Ábra: A 2009. március 25-június 2. közötti, Magyar Nemzeti Múzeumban bemutatott Szkíta aranykincsek időszaki kiállítás katalógusából, kiegészítve a szkíta szarvasok lelőhelyeivel (kiegészítés - B. I.) 

„Itt vólt egykor Scytha eleink tanyája, mint Bonfiniusnak meg írta pennája.”

 

Ábra: Ptolemaiosz világtérképének részlete. In Antik lexikon. Főszerkesztő: Szepes Erika. Budapest 1993. 559.

Bevezetés

Szülővárosom, Hódmezővásárhely első krónikása, a 18. századi református lelkész, költő, Szőnyi Benjámin (1717–1794) idézett passzusában jól látható, hogy még ezt a dél-alföldi várost is – Bonfinire hivatkozva – az egykori szkíta területhez kötötte, amidőn a város helyét meghatározta munkájában.1 Hogyan is lehetséges ez? Vajon tévedett az énekszerző vagy még a 18. században is meglévő, évszázadokon átívelő tradícióhoz csatlakozott? Mert például Tomka Szászky János 1751-ben, újdonságként a korabeli történelmi térképek között, Szkítiának egy külön térképet szentelt.2 Ezen Szkítia szerepel úgy, mint Európai Szkítia, az Imauson inneni Szkítia, de megtaláljuk az Európai Sarmatiát és az ázsiai párját is. A földrajzi munkákban Szkítia igen kiterjedt és változó határokkal körülhatárolt területet jelentett, amelynek vizsgálata széleskörű kérdéskörhöz vezet. Jelen tanulmányomban itt Szkítiával, mint fokozatosan kialakuló földrajzi fogalommal foglalkozom.

Antonio Bonfi ni (1427–1503) Rerum Ungaricarum decades (A magyar történelem tizedei) terjedelmes, magas színvonalú, történeti munkája elején, az I. decas 1. könyvének első mondatában mintha választ is adott volna a kérdésünkre. „A Riphaeus-hegyekből eredő Don-folyó (Tanais) Szkítia egészét két részre osztja; egyik az európai, másik az ázsiai” (Kulcsár Péter fordítása).3 A határait is meghatározza: nyugat felől Germania, a Visztula-folyó; délről a Duna, a Pontus, Ibéria, Albánia, Perzsia; keletről pedig az Aras-folyó és ser nép. Bonfini ebben a leírásában ismertette a két Szkítia és Magyarország földrajzát.4 Ez a forrásszöveg azért kiemelkedő, mert egy olyan összegző földrajzi leírás, amely célul tűzte ki, hogy egyesíti mindazokat a Szkítiára vonatkozó földrajzi ismereteket, amelyek az antik szerzőktől kezdve a saját korának irodalmára hagyományozódtak. A magyar szakirodalomban nem volt ez a kérdéssel foglalkozó kutatók számára magától értetődő.

E kérdéssel kapcsolatban, már a 20. század elején igen elmarasztaló véleménnyel volt Gombocz Zoltán 1918. április 8-án, a Magyar Tudományos Akadémia ülésén megtartott nagyívű, áttekintő előadásában, amelyben Szkítia földrajzi körülhatárolásáról, körülhatárolhatóságáról erős szkepszissel nyilatkozott.5 „A későbbi geográfusoknál Scythia egyre zavarosabb és tartalmatlanabb földrajzi és néprajzi fogalommá válik.”6 Ahhoz képest mondotta mindezt, hogy a például a fontosabb, ókori földrajzi szerzőket a Pauly enciklopédiából idézte, a szövegeiket pedig részleteiben nem vizsgálta. A mai napig nem történt ebben a földrajzi, filológiai, történeti–topográfi ai kérdésben előrelépő rendszerezés.

Antonio Bonfini szakavatott kutatójának, fordítójának, Kulcsár Péternek hasonlóan lesújtó a véleménye: „Kásahegy ez a földrajzi bevezető egyetlen élvezhető falat nélkül… Sokféle műből merített adatoknak érthetetlen és rendszer nélküli compilatioja, az egész szakasz minden tekintetben tökéletesen értéktelen.”7 Pedig Bonfi ni művének újítása éppen a kozmográfiai bevezető. Jelezve azt is, hogy a humanista történetírásban a történelem színtere, a földrajz is bekerült a történetírói munkákba. Az viszont tény, hogy rendkívül megnehezíti a Bonfi ni szövegét értelmezők munkáját az a látszólag egyszerű kérdés, hogy hol is volt Szkíta és hány volt belőlük?

A neves turkológus, Vásáry István tanulmányainak 2008-ban megjelentetett gyűjteményes kötetében többször is érintette e kérdést. Egyik, éppen Gombocz Zoltánra hivatkozott megállapítása szerint: „A hérodotoszi Scythia-fogalom idők során egyre ködösebb lett, s krónikáinkban már egy megfoghatatlan, tág terminus, a keleti származás általános kifejezője.”8 Vásáry viszont felismerte ennek fontosságát: „Scythia fogalma Hérodotosz óta a klasszikus és a középkori geográfia kulcsfogalma lett az összes északi és keleti barbár nép őshazájának megjelölésére.”9 A meghatározhatóságát illetően nem kásahegynek, hanem „bűvös zsáknak” tartotta, „amelybe e barbár népeket begyömöszölték…”10 Majd a forrásokban felbukkanó ún. ázsiai Szkítia-fogalom (Asiatica Scythia) kapcsán megjegyezte: „Az Asiatica Scythia terminus nem jelenti, hogy a mai értelemben vett Ázsia, azaz az Urálon túl lenne. Ázsia már a Don-Tanaison túli vidék is a korabeli felfogás szerint.”11

Vásáry másik tanulmányában – Gombocz Zoltán megállapításait majdnem szó szerint átvéve – vázolta fel a Szkítia fogalom főbb fejlődéstörténetét, új vizsgálatokba azonban nem kezdett.12 Legutóbb Halmágyi Miklós kollégám tekintette át a szkítákról alkotott képet, némileg érintve a földrajzi kérdéseket, nemrég megjelentetett jegyzetében (Középkori eredetmondák. Gondolatok magunkról és másokról. Belvedere Kiadó, Szeged 2014.). A többszörös köszönetnyilvánítás és idézés arra sarkalt, hogy korábbi, ez irányú kutatásaim egy részét én is közzétegyem.

Jelen tanulmányomban áttekintem Szkítia földrajzi fogalmának évszázadokon átívelő topográfiai változásait azért, hogy értelmezhető legyen Bonfi ni bonyolult bevezetője.13 Ennek során ismert és kevésbé ismert szerzők geográfiai leírásaira támaszkodom.

 1. Szkíta ókori földrajzi leírásaiból

1.1 Az ún. egy Szkítia-leírások, európai (pontoszi) Szkítiák

Az ókori szkíták népének (Σκύθης, latinul: Scytha) történeti múltja a forrásokban elsősorban a Kr. e. 8–4. század közötti időszakban kutatható.14 A Kr. e. 8. században már a Pontosz Euxeinosz, a mai Fekete-tenger vidékén virágzott kereskedelmi-kulturális kapcsolatuk a kirajzó, gyarmatosító görögséggel. Itt kerültek a görög kultúra érdeklődésébe, amely hihetetlen gazdagságú irodalmat alkotott róluk.15

 

1.1.1 Aiszkhülosz Szkítia-képe

Szkítia földrajzi meghatározásával a görög irodalmi alkotásokban is találkozunk. Aiszkhülosz (Kr. e. 525–456) életművéből – körülbelül nyolcvan művéből – csupán hét dráma maradt fenn. Jól ismert példaként említem, hogy Leláncolt Prométheusz című drámájának helyszíne Szkítia vidéke, a Kaukázus szikláihoz láncolt Prométheusszal. A szakirodalom megállapítása szerint ez a kevésbé elemzett alkotás a többi darabjától meglehetősen eltérő jegyeket mutat mind nyelvezetében, mind verselésében is.16 Ezen kívül formai–tematikai tekintetben egy több drámából álló egységet (Prométheia) – trilógiát vagy tetralógiát – is alkotott, amely azonban szintén nem maradt az utókorra. A kérdést először kutató Welkler szerint ezek a Tűzhozó Prométheusz (Prometheus Igniferus), a Leláncolt Prométheusz (Prometheus vinctus), a Megszabadított Prométheusz (Prometheus solutus) és egy szatírjáték.17

A Leláncolt Prométheusz című (PromhqeuÜj desmw/thj) dráma kezdő mondatának kijelentése számunkra földrajzi fontossággal bír, mert Szkítia helyzetéről tájékoztat bennünket (1–2. sor). „A föld határa már ez itt, ahol vagyunk, / a szkűtha táj, embernemjárta pusztaság…”18 TrencsényiWaldapfel Imre idézett műfordítása némiképpen félrevezető, mert a görög szövegben nincs szó itt a „föld határáról”. Egy forrása talán az lehet, hogy e dráma latin fordításában is ez köszön vissza. „Ad remotum terrae terminum pervenimus / in tractum Scythicum, in inaccessam solitudinem.”19 Sőt az angol fordításokban is felbukkan.20

A vonatkozó görög textus a következő. „XqonoÜj meÜn ei)j thlouroÜn hk/(omen ped/on, Sku-/ qhn e)j oim=)on, ab/)roton ei/)j e)rhmia/n.” (1–2)21 Azaz „a (lakott) világtól távoli vidékre érkezünk, / a szkíta tájra, lakatlan pusztaságba.”22 A ’föld határa’ helyett inkább a ped/on-hoz hozzákapcsolt thlouroÜn (=távoli valamitől) melléknév separativ értelmű genitivusáról van szó.

A drámaíró legfeljebb, földrajzi értelemben „csupán” Európa határáról beszélhetne, ahogyan azt később két szöveghelyen meg is teszi. „Skuq/hj om/(iloj, oi Ü(gaj= e/)sxaton top/on a)mfi ÜMaiwt=in e/)xousi lim/nan…”23 Érdemes ezt is újrafordítani (417–419. sor). „és a szkíták csapata, akik a föld / legtávolabbi helyét lakják / a Maiótisz tó körül.” Ugyanis a Trencsényi fordításában használt „föld széle” kifejezésben ismét a ’világ határa’ jelentés a dominánsabb. „harci népe Szkűthiának, / kik tanyáznak a föld szélén, / a Maiótisz tava mellett.” A latin fordításban a föld legtávolabbi partvidékéről van szó, a Maiótisz mocsara körül: „Scytharum multitudo, qui terrae extremam oram circa Maeotidem paludem tenent.”24

Hogy a szkíta vidéken valójában Európa határáról lehet szó, az véleményem szerint világosabbá válik az alábbi passzusban (730–735. sor) „…a kimmer földszoroshoz érsz, bátran haladj / el ott, s a Maiótiszt keresztülgázolod. / Az átkelés emléke majd örökre él / az emberek között: a Boszporosz neve / innét ered. S te mégy tovább, és elhagyod / Európa földjét s Ázsiába érkezel.” (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)25

A legfontosabb következtetés számunkra az, hogy szkíták a szerző szerint még Európában éltek, annak határvidékén, a Maiótisz-tó körül, amelyet még Európához sorolt. Azt is fontos megjegyezni, hogy a Maiótisz-tavon átkelve a Kimmer Boszporoszról van szó, nem pedig a délebbi Thrák Boszporoszról. A Maiótisz végénél lévő földszorost szintén a két földrész határnak tekintették.26

Aiszkhülosz Prométheusz-trilógiájában a két földrész más határa is felbukkan. Érdekes módon ez nem az elterjedtebb Tanaisz-folyó (a mai Don). A Megszabadított Prométheusz című (PromhqeuÜj luom/enoj) elveszett drámájában van egy passzus, amely töredékében fennmaradt, és amelyet éppen Arrhianosz általam alább idézett földrajzi műve őrzött meg számunkra.27 A dráma kezdetén a Titánok kara Prométheuszhoz megérkezve elmondja addigi útját az Ókeanosztól egészen Európa és Ázsia határáig.28 „H/komen… Tv =meÜn did/umon xqonoÜj Eu)rwphj meg/an hd)  / )Asi-/ an te/rmona Fas=in.” Azaz „megérkezünk… Európa és Ázsia földjének kettős, nagy határához, a Phasziszhoz.”29 Itt már a szövegben is egyértelműen ’határról’ van szó (te/rmwn) és Aiszkhülosz a Fekete-tenger keleti partvidékénél lévő Phaszisz-folyót teszi meg határvidéknek.

Aiszkhülosz a Leláncolt Prométheusz című drámájában röviden jellemzi a szkítákat. Eszerint keleten, ahol nincsenek megművelt szántók, a (nomád) szkíták élnek (707–712. sorok). „Először is fordulva Napkelet felé / elérsz a földre, melyet fel nem szántanak, / találkozol kóbor szkűthákkal is, fonott / kasokban laknak ők, jól gördülő kocsin, / s íjbol kilőnek messzeröppenő nyilat. / Ne menj közel hozzájuk: szedd a lábadat…”30 (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása) Felmerülhet számunkra az a kérdés, hogy melyik szkítákra vonatkozik Aiszkhülosz jellemzése? Az előbbi magyar szövegben a szkíták jelzőjeként használt „kóbor” fordítás nem a legtalálóbb, mert ez a sor véleményem szerint a nomád szkítákra vonatkozik, ahogy ez a görög szövegben is szerepel (Skuq/aj... nomad/aj).31 Ugyanis ebből a görög ’nomasz’ szóból – amelynek  van „legelőről legelőre kóborló” jelentése – származik a későbbi nomád szavunk is.

 

1.1.2 Hérodotosz

 

Az kétségtelen, hogy a görög nyelvű, írásos forrásokban megjelenő, a szkítákra vonatkozó leírások alapja a történetíró Hérodotoszé (Kr. e. 480 k. – 425 k.) és a tőle kiinduló szöveghagyomány, amely mivel jól ismert, itt csak röviden részletezem.32 Hérodotosz többször érintett földrajzi kérdéseket, kontinensek határainak kérdését (II. 15–23).33 A történetíró ugyan átveszi azt a nézetet, amely szerint az egész földkerekség három részre oszlik: Európára, Libüára és Ázsiára (IV. 36),34 de például Európa eltérő határainak okát ő sem tudta kideríteni, csak rögzítette. „Azt sem értem…, hogy egyesek miért az egyiptomi Nílust35 és a kolkhiszi Phasziszt36 tették meg határul, mások meg miért a Maiétisz-tóba folyó Tanaiszt meg a Kimmer-tengerszorost.” (IV. 45. Muraközy Gyula fordítása)37

Itt, most csak arra a kérdésre keresem a választ, hogy a szerző Szkítiát melyik földrészen helyezi el? Szkítia (Szküthiké) egy kiterjedt vidék nyugatról, az Isztrosz (Duna-folyó) torkolatától kezdve keleten a Pontosz Euxeinoszig, a mai Fekete-tengerig, pontosabban az Európa és Ázsia határfolyójának tartott Tanaisz (Don) folyóig (IV. 99–100). „Szküthiát… kétfelől, délről és keletről a tenger határolja.” „Belső területét északon, az Isztrosztól kezdve, először az agathürszoszok, aztán a neuroszok, majd az androphagoszok, végül pedig a melankhlainoszok földje határolja.” (Muraközy Gyula fordítása)38 Közismert tény, hogy Hérodotosz az életmódjuk alapján különítette el a szkítákat egymástól is. Ezek a szántó szkíták (Muraközy fordításában „szkütha földművesek”), földművelő szkíták, nomád szkíták, valamint a legnagyobb létszámú szkíta törzs, a királyi szkíták (IV. 18–20).39 A történetíró ezek után azt is megjegyzi, hogy „Aki a Tanaisz folyón átkel, már nem szkütha földön jár.” (IV. 21, Muraközy Gyula fordítása)40

Ebből következően Hérodotosz is Szkítiát Európában helyezi el és nyugatról keletre haladva ismerteti. A vidéket vízben gazdag füves síkságnak írja le és folyókkal határolja el kiterjedését. A tengerről felfelé hajózható folyói – nyugat felől számolva – az Isztrosz, a Türasz, a Hüpanisz, a Borüszthenész, a Pantikapész, a Gerrhosz, és végül Szkítia határfolyójaként is, keleten a Tanaisz következik, amelyen túl már a szauromaták földje található (IV. 48–57).41

Azonban megjegyzem, hogy Hérodotosz sem csak a pontoszi szkítákról ír, hanem nagyon szűkszavúan az ázsiaiakat is megemlít: „a szküthákhoz tartozó szakák” (VII. 64). Azonban a szerző Ázsiában nem az előbbi körülhatárolható módon különíti el őket, hanem csak annyit jegyez meg, hogy „a perzsák minden szküthát szakának hívnak”(VII. 64, Muraközy Gyula fordítása).42 Ennek magyarázata véleményem szerint az, hogy a „szkíta logosz” az egész műben I. Dareiosz perzsa nagykirálynak (Kr. e. 522–486) a szkíták ellen vezetett pontoszi hadjáratához (Kr. e. 514–513) kapcsolódik és csak a hadseregek által érintett területeket írja le. Sőt az is figyelemre méltó, hogy maga az etnográfi ai-földrajzi leírás, „a kitérő” sokkal nagyobb részt tesz ki (IV. 5–82), mint „fő tárgy”, azaz a szkíták elleni perzsa hadjárat elbeszélése (IV. 83–143).

 

1.1.3 Pszeudo–Szkülax és Szkümnosz

Már a Kr. e. 7. században kezdetleges földrajzi leírások születtek, olyan utazóktól, akik körülhajózták a Földközi-tengert vagy a Pontosz valamely részét, egészét. Ezek már valóságos vezetés célját szolgálták és ezt a funkciójukat nevükben is megőrizték: periplusz (körülhajózás) és a periégészisz (körülvezetés, körüljárás).43 A periplusz Kr. e. 5. századtól pedig olyan műfajt jelentett, amely „egy hajóval megközelíthető adott térség földrajzi jellegzetességeit, érdekességeit írja le.”44

Már Hérodotosz is megemlítette (IV. 44.) a perzsa I. Dareiosz korában tett földrajzi felfedezéseket, felfedezőket, így a karüanda-i Szkülaxot, aki a nagykirály megbízásából, Kr. e. 509-ben lehajózott az Indosz-folyón (a mai Indus), majd nyugat felé egészen a Vörös-tengeren át Egyiptomig tudott hajózni.45 Az útjáról szóló leírás elveszett.46 Azonban fennmaradt egy olyan alkotás, amelyet bár a hagyomány a nevéhez fűzött, a szakirodalom Pszeudo–Szkülax néven tart számon: „A lakott világ tengerének, Európának és Ázsiának és Libüának körülhajózása.” Véleményem szerint érdemes ezt a kevésbé ismert munkát is megvizsgálni. Pszeudo–Szkülax periplusz-a Európát ismerteti elsőként: „Európát kezdem majd tárgyalni a Héraklész oszlopaitól, amely Európában van a Héraklész oszlopaiig, amely Libüében van és a nagy etiópokig. Héraklész oszlopai egymással szemben vannak, egy napi hajóútra.”47 Ebben a periplusz-ban nyugatról keletre haladva érinti a part menti népeket, így Szkítiát is (68.). Azonban főleg a hellén gyarmatvárosokat. „Thrákia után következik a szkíták népe, viszont a városaikban hellének vannak, a Türisz folyó, Nikónion városa, Ophiusza városa. Szkítiába telepedett meg a taurosz nép, a félsziget hegyfokán, a tengernél ugyanis egy hegyfok van. Taurikéban hellének laknak…ezek után ismét szkíták, a hellének városai ezek: Theudoszia, Kütaia, Nümphaia, Pantikapaion…A Maiótisz–tóról azt mondják, hogy a Pontosz felénél van. A Maiótisz–tavon egyenesen befelé hajózva balra szkíták vannak.” „A szkíták után van a szürmatai nép (t. i.: szarmata) és a Tanaisz-folyó, amely elhatárolja Ázsiát és Európát.” „A legnagyobb folyók Európában a Tanaisz, az Isztrosz és a Rhodanosz.”48 Mivel Pszeudo–Szkülax Európa és Ázsia határfolyójának a Tanaisz-folyót (a mai Don-folyó) tartja, azt mondhatjuk, hogy ez tulajdonképpen európai Szkítia leírás. Mert ezután Ázsia leírása folytatódik, elsőként a szauromatákkal (70.). „A Tanaisz folyótól kezdődik Ázsia, ennek első népe a Pontoszban a szauromaták. A szauromaták népe viszont asszonyuralom alatt áll” (Szabó Pál fordításai).49 A Pszeudo–Szkülax-i leírás sok ponton megerősíti Szkítiáról Hérodotosz információit. Így például megemlíti a melankhlainoszokat, gelónokat is (79–80.).

Nézzünk még más, kevésbé ismert Szkítia-leírásokat is! A Kr. e. 2. századból való az a névtelen – a hagyomány szerint khioszi Szkümnosznak tulajdonított – jambikus trimeterben írott, verses világleírás: Periégészisz (Körülvezetés), amelyet szerzője feltehetően II. Nikomédész Epiphanész (Kr. e. 149–127) bithüniai királynak ajánlott.50 A szerző szintén Európáról szóló részben említ szkítákat, a Pontosz európai partvidékén, főleg I. Dareiosz szkíta hadjáratával kapcsolatosan: „Ezt a (Meszémbriát)…a khalkédoniak és a megaraiak alapították, amikor Dareiosz a szkíták ellen indított hadjáratot” (741–742. sorok). „Tomi városa pedig a milétosziaké, a szkíták által körüllakott” (765–766. sorok). „… az Isztrosz nevű város, amely nevét a folyóról kapta, ezt a várost a milétosziak alapították, mert a szkíta barbárok hadserege átkelt Ázsiába, a kimmereket elüldözte a Boszporuszból.” (767–772. sor, Szabó Pál fordításai).51 A Periégészisz a továbbiakban Tauriké, a Maiótisz-torkolata és Pantikapaion városa után szól Szkítiáról.

A szerző a versében egy európai Szkítiát ismertet, a szkíta törzsek megnevezésében teljesen követi Hérodotoszt, azzal az eltéréssel, hogy a szkíták szomszédait is a szkíták közé sorolja. Érdemes ezt részletesebben idéznem, mert a szkíták jelleméről is megemlékezik. „Ezek fölött van a barbár szkíták földje, amely a művelés alá nem vett földdel határos és az összes hellén által ismeretlen. Ephorosz szerint az Isztrosz mellett a karpidák az első nép, azután az arotérek (t. i. a szántó szkíták), feljebb a neuroszok egészen a fagy miatti pusztaságig. Kelet felől a Borüszthenészen átkelőnek az úgynevezett Erdőséget (Hülaia) lakó szkíták vannak (t. i.: erdőlakó szkíták), ezektől feljebb a geórgoszok (t. i. a földműves szkíták), majd ezek után ismét pusztaság következik nagyon sok helyen, ezen túl az androphagosz (t. i. az emberevő) szkíta nép, ezek után ismét pusztaság van. A Pantikapészen átkelve a mocsarak népe (van), többségük névvel nincs megkülönböztetve. A nomádnak nevezettek (t. i. a nomád szkíták) pedig igazán bűntelenek. Közülük senki életében nem követett el bűnt. Ahogyan mondták, a házukat vivők és a lófejő szkítáktól kapott tejjel táplálkoznak. A vagyont egymásnak átadva élnek, mindenből közösen az egész életük során. Azt mondják, hogy a nomádok közül a bölcs Anakharszisz szigorúan a legfeddhetetlenebb. Néhányan Ázsiába megérkezve ott laknak, ezeket szakáknak nevezik. Mondják, hogy a leghíresebb nép a szauromaták és a gelónok, harmadjára az úgynevezett agathürszoszok népe” (838–864. sorok.)52 A szerző az Ázsiában lakó szkítákat (szakák) is megemlít, de – Hérodotoszhoz hasonlóan – önálló földrajzi területet nem határoz meg. Az Ázsiáról szóló fejezet élén az ismertetés az asszonyuralom alatt élő szarmatákkal folytatódik: „A Tanaiszt, amely Ázsiának a határa, és amely kétfelé osztja mindkét földrészt, elsőként a szarmaták  lakják…ezek után a maiótok népe van, amely iadzamatosz-nak nevezett, ahogyan Démétriosz, az író, mondotta. Ahogyan meg Ephorosz53 állítja a szauromatáknak nevezett nép” (874–881. sorok, Szabó Pál fordításai).54

A római császárkorból megemlítem a Kr. u. 2. században alkotó görög történetíró, Arrhianosz (Kr. u. 95. k – 175) A Fekete-tenger körülhajózása című munkáját, amelyet egy Kr. u. 130/131-ben tett szolgálati útjáról, Traianus római császárhoz írt epistolájában találunk.55 E munka Európa és Ázsia határának a Tanaisz-folyót tartja, a korabeli part menti városokat említi meg, pontos távolságadatokkal.  A műfajából adódóan a belső területekről, így Szkítia fekvéséről, nem ad információt.

Fennmaradt azonban – szintén Arrhianosz nevével – egy másik periplusz is, amelynek valódi szerzője ismeretlen (Pszeudo–Arrianosz). A Fekete-tenger körülhajózása címet viselő munkában szintén európai Szkítia leírást találunk, amely azonban új közlést nem tartalmaz, hanem teljesen átvette az előbb tárgyalt Szkümnosz szkítákról szóló verses beszámolóját (49. fejezet).56 Mindkét mű viszont megőrizte számunkra Aiszkhülosz előbb idézett fontos fragmentumát a Megszabadított Prométheuszból.57

 

1.2 Az európai–ázsiai, két Szkítia-leírások

Az eddigiekhez képest a Római Birodalom korában írt munkákban már megváltozott a Szkítia-leírások képe. Mondhatni „megkétszereződött”. Láttuk, hogy eddig is írtak szkítákról Európán kívül, Ázsiában. E művekben most már a szkítákról Európában és Ázsiában írnak, bár a szerzőik földrajzi határokkal nem különítik el a szkíták által lakott területeket. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan körvonalazódni látszik a szarmaták földjének beillesztése Európába és Ázsiába. Létrehozva Sarmatia földrajzi fogalmát is. Áttekintésemben mindenekelőtt Pomponius Mela, Gaius Plinius Secundus és Sztrabón Szkítia leírásaira támaszkodom.

 

1.2.1 Pomponius Mela

Az első latin nyelven írott munka a római, de hispániai születésű Pomponius Mela nevéhez fűződik, a Kr. e. 43 körül írott De chorographia.58 Neve ellenére mégis inkább a periplusz műfajába lehet Pomponius Mela munkáját sorolni, mert általában közvetlenül a partvidék leírására szorítkozik. Ha beljebb eső, szárazföldi területek kerülnek sorra bizonytalanabb és pontatlanabb, átveszi a korábbi auktorok leírásait.59

Az I. könyve szerint (I. 8. fejezet) a (Földközi-) „Tengerrel”, a Tanaisszal és a Nílussal az egész világ három részre oszlik. Számára fontos ez a folyók alapján történő földrész-meghatározás. Mert, ha a Tanaisz–folyó északról dél felé tart és kanyarogva majdnem a Meotisz közepébe folyik, míg a vele szembeni irányból a Nílus pedig a Tengerbe, akkor a földrészek közül, azt, amely a (nyugati, gadesi) szorostól e folyókig terül el, egyik oldalról Afrikának, másik oldalról Európának nevezzük. A Nílustól és a Tanaiszon túli rész pedig: Ázsia. Az egész világot körülvevő óceánok között pedig keleten az Eous vagy Keleti-óceánt, délről az Indiait, északról a Szkíta-óceánt találjuk. Az Indiaiból ered az Arab-Perzsa-tenger, a Szkíta-óceánból a Caspi-tenger, amely valójában csak egy nagy öböl (I. 9.). Az első emberek keletről nézve az indiaiak, kínaiak és szkíták. Míg a kínaiak a Keleti-óceánnak körülbelül a közepét lakják, az indiaiak és a szkíták a legszélét (I. 11.). Ázsia belső területein is vannak szkíták (I. 12.). De vannak Európában is. Az európai népek közül elsők a szkíták (I. 16.). Némi földrajzi eligazítóként Mela közli azt is, hogy a Riphaeis hegyek egyik oldalról az Pontus Euxenus, a Meotis és Tanaisz felé, a másik felől a Caspi-tenger felé fordulnak (I. 98.). A két földrész határfolyója, a Tanaisz-folyó pedig a Riphaeis hegyből meredeken fut alá úgy, hogy a vize a szomszédos folyókkal együtt is hideg marad (I. 104.).

Mela II. könyvét Ázsia ismertetésével kezdi, amelynek a Tanaisz a végső határa (II. 1.). A Hérodotosz által egykor Európában felsorolt szkíta törzsek közül már itt említi azokat, akiknek egy szeme van (arimaspoe), majd az essédonokat, az agathyrsos, sauromata és szállítóeszközként szekeret használó amaxobiosokat (II. 2.). A Gerrros-folyó pedig a basilida (szkíták) és a nomádok között folyik (II. 4.), a Panticapes pedig a nomád és a georgos (szkítákat) választja el (II. 5.). A Hypanis-folyó a callipidákat zárja körül (II. 7.). Őket a kóborló, nomád (szkíták) követik állataikkal. A megművelt földeket pedig a georgok lakják (II. 10.). Beljebb mostohább és több fel nem szántott terület van és az anthropophagok, akik az emberek belső szerveivel táplálkoznak. A gelonok, a melanchlaenis-ek és a neurok zárják le végül a klasszikus felsorolást (II. 13.).

Ha Pomponius Mela Szkítiáját összevetjük Hérodotoszéval, az a fi gyelemreméltó, hogy Mela mintegy „áthelyezte” Ázsia legnyugatibb részére Hérodotosz „klasszikussá vált” európai Szkítiáját. De akkor jogosan kérdezhetjük: mi maradt meg Európában? A III. könyvből megtudjuk, hogy Európában Germania határai délről az Alpokig, keletről a Sarmatia népeinek határáig, északról pedig az óceánig tartanak (III. 20.). Azaz, ki nem mondottan az európai Szkítia „helyén” megjelenik egy európai Sarmatia, a korabeli szarmata népek területe! Ez már az akkori, „korszerűbb” történelmi-földrajzi helyzetet tükrözte és azt jelentette, hogy a szkíták Ázsiába „szorultak” vissza, amelynek határvidékét olyan szkíta népek lakják, amelyek számunkra – szintén Hérodotosztól – ismerősnek tűnhetnek.

Az ázsiai tengerparton így először a hyperboreusok, északon és a Riphaeos-hegyeken túl, a sarkvidéken, ahol hat hónapig tart egy nap és ugyanennyi ideig az éjszaka követi (III. 31.). Mela leírásában az egykori szaka-szkíták is megmaradtak. A Caspi-tenger pedig három öböllé alakult, amelyeknek a torkolattal szemben a Hyrcanus, balra a Szkíta és Caspi nevet adta. A jobboldali bejáratnál nomád szkíták a tengerszoros partjain laknak, befelé a Caspi-öbölnél pedig a casp-ok és a sauromatida–amazonok (III. 33–34.). A Iaxartes- és az Oxos-folyó a „szkíta pusztaságon” keresztül, a szogd területekről ömlik a szkíták vidékére (III. 36.). A Melánál tapasztalható topográfi ai áthelyeződés az Idősebb Plinius munkájában jobban érzékelhető.

 

1.2.2 Gaius Plinius Secundus

Gaius Plinius Secundus (Kr. e. 23–79) Naturae historiarum triginta septem címmel 37 kötetes munkáját, Kr. u. 77–78-ban adta ki, amelyben a 3–6. könyv terjedelmesen tartalmazza az ismert világ földrajzát. Az ő munkája azért is több Pomponius Mela munkájánál, mert pontos távolsági adatokat is összegyűjtött. pl. Agrippa világtérképének felhasználásával.60 De forrásai között nem említi például azt, hogy felhasználta volna Sztrabón nagyszabású földrajzi munkáját.61

A III. könyv elején (1. fejezet) teljesen követi Mela folyók általi felosztását. „Az egész világot három részre osztják: Európára, Ázsiára, Afrikára.”62 A IV. könyvben az európai Th rákiában találjuk a szkítákat (11. fejezet.). „Th rakia másik oldalról a pontusi szikláktól kezdődik, ahol a Hister folyó belefolyik, ezen a részen igen szép városok vannak.”63 Azonban Pliniusnál mégis felsejlik a Sztrabónnál meglévő Kis–Szkítia leírása is. „Ezt az egész vidéket az aroteresnek, szántóknak nevezett szkíták bírják.”(Szabó Pál fordítása).64

A 12. fejezetben Plinius a Pontosz vidékéről értekezik.65 Nagyon jól megérezte már azt az ellentmondást, amely a régi hérodotoszi leírás tarthatatlansága és saját korának állapota, Pontuszt lakó népei között megvolt. Európában, Pannóniában egyre jobban körvonalazódik a szarmaták területe. „Innen befelé pedig minden nép szkíta. De a közeli tengerpartot más népek lakják: geták, akiket a rómaiak dákoknak neveznek, mások szarmaták, görögök által szauromaták, közülük a hamaxobiusok (t. i. a szekérlakók) és aorsok, mások elfajzott szkíták a szolgáktól származók és trogodyták, és most pedig az alánok és roxolánok. Feljebb a Danuvium és a Hercinia erdő között, egészen a hideg Pannóniában, a Carnuntumig, van a germánok határa, ahol mező és síkság van, szarmata jazigok…” (Szabó Pál fordítása).66 Az általuk kiűzött dákok pedig egészen a Tiszáig találhatók (ad Pathissum amnem). A „szarmata pusztaság”-tól a Visztuláig. Plinius úgy oldja fel a régi és új népek elnevezésének ellentmondását, hogy itt szerinte „a szkíták elnevezése mindenütt átterjedt a szarmatákra és germánokra.”67

Plinius hosszú európai leírásában ezután a Fekete-tenger melletti városok következnek szkítákkal: a Tyras folyónál a tyrageták népe, Olbiopolis, Miletopolis, Akhilleus-szigete. E vidéket a szárd-szkíták és sirákok lakják. A Panticapes-folyó elkülöníti  egymástól a nomád (szkítákat) és a georgosokat (földművelők). A Gerrhus-folyó a basilidasokat (királyi szkíták) és a nomádokat választja el. Itt Szkítia területét Sindica-nak nevezik.68 Akárcsak Aiszkhülosznál, Pliniusnál is a Kimmer Bosporus választja el Európát Ázsiától. Beljebb a Hypanis-folyó eredeténél aukheta-ák laknak, a neurosok, ahol pedig a Borysthenes-folyó, gelonok, thyssageták, budinok és basilidák, valamint a kék hajú agathyrsik. Fölöttük nomádok, tovább pedig anthropophagok. A Buc folyótól a Meotis fölött szarmaták és essédonok. A Meotistól a Tanais torkolatáig pedig arimasposok. A Riphaei-hegyeken túl pedig a hyperboreusok élnek. Plinius kételkedik létezésükben, ellentétben Sztrabónnal. Itt van az Északi Sark (cardines mundi), ahol féléves a nappal.69

Nagyon érdekes, hogy Plinius elkülönített a földrészen egy Külső-Európát (extera Europa) is. Mégpedig az észak felé haladó határvonalként szereplő Riphaei-hegyeken átkelve, balkéz felől, azaz nyugat felé van az Északi Óceán (septemtrionalis oceanus) egészen a hispániai cadesi öbölig visszakanyarodva. Ez a mai nyugat-európai tengerpartnak feleltethető meg, egészen Hispániáig. Itt ezen a „szkíta tengerparton” sok sziget van, amelyről bőséges beszámolót olvashatunk (pl. Scatinaviáról ismeretlen kiterjedéssel).

Plinius az V. könyv 9. fejezetében foglalkozik Ázsiával. A tengerparton végig haladva, ismerteti Taurus hegyet is, amelyet az ókorban sokkal hosszabbnak tartottak, mint ma. Jól példázza ezt Pomponius Mela leírása, amely már egy Taurus-hegységrendszert mutat be.70 Ugyanez a fontos szerep jobban megmutatkozik Plinius leírásában (27. fejezet), ahol a Taurus már Ázsiát is kettéosztja és mint a természet hatalmas erőin is diadalmaskodó óriáskígyó tör magának utat.71 Végül „számtalan jeles néven ismert, bármerre halad. Az első részén Imaios a neve.”Azonban szembetűnő, hogy a Taurus-hegységrendszernek még az ázsiai Szkítia elhatárolásában nincs szerepe. Syria Decapolis leírásában feltűnik Scythopolis városa is, amely azelőtt Nysa volt (18. fejezet).72

Plinius VI. könyve érinti a Pontus ázsiai vidékét (9. fejezet) és Szkítiát Ázsiában (13, 17. fejezetek). A Pontus Euxinus Európa és Ázsia között van. Mivel a Meotis még Európa része volt, a 9. fejezetben a Meotison túli népek kerülnek sorra. Elsőként a sauromaták, majd végül az arimphaeusok, akik már a Riphaei hegyekig terjeszkednek. „A Tanais folyót a szkíták Sinus-nak nevezik, a Meotist pedig Temarundának, ami azt jelenti a tengerek anyja” (Szabó Pál fordítása).73

Eddig belső Ázsiáról (interior Asia) volt szó. Az északi irányba futó Riphaei-hegyeken átkelve Plinius jobb kéz felől nézi az óceán partját (mert balkéz felől Külső Európa van). Itt (Külső) Ázsia partját három részről mossa az az óceán, amelyet észak felől a szkítának (oceanus scythicus), keletről az Eousnak, azaz Keletinek, délről pedig Indiainak neveznek. Plinius Ázsiában is több helyen említ szkítákat, de anélkül, hogy az ázsiai Szkítiát pontosan körülhatárolná.74 Az Caspi- vagy Hyrcan-tenger első öblének neve is Szkíta–öböl, mert mindkét oldalon szkíták lakják.75 Szogdianában a Iaxartés-folyón túl, amelyet a szkíták Silim-nek neveznek, és amelyről Nagy Sándor katonái azt hitték, hogy az a Tanaisz, további szkíta népeket találunk, bár ezek pontos felsorolhatóságában maga Plinius is kételkedett.76 Végezetül az ázsiai Szkítia külső részének ismertetésének útja a Caspi-tengertől és a Szkíta-óceántól az Eous-óceán felé, keletre haladt. A tengerparton itt az elsők az anthropophagus szkíták, akik emberhússal élnek. Ezek után és emiatt elhagyott pusztaság, vadállatok következnek, majd pedig a serek, azaz a kínaiak.77

 

1.2.3 Sztrabón

Plinius földrajzi leírásában nem említette Sztrabónt (Kr. e. 64/63–Kr. u. 19) pedig földrajzi munkája 17 könyvben szinte teljes egészében fennmaradt, és Kr. e. 7 körül fejezhette be.78

A Földrajzi feljegyzések (Geógraphika hüpomnémata) című munkájában részletesen tárgyalja Európát, Libüát és Ázsiát. Sztrabón fontos földrajzi határnak tartotta a Taurosz-hegységrendszert, amely szerinte Ázsia területét két részre osztja ketté. „A Tauros ugyanis ennek a földrésznek körülbelül a közepén húzódik végig nyugat felől kelet felé terjeszkedve, s annak egyik részét északra, a másikat délre hagyja. A hellének az egyik felét Tauroson inneninek, a másikat Tauroson túlinak nevezik.” (11. 1. 2., Földy József fordítása).79 Arra is választ ad, hogy miért. „A folyóknak az iránya, amelyek majdnem valamennyien innen indulnak ki, s ellenkező irányba folynak, egy részük északra, más részük délre…arra ad alkalmat, hogy Ázsia két részre osztásakor ezt a hegységet vegyük fel határvonalnak”(11. 1. 4., Földy József fordítása).80 Roppant kiterjedt hegységrendszer. „Mondják, hogy a Tauros végső nyúlványa, amelyet Imaiosnak neveznek, s amely az Indiai tengerrel érintkezik, sem nem megy tovább Indiánál kelet felé, sem befelé nem terjed; ha pedig észak felé megyünk, a tenger mindig elvesz valamennyit a hoszzúságából, meg a szélességéből is… (11. 11. 7., Földy József fordítása).81

Ha megvizsgáljuk, hogy mely területek tartoznak a Tauroszon inneni részbe, akkor Sztrabón rendszerében Szkítia – akár európai, akár ázsiai – a Tauroszon innen található. Mert Ázsia Tauroszon inneni területe a Maiótiszt és a Borüszthenész-folyót, a Kaszpi-tengert, a Pontosz Euxeinoszt, Arméniát, Médiát, a Hyrkánia fölötti vidéket egészen az Imaiosz-hegységig foglalja magában (11. 1. 5.).82 Míg a Tauroszon túli területek Indiát, Mezopotámiát, Boldog Arábiát, egészen nyugatra a Nílusig (15. 1. 1.).83

Azt is megállapíthatjuk, hogy Sztrabónnál Szkítia nemcsak a Pontosz Euxeinosztól északra levő, európai területeket jelentik, hanem a Tanaiszon túli ázsiai területeket is. Azt mondhatjuk, hogy Szkítia Sztrabónnál a Tauroszon innen, valamint a Tanaisz-folyón innen és túl található, bár leírása szerint szkítákkal főleg Ázsiában találkozunk. A Tauroszon inneni Ázsia a Tanaisztól kezdődik, északi határa az Északi–Ókeanosz. Lakói északon „nomád, szekérlakó skytha törzsek”, beljebb a „szintén skytha szarmaták”, „aorsosok” egészen a Kaukázusig (11. 2. 1.).84 A Kaszpi- vagy Hyrkaniai-tengertől felfelé (a folyókon) hajózva Európa felé vannak a „keleti skythák”. Sztrabón szerint ezeket az északibb népeket közös néven nevezik szkítáknak (hüperboreoszok, arimaszposzok, szauromaták, 11. 6. 2.).85 Továbbá a szkíták nagyobb részét, a Kaszpi-tengeren túl, keletre daák-nak nevezik, akik „Hyrkania felé laknak”(7. 1. 12.); a tőlük keletre lakókat pedig masszagétáknak és szakák-nak (11. 8. 2.).86

Sztrabón, Ázsiához hasonlóan, Európa egyes részeit is kettéosztotta. Mivel Európa a Héraklész Oszlopai felől egészen a keletre, a Tanaiszig tart, részei Ibéria, Keltika egészen a Rajnáig (Gallia), valamint Itália. Mígnem Európa többi, „hátralevő” részét az Isztrosz-folyó (Duna) osztja két részre egészen a Tanaiszig (7. 1. 1.).87 Sztrabón Európának az Isztrosz alatti részén thrákokkal összevegyült szkítákről tudósít.  Itt említi „kis Szkítia” (Szküthia mikra) vidékét is, amely kezdetben a Maiétisz torkolatától a Borüszthenész-folyóig, később, a szkíta elvándorláskor nyugatabbra, a Türasz folyón túli és az Isztrosz folyó közötti területre vonatkozott (7. 4. 5. ).88 Ezen a néven e terület később beépült a Római Birodalom provinciarendszerébe is. Így például a Kr. u. 4. század eleji provinciák jegyzéke, a Laterculus Veronensis már provinciaként tartotta számon Scythia minor-t.89

Szembetűnő, hogy Pomponius Melához és Pliniushoz hasonlóan nála is körvonalazódik egy európai Sarmatia képe, de nincs meghatározva a viszonya az európai Szkítiához és földrajzi fogalomként sem használja. Annyit tudhatunk meg, hogy Európában a Türasz-folyó utáni partsávon a Hüpaniszon át a Borüszthenészig Sztrabón korában a hérodotoszi szkíták helyett már türagéták és szarmata törzsek élnek: szarmata iazigok, baszileoszok, valamint az urgoszok. Legészakibb területen, a Borüszthenész és a Tanaisz-folyó között pedig a roxolánoszok (7. 3. 17.).90 Sztrabón Szkítia leírása véleményem szerint már átmeneti jegyeket mutat az ázsiai Szkítaleírások felé. Földrajzi névként csupán kis–Szkítiát használja, a partvidéken és feljebb már szarmatákról, Ázsiában pedig csak különböző szkíta népekről tesz említést földrajzi fogalom nélkül.

 

1.3 Néhány ázsiai Szkítia-leírás

Egy névtelen alexandriai szerzőtől, egy 9–10. századi bizánci kódexben (Codex Palatinus Graecus 398) fennmaradt periplusz is megemlíti Szkítiát (Perip/louj thj= )Eruqraj= qala/sshj, A Vörös-tenger körülhajózása). A Kr. u. 1. században írt műben Szkítiaként a mai Indus-völgy vidéke (Indo-szkítia) tűnik fel, amely India történelmében, az indo–szkíta uralomhoz kapcsolható (38. fejezet).91 A párthus parszidák vidéke után „következnek Skythia tengermelléki részei, ami viszont észak felé terül el, és igen alacsonyan fekvő terület, ahonnan a Sinthos folyó (Indus), a Vörös-tenger menti folyók legnagyobbika zúdítja bele hatalmas tömegű vizét a tengerbe…” (W. Salgó Ágnes fordítása).92

 

1.3.1 Ptolemaiosz

Szkítia mint pontosan meghatározott földrajzi fogalom Klaudiosz Ptolemaiosz (Kr. u. 2. század, †161) munkájában, a nyolc könyvből álló Geographia-ban jelenik meg.93 Sztrabón művét azonban Ptolemaiosz sem említi.94

A III. könyvben, Európa keleti részeinek leírásaként, az 5. fejezetben már egy európai Szarmatia (h (e)n Eu)rwph Sarmatia/) földrajzi körülhatárolásával találkozunk. Ennek az európai Szarmatia-nak a határai északról már nem a szkítiai, hanem a szarmatiai (sic!) ókeanosz, tovább pedig ismeretlen föld Nyugatról a Visztula, délről a Kárpátok kezdete, Dákia. Keleti határai a Karkinitosz folyó, a Tauriké-félsziget, a Tanaisz-folyó és a Maótisz.95 Viszont nem tartozik az európai Szarmatiához Pannonia, Dakia, Th rakia, Makedonia sem! Ptolemaiosz Szarmatia egy részét, területét Európában helyezi el, és Szkítia már nincs európai területen.

Az Ázsia földrajzi leírásáról szóló V. könyvben lévő 9. fejezet pedig az ázsiai Szarmatiával (h( e)n  )Asi/a Sarmati/a) foglalkozik. Határai északról „ismeretlen föld”, nyugatról az európai Szarmatia, a Tanaisz-folyó; délről a Fekete-tenger, keletről pedig Hürkaniai-tenger (Kaszpi-tenger) és a Rhafolyó, ahol a hérodotoszi fenyőmagevők és a melankhlainoszok élnek.96 Az ázsiai Szarmatiához nem tartozó területek továbbá: Kolkhisz, Ibéria, Albania, Nagy-Armenia. Azt mondhatjuk, hogy Ptolemaiosz „megkettőzte” Szarmatia földrajzi fogalmát. Koilé–Szüriában pedig megemlíti Szküthopolisz városát Sztrabónhoz hasonlóan.

A VI. könyv 13. fejezete foglalkozik a Szakák Földjével, amelyet nyugatról Szogdiané, északról és keletről Szkítia az Imaiosz-hegységig, délről az Imaiosz-hegység veszi körül.97

Azonban a 14. fejezet foglalkozik tulajdonképpen Szkítia földrajzi kiterjedésével. Jól látható, hogy Ptolemaiosz Szkítiát Ázsiába helyezi és kettéosztja az Imaiosz-hegységen inneni és az Imaiosz-hegységen túli Szkítiára. Az Imaiosz Sztrabónnál is szerepelt, mint a Tauroszhegységrendszer végső nyúlványa, de központi, elhatároló szerepe igazán Ptolemaiosznál lett. Az „Imaiosz-hegységen inneni Szkítia” (h (e)nto/j  )Ima/ou o/)rouj Skuqia/) határai nyugatról az ázsiai Szarmatia, és a Rha-folyó; északról ismeretlen föld; keletről az Imaiosz-hegység; délről a szakák, szogdok és több más nép. Ptolemaiosz ide helyezi az alán-szkíták, aszpiszioi-szkíták, tejevő-szkíták népét.98

A 15. fejezete pedig az „Imaioszon túli Szkítia” (h (e)ktoÜj  )Ima/ou o/)rouj Skuqia/) határait vonja meg. Északról az ismeretlen föld, keletről Szériké (Kína), délről India (az ún. Gangeszen túli India). Ptolemaiosz szerint ezt a vidéket lakják az abioi-szkíták, a khatai-szkíták, sőt már városokat is megemlít (Isszédón Szküthiké, Aukszakia, Kaurana).99

 

1.3.2 Alexandriai Papposz, Sirakac’i Ananias

Alexandriai Papposz a Kr. u. 3. század fordulójának görög földrajzírója, leghíresebb munkája, a Chorographia Oikoumeniké sajnos elveszett. Azonban egy VII. századra datált örmény átdolgozásból mégis ismert.100 A mű címe Ašxarhac’oyc’ (A világ bemutatása). Eremyan örmény kutató véleménye szerint „nem volt más mint egy tizenöt térképből álló atlasz kísérőszövege.”101 A szerzőség kérdésében a szakirodalom megoszlik. Eddig Korenac’i Movses és Sirakac’i Ananias neve merült fel. Azonban a munka megírása a VII. századra tehető és Movses az V. században alkotott, így erősebb érvek szólnak a mű angol fordítójának, Robert Hewsennek azon elképzelése mellett, miszerint a Sirakac’i Ananias (Kr. u. 590–670 k.) írhatta.102

A földrajzi mű három része Európát, Libyát és Ázsiát tárgyalja, számos helyen idézi, felhasználja és kiigazítja Ptolemaioszt és korának steppei népmozgásait is jól dokumentálja. Az örmény nyelvű munka két szövegváltozatban maradt fenn.103

Európa ismertetését Hispániával kezdi. A kilencedik országa Európának Sarmatia, amely „a germaniaiaktól keletre van, tart a Xistuła folyótól (Visztula) és az ugyanilyen nevű hegyeiktől, az északi óceán mellett az ismeretlen földig és a Ripa hegy (Riphaei hegy) keleti végéig, amelyben a Tanayis folyó ered…” (16. 7–11)104 Ez a Tanaisz folyó – Ptolemaiosz leírásához hasonlóan – „kettéosztja Sarmatiat keletről Asaira és nyugatról Ewropiara (és) a Meotis tóba ömlik.” „azután a Pontosszal és a Tiwras folyóval (görög nevén a Türasz-folyó) határolódik, délről a dákiaiak földjét választja el Sarmatiatól.” (16. 12–15, Paulik Ágnes fordítása)105

A szerző megemlíti, hogy a szlávok átkeltek a Tanaison és Thracia, Macedónia vidékét meghódították, elérték Achaia-t és Dalmatiát is. Sőt az örmény átdolgozás hivatkozik már Kuvrat fiára, Aszparukhra is.106

Ázsia ismertetésében a tizennnyolcadik a sarmaták népe. „Asia 18. országa a sarmatiaiak (földjének) együttese, amely keleti végéről határolódik a Ripea heggyel és a Tanayis folyóval, és a Meotis tengerrel, nyugaton az Ewk’sinos Pontos tengerrel…” (25. 9–11, Paulik Ágnes fordítása)107 Észak felé a földrész Ismeretlen, ahol a szerző megemlíti a királyi szarmatákat és a ló-evőket, valamint amazonokat is, akiknek területe keletre a Rha-folyóig tart, amely kétfelől ered ebből az Ismeretlen Földből (26. 4–8). Két másik folyó is ered az északi hegyekből, az egyik a Rhymici, amelyet a türkök Etilnek (At’l) neveznek (26. 14, a mai Volga-folyó). Az Etil-folyó elágazásai egyesülnek és a Caspi-tengerbe folynak, „elválasztva Sarmatia és Skiwt’ia földjét”.108 Szkítia földjének ismertetésére Ázsiában kerül sor, és nagyon sok interpolációt tartalmaz. „Asia 34. országa Skiwt’ia, amely az At’l folyótól kezdődik és tart ferdén délkeletre az Emawon hegyig.” (42. 14–15)109 Azaz Szkítia – a ptolemaioszi Rha-folyó helyett – az Etil-folyóval kezdődik és délkeletig a ptolemaioszi Imaiosz-hegyekig terjed. A szerző abban is követte Ptolemaiost, hogy őnála is Szkítia két részre osztott az Imaiosz-által: „mintha az Emawon hegygyel válna ketté Skiwt’ia” (42. 16–17, Paulik Ágnes fordítása).110 „északon az ismeretlen földdel, nyugaton a sarmatiaiak országával, az At’l folyóval (határos); és délen a Vrkan tenger és az arik (irániak) és a hndikek (indiaiak) és az Emawon hegy déli lánca (határolja), és (tart) egészen az Emoda hegyig, ami szintén elválasztja Skiwt’iat a hndikektől, kelet felől pedig a čenekkel (kínaiakkal) határolódik.” (42. 18–22, Paulik Ágnes fordítása)111 Szkítiát eszerint északról ismeretlen föld; nyugat felől Sarmatia, végig az Etil-folyó mentén; délről a Hyrcan-tenger, Ariana112 és India az Imaiosz-hegyek déli kanyarulatával, az Emóda-hegy; keletről pedig Kína határolja. Szkítiában Papposz szerint 43 nép él (42. 23).113 Az Imaiosz-hegyekről úgy tartja, hogy a legmagasabb a világon. Papposz már a chorasmiak, tocharok, hephthaliták népét is megemlítette (43. 13–14).114 Szkítiát pedig keletről már csak Serika (Kína) határolja.115

 

1.3.3 Paulus Orosius

Az 5. századi Paulus Orosius keresztény író fő műve a Historiarum adversum paganos libri VII. (Történelem a pogányok ellen). Kr. u. 414-ben írta munkáját, amelynek I. könyvében a földrészek ismertetését találjuk. Orosius abban követi az antik szerzők elhatárolását, hogy Európa határfolyója keleten a Tanaisz. Hérodotosszal ellentétben viszont már említést tesz a Riphai-hegyekről. Orosius szerint Szkítia Ázsiában található. A Kaukázus-hegység leírásakor említette a határait: „…A Szkíta-tengertől (Északi-tenger, óceán), amely északra van egészen a Caspi-tengerig, amely nyugatra van és a Caucasus hegyláncáig, amely délen található, a hyrkánok és a szkíták 42 népe található…” (I. 2. 47.).116 Orosius továbbá megemlítette az Imaus-hegységet, amely szerinte a Caucasus tövétől a Boreas hegyfokig és folyóig terjed.117 Munkája jelentős hatással volt a középkori – köztük a magyarországi – Szkítia-leírásokra.

 

2. A középkori Szkítia leírásokból

Bonfi ni hatalmas földrajzi bevezetőjének vizsgálata során nem hagyhatjuk fi gyelmen kívül a lehetséges középkori forrásokat sem. Ezeknek legszembetűnőbb vonása – amelyet Gombocz Zoltán nyomán Vásáry István is megfogalmazott – az az, hogy az antik források viszonylagos bősége után a középkori történetírás jóval szerényebb mennyiségű és minőségű forrást használt Szkíta földrajzi ismertetésével kapcsolatban. Jól példázza ezt az, hogy Beda Venerabilis (673– 735) britanniai bencés szerzetes munkáiban is találunk említést Szkítiáról. Munkáiból ugyan (Historia ecclesiastica. Liber de locis sanctis. Nomina locorum, De natura rerum) felsejlenek a földrajzi ismeretei és előfordul Szkítia neve, de nem tudta pontosan lokalizálni. Annyit közöl, hogy valahol az északi pólus és a Riphaeus-hegység között található.118

Ugyanis a klasszikus görög–latin források többsége Nyugaton egészen a 15. századig ismeretlen maradt. Sztrabón és Ptolemaiosz munkáit csak a humanisták fordították le latinra, adták ki és tették hozzáférhetővé.119

 

2.1 Európai Szkítia-leírások

A középkor Szkítiáról való legfőbb ismeretforrásai, eredeti antik auktorok szövegeinek híján, az antik munkákat felhasználó szerzők voltak. Ilyen alkotás volt a Kr. u. 2. századi Iustinus kivonatos munkája is, amelyet az Augustus-kori római szerző, Pompeius Trogus Világkrónikájából készített. Ennek II. könyvében az európai Szkítia földrajzi helyzetét olvashatjuk. „Scythia pedig Kelet felé terül el, és egyik oldalról a Fekete-tenger, a másik oldalról a Riphaeus-hegyek, hátulról Ázsia és a Phasis-folyó zárja körül.” (Horváth János fordítása)120

Szintén ez a munka volt a forrása a Kr. u. 7. század folyamán létrejött Exordia Scythica –nak is (Szkíta bevezetések, kezdetek).121 Szövege a 9–10. századi Codex Florentinus Laurentianus-ban maradt fenn, illetve a 11. századi Codex Bambergensis tartalmazza egy másik szövegvariánsban.  Mindkét szövegváltozat Európai Szkítiáról beszél, Hérodotoszt követve. A Laurentius-szöveg szerint: „Szkítia…keleten helyezkedik el, egyik oldalról a Pontus, másik oldalról a Rifei-hegy, hátulról Ázsia és a Th esaise-folyó zárja körül.”122 E passzusban a görög Tanaisz folyónak igen rosszul (át)írt, latinosított alakváltozatával találkozunk. A másik szövegvariáns csupán abban tér el, hogy nem a Tanais-t, hanem a Phasis-folyót teszi meg határfolyónak, valamint a Rifei-hegy több hegyből álló rendszerként tűnik fel: „Szkítia… kelet felé kiterjedt, egyik oldalról a Pontus, másikról a Riphei-hegyek, hátulról Ázsia és a Phasis-folyó zárja körül.” (Szabó Pál fordításai)123

Regino (Kr. u. 845 k.–915), a németországi születésű prümi apát, majd a trieri Szent Márton apátság vezetője Chronikon című művében, az 889. évnél – a magyarok európai megjelenése kapcsán – ír Szkítiáról. Véleményem szerint Reginónál is Európai Szkítiát találunk: „Szkítia keleten terül el: egyik oldalról a Fekete-tenger, másik oldalról a Riphei-hegyek, hátulról Ázsia és Ithasi-folyó fogja közre.” (Kordé Zoltán fordítása) De Regino szövege már nem a Tanaisz-folyót  ismertette. A helyette szereplő Ithasi a Phaszisz-folyóval azonos, amely a mai Rioni-folyó,124 és amelyet már Aiszkhülosz is említett, mint Európa és Ázsia közötti határfolyót.125

A később De administrando imperio címmel ellátott, VII. (Bíborbanszületett) Konstantín bizánci császár (945–959) nevéhez fűződő munkában is felsejlik Szkítia fogalma. Bár e műben helyet kapnak az egyes országok földrajzi viszonyai is, a 42. fejezet hosszadalmas címéből első pillanatra ez nem szembetűnő. „Földleírás Th esszalonikétől a Duna folyóig és Belgrád városáig; Turkiáé és Besenyőországé a kazár erődig, Sarkelig és Oroszországig és Nekrópüláig, amely a Pontosz–tengerben van, közel a Dnyeper folyóhoz és Cherszónig

Boszporosszal együtt, ahol a klíma–vidék városai vannak, azután a Meótisz–tóig, melyet nagysága miatt tengernek is neveznek és a Tamátharchának nevezett városig…” (Moravcsik Gyula fordítása).126 A kézirat 11. századi másolója, Michail Roizaitisz tartalmi eligazodást segítő lapszéli jegyzettel kiegészítette: A szkíta föld földrajzi leírása. („Perih/ghsij gewgrafikh ÜthÜj Skutikhj= ghj=”)127 Könnyen beláthatjuk itt az európai Szkítia területéről van szó. E területen a császár idejében „Besenyőország” helyezkedik el, amely a Duna alsó folyásától a Tanaiszig, a rajta épített Sarkel erődjéig tart. Az egész (szkíta) föld a besenyők uralma alatt van Oroszországig, valamint a (kimmer) Boszporoszig és Cherszónig. Érdemes itt röviden a magyar történetírói hagyományból néhány alapvető munkát felidézni.128 Kézai Simon leírása kifejezetten európainak mondja Szkítiát (6. fejezet). „A szkíta vidék ugyanis Európában fekszik, kelet felé terjed ki; egyik oldalról az Északi tenger partja, a másik oldalról a Rifei-hegyek zárják körül, keletről pedig Ázsiához közeli, a száraz égövtől távoli (terület)”(Szabó Pál fordítása).129 Nemcsak földrajzilag, hanem fi lológiailag is érdekes az, hogy itt a szerző a szövegben az Északi-tengert a görög ’pontosz’ latin alakjával jelöli, a latin ’mare’ helyett, némileg emlékeztetve a Szkítia határainál szereplő Pontosz Euxeinosz (Fekete-tenger) elnevezésre. Szkítia leírásában Kézainál megjelennek már ázsiai területek is (Tarsia, Mangalia).

Azt is megjegyzem, hogy úgy tűnik, hogy a 14. századi krónikakompozícióban található Szkítia leírás szövegében nem hozott változást (6. fejezet). „Szkítia vidéke Európában fekszik, és kelet felé terjed; egyik oldalról az Északi-tenger, a másikról pedig a Rif-hegyek zárják körül; kelet felé Ázsia, nyugat felé az Etül folyó, vagyis a Don a határa.” (Bollók János fordítása)130 Azonban, a fenti fordítást elemezve, a teljesen európai elhelyezést kérdésessé teszi a krónika szövegében az Etil-folyónak a Donnal való megfeleltetése, amely keletebbre, inkább a Volga-folyóra vonatkoztatható. Ha a Don a nyugati határ, akkor ettől keletre már az ázsiai Szkítiáról beszélünk. Ugyanez lesz az eredmény, ha az antik hagyományt követve a Don-folyót az ókori Tanaisszal azonosítjuk, nyugati határként az keletre szintén ázsiai területet jelent, amely ellentmond a krónika fenti Európai Szkítia-meghatározásnak és mindenképpen szövegromlást feltételez.131

A Volga és a Don-folyó az útja során egy alkalommal – a mai Volgográd környékén – egy éles kanyarral igen közel van egymáshoz, amelyet a középkori leírások összevonhattak vagy lehettek olyan természetföldrajzi viszonyok és vízállási körülmények, amelyek révén közös vízrendszert is alkothattak.132 Kézainak van is egy megjegyzése, amely szerint az Etul-folyó a Rifei-hegyeken túlról ered, és amint azokon átér, már Don lesz a neve.133 „A Don-folyó Szkítiában ered ugyan, amelyet a magyarok Etul-nek neveznek, de ahogyan áthalad a Rifei-hegyeken, többfelé folyik, Donnak hívják.” (Szabó Pál fordítása)

Anonymus Gesta Hungarorum című munkájában Szkítia igen nagy kiterjedésű terület, magyar néven Dentumoger-nek nevezik (1. fejezet). „Szkítia ugyanis, amelyet Dentumogernek hívnak, hatalmas föld tőlünk keletre, s határai északtól egészen a Fekete-tengerig terjednek. Legszélén egy Don nevű folyó található.” (Veszprémy László fordítása).134 Lehet, hogy a krónikákban lévő, görögös ’Pontus’ elnevezés Anonymus számára is bizonytalanságot okozhatott, talán éppen ezért használhatta inkább az egyértelműbb „Fekete-tenger” megnevezést. Annyit azonban e passzusból is megállapíthatunk, hogy bár pontos földrajzi körülhatárolás nélkül, de a Névtelen Jegyző is Európai Szkítiáról beszél. Ugyanakkor a Don folyónév helyett a szerző a régi görög Thanais névalakot használta, ezáltal egyértelműsítve az európai elhelyezést. Így ez a mozaik is növeli Anonymus hitelét.

 

2. 2 Európai, ázsiai Szkítia-leírások

2.2.1 Iordanes

A középkori ún. kettős Szkítia-leírások között mindenképpen meg kell említenem a gót Iordanes De origine actibusque Getarum című művét, amelyet a későbbi szakirodalom, Mommsen nyomán, egyszerűen csak Getica-névvel illet. Több földrajzi vonatkozású megjegyzése közül az I. könyvből először a földrészek felosztásáról szóló passzusát idézem, amely az ókori szerzőket és Orosiust követi. „Orosius szerint elődeink úgy gondolták, hogy a földkerekség, melyet az Oceanus vesz körül három részből áll, ezeket Asiának, Eoropának és Africának nevezték. (I. 4)”135 Az V. könyvben Szkítia földrajzi elhelyezkedéséről részletesen ír. Ennek az oka az, hogy „(t. i. a gótoknak) azt olvassuk, hogy első lakóhelyük Scythiában volt a meotisi mocsarak mentén…” (V. 38.)136

 „Scythia pedig Germania földjével határos addig, ahol az Ister-folyó ered, vagy ahol a Morsianus mocsár található. Egészen a Tyra-, Danaster- és Vagolosa-folyókig, a Nagy Danaprusig és a Taurus-hegységig terjed ki, de nem az ázsiai Taurusig, hanem a sajátságosan scythiai Taurusig, az egész Meotison keresztül, a Meotison túl, a Bosforus szorosain át a Caucasus-hegységig és az Araxes-folyóig. Ezután a Caspi-tenger mögött balra fordul, Asia legszélső határainál, a KeletiOceanustól először csak vékony gombához hasonlóan ereszkedik alá, majd igen széles és kerekded formát vesz fel, és a hunokig, az albanusokig, valamint egészen a seresig nyúlik el.” (V. 30)137 Ez a leírás annyira szemléletes, hogy igen valószínű, hogy Iordanes egy előtte lévő térkép alapján készíthette. Ugyanezt összefoglalta a következő fejezetben is. „…ez a haza, Scythia hosszan és szélesen terül el, amelynek határai keleten a seres, akik kezdettől fogva a Caspi-tenger partján telepedtek meg; nyugaton a germánok és a Vistula-folyó; északon az Oceanus; délen Persida, Albania, Hiberia, a Pontus és végezetül az Ister legvégső medre, melyet a torkolatától a forrásáig Danubiusnak is neveznek.” (V. 31)138

Mindezekből látszik, hogy Iordanes Szkítiája túlmegy Európán, egészen Ázsiáig. Sőt, a Rifei-hegyek nála nem Szkítia határai, hanem csak kettéosztói a hatalmas területnek. „Scythia közepén van egy hely, amely Asiát és Európát választja el egymástól, tudniillik a Riphei-hegyek, amelyekből a hatalmas Th anais ered, ami azután a Meotisba ömlik…” (V. 32)139 A Tanais-folyóról pedig tudja, hogy „Ez Asia és Európa ismert határa.” (V. 45)140 A másik határfolyóként ismert Phasis-folyó vidékéről is tájékozott. „az innen származó Fasis madarakban (t. i. a fácánokban) bővelkednek az egész világon az uralkodók lakomái.” (V. 47)141

 

2.2.2 Isidorus Hispalensis

Sevillai Izidor (Kr. u. 556/560 k.– 636) püspök, azaz Isidorus Hispalensis utolsó nagy, befejezetlenül maradt munkája, az Etymologiarum sive originum libri XX. a középkori tudásismeret enciklopédiájaként szolgált.142 A XIV. könyv a mai értelemben vett földrajzi ismeretekről, a Földről és részeiről tájékoztat bennünket. A szöveget megvizsgálva megfigyelhető, hogy bár Izidornál mind az európai, mind az ázsiai Szkítiát megtaláljuk, de a kettő nem egy időben létezett. A nagyobb, ázsiai Szkítia volt a korábbi. Izidor az európai Szkítiát pedig ehhez képest Alsó-Szkítiának nevezte el.

Az európai Szkítia a Tanaisz-folyótól nyugatra kezdődik. „(Európa)… első tájegysége Alsó Szkítia (Scythia inferior), amely a maeotiszi-mocsaraktól kezdődik és a Duna és az Északi Óceán között Germániáig terjed ki. Az itt lakó népek miatt Barbár földnek nevezik. Ennek első része az alánok földje, amely a maeotiszi-mocsarakig terjed, ezután következik Dacia és Gótföld, utána Germánia, amelynek legnagyobb részét a suebek lakják”(14. 4. 2.–3).143

Az Ázsiáról szóló rész szerint Szkítia régen még nagyobb területet foglalt magába. „Azt mondják, hogy (az Ázsiai) Szkítia, ahogy Gótföld is, Jáfet fiáról, Magógról van elnevezve. Hajdan elég nagy kiterjedésű terület volt. Keletről India határolta, északról a maeotiszi-mocsarakon át a Duna és az (északi) Óceán között egészen Germánia határáig terjedt ki. A keleti végektől, amelyek a Kínai-óceánig érnek, végig a Caspi-tengerig délről egészen a Caucasus hegyláncaiig terjedt ki…” (14.3.31. Szabó Pál fordításai)144

 

2.2.3 Aeneas Sylvius Piccolomineus

A 15. századi új munkák közül hatását tekintve kiemelkedett Aeneas Sylvius Piccolomineus (Enea Silvio Bartolomeo de’ Piccolomini),145 a későbbi II. Pius pápa (1458–1464) hatalmas földrajzi-történeti munkája, a Cosmographia, amely két részből áll az Ázsiáról és Európáról szóló leírásokból (De Asia, De Europa).146 A művet 1458-ban írta, de csak 1503-ban jelent meg nyomtatásban.147

Az Ázsiával foglalkozó részt 1477-ben, Velencében kiadták, amelynek a korabeli tudományos hatása jelentős.148 A forrásbázisa széles körű antik anyaggyűjtésről tanúskodik. Többek között a karthagói Hannó, Hérodotosz, Plinius, Cornelius Nepos, Sztrabón, Ptolemaiosz és Iordanes egyaránt megtalálható. A világ földrajzáról írt részben megemlítette, hogy a Földet körülvevő óceánokat a saját partvidékeikről nevezték el, így a Hispániai-, a Galliai-, a Germániai-, a Caspi-, a Kínai-, a Keleti-, az Indiai-, a Líbiai- és az Atlanti-óceán sorában megtalálható a Szkíta-óceán is (2. fejezet).149 A földrészek határairól szólva (6. fejezet). „Európa és Ázsia kapcsolódási pontja egy hegyvonulat, amely a Maeotis mocsár és a Szarmatiai-óceán között húzódik, a Tanaisz-folyó forrásai fölött.”150 Némileg zavaró, hogy az előbb idézett felsorolásban a Ptolemaiosztól átvett Szarmatiai-óceán nem szerepelt. Valószínű, hogy ez – a Hispániai-, a Galliai- és a Germániai óceánpartokat magában foglaló – ptolemaioszi Északi-óceánnal lehet azonos, amely az európai Sarmatiát észak felől határolja.

Piccolomineus megjegyzi, hogy a szkíták két csoportra oszthatók (7. fejezet). „Ptolemaiosz hagyománya a szkítákat két részre osztja.”151 Pontos körülhatárolást az Európai Szkítia esetében találtam (28. fejezet). „Szkítiát egyik oldalról a Pontus (Fekete-tenger), a másikról a Riphei-hegyek, hátulról Ázsia és a Phasis-folyó zárja körül.” (Szabó Pál fordításai)152 A kérdéses azonban itt is a ’Pontus’ megnevezés. A nagybetűs írásmód alapján úgy tűnik, hogy itt a Fekete-tengerre vonatkozik és nem az Északi-tengerre, hasonlóan az Exordia Scythica-hoz és ellentétben a magyar krónikáink szöveghagyományával.153

Piccolomineus szól ázsiai szkítákról is, azonban földrajzilag nem határolja körül a területüket. Az Ázsiai Szkítia (Asiatica Scythia) fogalmat használja. Saját korának „szkítáival” is foglalkozik, az oszmán–törökökkel (100. fejezet). Népük eredetéről, történetéről és néhány uralkodójáról is beszámol, így találkozunk I. Bayeziddel (Pazait), II. Muráddal (Amurates).154

A magyar őshaza kérdése kapcsán Szkítia ismét fontossá válik. A 29. fejezetben emlékezik meg a magyarokról mint szkíta nemzetről. Igen fontos megjegyzése az, hogy a „Mostanáig létezik egy másik Hungaria a Tanaisz forrásától nem messze.”155 (Szabó Pál fordítása) Hivatkozik egy olyan véleményre, amely szerint a magyarok nem is a hunoktól származnak, hanem más magyaroktól, akikről Iordanes is megemlékezett.156 Az sem véletlen, hogy az Európáról szóló művét a magyarokkal kezdi (1. fejezet, De Hungaria…), amelybe átemelte a magyarokról szóló ázsiai ismereteket is.157

 

2.2.4 Thuróczy János

Thuróczy Jánost saját bevallása szerint is különösen érdekelte a magyarság eredete, az őshaza kérdése, bizonyára ismerte Piccolomineus fent idézett nézetét is. A Chronica Hungarorum című munkája előszavában élesen fogalmazva rámutat a hiányosságokra (1. fejezet). „Szkítiáról, a világnak arról a részéről, ahol állítólag a magyarok is felbukkantak, sok mindent kihagytak, mellőztek vagy más szerzők állításaitól eltérően írtak meg.” (Bellus Ibolya fordítása).158 Európában ekkorra a történetírás eszközkészlete átalakult, amely a felhasznált forrásbázist jelentősen kibővítette. Ebben legfőbb mintája Aeneas Sylvius Piccolomineus munkája volt. Thuróczy így jelentősen megnövelhette a Szkítiára vonatkozó anyagának terjedelmét. „Szkítia vidékét meg fekvését, továbbá Attila király tetteit is emiatt felkutatott több krónikás mű alapján kissé magasztosabb stílusban igyekeztem megírni.” (Bellus Ibolya fordítása)159 Mégis, ebben a megfogalmazásban a hun–magyar rokonság kapcsán érezhető a Piccolomineussal szemben elfoglalt álláspontja is.

Thuróczy a forrásait munkájában meg is nevezi. Az ókori szerzők közül közvetlenül tanulmányozta Trogus Pompeiust (Iustinus kivonata által). Viszont ekkorra már megjelentek nyomtatásban Pomponius Mela Cosmographiája és Iulius Solinus (Kr. u. 3. század) A világ csodáiról írt munkái.160 A görög szerzők műveit latin fordításban tanulmányozta. Így Hérodotoszt, Diodórosz Szikeliótészt Szkítia fekvéséről szóló részekben fel is használta. Véleményem szerint a knidoszi Ktésziaszt is megemlíti, csak nevét tévesen Ethesius-ként írta. Dionisius Periegetészt pedig a hunok ismertetése kapcsán idézte. Keresztény szerzők közül főleg Paulus Orosiust és Isidorus Hispalensist használta.161

Thuróczy a bevezető bibliai fejtegetések között megemlíti Szkítia hegyeit és fő folyóját: „Szkítia Taurosz és Imaiosz nevű hegyeitől kezdve egészen a Tanaisz nevű folyóig, amely Szkítiát kettészeli.”162 (Bellus Ibolya fordítása) Ebből is látszik, hogy európai és ázsiai Szkítia felfogással van dolgunk. Számunkra most a legfontosabb az, hogy ő rendszerezte először az eddigi Szkítia fogalmakat és leírásokat, az eddigiekben én is ezt a csoportosítást vettem alapul. Thuróczy külön fejezeteket szentelt a földrajzi leírások csoportosításának (7–8 fejezetek).

Egyes szerzők szerint Szkítia Európában van. „A magyarok történetének régi szerzői ezt a Szkítiát Európában helyezik el, s azt írták, hogy tőlünk keletre terül el; egyik oldalról az Északi-tenger, a másikról pedig a Ripheus-hegyek, kelet felől Ázsia, nyugat felől az Etul-folyó zárja közre, amelyet szerintük Donnak is neveznek” (Bellus Ibolya fordítása).163 Itt jól felismerető Kézai Simon és a 14. századi krónikakompozíció használata. De nyomon követhető a korábban már tárgyalt Hérodotosz, Iustinus (Pompeius Trogus), Exordia, Regino alapján kibontakozó Szkítia fogalom.

Thuróczy azonban észrevette azt az ellentmondást, amelyet az általa felhasznált, más antik földrajzi szerzőknél talált. „Szkítia fentebbi leírása láthatólag ellentétes mindazoknak a szerzőknek az állításaival, akik gondosan leírták a földkerekség részeit… Szkítia ezen szerzők szerint részint Ázsiában, részint Európában terül el. Éppen a közepén szeli ketté a Ripheus-hegyekben eredő Tanaisz, a leghíresebb folyó, amely Ázsiát is elválasztja Európától…” (Bellus Ibolya fordítása)164 Ebben a kettős, európai, ázsiai Szkítia leírásban Thuróczy is hivatkozik Pomponius Melára, Sztrabónra, Pliniusra. A középkori szerzők közül Isidorus Hispalensist is idézi: „igen nagy kiterjedésű vidék, felső része Ázsiában, alsó része Európában terül el.” (Bellus Ibolya fordítása).165 Úgy is mondhatnák, hogy létezik egy Alsó–Szkítia vagy Európai Szkítia és egy Felső– vagy Ázsiai Szkítia.

Thuróczy a forrásgyűjtése során azonban talált olyan szerzőket is, akik szerint Szkítia Ázsiában van. „Dionüsziosz (Periegetész) és Paulus Orosius Szkítiát csakis Ázsiában helyezi, azaz Imaiosz vagyis az alsó Kaukázus hegyen innen és túl…” (Bellus Ibolya fordítása).166 Itt Ptolemaioszra és Sztrabónra is hivatkozik, bár ez utóbbira tévesen. Thuróczy szerint ez az álláspont sem helyes, ahogyan a kizárólagos európai Szkítia elhelyezés sem, ehelyett a kettős Szkítia fogalmát tartja elfogadhatónak.167

 

3 Összegzés, avagy a kásahegy fogyaszthatóbb

Mindezt a hosszú és fáradtságos földrajzi „utat” be kell járni ahhoz, hogy érdemben viszszatérhessünk a tanulmányunk elején idézett Bonfi ni Szkítia leírásának értelmezéséhez. Kulcsár Péter szerint az I. tized 1. könyvét 1489/1490 körül írhatta, az egész munkát 1496 közepén, 1497 végén fejezhette be.168 Bonfiniről tudjuk, hogy alapvetően Sztrabón, Plinius és Ptolemaiosz munkáira támaszkodott.169 Aeneas Sylvius Piccolomineus művére hasonlóképpen. Az újítása pedig az, hogy megpróbálta „szinkronba” hozni az általa felhasznált ókori földrajzírók és a magyar krónikás hagyomány alapvetően Európai Szkítia leírásait. Ezáltal, amikor Bonfini – a munkája elején – körülhatárolta Szkítia területét, nem könnyű feladatra vállalkozott.

Leírásában a kettős Szkítia fogalma a fő folyó említésével tűnik fel. Szkítiát a Don-folyó (Tanais) osztja ketté európai és ázsiai Szkítiára.170 Ebben a szellemben elég csak visszautalnunk Sztrabón és Plinius leírásaira. Érdekes, hogy Bonfini a latin szövegben a Tanaiszt említi, nem szól a magyar krónikák Etul-folyóval való azonosításáról.171

Bonfini európai Sarmatiáról is ír, amelyben inkább Ptolemaioszt látszik követni. Ugyanis határai nyugaton a Visztula-folyó, délen a Kárpát-hegység, keleten a Kerkinit-folyó, a Tanaisz, a Maeotis mocsár és ismeretlen föld (1.1.10–15.).172 Értelemszerűen így a Magyar Királyság (Pannonia) nem az európai Sarmatia, hanem Szkítia része. Azonban azt az ellentmondást fel kellett oldania, hogy Ptolemaiosznál már nem szerepel európai Szkítia, amelyet Bonfini viszont – tekintettel a magyar történetírás évszázados szkíta hagyományára – mindenképpen meg akart tartani.173 Sőt Bonfini a két európai terület egymáshoz való viszonyát is másképp határozta meg. Mivel véleménye szerint az európai Sarmatia az, „amelyet most részben Lengyelországnak mondunk,”174 akkor ez egy szűkebb terület Szkítiában. A fő megállapításom az, hogy Bonfini az európai Szkítiájába „beemelte” Ptolemaiosz európai Sarmatiáját is, és az európai Szkítiát – benne a Magyar Királysággal – nagyobbnak ábrázolta az európai Sarmatiánál.

Ptolemaioszt követve megtartotta viszont a Tanaiszon túli Ázsiai Szkítiát és annak ugyanolyan felosztását. Az Ázsiai Szkítiának „a legtöbb író egész tág határokat szab. Mert nyugatról a Don (Tanais), délről a Corax- és a Kaukázus hegység meg a Kaspi öböl, északról és napkeletről a serek (t. i. a kínaiak) által elfoglalt két óceán határolja. Két részre oszlik, az egyik az Imaus-hegyen innen, a másik túl helyezkedik el” (1. 1. 220., Kulcsár Péter fordítása).175 Az Imauson inneni Szkítia határait pedig délről a pontusi Colchis, Ibéria és Albánia, északról pedig a már említett Hyperboreus hegyek alkotják. Viszont Bonfini e területen még különböző szarmatákat sorol fel, de helyesen a ptolemaioszi Rha-folyót nem a Donnal azonosította: „A Volga-folyó (Rhas fluvium), melyről azt mondtuk, hogy a Hyperboreus-hegyekből ered és Sarmatiát középen szeli ketté” (1.1. 220., Kulcsár Péter fordítása).176 Ez azt jelenti, hogy hasonló módszerrel járt el, mint az európai területek esetében, azaz az Imauson inneni ázsiai Szkítiába „emelte be” az (ázsiai) Sarmatiát is. Számomra értelmezhető ez úgy is, hogy annak nyugati határát egyúttal – Ptolemaiosszal ellentétben, akinél itt is a Tanaisz a határfolyó – keletebbre, a Rha-folyóig (Volga) „tolta ki”.

Az Imaus-hegyen túli Szkítia északi részén, többek között, abiusok, antropofágok, serek (kínaiak), issedók, chata–szkíták, chauran–szkíták, sacák élnek (1. 1. 230.).177

Bonfini végül a jelenlegi állapotra is utal és elismeri a határok megállapításának nehézkességét is. „A mi időnkben azonban az egész ázsiai Szkítiát valami tirannus foglalta el, akit hazája nyelvén Nagy Kánnak neveznek…De a két Szkítia leírásából elég ennyi, bár azt hiszem, mindenki tudja, hogy a tartományok határai, az országok sorsa és régisége szerint változnak…” (1. 1. 235. és 1. 1. 280., Kulcsár Péter fordítása).178 Tanulmányom zárásaként, Bonfinivel kapcsolatosan, itt idézem még Heltai Gáspár Krónika az magyaroknak dolgairól 1575-ben, Kolozsváron megjelent munkájának rövid részletét. A bonyolult Szkítia leírások kérdéskörét kénytelen volt érinteni Heltai is, aki frappánsan leegyszerűsítve jegyezte meg: „Kétféle Scíthia vagyon: egyik vagyon Európában, másik Ázsiában, és ez oszlani kezd a Tanais follyóvízről”.179 Mielőtt a korabeli olvasókat elriasztotta volna, szellemesen indokolja a rövidítését: „Együgyű magyarnak ezek nem szükségesek… A finnyás olvassóknak vagyon deák Bonfiniussok, ott megolvashattyák, ha igen nagy kedvek vagyon hozzá. Elhattam ez okáért azokat.”180 Mindezek mégsem térítették el a Bonfinit követő tudós nemzedékeket, mert mint láttuk, még a 18. századi Hódmezővásárhely krónikás papja, Szőnyi Benjámin is Bonfinire hivatkozott, amikor városának helyzetét meghatározta. ❋

 

Kiegészítés (A szerkesztő - B. I.)

Anonymus: Gesta Hungarorum

Szcítia tehát igen nagy föld, melyet Dentü-mogyernak hívnak. Kelet felé határa az északi tájtól egészen a Fekete-tengerig terjed. Mögötte pedig ott van a Don nevű folyam nagy mocsaraival, ahol szerfölött bőven találni nyestet, úgyhogy nemcsak a nemesek és alrendűek ruházkodhatnak vele, hanem a gulyások, kanászok és juhászok szintén díszes ruházatot hordanak azon a földön. Ugyanis ott bővében van az arany meg az ezüst, s annak a földnek a folyamaiból drágakő és gyöngy kerül elő. A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Mágóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól. A szittya földnek széle-hossza igen nagy. Az embereket meg, akik rajta laknak, közönségesen dentü-mogyeroknak nevezik a mai napig, és soha semmiféle uralkodó hatalmának az igáját nem viselték. A szcítiaiak ugyanis jó régi népek, s van hatalma Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk. Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Ő az Úr megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette. Majd királyi székhelyet állított magának a Duna mellett a hévizek fölött: minden régi épületet, amit ott talált, megújíttatott, és az egészet igen erős fallal vétette körül. Ezt magyar nyelven most Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják. De elég ennyi! Maradjunk meg a történet útján. Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai, miként a következőkben majd előadjuk. A szcítiaiak, amint mondottuk, jó régi népek. Róluk a történetírók akik a rómaiak viselt dolgait megírták, így beszélnek: A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek, és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük. Ugyanis nem voltak mesterséggel épült házaik, csupán nemezből készült sátraik. Húst, halat, tejet, mézet ettek, és bőven volt fűszeres boruk. Nyusztprémbe és más vadállatok bőrébe öltöztek. Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt az nekik, mint a kavics, mivel saját földjük folyamaiban találhatták mindezt. Nem kívánták a másét, minthogy mindannyian gazdagok voltak, sok állatnak és elegendő ennivalónak a birtokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán csak egy felesége volt. Ámde utóbb a szóban lévő nemzet a háborúskodásba belefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy - némely történetírók szerint - haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta. Hogy kemény egy nemzet volt, hitem szerint azt ma is megismerhetitek ivadékairól. A szittya nemzetet bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá. Tudniillik Dáriust, a perzsák királyát csúfosan megkergették, úgyhogy Dárius ott nyolcvanezer embert veszített el, s nagy rettegve szaladt Perzsiába. Ugyancsak a szcítiaiak Círust, szintén a perzsák királyát, háromszázharmincezer emberével együtt megölték. A szcítiaiak magát Nagy Sándort, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki sok országot harcban leigázott, szintén szégyenletesen megfutamították. Ugyanis a szittyák keményen bírtak minden fáradalmat, meg testileg is nagyok, a harcban pedig vitézek voltak. Semmijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk. S amikor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak a dicsőséget keresték ezen az úton. Dáriust, Círust és Sándort nem számítva, a világon egyetlenegy nemzet sem merte lábát tenni az ő földjükre. A fent nevezett szittya nemzet pedig kemény volt a harcban és gyors a lovon; a fején sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei közül akármelyik, s hogy csakugyan ilyen volt, azt az utódairól is megítélhetitek. A szittya föld éppen azért, mert annyira messze esik a forró égövtől, különösen kedvez a nemzedékek szaporodásának. Azonban - ámbár szerfölött nagy kiterjedésű - mégis a rajta született népség sokaságát sem táplálni, sem befogadni nem tudta. Ezért a hét fejedelmi személyt, akit hétmagyarnak mondottak, a helyszűkét nem tűrte tovább, hanem gondolkozott, hogy azt mindenképpen elhárítja. Akkor ez a hét fejedelmi személy tanácsot tartva megállapodott abban, hogy olyan földet foglal el magának, amelyen laknia lehet, s evégből elhagyja szülőföldjét, miképpen majd a következőkben előadjuk.

Kézai Simon: Magyar Krónikája

Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonulának, hogy ott lakozzanak. Midőn tehát azon országba bémentek, abban lakókul az alpzúrokat és pruténokat találták, kiket eltörölvén, kivervén vagy megölvén, azon országot, mint tudjuk, szomszédaik ellenére mai napig békességesen birják. Scythia tartománya ugyanis Europában fekszik s kelet felé terjed; egy felől az éjszaki tenger, más felől a Rif hegyek zárják be; a forró égaljtól távol esik. Kelet felől Ázsiával van egybe kapcsolva. Két nagy folyóviz is ered benne: egyik neve Etöl másiké Togora. Az abban az országban termett nemzetek pedig henyeségbe merűltek, hijábanvalóságoknak hódolók, fenhéjázó természetüek, bujaságra hajlandók, rablásra áhitoznak, s általában inkább barna mint fejér szinűek. A Scythia országgal keletre határos a Joriabeliek országa ezután Tarszia s végre Mangalia, hol Európa végződik. A nyári nap alatti táj felé a korozmi nemzet fekszik és Ethiopia, mellyet Kissebb Indiá-nak hivnak, s aztán délszak és a Don folyó közt áthatolhatatlan puszta van. A Don folyó, mellyet a magyarok Etölnek neveznek, Scythiában ered ugyan, hanem a mint folytában a Rif hegyeken átmegy, Donnak nevezik, melly is osztán a sikra kiérvén az alánok földén foly, azután pedig három ágon szakad a kerek tengerbe. A Togora folyó pedig Scythiából ered, s puszta erdőkön, mocsárokon, és havas hegyeken át folydogálván, hol a köd miatt, a nap soha sem süt, végre Irkániába szakad, az éjszaki tengernek tartva. Scythia tartománya hosszában háromszázhatvan, széltében százkilencven stadiumra terjed. S oly erős természeti fekvése van, hogy egyetlen nagyon kicsiny helyen lehet beléje jutni; miért is sem a római császárok, sem Nagy Sándor nem birtak belé jutni, jóllehet megkisérlették vala. Scythiának földe buja, ligetekkel, erdőkkel, legelőkkel ékes, különféle vadakban csuda gazdag és tele. Nyugot felől szomszédai a besenyők és fejér húnok. Az éjszaki tenger körül pedig, melly vele szomszéd, Susdal országáig emberi nemzetnek járhatatlan sivatag erdő van, melly mint mondják nagy messze terűl, hol kilencz hónapon át sürű köd fekszik; ott a napot sem láthatni, hanemha csak junius-, julius- és augusztusban, azt is csak napjában annyi ideig, a mennyi hat órától kilenczig van. Az említett sivatag hegyeiben kristályt találnak és griffek fészkelnek s vadászsólyom madarak költenek, mellyeket magyarúl kerecset-nek hívnak. Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik. Száznyolcz tartománya van száznyolcz nemzetség miá, a mennyire osztották hajdan Hunor és Mogor fiai, midőn Scythiába berontottak. Mert száznyolcz nemzetségből áll a tiszta Magyarország, s nem többől, s ha tán hozzájok mások is csatlakoztak, azok idegenek, vagy foglyoktól eredtek. Mivel Hunortól és Mogortól a Meotis ingoványban minden jöttmenteken kivűl száznyolcz nemzetség származott volt. Melly jövevények nemzetsége e könyv végén rendre ki lesz téve.

Lábjegyzetek

1  Hód-Mező-Vásárhelynek hol-létéről és régi dolgairól. Jelen tanulmányom a K 81485 számú OTKA pályázat támogatásával készült. Az 2011. szeptember 29-én, a PTE-BTK keretében megrendezett I. Ókori történelmi földrajzi konferencián elhangzott előadás, bővített, írásos változata.

2  Magyarország történelmi és közigazgatási atlasza (1751 Pozsony). Ennek első térképe: Darii expeditio Scythica In Tomka Szászky János: Magyarország első történelmi atlasza. Budapest, 2004.

3  Bonfini . 11., 1–2. (Az idézett forrásszövegekben az oldalszám után a sorokat is jelölöm.)

4  Bonfini 1995. 11.

5 129–194. A továbbiakban: Gombocz 1918.

6  Gombocz 1918. 130.

7  Kulcsár 1973. 9.

8  Vásáry 2008a. 20.

9  Vásáry 2008b. 117. 

10  Uo.

11  Vásáry 2008. 22.

12  Vásáry 2008. 117–118. Lásd még Vásáry 2003. 34–35.

13  A földrajzi fejlődéstörténetről és a magyar historiográfi ai megjelenéséről több részből álló előadást tartottam Hódmezővásárhelyen, a Vásárhelyi Történelmi Kör havi előadássorozata keretében. Így 2006. november 3-án, november 17-én, 2007. február 2-án. Az antik történetírás Szkítia-képe (kézirat, 2008), A magyar történetírás Szkítia képe és fogalomtörténete a 18. századig (kézirat, 2007).

14  Vásáry 2003. 30–33; v. Bredow . 644–656. A kérdés személyes vizsgálata visszavezet egykori diplomamunkámhoz: Szabó 2006. A továbbiakban a görög Σκύθης kifejezést a magyar hagyományban meggyökeresedett szkíta szóval adom vissza.

15 Szabó 2009. 79–86.

16  Kapitánffy–Szepessy 2013. 72.

17  Thomson 1966. 309. Míg Thomson trilógiáról írt, Hegedüs Géza a szatírjátékkal együtt tetralógiát feltételezett. Hegedüs 1995. 83., 116., 121. A kérdés megválaszolása attól függ, hogy a trilógiát követhette-e szatírjáték vagy nem. Ezt azonban, sajnos, nem tudjuk. Lásd: Wecklein–Allen 1891. 20.

18  Aiszkhülosz 1996. 143. 1–2

19  Aeschylus 1886. 1.

20  The Prometheus Bound of Aeschylus. Rendered into English Verse by Bevan, Edwyn Robert. London 1902. 1, 1–2. „On the uttermost of earth at last we stand / Th e Scythians’ range, inhuman solitude…”; vagy legutóbb: Aeschylus’ Prometheus Bound. Preface, notes and translation by McDonald, Marianne. 2008. 29. „We’ve come to the ends of the earth / to Scythia, barren and deserted.”

21  Wecklein–Allen 1891.

22  Wecklein–Allen 1891. 31, 1–2.

23  Aeschylus 1886. 10.; Wecklein–Allen 1891. 79, 417–419.

24  Aeschylus 1886. 11.

25  Wecklein–Allen 1891. 110, 730–735.; Aiszkhülosz 1996. 171. 7–12. sor.

26  Lásd a 1. 1. 2 alfejezetet.

27  Aeschylus 1886. 190.; Wecklein–Allen 1891. 146. 

28  Thomson 1966. 309–310.

29  Wecklein–Allen 1891. 145, 1, 4–5. (I. fragmentum)

30  Aeschylus 1886. 16.; Wecklein–Allen 1891. 107. 707–108, 712. Aiszkhülosz 1996. 170, 12–17.

31  Aeschylus 1886. 16.; Wecklein–Allen 1891. 107., 709.

32  Hérodotosz 2004.

33  Hérodotosz 2004. 115.

34  Hérodotosz 2004. 278.

35  Tudniillik Libüa és Ázsia határfolyójaként.

36  Azaz Európa és Ázsia határfolyójaként, mint például Aiszkhülosz.

37  Hérodotosz 2004. 281.

38  Hérodotosz 2004. 301.

39  Hérodotosz 2004. 272.

40  Hérodotosz 2004. 273.

41  Hérodotosz 2004. 282–285.

42  Hérodotosz 2004. 481.

43  Kádár–Szabó 1984. 71.

44  Salgó 2010.

45  Hérodotosz 2004. 280–281.

46  Pauly 1927. 619–645.Lásd még: Kapitánffy–Szepessy 2013. 58–59.

47  Geographi Graeci minores. E codicibus recognovit prolegomenis annotatione indicibus instruxit tabulis aeri incisis illustravit Carolus Mullerus. Volumen primum. Parisiis, 1855. 15, 1–5. Továbbiakban: GGM. I. „  /) Arcomai de Üa)po Ü  (Hrakleiw/n sthlwn= twn= e)n tv =Eu)rwp/v me/xri  (Hrakleiw/n sthlwn= twn= e)n tv =Libuv/, kai Üme/xri Aiq)iop/wn twn= megal/wn. Ei)si Üde Üal)lhl/wn katavtikru Üai (  (Hrakleioi sthl=ai, kai Üa)pe/xousin al)lhl/wn ploun= h(me/raj.”

48  GGM I. 57, 10–58, 20. „ Meta Üde ÜQrak|/ hn ei)si ÜSkuq/ai eq/)noj kai Üpol/eij e)n au)toij=  (Ellhnid/ej aid/(e: Tu/rij potamoÜj, Nikw/nion pol/ij,  )Ofious=a pol/ij.  )Epi Üde Ütv =Skuqikv =e)poikous=i Taur=oi eq/)noj a)krwth/rion thj= h)pei/rou: ei)j qal/attan de Üto Üa)krwth/rion e)stin.  )En deÜ tv =Taurikv =oi)kous=in  (Ellhnej aid/(e:...Meta Üde Ütaut=a Üei)si Skuq/ai pal/in, pol/eij deÜ  ( Ellhnid/ej aid/(e e)n au)tv=: Qeudosia/, Ku/taia kai ÜNumfaia/, Pantikap/aion, Murmhk/eion... ( H de ÜMaiwt=ij lim/nh leg/etai hm/(isu ein=)ai tou =Po/ntou.    )En de Ütv =Maiw/tidi lim/nv euq)uÜj eisple/onti ei)sin e)p” a)risteraj= Skuq/ai:...Meta Üde ÜSkuq/aj Surma/tai eq/)noj kai ÜpotamoÜj Ta/nai+j, o/(j o(rizei  )Asia/n kai ÜEu)rwphn...Meg/istoi de Üpotamoi /ei)sin tv =Eu)rwp/v o (Ta/nai+j, o ( /) Istroj, o ( (RodanoÜj.”

49  GGM I.. 59, 1–4. „ )Apo ÜTana/i+doj de Üpotamou =a/)rxetai h ( )Asia/, kai Üprwt=on eq/)noj au)thj= e)stiÜn e)n tw= |Po/ntw |Sauroma/tai. Sauromatwn= de /e)stin eq/)noj gunaikokratoum/enon.”

50  Pauly 1927. 661–687; Kapitánffy–Szepessy 2013. 157; GGM. I. 196. passim.

51  GGM. I. 225, 17–18; 227, 1–8; „KalxhdoÜnioi tau/thn de ÜMegarei=j t” wk/|)isan, o/(t” e)pi ÜSkuq/aj Dareio=j e)strateu/eto... To/moi d” a/)poikoi geno/menoi Milhsiw/n, u(po ÜSkuqwn= ku/klw |de Üperioikou/menoi. Pol/ij  /)Istroj a)po Ütou =potamou =labous=a tou/)noma. Tau/thn thÜn pol/in Milh/sioi ktiz/ousin, h(ni/ ka Skuqwn= ei)j thÜn  )Asi/an stra/teuma dieb/h barba/rwn to KÜimmeri/ouj diwk=on e)k tou B=ospo/rou.”

52  GGM. I. 231, 11–232, 15. „ /)Anwqe tou/twn h (SkuqiÜj gh =ba/rbaroj proÜj thÜn a)oik/hton sunori-/ zous” e)sti Üghn= kai Üpas=i toij= E /(llhsin a)gnooume/nhn. Prw/touj de Üpara ÜtoÜn  /)Istron ein=)ai Karpid/aj ei/)rhken  E /)foroj, eit=)en   )Arothr=aj pro/sw Neurou/j te me/xri ghj= pal/in e)rhm/ou dia Üpag/on, proÜj a)natolaÜj d” e)kba/nti toÜn Borusqe/nhn thÜn legome/nhn   /(Ulaian oi)koun=taj Skuq/aj ein=)ai, GewrgouÜj d” e)xome/nouj tou/twn a/)nw, e/)peita pal/in e/)rhmon e)pi ÜpoluÜn to-/ pon, u(peÜr de Ütau/thn   )Androfag/wn Skuqwn= eq/)noj, e)pek/eina d” ein=)ai pal/in e/)rhmon e)xome-/ nhn. ToÜn Pantikap/hn diaba/nti Limnaiw/n eq/)noj e/(tera /te plei/on” ou )diwnomasme/na, Nomadika Üd” e)pikaoum/en”, eu)sebh =pa/nu, wn=( oud)e Üeij=( em/)yuxon ad)ikh/sai pot” a/)n: oi)kofo/ra

d”, w(j ei/)rhke, kai Üsitoum/ena gal/akti taij= Skuqikais=i /q” i(ppomolgia/ij: zws=in de ÜthÜn te kths=in a)nadedeixo/tej koinhÜn a(pa/ntwn thÜn q” ol/(hn sunousia/n. Kai ÜtoÜn sofoÜn d”  )Ana-/ xarsin e)k twn= Nomadikwn= fhsiÜn genesqai twn= sfod/r” eu)sebesta/twn. Kai Ükatoikhs=ai/ tinaj ei)j thÜn  )Asia/n el)qo/ntaj, ouÜ(j dh Ükai ÜSak/aj kalous=in: eu)shmo/taton ein=)ai /fhsi de /to ÜSauromatwn= kai Ütwn= Gelwnwn= kai Ütri/ton to Ütwn=  )Agaqu/rswn e)pikaloum/enon ge-/ noj.”

53  A küméi Ephoroszról (Kr. e. 405. k–330. k.) van szó, aki Világtörténetet írt. Kapitánffy–Szepessy 2013. 115.

54  GGM. I. 233, 1–8. „ToÜn Ta/nai+n, o/(stij e)sti Üthj=  )Asiaj o/(roj, tem/nwn ge thÜn hp/)eiron e(kate/ran di-/ xa, prwt=oi nem/ontai Sarma/tai...Eit=)a meta Ütou/touj e)sti ÜMaiwtwn= ge/noj  )Iazamatwn= lego-/ menon, w(j Dhmh/trioj o (suggrafeuÜj ei/)rhken, w(j d”   /E) foroj le/gei Sauromatwn= le/getai eq/)noj.”

55  Kapitánffy–Szepessy 2013. 221; GGM. I. 370–401.

56  GGM. I. 413, 13–35.

57  GGM. I. 394 (29. fejezet), 412 (43. fejezet).

58  Továbbiakban: Adamik 2002. 84–85. Ugyanez: Adamik 2009. 467–468. Itt megemlítem, hogy időközben a teljes mű fordítása két doktorandusz, Szabó Ádám fordításában (SZTEBTK) és Tóth László kísérő tanulmányával hamarosan napvilágot lát.

59  Kádár–Szabó 1984. 112. Pomponius Mela szövegét lásd: www.thelatinlibrary.com/pomponius1.html

60  Adamik 2002. 89.

61  Strabón 1977. 35.

62  „Terrarum orbis universus in tres dividitur partes, Europam Asiam Africam.” Plinius 1866. 128.

63  „Namque Th racia altero latere a Pontico litore incipiens, ubi Hister Amnis inmergitur, vel pulcherrimas in ea parte urbes habet…” Plinius 1866. 173, 10–13.

64  „Totum eum tractum Scythae Aroteres cognominati tenuere.” Plinius 1866. 173, 15–16.

65  „Sit plane arcus Scythici forma. Medio fl exu iungitur ostio Maeoti lacus… Lacus ipse Maeotis Tanain amnem ex Ripaeis montibus defl uentem accipiens, novissimum inter Europam Asiamque fi nem.” Plinius 1866. 181, 31–33; 182, 12–14. A Pontusnak „az alakja szkíta íjhoz hasonló. A középső ívén össze van kapcsolva a Maeotis–tó bejáratával. Azt a bejáratot kimmer Bosporusnak hívják… a Maeotis-tó fogadja a Riphais-hegyekből eredő Tanais folyót, a legvégső határt Európa és Ázsia között.” (Szabó Pál fordítása)

66  „Ab eo in plenum quidem omnes Scytharum sunt gentes, varae tamen litori tenuere, alias Getae, Daci Romanis dicti, alias Sarmatae, Graecis Sauromatae, eorumque Hamaxobii aut Aorsi, alias Scythae degeneres et a servis orti aut Trogodytae, mox Alani et Rhoxolani. Superiora autem inter Danuvium et Hercynium saltum usque ad Pannonica hiberna Carnunti Germanorumque ibi confi nium campos et plena Iazyges Sarmatae…” Plinius 1866. 183, 1–8. 67  Plinius 1866. 183, 14–15. „Scytharum nomen usquequaque transit in Sarmatas atque Germanos.”

68  „regio Scythia Sindica nominatur.” Plinius 1866. 184, 12.

69  Plinius 1866. 184–185.

70  „Taurus ipse ab Eois litoribus exsurgens vaste satis attollitur, dein dextro latere ad septentrionem, sinistro ad meridiem versus it in occidentem rectus et perpetuo iugo, magnarumque gentium qua dorsum agit terminus, ubi terras diremit, exit in pelagus. Idem autem et totus, ut dictus est, dicitur, etiam qua spectat orientem, deinde Haemodes et Caucasus et Propanisus, tum Caspiae pylae, Niphates, Armeniae pylae, et ubi iam nostra maria contingit Taurus iterum.” (I. 72. fejezet)  „A Taurus-hegység a Keleti (óceán) partjaiból kiemelkedve, elég hatalmasan emelkedik, innen jobb oldalról észak felé, baloldalról déli irányba veszi útját, nyugat felé egyenesen. Nagyon sok nép határát alkotja a hegygerinc, ahol a földeket elválasztja, kijut a tengerre. Ugyanígy nevezik az egészet, mégha, ahol keletre néz, Haemodesnek, Caucasus és Propanisusnak, végül Caspi-kapunak, Niphatisnak, Arméniai kapunak, és ahol már a Mi Tengerünket érinti ismét Taurus” (Szabó Pál fordítása).

71  Plinius 1866. 216, 10–22. „Taurus mons ab Eois veniens litoribus Chelidonio promunturio disterminat, inmensus ipse et innumerarum gentium arbiter, dextro latere septentrionalis, ubi primum ab Indico mari exsurgit, laevo meridianus et ad occasum tendens mediamque distrahens Asiam, nisi opprimenti terras occurrerent maria. Resilit ergo ad septentriones, fl exusque inmensum iter quaerit, velut de industria rerum natura subinde aequora opponente, hinc Phoenicium, hinc Ponticum, illinc Caspium et Hyrcanium contraque Maeoticum lacum. Torquetur itaque collisus inter haec claustra et tamen victor fl exuosus evadit usque ad cognata Ripaeorum montium iuga, numerosis nominibus et novis quacumque incedit insignis, Imaus prima parte dictus…” A Taurus hegység a keleti partokról eredve a Chelidon hegységgel van határolva, Mérhetetlenül nagy és számos nép ura. Jobbról északi, ahol először az Indiai Tenger felől emelkedik, balról pedig déli irányú, és nyugat felé haladva, középen elválasztja Ázsiát, hacsak nem állják útját földek, tengerek. Mert visszafordul észak felé, mérhetetlen kitérő utat tesz, mintha a természet erői, olykor buzgalommal, tengerrel állnának ellent neki. Egyrészt a Föníciai, a Pontoszi, másrészt Caspi és Hyrcaniai tengerrel, ellenkező oldalon a Meotisz-tóval. Így összeütközve kanyarodik e szorosok között. Mégis e Kanyargó Győztes elér egészen a Riphaei hegyek ismert hegygerincéig, és számtalan jeles néven ismert, bármerre halad. Az első részén Imaios a neve.” (Szabó Pál fordítása).

72  Plinius 1866. 211, 3.

73  Plinius 1866. 234, 20–21. „Tanaim ipsum Scythae Sinum vocant, Maeotim Temarundam, quo signifi cant matrem maris.”

74  Plinius 1866. 237, 30–35. „…plane iam Scythae, Cimmerii, Cisianti, Georgi et Amazonum gens. Haec usque ad Caspium et Hyrcanium mare. Nam et irrumpit e Scythico oceano in aversa Asiae pluribus nominibus accolarum appellatum, celeberrimis duobus Caspium et Hyrcanium. Non minus hoc esse quam Pontum Euxinum Clitarchus putat.” „a síkságon szkíták, kimmerek, cisiantok, grúzok és az amazonok népe. Egészen a Caspi- és a Hyrcaniai–tengerig, amely ugyanis a Szkíta–óceánból benyomul Ázsia hátsó részébe (aversa Asia) és a mellette lakók sok névvel illetik, legfőképpen e kettővel, Caspi- és Hyrcan-tenger és Clitarchus szerint nem kisebb, mint a Pontus-tenger” (Szabó Pál fordítása).

75  Plinius 1866. 237–238.

76  Plinius 1866. 241, 10–14, 19–20. „Persae illos Sagas in universum appellavere a proxima gente, antiqui Aramios…Multitudo populorum innumera et quae cum Parthis ex aequo degat. Celeberrimi eorum Sacae, Massagetae, Dahae, Essedones…maior auctorum inconstantia, credo propter innumeras vagasque gentes.”  „A perzsák őket sakáknak nevezik, a legközelebbi népről, az ősi arameusokról... E népek megszámlálhatatlanok, ebben a párthusokkal egyenlőek. Közülük a leghíresebbek a sakák, massageták, dahák, essédonok… Azt hiszem, hogy a nagy szerzőknek ilyen következetlensége ezen számtalan, kóborló népek miatt van.” (Szabó Pál fordítása).

77  Plinius 1866. 241.

78  Strabón 1977. 16. (In Előszó, Dr. Balázs János: Sztrabón élete és munkássága. 3–36.)

79  Strabón 1977. 525, 6–9.

80  Strabón 1977. 525, 22–26.

81  Strabón 1977. 550, 4–7.

82  Strabón 1977. 526.

83  Strabón 1977. 717.

84  Strabón 1977. 527, 5–6.

85  Strabón 1977. 540, 5–8.

86  Strabón 1977. 321, 39; 543, 16–18.

87  Strabón 1977. 307. „A folyónak ugyanis a felső, a forrás felé eső részt a zúgókig Danuiosnak nevezték, mely főképpen a dákok vidékén folyik keresztül, ugyanakkor a geták mellett elfolyó részt a Pontosig Istrosnak.” (7. 1. 13. Földy József fordítása) Strabón 1977. 322, 8–11.

88  Strabón 1977. 327, 27–29.

89  Kretschmer, K. 1921. Egyháztörténeti vonatkozásairól: Halmágyi – Szabó . 109–132.

90  Strabón 1977. 323.

91  Salgó 2010. 33. (87. lábjegyzet) A kéziratot lásd www.ub.uni-heidelberg.de/helios/digi/palatina-digital.html

92  GGM. I. 286; Salgó 2010. 38.

93  Ptolemaiosz 1843.

94  Strabón 1977. 35.

95  Ptolemaiosz 1843. 167–168.

96  Ptolemaiosz 1843. 37–40.

97  Ptolemaiosz 1843. 121.

98  Ptolemaiosz 1843. 122.

99  Ptolemaiosz 1843. 126–127.

100  Hewsen 1971. A mű egyes részeinek magyar fordítását lásd: Paulik Ágnes: „A világ bemutatása”. Egy 7. századi örmény földrajz a steppe népeiről. In.: Források a korai magyar történelem ismeretéhez. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Róna–Tas András. Budapest, 2001. 28–68. A továbbiakban: Paulik 2001.

101  Paulik 2001. 31.

102  Paulik 2001. 33–34.

103  Paulik 2001. 28.

104  Paulik 2001. 41; Hewsen 1971. 192.

105  Paulik 2001. 41; Hewsen 1971. 192.

106  Paulik 2001. 43; Hewsen 1971. 194.

107  Paulik 2001. 43; Hewsen 1971. 200.

108  Paulik 2001. 47; Hewsen 1971. 200.

109  Paulik 2001. 51; Hewsen 1971. 204.

110  Paulik 2001. 51; Hewsen 1971. 204.

111  Paulik 2001. 51; Hewsen 1971. 204.

112  A Perzsa Birodalom keleti tartományai. Paulik 2001. 63 (134. lábjegyzet)

113  Paulik 2001. 51.

114  Hewsen 1971. 204.

115  Hewsen 1971. 205.

116  „inde tenus Scythico mari quod est a septemtrione, usque ad mare Caspium quod est ab occasu, et usque ad extenteum Caucasi iugum quod ad meridiem, Hyrcanorum et Scytharum gentes sunt XLII…” Lásd még: Orosius 1981. 12.

117  Orosius idézett művének szövegét lásd: www.attalus.org/latin/orosius1.html

118  Szántó . 45.

119  Vásáry 2008. 117.

120  Világkrónika a kezdetektől Augustusig. 1992. 24.

121  Kristó . 106.; HKÍF 1995. 195.

122  „Scythia…in oriente est posita, includitur ab uno latere Ponto, ab alio latere monte Rifeis, a tergo Asia, Th esaise fl umine includitur.” In MGH 1981. 320–321.

123  „Scythia… in orientem porrecta, includitur ab uno latere Ponto, ab altero montinbus Riphaeis, a tergo Asia et Phasi fl umine.”In MGH 1981. 320–321.

124  Györffy 1986. 8.

125  HKÍF 1995. 195.

126  DAI 2003. 182–183.

127  DAI 2003. 21.

128  Szabó Pál . A szkítákról alkotott történetírói felfogást – támaszkodva saját kutatási eredményeimre is – legutóbb Halmágyi Miklós tekintette át. Halmágyi 2014. 48–54. 129  „Scitica enim regio in Europa situm habet, extenditur enim versus orientem; ab uno vero latere ponto Aquilonali, ab alio montibus Rifeis includitur, a zona torrida distans, de oriente quidem Asiae iungitur.” SRH. 145.

130  Képes Krónika 11.

131  „Scythia enim regio in Europa situm habet et extenditur versus orientem, ab uno latere ponto Aquilonari, ab alio vero Ripheis montibus includitur…Cui de oriente Asya et de occidente fl uvius Ethul, id est Don.” SRH. 252.

132  Itt megköszönöm Dani Dániel Pál észrevételét.

133  „Fluvius siquidem Don in Scythia oritur, qui ab Hungaris Etul nominatur, sed ut montes Rifeos transit diffl  uendo, Don est appellatus.” SRH. 145.

134 HKÍF 280. „Scithia igitur maxima terra est, que Dentumoger dicitur, versus orientem, fi nis cuius ab aqulionali parte extenditur usque ad Nigrum Pontum. A tergo autem habet fl umen, quod dicitur Th anais…” SRH. 34.

135  Iordanes 2005. 43.

136  Iordanes 2005. 49.

137  Iordanes 2005. 48.

138  Iordanes 2005. 48.

139  Iordanes 2005. 48.

140  Iordanes 2005. 50.

141  Iordanes 2005. 51.

142  Sevillai Izidor: A gótok, vandálok és szvévek története. A latin szöveget gondozta, a magyar fordítást, a tanulmányokat, a jegyzeteket, a névmagyarázatot készítette: Székely Melinda. Szeged 2008. 11–15.

143  A latin szöveg forrása: www.thelatinlibrary.com/isidore/14.shtml „Prima Europae regio Scythia inferior, quae a Maeotidis paludibus incipiens inter Danubium et Oceanum septemtrionalem usque ad Germaniam porrigitur; quae terra generaliter propter barbaras gentes, quibus inhabitatur, Barbarica dicitur. Huius pars prima Alania est, quae ad Maeotidis paludes pertingit; post hanc Dacia, ubi et Gothia; deinde Germania, ubi plurimam partem Suevi incoluerunt.” Lásd még: Etymologies 2006. 289.

144  www.thelatinlibrary.com/isidore/14.shtml „Scythia sicut et Gothia a Magog fi lio Iaphet fertur cognominata. Cuius terra olim ingens fuit; nam ab oriente India, a septemtrione per paludes Maeotides inter Danubium et Oceanum usque ad Germaniae fi nes porrigebatur. Postea vero mino eff ecta, a dextra orientis parte, qua Oceanus Sericus tenditur, usque ad mare Caspium, quod est ad occasum; dehinc a meridie usque ad Caucasi iugum deducta est…” Etymologies 2006. 288.

145  Kora híres tudósa. 1405-ben született az itáliai Corsignanóban, majd Sienában jogot tanult, mégis inkább az antik auctorok érdekelték, főleg a konstantinápolyból hozott eredeti szövegek. Egyházi püspöki titkárként különböző állami megbízatásokat teljesített. Baseli zsinatról elmenve III. Frigyes költővé koszorúzta (poeta laureatus) és birodalmi kancellária titkára lett. 1446-ban pappá szentelték, püspök, illetve III. Callixtus pápa idején, a török ellenes harc során, a magyar ügyek cardinalis protektora volt. 1458-ban pápává választották, amikor a II. Pius nevet vette fel. Konstantinápoly visszafoglalása a célja. 1464-ben halt meg Nótári 1999. 3–11.

146  In Sustermann 1699.

147  Vásáry . 20.

148  Gunst 2000. 82.

149  „oceano, qui extremas amplectitur terras, a suis litoribus nomina indiderunt, Hispanicum, Gallicum, Germanicum, Scythicum, Caspium, Sericum, Eoum, Indicum, Libycum, Atlanticum appellantes.” Sustermann 1699. 9.

150  „Europae et Asiae conjunctio sit per dorsum, quod inter paludem Maeotim et Sarmaticum oceanum excurrit super Tanais fl uvii fonteis.” Sustermann 1699. 13.

151  „Juxta Ptolomaei traditionem Scythas in duas partes dividit.” Sustermann 1699. 15.

152  „Scythiam ab uno latere Ponto, ab altero Riphaeis montibus, a tergo Asia et Phasi fl umine clausam.” Sustermann 1699. 53.

153  Lásd a 2. 1. fejezetet.

154  Sustermann 1699. 212–217.

155  „Exstat adhuc non longe ab ortu Tanais altera Hungaria…” Sustermann 1699. 56, 220. 156  „Ferunt et Hungaros qui danubii ripas incolunt Scytharum genus esse; non quasi ab Hunnis ortos quod propter uerbi cognationem aliqui crediderunt: sed ab aliis Hungaris: quorum Iordanes meminit: qui nothos eos dicit…” A szövegrészletet idézi: Vásáry 2008. 21. 157  Sustermann 1699. 220.

158  Thuróczy 2001. 9.

159  Thuróczy 2001. 11.

160  Mályusz 1967. 112.

161  Gunst 2000. 83.

162  Thuróczy 2001. 12.

163  Thuróczy 2001. 22.

164  Thuróczy 2001. 23.

165  Thuróczy 2001. 23.

166  Thuróczy 2001. 23.

167  Ebben teljesen egyetértek Halmágyi Miklós véleményével. Halmágyi 2014. 52.

168  Kulcsár 1973. 200.

169  Kulcsár 1973. 21.

170  Lásd a Bevezetést. A magyar fordítás többször mai elnevezést használt, a földrajzi nevek tradícióját nem tartotta meg, mi a Bonfini által használt latin elnevezést zárójelben megtartottuk. Bonfini 1936. 4.

171  Lásd a 2. 1 alfejezetet.

172  Bonfini 1995. 12.; Bonfini 1936. 5.

173  Azaz nem hagyhatta fi gyelmen kívül „a Szkítia belsejéből származó magyarokat, akik nem tagadhatják, hogy ők a legősibb szkíták, hiszen az ő nyelvüket beszélik.” (1. 1. 280) Bonfini 1995. 33., 43–34, 1.

174  Bonfini 1995. 12., 6.

175  Bonfini 1995. 26., 37–40; Bonfini 1936. 20.

176  Bonfini 1995. 28., 17–18; Bonfini 1936. 21.

177  Bonfini 1995. 29.

178  Bonfini 1995. 29., 35–36; 33., 38–39.

179  Heltai 1981. 28.

180  Heltai 1981. 30.

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

Adamik Tamás (2002): Római irodalom az ezüstkorban. Budapest.

Adamik Tamás (2009): Római irodalom. A kezdetektől a Nyugatrómai Birodalom bukásáig. Pozsony.

Aiszkhülosz drámái. Budapest, 1996.

Aeschyli tragoediae septem et perditarum fragmenta. In Ai)sku/loj kaiÜ Sofoklh=j. Aischyli et Sophocles tragoediae et fragmenta. Parisiis, 1886.

Bonfini, Antonio (1995): A magyar történelem tizedei. Fordította: Kulcsár Péter. Budapest.

Bonfini, Antonius (1936): De rerum ungaricarum decades. Ediderunt: I. Fógel, B. Iványi et L. Juhász. Tomus I. Lipsiae.

Bredow, Iris v. (2001): Skythen. In Der neue Pauly. Bd. 11. Stuttgart–Weimar.

DAI 2003. Bíborbanszületett Konstantín: A birodalom kormányzása. A görög szövegeket fordította: Moravcsik Gyula. Olajos Terézia bevezető tanulmányával. Budapest, 20032.

GGM: Geographi Graeci minores. E codicibus recognovit prolegomenis annotatione indicibus instruxit tabulis aeri incisis illustravit Carolus Mullerus. Volumen primum. Parisiis, 1855.

Gombocz Zoltán (1918): A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány. I. Scythia. Nyelvtudományi Közlemények 45. évf. (1917–1920).

Gunst Péter (2000): A magyar történetírás története. Debresen, Csokonai.

Györffy György (1986): Julianus barát és a Napkelet felfedezése. Budapest.

Halmágyi Miklós – Szabó Pál (2012): Barbárok és bölcsek. Szkítafelfogás ókeresztény írók műveiben. In Peres Imre – Jenei Péter (szerk.): Az ókori keresztény világ. Patmosz Könyvtár 1. Debrecen, Patmosz Újszövetségi Kutatóintézet. 109–132.

Halmágyi Miklós (2014): Középkori eredetmondák. Gondolatok magunkról és másokról. Jegyzet. Szeged, Belvedere Kiadó.

Hegedüs Géza (1995): Aktuális Aiszkhülosz. Aiszkhülosz két világa, avagy a drámaköltészet kezdete. Budapest, Trezor.

Heltai Gáspár (1981): Krónika az magyaroknak dolgairól. S. a. r. Kulcsár Margit. Budapest, Helikon.

Hérodotosz (2004): A görög–perzsa háború. Fordította: Muraközi Gyula. Budapest, Osiris Kiadó.

Hewsen, Robert H. (1971): Th e Geography of Pappus of Alexandria: a translation of the armenian fragments. Isis vol. 62. No. 2 186–207.

HKÍF 1995: Kristó Gyula (szerk.) (1995): A honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely.

Iordanes (2005): Getica. A gótok eredete és tettei. Közreadja: Kiss Magdolna. Budapest, L’Harmattan.

Kádár Zoltán – Szabó Árpád (1984): Antik természettudomány. Budapest, Gondolat.

Képes Krónika. Fordította Bollók János. Budapest, 2004, Osiris.

Kulcsár Péter (1973): Bonfini magyar történetének forrásai. Budapest, Akadémia Kiadó.

Kretschmer, K. (1921): Scythia minor. In: Pauly Real-Enzyclopädie. Neue Bearbeitung begonnen von Georg Wissowa. Zweite Reihe Dritter Halbband. Stuttgart. 946.

Kristó Gyula (1970): Az Exordia Scythica, Regino és a magyar krónikák. Filológiai Közlöny 16. évf. 1-2. sz. 106–115.

Mályusz Elemér (1967): A Th uróczy krónika és forrásai. Budapest, Akadémia Kiadó.

MGH 1981: Monumenta Germaniae Historica. Auctores antiquissimi 11. Chronica minora saec. IV.V.VI. VII. (Volumen II) 1894/19812.

Orosius, Paulus (1981): Th e seven books of History against the pagans. 2nd. ed. Washington, D.C., Th e Catholic University of America Press.

Paulys Real-Encyclopädie der Classischen Altertumswissenschaft  Neue bearbeitung (1927). Herausgegeben von Wilhelm Kroll und Karl Mittelhaus. Zweite Reihe (R–Z) Fünft er Halbband. Stuttgart.

Plinii, C. (1866): Secundi Naturalis historia. Recensuit D. Detlefsen. Vol. I. Libri I–VI. Berolini.

Ptolemaiosz (1843): Geographia. I-II. ed. Carolus Nobbe. Lipsiae.

Sustermann, Johann Melchior (edidit) (1699): Aeneae Sylvii Piccolominei postea Pii Papae opera geographica et historica. Helmstadii.

SRH: Scriptores Rerum Hungaricarum. Tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Volumen I. Edendo operi praefuit: Emericus Szentpétery. Budapestini, 1937/1999 2.

Szabó Pál (2006): Szkíta hatalom Elő–Ázsiában és I. Dareiosz szkíta hadjárata. SZTE–BTK, szakdolgozat, kézirat. Szeged.

Szabó Pál (2007): A magyar történetírás Szkítia képe és fogalomtörténete a 18. századig. Kézirat.

Szabó Pál (2009): Megjegyzések a középkori nomád harcmodor ókori előzményeihez. Belvedere Meridionale 21. évf. 1–2. sz. 79–86.

Szántó Richárd (1995): Beda Venerabilis földrajzi szemléletének néhány eleme. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Historica Tomus XCIX. Szeged.

Strabón (1977): Geógraphika. Fordította: dr. Földy József. Budapest.

Kapitánffy István – Szepessy Tibor (2013): Bevezetés az ógörög irodalom történetébe. 2. kiadás. Budapest, ELTE Eötvös József Collegium.

The Etymologies of Isidore of Seville (2006). Ed. and trans.: Stephen A. Barney, W. J. Lewis, J. A. Beach, Oliver Berghof, Muriel Hall. Cambridge, Cambridge University Press.

Thomson, George (1966): Aeschylus and Athen. London.

Thuróczy János (2001): A magyarok krónikája. - Rogerius mester: Siralmas ének. Fordította: Bellus Ibolya, Kristó Gyula, Horváth János. Milleniumi Magyar Történelem, források. Budapest.

Vásáry István (2008a): A jezsuita Cseles Márton és a Julianus-jelentés. A Magna Hungaria és a Jugriakérdés történetéhez. In Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest.

Vásáry István (2008b): Középkori elméletek a magyar őshazáról. In Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest. (Korábban megjelent Életünk 1997/10. 1127–1144)

Vásáry István (2003): A régi Belső-Ázsia története. Budapest.

Wecklein, N. (introduction and notes) – Allen, F. D. (trans) (1891): Th e Prometheus Bound of Aeschylus and the fragments of the Prometheus Unbound. Boston–New York–Chicago–London–Atlanta–Dallas–Columbus–San Francisco.

Világkrónika a kezdetektől Augustusig. (Fülöp királynak és utódainak története) Marcus Iunianus Iustinus kivonata Pompeius Trogus művéből. Fordította: Horváth János. Budapest, 1992.

W. Salgó Ágnes (ford., előszó, jegyz., a térképvázlatok) (2010): A Vörös-tenger körülhajózása. Egy ismeretlen alexandriai kereskedő útleírása a Kr. u. 1. századból. 10. Acta Antiqua et Archaeologica. Supplementum XI. Szeged.