Magyar őstörténet

Julianus barátai

Hansgerd Göckenjan: KELET-EURÓPA NÉPEI A 13. SZÁZADI MAGYAR DOMONKOSOK ÚTLEÍRÁSAIBAN

Fordította: Diós Edit. (Kivonat, szerkesztett változat)

2019. december 12. - Benkő István

julianus-a_varban1.png

Kép: Julianus barát szobra a várban.

Magyar domonkos szerzetesek rendük utasítására és IV. Béla magyar király (1235-1270)1 „kíséretével és költségén"2 1230-1237 között több veszélyes térítő utat tettek meg, melyek során eljutottak a Kaukázus és a Volga felső folyásának vidékére. Tudósításaik a mai napig többféle szempontból is magukra vonják a történészek figyelmét. Csak néhány évvel a mongolok lengyelországi és magyarországi pusztításai előtt az „első átfogó tatárképet" a domonkos barátok közvetítették a nyugati világ felé, ahogy ezt Gían Andri Bezzola, svájci történész, egyik alapvető és ismeretekben gazdag tanulmányában megállapítja.5 Ezen felül beszámolóikban első ízben ők adtak hírt a mongol kánok világuralmi törekvéseiről, és azon nem titkolt szándékukról, hogy nemcsak Magyarországot, hanem Rómát és további távoli nyugati országokat is meg akarnak hódítani.4 Ugyancsak a domonkos barátok voltak azok, akik utazásaikról azzal a hírrel tértek haza, hogy messze keleten van egy ország (Magna Hungaria), melynek lakói a magyarokkal rokonságban állnak.5 …

terkep1.jpg

Kép: Julianusbarát 1234-1236-os útja.

a Magyarországra visszatért szerzetesek rengeteg adatot hoztak magukkal addig alig vagy egyáltalán nem ismert népekről, mint a cserkeszek, alánok-oszétek, volgai-bolgárok és mordvinok…

Cserkeszek

… a szerzetesek Bulgárián keresztül Konstantinápolyba mentek, ahol hajóra szálltak és több mint egy hónapos tengeri út után Matrica kikötőjében értek partot. A város, mely Matregával, a későbbi genovai gyarmattal azonos (… óorosz: Tmutorokan, török: Tamar-tarqan),12 Kerccsel szemben, nem messze a Kubán torkolatától egy még Rubruk által is említett kereskedőhely volt, ahol a konstantinápolyi kereskedők találkoztak, hogy a Don torkolatánál halat vásároljanak.13 Mindazonáltal Matrega nem csak mint kereskedelmi központ jelentős. Riccardus a város uralkodóját nyomatékosan egyenrangú félként említi „Zíkia" fejedelmével: „a Zíkiának nevezett földre, Matrika nevű városba, melyek fejedelme és népe magát kereszténynek mondja."14

Zíkia vidékét már az antik szerzők is ismerték. Már Sztrabon XI. 2.12. említést tesz Zúyoi. népéről, akik a Fekete-tenger keleti partján élnek.15

Szinte valamennyi középkori utazó hasonló elnevezéssel illeti ezt a népet, Marco Polo (IV, 24) zícnek, Piano de Carpini siccinek16 Rubruk pedig Ziquiának nevezi országukat.17 A 14. századi spanyol keletutazó Paschalis de Victoria megemlíti, hogy volt egy „Ziquus" nevű keresztény szolgája.18 Még 1404-ben a „Libellus de Notitia Orbis"-ban is olvashatunk egy Ziqma nevű országról.19 A Zic, Zichia nevet a cserkeszek adighe (adzyghe) „emberek"20 önelnevezésére lehet visszavezetni, anélkül azonban, hogy ez minden cserkesz megnevezéseként szolgált volna a középkorban.

Már Konstantin Porphyrogennetos három tájegységre tagolja a cserkesz települések történelmi területét, mely egészen a 19. századig északról délre, a Kubántói a Kaukázusig terjedt. Felsorolása szerint a három tájegység a Fekete-tenger keleti partjától észak-dél irányban a következő: Zichia, Papagia, Kasachia21

Úgy tűnik, hogy a Kubán folyó és a Kaukázus között levő ország viszonyai a 13. századig alapvetően nem változtak. Piano Carpini és Rubruk23 is gondosan ügyel arra, hogy szűkebb értelemben különbséget tegyen zíkek (Sicci, Ziqui) és cserkeszek (Circasi, Cirkassi, Cherkis) között. Carpini feljegyez még egy harmadik csoportot is: a cassit (Cadii), akik nyilvánvalóan a kaszogok leszármazottainak tekinthetők.24

 

Zikek, a cserkeszek legészakibb része

Mindenesetre az említett népcsoport legészakibb tagjának, a zíkeknek előnyös helyzetet sikerült kivívniuk, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy szoros kapcsolatban álltak a kijevi rusz állammal, a bizánci birodalommal és az olasz kikötővárosok kereskedelmi telephelyeivel a Fekete-tenger térségében. Ez egyrészt a 12. századig önálló, keleti szláv, a Rurikidák vezetése alatt álló fejedelemségnek a létezésében, Matrega-Tmutorokannak a russzok általi elfoglalásában,25 másrészt Matregában egy latin érsekség alapításában mutatkozott meg.26

1245 óta a pápai missziós bullák rendszeresen megemlítik a zíkeket.27 Az ezt követő időkben a pápai hittérítő tevékenység a cserkeszek körében valószínűleg gazdagon meghozta gyümölcsét. Csupán a matregai érsekségnek a 14. század végéig 3 újonnan alapított egyházmegyét rendeltek alá. A magyar domonkosok tudósításaiból arra következtethetünk, hogy a Matrega székhelyű fejedelmi pár hallatlanul barátságos fogadtatásban részesítette a szerzeteseket. A barátok nyilvánvalóan az első hittérítők voltak, akiket a Kúria az országba küldött. „Az Isten pedig kegyelmes volt hozzájuk egy úrasszony személyében, ... amennyiben ez csodálatos szeretettel fogadta őket és minden szükségletükről gondoskodott." 28 így a későbbi egyházi hírnökök is számíthattak a cserkesz fejedelmek oltalmára és jóindulatú támogatására, akik minden valószínűség szerint a Kúriával való együttműködéstől az egyre fenyegetőbbé váló tatár veszély elhárításában reméltek hatékony segítséget. Biztosan állíthatjuk azonban, hogy a kereszténység nem a pápai küldöttek révén jutott el először a cserkeszekhez. Riccardus megjegyzése, miszerint „Matrika fejedelme és népe magát kereszténynek mondja, görög betűkkel írnak és papjaik görögök",29 azt sejteti, hogy eredetileg bizánci hittérítők révén ismerkedtek meg a cserkeszek a kereszténységgel. Valóban más szerzők is megemlítik, hogy a cserkeszeknél a „görög" rítusú hit és a „görög" írás terjedt el. Így még a 15. század kezdetén is a „Li be Ilus de Notitia Orbis"-ban Zíkia lakóiról azt olvashatjuk, hogy ők „vallásukban, bizonyos szertartásaikban és böjtjeikben mindannyian a görögöket követik ... olyan templomaik, képeik és ünnepeik vannak, mint a görögöknek."30

A genovai utazó, Giorgio Interiano, 1550 és 1557 között a cserkeszek között élt, és kortársai számára olyan színesen mutatta be ezt a népet, hogy ábrázolásmódja még hosszú ideig hatással volt a kaukázusi népek későbbi leírásaira.31 Interiano, aki a korai utazók közül a cserkeszek legmegbízhatóbb megfigyelőjének számít, ugyancsak a bizánci kereszténység befolyását hangsúlyozza természetesen anélkül, hogy tagadná, ez a kereszténység a cserkeszeknél ugyanúgy, mint más kaukázusi népeknél, csak gyengén honosodott meg. Többek között hangsúlyozza: „Kereszténynek vallják magukat, és görög papjaik vannak. Csak nyolc éves koruk után keresztelkednek meg, éspedig tömegesen, úgy, hogy egyszerre hintik meg őket szenteltvízzel... Nemesek 60 éves kor alatt nem járnak templomba... Papjaik görög szavakat és írásjeleket használnak hivatásuk gyakorlása során, anélkül hogy jelentésüket értenék."32 A görög egyház a cserkeszeknél már viszonylag korán megvetette a lábát. Már a 7. században létezett a zíkeknek egy önálló érseksége, melynek székhelye Nikopolisban volt, a 8. század vége óta pedig Tamatarchában (Matrega),33 ahol „Tamatarcha és Zíkia metropolitája" több mint fél évezreden keresztül székelt. A metropolita közvetlenül a konstantinápolyi pátriárka alá tartozott, és a forrásokban többször említést tesznek róla.34 A római egyház hittérítő törekvése, mely ugyan. 1245 óta gyökeret eresztett az országban, és Versache fejedelem áttérésében tetőpontját érte el 1333-ban,35 nem tudta a görög egyház uralkodó helyzetét megingatni. Hogy Julianus barát és kísérői a zíkek földjén folytattak-e térítő tevékenységet, és ezzel előkészítették-e a római egyház későbbi áttérítési sikereit, nem derül ki Riccardus tudósításából. A krónikás azonban 50 napra teszi a szerzetesek tartózkodását ezen a vidéken, ami aligha elegendő ehhez a tevékenységhez.

Ennek megfelelően igen szűkszavúak az őshonos lakosság életéről és szokásairól szóló közlések. A cserkeszek szociális rétegződéséről csak érintőlegesen értesülünk. A fejedelem mellett létezett egy nemesi réteg, amely már külső megjelenésében is haj- és szakállviselet - különbözött a néptől. „A férfiak mind kopaszra nyírják fejüket, és ékes szakállat növesztenek; kivéve a nemeseket, akik nemességük jeleként bal fülük felett egy kevés hajat meghagynak, fejük többi része teljesen meg van nyírva." 36 Hogy a cserkesz társadalmi rend egyik különleges ismérve a feudális széttagoltság volt, már Maszúdi is feljegyezte.37 Éhhez társult még a társadalom négy szociális rétegbe való hierarchikus, merev tagozódása: a pske (fejedelmek), az uark (nemesek), a dokod (a kíséret nem nemesi származású tagjai) és a pslvitl (szolgák, rabszolgák)38 Interiano a következőképpen ír a társadalomról: „Vannak köztük nemesek, vazallusok, szolgálók és rabszolgák. A nemeseket nagyon tisztelik, ők legtöbb idejüket a lovakkai töltik. Nem tűrik, hogy alárendeltjeik lovakat tartsanak, és ha egy vazallus véletlenül egy csikót felnevel, a nemes ember azonnal elveszi tőle és egy ökröt ad helyette, mondván: ló nem illet meg téged, csak ez."39

Riccardus a cserkeszek hajviseletére vonatkozó leírásait Interiano is megerősíti amikor így tudósít: „Ők (a cserkeszek) borotvát tartanak maguknál és köszörűkövet is, hogy megélesítsék. Egymás fejét borotválják, habár a fejtetőn hagynak egy hosszú fonott tincset."40 Különleges figyelmet érdemelnek Riccardus állításai a cserkesz nők helyzetét illetőleg. Feljegyzései szerint a fejedelmi udvar tagjai poligámiában éltek, ami nyilvánvalóan a cserkesz társadalom más rétegeinél is bevett szokás volt.41 Interiano szerint ismerték a levirátust.42 Mindemellett nagy tiszteletben tartották az asszonyokat, akik részt vettek a tanácsüléseken, ünnepeken,43 és néha elkísérték férjeiket hadjárataikra.44 A vendégszeretetet minden kaukázusi nép szentnek tekintette, ennek kifejezésében az asszony mint közvetítő személy fontos szerepet játszott. Ha valaki egy idegen házban akár vendégként, akár oltalmat keresőként a ház úrnőjének mellét ajkával érintette, örökbe fogadottnak tekintették, és ugyanúgy megillette a ház urának védelme, mint annak gyermekeit.45 Ezek a szokások teljesen összhangban vannak azzal a képpel, melyet Riccardus festett a zíkek fejedelemnőjéről, ahogy vendégül látta a magyar szerzeteseket.46 A vendég iránti barátság kifejezéséhez az is hozzátartozott, hogy az idegent a szomszédos ország határáig kísérjék.47

Alánok - oszétek

Nagy-Magyarország keresése közben Julianus és rendtestvérei Kelet felé fordultak. … Cserkeszföld elhagyása után … egy nagy sivatagról esik szó, melyen az átkelés nem egészen két hetet vett igénybe. Kézenfekvő az a feltevés, hogy arról a steppeövezetről van szó, melyet nyugaton a Kubán, keleten a Terek határol. Valahol a Kaukázus északi lejtőjénél a szerzeteseknek rá kellett bukkanniuk az alán-oszétok első falvaira. Az alánok, a cserkeszekhez hasonlóan az ókorban és a középkorban a mai településeiknél lényegesen nagyobb kiterjedésű területet uraltak. Ez az iráni nyelvcsaládhoz tartozó nép az ókor óta Kelet-Európa térségében jelentős történelmi szerepet játszott. Az. alánok eredetileg a szarmaták és szkíták lovasnomád szövetségéhez tartoztak, és örököseikként még Krisztus utáni időkben is Pontus jelentős területeit birtokolták.48 A Krisztus utáni első században megszállva tartották keleten az Aral-tó és nyugaton a Don által határolt területet.49 Három évszázaddal később nyugati irányú terjeszkedésük során elérték a Pruth folyót, amelyet a források egyenesen alán folyóként említenek.50 Az ezt követő időkben az alánok befolyási övezetét török lovasnomád népek vándorlásaik során erősen korlátozták, és ez még a mongol támadások előestéjén is az észak-kaukázusi steppevidéken túl a Volgáig és Donig terjedt ki….

… Riccardus aránylag nagy terjedelmet szentel ennek a népnek, szokásainak, életmódjának leírására, …. a szerzetesek összesen 6 hónapig tartózkodnak az oszétek földjén.65 Nyilvánvalóan nyomós oka volt annak, hogy az oszéteknél a tervezettnél tovább maradtak. Mivel a szerzetesek fegyvertelenek voltak, ezért rajtaütésektől kellett tartaniuk és egyszer sürgősen rá is szorultak egy utazótársaság (societas) védelmére. Riccardus viszont rámutat arra, hogy északi és keleti irányban már jó ideje szünetelt a karavánok közlekedése, „a tatároktól való félelem miatt, kik állítólag a szomszédságban laktak."66

Az a tudat viszont, hogy a magyaroknak és alánoknak átmenetileg közös múltjuk volt, valószínűleg hosszabb maradásra ösztönözte a szerzeteseket, hogy különleges figyelmet tudjanak szentelni ennek a népnek. A szerzetesek bizonyosan annak a Kézai Simonnál fennmaradt elbeszélésnek hittek, miszerint a két nép hosszú ideig szoros kapcsolatban állt egymással. Ez a keleti őshazáról szóló hagyomány még erősen élt a 13. századi Magyarországon, és a szerzeteseket is ez ösztönözte egy keleti felfedező út megtételére. Kézai tudósítása szerint a magyarok a nyugati irányú vándorlásaik során az Azovi-tenger partjához értek, ahol az ottani mocsaras területen (Kubán deltatorkolata) Hunor és Mogor fivérek vezetésével letelepedtek. Az első kapcsolatfelvételt az alánok és a magyarok között Kézai a következőképpen ábrázolja: „A hatodik évben kikalandoztak, s egy puszta helyen véletlenül Belár fiainak férjeik nélkül otthon maradt feleségeire és gyermekeire bukkantak. Kiket is vagyonostul sebesen vágtatva elragadtak a maeotisi ingoványok közé. Történetesen az alánok fejedelmének, Dulának két leányát is elfogták a gyermekek között; ezek egyikét Hunor, másikat Magyar vette feleségül. Ezektől az asszonyoktól származnak a hunok valamennyien."67 Ez a … tudósítás… alapjaiban olyan történelmi eseményekre utal, mint a finn-ugor, török (onogur-bolgár) és iráni (alán) népek együttélése a Volga és Don közötti területen,68 … a magyar domonkosok … elődeik őshazáját mindenekelőtt az alánok szomszédságában keresték. Györffy György joggal utalt arra a tényre, hogy' a barátok aligha részesítethették volna előnyben a Konstantinápolyon és Matregán át vezető útvonalat, ha „Nagy-Magyarországot" kezdettől fogva a Volga és az Ural közötti területen feltételezték volna, sokkal inkább az északi irányú Lengyelországon és Vladimir fejedelemségén keresztül vezető úton indultak volna el, amelyen Julianus hazatért Magyarországra.71

… A magyar barátok természetszerűleg különösen érdeklődtek az oszétek vallási viszonyai iránt. „Itt elérkeztek az Alániának nevezett földre, ahol keresztények és pogányok vegyesen laknak. ... Azok, akiket itt keresztényeknek neveznek, tartják magukat ahhoz, hogy olyan edényből, amelybe egér pusztult bele, vagy amelyből kutya evett, nem isznak, és nem esznek addig, amíg papjuk meg nem szentelte, s aki másként cselekszik, azt a kereszténységből kirekesztik. Ha viszont valaki közülük bármilyen okból embert öl, ezért sem nem vezekel, sem dicséretet nem kap, mivel náluk az emberölést semmibe sem veszik. A keresztet olyan nagy tiszteletben tartják, hogy a szegények - akár odavalók, akár idegenek -, akik nem tudnak magukkal kíséretet vinni, bármilyen keresztet lobogós kopjájukra tűznek és felemelve hordják, mindenkor bátran járhatnak keresztények és pogányok között egyaránt."72

A krónikás azon megjegyzése, hogy az oszétok egy része - még ha felületesen is - keresztény volt, egybeesik más szerzők állításaival. Az oszétek keresztény hitre való térítése már jóval a 10. század előtt megkezdődött főképp bizánci térítők részvételével, de szemlátomást akadozva haladt, többször megtorpant és soha nem vezetett az oszétek teljes megtéréséhez. Nem sokkal 932 után Maszúdi szerint pogány felkelésre került sor, és átmenetileg elűzték a keresztény püspököket, papokat,73 Habár a 10. század közepén újból elkezdődtek a térítések, és az uralkodóház az alánok egy részével együtt megtért,74 nem beszélhetünk a kereszténység tartós győzelméről. Wilhelm von Rubruk hívja fel a figyelmet arra, hogy azok az' alánok, akikkel ő találkozott, habár görög lelkészeik voltak és (szent) írásokkal rendelkeztek, a kereszténység tanaiból csak Krisztus nevét ismerték. 75

Nem látták ezt másként azok az utazók sem, akik a 18. és 19. században látogattak el az oszétekhez. A magyar Gróf Zichy Jenő, keletkutató és etnológus, a Kaukázus történetének és néprajzának egyik legkiválóbb ismerője 1897-ben Voyages au Cauase et en Asie Centrale című művében a következőket hangsúlyozza: „Az oszétek történelmük során háromszor váltottak vallást. Ma többségükben keresztények, nem sokkal több, mint egynegyedük mohamedán, különösen érvényes ez az előkelőkre. A többiek vallása, legyenek azok keresztények vagy mohamedánok tele vannak pogány kultuszokkal maradványaival. Valóban járnak templomba. De elmennek a dzouarokhoz is és állatokat áldoznak nekik."76 Georg Nioradze néprajztudós még 1923-ban a következő szavakkal foglalta össze az oszétek vallási viszonyait: „A kereszténység az összeteker eddig még csak felületesen érintette. Még manapság is kevéssé sajátították el a kereszténység etikai előírásait, sokkal inkább csak a külső megnyilvánulásait. A keresztény morál önmagában idegen az osszétektől, és szinte minden szempontból ellentmond e nép évszázadok során kialakult normáinak.

A keresztény tan az osszétek többségének számára teljesen hozzáférhetetlen."77 Sok azon vallási szertartások és szokások közül, melyeket a domonkosok lejegyeztek, a mai napig nyomon kövediető. így a kereszt sajátságos tisztelete, mely az oszéteknél és más észak-kaukázusi népeknél még a 19. században is elterjedt volt. Dörrie helyes felismerése szerint „ez a kereszténység ezen peremterületén egyféle tabu-szimbólummá való süllyedést jelentett."78 Klaproth így tudósít: „Az oszétek mélységesen tisztelik a hullócsillagokat, amelyeket... repülő szenteknek és kereszteknek neveznek. Mikor először jön fel a hold, akik látják, késsel vagy egy tőrrel a hold és a csillagok irányába csapnak és maguk köré keresztekből egy kört rajzolnak, mert az újhold megjelenését rendkívül szenmek tartják."79 Ez világosan mutatja a kereszt tisztelete és a kereszténység előtti hold-, illetve csillagistenség kultuszok közötti összefüggést.80 Riccardus említi, hogy a böjtölést szigorúan betartották, amit a későbbi helyszínen járt kutatók is megerősítenek. Klaprodi szerint „az oszétek tartják a görög egyház húsvétot megelőző nyolc hetes böjtjét, amikor nemcsak hústól, hanem tejtől és vajtól is tartózkodnak; csak kenyeret, sós vízben főtt babot, borsót, valamint hagymát fogyasztanak. Egyesek Szent Péter böjtjét egész júniusban, Szűz Mária böjtjét és karácsony böjtjét is tartják."81

A félkeresztény és pogány ünnepnapok sokasága, melyek az oszétek hétköznapjait megszakították, s amikor minden munkával felhagytak, egészen a 20. századig fennmaradt.82 Természetesen a vasárnap az oszéteknél nem olyan volt, ahogy azt a szerzetesek a 'treuga Dei' értelmében elgondolták. Ennek inkább a gyakori vérbosszúban érintett csoportosulások közötti hosszabb időre megállapodott békeidőszak felel meg. Ezt Klaprodi a következőképpen erősíti meg: „A vérbosszú apáról fiúra öröklődik, és gyakran egész falvak közötti hosszan tartó ellenségeskedéssé válik. Habár sohasem szűnik meg egészen, az a szokás, hogy ajándékok hatására felhagynak vele. A gyilkos, néhány családtagjával, saját erős tornyába menekül, és ott védi magát a megölt közeli hozzátartozóival szemben. Onnan küldi le egyik barátját a falu öregjeihez, hogy ők aztán az ellenféllel egy - egy évre szóló - szerződést kössenek. Ennek értelmében a gyilkos egy bizonyos számú birkát, vagy ökröt fizet az érdekelteknek, akik megesküsznek, hogy a szerződés időtartama alatt békén hagyják. Ezt a szerződés lejárta után mindkét részről megújíthatják."83 Nem utolsósorban a vérbosszú volt az, ami az oszét népet állandó belső viszályba sodorta, a lappangó jogi bizonytalanság állapotába. "Ha viszont valaki közülük bármilyen okból embert öl, ezért sem nem vezekel, sem dicséretet nem kap, mivel náluk az emberölést semmibe sem veszik." 84 Az a szemléletes kép, amit a magyar hittérítők az oszétek feudális széttagolódásáról vázoltak, sok kaukázusi nép számára egészen az újkorba nyúlóan érvényes. A Magas-Kaukázusban a hegyi népek által megközelíthetetlen, erődítményszerűen kiépített, tornyos aulok még napjainkban is életszerű benyomást keltenek a gyilkos viszályokról, melyek az egyes nemzetségek között gyakran évtizedekig tomboltak.85

Mindazonáltal az oszét nép még néhány évtizeddel a magyar barátok érkezése előtt valószínűleg egy hatalmas birodalomba egyesült, melynek virágkora a 10. és 11. századra esett, s mely a mongolok első támadásáig állt fenn, akiktől a szövetséges kunokkal együtt 1222-ben súlyos vereséget szenvedtek. Maszúdi a 10. század közepén teljes csodálattal tudósít: „Az alánok uralkodója megközelíthetetlen, rendkívül bátor és egy 30 000 fős lovassereg felett rendelkezik, kormányzatának tagjai a fejedelmek. Ami pedig birodalmát illeti, szállásaik annyira összefüggők, hogy ha egy település kakasai kukorékolnak, a birodalom többi részéből választ kapnak ..."86 Bíborbanszületett Konstantin az alánokat a kazár birodalom elleni erős szövetségesként említi.87 Az alánok vagy oszétek jelentőségét semmi sem mutatja jobban, mint az a körülmény, hogy a bizánci császár az alán fejedelmeket a diplomáciai rangsorban a bolgár és az örmény birodalmak uralkodóival egyenrangúként említi, és legfőbb kitüntetésként a tcveu/iauköv tekvov címet adományozza nekik.88

Az alánok harcos erényei három évszázaddal később a mongol támadások ellen mutatkoztak meg igazán. A kortárs utazók, Piano Carpini és Rubruk egybehangzóan elismerően nyilatkoznak az alánok bátor ellenállásáról a tatárokkal szemben.89 Már 1222-ben harcoltak az alánok a kunokkal együtt - még ha hiába is - a benyomulok ellen. A tatárok második támadása nem váratott sokáig magára, épp a magyar szerzetesek ott-tartózkodására tehető.90 Az alánok feletti teljes győzelem csak a Kaukázus északi steppés lejtőin adatott meg a mongoloknak. Marquart osztja azt a gniz forrásokra támaszkodó nézetet, amely szerint az alánokat először a mongolok űzték el a síkságról, így a Közép-Kaukázus hegyeibe kényszerültek visszahúzódni.91

A szerzetesek oszétföldön való tartózkodását az éhezés és nélkülözés jellemezte…

Mordvinok, Burtászok

Az út tovább északra a Volgához egy „sivatagon", az úgynevezett Kalmük steppén keresztül vezetett, míg összesen 37 nap után el nem érték a szaracénok földjét, amely a Veda nevet viselte, és egy Bundáz " / 94 nev ű varost.

A „terra Sarracenorum ... „Veda” Rubruk adatainak segítségével földrajzilag viszonylag jól meghatározható. A Veda név minden valószínűség szerint a Merdas, illetve Medua elnevezés rontott változata, mellyel Rubruknál találkozhatunk: „A Donon túl elterülő vidék gyönyörű szép, folyókban, erdőkben gazdag. Északon óriási erdőségek fekszenek, hol kétféle nép lakik: egyik a moksa, amely semmiféle törvényt nem követ, és teljesen pogány. Városaik nincsenek, erdei kunyhókban laknak ... utánuk következnek azok, akiket merdásznak mondanak, a latinok meg merdinisnek hívnak; ezek mohamedánok."95

Ezek a Rubruk által ábrázolt viszonyok csak a volgai finn mordvinok népére illenek, akiknek szállásterületei a Krisztus utáni időben nyugaton az Oka felső folyásától a Volgáig, északról délre Gorkijtól Voronyezsig és Szaratovig terjedt.96 A mordvinok már Julianus és Rubruk korában is két, nyelvileg rokon, de kulturálisan különböző törzsi csoportra tagozódtak, a moksa és erza mordvinokra.97

A moksa mordvinok - akik Rubruknál mint moxelek szerepelnek - alkották a két csoport közül az északabbi területen élőket. Településeik a Szura, Oka, Volga által határolt területen voltak, és még a 13. században is a későbbi Kadom és Kaszimov városok környékéig terjedtek.98 Tőlük délkeletre a Sura és a Volga között a merdas vagy erza mordvinok éltek,99 akiknek Riccardus vedáival való azonosítása annál könnyebb, mivel mindkét népet - Rubruk a merdasokat100 és Riccardus a vedákat101 - szaracénokként, azaz muszlimokként írják le.

De milyen kapcsolat van a „civitas Bundaz"102 és a merdasok között? Kézenfekvő az a feltételezés, hogy Bundaz alatt a burtászokat (burdászok) érthetjük, azt a népet, melyet már a 10. századi perzsa és arab földrajztudósok is ismertek,103 de etnikai hovatartozásuk még vitatott. Míg a tudósok egy része azon a véleményen van, hogy a mordvinokhoz sorolhatók,104 mások úgy gondolják, hogy a burtászok egy egyedülálló, talán török nyelvű nép, mely később beolvadt a csuvasokba vagy a volgai tatárokba.105

Minden kétséget kizáró megoldás még nem született, noha az eddig ismert érvek inkább amellett tanúskodnak, hogy a merdasok és a burtászok ugyanaz a nép, mert:

  1. Nyelvtörténetileg mindkét név egymással teljesen összhangba hozható.106
  2. Nyilvánvalóan ugyanazon a területen éltek! Élihez társul még, hogy az erza mordvinoknak szállásterületein a Burtas szó mint helymegnevezés ismételten felbukkan.107
  3. A földrajzíró Isztaliri108 igazolja, hogy a burtászok nyelve nem tartozik a török nyelvekhez.109
  4. Keleti források olyan képet festenek a burtászok gazdálkodási módjáról és szokásaikról, amely részleteiben egyezéseket mutat a mordvinok leírásával Rubruknál és Herbersteinnél. Egy 11. századi perzsa tudós Marvazí110 szerint a burtászok (Burdas) erdőkben élnek, földműveléssel, sertés- és marhatenyésztéssel foglalkoznak. Mézből, melyből egyfajta méhsört készítenek, feleslegük van, és virágzó prémkereskedelmet folytatnak.111 Gyakorolják a földbe temetést és a hamvasztást, és asszonyaiknak - szexuális téren is - nagy szabadságot hagynak.113

Rubruk beszámolójában megdöbbentő hasonlóságok találhatók: „ ... moksa ... Városaik nincsenek, erdei kunyhókban laknak ... Ha valaki a más feleségével hál, amaz nem törődik vele, legfeljebb ha a szeme láttára történik, tehát nem féltékenyek. Igen sok disznót tartanak, bővelkednek mézben, méhviaszban, értékes szőrmékben és sólymokban."114

Az iszlám vallásra való áttéréssel, mely a burtászoknál és az erza mordvinok egy részénél a 10. században következett be,115 kulturális téren, még ha szerény mértékben is, de változás mutatkozik. A burtászok átvették a török lovasnomádoktól a nemezsátrat,116 kazár mintára ugyan, de ismerték a kettős fejedelemséget. Városszerű megerősített településeket létesítettek, melyek közül kétségtelenül Burdaz - „civitas Bundáz", ahogy Riccardus feljegyezte - volt a legjelentősebb.118 Ezenkívül élénk kereskedelmi kapcsolatban álltak a horezmiekkel,119 a volgai bolgárokkal és a tatárokkal.120

Mindazonáltal a mordvinok többsége ugyanúgy megtartotta ősi életmódját, mint öröklött animista hitvilágát.121 Az angol utazó, Giles Flecher és a genovai Josafa Barbaro - igaz viszonylag kései 1474-es és 1588-as - tudósításai122 mellett éppen Julianus, Riccardus által közvetített adatai nyújtanak hiteles bepillantást ebbe a korai világba.123

Riccardus azzal az utalással kezdi a mordvinok ábrázolását, miszerint Juliánusnak csak 15 napra volt szüksége ahhoz, hogy földjükön keresztülutazzon:124 „Ezek pogányok és olyan kegyetlen emberek, hogy semmibe se veszik az olyan embert, aki sok embert nem ölt. S midőn valaki útra kel, minden általa levágott fejet előtte hordanak, és mennél több fejet hordanak előtte, annál nagyobb a becsülete. Az emberi koponyákból meg kelyhet csinálnak, és örömest isznak belőle. Azt, aki nem ölt embert, nem is engedik megnősülni."125

Riccardus egy olyan társadalomnak a képét rajzolja meg, melynek értékrendjében a harc központi szerepet játszik. Ezt más források tökéletesen alátámasztják. Már a 10. és 11. századi arab és perzsa szerzők is hangsúlyozzák a burtászok harcos szellemét. Ahmed Túszí szerint „a burtászoknak más dolguk sincs, csak hogy öljenek, raboljanak, és másokkal erőszakoskodjanak.126 Gardízi díjazza a bátorságukat,127 míg Dzsalál ad-Dínnél harcos nyilas népként mutatkoztak.128

Sigismund von Herberstein még hat évszázaddal később is úgy tudósít, hogy a mordvinok egy bátor nép, amelynek harcosai gyalogosan vonulnak hadba, és kitűnő íjászok.129 Giles Fletcher szörnyűségesnek és durvának írja le őket. Számos háborúban és felkelésben tudtak mind az orosz, mind a tatár támadások ellen védekezni, és csupán a 18. század vége felé sikerült az orosz hivatalnokoknak végérvényesen „megbékíteni" őket.131

Koponyakultusz és fejvadászat az ural-altaji népeknél rendkívül elterjedt volt, ugyanúgy, ahogy ezt Hérodotosznál (IV,26; IV,64) az iráni szkítákra vonatkozólag megismerhettük. A fejtrófeának nagy tekintélye volt a hunok,132 avarok133 a protobolgárok,134 a magyarok,135 besenyők,136 oguzok13 és baskírok138 között, és nem utolsósorban a finn-ugor és régi szibériai népeknél.139

A koponyakultusz mágikus elképzeléseken alapszik, amely különböző formában az egész Földön elterjedt. Közös bennük az a gondolat, hogy a nemzés és a halál egymással közvetlen kapcsolatban áll. A népek felfogásában gyakran a halált tartják az új élet előfeltételének. Az etnológus Ad. E. Jensen ezt a tényt találóan így ábrázolja: „Az indoklást,... hogy a gyilkolás következtében beálló halállal a nemzés és szaporodás minden élő sorsává válik, szinte majdnem minden fejvadásznál megtaláljuk, így ennek a mitikus világképnek az extrém logikája bizonyos mértékig újra és újra megköveteli az ölést, annak érdekében, hogy újra szülediessen valaki."140 Az emberi koponyát az életerő központjának tekintik, ezért úgy tartják, hogy megszerzése rajtaütéssel vagy harccal lehetséges. W. Nölle egy asszámi naga-harcostól származó tanulságos idézetet hagyott ránk: „Amikor még fejeket ejtettünk zsákmányul, jó volt a termés, sok gyermekünk volt, egészségesek voltunk, férfiak voltunk; most, amióta nem szabad harcobiunk, sokan meghalnak különböző betegségekben."141 Hogy a volgai, finnek (mordvinok, cseremiszek, votjákok) és a csuvasok is hasonló szokásokkal rendelkeztek, kielégítően bizonyított.142

Riccardus is utal a koponyakultusz és a termékenység, illetve a megtermékenyítő erő közötti szoros összefüggésre, amikor a mordvinok mágikus világképét jellemzi. Kiemeli: „Azt, aki nem ölt embert, nem is engedik megnősülni."143 Ilyen körülmények között egy mordvin harcos szociális megítélését döntően befolyásolta, hogy hány zsákmányolt fejet tudott felmutatni. 144

Egy férfi társadalmi rangjának látható kifejezése mutatkozik meg abban a szokásban is, hogy koponyából készült kelyhekből ittak.145 A megölt ellenség koponyájából ivókehely készítése különösen a lovasnomád népeknél, de többek között a keltáknál, tibetieknél, indiaiaknál, kínaiaknál is elterjedt szokás volt.146 Besevliev találóan jellemzi a koponyakultusz ezen változatát, mikor megjegyzi, hogy „annálfogva hat a koponyakehelybpl ivott bor gyógyítóként, védelmezőként és erősítőként, hogy ez a bor a koponya legyőzhetetlen erejét magába szívta. Természetesen másodlagosan a gyűlölet és diadal motívuma is elég nagy szerepet játszhat ebben."147

Hogy a mordvinok koponyakultusza és kannibalizmusa, mely ugyanabból a mágikus szemléletből ered, más természeti népek mintájára, szoros kapcsolatba keriilte egymással, ezt nem lehet határozottan bizonyítani. Elgondolkodtató azonban, hogy már Hérodotosz (IV,8) a Szkítaföld túloldalára teszi az androfágokat - „egy sajátos nép, mely semmiképp nem szkíta." Josef Marquart pedig a merdas-mordvin nevet az óiráni mrtasa „emberfaló" szóból véli levezethetőnek.148

Riccardus azzal zárja a mordvinokról szóló tudósításait - nyilvánvalóan a Kúriának szánva hogy a mordvinok sámánaik tanácsára azzal a kéréssel mentek II. Jurij Vszevolodovics vlagyimiri és szuzdáli nagyfejedelemhez (1212-1238), hogy megkeresztelkedhessenek. A fejedelem illetéktelennek nyilvánította magát, és a pápához küldte őket.149

Julianus, aki közben már az utolsó kísérőjét is elveszítette, Bundazból a folyam sodrásával szemben felhajózott a volgai bolgárokhoz.153

Vogai bolgárok

Mély benyomásairól így tudósít: „Nagy-Bolgárország nagy és hatalmas ország, melynek gazdag városai vannak ... ,,154 A török nyelvű bolgárok az 5. században az Azovi-tenger és a Kubán közötti területen egy hatalmas birodalmat alapítottak, mely csak a 7. században a kazárok támadásai miatt omlott össze.l55 A legyőzöttek egy része nyugat felé menekült, ők a későbbi dunai bolgárok; a többiek a Volga folyásával ellentétes irányban szétszóródtak, és a Volga és Káma találkozásánál telepedtek le. Ott egy birodalmat alapítottak - nem utolsósorban a kedvező kereskedelmi lehetőségeknek köszönhetően -, melynek befolyási övezete virágkorában, azaz a 11. századtól a 13. századig, északon Velikij Usztjugtól, délen egészen a mai Szaratov vidékéig terjedt, és a Volga és az Ural között élő népek területét ölelte fel.156 Kezdetben három lovasnomád törzs laza szövetségéről Barszula, Aszkal, Bulkar uluszról volt szó.157 Ez a nép a 10. század első felére már félig letelepedett, nagy téli szálláshelyekkel rendelkezett. Főleg földműveléssel és kereskedelemmel foglalkoztak, egy közös főurat mint királyt ismertek el,158 aki az udvarát a későbbi Uszpenszkoje, illetve Bolgary falvacska területén tartotta fenn, mintegy 30 kilométernyire a Káma torkolatától. Erről Ibn Fadlán tudósít, aki a 921-922-es években meglátogatta a volgai bolgárokat, és kultúrájukról egy hiteles és életszerű leírást hagyott hátra.159

A bolgár birodalom jelentőséget nem utolsósorban virágzó távolsági kereskedelmének köszönhette,160 mely főleg a Volga mentén zajlott. Már Ibn Fadlán idejében messze kiterjedt kereskedelmi kapcsolatban állt a kazár birodalommal161 és a horezmiekkel.162 Az utóbbiak biztosították az áruforgalmat hajóval a Volgán163 és nagy kereskedelmi karavánokkal a szárazföldön, melyek akár 3000 embert és 5000 teherhordó állatot is magukba foglalhattak.164 A horezmiek kereskedelmi telepeket alapítottak a Volga mentén,165 letelepedtek a volgai bolgároknál és házassági kapcsolatokba léptek velük.166 A bolgár uralkodó udvarában olyan kézművesek és művészek tevékenykedtek, akiknek hazája a Közel-Kelet iszlám országaiban volt. így említ Ibn Fadlán a király udvari emberei között egy Sind167 tartománybeli indiait, és találkozik egy bagdadi szabóval is.168 Bolgárban és Szuvárban 951 és 977 között ezüstpénzt vertek, melyet a számánida érmék mintájára készítettek, és ezek gondos verése horezmi pénzverők közreműködésére enged következtetni.169

A kalifa követei már Ibn Fadlán előtt iszlám hitre térítették a volgai bolgárokat,170 és az ezt követő időben is megmaradt a kalifátushoz fűződő vallási kapcsolat. Bolgár fejedelmek zarándokurakat tettek Mekkába,171 a horaszáni mecsetek építésére adakoztak,172 és más uralkodókat is felkerestek, akiket az iszlám felvételére igyekeztek rábeszélni.173 Kereskedők mellett még muszlim vándorprédikátorok is felkeresték a bolgárokat, akik közül a leghíresebb maga Ibn Fadlán volt. Riccardus tudósítása értelmében Julianus is egy ilyen „szaracén" pap kíséretében utazott Bolgárba: „szolgája lett egy mohamedán papnak és feleségének, akik NagyBolgárországba készültek utazni, s meg is érkeztek ide." 174

A „hitetlenek" országával sokféle kapcsolatot tartottak fenn. Az orosz állam és a kazár birodalom kereskedői mindig szívesen látott vendégek voltak, mivel áruik egy tizedét vámként az uralkodónak fizették.175 Délen a kereskedelmi kapcsolatok Örményországig és Bizáncig terjedtek.176 Ugyanígy Magyarországon is készséges fogadtatásban részesültek a volgai bolgár letelepülők és kereskedők.177 Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy az egész Spanyolországig vezető nyugati utakat is ismerték.178

A volgai bolgárok mint kereskedőpartnerek mindenek előtt rabszolgákat179 és prémeket (többek között coboly, hermelin, kékróka)180 kínáltak. Élihez jöttek még a lovak, fegyverek, páncélok, marhák, juhok, sólymok, halenyv, nyírfa, dió, viasz és a méz.181 A bolgár áruk minőségéről tanúskodik az is, hogy bizonyos szőrme- és bőrtermékek Közép-Ázsia és Kelet-Európa ruhadivatját tartósan befolyásolták.182

Ennek megfelelően értékesnek bizonyultak azok az áruk, amelyek Bolgár felé áramlottak. Mindenképp úgy tűnik, hogy a kereskedelemnek csak egy része bonyolódott cserekereskedelem útján, mivel már Ibn Fadlán is jelentős mennyiségű készpénz forgását említi.183 Ezenkívül feltételezhető, hogy az olyan luxuscikkek, mint a bizánci selyem, az örmény szőnyegek, a parfümök, a gyöngyök, a drága keleti köntösök és imaszőnyegek vonzóak voltak a volgai bolgárok számára.184 A bolgár birodalom gazdasági virágkora kifinomult városi civilizációban tükröződött, amellyel azonos értékűt ezen az északi szélességen nem lehetett találni. Kezdetben, Ibn Fadlán korában Bolgár nem volt sokkal több, mint egy halom nemezsátor és nádkunyhó, melyet feltételezhetőleg - csak szabályos időszakonként - kereskedelmi helyként használtak.185 A 13. századra azonban egy nagyvárossá fejlődött, mely kőből épített mecseteivel, szerteágazó csatornahálózatával186 és fürdőivel.187 Közép-Ázsia és Perzsia nagyobb városaival összehasonlítva sem maradt alul.

Ha hitelt érdemel Riccardus azon megjegyzése, miszerint a volgai bolgárok egy nagyobb városa - feltehetőleg maga Bolgár - 50 000 harcost tudott kiállítani,188 akkor Bolgár lakosságának a száma a 13. században el kellett hogy érje a negyedmilliót.189 Az ilyen számokat azonban nyilvánvalóan ajánlatos óvatosan kezelni. Riccardus szemlátomást összecserélte a város lakosságának számát a volgai bolgárok összlétszámával, amit 11. századi arab földrajztudósok mintegy 50 000 sátornyinak, azaz több mint negyedmillió embernek számoltak.190 Barthold Bolgár lakosainak számát „nem kevesebb, mint 50 000-re teszi",191 anélkül hogy közölné, számításai milyen adatokon nyugszanak.

Már a 11. században Isztahri Bolgár harcképes férfiainak számát 10 000-re becsüli,192 Gardézi 15 000 Bolgárban megtelepedett családról beszél,193 és a Hudüd al-'Álam 20000 fegyverviselő férfiról tud, akiket ki tudott állítani a város.194 Ha az összes középkori szerző számadatait kellő óvatossággal kezeljük, és a legalacsonyabb - Isztahritól származó - becslést vesszük alapul, akkor már a 10-11. századra 40-50 000 lélekre tehetjük a lakosok számát. Mivel a 13. századig Bolgár jelentős gazdasági fellendülésével számolhatunk, a város lakosainak száma a 13. században biztosan messze meghaladta az 50 000, ha nem a 100 000 embert, akiket még viszonylag sűrű beépítés esetén is a mintegy tíz kilométer hosszú, a körtöltés195 kényelmesen be tudott keríteni. Periodikusan felszaporodott a lakosság a csapatostól a kazár birodalomból, Horezmből, a niszoktól, a környék finn és török népeitől jövő idegen árusokkal és távolsági kereskedőkkel, akik Bolgár piacára özönlöttek.196

Szemlátomást hozzájuk tartozott az a nő is, aki megmutatta Julianusnak a „Nagy-Magyarország" felé az utat. A szerzetes kétnapos út után el is ért erre a területre: "Ennek az országnak egyik nagy városában, ... a barát egy magyar nőt talált ...Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt." 197

Keleten maradti magyarok

… különös figyelmet érdemelnek Julianus kijelentései ennek a népnek a szokásaira és életmódjára vonatkozólag, melyeket a következőképpen jellemez: „Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatcjet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak a harcban."199 Ha figyelembe vesszük, hogy a „keleti magyarok" Julianus számára a régen vágyott úti célt jelentették, akkor feltűnő, hogy csak egy viszonylag rövid ábrázolást szentel nekik. Mindamellett sikeresnek kell tekintenünk azon törekvését, hogy ezen lovasnomád nép társadalmi rendjének lényegi vonásait találóan, kevés szóval körvonalazza.200

Minden belső-ázsiai lovasnomád népre jellemző az, amit Riccardus „NagyMagyarország" lakóinak táplálkozási szokásairól állít. Johann de Piano Carpini így ír a tatárokról: „Eleségül felhasználnak minden ehető dolgot. Esznek kutyát, farkast, rókát, lovat; szorultságukban az emberhúst is elfogyasztják."201 Marco Polo pedig a következőket jegyzi le a mongoloknál: „A tatárok mindenféle húst esznek, lóhúst, kutyahúst és ichneumonokat is."202

A lótej és lóvér az összes török és mongol pásztornépnél rendkívül kedvelt ital volt. Különösen a tejtermékeket hasznosították sokféleképpen.203 Sőt a mongolok hadjárataikon lótejet és lóvért még konzervált formában is vittek magukkal. A „Mongolok Titkos Története" is említ tejtartalékokat.204 Marco Polo lejegyzi: „Gyakran, ha nincsen boruk (a mongoloknak), ... megszúrják lovaik ereit ... és jóllakásig szívják a vért. Szárított vér is van náluk, amit ... szükség esetén vízben feloldanak és megisznak. Ugyanígy van náluk szárított kancatej ... A tejet felforralják, ... lefölözik a vajat... és a maradékot megszárítják a napon. Hadjárataikra körülbelül 5 kilogramm ilyen tejet visznek magukkal. Reggel minden férfi fél kilogrammot beletesz egy kis bőredénybe, és vízzel elkeveri ..., míg a tej fel nem oldódik, és lovaglás közben össze nem rázódik. Utána pedig reggeliként megisszák."205 Mindenesetre úgy tűnik, hogy a lovak vérét csak legvégső esetben csapolták le és itták meg, ahogy ezt még Schiltberger a 15. században tanúsította.206

A lovasnomád népeknél elterjedt és nagyon keresett volt207 az erjesztett kancatejből készült alkoholtartalmú kumisz, melynek elkészítését Rubnik a mongoloknál figyelte meg: „Ha összegyűlt nagyobb mennyiségű friss tej, ami ugyanolyan édes, mint a tehéntej, nagy tömlőbe vagy korsóba öntik, és mint a vajat elkezdik köpülni egy ennek a célnak megfelelő üreges fadarabbal, melynek alsó része olyan vastag, mint egy emberfej. Olyan gyorsan kavargatják, amennyire csak bírják, míg a tej el nem kezd buborékolni, mint az újbor, és savanyú nem lesz, vagy elkezd erjedni. Leöntik róla a tejet, így visszamarad a vaj. Megkóstolják a tejet, és ha egy kicsit csípős, megisszák ... Ez az ember belsejét derűsre hangolja, sőt a gyengébbek be is rúgnak tőle."208

Amilyen találóan írja le Riccardus a steppelakók nomád gazdaságát, éppoly kevés együttérzést várhatunk tőle az életmódjukat illetően. Amikor „Nagy-Magyarország" lakóit pogányoknak nevezi, akiknek még bálványaik sincsenek, nem is beszélve arról, hogy nem ismerik el maguk fölött az egyetlen mindenható istent, és ezért úgy élnek, mint az állatok, akkor ezt egy, a középkorban általánosan elfogadott világkép nevében nyilvánítja ki,209 mely szerint a steppelakók olyanok, mint az istentelen midjaniták,210 mint Iszmael fiai,211 mint Góg és Magóg212 leszármazottai, akik ördögi erőkkel szövetkezve a kereszténységet sújtják. A keleti magyarokat bevonni ezekbe az elképzelésekbe annál is könnyebb volt Julianus számára, mivel ő tőlük értesült arról, hogy nem sokkal azelőtt kötöttek szövetséget a mongolokkal, akikkel együtt számos birodalmat igáztak le. Aggályait még jobban igazolni látta abban, hogy amikor először találkozott mongol felderítőkkel, azt közölték vele, hogy öt napi útra onnan egy mongol sereg nagyarányú nyugati hadjáratra „contra Alemaniam" készül.213 Ha Julianus egy jövőbeni térítő utat a „keleti magyaroknál" nem akart veszélyeztetni, akkor még a háború kitörése előtt vissza kellett térnie Magyarországra, hogy átadhassa híreit. A visszaút, bár a legrövidebb, Oroszországon és Lengyelországon keresztül vezető útvonalat választotta, még fél évet vett igénybe, 1235. június 21-én indult, és csak december 27-én érkezett ismét a magyar királyság területére.214

Julianus merész és önzetlen missziós utazása a Kaukázus és Ural között élő, eddig kevésbé ismert népek jobb megismerését eredményezte. Ez lökést adott az elkövetkező időszak új, messzemenő vállalkozásainak kigondolásához, ha ezt a hamarosan bekövetkező tatárjárás átmenetileg fel is tartóztatta.219 Julianus tudósításai követői számára annál is inkább ösztönzőleg kellett hogy hassanak, mivel ezek a beszámolók, ahogy ezt az előzőekben meg tudtuk állapítani, bőséges néprajzi anyagot tartalmaztak, ami személyes megfigyelésen nyugodott, és a kortárs és későbbi szerzők hasonló jellegű munkáival összehasonlítva kiállják a kritika próbáját. Julianus oszét vagy mordvin társadalomábrázolása a legjobb korai úti beszámolókhoz tartozik azok közül, amelyek a kaukázusi népekről és a volgai finnekről ránk maradtak. Olyan kérdésekben is, melyeket a tudomány hosszú ideig hevesen vitatott, mint például a magyar nép rokonainak újrafelfedezése, a legújabb kutatási eredmények is utólag igazat adnak a domonkosoknak.220

Irodalom:

1 „iunior rex"-ként uralkodótárs.

2 „cum ducatu et expensis" Dönie, H.: Drei Texte zur Geschichte der Ungarn und Mongolen. Die Missionsreisen des fr. Julianus O. P. ins Ural-Gebiet (1234/5) und nach Russland (1237) und der Bericht des Erzbischofs Peter über die Tataren. In: Nachrichten der Akademie der Wiss. in Göttingen I. Phil.-hist. Klasse, 1956. 6. szám 125-202., itt 152. (a továbbiakban: Dörrie); magyar fordítása: Györtíy György: Napkelet felfedezése. Julianus, Piano Carpüii és Rubruck úd jelentései. Budapest, 1965. 40. (a továbbiakban: Györffy 1965.)

3 Bezzola, G. A.: Die Mongolen in abendländischer Sicht (1220-1270). Ein Beitrag zur Frage der Völkerbegegnungen. Bern-München, 1974. 37-57., további szakirodalommal, (a továbbiakban: Bezzola)

4 Dörrie 178. Vö. Györffy 1965. 43.

5 Dörrie 151. Vö. Györffy 1965. 40.

6 Innen származott a legtöbb 13. századi Ázsiautazónak - köztük Johannes de Piano Carpininak, Wilhelm Rubruknak, Benedictus Polonusnak és C. de Brediának - az elképzelése Magna Hungáriáról. Vö. Sinica Franciscana. Szerkesztette P. A. van den Wyngaert. 1. kötet. Itinera et relariones Fratrum Minorum saeculi XIII et XIV. Quaracchi-Firenze, 1929. 89., 138. és 218. (a továbbiakban: Sinica Franciscana); Hystoria Tartarorum C. de Bridia monachi. Szerkesztette A. Onnerfors. Berlin, 1967. 22. (a továbbiakban: Hystoria Tartarorum)

7 A korábbi „Magna Hungaria" kutatás történetéről Bendefy L.: Az ismereden Juliánusz. Budapest, 1936. 88-117. (a továbbiakban: Bendefy)

8 Györffy 1965.62.; Perényi J.: A Keleten maradt magyarok problémája. Századok 109. 1975. 3362.; Chalikova, E. A.: Magna Hungaria. In: Voprosy istorii 7. 1975. 37-42.

9 Okét már valószínűleg megelőzték más vállalkozások is, amelyek a kunoknál végrehajtott missziót voltak hivatottak szolgálni, és már a Dnyeperig eljutottak. Altaner, B.: Die Dominikanermission des 13. Jahrhunderts. Habelschwerdt/Schles. 1924. 143.

10 A szöveghagyomány kérdéséről: Dörrie 162-165.

11 Dörrie 151. Vö. Györffy 1965. 40.

12 Moravcsik Gy.: Byzandnoturciea II. Sprachreste der Türkvölker in den byzantinischen Quellen. 2. átdolgozott kiadás, (Berlinische Byzantinistische Arbeiten 11.) Berlin, 1958. 297. (a továbbiakban: Moravcsik)

13 Sinica Franciscana 112. Valószínűleg luüanus és útitársai egy ilyen bizánci kereskedőhajón kezdték meg utazásukat. Vö. Györffy 1965. 65., 119.

14 Györffy 1965.40. „in terram que vocanir Sychia in civitate que Matrica nuncupatur, quorum dux et populi se christianos dicunt." Dörrie 153.

15 Zixta, Zuyoi-hoz kapcsolódó antik források gyűjteménye megtalálható: Namitok, A.: Origines des Circassiens. Leiden, 1939. 53. (a továbbiakban: Namitok)

16 Sinica Franciscana 112.; Györffy 1965. 98.

17 Sinica Franciscana 167.; vö. Györffy 1965. 120.

18 Sinica Franciscana 504.

19 Kern, A. (ed.): Der „Libellus de Nodda Orbis" lohannes III (de Galonifondbus?) O. P. Erzbischofs von Sultanyeh. In: Archivum Fratrum Praedicatorum 8. 1938. 82-123., itt 108 és 110. (a továbbiakban: Kern); vö. von den Brincken, A. D.: Die „Nadones Chrisdanorum Orientalium" im Verstándnis der lateinischen Historiographie. Köln-Wicn, 1973. 163. (a továbbiakban: Brincken); továbbá Risch, F. (ed.): Johann de Piano Carpini. Geschichte der Mongolén und Reisebericht 1245-1247. Leipzig, 1930. 231., 7. jegyzet.

20 Dirr, A.: Cerkessen. In: Enzyklopaedie des Islam. 1. kötet. Lei den-Leipzig. 1913. 869-871., itt 871. (a továbbiakban: Dirr) Az összefüggést Zíkia és Adighe között tudomásom szerint elsőként felveri Neumann, K. F.: Russland und die Tscherkessen. Smttgart-Tübingen, 1840. 94. (a továbbiakban: Neumann)

21 Constantine Prophyrogenitus: De Administrando Imperio. Szerkesztette Moravcsik Gy., R. J. H. Jenkins. 1. kötet. Washington, 1967.2 186. (a továbbiakban: Constantine Porphyrogenitus) Kasachia akárcsak az óorosz feljegyzésekben megjelenő kasog „cerkesse" kifejezés a carkaság „sas" szóból vezethető le: Vasmer, M.: Russisches Etymologisches Wörterbuch I. Berlin, 1953. 538. Vö. az arab Kasak kifejezést is, Maszúdi szerint „nagylelkű, tiindöklő"-t jelent Ma^oudi: Les prairies d' or. Szerkesztette C. Barbier de Meynard, P. de Courteille. 2. kötet. Paris, 1862. 46.; A kijevi rusz és a cserkeszek közd korábbi kapcsolatokról vö. lakubovszkij, A. Ju.: O russko chazarskich i russko-kavkazkich otnoSenijach v IX-X w. In: Izvestija AN SSSR. Serija istorii i filosofii 3., 1. 1946. 461-472.

22 Sinica Franciscana 89-90., 111-112. 23 Sinica Franciscana 167., 199.

24 Vö. az arab: kasak, a héber: kasa szavakat. Marquart, J.: Über der Volkstum der Komanen. In: Abhandlungen der königlichen Gesellschaft der VViss. zu Göttingen, hil. hist. Klasse NF 13. 1914. 1. szám, 25-238., itt 181. (a továbbiakban: Marquart 1914.)

25 Nasonov, A. N.: Tmutorokan v istorii vostoenoj Evropy X v. Istoriceskie Zapiski 6. 1940. 79-99.; Litavrin, G. G.: A propos de Tmutorokan. Byzantion 35. 1965. 221-234.

26 Brincken 135. 2 Pontificia Commissio ad redigendum Codicem Iuris Canonici Orientális (szerk.): Codificazione canonica orientale. Fonti. Series III, 9. kötet, Romé, 1943-1970. itt 4. kötet, 1, Nr. 19., 21., 100.; 36.,48., 163. (a továbbiakban: Fontes CICO)

28 Györffy 1965. 41. „Deus autem dedit ipsis gratiam in conspectu domine ... ita ut mirabili eos amplexaretur affectu, et in omnibus eis neeessariis providebat." Dörrie 153.

29 „... quorum dux et populi christianos dicunt, habentes litteras et sacerdotes Graecos." (Döme 153.) 30 Jn secta quasi omnes secuntur Grecos in aliquibus ceremoniis et ieiuniis ... Habent ecclesias et ymagines et festivitates ut Greci." Kern 108.

31 Például Klaproth, J. v.: Reise in den Kaukasus und nach Georgien, unternommcn in den Jahren 1807 und 1808. II., Halle-Berlin, 1812-14., itt I. kötet 594-603. (a továbbiakban: Klaproth), vö. Neumann 31.

32 Idézet Klaproth 594. sajnos az eredeti szöveget nem állt rendelkezésemre.

33 Geízer, H.: Ungedruckte und ungeniigend veröffentlichte Texte der Notitiae episcopatuum. Ein Beitrag zur byzantinischen Kirchen -und Verwaltungsgeschichte. München, 1900. 535., 545.

34 Vasiliev, A.: The Goths in the Crüuea. Cambridge, Mass, 1936. 80.

35 Fontes CICO 2, Nr. 131., 243. 36 Györffy 1965. 41. „Omnes viri caput omnino radunt et barbas nutriunt delicate, nobilibus excepds, qui in signum nobiiitaüs super auriculam sinistram paucos relinquunt capillos, cetera parte capitis tota rasa." Dörrie 153. 37 Vö. 21. jegyzet.

38 Dirr 870.; Neumann 97-100.

39 Idézet Klaproth 595.

40 Klaproth 597.

41 Klaproth 595., 602.

42 Klaproth 595.

43 Neumann 114.

44 Namitok 130.

45 Neumann 114.

46 Dörrie 153.; Györffy 1965. 41,

47 Dörrie 153. ; vö. Neumann 37.; Györffy 1965. 41.

48 Az antik és középkori forrásmegjelöléseket az alánok történetéről már az előző században orosz nyelvészek és történészek összegyűjtötték és alapos kritikai szempontok szerint megvizsgálták. Figyelemre méltóak a következő irányadó munkák: Miller, V.: Osetűiskie etjudy. 1-3. kötet. Moszkva, 1881-1887. (a továbbiakban: Miller); Pfaf, V. B.: Materialy dija drevnej istorii osedn. In: Sbornik svedenij o kavkazskich gorcach. T. 4. Tiflis, 1870.; Kulakovskij, F.: Alany po svedenijam klassiceskich i vizantíjskich pisatelej. Kiev, 1899.

49 Pelliot, P.: Notes onMarco Poío í. Paris, 1959. 16. (a továbbiakban: Pelliot)

50 Vernadsky, G.: Aneient Russia. New Haven, 1952. 133.

51 Sűiica Franciscana 70.; Györffy 1965. 76.

52 Hystoria Tartarorum 18.

53 A település pontos földrajzi meghatározása mostanáig még nem járt sikerrel.

54 Sinica Franciscana 315.; Györffy 1965. 211.

55 Vö. Marquart 164.

56 Meg kell itt jegyezni, hogy ma még a hivatalos úükönyv az Észak-Osszét Autonom Köztársasághoz a Putesestvie v drevnij Iriston (Moszkva, 1974.) címmel található meg.

57 Az ókori alánok történetéről vö. Taubler, E.: Zur Geschichte der Alanen. Klio 9. 1909. 14-29.; Bleichsteiner, R.: Das Volk der Alanen. In: Berichte des Forschmigsüisritutes fór Osten und Orient II. Wien, 1918.4-10.; Zetejsvili, S. G.: Svedenija ob Alanach v Chronografű Feofana. In: Drevnejsie gosudarstva pa territorii SSSR. Materialy i issledovanija, 1975. g. Szerkesztette V. T. Pasuto. Moszkva, 1976. 81-86.

58 A középkon grúz híradásokról, az osszétokról vö. Dzanasvili, M.: Izvestíja gruzmskich letopisej i istorikov o Severnom Kavkaze i Rossü. In: Sboriük materialov dija opisanija mestnostej i plemen Kavkaza 22. Tiflis, 1897. 1-206.

59 Vö. az ehhez kapcsolódó írásokat: Miller 3. kötet, 66-70.

60 Vö. Marquart 1903. 164.; Györffy Gy.: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. Budapest, 1959. 54. (a továbbiakban: Györffy 1959.)

61 Haenisch, E. (ed.): Die Geheime Geschichte der Mongolén. Aus einer mongolischen Niederschrift des Jahres 1240 von der Insel Kode'e im Kcluren Flufi. 2. kiadás, Leipzig, 1948. 262., 270., 274. (a továbbiakban: Geheime Geschichte); vö. Pelliot 16.

62 A magyar nyelv története etimológiai szótára. 2. kötet, Budapest, 1970. 263.

63 Az osszéteknek az ókori alánoktól való származását tudomásom szerint elsőként Klaproth 66. emelte ki. Az erre vonatkozó folyamatosságra nyelvi és kulturális bizonyítékokkal viszont elsőként Miller 3. kötet, 40-42., és Vasmer, M.: Untersuchungen iiber die áltesten Wolinsitze der Slaven 1. kötet: Die Iranierin Südrussland. Leipzig, 1923.; Vasmer, M.: Iranisches aus Südrussland. In: Streitberg Festgabe. Leipzig, 1924. 367-375. szolgáltak. A legújabb szovjet kutatások is döntően erre a kapcsolatra utalnak. így elsősorban Abaev, V. I.: Istoriko-etimologiceskij slovar osetinskogo jazyka. Moszkva - Leningrád, 1958. (a továbbiakban: Abaev); de ugyancsak: Gaglojd, lu. S.: Alany i voprosy euiogeneza Osetin. Tbilisi, 1966.

64 Sinica Franciscana 199., vö. 191. „...Alani qui ibi dicuntur Aas ..."; Györffy 1965. 134.

65 Dörrie 154.; Györffy 1965. 41.

66 „De loco illo (Alania) fratres societatem habere non poterant procedetidi propter dmorem Tartaron.ím, qui dicebantur esse vicini." (Dörrie 154.; Györffy 1965. 41.) Az itt említett tatárok feltehetőleg annak a hordának voltak az előfutárai, amely 1236 és 1237-ben a nagy nyugati hadjáratot végrehajtani és többek között a kaukázusi népeket is leigázni volt hivatott. Vö. Altunian, G.: Die Mongolén und ilire Erobeningen úi kaukasischen mid kleúiasiatischen Lándern im XIII. Jahrhundert. Berlúi, 1911. 30-33,

67 A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Szerkesztette Györffy György. Budapest, 1986.3 183184. „Anno ergo VI: exeuntes in deserto loco sine maribus in tabernaeulis permanentes uxores ac pueros filiorum Belar (prineipis Bulgarorum) casu repererunt, quos cum rebus eorum in paludes Meotidas cursu celen deduxerunt. Accidit autem prineipis Dulae Alanorum duas filias inter illos pueros comprehendi, quarum unam Hunor et aliam Mogor sibi sunipsit in uxorem. Ex quibus mulieribus omnes Hunni originem assumpsere." Simonis de Keza Gesta Hungarorum. In: Scriptores rerum Hungaricum. Szerkesztette A. Domanovszky. 1. kötet. Budapest. 1937. 129-194., itt 145.

68 Bogyay,Th.: Grundziige der Geschichte Ungarns. Darmstadt, 1967. 15. feltételez „"egy exogám kapcsolatot a korai magyarok, egy bolgár-török nép és az alánok között."

69 Aepeőíá vö. Vernadsky, G.: Lebedia. In: Vernadsky, G.- de Ferdinandy, M.: Studien zur ungarischen Frühgeschichte. München, 1957. 7-31. (Südeuropáische Arbeiten 47.); Bartha A.: AIX-X. századi magyar társadalom. Budapest, 1968. 101., 116-118.; Moravcsik 2. kötet, 177.

70 A bolgár-török, alán-osszét jövevényszavak a magyar nyelvben, a fent említett kapcsolatot bizonyítják. Gombocz Z.: Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache. Helsinki, 1912; Gombocz Z.: Osseten-Spuren in Ungarn. In: Streitberg-Festgabe. Leipzig, 1924. 105-110.; vö. Moravcsik: Zur Geschichte der Onoguren. Ungarische Jahrbücher, 10. 1930. 53-90.; Györffy Gy.: Krónikáink és a magyar őstörténet. Budapest, 1948. 13-17. (a továbbiakban: Györffy 1948.); Abaev 250-253.

71 Györffy 1948. 70.

72 Györffy 1965.41. „Ibique venerunt in terrani que Alania dicitur, ubi Christiani et pagani niixtim manent... Ilii qui Christiano ibi censentur nomine, hoc observant, quod de vase illo nec bibunt nec comedunt, in quo murem móri contingit vei de quo canis coniedit, nisi prius a suo presbytero fuerit benedictum; et qui aliter fádt, a christianitate efficitur alienus. Et si qűis eoruni quocunique casu hominem occidit, pro eo nec penitentiam nec bencdictionem accipit; inimo aput eos homicidium pro nichilo reputatur. Crucem in tanta habent reverentia, quod pauperes sive indigene sive advene, qui mulütudinem secuni habere non possunt, si crucem qualemcumque super hastam cum vexillo posuerint et elevatam portaverint, tam inter Christianos quam inter paganos omni tempore secure incedunt." Dörrie 153-154.

73 Vö. Marquart 1914. 166.

74 Marquart 1914. 167.

75 „Alani qui ibi dicuntur Aas, christiani secundum ritum Grecorum et habentes litteras grecos et sacerdotes.grecos ... omnia ignorabant que spectant ad ritum christianum, solo nomine Chnsti excepto" (Sinica Franciscana 192.); vö. Györffy 1965. 134-135.

76 Zichy, J.: Voyages au Caucase et en Asie Centrale. Budapest, 1897. 71. Hasonló adalékok találhatóak: Klaproth 2. kötet, 599.; Pallas, P. S.: Bemerkungen auf einer Rcise in die südlichen Statthalterschaften des Russischen Reichs in den Jahren 1792 und 1794. Leipzig, 1799. 414.; Haxthausen: v. A. Transkaukasia. 2. kötet. Leipzig, 1856. 17.

77 Nioradze, G.: Die Berg-Ossen und ihr Land. Berlin, 1923. 21. (a továbbiakban: Nioradze)

78 Vö. Narody Kavkaza. 1 kötet. Moszkva, 1960. 332-334.; Dörrie 154., 2:20. Jegyzet.

79 Klaproth 602.; vö. Koch, K: Reise durch Russland nach dem kaukasischen IsthmiLs in den Jahren 1836, 1837 und 1838. 2. kötet. Stuttgart-Tübingen, 1842. 119.; Merzbacher, G.: Aus den IIochregionen der Kaukasus. 2. kötet. Leipzig, 1901. 98.

80 A kereszt tiszteletéről a cserkeszeknél a 19. században a következőket írja Neumann: ,,"A cserkeszek tisztelik a keresztet is, amelyet az elődeiktől örököltek; ám annak jelentését 1818-ban már nem ismerték." {Neumann 110.)

81 Klaproth 600.; vö. Reineggs, J.: Allgemeine historisch-topograpliische Beschreibung des Kaukasus. Gotha-Szentpétervár, 1797. 219.

82 ,A vasárnapot Chuzawi-bonnnak nevezik, ami isten napot jelent, és ezen a napon, tartózkodnak a munkától ..." (Klaproth 599.). A különböző ünnepnapok felsorolása megtalálható: Nioradze 22-28.

83 Klaproth 594.

84 Györffy 1965. 41. „Et si quis eorum quoeumque casu hominem occidit, pro eo nec penitenuam nec benedictionem accipit; inimo aput cos homicidiuni pro niclulo reputatur." Dörrie 154.; Nioradze 17-18.

85 Vö. Bodenstedt, F.: Die VöLker des Kaukasus. Frankfurt a. M., 1848. 72.; Xstorija SeveroOsetinskoj ASSR. Moszkva, 1959. 109-119.

86 Idézet Marquart 1903. 167.; vö. Hudüd al-'Álam.: The Regions of the World. A Persian Geography 372. A. H. - 982 A. D. Szerkesztette V. Minorsky. London, 1937. 160-161., 444446. (a továbbiakban: Hudüd al-'Álam)

87 Constantine Porphyrogenitus 64.

88 Dölger, F.: Die „Familie der Könige" im Mittelalter. Historische Jahrbuch 60. 1940. 401.

89 Siniea Franciscana 100., 317.

90 Vesd össze fent.

91 Marquart 1903. 169. Ugyanezt a véleményt osztja Klaproth 2. kötet, 581.; Minorsky, V.: The Alan capital Magas and the Mongol campaigns. In: Bulletin of the School of Orientál and African Studies, 14. 1952. 221-238.

92 Két szerzetes ekkor már elindult hazafelé.

93 Dörrie 155.; Györffy 1965. 42.

94 „... tricesimo septimo die venerunt in terram Sarracenorum que vocatur Veda in civitatem Bundáz" (Dörrie 155.; Györffy 1965. 42.). Valószínűleg az úd kíséret a Volga másik partján maradt. Folyami átkelésről nincs azonban szó.

95 Györffy 1965. 139. „Regio istra ultra Tanaim est pulcherrima, habens flumina et siJvas. Ad aquilonem sunt silve maximé, quas inhabitant duo genera hominum: Moxel scilicet qui sunt sine lege, pure pagani. Civitatem non habent, sed casulas in silvis ... Post istos sunt alii qui dicuntur Merdas, quos Latmi vocant Merdinis, et sunt sarraceni." Sinica Franciscana 198.

96 Vasmer, M.: Die altén Bevölkerungsverháltiiisse Russlands im Lichte der Sprachforschung, Berlin, 1941. 30. (Preussische Akademie der VViss., Vortráge und Schriften 5.)

97 Már elég korán szétestek a mordvinok két meglehetősen különböző nyelvű törzsre; az egyik er'z'a névre hallgat, a másik neve moksa. A két különböző nyelvjárás olyan mértékben eltávolodott egymástól, hogy egy erzának nehéz lenne megérteni a moksát, illetve fordítva. (Manvinen, I.: Die finnisch-ugrische Völker. Leipzig, 1932. 162.); Vő. Feoktistov, A. P.: Erzjanskij jazyk. Moksanskij jazyk. In: Lytkin, V. I.: Jazyki narodov SSSR. 3. kötet. Finnougorskie i samodijskie jazyki. Moszkva, 1966. 177-198.; Zsirai M.: Finnugor rokonságunk. Budapest, 1937. 250-271. (a továbbiakban: Zsirai)

98 Spuler, B.: Die Mordwmen. Vom Lebensbuf eines wolga-finnischen Volkes. Zeitschrift der DeutschenMorgenlandisschen Gesellschaft 100. 1950. 90-111., itt 95. (a továbbiakban: Spuler)

99 Vasilev, T. V.: Mordovija. Moszkva, 1931. 41 (a továbbiakban: Vasilev); Zsirai 253.

100 Sinica Franciscana 199.; Györffy 1965. 139.

101 Dörrie 155.; Györffy 1965. 42.

102 Dörrie 155.; Györffy 1965. 42.

103 Hudiid al-Álam 162.; Sharaf al-Zaman Tahir Marvazí on Cliina, the Turks and India. Szerkesztette V. Minorsky. London, 1942. 33 (a továbbiakban: Marvazí); vö. Marquart 1903. 333-336.

104 így Marquart 1903. 82., 161.; Pauler Gy.: A honfoglalás kútfői a honfoglalás ezeréves emlékére. Budapest, 1900.; Bardiold, VV.: Bulghar. In: Enzyklopaedie des Islam. 1. kötet. Leiden-Leipzig, 1913. 819,825, itt 825. (a továbbiakban: Barthold 1913.); Hudüd al-'Álam 462-465.; Györffy 1948. 71-73.

105 Togan, Zeki Validi: Ibn Fadlan's Reisebericht. Leipzig, 1939. 202., 207-210. és 221. (a továbbiakban: Togan); Smimov, I. N.: Les populadons fmnoises: les Mordves. Paris, 1898. 271. {a to%'ábbiakban: Smimov); Vasiljev, B. A.: Probléma burtasov i mordva. In: Voprosy etniceskoj istorii mordovskogo naroda. Tmdy mordovskoj etnograficeskoj ekspedicii. T. 1. kötet. Moszkva, 1960.180-209.

106 Vö. Györffy1948. 71.

107 Hudüd al-'Álam 462.

108 Bibliotheca Geographorum Arabicorum. Szerkesztette M. J. de Goeje. 1. kötet. Leiden, 1870. 225.

109 Vö. Dunlop, D. M.: The History of the Jewish Khazars. Princeton, N. J. 1954. 98.; Hudüd al'Álam 464. 110 Marvazí 33.

111 A mordvinok természeti gazdálkodásáról vö. Zicanov, M. F.: Iz istorii chozjajstva mordvy v XIIIXVI w. In: Issledovanija po mat, kulture mordovskogo naroda. Trudy mordovskoj etnograficeskoj ekspedicii. T. 2. kötet. Moszkva, 1963. 5-76.

112 Rykov, P. S.: Ocerk po istorii mordvy po archeologieeskim niaterialam. Moszkva, 1933. 19., Spuler 92.

113 Smirnov 337. is szól erről: „... liberté des moeurs des gar^ons et des fiiles".

114 Györffy 1965. 139. „Moxel ... Civitatem non habent, sed casulas in silvis ... Si quis dormiat cum uxore alterius ille non curat nisi videat propriis oculis, unde non sunt zelotipi. Habundant apud eos porci, mel et cera, pelles preciose et falcones." Sinica Franciscana 198., vö. a 16.századi Herberstein adataival: ,,"A Moscha fluvio Orientem et Meridiem versus, ingentes occurrunt sylvae, quas Mordvua populi ... inhabitant. ... Hi in pagis passim habitant, agros colunt, vie mm ex ferina, carne et melle habent, pellibus abundant preciosis ..." (Rerum Moscoviticarum Commentarii Sigismundi Liberi Baronis in Herberstein. Basileae, 1571. 65. (Utánnyomat: Frankfurt a. M., 1964.) (a továbbiakban: Herberstein)

115 Isztahrinál és Maszúdinál találkozhatunk velük Aröa* , illetve Arsija néven mint népcsoprttai, amely kazár uralom alatt állt. Iludüd al-'Älam 162. „Ok (a burtászok) egy nép, amely Ghuz (az oghuz-török) (iszlám) vallásúnak vallja magát. Burtas városban a 10. században már létezett egy pénteki mecset(*).Togan 207.

116 Hudüd al-'Älam 162.

117 Hudüd al-'Älam 162. A honfoglalás előtt a magyarok is átvették a kazároktól a kettős fejedelemséget; vö. Györffy Gy.: Kurszán és Kurszánvára. In: Györffy 1959. 127-160.

118 Dörrie 155. Györffy 1965. 42. A burtászok „városairól" vö. a forrásanyagokat: Togan. 207. A mordvin territórium nyugati felén a 12. szazad óta létrejöttek nagyobb erődített települések, mint például Abramov Gorod, Arzanas, Oska pandt stb., amelyek védelmet nyújtottak a lakosságnak a szomszédos hercegségek fegyveres támadásai elől. Vö. Spuler 94.

119 H udüd al-'Älam 462.

120 Vasüev 33.; Rykov 45.

121 Spuler 92.

122 Mindkettőt megjelentette Geraklitov, A. A.: Materialy po istorii Mordvy. Sbornik vypisok iz peéatnych istocnikov. Moszkva-Leningrád, 193 J. 114. (a továbbiakban: Geraklitov)

123 Dörrie 160.

124 Feltehetőleg az Oka felső folyása.

125 Györffy 1965. 44. „Qui (=Morduani) sunt pagani et adeo homines erudeles, quia pro nichilo reputatur homo ille, qui ninltos homines non occidit; et cum alíquis in via procedit, omnium hominum capita quos occidit coram ipso portantur, et quanto plura coram uno quoque portantur capita tanto melior reputatur; de capidbus vero hominum scyphos faciunt et libentius inde bibunt. Uxorem ducere non permittitur, qui hominem non occidit." Dörrie 160. 126 Idézet Togan 209.

127 Togan 210.

128 További forrásmegjelölések Marquart, J.: Ein arabischer Bericht über die arkdschen (uralischen) Lánder aus dem 10. lahrhundert. Ungarische Jahrbücher 4. 1924. 260-334., itt 277. (a továbbiakban: Marquart 1924.)

129 Herberstein 65.

130 Geraklitov 116.

131 Spuler 94-105.

132 Müller, F. W.: Toxri und Kuisan. In: Sitzungsberichte der Berliner Akademie der VVissensehaften. Berlin, 1918. itt 571.; Groot, J. J.: Die Hunnen der vorchristlichen Zeit. 1. kötet. Berlin, 1921. 223.; Grousset, R.: Die Steppenvölker. Essen, 1975. 223.

133 Deguignes, J.: Hístoire générale des Huns, des Turcs, des Mongols et autres Tartares occidentaux. 2. kötet. Paris, 1756. 347.

134 Besevliev, V.: Ein byzantuiischer Brauch bei den Protobulgaren. Aeta Antiqua 10. 1962. 17-21. (a továbbiakban: Besevliev); vö. a nagyszentmiklósi lelet kettes számú korsóján, rabbal és fejdísszel látható lovas képi megjelenítésével. 135 Vö. a megfelelő forrásokkal: Györffy 1959. 111.

136 Povest vremennych let. Szerkesztette D. S. Lichacev. Red. V. P. Adrianova-Peretc. 1. kötet. Moszkva, 1950. 53. (a továbbiakban: Povest vremennych let)

137 Das Buch des Dede Korkut. Ein Nomadenepos aus türkischer Frülizeit. Zürich, 1958. 82. (a továbbiakban: Dede Korkut) 138 Togan 35.

139 Harva, U.: Die rcügiösen Vorstellungen der altaischen Völker. Porvoo-Helsinki, 1938. 441. (a továbbiakban: Harva) 140 Jensen, A. E.: Die getötete Gottheit. Weltbild einer frühen Kultur. Stuttgart-Berlin-Köln-Mainz, 1966. 128

141 Nölle, W.: Völkerkundliches Lexikon. München, 1959. 82.

142 Paiison, I.: Grundziige der wolgafinnischen Volksreligion. Ural-Altaische Jahrbücher 36. 1965. 104-135.; Nioradze, G.: Der Schamanismus bei den sibirischen Völkern. Smttgart, 1925. 28.; Harva 256.

143 Györffy 1965. 44. „Uxorem ducere non permittítur, qui hominem non occidit." Dörrie 160. A török oghuzok hasonló szokásairól az iszlám bevezetése után vö. Dede Korkut 82.: „Akkoriban nem adtak a gyerekeknek nevet, amíg nem vágott le fejet, és nem ontott vért."

144 Dörrie 160.; Györffy 1965. 44.

145 Dörrie 160. ; Györffy 1965. 44.

146 Számos adalék található BeSevliev 20.; vö. Andree, R.: Menschenschádel als Trinkgefáík. Zcitschrift des Vereins f. Volkskunde 22. 1912. 1-33.

147 BeSevliev 21.

148 Marquart 1924. 277.

149 Dörrie 160. ; Györffy 1965. 44.

150 „In regno illo publicus est sermo, quod cito debeant fieri christiani et Romane ecclesie subiugare." Dörrie 156. ; Györffy 1965. 42.

151 Spuler 92.; vö. Ramm, B. Ja.: Papstvo i Rus v X-XV vekach. Moszkva-Leningrád, 1959. 142.

152 Dörrie 180. ; Györffy 1965. 50.

153 Dörrie 156. ; Györffy 1965. 42.

154 Györffy 1965 42. „Est vero magna Bulgaria regnum magnum et potens opulentas habens civitates." Dörrie 156.

155 IIrbek,L.: BulgharThe Encydopaedia of Islam. New Edition. 1. kötet. Leiden-London, 1960. 1304-1308. itt 1304. (a továbbiakban: Hrbek); Gening, V. F. - Chalikov, A Ch.: Rannie Bolgary na'Voige. Moszkva, 1964. 118-148. és 170. (a továbbiakban: Gening); Őicurov, I. S.: Ekskurs Feofana o Protobnlgarach. In: Drevnejsie gosudarstva na territorii SSSR. Materialy i issledovanija 1975. g.,Szerkesztette V. T. Pasuto. Moszkva, 1976. 65-80.

156 Barthold, W,: Zwölf Vorlesungen iiber die Gescliichte der Türkén Mittelasiens. Darmstadt. 1962.2 69. (a továbbiakban: Barthold 1962.)

157 Hudüd al-'Álam 461.

158 Ibn Fadlán a bolgárok uralkodóját malik as-saqMiba-mY. (szaqalibák királya) vagy malik bulgárnak {bolgárok királya) nevezi: Togan 39., 45.

159 Togan 39-81., 159-226.; vö. Kovalevskij, A. P.: Kniga Achmeda ibn Fadlána o ego putesestvii na Volgu v 921-922, gg.; Stati perevody i kommentarii. Chatkov, 1956.; Canard, M.: La reladon du voyage d* Ibn Fadlán ebez les Bulgares de la Volga. Annales de 1' Insdn.it d' Euides Orientales. Alger, 16. 1958. 41-146.; Barthold 1913.; Smirnov, A. P.: Volzskije Bulgary. Moszkva, 1951. (Trudy Gosudarstvennogo istorieeskogo muzeja 19). A Volga menti bulgárok és finn népek együttéléséről vesd össze Getúng 149-179. Az 1938 óta a volgai bolgár birodalom területén végzett ásatások eredményei megtalálhatók a Smirnov által kiadott gyűjteményben: Trudy Kujbysevskoj Archeologiceskoj Ekspedicü 1-4. kötet. Moszkva, 1958-1962. {a továbbiakban: MIA) (Materialy i Issledovanija po Arcneologii SSSR 42., 61., 80. és 111.)

160 Természetesen a Volga menti bolgárok városai nem csak a távolsági kereskedelem helyszíneiként ismertek. Már a 10-12. században megjelennek ezeken a helyeken a kézművesiparra alapozott települések. Smimov, A. P.: Osnovnye etapy istorii goroda Bolgara i ego istoriceskaja topografija. In: MIA 42. 1954. 302-324., itt 311. (a továbbiakban: Smirnov)

161 Artamonov, M. I.: Istorija Chazar. Leningrád, 1962. 271. és 405 (a továbbiakban: Artamonov); Barthold 1913. 821.

162 Barthold 1962. 67-70.; Tolstov, S. P.: Auf den Spuren der altchoresmischen Kulrur. Berlin, 1953. 260.

163 Hudiid al-'Álam 463.

164 Togan 26.

165 Togan 217-220.

166 Togan 78.

167 Togan 65.

168 Togan 53.

169 Barthold 1913. 823.; Vasmer, R.: Über die Miinzen der Wolga-Bulgaren. In: Wiener Numizmatische Zeitschrift 57. 1924. 63-84.; Janina, S. A.: Kuficeskie serebrjanye monety s bolgarskogogorodisca (1957 god). In: MIA 80. 1960. 224-225.; Janina, S. A.: Novye dannye o monetnom cekane volzskoj Bolgarii X v.. In: MIA 111. 1962. 179-204.

170 Togan 45.

171 Hrbek 1307.

172 Togan 163-166.

173 Hrbek 1307.; A mohamedánok, akik 986-ban Szent Vladimírt az. iszlámra való áttérés miatt keresték fel, volgai bolgárok voltak. Povest vremennych let. 1. kötet. 59.

174 Györffy 1965. 42. „facnis est serviens unius Sarraceni sacerdods et uxoris ipsius, qui fiiit in magnam Bulgáriám profecturus, quo et pariter pervenerunt." Dörrie 156.

175 Togan 80-82.

176 Ibn Fadlán örmény szőnyegekről és bizánci brokátokról számol be, amelyeket a bolgár herceg sátrában látott (Togan 42., 64.). Az örmény-bolgár viszonyról vö. Saint-Mai tin, M. Note sur les inseripdons arméniennes de Bolgari. Journal Asiadque. Deuxieme Série 8. 1831. 503-506.; Smirnov, A. P.: Armjanskaja kolonija goroda Bolgara. In: MIA 61. 1958. 330-359.

177 Göckenjan, H.: Hilfsvölker und Grenzwachter im mittelalterlichen Ungarn. Wiesbaden, 1972. 54-55.

178 Artamonov 402-406.; Hrbek, I.: Ein arabischer Bericht über Ungarn. In: Acta Orientalia 5. 1955. 219.

179 Togan 82-85.

180 Togan 60., 86.

181 Hrbek 1306. 182 Togan 174-178.; Barthold 1913. 822. 183 Togan 39., 46.

184 Togan 41., 60., 64.,126.

185 Smimov, K. A.: Rannebolgarskaja zemljanka v urocsce Aga-Bazar. In: MIA 80. 1960. 155-158.; Smirnov 306.; Spilevskij, S. M.: Drevnie goroda i drugie bolgarsko-tatarskie pamjatniki v Kazanskoj gubernii. Kazan, 1877. 9.

186 Efimova, A. M.: Gidrotechniceskie sooruzenija drevnego Bolgara. In: MIA 42. 1954. 369-391.

187 Chovanskaja, O. S.: Báni goroda Bolgara. In: MIA 42. 1954. 392-423.

188 Baákirov, A. S.: Pamjatniki Bulgaro-Tatarskoj kultury na Volge. Kazan, 1928. 77-117.; Egerev, V. V.: Architektúra goroda Bolgara. In: MIA 61. 1958. 360-391., leginkább 390.

189 Dörrie 156.; Györffy 1965. 42.

190 Togan 190.

191 Barthold 1962. 69.

192 Idézet Marquart 1924. 267.

193 Marquart 1924. 267.

194 Marquart 1924. 267.; Hudüd al-'Álam 163.

195 Barthold 1913. 824.

196 Togan 80., 82. 19 Györffy 1965. 42. „In una magna eiusdeni provincie civitate ... fráter unam Ungaricam mulierem invenit... Illa docuit fratrem vias, per quas esset iturus, asserens quod ad duas dietas ipsos posset Ungaros quos querebat procul dubio invenire; quod et factum est." Dörrie 156.

198 Vö. a 8. lábjegyzettel.

199 Györffy 1965. 43. „Pagani sünt, nullám Dei habentes notitiam set nec ydola venerantur, set sicut bestie vivunt: Terras non colimt, carnes eqninas lupinas et huius módi comedunt; lac equinum et sanguinem bibunt. In eqiiis et armis habundant et strenuissüni sünt in bellis." Dörrie 157.

200 Vö. a lovas nomádok életéről a következő 13. századi leírást: „"Mi asteppe emberei vagyunk, minden vagyonunk lovakból áll; a húsuk a kedvenc táplálékunk, a kancák teje a legkedvesebb italunk. Nálunk nincsenek házak. Szétszóródtunk, nyájunkat és lovainkat legeltetve." (Elias, N. - Ross, E. D.: A History of the Moghuls of Central Asia, being the Tarikh-i Rashidi of Mirza Muhamniad Haidar, Dughlat. London, 1898. 7.)

201 Györffy 1965. 67. „Cibi eorum sunt omnia, que mandi possunt. Comedunt enim canes, lupos, vulpes et equos, et in necessitate carnes humanas manducant." Sinica Franciscana 47.

202 1. könyv. 52. fejezet: „Szűkös időkben a tatárok kis mezei állatokat is fogyasztottak, egereket, pockokat, mormotákat, nyulakat és kutyákat. A galíciai 1286/87-es hadjáraton azonban a hadak már annyira szűkösen éltek, hogy a kutyahús mellett az éhen halt tatárokat is megették. A megbetegedett és elpuszmlt állatokat is felfalták." (Spuler, B.: Die goldene liorde. Die Mongolén in Russland, 1223-1502. Wiesbaden, 1965.2 441-442.)

203 Az orosz krónikákban a tatárokat Syrojadcynak, „"sajtevőknek" is nevezik; vö. Polnoe sobranie russkich letopisej. 3. kötet 56.; 4. kötet 1. 233.; 5. kötet 189.; 7. kötet 162.; A belsőázsiai pásztornépek tejgazdálkodásáról vö. Hermanns, M.: Die Nomádén von Tibet. Die sozialwirtschaftlichen Griuidlagen der Hirtenkulturen in A Mdo und von Innerasien. Ursprung und Entwicklung der Viehzucht. Wien, 1949. 62-79. (a továbbiakban: Hermanns)

204 Geheime Geschichte 145. fejezet, 44.; vö. Poucha, P.: Die geheime Geschichte der Mongolén als Geschichtsquelle mid Literaturdenkmal, Em Beitrag zu ihrer Erklárung. Prag, 1956. 148, (Archiv orientálni, Suppl. 4.)

205 Vö. Geschichte der Mongolén nach östlichen und europaischen Zeugnissen des 13. und 14. Jahrhunderts. Szerkesztette B. Spuler. Ziirich-Stuttgart, 1968. 214.

206 Hans Schiitbergers Reisebuch. Kiadja V. Langmantel. Tübingen, 1885. 62. (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart 172.); vö. Geheime Gescliichte 151. fejezet, 50.

207 Már a kínai Wu sun, Hiung nu forrásokban is megjelent: Hermanns 71.

208 Györffy 1965. 126. Sinica Franciscana 178.

209 Vö. az adalékokat: Bezzola 41-45. és 72-73.

210 így írja le Julianus egy másik helyen a tatárokat: „Unde fugientes dicti Madyanite habitaverunt iuxta fluvium quendam nomine Tartar, unde Tartari sunt vocati." (Dörrie 181.); vö. Dörrie 197., és Cross, S.:The earliest allusion in slavic literature to the Re ve lation of Pseudo-Methodios. Speculum 4. 1929. 329-339., itt 334.; Györffy 1965. 51.

211 Ez a verzió is megtalálható Julianusnál: „"Tartari ... dicuntur in veritate filii Ysmahel, unde et Ysmahelite volunt nunc Tartari vocan." (Dörrie 167.; Györffy 1965.)

212 Dörrie 167.; továbbá Anderson, A. R.: Alexander's Gate, Gog and Magog and the Inelosed Nations. Cambridge, Mass, 1932. 14., 49., 52. és 64-66.

213 Dörrie 158.; Györffy. 1965. 43.

214 A visszaút datálásáröl vö. Dörrie 162.; Györffy 1965. 43.

215 A Kúria olyan fontosnak tartotta Riccardus testvér jelentését, hogy felvette azt a Liber censuum Sanctae Ecclesiae Romanae-ba. Dörrie 147-149.

216 Már 1222-ben, amikor az orosz és kun hercegek Kalka menti vereségének híre elérte a Nyugatot, Albericus a krónikájában megjegyezte: „"... et tota fama, que de illis sparsa fűit, in brevi evanuit" (Chronica Albrici monachi Trium Fontinm, a monacho novi monasterii I loiensis interpolata. ín: MGH SS 23. 1874. 912.); vö. Sinor, D.: Les relations entre les Mongols et 1* Europe jusqua la mórt d' Arghoun et de Bela IV. In: Cahiers d' histoire mondiale 3. 1956. 40.

217 Scriptores rerum Silesiacarum. 14. kötet. Breslau, 1835-94., itt 2. kötet 462.

218 Codex Diplomát]cus Hungáriáé ecclesíasticus ac civilis. Smdio et opera G. Fejér. IX kötet, Budae, 1829-1844. itt IV/1. 214.; Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. Szerkesztette G. Wenzel. XII. kötet. Pest-Budapest, 1860-1874., itt II. 126.; Vö. Marczali, H.: Enchiridion Fontium Históriáéi lungaro rum. Budapest, 1901. 161-166.

219 Már 1236-ban és 1237-ben újra elindultak a hosszú és nehéz útra a domonkosok, „"NagyMagyarországra". Erről számol be Albericus (1237-ben): „"... igitur rumor erat hunc populum Tartarorum in Comaniam et Hungáriám velle venire. Sed utrum hoc verum sit, missi sunt de Hungaria quattuor fratres predicatores qui usque ad veterem Hungáriám per centum dies iverunt. Qui reversi nuntiaverunt, quod Tartari vetetem Hungáriám occupaverant et sue ditioni subiecerant."(Cronica Albrici, 942.) Egy utolsó - mindenesetre 1240 őszén sikertelenül járt expedícióról hallunk még Matthaeus Parisiensistól, aki egy magyar püspök levelét idézi, lg)' szól: „"... per illos (Tartaros) esse interfectos predicatores et fratres minores et alios nuntios, quos miserat rex Ungarie ad explorandum." (Regesta Imperii. V/3.: Die Regesten des Kaiserreichs unter Philipp, Ottó IV, Friedrich II, Fleinrich (VII), Conrad IV, Heinrich Raspe, Wilhelm und Richárd. 1198-1272. Szerkesztene Bölinier, J. F. -Ficker, J. -Winkelniann, E.. Innsbruck, 1892. Nr. 11. 310.)

220 Vö. a 8. lábjegyzettel.

221 Vö. a bolgár lakosság adataival Dörrie 156.

222 Dörrie 156. és 160.

223 Györffy 1948. 78-87.; Bendefy 136-146.

224 Györffy 1965. 151. „Hoc quod dixi de terra Pascatur (Magna Hungaria) scio per fratres Predicatores qui ivenuit illuc ante adventuni Tartaroriun." Sinica Franciscana 220. A fordítás a következő kiadás alapján készült: Das Bild der Völker Osteuropas in den Reiseberichten ungarischer Domúiikaner des 13. Jalirhunderts. In: Osdiches Európa. Spigel der Geschichte. Festschrift fiir Manfréd Hellniann zum 65. Geburtstag. Hrsg. V. C. Goehrke, E. Oberlander, D. Wojtecki. Steiner Verlag, Wiesbaden, 1977.

Forrás: http://acta.bibl.u-szeged.hu/40795/1/aetas_1997_002_003_093-119.pdf

 

A bejegyzés trackback címe:

https://julianusbaratai.blog.hu/api/trackback/id/tr4715349768

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.