Magyar őstörténet

Julianus barátai

BENKŐ MIHÁLY (Budapest, 1940. november 22.) történész, orientalista, író.

2019. április 21. - Benkő István

benkomihaly-mellkep.JPG

Kép: Benkő Mihály a kazak-magyar Dulatov családtól kapott aranyhimzéses köntösben. Foto: Vollnhofer Artstudio 2012

TARTALOM

Életút
A keleti magyarok közötti kutatása
A Magyar-Mohammadjar (mohamed barátja) háborúról
Lábjegyzetek

PUBLIKÁCIÓK
LINKEK
(magyar, angol, orosz nyelvű tanulmányok, cikkek szövege)

Életút

Egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte. Munkahelye 1979 óta nyugdíjazásáig a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtára volt. Írt népszerű és más újságcikkeket, ifjúsági történelmi regényeket. 1988–2005 között tizenhat alkalommal járt Közép- és Belső-Ázsiában, elsősorban a mongol Altaj kazaklakta területein és a Kazak Köztársaságban. A magyar őstörténet néprajzi-történeti-régészeti párhuzamait, a keleti magyar néptöredékek emlékeit kutatja. Tudományos cikkeit magyar és külföldi akadémiai és más tudományos folyóiratokban tette közzé. (Antik Tanulmányok; Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae; Information Bulletin of the Russian Academy of Sciences, the Institute of Oriental Studies).

2011-ben a keleti magyarok, a magyar őstörténet kutatása, a magyar-kazak kulturális kapcsolatok fejlesztése területén végzett több évtizedes tevékenységéért a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének polgári tagozatával tüntették ki.[1]

A keleti magyarok közötti kutatása

Benkő Mihály kutatásait a mongóliai majd kazakisztáni és nyugat-szibériai keleti magyarok között több, mint egy évtizedes terepmunkája előzte meg a Mongol Altajban. A kutató akkoriban történeti-régészeti-néprajzi kérdésekkel, pontosabban a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak máig fennmaradt, keleti párhuzamaival foglalkozott. 1986 óta kutatta a finnugornak tekintett ősmagyar halotti maszktípus (selyemre, bőrre varrott szem- és szájlemezek) belső-ázsiai (hun-türk) eredetét.[2] Kutatásait elsősorban Harmatta János, Mándoky Kongur István, László Gyula és Erdélyi István támogatták. 1990-ben Benkő Mihály Belső-Ázsiába utazott, azért, hogy ennek a temetkezési szokásnak a ma is élő formáit megismerje az északnyugat-mongóliai kazakok között. Ezt követően évente legalább egy hónapot töltött a Mongol Altajban. Kutatásainak eredményeiről „Nomád Világ Belső-Ázsiában” című, a korán elhunyt nagy turkológusnak, Mándoky Kongur Istvánnak szentelt könyvében számolt be.[3] A könyv ajánlását László Gyula régészprofesszor írta, az író tudományos konzultánsai László Gyula, Ecsedy Ildikó és Dmitrij D. Vasziljev voltak. Benkő Mihály a nyugat-mongóliai kazakok között élő mazsarokkal ennek a kutatásnak a kapcsán találkozott, és ezután írta meg róluk szóló, „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, 2001-ben megjelent könyvét.[4]

Benkő Mihály munkája neves alapítványok - például a British Academy Stein Arnold Exploration Fund-ja, - valamint a Kazak Akadémia Keletkutató Intézete és a Kazahsztáni Magyar Nagykövetség támogatásával 2001. után sikeresen folytatódott Újfalvy Károly és Tóth Tibor[5] nyomdokain Kazahsztánban és Nyugat-Szibériában is. Újabb eredményei is voltak: további keleti magyar néptöredékek felkutatása, létüket és múltjukat igazoló írásos bizonyítékok feltárása. Egymás után jelentek meg az eredményeket ismertető könyvei: A Torgaji Madiarok (Budapest, 2003) Erdélyi István régészprofesszor előszavával; Benkő Mihály-Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből (Budapest, 2007); Magyar-kipcsakok (Budapest, 2008), és tudományos publikációi az „Eleink” őstörténeti folyóiratban. Eredményeit kiegészítette a Kárpát-medencei magyarsággal fennálló genetikai kapcsolatok bizonyítása, amit dr. Bíró András Zsolt végzett [American Yournal of Physical Anthropology 189:805-810 (2009)]

A Magyar-Muhammadjar (Mohamed barátja) „háborúról”

Benkő Mihály személye ellen és kutatási eredményei megkérdőjelezése céljából 2006-ban koncentrált tudományos támadás indult, lejárató kampány kíséretében. Az utóbbi során vitairataikban többek között kétségbe vonták (diplomával bizonyítható) történészi egyetemi végzettségét, sőt, minden alap nélkül, határozottan kijelentették, hogy ilyennel nem rendelkezik. „Tudományos” állításuk szerint a kazak magyarok elnevezésének semmi köze a Kárpát-medencei magyarok népnevéhez, mivel az előbbi etnikai név a Muhammadjar (Mohamed barátja, híve) személynév név rövidített változatából, a Madjarból alakult ki. Elméletük alátámasztásaként úgy érveltek, hogy a közép-ázsiai törökök nem tudják kiejteni a "gy" betűt, így ők a magyar nevet kizárólag "mazsar" vagy "madzsar" formában ejthetik ki. Ezzel szemben valójában a közép-ázsiai törökök, így a kazakok és az üzbégek is, a palatizált "d"-t, vagyis a "gy"-t tökéletesen ejtik: ez a tény a kazakok esetében videofelvétellel is bizonyítható.[6] A kazak-magyarok elsődleges felfedezője, Tóth Tibor ellen az 1960-as évek végén hasonló típusú lejárató kampány folyt, olyan sikerrel, hogy a XXI. század elejére a közép-ázsiai (kazakisztáni és üzbekisztáni) magyarok léte tudományos körökben és az érdeklődő nagyközönség köreiben is, teljes feledésbe merült. A kérdést Benkő Mihály 2002-től, majd Bíró András 2005-től folytatott tudományos kutatóútjai támasztották fel. Benkő Mihály a személyével és kutatómunkájával szembeni érvekre tudományos cikkekben adott választ.[7] A vitában kazak részről többek között Aybolat Kushkumbayev, egyetemi tanár, a történettudományok doktora, az Arany Horda korának neves kazak kutatója, (származására nézve maga is kipcsak-magyar) is állást foglalt. A kazak tudós szerint kizárt a kazak-magyarok elnevezésének a Muhammadjar személynévből származtatása lehetősége. A török törzsi-nemzetségi nomenklatúrákban rövidített nevekből (becenevekből) kialakult törzsnevekre, nemzetségnevekre nincs adatolt példa. A hagyományőrző kazak-magyar öregek (akszakalok) a Muhammadjar nevet soha nem hallották. Önmagukra és nemzetségeikre kizárólag a „Magyar” nevet vonatkoztatják.[8]

001.jpg

Foto: Benkő Mihály 1995

[1] A köztársasági elnök 58/2011. (III. 16.) KE határozata kitüntetés adományozásáról

[2] (Vö.: Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples…Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XVI. (1992-93, 113-133.)

[3] Nomád Világ Belső Ázsiában – László Gyula ajánlásával, TIMP Kiadó, Budapest 1998

[4] Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;

[5] Tóth Tibor: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában) Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.; Az ősmagyarok mai relictumáról (Előzetes beszámoló) MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.;

[6] Benkő M., Az Omszki sezserék jelentőségéről. a YouTube-on

[7] A tudományos támadás és a lejárató kampány egyes részleteit, a publikációk adatait Benkő Mihály testvére, Benkő István ismertette Keleti Magyarok - Ellenszélben c. munkájában: Eleink IX/2, 2010, 67–74

[8] Eleink, IX/2, (2010) 8–20; Eleink, IX/4, (2010) 103–107.

Publikációk

Könyvek

Új törvény Spártában, Móra Kiadó, Budapest, 1983;
Csata Nikápolynál, Móra Kiadó, Budapest 1986;
Révész László – Siklódi Csilla –Hidán Csaba – Benkő M., A honfoglalók hétköznapjai. Szerk. Siklódi Csilla. Bp., 1996.,
Nomád Világ Belső Ázsiában – László Gyula ajánlásával, TIMP Kiadó, Budapest 1998;
Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;
A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.
Benkő M. – Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007.
Magyar-kipcsakok Timp Kiadó, Budapest, 2008
Hunok és székelyek. Tanulmányok Benkő József halálának 200. évfordulójára; szerk. Benkő Mihály; Tortoma–Háromszék Vármegye, Barót–Sepsiszentgyörgy, 2014

Akadémiai és egyéb tudományos folyóiratok

Benkő M., Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről: Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169–200.
Benkő, M., Burial masks of Eurasian mounted nomad peoples in the migration period. /1st millennium A. D./ = Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae. 46. (1992/93.) 2-3. 113-131. 1 térk. 6 t.
Benkő M., A halotti arctakaró történetéhez. = Antik Tanulmányok. 36. 1992. 1-2. 106-108.
Benkő M., Aranymaszkos ősmagyar vezérsír (a koropcsinói leletről a Dnyeper középső folyásánál) Antik tanulmányok 57. (2003.) 111-125.
Benkő M., Avagy vannak-e mazsarok a Mongol-Altajban? Válasz Kun Péternek Turán 2001. augusztus-szeptember 95-101.
Benkő M. - Erdélyi István: Néhány érdekes tudománytörténeti momentum a kazárok kutatása egykori lehetőségeiről Eleink II. évfolyam 1. szám (2003) 83-90.
Benkő M.- Babakumar Khinayat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben Eleink III. évfolyam 2. szám (2004) 5-20.
Benkő M., Egy ajándékba kapott könyv margójára Eleink III. évfolyam 2. szám (2004) 20-31.
Benkő M., Addenda Eleink IV. évfolyam 1. szám (2005) 94.
Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 18-29., Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink (tanulmánykötet) Kovászna, 2007.
Erdélyi István-Benkő M., Szargatkai kultura és a hunok Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 5-18.
Benkő M., Hozzászólás írásban. Eleink V. évfolyam 1. szám (9.) (2006) 92-96.
Benkő M., A turgaji madiar törzs. - In: Valóság, ISSN 0324-7228, 2003. (46. évf.), 1. sz., 44-56. p.
Benkő M., Az otrári katasztrófa. - In: História, ISSN 0139-2409, 1985. (7. évf.), 4. sz., 4-6. p.
Benkő M., Állam és hadsereg. - In: História, ISSN 0139-2409, 1984. (6. évf.), 5-6. sz., 61-63. p.
Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. - In: Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink, ISSN 1842-9645, 2007. Kovászna 139-151. p.
Benkő M., Beszámoló 2006 nyári nyugat-szibériai kutatóutamról Eleink VI. évfolyam 1. szám (11.) (2007) 27-37.
Benkő M., Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 78-83. o.
Benkő M., Nyugat-szibériai kutatóutamról 2006-ban - In: Kőrösi Csoma Sándor és a magunk keresése, 2008. Kovászna 103-112. p.
Benkő M., Keleti magyarok eredetmondáiból- In: Kőrösi Csoma Sándor - jelek térben és időben, 2009. Kovászna 61-64. p.
Benkő M., Még egyszer a kazak-magyarokról. (Hozzászólás Baski Imre cikkéhez). Eleink VIII/2, 2009, 30–43;
Benkő M., Az omszki sezserék és kapcsolataik. In: A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület III. Gödi Konferenciája. Őstörténeti füzetek, 8, 2009, 43–51;
Benkő M., Harmatta János és Julianus magyarjai. Eleink, IX./1, 2010. 6–13.
Benkő M., Magyar néptöredék Kazahsztánban? (Megjegyzések Bálint Csanád cikkéhez) Eleink, IX./2, 2010. 58-67. o.
Benkő M., A. K. Kuskumbajev a keleti magyarokról és Dast-i-Küpcsakról Eleink, IX./4, 2010. 106. o.

Könyvfordítás orosz nyelvből

Nurszultan Nazarbajev: A XXI század küszöbén. Budapest, 1997.,
Szaginbek Turszynov: Kazakisztán és Magyarország Történelmi kapcsolatok és az együttműködés napjainkban, Budapest, 2005.,

Könyv, folyóirat hivatkozások

László Gyula: Árpád népe Budapest 1988. 54. o. 106. sz. jegyzet
Kristó Gyula: A magyar állam megszületése Szeged 1995. 107. 36. sz. jegyzet
Dienes István: Benkő M. ajánlása Eleink 2003. 2. szám 101-103. o.
Makkai János: Türkmagyarok, Budapest 2005. 57-58. 236. sz. jegyzet
Babakumar Khinayat: Mazsarsztandük kazahsztanusü Benkö Mihaly, Altyn Beszik 2005/6 36-39. o.
Zsilinszky Éva: M. Benkő , On the Tracks of Friar Julian. Journeys across Mongolia, Magyar Nyelv 2003/1. szám 94. o.
Róna-Tas András: Kis magyar őstörténet, a magyarok korai története az államalapításig, Ballassi Kiadó Kft., Budapest, 2007. 36., 203. o.
Benkő István: Keleti magyarok - Ellenszélben

Linkek

Fotók:

Benkő Mihály keletkutató, történész fotói

 

Dokumentumok:

Interjú a szerzővel

Dr. Tóth Tibor, a keleti magyarok felfedezője

Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Anthr. Közlem. IX. évf., 1965. 4. sz. 139-149. o.)

Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról (MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.)

Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról

Benkő Mihály: Mádoky Kongur István a kazak-magyarokról /Egy levél margójára/

Benkő Mihály publikációinak listája

Halotti maszk és sírobolus

A halotti arctakaró történetéhez

Aranymaszkos ősmagyar vezérsír

Borzsák István: Serendipity

Egy ajándékba kapott könyv margójára

Makkay János: A finnugor halotti szemfedő

Erdélyi István - Benkő Mihály: A SZÁRGÁTKAI KULTÚRA ÉS A HUNOK

Omszki Sezsere

Az Omszki sezserék jelentőségéről

A KELETI MAGYAROK - ELLENSZÉLBEN

Hogyan ejtik ki Torgaj-vidéken a "magyar" etnikai elnevezést (video)

Benkő család

 

Publications on English language in connections with Eastern Hungarians

BENKŐ, Mihály: Burial masks of eurasian mounted nomad peoples in the migration period

KUSHKUMBAYEV, Aybolat: The Magyar (Madzar, Madiar) Ethnonym in Medieval Written Sources

BENKŐ, István: Dr. Tibor Tóth (1929-1991) - Discoverer of the Eastern Hungarians in Modern Times

Публикации на русском языке в сязи с восточными мадьярами

Кумеков Б.Е.: КАЗАХИ И ВЕНГРЫ ОБЩИЕ ИСТОРИЧЕСКИЕ КОРНИ

Бабакумар ХИНАЯТ: Великая степь и ее поклонник

Биография Кушкумбаева А.К.

Кушкумбаев А.К.: Взаимодействие охоты и оружия в кочевом обществе народов Центральной Азии

Кушкумбаев А.К.: стань, мадьяр, зовет отчизна!

S. G. Botalov: UELGI AND SINEGLAZOVO BURIAL GROUNDS AND CERTAIN ISSUES OF THE CULTURAL GENESIS OF THE POPULATION OF SOUTH ZAURALYE

The stylistic group number 3 contains objects bearing the Madyar graphic elements on them. Those elements include decorating the border with chain ornamentation – alternate ovals and circles (or in other variations) (Fig. 7 1, 5, 6, 27 – 32, 35); «the post-Sassanid style» (Fig. 7 5, 8, 25, 36). The key ornamental element here is the three- or, in most cases, the four-petal rosette (Fig. 7 6, 7 19, 26 – 31) or the blossoming flower-bud, trefoils (Fig. 7 1, 2, 24, 32, 33, 35). The belt decorations with borders set in alternate ovals and circles were found in the chronologically synchronous monuments everywhere from South Ural to Eastern Europe: the dispersed burial near Emba (Bisembayev, 2003, pp. 62–64), The Sineglazovo burial ground (Stokolos, 1962, p. 163, 167), the Bolshe-Tiganskiy burial ground (Khalikova 1976, p. 171), the Tankeyevskiy burial ground (Kazakov, 1972, p. 162–163), the burial near the Subbotitsa village (Bokiy, Pletneva, 1988, p. 106–108). According to E. P. Kazakov’s observations, this ornamental element was peculiar for the nomadic Ugor culture (including the Madyar) of Eastern Europe (Kazakov, 2001, p. 55).

Forrás: http://botalovs.narod.ru/articles.html, letöltve: 2019-04-04

The Uelgi burial complex was discovered in May, 2009. The monument is situated 8 kilometers to the north-east of the Kunashak village of the Chelyabinsk region. It takes up a number of outliers of a terrace between the lakes, namely the south-eastern shore of Lake Saygerly and the western shore of Lake Uelgi.

Up to 30 burial mounds can be visually observed on the monument’s territory   (Fig. 1).

01_2.jpg

The first excavations took place there between June and August 2010. Mounds number 1 and 2 were under research. Eight burials were discovered, with two burial methods used, them being inhumation (1, 2, 7 and 8) and cremation (3, 4, 5 and 6) (Fig. 2-4).

02_2.jpg

03_2.jpg

04_2.jpg

During the field works season of 2011, mounds number 3, 7 and 8 were researched (11 burials in total). Mound number 3 contained 2 burials, mound number 7 had six of them and mound number 8 contained 4 burials. All of them were performed in accordance with the inhumation rite, with the exception of one burial from mound number 3, when the rite of cremation was used. The grave pit 1 of mound number 3 had a horse buried in it. Three burials from mound number 8 were of children. All burials had been previously ransacked.

The material which has been obtained as a result of the surface gatherings and excavations allows us to come to certain conclusions on the cultural and chronological attribute of Uelgi’s burial monument. The inventory consists mainly of objects of belt mounting – the attachable boom sheets, belt caps, buckles. We need to state, however, that the majority of these items were found lying separately, not in some certain places of the monument – that being due to the fact that the burial mound had previously been destroyed and looted. Nevertheless, all the material has been subdivided into 5 stylistic groups. The first group (Fig. 5) represents mostly the non-ornamented boom sheets with the pseudo-mesh or the mesh offset (Fig. 5, 13 – 16, 22 – 25, 28), the dumbbell (Fig. 5, 51 - 55), the crescent-shaped and the boom sheets with double and triple offsets (Fig. 5, 67 – 74, 82), the boom sheets with a rib along the axis (Fig. 5, 4 – 7, 39, 41 – 42, 47), and also the boom sheets with a slot for the carrying strap (Fig. 5, 30 – 38) etc. They were widely spread in the beginning of the IX century (Mazhitov, 1993, pp. 131 – 132). We can also give here similar examples of famous monuments of the IX-X centuries in Bashkortostan and South Zauralye – the I and II Bekeshevskiy, Yamashi-Tauskiy, Khusainovskiy burial mounds, the burial ground of Graultry (Botalov, 2000, pp. 325-326; Mazhitov, 1981, pp. 37-38, 45, 54-57, 59-60, 64). The earliest samples were found in the layers of Pendzhikent from the first and until the third quarter of the VIII century (Raspopova, 1980, pp. 87 – 90). Also, it has to be noted that some direct analogies can be seen in the burial grounds situated quite far from South Ural, like the Subbotitsy monument in the Kirovograd region of the Ukraine (Fig. 5, 67 – 82) (see Bokiy, Pletneva, 1988, pp. 104 – 113). The stylistic group number two consists of belt, harness and other silver boom sheets, belt caps similar to objects found in separate burials of nomadic aristocracy of South Ural and Kazakhstan. These are sheets richly decorated with floret, caps and spreaders whose surface is amalgamated with gold. They correspond to the materials from the Lagarevskiy, Ishimbayevskiy, Staro-Khalitovskiy, Karanayevskiy burial mounds of South Ural (Mazhitov, 1981, pp. 87 – 113; Mazhitov, 1993, pp. 132 – 135). The group under consideration could possibly belong to the IX – X centuries. Certain decorative elements are similar to the Khazar (Saltov) style (Pletneva, 1981, pp. 62 – 75). The stylistic group number 3 contains objects bearing the Madyar graphic elements on them. Those elements include decorating the border with chain ornamentation – alternate ovals and circles (or in other variations) (Fig. 7 1, 5, 6, 27 – 32, 35); «the post-Sassanid style» (Fig. 7 5, 8, 25, 36). The key ornamental element here is the three- or, in most cases, the four-petal rosette (Fig. 7 6, 7 19, 26 – 31) or the blossoming flower-bud, trefoils (Fig. 7 1, 2, 24, 32, 33, 35). The belt decorations with borders set in alternate ovals and circles were found in the chronologically synchronous monuments everywhere from South Ural to Eastern Europe: the dispersed burial near Emba (Bisembayev, 2003, pp. 62–64), The Sineglazovo burial ground (Stokolos, 1962, p. 163, 167), the Bolshe-Tiganskiy burial ground (Khalikova 1976, p. 171), the Tankeyevskiy burial ground (Kazakov, 1972, p. 162–163), the burial near the Subbotitsa village (Bokiy, Pletneva, 1988, p. 106–108). According to E. P. Kazakov’s observations, this ornamental element was peculiar for the nomadic Ugor culture (including the Madyar) of Eastern Europe (Kazakov, 2001, p. 55). The fourth stylistic group (Fig. 8) includes objects having south and west Siberian decorative traditions of the second half – end of the I millennium AD (Mogilnikov, 1981, p. 43 – 52). They are characterized with florets of symmetrical composition in the shape of bines and curls. The fifth group (Fig. 9) represents objects typical for the Ural-Perm style.

05_3.jpg

06_2.jpg

07.jpg

08.jpg

09.jpg

The ceramic material, that consists mainly of pots and separate fragments, generally corresponds to the typological complex of the late Kushnarenkovskiy-Karayakupovskiy look (thin sides and the crested-drawn zonal orientation). The series’ presence of pots with cord ornamentation, vessels with eye-like handles and a large amount of talcum powder in the dough, proves strong influence of the forest – probably the Petrogromskiy – cultural habitat (Fig. 10).

10.jpg

The materials of the burial complex near Lake Sineglazovo, the research of which was begun in 1908 by the archaeologists and scientists involved in regional studies, N. K. Minko and S. A. Gatsuk, deserve much attention. In 1959, due to the stripping works of the lime-pit of the silicate factory, another mound was discovered and thus, endangered. The rescue works were undertaken by V. S. Stokolos the same year. The largest part of the materials was published in 1962 (Stokolos, 1961, 1962) (Fig. 11, 12). In 2009 the stocks of Chelyabinsk Museum of Regional Studies got hold of the collection that was obtained during the latest excavations of the Sineglazovo complex, which also includes some material that hasn’t been published before and that needs separate description. Apart from the iron and bone parts of harness (Fig. 13 6, 9 – 14), the collection includes the gold-plated cast belt cap of the roundish rectangular shape. Its front side is decorated with the ornament depicting a simurgh (Fig. 12 8). This pictorial motive has certain analogies with the post-Sassanid graphic traditions. The next complex contains 24 gilded cast metal plates of the subsquare shape with borders. Their cutset represents a rectangular geometrical shape. The border is decorated with alternate ovals and circles. In the center there is floral ornamentation depicting trefoils blossoming vertically. Thanks to the finding of two plates, attached to one fragment of a leather belt, it became possible to reconstruct the position of plates on the belt: the growing footstalk with tillers on the sides. The plates were the decoration for the head straps (Fig. 13 1 – 2). And, finally, 15 metal plates of rectangular shape, cast-made, with their front sides gilded. All the plates are similar. Their cutset, together with borders, represents the trapeze shape. The border is decorated with alternate rhombs and circles. Each rhomb has 4
”grapes” in it. The central element of the ornament is floral and symmetrical, it depicts the blossoming flower-bud (maybe the lotus). The plates served as a decoration for the breastplate belt (Fig. 13 3 – 5). We also must add that when the material from the Uelgi burial ground was being lifted up to the surface and collected, a similar plate was found, which was made in absolutely the same way (a completely similar drawing on it, as well as the typical bezel on the longer side of it, which makes the whole shape be trapeze-like) (Fig. 13, 15 – 16). Having studied this finding carefully, we can suppose that the two objects were made by one and the same craftsman and/or were made simultaneously, and later they got into different burial mounds. The fact itself that they were found in at least two of the burials in the forest-steppe of South Zauralye, can indicate that this region had some cultural center of the nomadic aristocracy of the IX – X centuries situated in it.

 11.jpg

12.jpg

 

         Thus, in short, we see the whole picture of the ethnic cultural transformation that led to the appearance of the necropolis sites like Uelgi and Sineglazovo, the following way.

The groups of cattle-breeding semi-nomadic population, who were formed as a part of the Bakal historical and cultural layer (IV – VI centuries AD) and were the bearers of the Kushnarenkov-Karayakupov circle of ceramics, began migrating to the West, to the basin of the Belaya and the Kama rivers in the VI century. There, as a result of it, multiple monuments of this outlook appeared (Fig. 14). At the same time, the Kushnarenkov materials appeared far in the steppe of South Zauralye, on the short-period camp-sites and in mounds with ridges (Selentash, Kaynsay, Bersuat) (Fig. 14, 67, 70, 71).

We do believe that these facts were not accidental and that they illustrate the process of interaction between the proto-Madyar population and the nomads of the forming Western Turkic Chaganate. There is no doubt that today we can only make very vague assumptions about the role which this population played in the cultural and ethnic genesis of the nomads of the Ural-Kazakh steppe during the period of the Great Turkic Chaganate. Nevertheless, it is obvious, that approximately three hundred years after its formation (the end of the IX century), somewhere deep in the forest-steppe area of South Ural, nomadic complexes of the late Kushnarenkovskiy-Karayakupovskiy layout, like Sineglazovo, Uelgi, Lagarevo, Karanayevo and others appeared. These complexes were representing the nomadic cultural complex of the syncretic character, which also included elements of the central and east Kazakhstan, Altai layouts, along with certain features typical for the western nomadic complexes of Povolzhye (the Volga river region),  Podneprovye (the Dnepr river region) and Podunavye (the Danube river region). We hope that the reconstruction of the character, type and formation sequence of these cultural ties and similarities is a research to be implemented in connection with new perspectives, which are now facing the science after the Uelgi burial complex has been discovered.


Список литературы

Bissеmbаеv А.А. Slutchaynye nachodki rubezha I – II tysyatcheletiy s territorii Aktyubinskoi oblasti // Isvestiya NAN RK.Seriya obstchestvennych nauk, 2003.

Bokiy N.M., Pletneva S.A. Sahoronenie semyi kotchevnika X v.v basseyne Ingula // S.A. № 2, 1988. 

Botalov S.G. Posdnya drevnost' i rannyee srednevekovye // Drevnyaya istoriya Yuzhnogo Sauralya. - Chelyabinsk, 2000.

Botalov S.G. Оtchet o pereobsledovanyia archeologitcheskih pamyatnikov v doline reki Gumbeyka Agapovskogo rayona  i  razvedotchnykh issledovaniyakh v Kunachakskom rayone Chelyabinskoi oblasti v 2009 godu - Chelyabinsk, Yuzhno-Ural'ski filial IIA UrO RAN, 2010.

 Kazakov E.P. О lokalisazii madyar v IX v. // Voprossy drevnei istorii Volgo-Kamya: sbornik nautchn.tr. – Каzаn', 2001.

Kazakov Е.P. О nekotorykh vengerskick analogiyakh v vestchevom materiale Tankeevskogo mogilnika // Problemy archeologii i drevnei istorii ugrov: sbornik st.-  М., 1972.

Маzhitov N.А. Kurgany Yuzhnogo Urala VIII – XII vv. – М., 1981.

Маzhitov N.А. Мaterialy k khronologii srednevekovykh drevnostey Yuzhnogo Urala VII – XI vv. //Khronologiya pamyatnikov  Yuzhnogo Urala: sbornik st.-  Ufа, 1993.

Моgilnikov V.А. Kimaki. Srostkinskaya kultura// Stepi Evrasii v epokhu srednevekovya. – М., 1981.

Pletneva S.А. Saltovo-mayatzkaya kultura // Stepi Evrasii v epokhu srednevekovya. – М., 1981.

Raspopova V.I. Меtаllitcheskiye izdeliya rannesrednevekovogo Sogda.– L., 1980.

Stokolos V.S. Kurgan nа оzеrе Sineglasovo. // Аrkhеоlоgiya i etnografiya Bаchkirii. Т. 1.,  1962.

Stokolos V.S. Sоkrоvitschа оzеrа Sineglasovo. // Urаlskiy slеdоpyt. – № 4, 1961.

Erdélyi I. Régészeti kutatások Baskiriában és a Magyar őstörténet // AÉ. – Budapest. 1972. № 99.

Fodor I. Research on the Proto-Hungarians / The New Hungarian Quarterly. 1977.

László Gy. A  «kettős honfoglalás». – Bp.Magvető Kiadó. 1978. – 215 c.

Erdélyi I., Ojtozi E., Gening W. Das Gräberfeld von Newolino.- Budapest: Akadémiai Kiadó.1969.

Khalikova Е.А.  Bol'che-Tiganski  mogil'nik // SА. № 2, 1976.

Маzhitov N.А. Yuzhnyi Ural v   XII – XIVvv. – М.: Izdatelstvo Nauka, 1977. s. 228-232.

Barta Antal. Istoki vengerskoi kultury.// Problemy archeologii i drevnei  istorii ugrov: sb. st. – М., 1972. s. 118-127.

Erdélyi I. Оb archeologitcheskoi kulturе drevnich vengrov kоnzа IX – pеrvоi pоlоviny X v.n.e. // .// Problemy archeologii i drevnei  istorii ugrov: sb. st. – М., 1972. s.  128-144.

Khalikova Е.А.  Pоgrеbаlnyi оbryad Tankeevskogo mоgilnikа I ego vеngеrskiye pаrаllеli. // Problemy archeologii i drevnei  istorii ugrov: sb. st. – М., 1972. s.  145-160.

Kazakov Е.P. О nekotorykh vengerskick analogiyakh v vestchevom materiale Tankeevskogo mogilnika. // Problemy archeologii i drevnei  istorii ugrov: sb. st. – М., 1972. s.  161-167.

Khalikova Е.А.  Magna Hungaria. // Vоprosy istоrii.- № 7, 1975.

Gening V.F. Magna Hungaria és a régészeti emlékanyag.- Budapest: Különlenyomat az archeológiai Értesitő.1978.

Drevnyaya istoriya Yuzhnogo Zauralya. Tom II. Rаnnyi sheleznyi vеk I srednevekovye. Kоllеktivnaya mоnоgrаfiya.- Chelyabinsk: Izd-vо YurGU, 2000. – 494s.

Khalikov А.H. Kultura drеvnich vеngrоv  v Priuralye i Pridunaviyе v VIII-X vv. n.e. // Mаtеrialy simpoziumа  Nové vozokany 3-7 oktyabrya 1983g. – Nitra, 1984.

Bоtаlоv S.G. Gunny i tyurki (istoriko-arheologitcheskaya rеkоnstrukziya). – Chelyabinsk: ООО ZIKR  Rifei, 2008. – 672 s.

Bоtаlоv S.G., Tideman Е.V., Lukinych А.А., Vоchmеntchеv М.P. Nоvyе mаtеrialy issledovanyi Bоlschogo Bakalskogo gоrоdиtscha.// Problemy balalskoi kultury. Chelyabinsk: ООО ZIKR  Rifei,, 2008. S. 6-41.

Маtvееvа N.P.  Fоrmirovаniye kuchnarenkovskih  kоmplеksоv v Zаuralyе.// AB ORIGINE: Problemy gеnеzisа kultur Sibiri.- Тyumen'. S. 63-75.        

KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR ÉS SZÉCHENYI ISTVÁN SZAVAI A HAZASZERETETRŐL

Márc. 27-én volt az évfordulója Kőrösi Csoma Sándor születésének (Csomakőrös, 1784. március 27. – Dardzsiling, 1842. április 11) nyelvtudós, könyvtáros, a tibetológia megalapítója, a Tibeti-Angol szótár megalkotója.

Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi síroszlopáról festmény készült, mely gróf Széchenyi István tulajdonában volt. A festményt Széchenyi haláláig az asztalán tartotta. A keretbe vésette bele Kőrösi Csoma Sándorral kapcsolatos gondolatait. A teljes szöveg a következő:

"EGY SZEGÉNY ÁRVA MAGYAR PÉNZ ÉS TAPS NÉLKÜL, DE ELSZÁNT KITARTÓ HAZAFISÁGTUL LELKESÍTVE – KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR – BÖLCSŐJÉT KERESTE A MAGYARNAK, ÉS VÉGRE ÖSSZEROSKADT FÁRADALMAI ALATT. TÁVUL A HAZÁTUL ALUSSZA ÖRÖK ÁLMÁT, DE ÉL MINDEN JOBB MAGYARNAK LELKÉBEN. AZ ITT ÁBRÁZOLT SÍRKŐ NYUGSZIK HAMVAIN. BRITT TÁRSASÁG EMELTE TUDOMÁNYOS ÉRDEMEIÉRT. NEM MAGAS HELYZET, NEM KINCS A NEMZETEK VÉDŐRE, HANEM TÖRETLEN HONSZERETET ZARÁNDOKI ÖNMEGTAGADÁS ÉS VAS AKARAT. VEGYETEK PÉLDÁT HAZÁNK NAGYAI ÉS GAZDAGAI, EGY ÁRVA FIÚN, ÉS LEGYETEK HŰ MAGYAROK TETTEL, NEM PUSZTA SZÓVAL, ÁLDOZATI KÉSZSÉGGEL ÉS NEM OLCSÓ FITOGTATÁSSAL: SZÉCHENYI ISTVÁN”

korosi_csoma_sandor_dardzsilingi_siroszlopanak_festmenye_grof_szechenyi_istvan_keretbe_vesetett_szovegevel.JPG

Kép: Festmény Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírjáról

Széchenyi István szavai megjelennek kissé módosított formában Tóth Tibor síremlékén is. Családja így emlékezett meg Tóth Tibor (Szolnok, 1929. január 5.Budapest, 1991. október 3.) antropológus, igazgató, a biológiatudományok akadémiai doktora, a keleti magyarok felfedezője munkásságának jelentőségéről:

"EGY SZEGÉNY ÁRVA MAGYAR, KITARTÓ KUTATÓI LELKESEDÉSTŐL VEZETVE BÖLCSŐJÉT KERESTE ÉS TALÁLTA A MAGYAROKNAK”

Dr. Tóth Tibor ugyanis 729 évvel Julianus barát 1236-os útja után 1965 áprilisában először találkozott tudományosan dokumentált módon Turgaj vidéken, a mai Kazakisztánban magát magyarnak valló néptöredékkel, akik között antropológiai vizsgálatokat is végzett. Ahogy a felfedezését és vizsgálatait ismertető tanulmányában írja:

"... Összefoglalóan megállapítható, hogy a rendelkezésre álló embertani és auxiliáris leletek tanúsága szerint a turgáji magyar csoportban sikerült egy, az Eurázsiai határövezetben kb. másfélezer évvel ezelőtt élt nagyobb etnikai egység relictumát vizsgálni...."

 Tóth Tibor: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL

https://julianusbaratai.blog.hu/2018/09/03/toth_tibor_az_osmagyarok_mai_relictumarol

Dr. Tóth Tibor neve teljességgel feledésbe merült volna, ha Erdélyi István és Benkő Mihály a Torgaji madiarok című könyvben meg nem emlékezik róla [Benkő Mihály, A Torgaji Madiarok - Erdélyi István előszavával. Budapest, 2003.] Bár felfedezése a XX. század magyarságkutatásának legnagyobb eredménye, megfelelő elismerést halála után sem kapott.

tothtibor-90.jpg

Kép: Tóth Tibor a Turgaj vidéken kazak kutatótársával, Szeitbek Nurhanov nyelvésszel és egy helyi tisztviselővel. A képen idézett összefoglaló Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Problèmes de l'ethnogenèse des Hongrois Conquérants) Anthropologiai Közlemények IX., 1965, 4. sz. 139–149. o.) c. tanulmányában található.

Tóth Tibor: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL - Kivonat

MTA Biol. Oszt. Közl. 9. (1965) 283-299

A turgáji magyar csoport törzsi-nemzetségi helyzetével kapcsolatban elkerülhetetlen egy elméleti aspectus: a törzs és nemzetség fogalmának gyakori összefonódása. Nincs egységes vélemény arra vonatkozólag, hogy az amak (középkori ojmak, omak) terminus hármas fogalma: nemzetség, nagy-nemzetség, törzs, milyen társadalmi-gazdasági körülmények között váltakozott (Tokarjev 1958, Amanzsolov 1959, Vosztrov 1962). Bár az utóbbi évtizedekben intenzíven foglalkoztak a kazáh nép törzsi-nemzetségi összetételének vizsgálatával (Amanzsolov 1959, Vosztrov 1961, 1962), az egyes törzseket alkotó nemzetségek rendszeres kutatása a nyugat-kazahsztáni Kis-Zsuz vonatkozásában ismeretes egyelőre (Vosztrov 1962). Fenti észrevételek azonban nem változtatnak a szárükopai magyarok törzsi-nemzetségi helyzetének képén. Az argünök törzsszövetsége viszonylag későn alakult ki és területileg a XI. században Mahmud-al-Kasgari szerint a mai DK Kazahsztán területén tartózkodtak. Csak a XIV.-XV. századokban telepedtek északra, különböző népmozgalmakkal összefüggésben (Amanzsolov 1959).
magyar06.jpgKép: Fiatal magyar lovas Ölgijből. Fotó: Benkő Mihály

Ami a szárükpai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A szárükopa-Ékhnraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat. Mint ismeretes a X. századi arab utazók: Ibn Ruszta és al-Maszudi madzsagárokról, illetve badzsgardokról írnak (Győrffy-Czeglédy 1958). Rendkívül fontos azonban a XII. századi al-Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9. § 13. pontjában nem madszarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959). Az arany Horda, majd a Fehér Horda szétesése után Nyugat-Kazahsztán területén megalakult az Üzbég fejedelemség, amelynek részét képezte a Turgáj-vidék is (Ahmedov 1965), Vosztrov 1962). Nem lehet véletlen épp ezért az, hogy a Bahr al-aszrarban Mahmud ibn Vali szerint Abu-l-Hair XV. századi üzbég fejedelem csapataiban nemcsak kipcsákok, hanem madzserok is szolgáltak (Ahmedov 1965). Figyelmet érdemel továbbá a Tavarigh-i Guzida-ji Nuszrat Náme című türk nyelvű anonim kézirat adata amely, Judin szerint valószínűen magától Muhammad Sejbani khántól, Abu-l-Hair unokájától származik s amelynek megfelelően a Burunduk fejedelem elleni kűzdelemben a madzsar-omakbeliek is részt vettek (Judin 1965) Megemlíthető továbbá, hogy Hanükovnak a múlt század első felében a buharai fejedelemségről írott munkájában madzsar törzsről si szó van, mint preüzbég finn-ugor (Tokarjev 1958) csoportról. Végül igen fontos Kazancev közlése a múlt század közepéről, amelyben az orenburgi tartomány keleti részén élő argün „nemzetségek” között a magyarok és simbolátok is szerepelnek, akik egyébként ma a Szárükopa-Khonraulö mentén egymás szomszédságában élnek (Arisztov 1896).

A fentiekkel kapcsolatban mindenekelőtt megjegyzendő, éhogy a történelmi körülmények figyelembevételével, amelyek évszázadokon keresztül a Káspi-Aral-Turgáj vidékére egyaránt jellemzőek voltak, a madzsar és magyar etnonimek valószínűen egy ugyanazon etnikai csoportra vonatkoztak. Tehát nincs kizárva annak lehetősége, hogy a felsorolt történeti forrásokban a turgáji magyarok elődeiről van szó. Igaz, hogy azt etnonim „magyar” változata csak két esetben szerepel, al-Marwazinál és Kazancevnél. A két forrás közötti hét évszázadban csupán a XV. századi forrásanyagban szerepel az etnonim „madzsar” változata. Lehetséges azonban tehát, hogy ez az üzbég fejedelemség fennhatósága alatt élő turgáji magyarok pontatlan átírása.

Mivel a rendelkezésre álló embertani adatok értékelése évezredes asszimilációra enged következtetni s mivel al-Marwazi már 100 évvel a mongol hódítás előtt tudósít a magyar csoportról, véleményünk szerint kizárnak tartható, hogy a Kusztanáji területen élő magyar relictumot olyan általánosan ismert történeti eseménnyel hozzuk kapcsolatba, mint a „tatárjárás”.

Fentiekkel kapcsolatban egyébként megemlíthető a a vallástörténeti vontatkozású feltételezés, mely szerint a mai turgáji magyar relictum távoli elődeit, mint a honfoglalással összefüggő széttelepedés keleten, a Káspi-Jaik zónájában maradt csoportját, találja az Iszlám tejeszkedése.

Összefoglalóan megállapítható, hogy a rendelkezésre álló embertani és auxiliáris leletek tanúsága szerint a turgáji magyar csoportban sikerült egy az Eurázsiai határben kb. másfélezer évvel ezelőtt ést nagyobb etnikai egység relictumát vizsgálni.

(Előadva 1966 április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián az Antropológiai Témabizottság kibővített ülésén).
kosztanaji_terulet3.jpg
Kép: Magyar törzsi területek É-Kazakisztánban és Ny-Mongóliában.

Turgaj az I. Világháború előtt:

Turgaj, 1. orosz Közép-Ázsia ÉK-i részének egyik vidéke Orenburg, Akmolinszk, Szir-darja, az Aral-tó és Uralszk közt, 456,397 km2 területtel, 367,540, egy km2-re 0,8 lak. Felszine túlnyomóan alföld, amelyet puszták (steppék) alkotnak; csakis Ny-i részébe nyulnak be az Ural-hegység ágai, amelyk Mugodsar hegység néven részben Uralszk felől határul szolgálnak. Az Ural folyó 260 km.-nyi hosszuságban az Orenburg felőli határon folyik; beléje torkollik az Or és Ilek, É-on a Tobol az Irtis mellékvize. A többi folyók mind (Dsilancsik, T., Irgisz stb.) a belső lefolyás nélküli tavakba ömlenek. Ez utóbbiak részint édes, részint sós vizüek és összesen 16,540 km2-nyi területet borítanak; köztük a nagyobbak: a Csalkar (2002 km2), Szari-kopa (699 km2), Csubar (344 km2). Az éghajlat erősen kontinentális, nagy szélsőségekkel. Az évi középhőmérséklet 3-9°; a nyári 18,7-22,7°, a téli -3,6 - 15,7°. A lakosok közül 24,000 állandóan egy helyen lakik és nagyobbára kis-orosz, a többi 343,540 nomadizáló kirgiz. (A cári oroszországban kirgiznek nevezték a kazakokat - a szerk.) A földet csakis É-on és Ény-on művelik. A fő foglalkozás az állattenyésztés. 1892. volt 210,500 teve, 989,827 ló, 631,200 szarvasmarha és 2,3 millió juh. Ásványországi kincsei vannak, de mindeddig nem bányászszák; csakis nehány tóból főznek sót (évenként 11/2 millió pudot). A kereskedelmi forgalom évenként több mint másfél millió rubelre rúg. Az 1868. alapított vidék járásai: Iletszk (székhelye Ak-tyube), Irgisz, Nikolajevszk (székhelye Kusztanaj) és T. A kormányzó Orenburgban lakik. - 2. T., az ugyanily nevü járás székhelye, a T. és a Taskendből Orszk és Troitszkba vezető országút mellett, 478 lak. 1845. mint a kirgizek ellen védelmet nyujtó erősséget alapították. /Pallas Nagylexikon, Budapest, 1893/

A MAGYAR ÉS HORVÁT NEMESSÉG SZÉKELY EREDETE

Családtörténeti kutatásaim során meglepődve láttam, hogy az ősi székely primor Benkő család egyes ágai nem csak Székelyföldön, hanem a történelmi Magyar Királyság nemesi vármegyéiben is - ideértve a most Horvátországhoz tartozó Szlavóniát – nemesként megtalálhatók. Erre a tényre a magyarázatot a várjobbágyok intézménye adja.

"Várjobbágyok (jobagiones castri), a honfoglalás idejében meghódolt szabad bennlakók (avarok/székelyek!) vagy a törzsekben való közös birtoklástól szabadulni vágyó szabad magyarok, kiket Szt. István a királyi várakban vagy azok körül a végből telepített le, hogy a vár ispánjának vezetése alatt a király minden háborújában részt vegyenek. Így tehát az állandó katonaság egy nemét tették. Mivel a vár uradalmában minden egyéb teher nélkül utódaikra is átörökölhető, de a vártól el nem szakítható földeket kaptak, sokan bennük sejtik a hűbériség kezdetét, mert lekötvén szolgálatukat, ebben a személyes hűség (vasallitas) elvét, az ennek fejében adott örökjószágban pedig a hűbérbirtok (feudum) tényét látják...." (Pallas Nagylexikon)

A várjobbágy jogállású katona népesség utódai résztvettek a XV-XVII. század háborúiban, aminek eredményeként egy részük a magyar királyoktól, más részük az erdélyi fejedelmektől nemességet birtok- és címeradományokat kapott.

benko4.JPG 

Mindez bizonyíték a hosszú ideig vitatott avar (székely) továbbélésre.

"A székelyek származása: „Idehaza a kutatókat régóta foglalkoztató avarkérdés … sokáig úgy gondolták, hogy a VI-VIII. században még erős kaganátus a frankok általi legyőzése után kipusztult. Szentpéteri József régész, a témacsoport (MTA BTK Őstörténeti Témacsoport) egyik titkára szerint ezt az álláspontot alighanem felül kell vizsgálni. "A temetők leletanyaga alapján ma már valószínűbb, hogy az avar kori népesség tekintélyes része megérte a honfoglalást" - mondja. … Benkő Elek régész a középkori Székelyföldről szóló monográfiájában arra jutott, hogy a korai székelység embertani szempontból a Kárpát-medence honfoglalás előtti népességéhez állt közel. Az avaroktól való származás bizonyítása régi problémát oldana meg: a székelyek különállástudata megmaradt, bár kulturális értelemben nem lehet elválasztani őket a magyaroktól. De a honfoglalás után a meghódított népekre jellemző módon katonai segéderőként alkalmazták őket.” [Ablonczy]

AVAR-SZÉKELY-MAGYAR INTEGRÁCIÓRÓL /Szentpéteri József/
"A 8–11. századi temetkezési helyek …ahol … felmerült az azonos temető közös használatának kérdése…: Győr–Téglavető-dűlő (Győr-Moson-Sopron megye, 1901–1905); Prsa/Perse II. Bérc (Szlovákia, 1930-as évek, 1941–1942, 1948–1950, 1954); Visznek–Kecskehegy (Heves megye, 1939–1940, 1942, 1968); Szarvas–Kákapuszta–Kettőshalmi-dűlő(Békés megye,1954–1955, 1963–1964); Balmazújváros–Hortobágy–Árkus (Hajdú-Bihar megye, 1959); Gyönk–Vásártér (Tolna megye, 1968–1983); Vörs–Papkert B (Somogy megye,1983–1985, 1987–1993). Ami közös bennük: mindegyik olyan késő avar kori leletanyaggal is rendelkezik, amelynek tanúsága szerint az adott népesség megélhette a magyarok letelepedését.

…A betelepülők egyes –számukra azonos –társadalmi rétegeihez tagozódhattak:
a) a lakosság zöme a „nincstelenek” táborát szaporította …
b) a köznép vezetői pedig –a saját népességükből verbuvált katonai segédcsapatok élén – a honfoglaló magyarok társadalmának középszintű vezetőihez integrálódhattak.

A középkori Székelyföldről szóló monográfiájában Benkő Elek – összhangban az antropológusok (Fóthi Erzsébet, Bernert Zsolt, Hajdu Tamás, Kővári Ivett) ez irányú kutatási eredményeivel úgy összegzi a korai székelyekről szóló kutatásait, hogy: „a székely kapcsolatokkal gyanúba fogott népesség embertani szempontból a Dunántúl és az Alföld népességéhez, jellemzően a Kárpát-medence honfoglalás előtti népességéhez áll közel” (Benkő 2012, 69.).

Irodalom:

Ablonczy Bálint: Fordulat a magyar eredetkutatásban. In: Heti Válasz XIII. Évf., 31. szám. 2013. augusztus 1., 14-17.

Benkő Elek: Középkori Székelyföld I-II., Budapest, 2012. 864. oldal · ISBN: 9789639627475

Magyarország a XX. században., főszerk.: Kollega Tarsoly István, V. kötet, Szekszárd : Babits, 1996-2000.

Szentpéteri József: Kritikai megjegyzések az avar-magyar asszimiláció kérdésköréhez. https://btk.mta.hu/images/03_Szentp%C3%A9teri_J%C3%B3zsef.pdfT  

Török Gyula: Avarkori temető Csengelén. MFMÉ. sajtó alatt; Trogmayer Ottó:X—XII. századi magyar temető Békésen. MFMÉ. 1960—1962. VIII. t. 6.; Tettamanti Sarolta:Temetkezési szokások a X—XI. században a Kárpát-medencében. Studia Comitatensia, 1975.112. (Az algyői temetőben hét sírban találtunk koporsóvasalást.)

Függelék:

BENKŐ CSALÁDOK

(Benko/Benkő/Benkö/Benkeö/Benke/Benkovich részére adományozott nemesi és címeres levelek, Magyarország, Erdély, Horvát-Szlavónia)

Az összeállítás Alapi Gyula:Magyarország címeres könyve, Bp., 1913. I. kötete alapján készült, kiegészítve a Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch, Magyarország, Horvát-Szlavónia és Erdély nagy címerkönyve, szerk.: Nagy Iván, Csergheö Géza, Bárczay Oszkár, Ivan Bojnicic, valamint Kempelen Béla: Magyar nemes családok (1911) alapján. A történeti hűség kedvéért igyekeztünk megtartani a forrásművek eredeti, olykor eltérő írásmódját.

Benke B. István 1625. XII. 3. Ferdinándtól kapott c.n.l. - Címer: kék paizsban zöld hármas halom két szélsőjén koronás griff mellső lábaival íjat feszít. - Sisakdísz: növekvő griff baljában íjjal, jobbjában 4, hegyével felfelé álló nyílvesszőt tart. - Takarók: ezüst - vörös, arany - kék. - Vasvm. lt. - Kempelen II. 87. - Balogh "Vas vm. N. Cs" 172., N I. I/300.

Benke. Nemességét 1655-ből l. Gyfv. kpt. Cista Gömör, fasc. Gyergyó 9.

Benke. Nemeslevelét 1781-ből l. a váczi kpt. levéltárában.

Benke (alias Benkő). Kihirdettetett 1781. Pestmegyében. (Nyitram.) Czímerpecsét Pestm. lt.-ban. – Vö. Kősz. 37.

Benke B. Ferencnek 1796. évben használt és B. Ignácnak 1818. évben használt és megegyező c. p. - Nyitra vm. lt. proc. jur. = fasc. XI. N. 245. 1796. és Nob. III. 175.

Benke de Kecskemét. Siebm. W. Suppl. 12. t

Benke de Semjénfalva, alias Nagy. Nemességét 1609-ből l. Gyfv. LR. VI/107.

Benke de Sárfalva Székely család. – Vö. Pálmay: Háromszék 60.

Benke de Siménfalva Székely család. – Vö. Pálmay: Udvarhely 33. 

Benke de Szentgericze. Leszármazási adatok a gr. Teleki-levéltárban Marosvásárhelyt.

Benke de Tardoskedd és Benke de Laborfalva Birtokadományt nyert 1523. B. Tamás. (Nyitram. lt.)

Benke de Tardoskedd 1904. IX. 3. B. Gyula nemességét és címerét I. Ferenc József király erősítette meg. B. Tamás 1523. évben nyert donációt. - Nyitra vm. lt. Czímer: kék paizsban zöld földön zöld nyeregtakarós fehér lovon arany sujtásos vörös ruhás vitéz jobbjában törökfejes kardot tart; sisakdisz: könyöklő vörös ruhás kar kardot tart, melynek hegyére törökfej van szurva; takarók: arany-kék, ezüst-vörös - Lásd: Benke de Laborfalva.

Benke de Laborfalva Székely nemes család, mely a marosvásárhelyi ítélőtábla előtt 1793. évben igazolta nemességét. - Címer: kék paizsban, zöld halmon, fehér lovon ülő vörös ruhás vitéz jobbjában kardot tart. - Takarók: arany-kék, ezüst vörös. - Pálmay "Háromszék N. Cs." 64. – Vö. N I. I/301.; Pálmay: Háromszék 64. Lásd még: Benkő de Tardoskedd család.

Benke. A XVII. század második felében Hevesmegyében is élt ily nevü család. – Vö. Orosz 26.

Benke-családbeliek. Az 1754/55. évi orsz. nemesi összeiráskor Abaujmegyében György özv. és fia, Beregmegyében pedig János élnek.

Benkeő, l. Benkő.

Benkó. B. György és neje Végh Erzsébet s testvérei Gergely és András 1646. X. 17. Ferdinándtól kaptak c. n. l. (Nógrádm. lt.) - Kihird: Heves, Csongrád, Külső Szolnok vm. 1647. VIII. 21. - Nógrád vm. lt. - M. N. Zsebkönyv. II. 75-77. - Kempelen II. 91-92.

Czímer: vörös paizsban zöld halmon strucz csőrében lópatkót tart; sisakdisz: vörös ruhás könyöklő kar kardot tart; takarók: fekete-arany, vörös-ezüst. – Nemesi bizonyitványt 1790. András kapott Nógrádmegyétől.

Vö. N I f. I/25–6.; MNZsbk. II. R. I/75–77.; Orosz 26.; rcsk.

Benkó. B. Mhály és fia János 1676. I. 29. Lipóttól kaptak c. n. l. - Kihird: Nógrád vm. 1678. IV. 16. - Siebm. W. U.A.43. t. Vö. Rexa 137.; Siebm. 54.

Benkó. B. Mihály és leánya Dorottya 1678. IX. 15. Lipóttól nyertek c. n. l. - Kihird: 1679. Nyitra vm. - Címer: piros paizsban zöld mezőn kék ruhás, sárga csizmás, tollakkal díszített cobolyprémes, zöld kalapos magyar vitéz lelógó hajjal, jobbjában kardot tart, balját csípőjén tartja. - Sisakdísz: kék mezű kar, törökfejes kardot tart. - Takarók: arany-kék, ezüst-vörös. - Hit. másolat Nyitra vm. lt. Nob. II. 44.

Benkó B. István 1801. Nyitramegyében lakott s nemességét ugyanezen évben legfelsőbb helyen is igazolta. (LR. LX/936.)

Benkó. A székely-székeknek 1839. kiadott bizonyitványa alapján ugyanezen évben József Pestmegyében hirdettetett ki. (Kősz. 37.)

Benkó. Horvátországi család. – Vö. Siebm. horv. 14.

Benkó de Bojnik báró, B. Gáspár őrnagy és József kanczelláriai lajstromozó testvérek, Gáspárnak neje Marossi Józéfától szül. leánya Józéfa és Józsefnek Woplin Johannától szül. gykei: Mátyás, József, János, Károly, Péter, Anna és Teréz 1790. XI. 18. II. Lipóttól nyertek c. n. l. - Dr. Komáromy és Pettkó "N. I. Családt. Ért." III. 12. l. - Kempelen II. 92-93. . – Czímer: négyelt paizs; az 1. arany mezőben jobbra fordult fél fekete sas; a 2. és 3. vörös mezőben jobbra fordult arany griff kardot tart; a 4. kék mezőben kősziklán épült három tornyu vár, nyilt kapuval, a tornyok alatt bástyákkal és ablakokkal; sisakdisz: arannyal és feketével, balról pedig ezüsttel és vörössel vágott két sasszárny között öt strucztollal ellátott sisakos, pánczélos vitéz növekvő alakban, jobbjában kardot tart. (N I f. III/12.) – József unokája: János 1818. márcz. 9. az osztrák nemesség és lovagi rang, 1848. jul. 1. az osztrák bárói rang adományozásában részesült.

Vö.  N I. I/301.; Siebm. 54., horv. 14.; G A. (bárói) 1907/44–5.

Benkó de Boinik. B. János ezredes 1839. II. 28. kapott c. n. l. - Kk. LXVI. 764. - Címer: kék paizsban vizen épített 3 bástyás vár csukott kapuval; a vízből fél horgony látszik ki; ezüst paizsfő piros haránt pólyával, melyben babérral körül font egyenes kard fekszik. - 2 sisak, melyeknek dísze 3-3 structoll, jobbról: piros-fehér- piros; balról: kék-fehér-kék. - Takarók: ezüst-kék. – Vö. Siebm. 54.

Benkó. Benkó János sírköve, megh. 1810, a vukovári Ferences templomban

Benkovich de Plavno. B. György és fia Miklós 1652. IV. 30. III. Ferdinándtól nyertek c.n.l. - Zágráb vm. lt. - Kempelen II. 94. Siebm. horv. 14.

Benkovich. B. Mihály, felesége Kürthy Erzsébet s gykei: János, András, Katalin és Erzse 1710. IV. 3. József királytól nyertek c. n. l. - Hit másolat Nyitra vm. lt. Proc. Nitt. operis inf. Nob. Doc. A. pag. 110. - B. Andrásnak 1710. évben használt c. p. Nyitra vm. Nob. VIII. 554. - Kk. XXVIII. 300.

 Czímer: kék paizsban zöld földön kétfarku oroszlán mellső lábaiban három buzakalászt tart; sisakdisz: az oroszlán növekvően; takarók: kék-arany, vörös-ezüst. (N I f. II/18.) – Vö. N I. I/302.; Siebm. 55., horv. 14.; Rexa 143.

Benkovics. B. Andrásnak és gykeinek 1701. IX. 16. Lipót király adott c. n. l. - Kihird: 1701. Pozsony vm. - Kempelen II. 94. Nemesi bizonyitványt adott ki a család részére ugyancsak Pozsonymegye. 1829.

Benkovics. B. István s felesége Saller Mária s fia György 1715.I. 18. III. Károly királytól nyertek c. n. l. - Kk. XXX.436. - Címer: kék paizsban zöld mezőn 2 összefordult kétfarkú oroszlán ellenkező lábukkal hat águ arany csillagban 1-1 pisztolyt tartanak. - Sisakdísz: páncélos vitéz structollas sisakkal, jobb kezében hegyes tőrt tart, melyre fehér tekercses, vörös turbános törökfej van tűzve. - Takarók: arany-kék, ezüst-vörös.

 (N I f. II/19.) – Vö. Siebm. horv. 15.

Benkovics B. Andrásnak 1782. évben használt c. p. Nyitra vm. lt. Proc. jur. B. 34. 1045-1782. Címer: a paizsbanterebélyes zöldfa s felette kereszt. - Sisakdísz: páncélos kar görbe karddal, a könyökben 6 águ csillag.

Benkovics. Bars vármegyei nemes család. C. p. Pest vm. lt. polg. per. fasc. 168. Nr. 40. Kőszeghi.

Benkovics. Az 1754/55. évi orsz. nemesi összeiráskor Barsmegyében György, István és János fordulnak elő az igazolt nemesek között. – A család 1736. körül Sárosmegyében is élt. Czímerpecsét Pestm. lt.-ban. – Vö. N I. I/301.; Siebm. 54.; Kősz. 37.; Tóth I/258.

Benkovics. Czímerpecsétjét l. Siebm. horv. 14.

Benkovics családbeliek Az 1754/55. évi orsz. nemesi összeiráskor Borsodmegyében Pál, Nyitramegyében András, Antal, Sopronmegyében pedig György fordulnak elő.

Benkovics-Raksányi, l. Raksányi-B.

Benkő. Nemességét 1610-ből l. Gyfv. kpt. Arm. 29.

Benkő. B. János, felesége Bak Erzsébet, testvérei : B. Gergely és András, feleségeik: Kovács Erzsébet és Kertész Anna, Jánosnak fiai : Márton, Miklós, István és András; Gergelynek fiai: István, András és János. 1624. III. 12. Ferdinándtól kaptak c. n. 1. — Kihird: 1634. 65 Ung vm. — Bereg vm. It.-ban hit. másolat. — Cimer: kék paizsban zöld halmon kettős farkú oroszlán jobbjában kardot tart. — Sisakdisz: 2 fekete vasszárny között csillag. — Takarók: arany—kék, ezüst—vörös. — Kempelen II. 96. (N I f. II/260.) – Vö. Siebm. 55.; Rexa 58.

Benkő. C. n. levél a Kovács-családdal együtt 1628. okt. 22. B. Mátyás, Péter és Mihály, Abaujmegye lt. – Vö. Rexa 9., 19.

Benkő. 1634. V. 12. kapott c. n. 1. — Kihird: Ung vm. 1636. — Hit, másolat Zemplén vm. It. Vö. Siebm. 55.

Benkő B. Mihály és 317. társa 1658. II. 10. Rákóczy fejedelemtől nyert c. n. 1. — Kihird: Marosvásárhely 1658. XI, 8. — Sándor I, „Cimerlevelek" II. 88. 1. — Címer azonos az „Ádám de Enyed" család címerével.

Benkő. Címereslevelet az Abari családdal 1658. márc. 10. nyert.

Benkő. Nemességét 1713-ból l. a váczi kpt. levéltárában.

Benkő, alias Nagy. Az 1754/55. évi orsz. nemesi összeiráskor Vasmegyében János utódai, Péter, Ádám, János és István fordulnak elő az igazolt nemesek között.

Benkő. Zemplénmegye 1822. évi nemesi bizonyitványát 1822. Sámuel, 1845. pedig Sámuel fia Márton Csongrádmegyében hirdettetik ki. – Vö. Benkő-családbeliek.

Benkő-családbeliek. Az 1754/55. évi orsz. nemesi összeiráskor Biharmegyében György, Ungmegyében András, Veszprémmegyében Ferencz, György, Zalamegyében 2 Imre, Zemplénmegyében pedig Sámuel és Ferencz fordulnak elő a kétségtelen nemesek között.

Benkő de Albis. Lófőséget 1589. márcz. 7. B. Demeter kapott.

Benkő de Árkos et Altorja. Háromszéki nemes család, mely családból 1786. junius 19-én Benkő József, Pál és János nemessége nyert megerősítést. (LR. LIII/479.) - Pálmay „Háromszék N. Cs.” 65. Lásd még B. de Középajta et Köpecz valamint B. de Középajta et Árkos.

Régi székely primor család - Pálmay. 1500-ban B. György Háromszék főkapitánya - N. I., B. János Báthory Zsigmond katonája - családi hagyomány - 1614-ben nobilisként szerepel az árkosi lustrában. A későbbi productionális perekben a B. család Középajtán, Köpeczen (1798) és Lukafalván (1810) lakó tagjai B. Jánostól történt leszármazást igazoltak.

Czímere: hasitott paizs; a jobboldali vörös mező jobbharánt kék pólyával vágva, ebben, valamint a felső mezőben egy-egy kerek paizs; a baloldali ezüst mezőben hegyével egyenesen felfelé álló kard, melyet háromszorosan vörös szalag fon körül, a szalagon „Gloria – et Honor – Soli Deo” áll; sisakdisz: három strucztoll; takarók: kék-arany.

Benkő de Árkos. B. Gábor őrnagynak 1801 évben használt c. p. - Kis Bálint cs. és kir. kamarás It., N. J. I. 303, vö. Siebm.

Benkő de Altorja. B. Jánosnak 1703. évben használt c. p. — Pálmay It. XVIII. 443. Benkő de Altorja - Közép-Szolnok megyében lakozik N.I.

Benkő de Bardócz. Leszármazási adatok a gr. Teleki-levéltárban Marosvásárhelyt.

Benkő de Bögöz Lófőséget 1607. ápr. 11. B. András nyert. (Gyfv. LR. IV/19.)

Benkő de Bölön. Nagybölöni Benkő Jakab és Tamás nemes levele 1601 deczember 6-án kelt - Pálmay: Háromszék 68. -Dr. Szádeczky L. Sz. Oklt.

Benkő de Csikrákos Gyalogosságot 1559. máj. 10. B. Ferencz kapott. (Gyfv. LR. II/587.)

Benkő de Dálnok et Hermány. József és társai 1830. nemesi bizonyitványt kapnak Szatmármegyétől. (Gorzó 17.) – Vö. Pálmay: Háromszék 68.

Lazaris Benkew de Dálnok procurátort 1538 május 18-án kelt okmányában Majlád István erdélyi vajda és székely ispán említi. E családból származott dálnoki Benkő Márton marosvásárhelyi tanár és író, ki 1702-ben L. A. Florusnak magyarra fordított történelmét adta ki.

Benkő de Felsőcsernáton. János 1782. czímerpecsétjét l. a gr. Teleki-levéltárban Marosvásárhelyt.

Benk de Felsőpulya Címereslevele kelt 1591. dec. 23. (Sopronm. lt.)

Benkő de Felsőeör Ezen vasvármegyei nemes család 1582. II.18. Rudolf királytól nyert Felsőeörre donátiót. - Siebm. W. U. A 47. t.

Az Árpádház kihaltával támadt belzavarok lecsillapítása után I. Károly király az északról jövő támadások ellen törekedett a vármegyét biztosítani. E végből már a XIII. században Borostyánkő és Német-Ujvár között letelepített és megelőzőleg is szabadalmakkal bírt határőröket 1327-ben a királyi nemes szolgák sorába emelte és Miklós ispán vezetése alatt egy területre összevonta. Ezeknek az őröknek az utódai (65 külön nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó- és Felső-Eőrre adományt nyertek. Ezen adománylevélben a következő családok vannak felsorolva:

  1. Ádám, 2. Adorján, 3. Alberth, 4. Andorkó, 5. Balás, 6. Balla, 7. Barthomej, 8. Becsker, 9. Beökeös, 10. Benkő, 11. Bertha, 12. Berthók, 13. Dongó, 14. Eördögh, 15. Fábián, 16. Fajt, 17. Farkas, 18. Filep, 19. Finta, 20. Folta, 21. Gáll, 22. Gángol, 23. Geörögh, 24. Gerötz, 25. Hágen, 26. Hegedős, 27. Hegyi, 28. Heöbök, 29. Imre, 30. Jáky, 31. Jost, 32. Kántor, 33. Kázmér, 34. Kelemen, 35. Kiss (máskép Steft), 36. Kondor, 37. Kollár, 38. Leeb, 39. Magyar, 40. Merth, 41. Miklós, 42. Müer, 43. Nagy, 44. Orbán, 45. Oswalth, 46. Otth, 47. Pajor, 48. Pált, 49. Patyi, 50. Pongrácz, 51. Pyerker, 52. Seyper, 53. Simon, 54. Siskó, 55. Stelcser, 56. Steft, 57. Thisba, 58. Tóth, 59. Török, 60. Tornyos, 61. Varga, 62. Vas, 63. Zabó, 64. Zámbó, 65. Zarka. Az adománylevél 1611. február 16-án ujból megerősíttetett - Vasvármegyei nemesi családok

Címerük azonos a "Bertha de Felsőeör" család címerével.Benkő de Illyefalva. Benkő János és 37 társa 1611. VI. 14. Báthory Gábortól nyert c. n. 1. — Cimer azonos az „Ágoston de Szentkirály". — Sándor I. — I. 55. — Egykorú másolat Gödry Ferencz polgm. őrizetében Sepsiszentgyörgyön.

 (Más. M. N. Muz. lt.) – Czímer: vörös paizsban zöld halmon két leopárd bal mellső lábukkal földre szegzett vörös lobogós zászlót tartanak, a jobboldali felemelt jobbjában véres görbe kardot, a baloldali pedig a zászló rudja mentén puskát tart; zárt sisak; takarók: különböző szinek. – Vö. Áld. 110.; Sándor 55-6.; Pálmay: Háromszék 68.; Kősz. 37.; Siebm. 55.; erd. 125.

Benkő de Kézdi-Sárfalva, B. József huszárkapitánynak 1816. évben használt c. p. l. Siebm. 55. — Siebm. W. S A. 63. t., c. p. Siebm. erd. 125.

Benkő de Kilyén. Kih. család. (Pálmay: Háromszék N. Cs. 68.)

Benkő de Kisbaczon. A család 1679. évben Apaffy fejedelemtől nyert c. n. 1. — A címer ábrázolása: a címerpajzsban székely lány, kontyba kötött hajjal, korabeli nagyasszonyi ruhában, vörös, zöld és fehér alapszínekkel. Egyik kezében galamb, a másikban tekergő kígyó nyílszerű kinyújtott nyelvvel, utalással Jézus újtestamentumi szövegére: ”Legyetek szelídek mint a galamb és ravaszak, mint a kígyó”. A lány alakja hasonló formában az ötágú koronán is látható. A címer különlegessége a heraldikában igen ritka nőábrázolás. A kisbaczoni Benkő-család sok ágra bomlása miatt a címernek jó néhány később készült másolata, változata ismert. Az eredeti nemességadományozó címeres levél Pálmay idejében Benkő József ügyvéd őrizetében volt. — (Pálmay „Udvarhely vm. N. Cs.” 33—34).Tüdős S. Kinga, Sepsiszentgyörgyön élő történész professzor szívességéből volt módunk az eredeti címer és oklevél fotómásolatának lefényképezésére.

  1. Ferencz, lelkész, és nagy-enyedi tanár, Magyar Mineralogiát adott ki 1787-ben. Fia Károly 1853-ban Csik, Gyergyó és Kászon multját és jelenét nyomatta ki. – Ferencz Maros-székben kir. pénztárnok, jelennen (1854.) adókivetési inspector. N.I.

Ignácz egri orvos nemessége Udvarhelyszék bizonyitványa alapján 1826. Hevesmegyében hirdettetett ki. Leszármazási adatok a gr. Teleki-levéltárban Marosvásárhelyt. – Töredékes leszármazás: Gáspár; Benedek aranyosi ref. pap; Sámuel miskolczi orvos; Ignácz egri orvos 1826; Ferencz; Flórián. Vö. Orosz 26.; N I. I/303.; Pálmay: Udvarhely 33:4.; Siebm. erd. 125.

Benkő de Kissolymos. B. Istvánnak, Jánosnak és Ferencnek 1728. évben, illetve 1781. évben használt s megegyező c. p. — Gróf Teleki It. Teleki Sándor oszt. 1728. és 1781. évi homg. 15. 1. — Cimer: kerektalpu paizs alján zöld téren egész férfiú áll, baljában kardot s jobb kezében kalapácsot tart. — Sisakdisz a paizsalak.

Benkő de Kolozsvár. B. Bálintnak 1703. évben használt c. p. — Gróf Teleki It. Marosvásárhelyt Gróf Földvári oszt. 1703. — Cimer: kerek paizsban koronából kinövő jobbra fordult oroszlán jobb lábában görbe karddal.

Benkő de Köpecz Lófőséget 1655. jul. 6. B. Márton nyert. (Gyfv. LR. XXVI/587.)

Benkő de Középajta et Köpecz. II-ik Ferencz császár és király 1798. év okt. 12-én 2988. udvari szám alatt kelt határozatával döntött, s a Közép-Ajtán és Köpeczen lakó s névszerint megnevezett Benkőket Árkosról származó nemeseknek nyilvánította. (LR. erd. XIII/173.) — Pálmay „Háromszék N. Cs.” 65. Lásd még Benkő de Középajta et Árkos.

Vö. N I. I/303.; Siebm. erd. 125.; Pálmay: Háromszék 66.; – l. még Benkő (köpeczi).

Benkő de Lukafalva. Benkő (lukafalvi). Nemességét 1606-ból l. Gyfv. LR. III/28. – Vö. Bold. 35. 98. T. 7. B. Józsefnek 1776. és 1805. években használt c. p. — Gróf Teleki lt. Simén oszt. 1776. és 1805. Címer: balra fordult oroszlán bal első lábában kardot tart. Sisakdisz: páncélos kar karddal.

Benkő de Maksa. 1597 október 6-án egy határvillongás kérdésében Benkő István Maxafalvát képviseli; ugyanezen István lehetett, ki 1601 márczius 29-én nyer primipilátusi levelet. - N.I.

  1. T. 8. Benkő Balázs és fiai: Bálint, János és András 1617. V. 17. Bethlen Gábortól kaptak c. n. 1. — Kihird: Háromszék 1619. III. 18. — Hiteles transsumptum Benkő Sándor birtokosnál Étfalván. — Sándor I. I. 68—69. — Pálmay „Háromszék vm. N. Cs.” 68.
  2. Balázs, a fejedelmi törvények szék irnoka és hites jegyzője (Hiteles másolat B. Sándor birtokában, Étfalván.) – Czímer: kék paizsban zöld földön fehér golyón hattyu áll, felemelt jobbjában pálmaágat tart; zárt sisak; takarók: kék-arany, vörös-ezüst. – A család nemessége a marosvásárhelyi kir. táblának 1793. febr. 23. kelt itéletével annak idején elismerést nyert.

Vö. Sándor 68–69.; Pálmay: Háromszék 68.; Gf. V/28.; rcsk.

Benkő de Matisfalva. A XVII. század elején Háromszéken élt család. - Pálmay: Háromszék 68:  Egy 1500-ban kelt bizonyság levéltanusága szerint Mathizfalvi Benkő bíró zoltánfalvi örökségét leányának Ilonának és ennek fiának Ferencznek hagyta.

Benkő de Nagyajta. C. p. Kis Bálint cs. és kir. kamarás It.

Benkő de Nagybölön, l. Benkő de Bölön.

Benkő de Nagymihály et Hetyen Birtokadományos (1563.) család. – Vö. Siposs 149–152. (gen.)

Benkő de Nára. Vasmegyei család; 1598. találkozunk vele először. – Az 1754/55. évi orsz. nemesi összeiráskor ugyanezen megyében István utódai, 2 György, 5 János, Mátyás, 2 János özv., 4 Miklós, András, Boldizsár, József, György özv., Bálint, József, László fordulnak elő az igazolt nemesek között. – A család 1763. legfelsőbb helyen is igazolta nemességét. (LR. XLVI/453.) – Vö. Balogh 16–17.

Benkő de Nagysolymos - Belső-Szolnok megyéban lakozik N.I.

Benkő de Oklánd lófőséget 1654. febr. 4. B. János és Péter nyertek. (Gyfv. LR. XXVI/289.)

Benkő de Rákosfalva. Nemességét 1589-ből l. Gyfv. LR. II/537.

Benkő de Solymos. Czímerpecsétjét 1728. és 1781-ből l. a gr. Teleki-levéltárban Marosvásárhelyt.

Benkő de Siménfalva, alias Nagy. Lófőséget 1609. márcz. 27. B. Ferencz nyert. (Gyfv. LR. VI/108.)

Benkő de Ujtorda. B. Jánosnak 1619. VTII. 25. Bethlen Gábor ad c. n. 1. — Cimer azonos az „Ajtoni de Ujtorda" család címerével. — Ered, n. 1. ref. egyház It.-ban Ujtorda.

Egyike azon 335 családnak, melyek mint testőrgyalogosok kaptak nemességet s kapták Ujtorda mezővárost minden tartozékaival együtt. – Czímer: vörös mezőben kék ruhás gyalogos sereg három zászlóval, élükön két lovassal; sisakdisz: három zászló; takarók: különböző szinek. – Vö. Sándor 74–6.)

RÖVIDÍTÉSEK

  1. n. l. = címeres nemeslevél.
  2. p. = címeres pecsét.

Dipl. = Diplomatikai osztály.

fasc. = Fasciculus.

gykei. = gyermekei

hit. = hiteles.

homg. = homágium.

Kk. = királyi könyvek (Libri Regii).

  1. = lap.
  2. = levéltár.
  3. R. = Libri Regii (királyi könyvek).
  4. Cs. = Nemes Családjai.
  5. l. = nemeslevél.

Oszt. = Osztály.

pótk. = pótkötet.

Siebm. W. = Siebmacher’s Wappenbuch.

  1. a. = szám alatt.

szül. = született.

  1. = tábla
  2. = vármegye

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Alapi Gyula: Magyarország címeres könyve, I., 1913.

Áldásy Antal, Fejérpataky László: Magyar címeres emlékek. I–III., 1901–1926.

Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czímeres levelei. I–VIII., 1904–1942.

Balogh Gyula, Szluha Márton: Vas vármegye nemes családjai. Budapest, 1999.

Benkó Imre: Nemes családok Nagykörösön 1848 előtt: leszármazási táblákkal és czímerekkel. Nagykőrös, 1908.

Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai.

Csergheő Géza: Siebmacher's grosses und allgemeines Wappenbuch - Der Adel von Ungarn. Nürnberg, 1893.

Illésy János, Pettkó Béla: A királyi könyvek jegyzéke 1527-1867. Budapest, 1895.

Kőszeghy Sándor: Nemes családok Pestvármegyében. Bp. 1899.

Kempelen Béla: Magyar nemes családok címerei, 1914

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I-XIII. Pest 1857-1868.

Orosz Ernő: Heves és a volt Külső-szolnok egyesült vármegyék nemes családjai. Eger 1906.

Pálmay József: Háromszék vármegye nemes családjai. Abod-István, Sepsi-Szent-György 1901.

Reiszig Ede: Bars vármegye nemes családai. 1903.

Sándor Imre: Címerlevelek. I–II., 1910–1912.

Szluha Márton: Nyitra vármegye nemes családjai II. Budapest. 2005.

Sziklay János, Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai sorozat 1869-1914.

Családtörténeti gyűjtemények: Illéssy-patika, Pataky Károly kézirata, Daróczy-gyűjtemény.

 

 

 

ETHELE KIRÁLY RUHÁJA

Kézai Simon Gesta Hungarorum című művében a következőket írja: „Ethele király … A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.” Vizsgáljuk meg, milyen lehetett „a médok módja” a történeti iratok, a méd-perzsa, szkíta és más képi ábrázolások és a magyar népi öltözet figyelembevételével.

Történeti források

A görög történész és filozófus, Xenophon (c. Kr. e. 430) szerint [Xenophon] a médek jellegzetes öltözete volt egy mellen pánttal összefogott köpönyeg, egy övvel összetartott, hosszú ujjú ing, a szűk nadrág és süveg. Később Herodotos említi Historia című művében, hogy a perzsák „...átvették a médek viseletét, mivel a magukénál jobbnak tartották.” [Kossuth] Az ebből a korból származó perzsa ábrázolásokon királyaikat, előkelőségeiket és a mágusokat szintén ebben a jellegzetesen méd öltözékben jelentetik meg.

A köpönyeget  Xenophon szerint kandysnak (kandüsz) hívják, amelyben köntös szavunkat ismerhetjük fel. Az avaroknak hosszú, kerek galléros gunia - gúnya - volt a viseletük. A X. századi arab utazó, Isztakhri (al Istahri) azt írja, hogy a kazárok a perzsáktól átvett qaba-ban – kabátban, vagy gubában járnak. Macedóniában kapot alakban tűnik fel. Általában, egy szűrhöz hasonló viselet elterjedt egész Elő-, Kis- és Közép-Ázsiában, India egyes részein, az urál-altaji sztyeppéken, úgyszintén Kínában és Japánban. Iránban, a török dialektust beszélő Kashgai-i nomád nép, hasonlóképpen a belső-ázsiai jogurok a mai napig ilyet hordanak. Nyugat-Anatólia több városában foglalkoznak nemezkészítéssel, mint pl. Konyában. A török nemezkészítők, a keçecik elsősorban pásztor-kepeneget és izzasztót, vagyis nyereg alá való takarót készítenek. A pásztorok merev kepenege - köpönyege - fehér és dísztelen, jól bírja a nomád körülményeket, ellenáll esőnek, szélnek, hidegnek, akárcsak pásztoraink subája vagy szűre.

A gatya és bő ujjú ing előzménye eredetileg egy a fej keresztül dugására középen kilyukasztott bő lepedő volt, derékban övvel leszorítva. Ez a stóla a későbbi perzsáknál a szasszanida királyok alatt valódi inggé és bő gatyává alakult.

Nadrágban járt minden szkíta, nem különben atyafisága (pl. dák, géta, hun és török), valamint hűbérese (pl. az iráni szauromaták és harcias hölgyeik, az amazonok). A nadrág viseletét eltanulták keleten a médek, a perzsák, továbbá a kínaiak, nyugaton a germánok, a kelták és a többi. Vagyis utóbb a fél világ szkíta nadrágot viselt. [Wikipédia]

Süveg: magas, hengeres férfi fejfedő. A csúcsos süveg már a Hettitáknál megjelenik, mint az istenkirályok jelképe. A közép-ázsiai szakáknál a királyi hatalom jelképe volt a magas, csúcsos föveg. Ilyenek ábrázolása látható például a perzsa királyi sziklafeliratokon, domborműveken, s ilyen a szaka „aranyember” fejdísze is. Csúcsos süveget hordanak a Nimród hegyen (ma Kelet-Törökország, hajdan Média területe, melyet ma a magukat a médek utódainak tartó kurdok laknak) található szoborcsoport egyes alakjai. A szoborcsoportot az egyik oroszlánon található csillagkép alapján i. e. 62-ből származónak tekintik. Ebben az időben a térségben Nagy Sádor egyik hadvezérének utódai, a Seleukidák uralkodtak. A szoborcsoport tagjainak a szakemberek megállapítása szerint görög arcvonásai vannak, de az öltözetük méd-perzsa.

Képi ábrázolások

hettita-relief.jpg 

Szuppiluliumasz hettita király (i. e. 1207-1178) ábrázolása. A fején levő csúcsos süveg isteni attributum. A Boğazkale (Bogazköy) határában levő Yazılıkaya sziklatemplom reliefábrázolása., https://hu.wikipedia.org/wiki/II._Szuppiluliumasz_hettita_kir%C3%A1ly, 2019-03-19

medelokelo.jpg 

Méd előkelő köpönyegben, http://www.napkeletegyesulet.hu/hu/erdekessegek/nepek-orszagok/16-si-viseletuenk-a-szr , letöltve: 2019-03-19

nimrod-hegy03.jpg

Méd-perzsa süveg a Nimród hegyen, a történeti Média területén (ma K-Törökországban) található szobrokon., https://martelyman.blogspot.com/2013/11/olaszorszagi-velence-magyaroknakhun.html, letöltve: 2019-03-19

 szentmark-ter-attila_feje-jav.jpg

Magyar férfi süveges feje a velencei Szent Márk téren található Dózse palota oszlopsorán. Felette a felirat ONGARI/MAGYAR., Forrás: https://martelyman.blogspot.com/2013/11/olaszorszagi-velence-magyaroknakhun.html, letöltve: 2019-03-19

honfoglalok-ruha.jpg

Honfoglalás kori viselet (rekonstrukció), Forrás: http://www.e-kompetencia.si/egradiva/M2%20-%209%20razred/1.3%20A%20jurta%20es%20a%20viselet%20%28szokincs%29%20Fekonja/index2.html, letöltve: 2019-03-19

3. Magyar népi viselet

Népünk ruházata, - értve a férfi-viseletet, - teljesen ismeretlen és szokatlan nyugaton. A bő gatya és ing, szűrrel, subával együtt csakis a magyarság ruházata. A messze hajdankorban a skytha népeknek jellemző ruházata volt a gatya. A pontusi görögök révén ismerjük a szűk skytha gatyát, mely a mi pantalónunk őse. A mai magyar gatya és bő ujjú ingért azonban sokkal délebbre, Perzsiába kell mennünk. A méd-perzsa viselet stolája a legősibb forma, a mely eredetileg egy a fej keresztül dugására középen kilyukasztott bő lepedő volt, derékban övvel leszorítva. Ez a stóla a későbbi perzsáknál a szasszanida királyok alatt valódi inggé és bő gatyává alakult. Ezt aztán átvették a szomszéd Baktriában és talán Indiában tanyázó őseink, s elhozván Európába, megtartotta nemzetünk e mai napig. Az ingen s gatyán kívül a szűr is perzsa eredetre vall. Ezt a vastag szövetet úgy terítették vállra s kötötték össze szíjjal a mellen, hogy egy kis része, mint széles gallér, a háton lelógott. Jellemző a gallérszerű hátulsó részcsücskén a gomb vagy talán csengettyű. Egy persepolisi relief mutatja a legősibb alakot, a hol még nincs ujja a háton hordott vastag térítőnek. A magyar szűr legősibb s legeredetibb alakját a bakonyi kanász-szűr tartotta fenn. Ez voltaképen egy hosszúkás egyenlő szárú ferdény (trapéz), melynek keskenyebb vége a gallér. A bakonyi szűrnek újjá nincs. Az ujjak helyén egy rövid bevarrott zsebféle van csak. A suba keletkezését azonban már hidegebb vidékre kell tennünk. A hajdankor éjszaki népei mind hordtak vállravetett állatbőrt. A suba már több bőr összevarrása kerek köpenyformában. Jellemző, hogy a subának pár ujjnyi felálló gallérja is van, a mi persze a szűrnek, épen eredetéből kifolyólag nincs és nem is lehet.

[Forrás: Vasárnapi Ujság, 1897. junius 13. http://dka.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=62904]

 

4. Egyéb képek a közel-keletről:

 

nimrod_vara_a_golan_fensikon-rekonstrukcio.jpg 

Nimród erőd (Golán fennsík). Rekonstrukció. A Nimród erőd vagy Nimród kastély (ma így hívják) egy középkori muszlim kastély, amely a Hermon-hegy déli lejtőin fekszik, egy gerincen, amely kb. 800 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. A Golán-fennsíkra néz, és azzal a céllal épült, hogy őrizzen egy Damaszkuszba vezető nagy utat, amelyen nyugatról érkezhettek seregek. Nincs bizonyítható kapcsolata Nimróddal. Forrás: https://ujvilagtudat.blogspot.com/2017/08/a-sziriai-nimrod-erodot-elkepeszto.html , letöltve: 2019-03-19

nimrod_vara1-kovek.jpg 

A Nimród erőd kövei. Az erőd roppant nagyságú kövekből épült. Földrengés rombolta le a 18. században. Forrás: https://ujvilagtudat.blogspot.com/2017/08/a-sziriai-nimrod-erodot-elkepeszto.html, letöltve: 2019-03-19

 

Forrásmunkák

Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai. I. köt. (Miskolci Bölcsészeti Egyesület, 1999)

Fél, Hofer & Csilléry: Hungarian Peasant Art. (Corvina Press, 1969)

Gaborján Alice: Magyar népviseletek. (Corvina Kiadó, Budapest, 1969)

Gervers-Molnár, Veronika: The Hungarian Szűr - An Archaic Mantle of Eurasian Origin. (University of Toronto Press, 1973)

Herodotos: Szemelvények Hérodotos történeti művéből. Ford.: Geréb József, Budapest, 1911.

Kiszely István:„Népművészetünk egyik alapeleme, a tulipán” In: A magyarság őstörténete - Mit adott a magyarság a világnak. II: 574-592. (Püski, Budapest, 1996).

Kossuth Éva: Ősi viseletünk, a szűr. Presented at the Twentieth Annual Conference of the Hungarian Studies Association of Canada at the Congress of the Social Sciences and Humanities, University of Manitoba, Winnipeg, May 29-30, 2004., http://www.napkeletegyesulet.hu/hu/erdekessegek/nepek-orszagok/16-si-viseletuenk-a-szr, letöltve: 2019-03-19

Xenophon's Anabasis, Seven Books, by William Harper & James Wallace, American Book Co. 1893, English with the books in Greek

A MAGYAR NÉPNÉV

A „magyar” népnév régi és mai írásképe eltér egymástól. Az eltérés írástörténeti okokra vezethető vissza. Az államalapítás és a kereszténység felvétele után Magyarországon a latin írásbeliség terjedt el. A „magyar” népnév először latin nyelvű szövegeinkben jelent meg szórvány kifejezésként. A latin írás azonban nem volt alkalmas egyes magyar szavak rögzítésére, mivel a latin nyelvben kevesebb hang található, mint a magyarban. Ezért a mai – a magyar nyelvnek jobban megfelelő - íráskép csak a reformáció idején, a magyar írásbeliség elterjedésével, a latin betűknek a magyar nyelvhez történt igazításával alakult ki. A következőkben áttekintjük a „magyar” népnév korábbi és mai írásképét, az eltérés okait, majd a magyar népnév eredetével kapcsolatos történeti körülményeket.

A „magyar” népnév mai és korábbi írásképe

A Czruczor-Fogarasi szótár meghatározza a „magyar” népnév legkorábbi hazai előfordulásának eseteit és magyarázatot ad a régebbi és a jelenlegi íráskép eltérésének okaira.

A régibb honi íróknál, kik nevünk leirásában hitelesebbek a külföldieknél, a mai magyar nevezet moger mogeri, mager mageri módositásokkal fordúl elé. A g és gy nyelvünkben tudomás szerént mint rokon hangok többször fölcseréltetnek, pl. genge gyenge, göngy gyöngy, göngyölít gyöngyölít, gertya gyertya, gümölcs gyümölcs, Georgius, György, angelus, angyal stb. …[Előfordulása] mager v. mageri, moger v. mogeri, magyer (Katalin legendájában) v. megyeri, s hanghasonlással magyar v. magyari; különösen ez utóbbi alak: magyari ,magyar' helyett a régi iratokban gyakran eléfordúl pl. a Carthausi névtelennél (Toldy F. szerént 1517 és 1527 között): "Ki vala magyari André királnak leánya." (Ugyanitt az egyszerü ,magyar' az országot jelenti: "Ki mikoron mind hozjá tartozóval Magyarrá jött volna atyjafiához.") Továbbá 1550. évből: "Tegnap ebédre jött bé Kyrál Poson várába, az magyari urak és nemessek ma at fen (ott fenn) voltak Kyrálnál." (Szalay Á. 400 m. lev. 69. lap.) Így Zwliman Zultán nyilatkozatában 1540-ből, Verbőczy régi magyar fordításaiban stb. De ugyan ez időtájban eléjön ,magyar' is, pl. 1549-ből: "Te magyar nemzet ha fel nem ébrülsz." (Thaly K. gyűjt.). …a magyar faju népségek között a magyar neve vitte és viszi a főszerepet, s ma is a kun, székely, palócz stb. nevek és népek csak egyes különös ágai és részei az általános magyar névnek és népnek; s kun, székely, palócz stb. magukat egyszersmind magyaroknak is tarják. Idegen népeknél a ,magyar' a latin ,hungarus' név alatt lőn ismeretessé, mely hún-ból eredettnek mutatkozik.” [Czuczor 1862-1874: MAGYAR szócikk]

A „…,magyar’ szót a gy miatt idegen nyelvek ma is mad jar-, madgiar-, madsar-nak írják, melyet régenten hon krónikásaink is mogor- vagy moger-nek írtak, honnét az u is (mint az o-hoz legközelebb álló) igazolva van…” [U. o., HUN szócikk]

A magyar szavak leírásánál a „gy” hang mellett gondot jelentett az „a” hang leírása is. A latin „a” betű kiejtése ugyanis a mai magyar írás szerinti „á” betűnek felel meg, a magyar nyelvnek megfelelő „a” hang pedig a latin nyelvben nem létezik. [1] Így a magyar szavak leírásánál az írástudók - megfelelő betű hiányában - a kiejtésben legközelebb álló betűket használták. A „moger” íráskép a mély „o” hang alkalmazásával közelebb állt a beszélt nyelvhez, mintha „máger”-t v. mágár-t írtak volna. A magyar nyelvhez jobban igazodó betűkészlet kialakításának igénye a 16. századi bibliafordítások és a 19. század eleji nyelvújítás korában merült fel, illetőleg valósult meg. A magyar nyelv 1836 óta (az 1836. évi III. törvénycikk alapján) lett hivatalos nyelv Magyarországon, 1844 óta pedig (az 1844. évi II. törvénycikk alapján) az ország kizárólagos hivatalos nyelve. Megjegyezzük, hogy a „magyar” népnév legrégebbi fennmaradt írásos formái 9-10. századi arab és perzsa nyelvű - arab betűkkel írt - szövegekben találhatók. Az arab írás azonban nem ismeri a magánhangzókat, de a „gy” betűt sem. Így aztán – latin betűs átírással – a magyar szó mjr, mzsghr, mdzsr formában jelent meg, ami ugyancsak megnehezíti az íráskép kiejtésének rekonstrukcióját. Nézetünk szerint a hajdan „moger”-ként, illetőleg az említett más formákban leírt szó ugyanúgy hangzott, ahogy azt őseinktől örököltük, és ma is mondjuk, vagyis „magyar”-ként. Ezt erősíti meg Tóth Tibor antropológus felfedezése [Tóth 1966b], melynek során a keleten maradt magyarok mai maradékát találta meg Kazahsztánban, akik saját magukat pontosan úgy nevezik, ahogyan a Kárpát medencében élő testvéreik, vagyis mi.

Hunok, akiket később magyaroknak neveztek

A magyar népnév legrégebbi fennmaradt említése 6. századi bizánci forrásban szerepel. Malalas bizánci krónikaíró „Muagel”, Theophanes pedig „Muagerisz” hun királyról ír, ami megfelel az Anonymusnál a magyar nép önelnevezéseként szereplő „Moger”-névnek. [MORAVCSIK 1927: 257. skk.] Ugyanakkor történeti források utalnak a hunok megnevezésének megváltozára. Rubruk 1255-ben útleírásában a következőket írja: „Pascatir, qui est Major-Hungaria. De illa regione Pascatir exierunt Huni, qui postea Hungari, unde est ipsa major Bulgaria. Et dicit Isidorus, quod perniciosis equis claustra Alexandri rupibus Caucasi feras gentes cohibentia transierunt, ita quod usque in Egyptum solvebatur eis tributum.” [Némäti 1911: 10. skk.] [2]

Sudár Balázs így ír a Muagerisz király (528-530) és a magyar népnév közötti lehetséges összefüggésről: „A sztyeppei népek nagyon sokszor korábbi jeles vezetőktől származtatják a nevüket: az özbegek Özbeg kántól, a nogájok Nogáj emírtől, az edigék Edigétől. E példák mongol koriak, de ismerünk jóval korábbi elképzeléseket is: a Karlukok birodalmát egy Karluk nevű vezér hozta létre – legalábbis a legendák szintjén. A bolgárok esetében egy Bulgár nevű vezérről szól a történet, és a baskírokat is visszavezetik egy Baskurd nevű főemberre. A magyar hagyományok szintén ismerik ezt a logikát: első krónikáink szerint a magyarokat Magyarról, a hunokat Hunorról nevezték el. Elméletileg tehát semmi akadálya, hogy népnevünk egy hajdanvolt uralkodóról nyerje eredetét. A történeti forrásokban fel is bukkan egy ilyen személy: Muagerisz király, aki az Azovi-tenger (az ókori Meotisz, melynek mocsarain keresztül vezette őseinket a Kézai-krónikában szereplő csodaszarvas – B. I.) környékén élt a 6. században. A bizánci történetírók hun királyként említik. Uralma viszonylag rövid ideig állt fenn: testvére, a kereszténységet felvevő Gordasz megölése után átvette a hatalmat, de a bizánci büntetőhadjárat elől menekülnie kellett.” [Sudár 2015: 122.]

Muager(isz) népe a Bizánccal kialakult konfliktus után Bizánc legfőbb vetélytársa, a Szasszanída perzsa birodalom szolgálatában tűnik fel. I. Huszrau Anósírván (531-579) perzsa uralkodó két erődvárost is épített „magyar” megnevezéssel: Kicsi Madzsart, és Ulu (Nagy) Madzsart, melyek Derbent körzetében a kaukázusi átjáró védelmét szolgálták. Az erődvárosok elnevezése az őket védő helyőrség nemzetiségére utal. A Kaukázus távolabbi előterében volt található a Julianus barát által a Volga mellett felkeresett „Nagyobb Magyarország” (=Ungaria Maior) és az Ibn Battuta arab utazó által felkeresett Kuma folyó menti Al Madzsar város is.

Amikor Benkő Mihály 2003-ban felkereste a Torgaj vidéki (Kazakisztán-Oroszország) és nyugt- szibériai magyar törzsi területeket, azt tapasztalta, hogy az ott lakó magyar néptöredékek saját temetőkkel rendelkeznek, melyekben a sírokra felírják népnevüket a következő formákban: Мадиaр, Мадияр vagy Мадъяр. [Benkő 2001, 2003, 2004, 2007a-b, 2008a-b] Ennek olvasata a cirill betűs írás olvasásának szabályai szerint mindhárom esetben Magyar. A Kazak értelmező szótár szerint ez a magyarok neve, mely a mongol korban „Maжар” volt. [Kazak 1999, 447. o., 5-6. Kép, 11. lábjegyzet.]

Ezek után fennmarad az a kérdés, hogy honnan származhatott Muageris (Magyar) király neve. Több adat utal arra, hogy ez a név a médek önelnevezéséből eredhet. Népek közötti szövetségek kötése és annak dinasztikus házasságokkal történő megpecsételése, továbbá egy királynak anyja származása utáni megnevezése a magyar történelemben nem példa nélküli. Kun-nak nevezték például egyik Árpád házi királyunkat, IV. Lászlót, akinek az édesanyja kun hercegnő volt. Lehetséges, hogy a Muageris név is édesanyjának származására utal. A hunok és a médek közötti szoros, szövetségi kapcsolatot jelzi, hogy Attilát a Képes Krónika és a Thuróczi Krónika is a hunok és médek királyának nevezi. [Thuróczi, Képes] Kézai Simon Magyar Krónikája szerint Attila és népe a médek ruházatát viselte. [Kézai: „A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médek módját tartja vala.”] A hunok megjelenése előtt a Római Birodalmon kívüli térséget Európai és Ázsiai Sarmatia-nak hívták. A szarmatákat Diodorosz szerint a szkíták telepítették Médiából a Don mellé. [Diodorosz] A szarmaták később hatalmas néppé váltak, megszállták a korábbi szkíta területeket.[3] 370 körül a hunok átlépték a Volgát, az itt lakó szarmatákkal szövetséget kötöttek, és megalapították az Uraltól a Dunáig kiterjedő európai Hun Birodalmat. Attila halála után a hunok fő ereje visszahúzódott a Fekete-tenger északi partvidékére. Ott született Attila fiától, Irniktől (Ernák) Muagerisz király. A méd-magyar kapcsolatra utal, hogy napjainkban a magukat a médek utódainak tartó kurdok zászlajának színe megegyezik a magyar zászló színeivel, közepén a székely címerben szereplő arany színű nappal.

Hunok, médek, magyarok

A Nyugat-Szibériában, pontosabban a Turáni Alföld – Oroszországba átnyúló - északi részén található Szargatkai régészeti kultúrát több magyar tudós a magyarok őshazájának tartja. Felmerült bennem a kérdés, lehet-e összefüggés a Szargatkai kultúra i. e. V. századi létrejötte és a hatalmas kiterjedésű ókori Méd Birodalom ezen időszakban történt bukása, illetve a perzsa-méd hatalomváltás között. A kérdés tanulmányozása közben több olyan, egymástól független, egybehangzó adatra bukkantam, melyek alátámasztják a médek önelnevezése és a “magyar” népnév egymáshoz fűződő kapcsolatát.

A médek önelnevezése “mada”, héber nyelven maday (ידמ= Mâday), asszír nyelven “madai” (jelentése sumer nyelven: föld, középső ország), továbbá a másik önelnevezésük “arii” volt. A kétféle elnevezés az Ókori lexikon szerint a vezető réteg és a köznép közötti etnikai különbséget fejezte ki. Kiss Bálint szerint a „magyar” népnév a médek önelnevezéséből ered. [Kiss 1839: 10. o.[4]] Az Európában különböző nyelvekben található méd, Média szavak a görögök (Μηδος= Me'dos) és rómaiak által használt külső elnevezésre vezethetők vissza (jelentésük szemantikailag összefügg a médek önelnevezésével: középső).

Média, az ókor mezopotámiai óriásbirodalma az asszír uralom lerázása után az i. e. 8. század végén jött létre. A médek i. e. 612-ben bevették Ninivét, Asszíria fővárosát. A Szentírás a médeket Isten ostorának nevezi (“felemelem ostoromat”) amellyel lesújt Asszíriára, illetőleg “felkent vitézeim”-nek, amelyeket Babilon ellen küld: “Imé, én feltámasztom ellenük a Médiabeieket, a kik ezüsttel nem gondolnak, és aranyban nem gyönyörködnek”. Leírja hadseregüket is: “Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket … hozzátok ki a lovakat, mint rettenetes sáskasereget”. A vazallus perzsák lázadása, a perzsa apától, de az utolsó méd király lányától született II. Kürosz hatalomátvétele következtében Média az ie. 6. század közepén szünt meg. Babilon ezt követően i. e. 539-ben esett el méd és perzsa csapatok ostroma következtében. A Kürosz halála utáni trónutódlási viszály etnikai konfliktussá fajult, a méd nemesség (egy része) elhagyta Média területét és új hazát keresett.

Nézetem szerint joggal feltételezhető az összefüggés a médek és a korábbi szkíta világot elfoglaló szarmaták között.[5] A Kaspi tengerig terjeszkedő hun birodalom létrejötte az i. e. 2. században a korábbi, a Kárpát-medencétől az Altájig terjedő szkíto-szarmata világot kettészakította. A keleten élő médek (szkíták, szarmaták, szauromaták) a hun birodalom részévé váltak.

Erre a tényre szolgálnak bizonyítékokkal az un. szargatkai kultúra régészeti leletei. Mogilnyikov szerint a i. e. 5. században létrejött, és a hunok i. e. 3. századi megjelenésével hun befolyás alá került Szargatkai kultúra leletei megfelelnek a Kárpát-medencétől az Belső Mongóliáig[6] terjedő szkíto-szarmata világ leletanyagának. Véleménye szerint a szargatkai kultúrát az új hazát kereső médek hozhatták létre, akiknek nyelvét ezen a területen jelentős ugor illetőleg türk hatás érhette. A méd főhatalom mintegy 600 éven keresztül fennmaradt., egészen addig, amíg a népvándorlás újabb hulláma következtében az i. sz. II-III. században megszűnt létezni. Lakosságának egy része megsemmisült, más része északra menekült, harmadik része pedig a hunokkal együtt nyugatra vonult, majd feltehetőleg részt vettek a magyar etnogenezisben. [Mogilnyikov 1992, 311]

Bár a Pallas Nagylexikon szerint i. sz. 36-ban a médek végképpen eltüntek a történelem szinpadáról, több középkori magyarországi krónika szerint az i. sz. 36-nál jóval később élő és uralkodó Attila a hunok és médek királya volt. [Képes Krónika, Thuróczi János Krónikája]

A “magyar” etnikai név első írásban történő említését Ptolemaiosznak tulajdonítják. Claudiosz Ptolemaiosz (görög: Κλαύδιος Πτολεμαιος, latin: Claudius Ptolemaeus) (Ptolemais Hermiou, isz. 85/90 körül –Alexandria, 168 körül), görögül író, Egyiptomban élő, római polgárjoggal rendelkező matematikus, csillagász, geográfus, asztrológus és költő. Ő alkotta meg a 17. századig meghatározó ptolemaioszi világképet. Ptolemaiosz Geográfiájában - mely részben a Kr. u. 100 körül élt Türoszi Marinus adatain alapszik - találunk olyan népneveket, melyek a magyar nép előtörténete szempontjából is jelentőséggel bírhatnak: a III. könyv 5. és az V. könyv 9. fejezet (Európa Nyolcadik Térképe) foglalkozik Európai Szármáciával, melynek területén szerepel Materoi népnév (a Volga-könyöknél laknak, a Suardeni szomszédságában; a két név az V. könyv 9. fejezetének 16 és 17. részében szerepel). A Souardenoi és a Materoi nevek jól azonosíthatók a szavárd és a magyar népnevekkel.

A „magyar” név ezt követő említése már az európai hun birodalom bukása utáni időszakra adatolható. Ennek forrásai az előzőekben említett 6. századi bizánci krónikák, majd az un. Dzsajháni hagyomány. Dzsajháni:(i. sz. 9. század – Buhara, 941?): vélhetően perzsa anyanyelvű, arabul író buharai tudós és államférfi. Egykori földrajzi könyve az Árpád-kor előtti magyar történelem egyik legbecsesebb forrása volt, ezért munkássága meghatározó a magyar történettudomány számára. „Az Utak és Országok Könyvének” „Az északi népekről” szóló fejezete az eddig ismert legrégebbi összefüggő tudósítást tartalmazza a magyar népről. A szöveg népünket madzsgarnak (más olvasatok: modzsgar, madzsfar, mudzsfar, makhfar, madzsgir stb.) nevezi. Dzsajháni leírása azon kevés idegen középkori források egyike, amelyek a magyarok etnikai önelnevezését, a „magyar” szót használják. „Az Utak és Országok Könyve” összefoglaló igényű leíró földrajzi munka volt. Mint a középkori iszlám szerzői általában, Dzsajháni is korábbi keleti tudományos tekintély munkájához nyúlt vissza; Ubajdallah ibn Khurdádzbih (Khordádzbeh) hasonló című, a 870-es-880-as években írt művét dolgozta át, illetve bővítette ki jelentősen. Meríthetett továbbá többek között Ibn Fadlán szóbeli közléséből, esetleg Hárún ibn Jahjá szintén 870-es évekbeli munkájából is.

Dzsajháni eredeti írásműve elveszett. Ám számos muszlim földrajz- és történettudós, példáuk az arabul író Ibn Ruszta (930 táján), al-Bakri, al-Makdiszi, al-Mukaddaszi, al-Birúni, Idríszi, Marvazi vagy a perzsául író Gardízi (1050-1053 közötti időszakban) felhasználta a Dzsajháni szövegének kisebb-nagyobb szakaszait saját munkájában. Közülük Ibn Ruszta kivonatolása a legjelentősebb, mert terjedelemben ő vette át Dzsajháni szövegéből a legtöbbet „Az Utak és Országok könyvéből”, s időben is legközelebb áll hozzá. A „madzser” nevet használta a 982-983 között készült Hudúd al-álam című perzsa munka is.

A „magyar” önelnevezés első, minden kétséget kizáró magyarországi említése Anonymusnál található „hetumoger” formában (i. sz. 13. sz. eleje körül.) [Anonymus]. Kézai Simon (isz. 13. század második fele) Szkítia leírása szerint Szkítia három részre oszlik melyek neve Barsac, Dent és Mogoria. [Kézai] A Mogoria szóban szintén a magyar név tükröződik.

A magyarok önelnevezését a hajdani szkíto-szarmata világ területén nagyszámú földrajzi-, település-, személynév, sőt etnikai név is őrzi. Erről először a 18. század elején Turkoly Sámuel adott hírt, aki a Kaukázus előterében Magyar (Madzsar) nevű romvárost, a Krim félszigeten pedig hét olyan falut talált, amelyeknek lakosai magyarul beszéltek.. [Turkoly]

Róna Tas András publikált tanulmányt az 1311-ben készült, magyar személynevet tartalmazó csisztopoli sírkőről. [Róna 1986: 78-81.] Vásáry István több tucat – a magyar nevet tükröző, Oroszország európai részén és az Orosz Föderációhoz tartozó Tatárföldön, Baskíriában, továbbá a hajdani Kaszimovi Kánság területén található – településnévről készített tanulmányt. [Vásáry 2008.] K. Konkobajev kirgiz nyelvész Budapesten tartott előadást a kirgizisztáni „мадияр” (magyar) földrajzi, település-, személy- és etnikai nevekről. [Konkobajev 2013] Mándoky Kongur István és Kakukk Zsuzsa turkológusok szerint a Baskíriában és Tatárföldön élő miser/misar tatárok neve is a magyar önelnevezésből származik. [Mándoky] M. Z. Zakijev a misarok etnogenezisét a 9-10. századi majar-madzsarokkal kapcsolja össze. Ezt nyelvészeti adatok is alátámasztják, a miser tatárok ma már török nyelven beszélnek, de ők is a szavak első szótagját hangsúlyozzák, ahogy mi is. A. H. Halikov tatárföldi történész terepkutatás alapján közölte, hogy a Zsiguli hegyeket korábban Magyar hegyeknek nevezték. [Kréneisz] Ez történeti-filológiai adatokkal is összhangban van. Ugyanis ebben a térségben, a Volga középső folyása mellett találta meg Julianus a 13. században a Riccardus jelentésben hivatkozott, ma már elveszett krónika szerinti „Nagyobb Magyarország”-ot (=Ungaria Maior) [Riccardus], a 15. században pedig kereskedők hoztak hírt Mátyás király budai udvarába egy, a Don forrásvidékén élő népről, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, mint amit Pannoniában beszélnek. [Bonfini 1995[7]] Ezek szerint a keleti magyaroknak a tatárok, kazakok, oroszok közé történt beolvadását, nyelvének eltűnését nem a 13. század első felében bekövetkezett mongol támadás, hanem a 15-19. századi tatár-orosz-oszmán háborúk pusztító hatása okozta. Az Abulhair kán és unokája, Sejbani kán Mogulisztán elleni háborújáról beszámoló krónikák még említik a seregeikben harcoló magyar katonák vitézségét. Ezeknek a háborúknak az eredménye a kazak és üzbég kánságok megalapítása lett –.

1965-ben Tóth Tibor 8000 km-es tanulmányútja során olyan máig fennmaradt néptöredékeket talált Kazahsztánban és Üzbegisztánban, amelyek elnevezése „magyar” volt. [Tóth 1966, Aczél 1968.] Tardy Lajos 1980-ban publikált adatokat az I. Világháborúban az orosz hadseregben szolgáló mozsarokról (magyarokról). [Tardy 1980: 149-150.] Tóth Tibor nyomán Benkő Mihály is járt a kazak-magyarok között, majd az ő útmutatásuk alapján felkereste a Nyugat-Szibériában, az Omszki Területen élő magyar-kipcsakokat, korábban pedig a nyugat-mongóliai kazakok között bukkant rá magyar néptöredékre. [Benkő 2001, 2003, 2004, 2007a-b, 2008a-b] A nyugat-szibériai és kazahsztáni magyarok temetőiben a sírfeliratok utalnak az elhunyt személy magyar nemzetiségére. Az ugyanitt gyűjtött sezserék (nemzetségtáblák) is tartalmazzák a „magyar” etnikai nevet. Bíró András genetikai vizsgálatokkal bizonyította a kazahsztáni és kárpát-medencei magyarok vérrokonságát. 19. századi orosz néprajzi könyv pedig tartalmazza a hajdani Nogaj Kánság területén élt magyar nép felségjelét (tamgáját). [Szemenov 1895.] A közelmúltban jelent meg H. Haszanov könyve azerbajdzsáni magyar településnevekről [Haszanov 2010.]. Ezeket a szovjet időkben, a II. Világháború során átnevezték, mivel Magyarország ellenséges állam volt. „Мадьяр” nevű helyiségek voltak Üzbegisztánban, a Szir-Darja folyó partján, és Munkácsi Bernát szerint Oroszországban, a Volga-vidéken is.

Mindezek arra utalnak, hogy

  • a „magyar” etnikai név a médek önelnevezéséből származhat,
  • a „magyar” etnikai nevet tükröző földrajzi-, személy- és etnikai nevek nagy száma az eurázsiai sztyeppeövezet hatalmas területén magyar jelenlétre vezethető vissza (tehát a hét vezér valóban „Nagyobb Magyarországról” jött ki, ahogy azt a Julianus útjáról készült Riccardus jelentés bevezetője tartalmazza),
  • a magyarok (részben!?) a Kaspi-tengerig előnyomuló hunok főhatalma alá kerültek, fegyvertársaikká váltak,
  • Attila Uraltól a Kárpát-medencéig terjedő többnemzetiségű királyságában a médek/magyarok - a hunok után - a második legjelentősebb hatalmi tényezőt jelentették, ezért szerepelnek a hunok után közvetlenül a második helyen Attila népeinek felsorolásában,
  • az európai hun birodalom felbomlása után – Muagerisz (Magor) király vezetésével - önálló hatalmi tényezővé váltak, majd a honfoglalás idején visszatértek a Kárpát-medencébe és a mai napig fennálló államot hoztak létre.

Képek:

 median_empire1.jpg

  1. Kép: Média, i. e. 600.

 03terkepszkita.JPG

  1. Kép: Szkíto-szarmata világ. I. e. 5-3. század.

 03terkep-hun.JPG 

  1. Kép: Hunok Ázsiában i. e. 204 – i. sz. 216.

 attilaempire.JPG 

  1. Kép: A hun Attila Birodalma
    02-szagasir.JPG
  2. Kép: Sírkő a szagai magyar temetőben. A felirat a következő szöveget tartalmazza: „ruü Madijar” (magyar nemzetség). Fotó: Benkő Mihály [Lásd még: 11. lábjegyzet]

 nogajtamgak.jpg 

  1. Kép: A magyarok tamgája és középkori önelnevezésének ciril betűs írásképe [Szemenov 1895., lásd még 10-11. lábjegyzet]

 rona-tas.jpg 

  1. Kép: A majar nevet tartalmazó sírkő 1311-ből a csisztopoli temetőben. Forrás: Róna Tas András

01-qts_titul-kicsi-osszes.jpg

  1. Kép: A Kazak értelmező szótár címlapja, 447. oldala és MADYJAR, MAZSAR szócikke. [Kazak 1999. 447.]

 07a-terepkutatas.jpg

  1. Kép: a) Egy terepkutatás képei (felül és alul baloldalt) Fotó: Benkő Mihály
    b) A kaukázusi 'Magyar' várának képi ábrázolása Szerelmey Miklós 1847. évi művében.Galéria: Magyarok a Kaukázusban (Fotó: Országos Széchényi Könyvtár)

 med-magyar-2.JPG

  1. Kép: A kurdok (médek?) zászlaja.

 

A MAGYAR NÉPNÉV TÖRTÉNETI FORRÁSOKBAN

 

 

Bizánci/Görög

Latin 

Arab

Cirill

6. század
Hun király neve[8], [9]
-Malalas
-Theophanes




Μουγελ
Μουαγερις

 

 

 

12. század
Népnév[10]

 

 

 

Магεр

13-15. század
Népnév
-Anonymus[11]
-Volgai bolgár sírkő [12]
-Kazak ért. Szótár [13][10]

 


mogerii






مجر








Maжар

20. század
Nép-, etnikai név
- Magyaro.
- Kazakisztán
- Ny-Szibéria,[14]

 




magyar





مادير





Мадияр, Мадъяр

 

Irodalom:

Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós, in: Magyar Nemzet, 1967. nov. 6

Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, in: Magyar Nemzet 1968. nov. 7.

Anonymus: Gesta Hungarorum, In: Joannes Georgius SCHWANDTNER: Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini, 1, Vindobonae, 1746. 1–38. o.

Ahmetov, B. A.: Gosudarstvo kochevykh uzbekov. Moskva, 1965.

Bendeffy László: Az ismeretlen Julianus.Budapest, 1936,

Bendeffy László: Fontes authentici itinera( (1235-1238) fr. Juliani illustrantes. Budapest 1937.

Benkő M.: Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;

Benkő M.: A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.

Benkő Mihály – Babakumar Khinajat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben, in: Eleink III. (2004)/2, 5-20.

Benkő M.: Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. - In: Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink, ISSN 1842-9645, Kovászna, 2007. 139-151. (2007.a.)

Benkő M.: Benkő M. – Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007. (2007.b.)

Benkő M.: Magyar-kipcsakok Timp Kiadó, Budapest, 2008. (2008.a.)

Benkő M.: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 2008. (2008.b.)

Bíró A. Z.- Zalán A.- Völgyi A.-Pamjav H.: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.

Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei, copyright (fordító) Kulcsár Péter: 1995, http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/bonfini.html, letöltve: 2018-10-03

Czuczor Gergely és Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, I-VI. köt., Pest, 1862-1874., https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-szotara-czuczorfogarasi-55BEC/h-5FC22/hun-2-613C6/ , letöltve: 2018-12-22]

Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library).

Domanovszky Sándor: Kézai Simon mester krónikája. Forrástanulmány. Budapest, 1906.

Galeotto Marzio: Mátyás király találó, bölcs és tréfás mondásairól és cselekedetiről, fordította: Kardos Tibor, http://mek.niif.hu/06500/06598/06598.htm, letöltve: 2018-12-22

Haszanov, H.: A közös azerbajdzsáni-magyar etnikai gyökerekről, Budapest, 2010.

Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

Képes Krónika, http://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm, letöltve: 2019-03-08

Kézai Simon: Magyar Krónika (ford.: Szabó Károly), http://mek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm, letöltve: 2019-03-08

Kiss Bálint: Magyar régiségek, Pest 1839.

Konkobajev, K.: Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben. In: Eleink XII/2 (30) 2013, 40-43.

Kréneisz Géza: Kik a székelyek, http://epa.oszk.hu/01400/01445/00013/pdf/EPA01445_acta_hungarica_2015_2_006-010.pdf, letöltve: 2019-03-08

Kuskumbajev, A.: Magyarok keleten és nyugaton, Napkút Kiadó, SBN 978 963 263 223 0 Budapest 2012.

Ligeti Lajos: A magyar nép mongol kori nevei. Magyar Nyelv, 432. (1964 december), 385-404.

Magauin, Muhtar: A kazah történelem ábécéje, ISBN 978-963-087171-6, Budapest, 2013.

Mándoky Kongur István: Amu-Daraja széles vize, Karcag, 2002, Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár, https://terebess.hu/keletkultinfo/amudarja.html, letöltve: 2019-03-08

Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.

Mogil’nikov, A. M.: Sargatskaja kultúra. In: Stepnaja polosa aziatskoj casti SSSR v skofo-sarmatskoje vremja. Moskva 1992.

Moravcsik Gy.: Muagerisz király. In: Magyar Nyelv 23 (1927) 258–271.

Nagy Iván: Adalékok a madjar-magyar kérdéshez, http://julianusbaratai.blog.hu/2016/10/31/nagy_ivan_adalekok_a_madjar-magyar_kerdeshez, letöltve 2016-11-19

Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, Budapest, 1911 http://mek.oszk.hu/07200/07222/#, letöltve: 2018-12-23

Riccardus jelentés, in: A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona Tamás. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy György

Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

Róna-Tas András: Nép és nyelv: A magyarság kialakulása, elhangzott 2004. március 1-én a Mindentudás Egyetemén, http://real-eod.mtak.hu/1079/1/05%20R%C3%B3na-Tas%2073-92.pdf, letöltve 2016-11-14

Rubruk útleírása, http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Magyar őstörténet sorozat 2., Budapest, 2015.

Szabó Károly: Kisebb történelmi munkák. Bp., 1873.

Szemenov (=Семенов, Н.): Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895

Tardy Lajos: A tatárországi rabszolgakereskedelem és a magyarok a XIII-XV. században, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.

Thallóczy Lajos: Adalék az ó-hit történetéhez Magyarországon. In: Századok XXX (1896) 200.

Thuróczi János: Magyar Krónika (ford.: Geréb László), Budapest, 1957., http://mek.oszk.hu/10600/10633/10633.htm, letöltve: 2019-03-08

Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)

Tóth T.: Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966. (1966.b.)

Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;

Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.

Turkoly Sámuel levele Asztrahánból, http://mnl.gov.hu/mnl/hml/hirek/turkoly_samuel_levele_asztrahanbol, letöltve: 2019-03-08

Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

 

[1] Galeotto Marzio a következőket írja: „…A németek, csehek, lengyelek, néha hazai nyelvükön, többnyire azonban latinul írnak levelet. A keresztény országok közül egyedül Magyarország ír csupán latinul. A magyarok nyelvén ugyanis nem könnyű írni. A legcsekélyebb hangsúlyváltozástól, kiejtésbeli különbségtől megváltozik a szavak értelme. A magyarban vannak szavak, amelyek u-ra végződnek, de mást jelent, ha nyújtva, és mást, ha összevont ajakkal ejtik az u-t. Ezt az írás nem tudja jelezni, mivel a latin nyelvnek egyetlen u betűje van, a magyar nyelvnek meg négyre volna szüksége, ha az összes változatokat jelölni akarná…” [Galeotto Marzio]

[2] RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL, XXI. (2): „Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok.” http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

[3] A szkíták egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „Médiából szállították el a Tanaiszhoz (Don folyó - B. I.), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták." [DIODORUS 1967: 28-29.  Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.]

[4] "Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Maddj és Ar összetesszük, és a középső "a" betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a "dj"-t "gy"-nek szoktuk mondani, mint ezekben a szókban is: mondja - mongya; térdje - térgye, rendje - rengye...[Kiss Bálint: Magyar régiségek, Pest 1839. 10. o.]

[5] Lásd: 3. lábjegyzet.

[6] A lovas-nomád népek i. e. 700 körül özönlöttek Aszkániába, a mai Azerbajdzsán területére, egy évszázad múlva pedig már uralták a kelet-európai sztyeppéket. Ezt igazolja az is, hogy például szkíta triádot, vagyis kétélű kardot, lószerszámot és a szkíta állatstílusú díszítő motívumokat őrző tárgyakat Belső-Mongóliától egészen a Kárpát-medencéig találtak a régészek.

[7] „Pius pápa… tanúságul hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásvidékén járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről. Követeket és kutatókat küldött oda, hogy ezt a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul.”[BONFINI 1995: I. tized, II. Könyv, 39.]

[8] Moravcsik Gy.: Muagerisz király. Magyar Nyelv 23 (1927) 258–271.

[9] Hun király (528-530) a bizánci krónikairodalomban. Szabó Károly volt az első, aki e királyban a magyarság névadó ősét látta, Lásd: Szabó Károly: Kisebb történelmi munkák. Bp., 1873. I, 155-6.

[10] Egy 12. századi bizánci eredetiből fordított szláv szöveg megemlékezik a peonokról, „kik ugroknak neveztetnek, kik magokat mageroknak (Магεр) mondják. [Thallóczy Lajos, Adalék az ó-hit történetéhez Magyarországon. Századok XXX (1896) 200.]

[11] Anonymus szavaiból világosan kitűnik, hogy így a magyarság nevezte önmagát.

[12] A magyar népnév egy 1311-ik évi volgai bolgár sírfeliraton [Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.], a 6. században épült Madzsar/Mazsar város neve a Derbentname című, 11. századi perzsa kódexben. [Дербент-Наме, Махачкала 1993б 61ю]

[13] MAZSAR Madijar (Venger) Aranyhorda idejében való elnevezésének egyik változata. A hős mazsar nép fia, Kojan vitéz is itt van. (Salkiiz zsürau) [Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999. 447.]

[14] Az 1999-ben Almatiban megjelent kazak értelmező szótár a magyar népnévről

A magyar népnévre vonatkozó szöveg ebben a szótárban a következő:

MADYAR Venger nép régi elnevezése, mazsar

MAZSAR Madijar (Venger) Aranyhorda idejében való elnevezésének egyik változata. A hős mazsar nép fia, Kojan vitéz is itt van. (Salkiiz zsürau)

Kapcsolódó cikkek:

MEDJAY – A FÁRAÓ ELITHADSEREGE

AZ ŐSTÖRTÉNET „HARCKOCSIJA” ÉS A MAGYAR ETNOGENEZIS

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

 

A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA ÉS A TÖRÉNELEMHAMISÍTÁS 200 ÉVE

Az alábbi cikk több korábbi cikkem összefoglalása. Először azzal foglalkozom, kik, hogyan és miért térítették el a magyar történelmi tudatot a 18-19. században, majd egy esettanulmány segítségével napjaink történelemhamisításával foglalkozom. Mindkét esetben érintem a Magyar Tudományos Akadémia közreműködését is. Itt az idő, hogy a valóság fontosabb legyen, mint a politikai, ideológiai meggyőződés, érdek. A jelent csak a valóság megismerésével lehet megérteni, és csak ennek alapján lehet reális jövőt tervezni. Emellett a kollektív történelmi tudatnak nemzetfenntartó ereje van. Mindez sürgeti a szükséges intézkedések megtételét a valóság „sine ira et studio” feltárása érdekében.

magyar-cimer.jpg

 Magyar – ország

 „Minden ország, a mely magával meghasonlik, elpusztul; és egyetlen város vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlott önmagával.” (Máté, 12:25) A magyar identitástudat – másképpen annak a kérdése, hogy ki tekinti magát magyarnak, illetõleg kit tekintenek mások magyarnak – történelmileg változó kérdés. Ennek a helyzetnek az egyik legfontosabb tényezõje: a magyarok – múlt ködébe veszõ –, máig tisztázatlan eredete. Egy dolog vitathatatlan. A Szent István által alapított Magyar Állam (az írásokban „Regnum Hungariae” néven szereplõ ország) és a jelenlegi Magyarország között folyamatosság áll fenn. A Magyar Állam történeti alkotmányát csak kétszer (rövid idõre) függesztették fel: II. József és Ferenc József uralkodásának idején.

A történelem folyamán alapvetõen három – nemzettudatot is befolyásoló – társadalmi berendezkedést különböztethetünk meg a magyarság életében.

Az államalapítás elõtti helyzetet nemzetségi társadalomnak nevezzük. A honfoglalók életformáját, hatalmi struktúráját alapvetõen a törzsi, nemzetségi keretek határozták meg. Az a közeg, ahonnan jöttünk, és ahol a közelmúltban felfedezett keleti magyarok élnek, ma is közel áll ehhez a társadalmi struktúrához. A Kazakisztáni Torgaj-vidéken pl. ilyen nemzeti-nemzetségi hovatartozást jelzõ sírfeliratok találhatók: argün törzsszövetség, magyar törzs, aitkül nemzetség.

A „törzsszövetség”, a „törzs” és a „nemzetség” fogalmak ezeken a feliratokon inkább szinonimák, nem egyértelmûek, esetenként felcserélõdnek. Sok esetben a törzsszövetség megjelölése hiányzik, elsõként a magyar törzs megnevezés szerepel.

Ezek alapján megállapítható, hogy a Torgaj-vidéken a legszilárdabb kategória a vérségi alapon szervezõdõ törzs. A törzsek szövetséget kötöttek egymással, mely esetben a törzsszövetség elnevezése azonos lett a legerõsebb, irányító szerepet játszó törzs (nép) nevével, de elõfordult az is, hogy szétváltak, mely esetben mindegyik rész „vitte” magával a törzs nevét, és ezek a szétvált törzsek különbözõ törzsszövetségekhez csatlakoztak. Így van magyar argün, magyar kipcsák, magyar kereit törzs is, melyek tagjai egyébként egymáshoz, és a Kárpát-medencei magyarokhoz jobban hasonlítanak, mint a szövetség többi tagjának személyeihez.

Ilyen vezető törzs lehetett a honfoglaló megyer törzs is, a vele szövetséget kötõ többi törzsnek pedig kettõs azonosságtudata lehetett: például keszi magyar, jenő magyar stb.

Ez mind csak feltételezés, mivel a honfoglalás korából magyar készítésû írásos feljegyzések nem maradtak fenn. A magyar törzsek nevei is csak Bíborbanszületett Konstantin császár „A Birodalom Kormányzása” című művében, és egyes Kárpát-medencei helységek nevében maradtak meg.

Gyökeres változást jelentett az államalapítás. A törzsszövetség korábbi vezetésének legitimitását az jelentette, hogy a legerõsebb törzs fejedelmei, vezérei voltak.

A régi-új vezetés legitimitása azonban a kereszténység felvételéhez és a nyugati keresztény egyházhoz való csatlakozás következtében az Istentõl illetõleg annak földi helytartójának tekintett pápától származott. Ettõl kezdve minden hatalom, jog a királytól eredt, melyet kisebb nagyobb mértékben megosztott alattvalóival. Kialakult az öröklött elõjogok rendszere.

A feudális társadalomban az ország lényegében azonos volt az uralkodóval, az uralkodó hatalmi területével. A kiváltságok, melyeket az uralkodónak tett szolgálatokkal lehetett kiérdemelni, nem nemzethez tartozástól, etnikai származástól függtek. Emellett voltak Magyarországnak nem magyar származású királyai is, és a „Magyarok Királyának” más országok is alattvalói lettek (pl. Horvátország).

Így fordulhatott elõ, hogy egyik nagy nemzeti hõsünk: Hunyadi János román (valószínûleg kun származású), az uralkodó pedig, aki neki a legtöbb birtokot, címet és rangot adományozott, Habsburg Albert német volt. Hunyadi állítólagos természetes apja, Luxemburg Zsigmond magyar király, késõbb német-római császár német, nevelõje, a császár barátja, Ozorai Pipó pedig olasz (pontosabban firenzei) származású volt. Hogy egy kicsit ugorjunk az idõben, Petõfi (Petrovics) magyar nemes és a legnagyobb magyar költõ, annak ellenére, hogy apja szerb, anyja szlovák származású.

Stáncsics Mihály (aki Táncsics Mihályra változtatta nevét) kijelenthette: „az magyar, aki magyarnak tarja magát”.

A Magyar Királyságban a hivatalos nyelv egészen 1844-ig a latin volt. Magyarország név a középkorban nem létezett, csak Regnum Hungariae.

A harmadik szakaszt a polgárok törvény elõtti egyenlõségének eszméje jellemzi. Ennek alapja - az 1789-ben, a Nagy Francia Forradalom idején született és a francia alkotmányos gondolkodást ma is kötelezõ erõvel meghatározó - Emberi és polgári jogok deklarációja. Itt jegyzem meg, hogy ez a nyilatkozat a történelmi körülmények miatt féloldalasra sikeredett. Sajnálatos módon kimaradt belõle az ország, valamint a szûkebb közösség, a család iránti kötelezettségek részletezése.

Magyarországon a rendi kiváltságokat az 1848-as áprilisi törvények szüntették meg, és a szabadságharc leverése után sem állították õket vissza. Lényegében ma is a törvény elõtti egyenlõség szakaszában vagyunk, de ennek érvényesülését többször megszakította a polgárok tulajdoni viszonyokhoz (osztály) vagy vallási-etnikai származáshoz kötõdõ megkülönböztetése.

A magyarok eredetével kapcsolatos nézetek kialakulását indokolt a történelmi események függvényében vizsgálni.

A 11-16. században keletkezett magyar krónikák – Anonymustól Heltai Gáspárig –, a magyarok eredetét a hunokra vezették vissza, illetõleg az Árpád-házat Attila hun fejedelemtõl származtatták.

A Habsburg Birodalom eresztékei a 18. században - a felvilágosodás eszméinek terjedésével - recsegni, ropogni kezdtek. Emellett veszélyt jelentettek a birodalomra a magyar függetlenségi mozgalmak is. A 150 éves török uralom az elõzõ század végén ért véget. A század elején zajlott a Rákóczi-szabadságharc, majd a 7 éves (örökösödési) háború megpróbáltatásai következtek. Délen tornyosult a már kevésbé expanzív, de még mindég komoly fenyegetést jelentõ Oszmán Török Birodalom, amely Rákóczinak és társainak menedéket nyújtott.

A Habsburg Birodalom reakciója a veszélyekre az „oszd meg és uralkodj” elv alkalmazása volt. A töröktõl felszabadított Keleti Magyarországot, Erdélyt önálló kormányzóságként szervezték újra. A 150 éves török hódoltság miatt megritkult lakosság helyébe német telepeseket hoztak.

Nem állítom, hogy emiatt, de tény, hogy ezzel egy idõben született meg a finnugor elmélet. 1771-ben a csillagász Sajnovics János jezsuita pap „Demonstratio” címû munkájában elõször tett kísérletet a magyar és a finnugor (pontosabban akkor még a lapp) nyelv hasonlítására, ezzel szinte azonos idõben Engel János támadta a hun-magyar kapcsolatot.

A reformkor és az ezt lezáró forradalom és szabadságharc idõszaka a hun-magyar eredet, a honfoglalás dicsõséges eseményei témájának reneszánszát jelentette. Ezt jelzi Arany János Buda halála, illetõleg Vörösmarty Mihály Zalán futása c. hõskölteménye, a különbözõ versekben felbukkanó régi dicsõségre utaló gondolatok: „Régi dicsõségünk, hol késel az éji homályban...”.

Az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot a Szent Szövetség szellemében, az osztrák császári és az orosz cári hadsereg túlnyomó ereje végül is leverte. A menekülõ magyar szabadságharcosoknak – éppen úgy, mint a II. Rákóczi Ferenc vezette függetlenségi háború után –, ismét az Oszmán Török Birodalom nyújtott menedéket. A bujdosók közül sokakra bitó, vagy börtönben eltöltendõ évtizedek vártak volna a közvetlenül az osztrák császár uralma alá helyezett magyar területeken, ahol felfüggesztették a magyar alkotmányos rendet. Azonban a már ekkoriban gyenge, számos bajjal küszködõ Oszmán Birodalom egyetlen magyar szabadságharcos menekültet sem adott ki az osztrák hóhéroknak és börtönõröknek. 2. Abdul Aziz szultán, akit birodalma népei kegyetlen, véreskezû uralkodóként ismertek, a magyarok mellett bátran kiállt a fenyegetõ osztrák és cári hatalommal szemben. Állítólag a következõket mondta: „- Inkább haljak száz halált, minthogy egyetlen magyar vendégemet is kiadjam!” Bécsi kamarillai, udvari körökben ez a kijelentés kevés szimpátiát kelthetett például a magyar nyelv török eredetének, a magyar-török etnikai rokonságnak a hívei iránt.

A solferinó-i (1855) és königgraetz-i (1866) ütközet után azonban a császár kénytelen volt kiegyezni Magyarországgal. 1867-ben, a kiegyezéssel megalakult az Osztrák-Magyar Monarchia. Az elsõ világháborúig az erõteljes gazdasági, kulturális és tudományos fejlõdés idõszaka következett a történelmi Magyarország területén is.

Ebben az idõben fejtette ki tevékenységét a Magyarországon letelepedett, német származású Budenz József, aki a történeti nyelvészet elismert tudósa lett. A történeti nyelvészettõl a népek és nyelvek fejlõdésére, kialakulására vonatkozó alapvetõ információkat vártak. Budenz József is – Sajnovicshoz hasonlóan – a magyar nyelv finnugor eredetét vallotta. Párhuzamosan jelentkezett a hun hagyomány elleni támadás is, melyet a szász Éder József és Schlözer Károly, majd a szlovák Szklenár György, Dümmler, Büdinger és Palaczky, Röessler Róbert és mások mesének nyilvánítottak. Ezt a vonalat követte a felvidéki szász családban született Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál, aki szerint a „hun hagyomány nem lehet a magyar nép õsi, keletrõl hozott hagyománya (...) a hun hagyomány a XIII. századi krónikások meséje...” Ezzel az állásponttal Budenz József is egyetértett. Ezek az elméletek kizárták a hunok és magyarok kapcsolatát és a nyelv nyomain a szibériai parányi népekhez, a vogulokhoz és osztyákokhoz jutottak el, mint legközelebbi rokonokhoz.

A zsidó származású Vámbéry (Bamberger) Ármin, a „sánta dervis”, aki a keleti magyarok nyomát keresve gyalog, álruhában Szamarkandig eljutott ettõl eltérõ álláspontot képviselt. 1869-ben tanulmányt publikált a magyar-török szóegyezésekrõl. Nem zárta ugyan ki a finnugor nyelvrokonságot, de rámutatott a – közép-ázsiai – török kapcsolatok fontosságára. Budenz József hosszú tanulmányban bírálta Vámbéry munkáját. Ezt követte Vámbéry Ármin 1882-ben megjelentetett A magyarok eredete címû mûve, mely kirobbantotta az un. „ugor-török” háború-t. Budenz József feleletében a nyelvészeti tévedésekre koncentrált. A vitában finnugor oldalon részt vett Hunfalvy Pál, Szinyey József, Barna Ferdinánd, Munkácsi Bernát, míg Vámbéry Ármint támogatta Török Aurél, Marczali Henrik, Pozder Károly és Thury József.

A vita finnugor oldal győzelmével történt lezárásában vélhetőleg szerepe lehetett a politikának is. A császár sohasem bocsátotta meg az Oszmán Török Birodalomnak a szabadságharc menekültjei befogadását. Emellett Európában a hun Attila emlékének megítélése nagyon kedvezõtlen. Ugyanakkor a polgári átalakulás az európai kapcsolatok erõsítését tette szükségessé. Talán ennek is köszönhető, hogy Trefort Ágost kultuszminiszter kijelentetése, hogy becsüli a török oldal képviselőit, de nekünk európai rokonokra van szükségünk. Aki nem a finnugor elméletet vallja, az ne számítson állami támogatásra, ösztöndíjra, kollégiumi ellátásra.

Az 1949 után uralomra jutott marxista tudomány a kérdést osztályalapon értékelte újra. Budenzet, Hunfalyt a feltörekvõ polgárság képviselõjének, Vámbéryt és támogatóit pedig az õsi dicsõséget keresõ retrográd feudalizmus képviselõinek nyilvánította.

A hun-magyar származás elméletének kategorikus tagadása a mai napig jellemzi a magyar hivatásos tudomány álláspontját.

A kérdés eldöntésének nehézségét többek között az okozza, hogy saját írásos emlékek, krónikák a hunok idejébõl nem maradtak. Attila halála után a Hun Birodalom széthullott, nyelvét nem õrizték meg. Így tehát azt sem lehet tudni, de kizárni sem, hogy a hunok esetleg éppen finnugor nyelven beszéltek. Továbbá ahogy bizonyítani nem, úgy kizárni sem lehet az Árpád-ház Attilától való leszármazását, hacsak a jóval késõbb keletkezett krónikákat nem tekintjük bizonyítékoknak.

Mindenesetre tényként állapítható meg, hogy a Hun Birodalom széthullása után a Kárpátoktól keletre újabb hatalmas lovas-nomád birodalmak emelkedtek fel, majd hullottak széjjel. Ilyen volt az elsõ és második Türk Birodalom, a Kazár Birodalom, a Kipcsák Törzsszövetség, melynek nyugati ágához tartoztak a hazánkban a mongolok elõl menedéket keresõ kunok (kumánok). Ha a magyarok átkelve a Kárpátokon hosszú évtizedekig rettegésben tartották egész Nyugat-Európát, akkor feltételezhetõ, hogy a Kárpátok túloldalán is jelentõs szerepet játszottak a hatalmas keleti birodalmakban. Ahogy Györffy György feltételezte, könnyen lehet, hogy a magyarok vezetõi a türk birodalmat megszervezõ Asina-családból származtak.

Az elmúlt évtizedekben a magyar õstörténet kutatás területén több olyan új felfedezés született, mely indokolttá teszi a kialakult tudományos álláspontok újragondolását.

A kazakisztáni Torgaj-vidéken, Üzbegisztánban a Kaska-Darja mentén, a Mongol Altajban és Nyugat-Szibériában magukat magyarnak nevező törzseket találtak. Ezt a körülményt önelnevezésük mellett az antropológiai kutatások, sírfeliratok, nemzetségtáblák, mondák, a kazak és üzbég kánságok megalapításáról szóló keleti krónikák és genetikai vizsgálatok igazolták. Az eredmények Tóth Tibor antropológus (1965), Benkõ Mihály történész, keletkutató és dr. Bíró András Zsolt genetikus (aki 2005 óta többször járt a helyszínen) nevéhez fûzõdnek.

Az újabb kazakisztáni kutatások azt valószínûsítik, hogy a Julianus barát által 1235 telén megtalált keleti magyarok nem semmisültek meg, hanem betagozódtak az Arany Hordába, majd a 15-16. században – Oroszország felemelkedése miatt – új hazát keresve délkelet felé indultak és Abul Hair majd Sejbani kán vezetésével részt vettek az Arany Horda utódaiból létrejött kazak és üzbég kánságok megalapításában. Mivel Kazakisztánban és Üzbegisztánban mindenki tudja, hogy melyik törzsből, nemzetségből származik, a keleti magyarokkal a kazak és üzbég népek államalkotó alkotóelemeiként ma is felvehető a kapcsolat.

A hivatalos akadémiai intézetekben vagy egyetemeken dolgozó néprajztudósok, turkológusok elutasítják a Kárpát-medencei magyarok rokonságát az Ázsiában élõ, magukat magyarnak nevezõ törzsekkel. Fodor István nyelvész a „Tudós klub” címû mûsorban elhangzott rádió interjúban kijelentette, hogy itt csak véletlen névhasonlóságról lehet szó (ez még a genetikai vizsgálatok elõtt történt).

Benkõ Mihály: „Kipcsák magyarok” címû könyvének bemutatóján Molnár Ádám turkológus azt mondta, hogy a turkológusok egységes álláspontja szerint a „mahdijar” (sic) törzsnek semmi köze a magyarokhoz. Errõl tudományos cikk készül, melyet Baski Imre turkológus fog megírni. Veres Péter néprajzos több cikket írt, mely szerint a kazakisztáni magyar törzs neve: a „Mohamedjar” szó rövidítése, melyet Somfai Kara Dávid néprajzos – egyébként soha le nem írt – etimológiai fejtegetéseire alapít.

Egységes – csak ellenkezõ elõjellel – a közép-ázsiai turkológusok, történészek, néprajzosok álláspontja is. E szerint van kazak-magyar, üzbég-magyar, akiknek a testvérei a Kárpát-medencében élnek. Maguk a törzsek tagjai hagyományaikból úgy tudják, hogy sokkal többen voltak, népük egy része nyugatra távozott és most már azt is be tudják azonosítani, hogy „Vengrijában” (ez Magyarország orosz neve, melyet a közép-ázsiai török népek is átvettek) élnek. Nagyon furcsa, hogy a magyar tudósok maguknak az érintetteknek és világhírû közép-ázsiai tudósoknak – így például Orazak Izmagulov antropológus, Bolat Kumekov turkológus, Szeipert Abuszeitova történész, az arab és perzsa források kíváló ismerõje, Aibolat Köskömbajev történész, a Köksetau-i Egyetem dékánja (legutóbbi maga is keleti magyar) – véleményét figyelmen kívül hagyják.

A magyarok és a kazakok közötti egyik fontos kulturális kapcsolódási pontnak tekinti a kazak-magyarok létezését maga Nurszultán Nazarbajev kazak elnök is.

A magyar eredetvita rövid idõn belüli lezárására nem lehet számítani, de jó lenne, ha ez a vita nem politikai síkon, hanem a tudományosan megállapítható tények alapján, az újabb kutatások eredményeit is figyelembe véve zajlana.

Véleményem szerint olyan közfelfogás kialakítására kell törekedni, hogy az emberi és polgári jogok (túl)hangsúlyozása helyett az ország valamennyi lakosával (állampolgárával) szemben – etnikai származástól függetlenül –, követelmény legyen a kisebb és nagyobb közösséghez, a családhoz és az országhoz való hûség, annak javán történõ munkálkodás, annak védelme. Ez mindannyiunk jól felfogott érdeke, ha nem akarunk hontalanná válni.

A következő részben azzal foglalkozom, hogy eddig milyen mulasztásokat követett el a "hivatalos" tudomány a keleti magyarokkal kapcsolatos felfedezések feldolgozása területén.

A magyarságtudomány 20. századi legnagyobb felfedezésének elhallgatása

Tudománytörénet jelenidőben

Tíz évvel azután, hogy Tóth Tibor 1965-ben ÉNY Kazahsztánban felfedezte az”ősmagyarok mai relictumát”[TÓTH 1966] Vásáry István tanulmányt jelentetett meg „Julianus magyarjai a mongol kor után” címmel. [VÁSÁRY 1975] A tanulmány – feltehetőleg politikai okokból - nem foglalkozik Tóth Tibor szenzációs felfedezésével, de mellőzi más ismert adatok értékelését is. Tardy Lajos már 1980-ban rámutatott a tanulmány több hiányossárára. Mint részletes észrevételei bevezetőjeként írja: „Vásáry István az orosz források nyomán egészen 1551-ig vezet el bennünket a mozsarok, vagyis a volgai magyarok történetében, amikor is a „kazányi uralkodó réteg és az addig kazányi fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak, és hozzáfűzi: „Sajnos 1551 után többször mozsarokkal – nevezzük így a továbbiakban a Volga vidéki magyarjainkal – nem találkozunk az orosz forrásokban.”[I. m.: 53.] Egészítsük ki Vásáry fontos adatait azzal, hogy találkozhatunk a mozsarokkal mind későbbi, mind pedig korábbi forrásokban is.” [TARDY 1980: 149-150.] Tardy Lajos részletes észrevételeit cikkünk végén „Válogatott források” címszó alatt idézzük. 2008-ban Vásáry a tanulmányt kissé módosított címmel, de témánk szempontjából azonos tartalommal ismételten megjelentette. Ebben sem foglalkozik Tóth Tibor felfedezésével és a felfedezést megerősítő új kutatási eredményekkel, de Tardy kifejezetten neki címzett észrevételeivel sem. Nézetem szerint az ismert adatok elhallgatása éppen olyan – enyhén szólva – hiba, mint az adatok meghamisítása, hamis adatok gyártása. Most először áttekintjük a történelmi eseményeket, melyek a keleten maradt magyarok – Vásáry következtetéseitől eltérő okból történt - szétszóródásához vezettek, majd rátérünk a keleten maradt magyar néptöredékek mai napig való fennmaradásának bizonyítékaira.

Magyarok Kazahsztánban és Üzbegisztánban

A keleten maradt magyarok, vagy legalábbis azok nagyrésze nem menekült a mongol-tatár támadás elől nyugati irányban 1240 körül. [V. ö.: VÁSÁRY 1975, 2008.]. Ezt bizonyítja, hogy amikor Abulhair kán több, mint kétszáz évvel később élete utolsó hadjáratára indult a Volga mellől (tehát onnan, ahol a magyarokat Julianus megtalálta), seregében magyar csapatok voltak és erről ázsiai krónikák tudósítanak.

Abulhair kán, majd unokája Sejbani kán előzőekben említett Mogulisztán elleni hadjáratáról Bromjlej Ju. V, Podolnij R.G. orosz írók Az emberiség népekből áll című könyvükben (Moszkva, 1990, 207-211. o.) így írnak:

"… A [XV. és] XVI. században első pillantásra különös események mentek végbe Közép-Ázsiában. A terület nyugati részéről nomád törzsek törtek be annak keleti és déli területeire. Ezek a törzsek győzelmet arattak, és kiűzték a mai Üzbekisztán (Szamarkand és Fergana) területéről annak uralkodóját, Babur emírt. (Maguk a nomád törzsek a mai üzbégek elődei közé kerültek). Az elűzött emír, akiről egyébként elmondhatjuk, hogy Dzsingisz kán és Timur Lenk leszármazottja volt, serege maradványaival Délre, Afganisztánba futott, majd később… Indiára támadt, és ott hatalmas birodalom, a Nagymogul Birodalom megalapítója lett."

Tekintsük át az Arany Horda meggyengüléséhez, felbomlásához, végül az Arany Horda utolsó kánjának Ázsiába történő visszatéréséhez vezető események sorát.

1357-ben kihalt az Aranyhordát alapító Batu kán családja. Ezt követően súlyos hatalmi harcok indultak az Aranyhorda trónjáért. Tizennégy év alatt tizennégy kán volt, és mindegyik csatában halt meg. Az Aranyhorda utolsó időszaka a Timur Lenk elleni halálos küzdelemben telt el. Ebben a háborúban pusztult el Urusz kán és Toktamis kán is. Timur Lenk halála után megfordult a kocka. Barak kán győzelmet győzelemre aratott Timur Lenk utódaival, a Timuridákkal szemben. Őt egy nogaj mirza nyila terítette le 1428-ban. [MAGAUIN 16 skk.] Ahogy említettük, a felbomlóban lévő Aranyhorda utolsó kánja, Abulhair kán a Volga mellől 1467-ben indult élete utolsó hadjáratára Mogulisztán ellen. A háborút halála után unokája, Sejbani kán fejezte be. A magyarok részvételéről Abulhair és Sejbani kán seregében két ázsiai krónika is tudósít. A vonatkozó szövegrészleteket a „Válogatott források” címszó alatt közöljük.

Az Arany Horda felbomlása után - a ma Kelet-Európának tekintett - térségben az Arany Horda utódállamaiként tatár kánságok alakultak. Ilyen volt a Kazanyi Kánság, a Nogaj Kánság és ettől nyugatra a Krími Kánság is. Ezeknek a nagy nomád államalakulatoknak az uralkodói mongolok, Dzsingiszídák voltak, a mongolok által tatárnak nevezett lakossága elsősorban kipcsák-türk, Moldovában és Havasalföldön román nyelvet beszélt.

Mátyás király korában a Moszkvai Nagyhercegség még az Arany Horda, majd a Kazanyi Kánság hűbérese volt. Nem sok idő elteltével azonban, Rettegett (4.) Iván idején a helyzet megváltozott. Rettegett Iván 1552-ben elfoglalta és elpusztította Kazanyt. Ezeket az eseményeket a Nogaj Kánság „lábhoz tett fegyverrel” szemlélte. [MAGAUIN: 140]

A Nogaj Kánság névadója a dzsucsida Nogaj kán volt, aki 1280-as években lett az Aranyhorda keleti területének ura, mongoljaival együtt. Az ott élő kun-kipcsák törzseket saját népébe olvasztotta, amelybe más ural-altaji etnikai elemek, például jászok és baskírok, besenyők és a keleten maradt magyarok is keveredtek. Ebből alakult az Aranyhorda kelet- európai területének déli részén egy új nép, a nogajok, akik az Arany Horda felbomlása után, a XVI–XVII. században a Káspi-tó melletti Szaráj városától a Kaukázusig és a Krími Kánságig terjedő sztyeppét uralták. Egyes csoportjaik Moldvában is megjelentek. Orosz és nogaj dokumentumok igazolják, hogy a Nogaj Horda területén, a Volga-Don közben (a „Vad Pusztán”), és a Kaukázus vidékén az adott időben magyar törzsek is éltek. [Vö.: SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001: 437,489, 502, VÁSÁRY 1978: 37-72] Háborúk sorozatát vívták főleg az oroszok ellen, s többször betörtek Nyugat-Ukrajnába is. Harcokat folytattak a kaukázusi népekkel, majd később szomszédságukba került hódító kalmükökkel.

nogaj1.jpg

Kép: Kalmük (ojrát) lovas.

A Nogaj Kánság egészen a 17. század harmincas éveiig kiterjedt nemcsak a fent említett területekre, hanem a kazahok Kis és Középső hordájának területére is. Mintegy száz évvel a Kazanyi Kánság bukása után kalmük (ojrát) és orosz csapatok egyaránt támadták a Nogaj Kánságot. A kalmükök nem egy esetben kaptak orosz, vagy kozák segítséget. Aszrahányt is kalmük segítséggel hódították meg az oroszok. 1643-ban a kalmükök végzetes vereséget mértek a nogajiakra, s a fejedelemségük összeomlott. Véglegesen 1711-ben szűnt meg önállóságuk, mikor az oroszok, kozákok és kalmükök közösen számolták fel a nogajiak uralmát a területen. Ezt követően a nogaj nemzet egy része, jaiki (Urál-vidéki) földjeivel együtt, belépett a Kazah Hordába, és kazahnak is nyilvánította magát. [V. ö.: MAGAUIN 2013: 144-145.] Haszarov, oroszországi történész írja: „Az Észak–Kaukázusban (ez a terület is a hajdani Nogaj Kánságba tartozott - B. I.) széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az adigéknél is. Emellett S. B. Nogmov szerint a kumikok és kabardok szájhagyományában fennmaradt, hogy a magyarok egy része Dagesztánba költözött.” ; [HASZAROV: http://kumukia.ru/?id=726 ]

Az Aranyhorda előzőekben már említett másik utódállama a Nogaj Kánságtól nyugatra elhelyezkedő Krími Kánság volt, mely amely a Kaukázustól egészen a Dunáig terjedt, a mai Oroszország, Ukrajna és Románia területén. Központja a Krim-félszigeten volt.A Krími Kánság 1475-ben lett az Oszmán Birodalom protektorátusa, majd 1783-ban Oroszország annektálta a területet.  

Turkoly Sámuel még a 18. század elején is talált a  Krim félszigeten hét falut, melyek lakói akkor még magyarul beszéltek. Ő hívta fel először a figyelmet a Kaukázus északi előterében található „Madzsar” nevű romvárosra is. [HADOBÁS 2003: 71-72.]

Magyar csapatok részt vettek a 200 éves (1525 körül – 1754 ősze) kazak-kalmük háborúban. A háború lezárása, gyakorlatilag a kalmükök kiirtása után - a 18. században - délről indultak vissza a kalmüköktől megtisztított észak-kazahsztáni (és ahhoz csatlakozó oroszországi) térség jó legelőire. Itt, É-Kazahsztánban talált magyarokat 1965. áprilisában Tóth Tibor, akiket 2002. szeptemberében Benkő Mihály és 2006. szeptemberében Bíró András Zsolt is felkeresett. Benkő Mihály 2003-ban, 2005-ben és 2007-ben egy másik magyar törzsi területen is járt, a ma Oroszországhoz tartozó Omszki Terület Russzkaja Poljanai Járásában lévő Karatal településen, és korábban a Mongol-Altajban is végzett magyarok közt kutatásokat.

A Tóth Tibor, Benkő Mihály és Bíró András Zsolt által vizsgált észak-kazahsztáni, nyugat-szibériai és mongol-altaji területeken kívül ismereteink szerint napjainkban maradékaik találhatók Üzbegisztánban[1], Kirgizisztánban[2] és az Észak-Kaukázusban[3] is.

A magyar népnév adatolása

A Kazak értelmező szótár szerint a magyarok mongol kori megnevezése „Mazsar”, míg napjainkban „Madijar”. Utóbbi etnikai megnevezés található napjainkban a torgaji és karatali magyar temetők sírfeliratain.

01-qts_titul-kicsi-osszes.jpg

Kép: Kazak értelmező szótár belső címlapja, annak hátoldala és a 447. oldal első hasábja. [KAZAK 1999.]

A nogajok törzsi rendszerében adatolt a magyar törzs [SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001] .

 nogajtamgak.jpg

Kép: A Nogaj törzsek tamgái, köztük a Mazsar (=Magyar) törzs tamgája. [SZEMENOV 1895]

 

2. Tardy Lajos észrevételei Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után című tanulmányára

Tardy Lajos Vásáry István 1975-ben megjelent tanulmányával kapcsolatban a következő észrevételeket tette:

„… Ami a mandzsarok települési helyét illeti, következtetéseinkben Vásáry Istvánnak részint elődökre támaszkodó, összefoglaló-kiértékelő jellegű megállapításaira, részint saját, önálló kutatási eredményeire támaszkodhatunk, amelyek – mint munkájának [Vásáry I., Julianus magyarjai a mongol kor után. In: Somogyi Múzeumok közleményei. Kaposvár 1975. 49-67; Uő: The Hungarians or Možars and the Me ščers/Mižers of the middle Volga Region, In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. I/1975. 237-275; - Vö. Perényi J., A Keleten maradt magyarok problémája. In: Századok 1975. 33-62.] bevezetésében említi – azon alapulnak, hogy az orosz források vizsgálata nyomán sok ponton az eddigiektől eltérő kép kerekedett ki előtte, s a volgai magyarsággal kapcsolatba hozott népek (mozsar, mescser, miser) történetét új módon látja. Megállapításaiból mindenekelőtt a „mandzsarok”-ról általam mondottakra vonatkoztatandó vagy vonatkoztatható részeket, mondatokat ragadom ki, természetesen a maguk összefüggésében: ezek közül is elsősorban azt az általános érvényű igazságot, mely szerint az amúgy sem túl nagy lélekszámú volgai magyarság feltehetőleg több területen szétszórva élt.

Vásáry István hivatkozik azokra a középkori orosz adatokra, melyekre először Munkácsi Bernát hívta fel a figyelmet 1894-ben. [Vásáry i. m.: 49.] Majd azokat az oroszországi helyneveket tárgyalja, amelyekben a magyarok neve őrződött meg, utódai pedig ezt híven tovább folytatták, továbbfejlesztették. De éppen a keleten maradt magyarság szétszórt településrajzára tekintettel ezt a kutatást az Oroszországon kívüli területekre is érdemes és szükséges kiterjeszteni. Így pl. a grúz helységnévtárban [Грузинская ССР. Административно-территориальное деление на 15 января 1966 г. Изд. Третье. Тбилилси 1966, 204. атлас Грузинской Советской Социалистической Республики. Тбилиси-Москва 1964, 37,] található Macsara község (az Abház ASZSZK gulripszi járásában) – melyet a múlt századi orosz térképek Mazsara, Madzsara néven tartottak számon -, továbbá Madzsarckali (=Madzsarkút), szintén a kívánatos kutatás keretei közé tartozna. [A nyelvészek érdeklődését esetleg a lentehi-i járásban fekvő Mazeri falu (uo. 203) is felkeltheti. De figyelemre méltó az is, hogy Güldenstädt, J. A., - aki 1768-1774 között az egész Kaukázust bejárta – kapitális munkájában (A. Giuldenstedtisz mogzeuroba Szakartvelosi. Tbiliszi I. köt. 1962. II. köt. 1964.) több helyen is megemlékezik lezg vagy oszét földön levő „Madzsar”, „Macsara”, „Macshara nevű falvakról (I. köt. 105; II. köt. 67, 85, 87.). A grúz kiadás helyesen adja vissza a szerző által eredetileg csak fonetikai alapon leírt helyneveket.]

Vásáry István kifejti, hogy a magyar népnév az orosz források sorában először egy 1483. évről keltezett oklevélben fordul elő, mely Joann Vasziljevics nagyfejedelenek, fiának és bátyjainak a hasonnevű Joann Vasziljevics rjazanyi nagyfejedelemmel kötött megállapodását tartalmazza.[ Vásáry István: Julianus magyarjai a mongolkor után. In: Somogyi Múzeumok Közleményei. Kaposvár 1975, 51.] A moszkvai nagyfejedelem megtiltja a rjazanyi nagyfejedelenek, bojárjainak és embereinek, hogy Danyjar cárevicstől, Kaszimov urától és hercegeitől eljövő adót, ún. jaszakot fizető embereket fogadjanak be: „És azokat, akik Rjazanyba mentek cárevicstől és hercegeitől a te nagyatyád Iván Fedorovics nagyfejedelem élte után, böszörmény vagy mordvin vagy magyar (Macsjarin, Mocsjarin) fekete emberek, akik a cárevicsnek jaszakot adnak (megparancsolom) neked Iván nagyfejedelemnek és bojárjaidnak, hogy ezeket az embereket bocsásd vissza önként helyükre, mindegyiket oda, ahol lakott.”

A magyarok ebben az oklevélben – folytatja Vásáry – a rjazanyi nagyfejedelemség területén, illetve annak keleti feléből leszakított kaszimovi kánság területén fordulnak elő, jó 500 kilométerre a Volga középső folyásától, ahol Julianus reájuk talált 1236-ban. Ez azt jelenti, hogy a volgai magyarság a volgai bolgár birodalom bukása, 1236 után szétszóródott, nyugatra menekült.

Vásáry István az orosz források nyomán egészen 1551-ig vezet el bennünket a mozsarok, vagyis a volgai magyarok történetében, amikor is a „kazányi uralkodó réteg és az addig kazányi fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak, és hozzáfűzi: „Sajnos 1551 után többször mozsarokkal – nevezzük így a továbbiakban a Volga vidéki magyarjainkal – nem találkozunk az orosz forrásokban.”[U. o.: 53.]

Egészítsük ki Vásáry fontos adatait azzal, hogy találkozhatunk a mozsarokkal mind későbbi, mind pedig korábbi forrásokban is.

Hogy mondanivalónk alapszövetéhez – a mandzsar rabszolgák kilétéhez – az összegezés során térhessünk vissza, előbb a későbbi forrásokat vegyük szemügyre.

1637-ben foglalták el a kozákok a Don torkolatában fekvő Azovot, az egykori Tana városát, melynek nevével többször is találkoztunk, hiszen Kaffa mellett ez volt a Fekete-tenger partvidékén működő itáliai rabszolgakereskedők legfontosabb központja. 1641-ben az oszmánok sikeretelenül próbálkoztak a város visszavételével. Az itt folyó küzdelemnek is megvolt a maga irodalmi lecsapódása, a „Poveszty ob Azove”, mely előbb 1906-ban, [Орлов А. С., Сказочние повести об Азове. История 7135 года. Варшава 1906.] majd 1939-ben [Сутт, Н. И. Повести об Азове 40-у годы XVIII.  в. In:Учение Записки Кафудри Русской Литературы. Московской гос. Педадогический Институт. Вып. II. Mосква  1939.] látott napvilágot, szempontunkból egyező szöveggel. Ebből kitűnik, hogy egyéb – kis és nagy – népek harcosai sorában, hittestvéreik – az oszmánok, krími tatárok, cserkeszek stb. – mellett a mozsarok is kivették részüket az eseményekből a szultán seregében. [«Да с ними, пашами прищел из Крыму кримской царь да братего Народим Крым Гирей, царевич, со всею своею ордою крымскою и ногайскою, да с ним же крымских да нагайских князей и мурз татар» … «А было с пашами турецкими под нами разных земель люди: 1-у турки, 2-е крымци, 3-е греки, 4-к сербы, 5-е арапы, 6-е мажары, 7-е буданы, 8-е болшяны, 9-е арнауты, 10-е волохи, 11-е ьутяны, 12-у черкасы, 13-у немцы...» (Szutt, N. I., i. m. 50-51.)] Ilyen fontos ténymegállapítás esetén azonban arra kell törekednünk, hogy „ellenpróba” is álljon a rendelkezésünkre. Meg kell ugyanis vizsgálnunk, hogy ez esetben nem állnak-e a „mozsarok” mögött a pannóniai magyarok. Nos, ha a „királyi Magyarország” területéről érkezett magyar segédcsapatra gondolnánk, ezt hosszas fontolgatások nélkül eleve elutasíthatjuk magunktól. III. Ferdinánd király – akárcsak elődei és utódai – sohasem szövetkezett az oszmánnal, s minden egyébtől eltekintve: 1648-ig, a vesztfáliai békéig teljesen belebonyolódott a 30 éves háborúba. A török-megszállta Magyarországról sem érkezhetett magyar katonai egység, az oszmánok ilyen megoldáshoz sohasem folyamodtak: a hazánkból erabolt fiatalembereket egyszerűen besorozták – a megfelelő kiképzés után – saját egységeikbe. Az erdélyieket az orosz források – tudomásom szerin – sohasem nevezték magyaroknak, de I. Rákóczi György fejedelem, aki még az adófizetést is megtagadta a Fényes Portától, aligha küldött segédcsapatokat a szultánnak, méghozzá ily távoli tájakra, a Don torkolatához. Ennek ellentmondani látszik Evlia Cselebi állítása, aki – ismert „szavahihetőségével” – azt állítja, hogy 40 000 budzsáki tatár, 40 000 moldovai és havasalföldi mellett 20 000 erdélyi harcos is részt vett az Észak-Kaukázus határán fekvő vár ostromában a török oldalán.[Szmirnov, N. A., Rosszija i Turcija v XVI-XVII vv. Tom II. Moszkva 16. 66] Ekkora – de ennek akár csupán tizedére rugó – erdélyi expedíciós seregről minden bizonnyal tudna valamit historiográfiánk.

Vegyük szemügyre egy másik idekívánkozzó aggály „ellenpróbáját” is.

Vásáry előbb idézett adataiból tudjuk, hogy 1551-ben „a kazáni fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak. De vajon egy részük – talán nagy részük – nem költözött-e át az uralomváltozáskor, esetleg jóval előbb hittestvéreinek, a krími tatároknak akkor még eléggé kiterjedt területeire? Ez csak azt jelentené, hogy a volgai magyarság szakadatlan vándorlása nyugat felé ekkor dél-nyugati irányt vett. De nem zárhatjuk ki azt sem – hiszen Vásáry nyomán előrebocsátottuk, hogy „a Volga-vidéki magyarok szétszóródva bár, de túlélték a mongol kort”[Vásáry, i. m. 56. 2. h.] -, hogy a mongol támadás után ide húzódtak le. (Egyébként Abházia, melynek területén a már említett Macsara fekszik annál közelebb van Azovhoz.)

A mozsaroknak továbbélését szinte a legutóbbi időkig, nemzeti, származási tudatuknak századunkig megállapítható fennmaradását azonban még vitathatatlanabb bizonyítékkal támaszthatjuk alá. Ennek bemutatásához fel kell villantanunk néhány esemény Ausztia – Magyarország első világháborús hadifogoly-politikájából, melyet a hadvezetőség, valamint a külügyek intézői teljes egészében külpolitikai és stratégiai elgondolásaik szolgálatába állítottak.

A cári hadsereg osztrák – magyar hadifogságba esett tiszti és legénységi állományából szelektálták, illetve kiemelték (táboron belül elkülönítették vagy külön táborba helyezték) a kaukázusi, valamint az orosz birodalom mohamedánok lakta területeiről származó személyeket. A Habsburg-monarchia – a német birodalomhoz hasonlóan – ezt a nemzetközi joggal bajosan összeegyeztethető módszert választotta ki gyenge szövetségesének, Törökországnak megsegítésére, főleg pedig saját keleti politikájának alátámasztására. Kedvezményekkel, igéretekkel, a szeparatista-nacionalista szenvdélyek felszításával elsősorban az orosz birodalomból érkezett iszlám vallású hadifoglyokat igyekeztek rábírni arra, hogy lépjenek be „önként” a török hadseregbe, és vegyék ki részüket az antanthatalmak elleni dsihádból, a „szent háborúból”.

A csász. és kir. hadügyminisztérium 1915. márciusi hivatalos adatai szerint, melyek az egyes hadifoglyok által kitöltött vagy tollba mondott kérdőíveken alapultak, az Ausztria-Magyarország területén felállított hadifogolytáborokban ekkor a cári hadseregnek kerek 7000 iszlám vallású katonáját őrizték. A kérdőívek összegezése alapján a nemzetiségi összetételük a következő adatokat mutatta:

Nemzetisége                        Száma

  1. tatár                              6325
  2. cserkesz                           50
  3. kirgiz                                 11
  4. „bachtiát”                         554
  5. baskir                                14
  6. „teptiar”                              21
  7. mozsar (Mosharen)             10

[HHStA, Wien, PA I. 937. Krieg 19 b., Kriegsministerium, Abt. 10, Nr. 11413/543/15 an Min. d. Äussern (3. 3. 1915]

Ebben a 7000 főnyi „mohamedán tengerben” – nyilván népük hazai lélekszámának megfelelően – mindössze ez az elenyésző számú, ezreléknyinél is alig több ember vallotta magát „mozsar”-nak. Milyen kivételesen erős, mélyen gyökerező, elevenen élő hagyományok hathatták át ezeknek az évszázadok óta tatár közegben élő mozsar embereknek belső világát, hogy ha esetleg – de távolról sem bizonyosan – saját nyelvüket már el is vesztették, etnikai tudatuk a XX. században is tovább élt. [Vö. még: Berichte des Forschungsinstiturs für Osten und Orient in Wien. 1916 Sept.- Nov. 31.]

Mint Vásáry írja, a mozsarok az orosz krónikákban 1483 és 1551 között jönnek elő. A mozsarok későbbi, 1551 utáni szereplésének bemutatására az előbbiekben tettünk kísérletet; most az 1483. évet megelőző korra vonatkozólag igyekszünk némi világosságot deríteni korábbi lakóhelyük megközelítő meghatározására. A kérdés megoldásának megkísérlésére egy itt fel nem használt és íly szempontú vizsgálatoknál nem alkalmazott tudományágat ajánlatos bevonni: a kartográfiát, helyesebben a kartográfiatörténetet.

Ismét vissza kell kanyarodnunk Marco Polóhoz, ahhoz, akinek művében először találkozunk a „mengiar” ill. „manzsar” – népnévvel.

Marco Polo egész élete szorosan összefügg Velencével, a velencei köztársasággal. Valójában csak halála tán „fedezték fel”; akkor azonban hírneve nőttön-nőtt, s műve egész sor másolatban terjedt el. Nem túl hosszú idővel halála után fejlődött ki a velencei kartográfus-iskola, melynek jeles képviselői a Pizigano fívérek – Francesco és Marco – voltak, akiknek 1367. évi protolán-térképe [Vö. Grosjean, G. – Kinaur, R., Kartenkunst und Kartentechnik vom Altertum bis zum Barock. Bern – Stuttgart 1970. 144; Tardy J., Contribution to the Cartographic Representation, of the Middle and Lower Volga – Region. In: Chuvash Studies, Bp. 1980. (S. a.)] sok érdekes adatot tartalmaz ugyan a szóban forgó térségre, de – talán csak a rendelkezésünkre álló másolat gyenge kivitele miatt – nem adhat választ kérdéseinkre.

A száz évvel később alkotó Fra Mauro, a velencei téképészet legnagyobb mestere és a vezetése alatt álló kartográfiai műhely tagjai által készített alkotások nyújthatnak esetleg további fogódzókat ehhez.

A vatikáni Fra Mauro-portolán [Vö: Tardy J., i. m.] – lehet, hogy magának a nagy térképésznek a műve, de az is lehetséges, hogy egy közvetlen elődjéé – a Krím félszigettől északra, a Dnyepertől jóval keletre jelzett területhez magyarázatot fűz, melyek szövege a következő: „Szolgáljon tudomásul, hogy Kunország valaha rendkívül nagy ország volt s határai igen messzire terjedtek ki. De mostanra annyira elerőtlenedett, hogy alig veszik számba. Lakosságából nem sokan Magyarországra költöztek át.”[Nota che la Cumania solea esser grandissima prouintia e diilataua molto jn suo confini. Ma ora sonno consunti che de loro non se fa troppo conto de liqual popoli no sono molti per l’ Ongaria (In: Imago Mundi. XVI/1962. 21.)] E szöveg mellett – attól nyugatra, a Dnyeper-hajlattól keletre – semtikus várábrázolást látunk. A körülötte levő terület lakosságára a „mancarmi” vagy „maniarmi” felirat utal. Ez a delelt tájolású, kizárólag tengerészeti célokat szolgáló térképen – mely a szárazföldi térarányokat egészen elnagyoltan adja vissza – a Krím félszigettől északra, a Dnyeper keleti partvidékére helyezi a szóban forgó népet.

Az 1459-ben készült Fra Mauro-világtérkép[Il mappamondo di Fra Mauro a cura di T. Gasparrini Leporace. Venezia, 1954] toponimiai anyaga feltűnő egyezést mutat ezzel a portolán-térképpel, mind az írásmód, mind a tévedések vonatkozásában [Mindezt térképműve XL. Tábláján maga Fra Mauro fejti ki, nem rejtve véka alá nézetét a ptolemaioszi hagyaték vonatkozásában.] De – és ez mutatja, hogy a kartográfiában a szövegromlás különösen megnehezíti az eredeti rekonstruálását – itt a Kunországra vonatkozó legendától némileg nyugatabbra találjuk a Fra Mauro-térképmű XXXIII. Számú tábláján a „mancarmi” vagy „maniarmi” megjelölést, ám immár „macharmi” változatban, mely a tat-októl közvetlenül északra, a „Provincia Chhapciach”-tól azaz Kipcsaktól nyugatra a Dnyeper partján települt meg (a folyó átellenes oldalát a gótöktól északra élő „tartari” foglalják el). A „mancarmi” itt attól a „Provincia Raxan”-tól, vagyis a rjázáni nagyfejedelemségtől délre laknak, melynek – Fra Mauro térképének tanúsága szerint – tőszomszédai. Fra Mauro azonban Rjázán nagyfejedelemségből hatalmas országot csinál, melynek középpontjában Kijev látható; ettől északra „Provincia meçenexe in Rossia” – alighanem az oroszországi besenyők lakóhelyére utaló, rontott megjelölés.

Vagyis a Fra Mauro-térképen a „macharmi” vagy „manarmi” lakta terület többé-kevésbé egybevág a Vásáry által hivatkozott macsarinok, mozsarok területével. Ez a látszólagos hasonlóság egymagában keveset mond, de egyéb adatok arra utalnak, hogy a puszta véletlennél esetleg mégis többről van szó.

Fra Mauro világtérképe XXXIII. Táblájának alsó bal szélén, a Coch-su folyó után, Samart, Catabolót és Carmancót követően Borgart látjuk, majd a Cheruso, avagy vörös folyó után a Volgától keletre egy kis népre utaló, nehezen kivehető feliratot találunk: „Avo mancar” vagy „Avo mançar” – azaz „Ősi mancar” vagy „Ősi mançar” földje. [Uo.: XXXIV. Tábla.]

[…]

A szóban forgó két térkép mindazonáltal még így is módot ad két következtetésre:

Az első abban áll, hogy a mandzsarok ekkor még önálló etnonimia gyanánt szereppeltek a térképen (Avo mancar vagy Avon mançar), Borgar, vagyis Bulgaria Magna mellett).

A második: Vásáry feltevései, melyek szerint „a magyarok egy része … már az 1240-es években ott volt Rjázán vidékén”[Vásáry, i. m. 59. 1. j.] és a mozsar-ok a rjázáni nagyfejedelemség keleti felétől leszakított kaszinovi kánság lakói voltak 1452-ben, esetleg némi alátámasztáshoz jutnak a kartográfiatörténet segítségével….” [TARDY 1980: 148-156]

Irodalom:

ACZÉL 1967        Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós. In: Magyar Nemzet 1967. nov. 6.

ACZÉL 1968             Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, a rejtélyes Kusán Birodalom. In: Magyar Nemzet 1968. november 7.

AHMEDOV 1965     Ahmedov, V. A.: Gosudastvo kochevykh uzbekov, Moskva 1965

BENDEFY 1942       A magyarok kaukázusi őshazája. Gyeretyán országa, Budapest, 1942

BENKŐ 2001                        Benkő M.: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában. – Harmatta János előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2001

BENKŐ 2003                        Benkő M, Torgaji Madiarok. – Erdélyi István előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2003

BENKŐ 2005                        Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV/2. (8) 2005. 18-31.

BENKŐ 2007                        Benkő Mihály–Babakumar Khinayat, A keleti magyarok írásos emlékeiből. Masszi Kiadó, Budapest 2007

BENKŐ 2008a          Benkő Mihály: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII/2. (14) 2008. 78-83.

BENKŐ 2008b          Benkő M., Magyar Kipcsakok, - Babakumar Khinayat előszavával, Timp Kiadó, Budapest, 2008.

BENKŐ 2009                        Benkő M., Az omszki sezserék és kapcsolataik. In: A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület III. Gödi Konferenciája. Őstörténeti füzetek, 8, 2009, 43–51;

BENKŐ 2018                        Benkő M., Beszélgetés egy magyar-kipcsák akszakallal, in: Kelet Kapuja 2018. (5) 110-115.

BÍRÓ 2007     Bíró András Zsolt: Tudományos expedíció a kazakisztáni Madjar törzs szállásterületére, in: Eleink VI/2. (2007) 22-31.

BÍRÓ 2009     A. Z. Bíró, A. Zalán, A. Völgyi and H. Pamjav: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.

BOJARSINOVA 1971:        Bojarsinova, Z. A.: Naselenie Zapadnaj Sibiri do nachela ruskoj kolonizacii. Tomsk. 1971.

BONFINI 1995         Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei, copyright (fordító) Kulcsár Péter: 1995, http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/bonfini.html, letöltve: 2018-10-03

BROMJLEJ 1990      Bromjlej Ju. V., Podolnij R.G.: Az emberiség népekből áll. Moszkva, 1990.

DAI  (DAI=De administrando imperio) A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gyula. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.

DERBEND-NÁMEH 1853  Derbend- Nâmeh, or the history of Derbend, Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg 1853.

ERDÉLYI 2012         Erdélyi István: Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest, 2012.

HADOBÁS 2003      Hadobás Sándor: A szikszói őshazakereső. Turkolly Sámuel. In: Hadobás Sándor: A szülőföld vonzásában. Válogatott írások. Edelény-Rudabánya, 2003.

HARMATTA 2000    Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását Turán, (új) III. évfolyam, 2. szám, 2000 április-május, 101–103.

HARMATTA 2001    Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001.

HASZAROV             Хасаров, А.: Маджар, http://kumukia.ru/?id=726, letöltve: 2018-09-21

HÖLBING 2010        Hölbing Tamás: A honfoglalás forráskritikája Budapest, 2010.

KAZAK 1999                        Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

KONKOBAJEV 2013          Konkobajev, K.: Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben. In: Eleink XII/2 (30) 2013, 40-43.

KUSHKUMBAJEV 2007     Kushkumbajev, A. K.: Kazakhi i mad’jarü: etnicheskie vzaimootnosheniii. (A kazakok és magyarok kölcsönös etnikai kapcsolatairól) In: Kazakhi Omskogo Priirtishja. Istorija i sovremennost’. Omsk, 2007,

KUSHKUMBAJEV 2011     Kushkumbajev, A. K.: Magyarok keleten és nyugaton. Ford.: Benkő Mihály, Budapest, 2011.

MAGAUIN    Magauin, M.: Kazah történelem ábécéje. Ford: Benkő Mihály, Budapest, ISBN 978-963-087171-6

MATERIALY 1969  Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.,

MÁRKI 1893 Orosz-magyar érintkezések Mátyás király és a Jagellók korában. In: Erdélyi Múzeum 1893. X. köt. 555-566.

PERÉNYI 1975         Perényi József: A Keleten maradt magyar töredékek, Századok 1975/1

PIUS IIa: Aeneas Sylvius Piccolomini, később Pius II: Asiae & Europae que elegantissima descriptio, Asia c. 29. fejezet 439. o.;

PIUS IIb 1574                       Aeneas Sylvius Piccolomini, Pius II.: Commentarii...1574; 596.

POETY 1993             Поэты пяти веков. Казахская поэзия XV – начала ХХ в. Вст. ст., сост., биогр., спр. и прим. М.М. Магауина. Пер. с каз. Алма-Ата: Жазушы, 1993.

RASID-AD-DIN 1952          Рашид ад-Дин. Сборник летописей / Пер. с пер. О.И. Смирновой. Прим. Б.И. Панкратова и О.И. Смирновой. Ред. проф. А.А. Семенова. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Кн. 2.

RICCARUS   A Julianus első útjáról készült jelentés 1237-ből, melyet Riccardus fráter szerzett IX. Gergely pápa*idejében In: Julianus barát és Napkelet fölfedezése, ford: Győrffy György, Budapest, 2002., http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0011.html, letöltve: 2018-09-05

RÓNA 1986   Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

THURÓCZY 1980    Thuróczy János, A Magyarok Krónikája. Budapest, 1980.

SZEMENOV 1895    Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895

TARDY 1980            Tardy Lajos: A TATÁRORSZÁGI RABSZOLGAKERESKEDELEM ÉS A MAGYAROK A XIII – XV SZÁZADBAN, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.

TÓTH 1966a  Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)

TÓTH 1966b  Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. In: MTA Biol. Oszt. Közl. 9. (1966) 283-299.

TÓTH 1969    Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;

TREPAVLOV 2001  Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.

VÁSÁRY 1975a        Vásáry I., Julianus magyarjai a mongol kor után. In: Somogyi Múzeumok közleményei. Kaposvár 1975.

 VÁSÁRY 1975b       Vásáry I., The Hungarians or Možars and the Me ščers/Mižers of the middle Volga Region, In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. I/1975.

VÁSÁRY 2008         Vásáry István (2008): Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest. 2008.

VÁSÁRY 2008a        Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

 

Kapcsolódó cikkek:

Dr. Tóth Tibor, a keleti magyarok felfedezője

Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Anthr. Közlem. IX. évf., 1965. 4. sz. 139-149. o.)

Tóth Tibor: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL

ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS

Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról (MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.)

Benkő Mihály: Mádoky Kongur István a kazak-magyarokról /Egy levél margójára/

Benkő Mihály publikációinak listája

Omszki Sezsere

Az Omszki sezserék jelentőségéről

Keleti magyarok - Ellenszélben, tudománytörténet jelenidőben

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

MAGYAROK "ÁZSIAI SZKÍTIÁBAN"

KUSHKUMBAYEV, Aybolat: The Magyar (Madzar, Madiar) Ethnonym in Medieval Written Sources

BENKŐ, István: Dr. Tibor Tóth (1929-1991) - Discoverer of the Eastern Hungarians in Modern Times

 

[1] Tóth Tibor Üzbegisztáni útjáról Aczél Kovách Tamás irt cikket 1968-ban a Magyar Nemzetben. [ACZÉL 1968] Idézet a cikkből: „A mesés hírű Bokhara és Szamarkand városától délre a Kaska folyó északi partján a térkép egy kis falut mutat. Neve: Madzsar kislak, vagyis Magyar szállás. Tóth Tibor első útja ide vitt, de a faluban már csak négy-öt madzsar család élt. Annál nagyobb volt az öröm, amikor a Huszár folyó mellett három, a térképről nem ismert Madzsar nevű falut talált. Nevük: Szauligar Madzsar, Adak Madzsar és Jukari Madzsar. Erre már nagyobb számban élnek madzsarok is. De a közelben van még egy madzsar lakta helység: Gulisztán kislak. Vagyis Rózsakert szállás. Újabb meglepetés fogadta a tudóst Csim faluban. Itt jászok laknak. Úgy élnek együtt madzsarok és a jászok, mint nagyon messze onnan, a Duna mentén a magyarok és a jászok.”

[2] A Kirgizisztánban található magyar etnikai csoportokról K. Konkobajev a következőket írja: “Etnikai nevek: Madijarnemzetségág a szaruu törzsön belül. A szaruu törzs szálláshelyei Észak-Kirgizisztánban az Isszik Kul tó partvidékén, és a talaszi területen vannak, Dél-Kirgizisztánban pedig a Zsalal-Abadi terület aksziji körzetében. Emellett, kisebb „Madijar” nevű etnikai csoportokkal találkozhatunk az icskilik törzsszövetség kipcsak, zsalajyr, zsoo keszek törzsein belül. Az ő szálláshelyeik elsősorban Délnyugat-Kirgizisztánban, a baszkeni területen vannak. [KONKOBAJEV 2013]

[3] „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az&

Thúry József: A TURUL MADÁR.

Turul 1886/3. szám.

kerecsensolyom.jpg

Kép: Kerecsensólyom (falco cherrug). A kerecsensólyom turul azonosság hívei számára az a legfontosabb érv, hogy mi magyarok is addig jöttünk nyugatra, ameddig a kerecsen fészkelési területe terjed, vagyis eddig vezette népünket a szent sólyommadár [ https://turul.info/turul/milyenmadar ]. 

kerecsensolyom1.jpg

Kép: Felül a kerecsensólyom fészkelési területe, alul balról jobbra: Hórusz, Attila zászlója, Rakamazi turul.

[...]

Lássuk tehát mindenek előtt azon történeti emlékeket, melyekben turul nyomára akadnak.

Kézai Simon mester ezt írja krónikájában «Ethele király czímerén, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarúl turulnak hívnak. Mert ezt a czímert hordták volt magokkal a húnok mindig a hadban Gyejcs vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták».[1] – A turulnak másik emléke Erdélyország czímerén van megörökítve, melyen a magyarok jelvénye kiterjesztett szárnyú sas, vagy karvaly, a székelyeké pedig nap és hold.[2] - Harmadik emléke azon nemzeti mondában maradt fenn, melyet Béla király névtelen jegyzője úgy beszél el, hogy Álmos anyjának, Emesu-nek, egy madár jelent meg álmában s ölébe szállva megtermékenyítette: «Ugek … duxit sibi uxorem … Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius praegnanti per somnium apparuit divina visio, in forma asturis, quae quasi veniens eam gravidavit». (Cap. VI.) Így született tehát Álmos s a hagyomány őt – mint Kézai följegyezte (lib. II. cap. 1) – csakugyan «Turul fiá»-nak nevezte. – Végre nyomára akadunk mint személy-, illetőleg nemzetség-névnek régi okleveleinkben. Így egy 1270-ki oklevélben előfordul Turul mint comes (Cod. Dipl. V, 1: 84); 1239-ben Turul: filius Chunad iobagionis in castro Zalad. (u. o. IV, 1: 166). Sőt még az Árpádház kihalta után is életben volt a Turul nemzetség; mert egy 1305-ki oklevélben olvasható: «nobilis vir comes Johannes filius Syxtini de genere Turul»; 1313-ból; «Gregorius filius Laurentii de genere Turul».)[3]

A történelmi emlékek tehát azt hirdetik, hogy a magyarok nemzeti czímere a turul nevű madár volt, mely egyúttal nemcsak személynév gyanánt volt használatban, hanem olyan fontos szerepet játszott népünk szellemi életében, hogy a nemzeti monda azt a hőst is ezen madártól, származtatja, a ki (a monda szerint) mai hazánkba vezette őseinket. Én a magam részéről azt hiszem (s bizonyára mások is egyetértenek velem), hogy olyan momentumnak, milyen a nemzeti czímer, igen nagy historiai és ethnologiai jelentősége van s értékénél fogva mindenesetre biztos útmutatóúl szolgálhat a nemzet eredetének és őstörténetének nyomozásában.

[…]

Vámbéry a «Magyarok Eredete» 185. lapján ezt írja róla: «Csak a töröktatár szókincsből, magyarázható meg; itt találjuk ugyanis a csagataj turgul (kis, fekete sólyom), torgaj (seregély), továbbá altai turuj (seregély) szókat». Igaz, hogy e török szók nagyon közel állanak a magyar turul-hoz, sőt majdnem azonosak vele (kivált turul és turuj), de e magyarázattal még sem elégedhetünk meg. Én legalább a minden tekintetben kielégítő és megnyugtató magyarázattól nem csak azt várom meg, hogy magát a turul szót más nép nyelvében felmutassa, hanem azt is megkivánom, hogy ez a turul azon népnél is épen nemzeti czímer s egyúttal személynév is legyen, sőt magára az illető, népre is találjunk valami utalást történetünkben; vagyis olyan megfejtéssel érhetjük be, mely a magyar turul nevezetnek tökéletesen egyenlő értékű mását megmutatja. Talán sokat is követelünk, de – valljuk meg őszintén – ha ilyen megoldását nem tudjuk adni a dolognak, a mi magyarázatunk sem áll jobb lábon előzőink kisérleteinél.

Már több ízben tapasztaltam, hogy ha őstörténetünk és társadalmi életünk jellemző momentumaival tisztába akarunk jönni, csak a törökségre kell fordítani tekintetünket, melynek története és társadalmi élete felvilágosít bennünket. Hogy többet ne említsek, kimutattam más helyen, hogy őseinknek ló-áldozata[4] (melyről Anonymus emlékezik, Cap. XVI.), régi hegedőseink, regéseink[5] szereplése, sőt nemzetünk kedélyének alaphangulata a «sírva vigadás»[6] is török eredetre és rokonságra utal. Annál nagyobb bizalommal fordúlhatunk most is a törökséghez s a mint látni fogjuk, nem is csalatkozunk reményünkben.

A legjobb, eredeti török szótár, melylyel a török nyelvtudomány dicsekedhetik, kétségen kívül az európai műveltségű s a történelemben és a nyelvészetben egyaránt jártas Ahmed Vefik pasa ily czímű szótára: Lehcse-i-Oszmani. Dsildi-evvel ve szani. Birindsi defâ baszilmis dir 1293. (Oszmán-török szótár. I. és II. kötet. Először megjelent 1876-ban.) E kitünő szótárban azt az adatot találjuk, hogy a túrul: nagyobb fajta sólyom vagy sas; kétfelé nyitott szárnyakkal fejedelmi czímer, névszerint az oguzok khánjainak fejedelmi jelvénye volt.[7] Még bővebb értesülést is kapunk e kitünő szótárból. Megtudjuk ugyanis hogy az oguzok-, vagy gúzoknak hat nemzetsége volt s mindegyik nemzetségnek más fajta sólyom, vagy sas volt a czímere s egyszersmind fejedelmeik jelvénye. Így az első nemzetség madara, illetőleg czímere: szongur (fehér sólyom), másodiké togan (közönséges sólyom), harmadiké csakir (sávos, tarka sólyom), negyediké sahin (legszebb fajú sólyom), ötödiké kartal (közönséges sas), hatodiké tavsandsil (nyúlvadászó sólyom).

E szerint a törökség egyik ágánál, az ogúzok-, vagy gúzoknál, a nemzetségek jelvénye s egyúttal az illető fejedelmek czímere bizonyos madár, még pedig sólyom vagy sas volt s e madarat, mint ilyen czímert, turul-nak nevezték. Sőt ugyanez a szó Tugrul, Togrul alakban, mint személynév is előfordul (mint a magyar Turul) a törökség történetében, pl. Er-Togrul; Tugrul bég szeldsuk fejedelem stb.

Nem szándékozom e helyen tüzetes történelmi fejtegetésekbe bocsátkozni, csak azt akarom megemlíteni, hogy ogúzok-nak, vagy gúzoknak (a bizáncziaknál úz) a török-tatár népek azon ágát nevezték, mely emberi emlékezetet meghaladó idők óta a Káspi-tengertől keletre és északkeletre, az iráni műveltség északi határvonala fölött tanyázott mint lovas nomád nép és a régi perzsa kulturának veszedelmes ellensége volt. Később, mikor a történelmi és földrajzi ismeretek szaporodtak és az ogúzok is több részre szakadtak, több név alatt látjuk szerepelni. Egyik részük, mely nyugotra költözőtt, kún vagy kumán névvel jelenik meg; másik részük délkeletre nyomult: ezek voltak a szeldsukok, a mai oszmánok; harmadik részük t. i. a mai turkomán törzs megmaradt KözépÁzsiában. – Az ogúz nevezet eredetileg személynév; mert a törökök ős korában uralkodott Oguz khánnak nevét épen úgy vették fel az uralma alá tartozó törökök, mint Ozbeg nevét az özbegek, Oszmánét az oszmánok, Nogaiét a nogai-tatárok, stb. E jelenséget azért kellett kiemelnem, hogy rámutathassak a régebben nálunk is használatban volt Oguz névre, melyet okleveleink Oguz, Okuz és Ochuz alakokban tartottak fenn. Így, hogy csak nehány példát említsek, egy 1272-ki oklevélben előfordul Oguz; udvornicus Strigonii (Cod. Dipl. V, 1: 225); 1289-ben Okuz comes (u. o. V, 3: 480); 1219-ben Ochuz: comes curialis reginae (u. o. III, 1: 272).

Látnivaló, hogy a magyar turul és a török túrul szó egészen azonos. Az egyetlen különbség csak az, hogy a török szónak első ú-ja hosszú. (E hosszúságot a szónak arab írása mutatja, a mennyiben az első u után gajn = lágy g áll, mely az előző vocalis nyújtását okozza; mint pl. a dogru (egyenes), bogdaj (búza), tugdak (túzok) szókban, melyek kiejtve így hangzanak: dóru, búdaj, túdak vagy tódak). Valószínű tehát, hogy a Kézainál, illetőleg az oklevelekben előforduló turul, Turul-nak első vocalisát is nyújtva ejtették, csakhogy ezt krónikásunk és oklevélíróink – a magyar helyesírás akkori állapota korában – nem tudták megjelölni.

Mit tanulunk tehát a most felsorolt adatokból? azt tanuljuk, hogy valamint a magyaroknak nemzeti czímere madár volt, még pedig turul nevű, mely egyúttal személynév gyanánt is használtatott: úgy az oguz-törököknek nemzeti czímere is madár volt, szintén túrul nevű s ez is egyszersmind személynév volt nálok. Ez a tényállás; a következtetést mindenki egészen helyesen levonhatja belőle; én a magam részéről csak annyit mondok, hogy e történeti momentum igen nagy fontosságú őstörténetünkre és eredetünkre nézve s hogy a magyar nemzet bizonyára nem jogtalanúl és nem ok nélkül viselte a turult nemzeti czímere gyanánt. A tudomány lassankint eloszlatja az őstörténetünk fölött lebegő ködöt s szemünk tisztábban láthatja azon vidékeket, hol a Madsar hegy és folyó mellékén ma is török népek laknak.

 

 

Kép: Turul ábrázolások a Képes Krónikában.

 

[1] Kézai Simon mester magyar krónikája. Fordította Szabó Károly (Pest 1862) 23. 1.

[2] Szabó Károly kisebb történeti munkái. 1. k. 318.l.

[3] Horváth István, Magyarország gyökeres régi nemzetségeiről, 63. l.

[4] Vasárnapi Ujság, 1881. évf. 52. szám.

[5] U. o. 2. szám.

[6] U. o. 1886. évf. 13. szám.

[7] Eredetiben : Túrul : iki kanadi acsik togan, bir nev’ sedid böjük togan jakhod kartal ; nisan-i-khakani ittikhaz olunmus dur ; oguzlar khakaniniń nisani. II. köt. 722. l.

 

MEDJAY – A FÁRAÓ ELITHADSEREGE

 horus2.jpg

Kép: II. Széthi abüdoszi templomában Hórusz domborműve. Rhys Davenport from United Kingdom – Horus – Temple of Seti I, CC BY

A közelmúltban foglalkoztam a magyar népnév eredetének kérdésével. Megemlítettem, hogy a feltételezett névadó hun király, Magor (Muager) a nevét a hunokkal szoros szövetségben élő médektől (önelnevezésük madajar=madjar=magyar) kaphatta. Hoppár Zoltán úr felhívta a figyelmemet arra, hogy a méd név legrégebbi előfordulása az ókori Egyiptomig vezethető vissza. Az óbirodalom idejétől Medjay volt a neve a fáraó külföldi zsoldosokból toborzott elithadseregének, majd a későbbi évszázadokban a medjay-ok a fáraók közvetlen alárendeltségében működő személyvédelmi, rendfenntartó, szent helyeket őrző un. paramilitáris feladatokat ellátó fegyveres testületként szolgáltak. Végül III. Szeszosztris fáraó összeütközésbe került velük, és egészen a Kaukázusig űzte őket. Mindez arra késztetett, hogy utánanézzek, mit tudunk a medjay-okról és azoknak a médekkel fennálló kapcsolatáról.

Medja eredetileg egy területnek volt az elnevezése, mely a mai Egyiptom és Szudán között terült el, a történelmi Nubia egy részén. Ezt a területet később az Egyiptomi fáraók uralmuk alá vetették. Az itt élő fehér bőrű, nomád állattenyésztést folytató lakossából toborozták a fáraók elit zsoldos seregét.[1] A medjay név ezután vált területnévből egy az adott területről származó népből toborzott különleges katonai egység nevévé. A medjayok híresek voltak kíváló íjásztudásukról, katonai erejükről, fegyelmezettségükről, a fáraó iránti elkötelezettségükről.

A medjay-ok, mint közfeladatokat ellátó emberek, külön réteg volt a korai egyiptomi életben. Nők papi feladatokat láttak el, míg a férfiak katonai, rendfenntartói, helyi birói feladatokat. Ők védték Thébát is, és vele a sólyom (Horus) hitét, tanításait is. Egészen III. Szeszosztris (i. e. 1878-i.e. 1839) idejéig, amikor szemet vetett a földjeikre, hogy ott hafírt vagyis víztározót, öntözőrendszert alakítson ki, így katonai erővel a Kaukázusig hajszolta őket. A helyükre – fehérbőrű núbiaiak helyett - feketék kerültek, főleg etiópok - így változtatva meg a korábbi rendszert és már nem közfeladatokat ellátó emberekről, csak katonai feladatokat ellátókról van szó[2]. A medjay-okról a 18. dinasztia után az egyiptomi írások már nem tesznek említést, történetük az ókori Mitanni, Hettita Birodalom, Asszíria, Méd Birodalom, Urartu történetében folytatódik. Egyiptomból magukkal vitték katonai szervezettségüket, haditechnikájukat és a bronzfeldolgozás tudományát, majd a Kaukázus déli előterében megismerhették a vasfeldolgozás tudományát, a harci szekerek alkalmazását és a lótenyésztést is. A történetükkel függhet össze, hogy Diodorosz Szikulosz (Kr. e. 90 körül – Kr. e. 27 körül) a Kaukázus déli előteréből származtatja a szkítákat, majd a szkíták által a Tanaisz (Don) folyóhoz Médiából telepített szarmatákat is.

Elgondolkodtató az összefüggés a fáraót védelmező katonai egység és az ugyancsak őt védemező Istenség, Horus, és a magyarok sólyomtisztelete között. Horust ugyanis sólyom képében ábrázolták. Miután Hórusz jogara alatt a legenda szerint Egyiptom eggyé lett, az I. dinasztiát alapító és Alsó- és Felső-Egyiptomot egyesítő Ménész fáraó (i. e. 30. század) is Hórusztól származtatta magát. Több mint háromezer éven át az egyiptomi történelem dinasztiái Hórusz örököseinek tartották magukat. Így Egyiptom királyát számos más címe között a "két föld ura" titulus is megillette. Az egyiptomiak a fáraók hatalmának elismeréseként is, mélységes tiszteletet éreztek Hórusz iránt. A Medjay elit katonai egység jelképe Horus szeme volt. Az egyiptomi vallási iratok szerint Horus egyik szeme a napot, a másik a holdat jelképezte. A sólyom később az Ápád-ház eredetmondájában is megjelenik. Anonymus szerint Emese isteni látomásban egy madártól fogan gyermeket. Így született Álmos, Árpád vezér apja. Kézai Álmost a Turul nemzetségből valónak nevezte. Kézai arról is ír, hogy Attila, majd Álmos, Árpád pajzsán egészen Géza fejedelemig egy koronás Turul volt látható. A Tugrul csagataj türk nyelven sólymot jelent. A Horus két szeme által jelképezett nap és hold mind a székelyek, mind a magyarok jelképrendszerének része lett. Ezt bizonyítja a Szentkorona tetején, a Pantokrátor = Világ Ura = Jézus Krisztus zománckép két oldalán, II. András pecsétjén, több megye, város, nemes címerében található kör vagy csillag képében megjelenő nap és félhold, illetőleg a székely címer.

kerecsensolyom1.jpg

Összegezve: Az egyiptomi medjay olvasatú terület/nép/paramilitáris katonai egység elnevezése és az ismertetett adatok indokolttá teszik a tudományos kutatás kiterjesztését a medjay-ok és a magyarok közötti lehetséges történeti összefüggésekre.

Irodalom:

Aharoni, Yohanan – Avi-Yonah, Michael: Bibliai Atlasz, Budapest, 1999.

Berg, Robert: Nomads and Pharaohs, This article appeared on pages 26-35 of the May/June 1998 print edition of Saudi Aramco World., https://archive.aramcoworld.com/issue/199803/nomads.and.pharaohs.htm , Letöltve: 2019-01-27

Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library)

Ferdinánd Tamás: Conjecturae de origine, prima sede et lingua Hungarorum (3 kötet) ; F. THOMAS: Conjecturae de origine, prima sede, et lingua Hungarorum, Pestini 1802; Conjecturarum .. . pars altera, Budae 1805; Conjecturarum .. . pars tertia, Budae 1806.

Liszka, Kate, ""We have come to serve Pharaoh": A study of the Medjay and Pangrave as an ethnic group and as mercenaries from c. 2300 BCE until c. 1050 BCE" (2012). Dissertations available from ProQuest. AAI3509198, https://repository.upenn.edu/dissertations/AAI3509198/, 2019-01-25

Kapcsolódó cikk:

A MAGYAR NÉPNÉV EREDETE
https://julianusbaratai.blog.hu/2018/12/23/a_magyar_nepnev_eredete_753

 

[1] Robert Berg szerint a Medjay-ok hamiták leszármazottai, akik Ázsiából költöztek Afrikába az Arab félszigeten keresztül kb. i. e. 4000. körül. (Berg: 29). Vadász-gyűjtögető életmódot folytattak, a Nílus völgyén kívül éltek a sivatagban, bár kölcsönhatásba léptek a korai egyiptomiakkal (Berg: 29). Berg arra utal, hogy a nomád-pásztorkodásra való áttérésük az érkezésüktől körülbelül nyolcszáz évig tartott (Berg: 29-30). I. e. 3100-ig az átmenet teljes egészében megtörtént (Berg: 30).

[2] Figyelemre méltó, hogy ezt követte a hükszoszok támadása (i. e. 1720 és 1710) és 1550-ig tartó uralma Alsó (Észak) -Egyiptom felett. A hükszoszok katonai erejét egy technikai újítás adta: a „lóval vontatott, küllős, íjásszal felfegyverzett harci kocsi”, amely az ókori Kelet hadseregeinek ütőképes fegyverévé fejlődött. Fővárosuk Avaris (!) volt. Északról, a Kaukázuson túlról érkezhettek a „termékeny félhold” térségébe, mivel a legrégebbi – i. e. 2000 körül készült - küllős harci szekeret az Ural keleti lejtőinél tárták fel. Innen terjedtek el keletre, nyugatra és délre is. A hükszoszokat 1560-1550 körül I. Ahmesz (1570-1546) a thébai 18. dinasztia megalapítója kiűzte Egyiptomból. A hükszoszok és a medjayok kapcsolatba kerülhettek egymással.