándorlás a bizánci császárnál nem több, mint egy mechanikus modell, Hérodotosztól átvett toposz. Az ókori görög historiográfus ugyanis egy, a ión természetfilozófusoktól kölcsönzött modellt alkalmazott a „barbár” népek szállásváltásainak magyarázatára. A vándorló népeket sorba rendezett biliárdgolyókként értelmezi: ha meglökjük őket, mindegyik eggyel „arrébb taszítja” a szomszédját – magyarázza Szabados György. Meglehetősen életszerűtlen, hogy egy négyelemű láncreakcióban a keleti fél még megvertségében is „számban és vitézségben mindig felülmúlja” nyugati szomszédját.

A valóság feltehetően az, hogy Konstantin születése előtt Etelközben még magyarok éltek, az írói jelen idején pedig itt már a besenyőket, a magyarokat pedig a Kárpátok közt találta. Magyarázatként csakis a harc merülhetett fel benne, érthető módon nyúlt Hérodotosz „bevett” modelljéhez. No, de mi a helyzet Reginóval, aki hasonló történetet ad elő? A trieri apátnál a besenyők neve görögös írásmódban jelenik meg, ami azt feltételezi, hogy görög forrásokból dolgozott, ugyanabból, amiből Konstantin. Hozzá azonban csak a fenti népvándorlási lánc utolsó szeme jutott el – véli a történész.

Ha pedig a Képes Krónikát vesszük vizsgálat alá, ott is könnyen találunk fogást. Egyrészt a bese ismert jelentése „ragadozó madár”, szűkebben kánya, de semmiképpen sem sas. A forrás latin szövege pedig meg sem próbálja éreztetni a magyar szót, hanem „megszámlálhatatlan sasokat” („aquilas innumerabiles”) említ. Másrészt az idézett szövegben azt találjuk, hogy a magyarok kétszer keltek át a Kárpátokon, míg Erdélybe eljutottak – ez földrajzilag lehetetlen. A krónikás itt nem történelmi tényekről írt, hanem mintegy kötelező elemként isteni közbelépéssel „költöztette be” a magyarságot új hazájába, ahol a nép kereszténnyé lehetett.

Sorozatunkban lépten-nyomon hangsúlyozzuk a korszakra jellemző égető forráshiányt, ami miatt a történész a meglévő adatok szűrésén és újraértelmezésén túl komolyan támaszkodik a logikára. Nézzük most, a fellelhető tényeket a józan ész tükrében. Árpád és Taksony uralkodása alatt a fejedelmi nemzetség szállásterülete a Felső-Tisza vidékén lehetett, majd az uralkodói központot Székesfehérvárra helyezték át. Elképzelhető, hogy a tönkrevert, kirabolt, megfélemlített nép vezetői az észak-keleti határhoz közel, a „számban és vitézségben” is kiválóbb besenyő ellenség szomszédságában telepedjen le? Sokkal kevésbé valószínű mint az, hogy nem űzte, nem verte meg őket senki, nem volt besenyő támadás.

Így harcol a „béna”?

Más szempontból: ha elfogadjuk, hogy 895-ben katasztrofális vereség után egy számbelileg megfogyatkozott, javaitól megfosztott nép érkezett a Kárpát-medencébe, akkor hogyan magyarázzuk, hogy ez a társaság a következő években tönkreverte fél Európát? A 895-ös bolgár-magyar háború ugyanis még egy erős döntetlennel végződött. De ezzel egy időben a magyarok felszámolták Ómoráviát, és egy 898-as előkészítő hadjárat után 899–900 között Észak-Itáliában hadakozott egy különítmény, amely 899 szeptemberében a Brenta folyó mellett szétverte Berengár itáliai király háromszoros túlerőben lévő seregét.

902-ben az északi Moráviát győzték le eleink, 903-ben pedig Kusál vezér meggyilkolásáért vezettek bosszúhadjáratot Bajorországba. A következő két évben Észak-Itália hadszínterein, immár Berengár szövetségében találunk magyar haderőt, 906-ban pedig Szászországban két magyar sereg hadakozott. A 907-es pozsonyi csatában – ennek később külön cikket szentelünk – a korszak egyik legnagyobb ütközetében verték meg a Keleti Frank Királyságot, véglegesen helyet biztosítva ezzel Magyarország számára Európa közepén.

Végigpofozták fél Nyugat-Európát. Juhos-Kiss Sándor festőművész alkotása

Nem akarjuk túlmagyarázni: elég furcsa, hogy egy félig kipusztított, menekülő társaság jelentős haderőket köt le – akár hosszú időre is – távoli hadszíntereken ahelyett, hogy a megmaradt javait védené otthon. Az pedig már egyenesen érthetetlen, hogy nem a sebeit nyalogatja, nem megerősödni igyekszik, hanem szó szerint végigpofozza a kontinens legerősebb hatalmait – mindezt a szállásváltás előtt, alatt és után.

Tudatos, stratégiai döntés volt

Szabados György szerint kizárható, hogy a ma honfoglalásnak ismert mozzanatot besenyők vagy bármely más nép támadása indította volna el. Korábbi cikkeinkben részleteztük már az indokokat, de nem lehet eleget hangsúlyozni: a „honfoglalás” az első magyar állam tudatos, külső kényszertől mentes, akár évtizedekig elhúzódó áthelyezése volt a Kárpát-medencébe. Mint a történelmi folyamatoknál általában, itt sem lehet pontos kezdő és befejező dátumot megadni. Nem mondhatjuk azt, hogy ezen és ezen a napon 16 óra 30 perckor Álmos kiadta a parancsot: csomagolni, indulunk, majd másnap 14:10-kor megérkeztek és azóta boldogan élnek az új hazában – sarkít a történész.

Annyit tudunk, hogy például 881-ben jelentős magyar katonai egység harcolt Bécs alatt, de hogy hova tértek haza, Etelközbe, vagy csak a „szomszédba”, azt már nem ismerjük. Az is biztos, hogy Etelközből – valahol a mai Ukrajna, Románia, Moldova helyén elterülő vidék – újabban egyre több, a magyarság X. századi jelenlétét bizonyító lelet bukkan fel.

Sorozatunk folytatásában a Kárpát-medencei berendezkedésről lesz szó, de megemlítjük Szvatopluk legendás „Nagymorva Birodalmát” is, hosszabb távon pedig a X. század magyar történelmét igyekszünk friss információk, új szempontok alapján bemutatni.

5. Álmosnak köszönhetjük Magyarországot

Álmos nagyfejedelem szervezte meg az első magyar államot, az ő vezetésével vonult be népünk a Kárpát-medencébe. Ehhez képest az utókor nagyon mostohán bánik emlékezetével. Ennek oka az, hogy igazából nagyon keveset írnak róla régi kútfőink.

De miért épp Álmosra esett a választás? Az idő igazolta históriásaink magyarázatát, miszerint uralkodói rátermettsége okán, de kortársai szemében erős indok lehetett a nemzetségében erősen élő Attila-hagyomány is. A fejedelemválasztással pedig megszületett a már említett monarchikus magyar állam, amely történelmünk máig egyik legnagyobb jelentőségű döntését hozta meg.

A IX. század végén a Magyar Nagyfejedelemség, az első magyar állam megkezdte súlypontjának áthelyezését a Kárpát-medencébe. Tette mindezt saját, jól felfogott érdekéből, külső kényszer nélkül. Az Etelközzel szomszédos Kárpát-medence hegyeinek védelmében ugyanis egyrészt nagyobb esély mutatkozott a fennmaradásra, mint a síkságon. Másrészt Álmos tisztában volt azzal, hogy a terület jórészt avar törzslakossága egyáltalán nem viseltetik ellenségesen a magyarokkal szemben.

A köztudattal ellentétben nem volt besenyő támadás, Álmos népe nem menekült a hegyek védelmébe, hanem hosszú, éveken keresztül elhúzódó folyamatot kezdett meg – hangsúlyozza Szabados.

Lemondott vagy megöletett?

Az sincs a köztudatban, pedig a források ritka egyöntetűséggel vallják, hogy a magyarokat Álmos, és nem Árpád vezette be a Kárpát-medencébe. Anonymus szerint Vereckén keresztül, a krónikák elbeszélése alapján Erdélyen át. Álmos volt az első magyar uralkodó az új hazában is. Itt érte őt a vég, de már nem újdonság, hogy erre is két variáció ismert. Anonymus változata szerint miután behódoltatták a vidéket, a magyarok három napig mulattak Ung várában. Itt Álmos fiát, Árpádot tette meg utódjául, majd egész egyszerűen eltűnt. A névtelen jegyző a továbbiakban nem szerepelteti.

Krónikáink sötétebb képet festenek. Mind mondják, Erdélyben a magyarok hét kapitányt választottak maguknak, majd a mind közül legvitézebb Árpádot urukká választották. Álmos pedig megöltetett, nem léphetett ugyanis Pannónia földjére. Az erőszakos halál tényén túl az okról nem esik szó, így marad a találgatás. Biblikus ihletésű szöveghely? A Szentírásban ugyanis Mózes még láthatta az Ígéret Földjét, ám oda nem tehette be a lábát… Rituális gyilkosság kazár módra? Ez sem biztos, hiszen nem volt etelközi vereség, ami miatt így kellett volna bűnhődnie az égiek kegyét vesztett uralkodónak. Egyáltalán: miért kell kazár hatást, kazár szokást feltételezni ott, ahol más államszervezési vonatkozásban is alapvető eltérések vannak a kazár és a magyar példa között?

Nem tudjuk, mi az igazság, mint ahogy azt sem, az oldalági öröklés korában mit szóltak a fiú hatalomátvételéhez a fejedelem rokonai. Vagy Árpád testvérei, már ha voltak. A magyar hagyomány mindenesetre egységes abban, hogy Árpád a hatalmat már a Kárpát-medencében vette át, a „honfoglaló” fejedelem pedig Álmos volt.

Miért nem Álmos-ház az Árpád-ház?

Ha így tekintünk Álmos fejedelemre, érthetetlen, hogy a közgondolkodás miért „párducos” Árpádot tekintette a magyarság ősapjának? Miért szorította ki atyját a dicső nemzeti múlt nagyjai közül? Miért nem Álmos-házinak neveztük el az Európa közepén négy évszázadig uralkodó dinasztiát?

A mai közfelfogást Anonymus gestája alapozta meg, amely csak 1746-ban jelent meg először. Az első magyar dinasztiát jelölő praktikus történelmi szakkifejezés, az „Árpád-ház” 1779-től terjedt el. A szemléletformáló hatást Vörösmarty Mihály romantikus eposza, a Zalán futása fejtette ki, amit a költő 1823-ban kezdett el írni. Ezen adatok mögött az alábbi gondolat húzódhat meg: a megszakítatlan magyar megtelepedést vezérlő két fejedelem közül hiába fűződött Álmoshoz a mitikus születés regéje, hiába hallgatta el Anonymus az apafejedelem krónikákból ismert gyászos végét, nemzeti történelmünk új kezdőalakja a sikeres Árpád lett, a diadalmas országfoglalás betetőzője, a szeri gyűlés uralkodója.

Összegzésként viszont elmondhatjuk, hogy bár nem ismerjük Álmos cselekedeteit, de azok hatásait már annál inkább. A tények alapján pedig kijelenthetjük, hogy első fejedelmünk sokkal több volt, mint „honfoglaló Árpád” apja, puszta történelmi előzménye, egy „bevezető mondat” a történelemkönyvek elején. Ezt nem belátni a társadalom részéről hálátlanság, míg a tudomány szempontjából hiba.

6. Múlt időbe tettük a „nagymorvákat”,

A Szvatopluk vezette, a Dunántúlt is magába foglaló Nagymorva Birodalom csak a soviniszta pánszláv álmokban létezik. Feltehetően volt azonban két „morvának” nevezett terület: az egyiket Árpád magyarjai letörölték a térképről, a másikat „csak” csúnyán elverték. És birtokba vették a Kárpát-medencét.

A ma honfoglalásként ismert aktus hosszú, évtizedekig elnyúló folyamat volt, amelyet képtelenség időben egy kezdő- és egy végpont közé szorítani. Nem tudjuk például, hogy a 881-ben Bécs alatt küzdő magyar seregek hova tértek haza? A mai Ukrajna, Moldova és Románia területén fekvő Etelközbe vagy a Kárpát-medencébe? A Folyóközben újabban feltárt X. századi régészeti emlékek ugyanakkor a magyar népesség tartós továbbéléséről tanúskodnak.

Immár látszik, hogy nem volt besenyő támadás, ami a magyarokat fejvesztett menekülésre késztette volna, a magyar állam súlypontjának áthelyezése a Kárpát-medencébe tudatos, jól előkészített politikai döntés volt. Sorozatunk korábbi részeiben mindezeket részletesen kifejtettük, lépjünk most tovább: bármilyen ütemben érkeztek is a magyarok hazánk mai területére, a földet birtokba kellett venniük.

Sorsdöntő elhatározás

„Ezért akkor a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak hívnak, a helyszűkét tovább nem tűrhetvén, tanácsot tartott, és késedelem nélkül fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja, s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet”. Anonymus, Gesta Hungarorum

Haddal, fegyverrel?

A Kárpát-medence legnagyobb, központi területén hatalmi űr tátongott a IX. század utolsó negyedében, ám korántsem volt lakatlan. A keleti frankok által megdöntött egykori Avar Birodalom helyben maradó lakossága élt itt, steppei népelemek – akár magyarok is – és kis részben szlávok, akik minden jel szerint nem fogadták ellenségesen Álmos és Árpád népét.

A ma Felvidéknek nevezett terület, mint ahogy Erdély nagy része is gyéren lakott terület volt, mindenféle hatalmi alakulat nélkül a keresztény Európa „perifériáján.” Délről és nyugatról azonban a szomszédos hatalmi központok igyekeztek minél messzebbre kiterjeszteni fennhatóságukat. Dél-Erdélyben a bolgár állam felügyelte a sóbányászatot, katonai és népi telepeket létesített, de nem volt elég ereje, hogy tartósan megvesse a lábát. A mai Szerbia-Horvátország területén állhatott Ómorávia, a Dunántúl nyugati sávját pedig a Keleti Frank Birodalom tartotta ellenőrzése alatt.

Velük a magyarok karddal és nyíllal közölték érkezésük célját. „(a magyarok) Először is a pannónok és az avarok pusztáin kóboroltak, vadászattal és halászattal szerezvén meg mindennapi táplálékukat; ezután ismétlődő ellenséges támadásokkal törtek a karantánok, morvák és a bolgárok határterületeire; kevés embert karddal, több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el, amelyeket oly gyakorisággal lőnek ki szaru-íjaikból, hogy lövéseiket bajosan lehet elhárítani” – ad helyzetjelentést Regino prümi apát a IX. század végéről.

A fehér ló mondája a morvák elleni cselről szól

Szavaiból két fontos tanulság adódik. Egyrészt a magyarok másként viselkedtek a Kárpát-medence törzsterületének lakóival, mint az azt körülvevő politikai képződményekkel. Másrészt a felsorolás logikus rendet ad: nyugatról tart keletre, de mindvégig a Kárpát-medencétől délre (délnyugatra, délkeletre) lakosok népneveit említi.

Hol volt Szvatopluk országa?

Kezdjük a legérdekesebbel, a morvákkal. A tévhitek ebben a kérdésben messze túllépik a tudomány határait: a Nagymorva Birodalom úgy, ahogy ma a legtöbben ismerni vélik, nem létezett. Az egész a XIX. században szárba szökő, pánszláv nacionalista álomkép – fogalmaz az FN24-nek Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője. A korszakra jellemző forráshiány pedig kedvező környezetet kínál a találgatásokra, „dicső nemzeti múlt” fabrikálására.

Az igazság néhány csírája persze itt is megtalálható, a továbbiakban ezeket igyekszünk kihámozni a rárakódott elméletekből. Biztosan ismerünk egy Moráviát, ami a Cseh-Morva-medencében fekszik. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár X. században írt állambölcseleti műve ugyanakkor „megzavarja” a képet.

A magyarokkal délről határos „Megale Moravia (Nagy Morávia), azaz Szvatopluk országa, melyet ezek a türkök (magyarok) végigpusztítottak és elfoglaltak … Ezen a helyen vannak bizonyos régi emlékek: az első, ahol Turkia kezdődik, Trajanusz császár hídja, azután még három napi útra ettől a hídtól Belgrád… és ismét a folyó visszakanyarodásánál van az úgynevezett Szirmium … és azokon túl a kereszteletlen Nagy Moravia, melyet a türkök megsemmisítettek, s amelyen előbb Szvjatopluk uralkodott.”

A császár történetileg kissé ingatag, ám saját jelenének aktuálpolitikájában megbízható leírása alapján tehát Szvatopluk „Nagy Moráviáját” valahol a Száva és az Al-Duna folyásánál kell keresnünk. Tegyünk itt egy gyors kitérőt, tekintve, hogy a Nagy Morávia megnevezés a pánszláv nacionalizmus szemében önmagában bizonyítja, hogy Szvatopluk birodalma a Cseh-Morva-medencétől az Al-Dunáig terjedt. Hiszen nagy… Csakhogy Szabados szerint a Konstantin által használt Megale Moravia nem nagyot, hanem régit jelent.

Épp úgy, mint Magna Hungariát Régi Magyarországként és nem Nagy Magyarországként értelmezzük. Ráadásul, ha egy képződményt jelzővel látunk el, az józan paraszti ésszel is azt feltételezi, hogy adott képződményből létezik egy másik is, ezért kell attól jelzővel megkülönböztetni. Esetünkben tehát a déli Régi Morávia vagy Ómorávia és az északi Morávia két külön egységet képez, a bíborban született szövegéből nem lehet egy birodalmat gerjeszteni – emeli ki a történész.

Így viszont mi is tartozunk egy magyarázattal, mégpedig ha a két képződmény földrajzilag nem érintkezett, hogy kerül mindkettő élére egyetlen uralkodó Szvatopluk személyében? Úgy, hogy mint arról Regino krónikája beszámol, a frank király hűbérbe adta neki a csehek dukátusát. Vagyis: Szvatopluk 871 és 894 között uralkodott Ómoráviában, aztán Arnulf keleti frank uralkodótól hűbérként megkapta az északi Morávia irányítását is (amit aztán lázadással „hálált meg”) – egyenesíti ki az egyre bonyolultabb tézist Szabados György.

Árpád fejedelem Ópusztaszeren

Letöröltük a térképről

Sem tárgyi, sem szöveges emlékek nem utalnak arra, hogy a két Morávia a Dunántúlon összekapcsolódott volna, de még arra sem, hogy átjárás lett volna a két terület között. Sőt, az sem egyértelmű, mit értünk azon, hogy morva. Bőven lehetne, de itt és most nem érdemes tovább sorolni a Nagymorva Birodalom létezése ellen szóló tényeket. Nézzük inkább, milyen volt a magyarok kapcsolata az őket körülvevő politikai képződményekkel?

Ami a déli szomszédokat illeti, nehéz lényegretörőbben fogalmazni, mint hogy egyikük sem volt ellenfél. Árpádék megjelenése után Szvatopluk legkisebb gondja lehetett, hogy két országát hogyan tudná földrajzilag összekötni: 894-ben meghalt, örökségén egymásnak eső fiait könnyűszerrel győzték le a magyarok. A lényeg, hogy – Szabados György szavaival élve – rövid úton „múlt időbe” tették Szvatopluk államát, az északi morvákra pedig 902-ben olyan súlyos vereséget mértek, hogy többé nem lehetett beleszólásuk a Kárpát-medence „ügyeibe”. Igaz, korábban sem volt.

A bolgár államot ugyan mindenképp komolyabb ellenfélnek kell tekintenünk, ám hogy hogyan és mikor sikerült őket kiszorítani Dél-Erdélyből, nem tudjuk. Mivel a bolgár fennhatóság nem jelentett komoly és népes jelenlétet, ezért ez sem lehetett valami nehéz feladat a magyarok számára.

Az biztos, hogy a magyar vezető elit megtervezett úton haladt célja, a Kárpát-medence teljes birtokbavétele felé. Felismerték és tétovázás nélkül ki is használták az adódó lehetőségeket. Hátra volt ugyanakkor a legerősebb ellenfél, az európai nagyhatalomnak számító Keleti Frank Királyság. Velük szemben Árpád (vagy utóda) ügyes taktikát alkalmazott: a korszak egyik legjelentősebb ütközetében sorsdöntő győzelmet aratott. Erről lesz szó sorozatunk következő részében.

7. Maugerisz leszármazottja lehetett Álmos nagyfejedelem

Álmos napján mi mást tehetnénk, mint összegyűjtjük azt a kevés biztosat és sok feltételezést, amit az első magyar állam megalapítójáról ismerünk.

A magyarság korai történetével kapcsolatban olyan kínzó forráshiánnyal küzdünk, ami a legtöbb kérdés megválaszolását szinte lehetetlenné teszi. A Volga mentén folyó kutatások reményt keltőek, de ma még nem tudjuk, honnan indultunk, kik voltunk, egyáltalán mikor jelent meg a magyar etnikai tudat.

Bár már rég nem gáncs nélküli, de a finnugor eredet a legelfogadottabb, a Jézus leszármazottai vagy földön kívüli gyökerekkel dolgozó vad elméletek pedig mindig is lesznek. Érdekes a hun-magyar rokonság is, amelyet már első krónikásaink is tényként közöltek, de egész a legutóbbi századokig teljes körben elfogadott volt.

A magyar szó jelentése

Ide (is) tartozik a magyar népnév, ami vitán felül népünk önmagára használt elnevezése. A leggyakoribb magyarázat szerint a szó finnugor magy (ember) és a hasonló jelentésű ar összeolvadásából származik, de utóbbi rejtheti az er népnevet is. Mások a “mansi ember” szóösszetételből eredeztetik. A latin Hungarust pedig bármennyire is szeretnék sokan hunnak értelmezni, a legelfogadottabb történészi álláspont szerint az onogur népnév módosult alakja.

De elgondolkodtató a hun eredet is, amiről korábban Szabados György történésszel beszélgettünk, az elmélet levezetését itt olvashatja. Történeti források támasztják alá, hogy a Fekete-tenger környékén élő kutrigur hunok felett 528-ban egy Muagerisz nevű uralkodó vette át a főhatalmat. Többen gondolják úgy, e személynév válhatott a IX-X. századra népnévvé. Akárcsak az Oszmán birodalom a dinasztialapító I. Oszmán után.

Innentől hatalmas fehér folt virít az erős “Attila-tudattal” rendelkező Álmos színre lépéséig. Nem tudni azt sem, hogy a későbbi nagyfejedelem saját, Muagerisz után magyarnak nevezett nemzetségével, hadseregével kívülről hódította meg, vagy kíséretével belülről szervezte meg a Bizáncban erős szabirokként ismert konglomerátumot, a későbbi “magyarokat”. Továbbra is hangsúlyozzuk, Álmos létező történelmi személyén kívül minden más feltételezés. De erre is van analógia: a dunai bolgárok az általuk meghódított szláv lakossággal szerveztek államot. A bolgár-török nyelv idővel kikopott, a nép elnevezése viszont maradt bolgár.

Álmos az első magyar nagyfejedelem

Mindez persze egyáltalán nem jelenti a hun-magyar rokonságot, még azt sem tudjuk, Álmos egyáltalán ugyanazt a nyelvet beszélte-e, mint az erős szabiroknak nevezett népe. Eredetünkkel kapcsolatban egyetlen egyben lehetünk biztosak: magyarok vagyunk. Egy olyan közösség, ami így, ezzel a névvel már a IX. században megjelent az írott forrásokban, és egyetlen sztyeppei népként megőrizte függetlenségét, sikerrel betagozódott a keresztény Európába.

Rátérve tehát Álmosra, annak ellenére, hogy a mai Magyarország egyik alapítóját tisztelhetjük benne, igen kevés konkrétum maradt fenn róla. Anonymus szerint 819-ben született, nagyra hivatottságáról pedig a Turul-monda árulkodik. Talány, a Névtelen honnan vette az évszámot, de nagyságrendileg helyes lehet.

Mai tudásunk szerint ő volt az, akinek nagyfejedelemmé válásával megszületett a monarchikus magyar állam, és az ő vezetésével született meg történelmünk máig egyik legnagyobb jelentőségű döntése: a Magyar Nagyfejedelemség megkezdte súlypontjának áthelyezését a Kárpát-medencébe.

Álmos megválasztásáról Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár hagyott ránk egy több sebből vérző közlést, amivel itt foglalkoztunk bővebben. Anonymus változata hazai hagyományokra épít, ez a jól ismert vérszerződés:

A hét fejedelmi személy, akiket a mai napig hétmagyarnak hívnak, nem tűrte tovább a hely szűkét, tanácsot tartott, hogy szülőföldjüket elhagyva olyan területet foglaljanak el, amelyet benépesíthetnek… Akkor egyhangúan így szóltak Álmos fejedelemhez: >> A mai naptól fogva téged választunk meg fejedelmünkké és parancsolónkká. Ahova a sors elvezet téged, oda mi is követünk << Akkor az említett férfiúk megerősítették Álmos fejedelemnek tett esküjüket: pogány módra vérüket egy edénybe csorgatták. Bár pogányok voltak, közösen tett hűségesküjüket halálukig megtartották…

Miért épp ő? Rátermettsége utólag nem szorul magyarázatra, nyilvánvalóan kortársai is tehetségesnek tartották, de szemükben erős szempont lehetett Álmos és családjának Attila-hagyománya is.

Álmos a Képes Krónikában (Wikipedia)

Ő volt a “honfoglaló” fejedelem

Legnagyobb tette a magyar állam átköltöztetése volt a Kárpát-medencébe – nem menekülésképp, külső kényszerből, hanem saját, jól felfogott érdekből. A hegyek által közrefogott terület vízben, legelőben, termőföldben gazdag, kiváló környezeti adottságokkal bír, természetes védelmében pedig sokkal nagyobb esély nyílt a hosszú távú fennmaradásra, mint a síkságon. Álmos nyilvánvalóan tisztában volt azzal is, hogy a terület jórészt avar törzslakossága egyáltalán nem viseltetik ellenségesen a magyarokkal szemben.

Ami a köztudatban máig elterjedt besenyő támadást illeti, ha volt is fenyegetés, megsemmisítő vereségről, menekülésszerű “honfoglalásról” szó sem volt – itt elmagyarázzuk, miért.

Ugyancsak elterjedt nézet, miszerint Álmos műve betetőzése előtt szakrális gyilkosság áldozata lett, mert “nem léphetett Pannónia földjére”. Nem tudjuk, hogy miért ne léphetett volna, és nincs okunk azt hinni, hogy ne tette volna meg. Sőt, a források ritka egyöntetűséggel vallják, hogy a magyarokat Álmos, és nem Árpád vezette be a Kárpát-medencébe – Vereckén vagy Erdélyen át.

Álmos volt az első magyar uralkodó az új hazában is, itt érte őt a vég. Hogyan, miként, és mikor, azt nem tudjuk. Mindenesetre a magyar hagyomány egységes abban, hogy Árpád már a Kárpát-medencében vette át a hatalmat, a „honfoglaló” fejedelem pedig Álmos volt.