Magyar őstörténet

Julianus barátai

Julianus barátai

MAGNA HUNGARIA - BASKÍRIA

2019. május 13. - Benkő István

Rubruk, középkori utazó, aki 1253-54-ben bejárta az akkor még egységes Mongol Birodalmat, a következőket írja: Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak (=Magna Hungaria). Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok. Velük együtt jöttek a blakok, bolgárok és vandálok[1].  Anatolij Ribakov orosz író , aki éveket töltött Ufában, Baskíria fővárosában, a következők szerint tolmácsolja a baskírok mai véleményét önmagukról: "A baskírok nem tekintik önmagukat tatárnak. "Ti törökök vagytok" - mondják, "mi pedig olyanok vagyunk, mint a magyarok".[2] A  Magna Hungariaval kapcsolatos megállapításokat a középkori források és a régészeti leletek is alátámasztják.

Szkítia

Anonymus a következőképpen írja le Szkítiát, ahonnan előbb „a roppant hatalmú Attila király”, majd leszármazottja, Álmos vezér „Pannónia földjére jött”.

 „…Szcítia tehát igen nagy föld, melyet Dentü-mogyernak hívnak. Kelet felé határa az északi tájtól egészen a Fekete-tengerig terjed. Mögötte pedig ott van a Don nevű folyam nagy mocsaraival … A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Mágóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól…. A szittya földnek széle-hossza igen nagy. Az embereket meg, akik rajta laknak, közönségesen dentü-mogyeroknak nevezik a mai napig…A szcítiaiak ugyanis jó régi népek, s van hatalma Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk. Szcítiának első királya Mágóg volt… Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Ő az Úr megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette. … Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai.”[3]

Anonymus tehát az északi tájtól a Fekete-tengerig terjedő területet nevezi Szkítiának, melyet keletről a Don folyam határol. Ez a terület az i. u. IV–V. századokban az Európai Hun Birodalomhoz tartozott, majd – az i. u. IX. században Etelköz néven a magyarok vándorlásának utolsó állomása volt a Kárpát-medencébe történő bevonulás előtt [DAI 38.]. Anonymus korában a Don folyót (Tanais) tekintették Európa és Ázsia határának. Leírása szerint ettől keletre is volt hatalmuk a szkítáknak, ott voltak Góg és Mágóg nemzetei. Szkítia első királya Mágóg[4] volt, akinek az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király és Ügyek, Álmos vezér apja is. Góg és Magóg nemzeteit egy középkori regény hunoknak nevezi, akiket Nagy Sándor egy Kaukázusi átjárónál épített vaskapuval zárt el, hogy ne hatolhassanak be a Kaukázustól délre eső területekre.[5] (Ilyen behatolás történt i. sz. 395-ben, amikor a hunok a Kaukázuson keresztül a Római Birodalom keleti tartományai elleni támadtak.[6]) [Horváth, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen] Anonymus nem tesz említést hunokról, csak szkítákról illetőleg magyarokról. Leírásából egyértelmű, hogy mind Attilát, mind annak ősét Mágógot, mind pedig Attila leszármazottját, Álmost szkítának tekinti.

A Julianus barát 1235-6-os útjáról készült Riccardus jelentés (1237) azokról a magyarokról ír, akik a hét vezér kijövetele után „Ungaria Maior”-ban (=Nagyobb Magyarország) maradtak.

„A keresztény Magyarok Történetében azt találták, hogy van egy másik, Nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiköltözött[7], hogy lakóhelyet keressen magának, minthogy földjük a lakók sokaságát eltartani nem tudta. Miután sok országon áthaladtak és pusztítottak, végül elérkeztek arra a földre, melyet most Magyarországnak neveznek… A domonkos barátok, miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegnek. Elküldtek hát négy barátot keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják őket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették. Az említett szerzetesek, akiket kiküldtek, sok fáradságnak kitéve magukat tengeren és szárazföldön, több mint három esztendeig keresték őket, de az utak sok veszedelme miatt nem tudtak nyomukra akadni, kivéve közülük egy papot, Ottó nevűt, aki csak úgy utazhatott, hogy kereskedőnek adta ki magát. Ő egy pogány országban talált néhány azon nyelven beszélőt, akik révén megbizonyosodott a felől, hogy mely vidéken laknak, de tartományukba nem jutott el. Visszatért hát Magyarországra, hogy több barátot vegyen maga mellé, akik vele visszamenve a keresztény hitet hirdessék közöttük. De a sok fáradságban eltörődve, visszaérkezése után nyolcadnapra, miután megkeresésük minden útját–módját elmagyarázta, Krisztushoz költözött.”

A jelentés szerint a domonkos barátok „még csak nem is sejtették”, hogy hol találhatók azok a magyarok, akiktől származnak. Először Ottó barát három évig kutatta őket, magyarul beszélőket talált, de tartományukba nem jutott el, majd Julianus barát három társával együtt indult útnak. Julianus két társa visszafordult, egy meghalt. Sok viszontagság után végül barát megtalálta a magyarok tartományát egy nagy bolgár várostól kétnapi járóföldre, a Volga mellett.

[Nagy Bolgárországnak] „egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt. Megtalálta pedig őket a nagy Etil (Volga – B. I.) folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. … Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok (A Kárpát-medencei magyarok – B. I.) tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla. A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak.”

Magát a területet a Riccardus-jelentés nem nevezi meg. Ugyanakkor néhány évtizeddel később Rubruk barát – „domonkos barátoktól, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda” szerzett információra hivatkozva - Magna Hungaria-ról ír, amit Baskíriával azonosít.[8]

Rubruk, Wilhelmus: IX. Lajos francia király levelével 1252. április 12-én indult útnak Konstantinápolyból a kereszténynek vélt Szartach mongol vezérhez, ki apjához, Batu kánhoz, az pedig az uralkodó Möngke kánhoz küldte. Féléves mongóliai tartózkodás után Elő-Ázsián át tért haza, és 1255. június 16-án érkezett Ciprusba. Provinciálisa Akkonba rendelte, s nem engedte meg, hogy személyes jelentéstételre az időközben hazatért IX. Lajoshoz Párizsba utazzon. Ezért Wilhelmus fráter útjáról hosszú levél formájában számolt be a királynak. Ebben említi a bevezetőben már említett Magna Hungaria-t:

„(1) Miután az Etiltől kiindulva tizenkét napot mentünk, egy nagy folyóhoz értünk, melyet Jajiknak hívnak; északról jön a baskírok földjéről, s az említett tengerbe ömlik. A baskírok ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a magyarok; pásztorkodnak, városaik nincsenek; országuk nyugatról Nagy-Bolgárországgal érintkezik. Ettől a földtől kelet felé haladva az északi oldalon nem találni több várost, így Nagy-Bolgárország az utolsó tartomány, melynek városai vannak..[9]

5) Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda….”[10]

Rubruknak a bevezetőben idézett közlésével összhangban van a francia Vincent de Beauvais és az angol Roger Bacon Magyarországgal kapcsolatos leírása.

Vincent de Beauvais (latinul: Vincentius Bellovacensis, magyarosan Beauvais-i Vince; Beauvais, 1190 körül – Párizs, 1264 körül) latin nyelven író középkori francia dominikánus szerzetes, királyi nevelő és lexikoníró: „Európa egyik országa Magyarország, amelyet — mivel hajdan a hunok foglalták el, e népről — Hungariának neveznek és Orosius szerint két része van: Hungaria Maior és Hungaria Minor. A nagyobb Hungaria a távolabbi Szíria táján, túl a Meotisz mocsarain feküdt. Innen jöttek valaha azok a hunok, akik mocsarak meg földek végtelen területein vadászva, és szarvasok és vadállatok nyomait követve végül is ráleltek Pannónia földjére. Ezek azután saját népes seregükhöz megtérve Pannóniába visszajöttek, és kiűzve az itt lakókat saját ősi nemzetségük nevét adták a népnek és a hazának."[11]

Roger Bacon (12141292 vagy 1294 júniusa) középkori angol gondolkodó, Robert Grosseteste tanítványa volt, az Oxfordi Egyetemen tanított ferences rendi szerzetesként. Főként természetkutatással foglalkozott, és Grosseteste fényről szóló tanítását fejlesztette tovább. Bacon a következőket írja Magna Hungaria-ról: „[Nagy Bulgária után] keleti irányban terül el Pascatyr (=Baskíria – B. I.) földje, amely Magna Hungaria (=Nagy Magyarország – B. I.); ebből jöttek ki a hunok, akiket később hugrinak, most pedig hungarinak, vagyis magyaroknak neveznek; ezek maguk köré gyűjtve a bulgárokat és Észak más nemzeteit, megtörték [Nagy] Sándor határzárait – mint Isidorus mondja. És fizették nekik az adót egész Franciaországig; ezért letelepedett azon a földön, amelyet ma Hungarianak, vagyis Magyarországnak neveznek, túl Csehországon s Ausztrián, s a latinoknál ezt a földet most magyar királyságnak hívják.”[12]

Felmerül a kérdés: Rubruk, Beauvais és Bacon a magyaroktól kapta az információkat, vagy fordítva. Ez azért fontos, mert egyes történészek szerint Kézai előtt a magyaroknak nem volt hun tudata, azt Kézai külföldi történeti forrásokra alapította. Ezek a források viszont az említett történészek szerint tévedésben voltak, mert mindenkit, aki keletről jött hunnak néztek. A magyar krónikások célja ugyanezen történészek szerint az uralkodóház és a magyar nemesség részére dicső múlt keresése volt, vagyis idegen tollakkal ékeskedtek.[13]

A felmerülő kérdésekre a választ maga Rubruk adja meg. Ahogy úti jelentésében írja: „Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda….” Mint már említettük, a tatárok bejövetele előtt, Julianus barát járt IV. Béla magyar király megbízásából „Ungaria Maior”-ban, azaz a baskírok földjén. Ezt követően azonnal Rómába ment jelentéstételre. Rubruk tehát tőle szerezhetett tudomást arról, hogy honnan jöttek a hunok és a magyarok, Beauvais és Bacon pedig Rubruktól.[14] A Julianus barát 1236. évi első útjáról készült Riccardus jelentés közli, hogy a keleti magyarokról milyen forrásból tudtak a magyar dominikánus barátok. Julianus ismeretei tehát innen, valamint személyes tapasztalataiból származtak, ezeket adta tovább szerzetestársainak. A külföldi szerzők tehát a magyaroktól szereztek tudomást a hun-magyar kapcsolatról.

Baskíria - Magna Hungaria

Mint már említettük, Julianus barát a Volga mellett találkozott „Magna Hungariában” maradt testvéreinkkel. Kérdés, hogy ettől keletre milyen távolságra terjedt ki a keleten maradt magyarok szállásterülete. Erre a kérdésre egy olyan ősi temetkezési szokás alapján adhatunk választ, amelyet a hunok hoztak az eurázsiai sztyeppékre Távol-Keletről és Belső-Ázsiából a népvándorlás évszázadaiban.

A temetkezési szokás szerint az elhunytak arcára selyemből vagy bőrből készült kendőt terítettek, amelyre nemesfém, arany vagy ezüst „szemüveget” erősítettek. Ezek fölött lehetett még egy ovális alakú selyemkendő [Benkő: 1988-89, 1992, 1992-93, 2003.]. Ez a temetkezési szokás volt jellemző a honfoglaló magyar előkelőkre is egészen a kereszténység felvételéig a Kárpát-medencében, és jellemző volt rájuk korábbi szállásterületeiken, így Magna Hungáriában is. Az ősi temetkezési szokás alkalmazási területét ábrázoló alábbi térkép azt is bizonyítja, hogy Magna Hungaria kiterjedt az Urál-hegység mindkét oldalára, és magába foglalta a nyugati oldalon Baskíriát, a keleti oldalon pedig Cseljabinszk környékét és a Torgaj-vidéket: vagyis.a mai Tatárföldtől a több magyar és orosz kutató által a magyar őshazának tartott szargatkai régészeti kultúra területéig terjedt.

A szargatkai kultúra területe (az Isim-Tobol folyóköz és az Irtis partvidéke) az i. e. 3. század végén a Nyugat felé vonuló hunok befolyási övezetbe került, majd elnéptelenedett, Lakóinak egy része elpusztult, más része északra vonult, a harmadik pedig  a hunok soknemzetiségű egységében Nyugat felé távozott, és részt vehetett a magyar etnogenezisben.[15] 2010 óta S. G. Botalov régész végez ásatásokat Nyugat-Szibériában, Cseljabinszk mellett, az Ujelgi tónál. A régészeti leletek itt is magyar jelenlétre utalnak. [Botalov 2012]. Ezekbe az ásatásokba Türk Attila vezetésével magyar régészek is bekapcsolódtak.[16]

01-hmaszk-angol0-2-misi.jpg

Kép: A selyem illetőleg bőr alapra helyezett nemesfém halotti maszkok, szem- és szájlemezek lelőhelyei Eurázsiában. 1. Belső-Ázsia i. sz. I-VIII.; 2. Nyugat-Szibéria, Kazakisztán és az Ural-térség i. sz. VI-XIII.; 3. Az Ukrán sztyeppe i. sz. IX-X.; 4. A Kárpát-medence i. sz. VII-X. Forrás: Benkő 1992-1993: 131.

02-selyemre-borre.jpg 

Kép: Selyemre vagy bőrre varrt, nemes fémből készült halotti maszkok: a, b: Ezüst szemüveg Astanai temető (Turfan), c, d: Demionki (Ural vidék, Káma terület) e: Bolsije Tigani (Baskíria) ősmagyar temető. Forrás: Benkő Mihály 1992-93: 113–131.

03-botalov-uelgi-n3.jpg

Kép: Az Uelgi ásatás. 3. Stílus csoport, aranyozott ezüst. Forrás: Botalov 2012: 7. ábra

04-korobcsino.jpg

Kép: Leletek a korobcsinói ősmagyar vezérsírból: aranyozott ezüsttányér és csésze, Közép-Dnyeper vidéke. Forrás: Benkő 2003b.

05-korobcsino-1.jpg

Kép: Leletek a korobcsinói ősmagyar vezérsírból: a szablya hüvelyszájának palmettás díszítésű ezüstverete, Közép-Dnyeper vidéke. Forrás: Benkő 2003b.

06-korobcsino-2.jpg

Kép: Leletek a korobcsinói ősmagyar vezérsírból: arany maszk, szem és szájlemez, arany préselt övveretek, vas nyílhegyek, Közép-Dnyeper vidéke. Forrás: Benkő 2003b.

 

Összefoglalva: A középkori történeti források és a régészeti leletek egyaránt igazolják, hogy a mongol kor előtt két Magyarország létezett. A Nagyobb vagy Nagy Magyarország az Ural hegység mindkét oldalán terült el, kelet felé messze benyúlva Szibériába. A források szerint innen jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek.

Egyébként korábban feltárt régészeti adatok is szólnak arról, hogy a mai Baskíriának feltétlenül köze volt Magna Hungáriához. Az ismert kazanyi régész, J. P. Kazakov szerint a Tatárföld keleti területeitől az Urál nyugati lejtőiig terjedő csijakili kultúra is ugor jellegű lakossághoz (Baszkatir ország) kapcsolható a XIII–XIV. századokban. A terület északi része a kipcsakokkal volt határos. Később „ez a lakosság is átvándorolt a csijakili emlékek területére, és ott asszimilálta az ugor lakosság maradékát”[17] Kazakov a „baszkatirok országa” alatt itt Magna Hungaria érti. A. K. Kushkumbajev véleménye szerint „Mindez arra vall, hogy a keleti (Volga-Uráli) magyarok és a Dastben élő kipcsakok között hosszú időn keresztül fennálló kapcsolatok voltak a középkor derekán, pontosabban az Arany Horda korában.”[18] Ez a szoros kapcsolat végül is a keleti magyarok beolvadásához vezetett.

A magyar őstörténet kutatói közül többen is foglalkoztak és foglalkoznak a Pascatir-Baskíria – Magna Hungária azonosság kérdésének problémáival. Korábban általános volt a nézet, amely szerint Magna Hungária a Baskíriában élő magyarok lakóhelye volt.[19] Győrffy György szerint Ungaria Major kétségtelenül benne volt a régi Gestában”, de ő ennek területét a Maeotis mellékére, „a kazárok, belárok és alánok szomszédságába” helyezi, Szerinte „Maior, vagy Magna Hungária, illetve Major, vagy Magna Bulgária fogalma csak Julianus 1237-es útja, illetve a keleti magyarok és a volgai bolgárok jobb megismerése után tolódott át északra, baskír, illetve bulár földre.” [20]  Vásáry István szerint: „ A baskírokat a magyar őstörténetből teljesen kitenni nem lehet, a minimum, amivel mindenkinek számolnia kell: az egykori baskír–magyar szomszédság valahol a Volga-vidéken”.[21] Mándoky Kongur István konkrétabban, a következőket írja: „A mongol kor viharai a (keleti) magyarok töredékeit szétszórták, de nyomuk mégsem veszett el örökre. Egy részüket mocsar, mozsar, mozsarjan néven többször említik a források, eleinte az Arany Sereg, majd a Kazáni és Kaszimovi Kánság népei között… …másik részük pedig a baskírok török népébe olvadt bele. Ez utóbbiak emlékét a baskírok eredethagyományai a mai napig szívósan őrzik, egyes törzseik és nemzetségeik ugyanis a régen Nyugatra költözött „majarok”, „madjarok”, vagy „madijarok” népének baskír földön maradt törzseitől származtatják magukat”. „A baskír–magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában a történeti források adatain kívül e látszólag naivnak tetsző hagyományokat is komolyan kell vennünk”.[22]

A fenti adatok alapján a történelmi Baskíria azonos Magna Hungáriával.

Hazai és külföldi szerzők által írt tanulmányok sora foglalkozik Magna Hungaria lakosságának mongol kori és azt követő sorsával. Ezek közül jó néhány szerepel jegyzeteinkben és bibliográfiánkban. Ugyanakkor megállapítható, hogy a téma magyar állami támogatással folytatott tervszerű kutatása erre kijelölt tudományos intézetekben a mai napig sem indult el, vagy ahogy Sudár Balázs írja: „a madjarok történetének feldolgozása még nem történt meg”. [Sudár 2015: 120. o.], annak ellenére, hogy Tóth Tibor felfedezése óta több mint öt évtized eltelt.

Irodalom

Anonymus: Gesta Hungarorum (Ford: Paizs Dezső), http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, letöltve: 2019-04-04

Belavin, Andrej M. – Krilaszova, Natalja B. 2008-2010: Tarsolylemez Perm környékéről. Folia Archaeologica 54: 243–250.

Bendeffy 1937: Bendeffy László: Fontes authentici itinera( (1235-1238) fr. Juliani illustrantes. Budapest 1937.

Benkő 1987–88: Benkő Mihály: Halotti maszk és sírobulus. Antik Tanulmányok, 1987-88/2. (1990) 169–201.

Benkő 1992: Benkő Mihály, A halotti arctakaró történetéhez. Antik Tanulmányok, 1992/II, 106–108.

Benkő 1992-93: Benkő Nihály, Burial masks of Eurasian mounted nomad peoples in the migration period (1st millenium A. D.). Acta Orientalia XLVI/2-3: 113–131.

Benkő 2001: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001.

Benkő 2003a: Benkő Mihály, A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.

Benkő 2003b: Benkő Mihály, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír. A korobcsinói leletről (a Dnyeper középső folyásánál). Antik Tanulmányok 2003,, 111–125.

Benkő–Khinayat 2007: Benkő M. – Babakumar Khinayat ,A keleti magyarság írott emlékeiből, Budapest, 2007.

Benkő 2008a: Benkő Mihály, Magyar Kipcsakok Timp Kiadó, Budapest, 2008.

Benkő 2008/b Benkő M.: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 2008.

Botalov 2012: Botalov, S. G.: Uelgi and Sineglazovo burial grounds and certain issues of the cultural genesis of the population of South Zauralye, http://botalovs.narod.ru/articles.html, letöltve: 2019-04-04

DAI  (DAI=De administrando imperio) A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gyula. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.

Dienes 1963: Dienes István, Honfoglalóink halottas szokásainak egyik ugorkori eleméről. Archaeológiai Értesítő 90: 180–112.

Erdélyi-Benkő 2015: Erdélyi István - Benkő Mihály: The Sargatka culture and the Huns. In: Global Turcic (International Turcic Institute, Astana), 2015/3/4.

Fodor 1972: Fodor István 1972: Honfoglaláskori régészetünk néhány őstörténeti vonatkozásáról. Folia Archaeologica 24: 159–174.

Győrffy 1986: Győrffy György, Julianus barát és a Napkelet felfedezése. Budapest, 1986.

Győrffy 1948: Győrffy György, Krónikáink és a magyar őstörténet. Budapest, 1948.

Horváth Gábor: A hunok 395. évi ázsiai hadjárata a Római Birodalom keleti tartományai ellen, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen, letöltve: 2019-04-08

Kazakov 1997: Kazakov F. P. Volzhskaja Bulgarija  i finno-ugorskij mor. Fiunno-ugrica 1997.

Mándoky 2012: Mándoky Kongur István, Magyar eredetű törzsek a baskíroknál. In.: Mándoky Kongur István, Kunok és magyarok. Budapest, 2012.

Magyar Katolikus Lexikon, http://lexikon.katolikus.hu/R/Rubruk.html, letöltve: 2019-04-05

Makkay 2007: Makkay János, Szarvasok, lovak, szemfedők, üstök és tálak. Indoiráni (indoárja) sajátosságok a finnugor és a magyar régiségben, és keltezésük kérdései. Budapest, 2007..

Mogilnyikov 1992: Mogilnyikov G. A,  V. A.: Szargatszkaja kultura. In: Sztyepnaja polosza Aziatszkoj csasztyi SzSzSzR v szkifo-szarmatszkoje vremja. Moszkva, 1992. 292–311.

Némati 1911: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, Budapest, 1911 http://mek.oszk.hu/07200/07222/#, letöltve: 2018-12-23

Ősi halotti maszkok 2013: Ősi halotti maszkok. A honfoglaló magyarság keleti eredetű halottas szokása. Magyar Nemzeti Múzeum, kiállítási katalógus. Budapest.

Pallas nagylexikona (szerző: Bokor József), 16 kötet, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1893-1897

Ribakov, 1996: Ribakov A.: Dust and Ashes, Boston-New York-Toronto-London 1996

Riccardus jelentés Julianus barát 1235-1236-os útjáról (1237), in: Katona, T. (szerk.): A tatárjárás emlékezete, Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy.

Róna Tas 1986: Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

Róna-Tas András: Nép és nyelv: A magyarság kialakulása, elhangzott 2004. március 1-én a Mindentudás Egyetemén, http://real-eod.mtak.hu/1079/1/05%20R%C3%B3na-Tas%2073-92.pdf, letöltve 2016-11-14

Rubruk útleírása (1255), Rubruquis: Utam Tatárországban. Ford. Brózik Károly. Bp., 1881. - Napkelet felfedezése. Közread. Györffy György. Bp., 1965:118. (~ útleírása 1255-ből. Ford. Gy. Ruitz Izabella) http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

Sudár 2015: Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Magyar őstörténet sorozat 2., Budapest, 2015.

Tóth 1966: Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról, MTA Biol. Oszt. Közl. 9. (1966) 283-299.

Türk 2018: Türk Attila: A magyarság korai története a régészet szemszögéből, 2018. június 18., https://tudomany.hu/cikkek/a-magyarsag-korai-tortenete-a-regeszet-szemszogebol-108815, letöltve: 2019-04-05

Vásáry 2008: Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

Zergenyei 2013: Zergenyei: Halotti maszkok a Nemzeti Múzeumban, 2013. július 5., https://www.nyest.hu/renhirek/halotti-maszkok-a-nemzeti-muzeumban, letöltve: 2019-04-02

Lábjegyzetek

[1] Rubruk útleírása 1255-ből. In Győrffy 1986, 259. Szent Isidorus előkelő családból származott, némelyek szerint a nyugati Gótok fejedelmi sarja. Isz. 600-636 között sevillai püspök. Összes művei a latin Patrologia 81-84. köteteiben jelentek meg. A hivatkozott szöveg az „Eredetek vagy etimologiák húsz könyve” című 82. kötetben szerepel. A Nyelv és társadalom című kilencedik könyv második fejezete népnevekről szól, a 66-ik cikk tartamazza Rubruk ismeretforrását Nagy-Magyarországról, latin eredetiben: Magna Hungaria-ról.

[2] Ribakov 1996, 3. A 19. század végén készült Pallas nagylexikona a következőket írja a  baskírokról:

BASKÍR: az Ural hegység. déli részén (Számára és Ufa kormányzóság területén) lakó; a tatár nyelv egyik tájszólamát beszélő nép, amely testi és erkölcsi jellemvonásaira nézve egyaránt igen nagy hasonlatosságot mutat fel a magyarokkal. Némely tudós a baskirokat (Strabo) aorszai, mások ismét a hunok utódainak tekintik. A báskir név az arab és a persa iróktól ered, amely irók őket mindig a magyarokkal együtt említik és egymással összevetve mint: mádj-yárdokat vagy bádg-járdokat említik. Ibn Foszlán szerint a baskirok magukat báskurdoknak nevezték. Annyi tény, hogy ők ma is azon a vidéken laknak, a melyet a XIII. század utazói (Plan Carpin és Rubruquis) Pascatir vagy Magna Hungaria néven említenek s ahol a magyarok testvéreit Julian barát fel is kereste s velök magyar nyelven értekezett. A baskirok a régi időkben pogányok voltak s amint a tudósok mondják, az iszlámra való áttérésükkor a hittérítő török-tatárok nyelvét vették fel…. Bővebben olvashatni róluk Dr. Török Aurél: Az uralvidéki baskirokról, Antropologiai Füzetek, I. Budapest, 1882. 67-106. 1. [Pallas 1893]

[3] Anonymus: A magyarok cselekedeteiről.  In:A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (Szerk.: Győrffy György. 133 sk.

[4] Gógot és Magógot a Szentírás is említi (Ezék. 38, 39). Az Anonymus által megnevezett Magóg Maotun-nal (i. e. 209-174), a Xiongnu Birodalom királyával azonosítható, aki egyesítette az „íjfeszítő népeket”.

[5] A Nagy Sándornak macedonok győzhetetlen királyának históriája. Kolozsvár, év nélkül. (Fordítója ismeretlen, nyomtatója Heltai Gáspár.)

A szír Nagy Sándor legenda az i. sz. 3. században keletkezett korábbi források feldolgozásával. A késői hellenisztikus szerző egyesítette a kleitarchosi hagyományozási vonallal összefüggő, eredetileg is mesés elemeket is tartalmazó történeti elbeszéléseket (Kleitarchos antik görög történetíró volt, az ie. 4. század végén és az ie. 3. század elején élt.), valamint a Nagy Sándornak és kortársainak tulajdonított leveleket (az ún. ,,levél-regény"-t).  

A regényben Nagy Sándor eléri a világ térbeli végeit, ahol nagy zajt hall. Amikor megkérdezi kísérőt, hogy mi ez, azt a választ kapja, hogy a hegycsúcsokon túl él a hunok rettenetes népe, akik át fognak kelni a hegyszoroson és elpusztítják az ezen az oldalon lévő területeket. Nagy Sándor erre „Háromezer vasmunkás kovácsot és háromezer rézműves embert hozatott; ezek rezet és vasat öntöttek össze s összegyúrták, ahogy az ember agyagot szokott csinálni; elhozták és kaput csináltak (belőle). Egyik hegytől a másik hegyig küszöböt csináltatott; tizenkét könyök volt a hossza; a hegy szikláiba verette bele, rézbe és vasba foglalta… azután a sziklákba vasszegeket csináltatott és tizenkét fokkal bíró vaskulcsot kovácsoltatott és rézlakatot forgattatott rá.” (Kmoskó Mihály: Szír írók a steppe népeiről. Szerk. Felföldi Szabolcs. Bp. 2004. 72–81)

[6] Szent Jeromos 77. levele (399): „Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. A római hadsereg nem volt jelen akkor, mert a polgárháborúk Itáliában tartották. Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. Jézus óvja meg a római világot ezen vadállatok további támadásaitól! Mindenhol váratlanul bukkantak fel, jövetelük megelőzte hírük érkezését, nem kíméltek sem vallást, sem rangot, sem kort, még a csecsemők sírása sem keltett bennük szánalmat. Gyerekek voltak kénytelenek meghalni azelőtt – mondhatni -, mielőtt elkezdtek volna élni, a kicsik nem észlelve nyomorult végzetüket még mosolyogtak is ellenfelük kezére és fegyvereire. Általánosan elfogadott, hogy a megszállók célja Jeruzsálem volt, az arany iránti mohóság hajtotta őket ebbe a városba. Városfalai elhanyagoltak voltak a békeidő miatt, ezért rendbe hozták, Antiochia ostromállapotban volt. Türosz sóvárgott rá, hogy újra sziget legyen, elvágva magát a szárazföldtől. Mi is előkészítettük hajóinkat, és az emberek a tengerparton feküdtek le elővigyázatosságból ellenségeink érkezése miatt. Nem számított, hogy kemény szél fújt, mert jobban rettegtünk az barbároktól, mint a hajótöréstől. Mi azonban nem saját biztonságunk miatt voltunk idegesek, hanem a szüzek tisztasága miatt, akik velünk voltak. Abban az időben még nem voltak nézeteltérések közöttünk és a belküzdelmet árnyékba vetette a barbárokkal vívott csata. ”

[7] Bendefy 2019, 75–83. Az eredeti Riccrdus-jelentésben:  „Inventum fuit ing estis Ungarorum christianorum, quod esset alia Ungaria maior, de qua septem duces cum populis suis egressi fuerant, …”

[8]Szkítia a magyar krónikás hagyomány szerint területileg egységes, de kormányzás tekintetében három részre oszlik, Bascardiára, Dentiára és Magoriára. Bascardiában Baskíria ismerhető fel, Dentia és Magoria pedig valószínűleg az Anonymus álal említett „Dentümogyer” területnévvel kapcsolható össze, ami e kettőt együtt jelölheti … a Közép-Európában hont foglaló néprészen kívül keleten még évszázadokig létezett két magyar néptömb…” [Sudár 2015: 130]

[9] Győrffy 1986, 259. 

[10] Györffy 1986, 260.]

[11] Speculum naturale, XXXIII. könyv, 12. pont., Idézi: Mészáros István: Ars, litteratura, philosophia. Tudomány- és tananyagrendszerek Alkuintól Erasmusig. In: Filológiai Közlöny, 1982. 1. szám, 15-19. old. Akadémiai Kiadó.

[12] Fratris Rogeri Bacon ord. Moin. Opus major ad Clementem Quartum. London, 1733. – Vö. Yule, H. – Cordier, H., Cathay and the way thither. III. London 1914. 246.

[13] Sándor Klára: „…Sem etnikai, sem politikai, sem kulturális folytonosság nem volt tehát a hunok és a magyarok között…” Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány – Rénszarvas vagy csodaszarvas, Typotex Kiadó, Budapest, 2011., interjú: http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/tenyek-es-mondak-osszhangja----sandor-klara, letöltve: 2019-04-08

[14] A Magyar Katolikus Lexikon szerint Rubruk a Mongol Birodalomból visszatérve kapcsolatba került Roger Baconnel. [Magyar Katolikus  Lexikon, Rubruk szócikk, http://lexikon.katolikus.hu/R/Rubruk.html]

[15] Mogilnyikov 1992, 254 sk; Erdélyi-Benkő 2015, 231.

[16] Türk 2018.

[17] Kazakov 1997, No1, 44., 10. rajz,  56.

[18] Kushkumbajev 2012, 60.

[19] Győrffy 1948, 53.

[20] Győrffy 1948, 54 sk.

[21] Vásáry  2008, 42.

[22] Mándoky Kongur István, Magyar eredetű törzsek a baskíroknál. In.: Kunok és Magyarok. Török-magyar könyvtár I. Budapest 2012, 227 sk.

A bejegyzés trackback címe:

https://julianusbaratai.blog.hu/api/trackback/id/tr3514824966

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása